Mit ér a tehetség egy diktatúrában? – Kovács Krisztián új regénye tudomány és hatalom veszélyes kapcsolatáról

 Kovács Krisztián: 

A fény magányossága

A tehetség lehetőség és kísértés is – Kovács Krisztián új regénye a tudomány és a hatalom veszélyes kapcsolatáról

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 336 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

A fény magányossága egy magyar csillagász története a hetvenes évek Budapestjén, az űrverseny utáni korszakban. A tudományos hírnév, a személyes lojalitás és a politikai elvárások között lavírozó főhősnek szembe kell néznie azzal a kérdéssel, meddig őrizhető meg a szakmai és erkölcsi függetlenség egy olyan rendszerben, ahol a tudásnak ára van.

 

Miért aktuális most?

A regény egy múltbeli történeten keresztül vizsgálja a tehetség és a hatalom viszonyát: mit kezd a rendszer azokkal, akik kiemelkednek, és milyen kompromisszumokra kényszerül az, aki érvényesülni akar. A kérdés ma sem veszített aktualitásából.

 

Leírás

 

A fény magányossága a magyar tudományos élet egy különös korszakába vezet vissza: a hetvenes évek közepére, amikor az űrverseny láza már csillapodóban volt, a hidegháború mégis minden szakmai kapcsolat fölé árnyékot vetett. Ebben a világban a tudomány nem csupán kutatás és felfedezés kérdése volt, hanem intézményi érdekek, politikai elvárások és személyes kompromisszumok bonyolult hálója.

 

Kovács Krisztián regénye egy csillagász életén keresztül vizsgálja ezt a közeget. A történet középpontjában egy olyan tudós áll, aki a nyilvánosság előtt a tudomány lelkes népszerűsítője, miközben a háttérben folyamatosan mérlegelnie kell, milyen árat hajlandó fizetni a szakmai előrejutásért. A múlt eseményei, egy elveszett barát kutatása és a hatalom felől érkező elvárások egyaránt arra kényszerítik, hogy újragondolja saját döntéseit.

 

A fény magányossága egyszerre történelmi regény és lélektani dráma. A budapesti tudományos élet, az űrkutatás hőskora és a hidegháború hétköznapjai egy olyan történet hátterét adják, amely a tudományos kíváncsiság, a személyes lojalitás és az erkölcsi felelősség határterületeit vizsgálja. A regény végső kérdése egyszerűnek tűnik, mégis nehéz válaszolni rá: vajon megőrizhető-e a függetlenség egy olyan világban, ahol a tehetség gyakran nemcsak lehetőség, hanem kísértés is.

 

Fülszöveg

 

1975, Budapest, az űrverseny végén. A hidegháború enyhülni látszik, az Apollo–Szojuz-korszak a technológiai együttműködés illúzióját kínálja, a hétköznapokat mégis az alkalmazkodás, a hallgatás és a kimondatlan határok szabják meg.

 

Kajetán Andor csillagász a magyar tudományos élet egyik legismertebb arca: a Csillagvizsgáló Intézet büszkesége, a televízió kedvence. A felszín alatt ugyanakkor gyász és depresszió gyötri, rossz döntések és kétes alkuk következménye, melyek mélyen a múltjába nyúlnak. És hamarosan ismét útelágazáshoz érkezik, egy újabb rossz döntés pedig már az egész hátralévő életére és szakmai munkájára végzetes kihatással lehet.

 

Andor ugyanis a munkáján túl a katonai felderítés informátora, aki külföldi útjairól hazatérve beszámol a történésekről, és jelentéseket ír kinti kollégáiról. Egyik este a tartótisztje megkeresi azzal, hogy a rendszer meghálálná eddigi tetteit, és arra kérik, fejezze be volt kollégája és barátja, Kemenesi György tanulmányát, mely jelentős tudományos felfedezést ígér a Végső Sors-elmélet kutatásában, ami az univerzum tágulását vizsgálja.

 

Kovács Krisztián valós eseményeken alapuló történelmi regénye lélektani tanulmány tudományos kíváncsiságról és lojalitásról, apaságról és elhallgatásról, nagyívű története Budapest második világháborús bombázásától a Szputnyik fellövésén át egészen a holdra szállásig, majd még annál is tovább vezet. A fény magányossága ugyanakkor feszült thriller arról, hogyan válik erkölcsi csapdává a határok feszegetése, és milyen árat fizet az, aki áruba bocsátja tehetségét a politikai hatalom számára.

 

A fény ugyanis nem válogat: nemcsak megvilágít, hanem le is leplez.

 

A regényről mondták

 

„Kovács Krisztián briliáns regénye nyugtalanítóan pontosan rezonál a jelenre, és hogy a kezdetben jelentéktelennek tűnő, apró kompromisszumok idővel hogyan ejtik csapdába az embert a hatalom, az ambíciók és a lelkiismeret útvesztőiben.” - Al Ghaoui Hesna

 

“A fény magányossága a döntések könyve. De dönthetünk-e valaki helyett, aki már nincs? Mit kezdünk a másik munkájával, emlékével, a közös idővel? Kovács Krisztián regénye megmutatja, hogy az igaz barátság ereje akár kozmikus távolságokat is áthidalhat.” - Juhász Anna

 

„Kérem, ne féljenek a sötétségtől. A sötétség csak annyit kér, figyeljenek rá.” – kéri Kovács Krisztián csillagász főhőse a pódiumon állva a közönségtől, és voltaképp a szerző is ezt kéri tőlünk, olvasóktól a legújabb könyvével. A fény magányossága ugyanis leginkább a sötétségről szól. A sötétségről, ami úgy borul barátság, tudomány, hűség és kétség fölé, hogy néha lehetetlennek tűnik kitérni előle, pedig a sötétségtől nem szabad félni. De figyelni mindig muszáj rá.” - Szlavicsek Judit

 

A szerzőről

 

Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, melynek 2022-ig főszerkesztője volt. Ugyanebben az évben jelent meg az első regénye Hiányzó történetek címmel, amit azóta további három követett. A 2024-es Ablakok az ébrenlétben bekerült a Nők Lapja Irodalmi Díj döntőjébe. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn él.

Idézetek a kötetből

 

„1956 októbere van, Andor huszonnégy éves. Már közel két éve nem diák, de a kollektív hevület miatt annak érzi magát. Bár tudja, hogy egzisztenciája az államtól függ, mégis húzza a lába, a szíve, menne, ha tehetné, ki a közterekre, a Műegyetemhez, vagy meghallgatni Sinkovits Imrét a Nemzeti lépcsőjén. Mindig is tartózkodott a politikai vitáktól, de most érzi, hogy történelmi pillanatot él át. Érti a forradalom célját, hisz abban, hogy a tudomány fejlődését csupán annak függetlensége és teljes szabadsága képes biztosítani. Bűntudatot érez, amiért cserben hagyja a fiatalságot, ha nem indul el, de ha elindul, ugyanezt érezné a kollégái miatt. Ifjonti idealizmusa és szakmai lojalitása vív harcot egymással szüntelenül azokban a napokban, kívülről azonban nyugodtnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mit csinál. A forradalom már zajlik, de ő továbbra is végzi a munkáját. Fotólemezeket hív elő a laborban, katalogizál, pályaszámításokat végez, jelentéseket ír, és azzal, hogy nem változtat a napi rutinján, hiába az elvágyódás, tulajdonképpen állást is foglal. Ezt persze sosem ismerné be. Fiatal még, nem hisz a balsorsban, ahhoz kell még pár év.”

 

„Egy Münchenből Washingtonba tartó repülőgépen ül. Már az első pillanattól úgy érzi, barátok közé csöppent, pedig a velük utazó pártmegbízott mást se csinál, csak az információk adagolásáról szóló óvintézkedéseket sorolja. Andornak sokszor az az érzése támad, hogy ellenséges vonalak mögé készülnek, és hogy ez túlzás. Járt ő már hasonló úton, nem is egyszer. Alig egy évvel a diplomaosztó után Innsbruckban Wernher von Braunt hallgatta egy közel ezer férőhelyes ovális teremben, ahogy az amerikai rakétatechnológiát ecseteli. Rá egy évre Amszterdamban Kármán Tódor beszélt a lamináris áramlás stabilitásának szerepéről. Újabb egy évvel később Londonban megállt mellette egy ismerős, erősen kopaszodó, szemüveges férfi a piszoárnál, és megkérdezte, hogy tetszik neki a kongresszus. Az előadások az űrjog és a nemzetközi együttműködés kérdései körül forogtak, különös tekintettel a világűr békés felhasználásának lehetőségeire. Andor nem igazán élvezte, és ennek hangot is adott.

– Érthető, amit mond, no de ha nincs jogi szabályozás, akkor nem lennénk többek, mint Victor Frankenstein és Dr. Moreau szerelemgyerekei, nem gondolja? – kérdezte a kopaszodó férfi kimért angolsággal. Andor eltöprengett, miközben Arthur C. Clarke felhúzta a cipzárját, kezet mosott, és távozott.”

 

„A fogadáson mégis kénytelen szóba elegyedni a megjelentekkel. Egy Knoll Gyula nevű férfi különösen lelkes a társaságában. Elmeséli, hogy tulajdonképpen merő véletlenségből keveredett oda: két hónappal korábban még veterán repülőezredesként MiG–21-esekkel repült Taszáron. Romló látására hivatkozva kérvényezte az áthelyezését. Így került a Híradó Csoportfőnökséghez. Feladata a rádióelektronikai felderítés lett, felettesei úgy vélték, jó hasznát veszik a tapasztalatainak. Első hivatali megjelenése az a nap, erre összehozza a véletlen Kajetán Andorral. Ismeri az érdeklődési körét, mondja, és ez Andornak úgy hangzik, mint egy fenyegetés. Olvasta a cikkeit a földönkívüli élet kutatásáról meg a Fermi-paradoxon cáfolatáról. Még az egyik Mázlis Virgo-regényt is dicséri. Andor érzi rajta, a férfi vágyott rá, hogy találkozzanak, anélkül, hogy tudta volna, megtörténik-e valaha. Figyelmet színlel, de valójában ő vágyik figyelemre. Minden tagja vibrál, szavai keresik a kiutat.”

Magnólia Kiadó

 

Megjelenik, május 15-én Brett O'Conor legújabb könyve A Szekta (Vérengzők 3.)

Brett O'Conor írótól érkezik hamarosan Vérengzők 3.része az A Szekta címmel. Tovább folytatódik a történet. Újabb szörnyűséggel áll szembe Jim Donaghue ügynök. Ha szeretted az A Vérengzőt és az A Mészárost, akkor ez is a kedvenced lesz. Számomra az egyik kedvenc könyvem. 

MEGJELENÉS

2026. május 15-én.

Brett O’Conor

Szekta

(Vérengzők 3.)

Tartalom

’A tetthelyen lévő vérnél csak egy rémisztőbb dolog van. Ha nincs vér...’

Rituális gyilkosság történik Washington szívében. Jim Donaghue különleges ügynök látott már elég borzalmat, de a legújabb ügye minden eddigi mintának ellentmond. A nyomok egy olyan szektára utalnak, amelynek már a puszta létezése is kérdéses.

A szálak hamar összekuszálódnak. A média kiéhezett, a politika feszülten figyel, a levegő pedig egyre fogy a hajszolt ügynök körül. Miközben a nyomozás a mélybe rántja, Donaghue ráébred, a rendszerek sosem omlanak össze, csupán alkalmazkodnak. A felszín alatt egy torz világ képe rajzolódik ki, ahol a hatalom, a kapzsiság és a vakhit kéz a kézben járnak. Egy világ, ahol az emberek nem azért ölnek, mert muszáj... hanem mert megtehetik.

Ahogy a bizonyítékok gyűlnek, úgy mosódnak el a határok is. Ki az áldozat és ki a tettes? Csak egyetlen dolog világos: ebben a játszmában senki sincs biztonságban, és a valódi veszély sosem ott lapul, ahol keresik.

A könyvével kapcsolatos infót itt tudjátok követni:

Brett O'Conor írói oldala

Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

 Kömlődi Ferenc: 

Öröklétek

Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé

Híres magyar jövőkutató a transzhumanizmusról, és arról, hol és miért válik elavulttá az ember

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 464 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

Kömlődi Ferenc kötete azt vizsgálja, hogyan jutott el az emberiség oda, hogy már nem pusztán alkalmazkodik az evolúcióhoz, hanem aktívan alakítja azt. A mesterséges intelligencia, a biotechnológia és más, egymásba fonódó tudományterületek révén egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, ahol az ember és a gép közötti határ egyre inkább elmosódik. A könyv nemcsak a technológiai áttörések hátterét tárja fel, hanem azt is, milyen új létformák, identitások és közösségek rajzolódnak ki ebből az átalakulásból.

 

Miért aktuális most?

Az utóbbi évek látványos technológiai fejlődése sokak számára hirtelen ugrásnak tűnik, valójában azonban egy régóta zajló folyamat fordulópontjához érkeztünk. A kérdés már nem az, hogy megváltoztatja-e az életünket a mesterséges intelligencia, hanem az, hogy milyen mértékben engedjük át neki a döntéseinket és a jövőnket. A könyv éppen ezért nemcsak jövőképet kínál, hanem értelmezési keretet is ad ahhoz, hogy a jelen bizonytalanságában eligazodjunk: miközben a technológia egyre nagyobb hatalmat ad a kezünkbe, egyre sürgetőbbé válik annak eldöntése, hogyan élünk vele.

 

Leírás

 

Az Öröklétek nem klasszikus jövőjóslat, hanem személyes hangú, mégis széles látókörű gondolkodási kísérlet arról, hogyan alakult át az elmúlt évtizedekben a világképünk, és vele együtt az emberről alkotott elképzelésünk. Kömlődi Ferenc saját élményein és kulturális referenciáin keresztül vezeti végig az olvasót Szingapúrtól Szöulon és Londonon át Latin-Amerikáig, miközben azt vizsgálja, milyen jelekből rajzolódik ki egy új, poszthumán korszak körvonala.

 

A könyv egyik legizgalmasabb rétege, hogy nem csupán technológiákról beszél, hanem arról a kulturális közegéről is, amelyben ezek megszületnek: elektronikus zenei szubkultúrák, kortárs képzőművészet, digitális nomád életformák és globális városok szolgálnak példaként arra, hogyan változik meg az érzékelésünk és a valósághoz való viszonyunk. A szerző szerint a jövő már nem egy távoli, egységes narratíva, hanem egymás mellett létező, egymást átfedő valóságok rendszere.

 

Az Öröklétek egyszerre kultúrtörténeti áttekintés és jövőfilozófiai útikalauz. A mesterséges intelligencia, a big data vagy a transzhumanizmus kérdéseit nem elvont szinten tárgyalja, hanem konkrét társadalmi és politikai folyamatokkal kapcsolja össze, a populizmus erősödésétől a technológiai óriáscégek hatalmáig. Így válik a könyv tétje világossá: nem az, hogy milyen lesz a jövő, hanem az, hogy képesek vagyunk-e értelmezni azt a jelenben, mielőtt végleg kicsúszik a kezünkből.

 

Fülszöveg

 

Az ember ma már nem az evolúció végterméke, hanem saját jövőjének tudatos tervezője. E képességünk a legjobbkor jön, ugyanis épp létezésünk legnagyobb kihívásával nézünk szembe.

 

Az olyan mindennapi technológiai szenzációk, mint a ChatGPT vagy a generatív képalkotók csupán a jéghegy csúcsa. Ami ma látványos áttörésnek tűnik, az valójában évtizedek óta zajló, mélyreható folyamatok következménye. A mesterséges intelligencia, a szintetikus biológia, a kvantum-számítástechnika és más technológiák összefonódásával az emberiség saját kezébe vette a fejlődését. Elindítottuk a gépi evolúciót, és megkezdtük a kísérletezést olyan hibrid létformákkal, amelyekben a szerves és a szervetlen már elválaszthatatlan egységet alkot.

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató azt vizsgálja legújabb könyvében, hogyan lett képes az emberiség az irányított evolúcióra a technológia és a tudományok fejlődésével, a gépekkel való együttműködés által. Ez a könyv alapos látleletet ad a jelen hibrid valóságáról, ahol már a biológiai határokon túli létezés formáit kutatjuk. Nem csupán technikai leírást kapunk, hanem átfogó elemzést arról, miként válhatunk a mindenható adatok korában sokdimenziós személyiségekké és közösségekké.

 

Ez az „evolúciós útikönyv” a technológiai diadal bemutatása mellett megkerülhetetlen válaszokat keres a jelen káoszára is. Hogyan őrizhető meg a személyiség és a közösség szabadsága az orwelli technofeudalizmus árnyékában? Vajon képesek vagyunk felelősséggel kezelni azt a hatalmat, amellyel saját fajunkat és a gépi értelmet formáljuk újjá? Miként válhat a kreatív szuperintelligencia szövetségessé többek közt a klímaválság elleni harcban?

 

Az Öröklétek: Az emberiség útja a kreatív szuperintelligencia és a csillagok felé nélkülözhetetlen útmutató azoknak, akik érteni akarják a holnap utáni világot és az emberi faj következő nagy lépését.

 

A kötetről mondták

 

“Kömlődi Ferenc abba a jövőbe kalauzol bennünket, amely már jelen, és amelynek a megjelenését persze, mint oly sokszor, későn vettük észre: amikor már ijesztővé vált. Ijesztő, mert kontrollálhatatlan, ijesztő, mert ismeretlen, és mégis lenyűgöző: ebben fogunk élni. Mint a jó újságíró, végigkalauzol bennünket a poszthumanista univerzum előéletén, hogy végül felvesse a végső kérdéseket, milyen lesz vajon az élet az emberiség elavulása után?” - Babarczy Eszter

 

A szerzőről

 

Kömlődi Ferenc jövőkutató, író és képzőművész; világutazó, Latin-Amerika rajongó, gourmand, macskabarát és hollandfoci-drukker. Tibeti-magyar szakon végzett az ELTE-n 1985-ben, majd bő egy évtizedig Franciaországban élt. Dán filmiskolában filmes (1995), a prágai UNIDO tanfolyamon (2006) pedig jövőkutató-képesítést szerzett. Könyvei jelentek meg technokultúráról és zenéről, mesterséges intelligenciáról és az amerikai némafilmről, emellett több IT-témájú tanulmánykötet társszerzője.

 

Idézetek a kötetből

 

„Az 1990-es évek közepe, a technokultúrát bemutató, a Fénykatedrálishoz  végzett anyaggyűjtés óta foglalkozom a transzhumanizmussal. Akkor ismertem meg a jellegzetesen kaliforniai, jövőorientált eszmeáramlatot, és azonnal beszippantott. Teljesen azonosulni egyetlen gondolatrendszerrel sem lehet, mert az már hit, és nem racionális világkép, de a távolságot és a kritikus szemléletet megtartva, a mai napig transzhumanistának tartom magam.”

 

„Az ember-gép viszony a kései 1940-es évek, Norbert Wiener óta a számítástudomány egyik legtöbbet elemzett/vitatott kérdése. Hagyományos világképek dualista ellentétpárokkal (organikus-mechanikus, lélek-test) magyarázzák. Ha igazuk lenne, az emberi szervezet semmiféle mechanikus részt nem tartalmazna, és gépeknek sem lennének hozzánk hasonló tulajdonságaik. A biokémia rájuk cáfol: szöveteink, sejtjeink speciális funkciókkal rendelkező gépekből, riboszómákból, RNS-ből (ribonukleinsav) állnak. Agyunkban ötven-százmilliárd idegsejt lehet, ezeken kívül szinapszisok, neurotranszmitterek, szubatomikus részecskék dolgoznak serényen. Mind mozgásban lévő kvarkok vagyunk, szervezetünk működése számos gépi vonást mutat.”

 

„Elfogadom alapvetését, hogy az evolúció nem ér véget az emberrel, hogy mostani és közeljövőbeli csúcstechnológiákkal nemcsak beavatkozunk, hanem irányítani is tudjuk a folyamatot. Transzhumanista megoldásokkal (MI, ember-számítógép interfészek, szintetikus biológia, nanotech) szellemi és fizikai képességeink jelentősen feljavíthatók, az élettartam meghosszabbítható. Az emberi állapot nem végleges: Homo sapiens és high-tech közös fejlődésével új létformák alakulhatnak ki, miközben már útjára indítottuk a természetesnél gyorsabb gépi evolúciót. Ha megértjük őket, ezekkel a technológiákkal megakadályozható a klímakatasztrófa, és a világűrbe is kirajzhatunk.”

 

„Szöul, 2018. szeptember. Dél-Korea fővárosa kelet-ázsiai referenciapont, mint Szingapúr és Hongkong. Vagy Tokió. Ezekben a metropoliszokban formálják a jövőt, ami Szöulban egyelőre új kezdet nélküli „poszt”, mert ott még nem ért véget bizonyossággal egy korszak, egy világ, mint a sterilen tökéletes, hibátlanul jólfésült Szingapúrban. Az első jövősokk az Incshon reptér: poszt-cyberpunk és transzhumanizmus sokadszorra találkozik, ezúttal a kávéfőző és információs robotok, áttetsző humanoidfej és jégkrém ATM, cizellált fémszerkezetek és absztraktfehér üres felületek, csúcstechnológia- és csúcsdesign-bemutató, tompa színű objektumok mértani rendjében.”

Jön Hodász András memoárja - Feltárulnak politika és egyház összefonódásának titkai

 Hodász András: 

Uram, te mindent tudsz

Egy pap története az egyházról, politikáról és a hit megőrzéséről

Megjelenés: június 9. – Ünnepi Könyvhét
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 384 oldal

 

Miről szól a könyv?

Hodász András jelentős médiavisszhang kíséretében távozott a papi szolgálatból 2023 elején. A média sokáig cikkezett tévesen a háttérben húzódó okokról, de most maga az érintett meséli el a saját történetét arról, hogyan tudta megőrizni hitét egy közegben, ami látszólag ellene dolgozott.

 

Miért aktuális most?

Az elmúlt években számos cikk jelent meg arról, miként fonódott össze politikai és egyház Magyarországon az elmúlt évtizedben, de eddig nem volt rá példa, hogy egy belülről jött ember tárja fel saját, olykor kifejezetten keserű tapasztalatait ezzel kapcsolatban.

 

Leírás

 

Egy pap története, aki végül saját hivatásával kerül szembe, és nem menekül el a kérdések elől, ahogy nem hagyja azt sem, hogy más mesélje el a saját történetét. Hodász András könyve személyes vallomás és kíméletlen önvizsgálat egyszerre: egy fiatal fiú hitre találásától a papi szolgálat évein át egészen a kiábrándulásig követi végig azt az utat, amelyet sokan kívülről csak idealizálni, vagy épp megvetni tudnak, és amiről mindenkinek volt véleménye.

A szöveg ereje a radikális őszinteségben rejlik: pánikrohamok, hitbéli kételyek, intézményi feszültségek és a magánéleti lemondások mind ugyanazzal a nyers, mégis irodalmi igényű hanggal szólalnak meg. Nem vádirat és nem önigazolás, hanem egy ember története, aki komolyan vette a hitét, és ezért nem tudta félvállról venni az egyházon esett repedéseket sem. Ritka, hogy egy ennyire belső nézőpontból megírt könyv egyszerre legyen spirituális, társadalmi és generációs látlelet.

 

Fülszöveg

 

Mi vezet el oda egy papot, aki élethosszig tartó szolgálatra esküdött fel, hogy belássa, egyszerűen nincs tovább?

 

2023 elején Hodász András, az ország egyik legismertebb katolikus papja, a Papifrankó Youtube-csatorna ismert arca több nyilvános konfliktus után végleg kilépett az egyház szolgálatából. Közel tíz év után fejezte be pályáját, a döntést saját maga hozta meg, de korántsem könnyen. A távozását hosszú ideig találgatások, félmondatok és spekulációk kísérték, egyértelmű indoklásra részéről azonban nem került sor.

 

Ebben a könyvben Hodász András most őszintén beszél mindarról, ami eddig a nyilvánosság elől rejtve maradt: belső küzdelmeiről, az egyházi eljárásrend visszásságairól, a kimondatlan elvárásokról és a váratlan politikai nyomásról.

Az Uram, te mindent tudsz kendőzetlen látlelet egyház és politika összefonódásáról, a hit intézményi és személyes határairól, valamint arról, hogyan lehet másokat támogatni és vigasztalni akkor, amikor az ember maga is a határaihoz érkezik. Hodász András első önéletrajzi könyvében tabuk nélkül osztja meg az olvasóval papi pályájának eddigi ismeretlen részleteit, önfeláldozó küzdelmét nála sokkal nagyobb erőkkel szemben, és hogy legnagyobb elkeseredettségében hogyan talált rá a reményre.

 

A szerzőről

 

Hodász András újságíró és párkapcsolati coach, egykori katolikus pap 1981-ben született Budapesten. Két diploma megszerzése után, huszonhat évesen döntött a papi hivatás mellett, és az Esztergomi Szeminárium elvégzését követően szentelték fel 2014-ben. Káplánként, majd lelkészként szolgált, később az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia, valamint a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébánia vezetője lett. A Papifrankó YouTube-csatorna alapítójaként rövid idő alatt az egyik legismertebb katolikus megszólalóvá vált Magyarországon. Nyilvános szerepléseiben rendszeresen foglalkozott a hit, közélet és társadalmi felelősség kérdéseivel, gyakran vállalva vitát kényes témákban is. Papi szolgálata alól 2023 februárjában, saját kérésére mentették fel, azóta coachként dolgozik.

Részlet a kötetből

 

„2023. február 10-én ballagtam lefelé a várból, és azon töprengtem, mi a fene is történt tulajdonképpen az elmúlt fél órában. Hoztam egy döntést, de én magam sem tudtam, vajon ezt egy hirtelen ötlet vezérelte, vagy a lelkem mélyén én magam is erre vágytam. Eltöltöttem fél órát Bíboros úr irodájában, de a beszélgetés egy része már akkor homályosnak tűnt, mintha füstüvegen át nézném, és még az sem volt világos, hogy végül ő döntött, vagy én. Vajon igazán ezt akarom? Addigi életem során tulajdonképpen hozzászokhattam volna már a kétség érzéséhez, de ebben a mostaniban volt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, és ennek súlyától minden egyes lépést nehéznek éreztem. Kerestem magamban a választ, ami talán békét hoz annyi év szorongás és keserűség után, de nem találtam, és csak reméltem, hogy ez idővel megváltozik.

Aztán persze megérkeztek a praktikus gondolatok, és a belőlük születő apró tervek: azt hiszem, elajándékozom a bokszzsákomat, az edzőfelszereléseimet, a könyveim nagyrészét. A teológiai tárgyúakat elküldöm az esztergomi szemináriumba, biztosan szívesen veszik, a papi ruháimat pedig a plébániának adományozom. Többé nem lesz szükségem rájuk. Eszembe jutott gyönyörű, hímzett reverendám, amit egyedileg készíttettem. Végig akartam simítani a tenyeremmel, hogy érezzem finom anyagát, hogy az ujjaimat még egyszer végigfuttathassam a minták rovátkáin. A gondolattól belém mart a hiány. Szerettem hordani azt a reverendát, és sokáig büszkén viseltem. Az, aki a reverendában voltam, a lehető legközelebb áll ahhoz a valakihez, akivé világéletemben válni akartam. Most mégis hátra kell hagynom, és csak reménykedhetem benne, hogy egy tisztességes paptestvér még hasznát veszi. Hiszem, hogy sok erőt rejt magában.

És aztán anélkül, hogy összegezni akartam volna a mögöttem álló kilencévnyi papi szolgálatot, az emlékek egyszer csak maguktól felbukkantak. Láttam a Faludy fordította Villon-verseskötetet, amivel a bátyáim ajándékoztak meg, amikor bejelentettem, hogy pap leszek, és amitől remélték, hogy megváltoztatja a döntésem. Láttam magamat, ahogy a személyiségteszt kérdéseit bámulom, és nem értem, ezeknek mi köze ahhoz, hogy alkalmas vagyok-e a választott pályára. Láttam apámat, ahogy a halálos ágyán fekszik, miközben a Bibliából olvasok fel neki. Láttam a koszos római macskaköveket, és a Peru Bár cégérét, ahol annyi estét töltöttünk a szeminárium alatt. Láttam a Bíboros urat, ahogy a pénztárcájába nyúl, hogy kisegítsen, mert észrevette, hogy rosszul mennek a dolgaim. Láttam magamat káplánként, plébánosként, a tévékamerák előtt ülve, csíptetős mikrofonnal az ingemen, mosolyogva, de felidéztem azt is, ahogy pózban heverek, zokogva a paplak konyhájának padlóján. Láttam az embert, aki küzd önmagával és az őt körülvevő elemekkel, és aki képes együtt örülni és ujjongani egy ifjúsági tábor lelkes fiataljaival, de hajlamos reményvesztettségében vágyakozva bámulni a lezárt vasúti sorompót.

Éreztem a római nekropolisz dohos levegőjét, a pszichológusnál álló kanapé szövetének durva tapintását, az első pánikroham fojtogató szorítását a római kollégiumi szobám magányában, de éreztem a megnyugtató csend simogatását is a magyarszéki kápolnában, ahol a lelki nyugalmamat kerestem. Éreztem az erőt, amivel egykor kész voltam egész lényemmel Jézus tanításai mellé állni, és az értetlenséget meg a dühöt is, amikor a politika kiforgatta a Megváltó szavait.”

 

Agave Könyvek

A Küszöb – Szántó Áron első regényének bemutatója Veszprémben, a Terem bárban április 17-én

 A Küszöb –  Szántó Áron első regényének

bemutatója Veszprémben, a Terem bárban

április 17-én

 

Időpont: április 17., péntek 18 óra

Helyszín: Veszprém, Szabadság tér 1.

 

A szerzővel és dr. Dávid Gyula szerkesztővel, a Figura Könyvkiadó vezetőjével 

Varga Richárd költő, zenész beszélget.

A kötetről

A frissen elárvult, érettségi előtt álló Kriszti gyámjával, alkoholista nagybátyjával a Bakony egyik eldugott kis falujában kezd új életet nagyszüleinek régi házában. Szomszédjuk magának való, de kedves, békés öregember, aki a pincéjében egy idegen eredetű tárgyat rejteget. A régi majorsági épületben, a „Kastélyban” egy zavaros ideológiájú new age szekta jelenléte borzolja a kedélyeket, amelynek vezetője nem nézi jó szemmel a frissen érkezetteket. Nagyon úgy tűnik, a helyi boszorkányhistóriák is többnek bizonyulnak egyszerű mendemondánál.

Spotify

Libri

 Figura Könyvkiadó, 2026

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borítóterv és grafika: Szántó Áron

 

Szántó Áronról

A szerző portréját Szántó Nikolett Vivien készítette.

1989-ben született Veszprémben. Gyermekkora a város legendás lakótelepén, a Haszkovón telt anyagilag szerény, de érzelmileg kiegyensúlyozott és biztonságos, kulturálisan pedig kifejezetten pezsgő környezetben. Iskolái után – amelyekért nem igazán rajongott –, újságíróként dolgozott. Kreatív energiáit elsősorban a zene és képzőművészet terén kamatoztatta. A Küszöb az első regénye.

Részlet a regényből

„Félelmetes villám hasított a Hártyás csúcsába, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – ahogy mondani szokás. Péntek volt, már besötétedett, este kilenc felé járt az idő. A falu egyetlen temetőjét szokatlan módon a hegy oldalában létesítették, a jó ég tudja, hány évszázaddal ezelőtt. A hegy tetejére épült ravatalozó kápolna villámhárítóját érte a csapás. Óriási dörrenés hallatszott, egy-két modernebb autó riasztója is bekapcsolt. A hirtelen kékes fényben egy pillanatra megvillantak a meredek lejtőn sorakozó gránit sírkövek, márvány obeliszkek és azok az öreg, szúette fejfák, amelyeken már a neveket is csak bajosan lehetett kiolvasni. A temető bejárata a falu központjából nyílt, két házzal odébb a közkedvelt Szivárvány presszótól. A kocsma kerthelyisé­gét ponyva fedte. Két öreg fröccsözött és cigizett alatta.

– Nem mondod, hogy ott hagytad a gázon, bazmeg!

– Dehogynem. Most mi van? Tudod mennyi idő, amíg a csülök meg az a lóbaszó csótánybab megfől? Három óra minimum! Mér’ kéne ott üddögélnem mellette? – értekezett a hobbiszakács már kicsit kapatosan.

– Hát te tudod…

– Jaj, ne károgj már Józsikám! Faszt érdekli! Gyere, igyunk in­kább még egy szilvát! Én fizetek!

– Oké.

Elnyomták a csikkeket a hamusban és bementek. Az ajtó fölött egy elnyűtt szivárvány neonlámpa ívelt. Hét csík formált egy félkört, amelyek a hét szín kissé megfakult árnyalataiban világítottak: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. A cit­romsárga és a legalsó, az ibolya folyamatosan, kiszámíthatatlan ritmusban pislákolt.

Bent a tévében egy mulatós műsor ment, épp egy csinos, barna hajú nő énekelt egy közhelyes számot, minden bizonnyal a szerelemről, szakításról vagy valami ilyesmiről. Senkit nem érdekelt, de háttérzajnak oké volt. Az emberek csak ültek és beszélgettek az életről. Orsi, a kocsmáros lány kilépett a pultból, hogy dobjon pár fahasábot a kályhába. A régi, nagy cserépkályha tavaly kiégett, a lángok majdnem a kocsmát is elpusztították. Ennek a drámának a nyomait láthatták a vendégek a plafon kiterjedt koromszigetein. Egy sokkal kisebb, hordozható vaskályha állt a tönkrement régi előtt, amelybe képtelen módon illeszkedett a füstelvezető cső. Ormótlan látványt nyújtott, a célnak mindenesetre megfelelt. November eleje volt, pont fizetésnap után, és már épp elég hideg ahhoz, hogy bedurrantsanak a kályhába. Viszonylag sokan, úgy húszan gyűltek össze a falusiak, ráadásul a kint tomboló felhőszakadás miatt még hazajutni is bonyolultnak tűnt. Nem volt más választásuk, inni kellett.

Jani a pultnál ült és egy ötven év körüli cigány formával, Bovdennel beszélgetett felszínes dolgokról. Valójában Bogdánnak hívták, Bogdán Ferenc, de mivel mindenhova állandóan a Csepel kempingbiciklijével járt, ez a találó becenév ragadt rá. A biliárd­asztalnál huszonévesek lökdösték a golyókat. Páran söröztek, de akadt, aki csak üdítőt ivott. A jobb sarokban, egy hosszúkás asztalnál ült a falu krémje: Karcsi (a hentes), Jóska (gyári munkás Móron), Misi (munkanélküli), Pista és Jácint (mindketten villanyszerelők közös vállalkozással), illetve Bandi (aki pásztorként került fel a Bakonyba). A bal oldalon négy öreg kártyázott a fröccseik felett. Középen egy kancsó, amelyből újra meg újra töltögették a kiürült poharakat. A tévé előtt hárman szotyiztak csendesen.

– Feles jöhet, Fecó? – kérdezte Jani Bovdentől.

– Pe’.

– Két kis Unicumot, lécci – mondta a pultos csajnak. – Meg egy Kőbányait.

Orsi haja hátul tüsire volt nyírva, Judy Jetsonosan. Bal kézfején egy nagyon béna, feltehetőleg már ezerszer megbánt nonfiguratív tetkó éktelenkedett. Töltöttgalamb testalkattal bírt, amely egyébként abszolút jól állt neki, de a kisugárzásában volt valami kimondottan maszkulin. Régóta pletykálták róla, hogy leszbikus és hogy Győrben van a nője, akit sose hoz le Csólyányosra, egyébként teljesen érthető okokból. Csávóval sosem látták. A népek imádtak ilyesmin csámcsogni, főleg egy ilyen ingerszegény környezetben, de mivel Orsi mindenkivel kedves volt és alapvetően jó természetű, nem nagyon baszogatták ezzel. Egy-két nincstelen, részeg fasz néha megpróbálta bekóstolni, de mivel még agya is volt, simán felmosta velük a padlót. Egy szó, mint száz, tisztelték őt.

– Ezerkétszáz lesz – töltötte ki az italokat.

– Ezernégyből, lécci.

Újabb villám csapott be a közelben. Az ajtó, mintha csak ennek következtében, hirtelen kivágódott. Egy magas, enyhén kopaszodó esőkabátos alak lépett be.

– Jó estét kívánok! – köszönt kicsit túl illedelmesen.

Valamit visszamorogtak rá, senki nem ismerte. Egy ideig méregették a gyüttmentet, aztán mindenki visszatért bokros teendői­hez. Három bárszék állt a pultnál, az egyik még szabadon. Az idegen felakasztotta az esőkabátját a fogasra, leült Bovden mellé és kért egy sört. Szépen, egyenletesen duruzsolt a kályha. Barna, re­cés lambéria futott végig a kocsma falán, amelyre évtizedes zsír és retek tapadt. Közvetlenül a söntés mellett egy plakátot szúrtak rá egy rajzszöggel:

Márton-napi bál

– November 11, péntek, 20h –

Helyszín: Bakonycsólyányos, kultúrház

– Fergeteges party! – Tombola! – Libacomb párolt káposztával! (korlátozott mennyiségben) –

Zenél: Seriff Junior és Gömbi.”

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban: 

Lira

Libri

Bookline