Tegnapi beleolvasót folytatom mára
nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli
égbolt c. kötetéből. Ha tetszett a beleolvasó, akkor jegyezd elő, December
1-én jelenik meg, és még ebben a hónapban
Netflixen is meg lehet nézni a filmet. Én nagyon várom mindkettőt.
Lily Brooks-Dalton:
Az éjféli égbolt
Tartalom:
Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok
érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget
tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani
állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális
eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine
makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek
távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi,
hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.
Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül
hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan
űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már
megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya
hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres
volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat,
Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e
valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben
néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan
összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton
regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával:
mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet
a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év
legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte.
2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő
játssza főszerepben Augustine karakterét.
BELEOLVASÓ
ENGEDÉLLYEL
Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett, hagyta, hogy a helyzet magánya befészkelje magát a tudatába. Végül hátat fordított az ablaknak, és végignézett az irányítótermen. Elkezdte félretologatni a kollégái munkáinak a maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és csak őt szolgálja ki. A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott visszhangoztak a hirtelen támadt némaságban. Augustine megpróbálta lenyelni a realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy kicsit túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig foglalkozzon vele. Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez visszamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi. Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik kiürül hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó matracán, ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy darabig csak hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt, talán olyan nyolcéves lehetett – ezt nem tudta biztosan kideríteni –, sötét, szinte fekete hajjal, ami kócosan hullott keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna szeme mintha mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne valami éber mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak optikai csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete felnyögött alatta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.
– Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó, gyere!
– Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a lányt is maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az irányítóterembe. Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt gyümölcsöt és magvakat, miközben felforralt egy kanna vizet, és a lány megette az egészet.
A férfi készített neki egy adag instant zabkását is, azt ugyanúgy befalta. – Ez nevetséges – jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban.
A lány továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet, azt lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem látott kislány megmagyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét. A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik pillanatban megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás zűrzavara, a félrekommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták: „Azt hittem, veled van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”. De leszállt az éj, és senki nem tért vissza. Augustine másnap megpróbálta felvenni a rádiókapcsolatot az Alert katonai bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő támaszponttal az Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpásztázta a többi frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte a sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr frekvenciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok kihaltan zümmögtek; még a katonai légi csatornákból is csak csend áradt. Úgy tűnt, mintha egyetlen rádióadó sem maradt volna a világban, vagy egyetlen élek sem, aki használni tudná őket. Augustine tovább próbálkozott. Semmi. Csak a fehérzaj. Azt mondogatta magának, hogy ez csupán valami kihagyás. Egy vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja. De a kislány... vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor kérdéseket tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó kíváncsisággal bámulta, mintha egy hangszigetelő üveg túloldalán ülne. Mintha üres lenne; egy üreges lány kócos hajjal, komoly szemmel, hang nélkül. Augustine úgy kezelte, mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást tehetne – esetlen kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik faj képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta olyan holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket nézegethetett: egy adóvevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó dohos potpourrival, amit egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki kalauzzal. Minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy ez nem sok, de a lány nem tartozott hozzá, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki kóbor jószágokat fogad be. Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap felkelt, és ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen kereste a lányt: a hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott, mint egy lusta macska; a forgószékeknél, amelyekben gyakran pörgött; az asztalnál, ahol egy elromlott DVD-lejátszó belsejét piszkálgatta egy csavarhúzóval; a vastag, mocskos ablaküveg előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat bámulta. Sehol sem találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt, viszont soha nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb mindig megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak babák, sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a magáénak nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És, mint arra emlékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a gyerek. A hosszú sarkköri éjszaka során, többhétnyi teljes sötétség után, majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a csendet, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.
– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.
Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a kísérteties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott – azokat a hosszú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány kibámult az irányító központ ablakából, mintha a kopár vidék alig észrevehető mozgásait narrálná egy másik nyelven. Amikor aznap végre megszólalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt a hangja, mint amilyenre Augustine számított, és magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni abban, hogy a lány képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg más az anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki, amerikai vagy talán kanadai akcentussal.
– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem utalva arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris csak bólintott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a szárított marhahúst, amit vacsoráztak, két kézzel tartva a csíkokat, úgy harapva ki belőle a darabokat, mint egy kölyökragadozó, aki csak most tanulja használni a fogait. Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem sokat.
A neve felől érdeklődött.
– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét ablaktól.
– Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont szemöldökkel meredt a saját tükörképére.
Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek örülni szoktak, nem?
– Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár pillanattal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is feltette, de muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre kiderül, mit keres itt ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott. Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem mondott egyebet sem azon a napon, sem később. Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A lány intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az intelligenciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az elején, közvetlenül azután, hogy rátalált, amikor még a rádiófrekvenciákat pásztázta, és abban reménykedett, hogy valaki eljön a gyermekért, felbukkan a halotti némaságból, felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül maradhat. A lány már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akklimatizálódni, amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott, a frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a gyermek jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül elhalványult.Gyökeret vert benne a csodálat magva, és Augustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart ez a sötétség.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az a csillag igazából egy bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott az égboltra. – Elhinnéd?
Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az anyja azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér pötty közvetlenül a házak teteje felett a Jupiter. Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette volna, miért különbözik annyira a többi anyukától az utcájukban. Az anyja lelkesedése magával sodorta, a szomorúsága lesújtotta; olyan lázas odaadással követte a hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna haját, tükör nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző ragyogást a szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott michigani szomszédságuk felett. Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta volna magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva teljesen egyedül, talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd. Augustine soha nem volt különösebben bátor gyermek. Lehet, hogy kísérletet tett volna a szökésre: összegyűjtve némi felszerelést, elmasírozik a kopár messzeségbe, hazafelé, hogy aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a kis Augie-nak azt mondták volna, hogy nincs már meg az otthona, ahova hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz? Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra, öregkorára az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem gondolkozott a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett benne – olyan élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég maga mögött hagyta őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak eszébe, ahol korábban dolgozott, nők, akiket a karjában tartott, publikációk, amelyeket ő írt, az általa tartott beszédek. Volt idő, amikor az egyetemi előadásai több száz embert odavonzottak. Utánuk mindig várta a rajongói csoportja, hogy autogramot kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a sikerei, a szex, a diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek akkoriban olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán
nem számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá égtek, az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak. Augustine mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is egyetemeken fogják tanítani, amikor ő már nem lesz, és még meg sem született kutatók nemzedékei írnak majd róluk. Azt hitte, hogy amit maga után hagy, az évszázadokig fennmarad. Ebből a szempontból önnön halandósága lényegtelennek tűnt. Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi életére gondolni. Hogy hiányzik-e neki. Egyáltalán felfogta-e, hogy végleg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy nővér, esetleg mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett volna, melyik hiányzik neki leginkább. A hosszú éjszaka vége felé együtt kerülték meg a létesítményt a friss hóban csoszogva, ami a régi fagyott tetején kavargott. Az alacsonyan lebegő hold világította be útjukat. Mindketten a legmelegebb ruháikba burkolóztak be; olyannak tűntek vastag télikabátjukban, mint a csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette az orra meg a szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szempillájára jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Irisegyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével felmutatott az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az Esthajnalcsillag pislogott. Augustine követte a tekintetét.
– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.
A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem kérdés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine is ment utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.Amikor Augustine úgy döntött, hogy az obszervatóriumban marad, a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok nyomon követése, a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és az azt követő rádiócsend után úgy érezte, a megfigyelések, a katalogizálások, a kereszthivatkozások nagyobb jelentőséggel bírnak, mint valaha. Csak ez állt közötte és az őrület között: egy vékony membrán abból a hitből, hogy amit csinál, hasznos és fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy gondolatai ne zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civilizáció megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt
az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a mérhetetlen nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult számára. Furcsább és kolosszálisabb volt minden egyébnél, amit valaha megtapasztalt. Az emberiség pusztulása. Az életművének a teljes eltörlése. Saját jelentőségének az újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az obszervatóriumon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont nem. Eleinte csak a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló programok ellenőrzése és Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen horgonya óvta meg az őrület sodrától. A lány kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett egy könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi pánifélelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és nyugodtabbá vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette magát rajta.Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem közelgett a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek. Átprogramozta a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága kielégítésére, és egyre több időt töltött odakint, a kihalt épületek között bóklászva a hosszú éjszaka mélykékjében. Mindent, amit használt, átvitt az irányító központ legfelső szintjére, egyesével. Egyenként végighúzta a matracokat a havon, majd fel a lépcsőn, szintén egymás után. Iris mögötte battyogott egy láda konyhai eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy kifújja magát, hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis teremtés volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol korábban csak íróasztalok, számítógépek meg papírokkal telerakott iratszekrények sorakoztak. Rengeteg konzervet és szárított élelmiszert vittek magukkal, palackozott vizet, üzemanyagot a generátorhoz, akkumulátorokat. Iris zsebre vágott egy pakli kártyát. Augustine kimentett egy szépiaárnyalatú földgömböt az egyik épületből, és a hóna alá csapta; a réztengely az oldalába nyomódott vastag télikabátján keresztül. A harmadik szint elég nagy volt kettejük számára, de amikor beköltöztek, döbbenetes mennyiségű lom borította: használhatatlan, idejétmúlt készülékek, elavult jegyzetek rég megcáfolt hipotézisekkel, a Sky & Telescope szamárfüles példányai. Miután nem talált megfelelő méretű üres felületet a földgömbjének, Augustine lerakta a padlóra, majd némi nehézség árán kinyitott egy súlyos ablakot, és habozás nélkül kidobott rajta egy öreg, poros számítógép-monitort. Iris odaszaladt a matracok mellől, hogy megszemlélje a maradványait odalent, azt a néhány sötét alkatrészt a fehér havon, amelyek némelyike még mindig lefelé gurult a hegyoldalban. Némán, kérdő tekintettel meredt a férfira.
– Lom – jelentette ki Augie, aztán lerakta a földgömböt a monitor korábbi helyére. Jól mutatott ott, egy szép tárgynak tűnt a természettudomány hulladékai között. Augustine azt tervezte, hogy később, miután a hold felkel, kimegy, és összegyűjti a szemetet, de nagyon jó érzés volt számára kihajítani a monitort az ablakon. Egy apró megkönnyebbülés. Megfogta a hozzá tartozó billentyűzetet, amelyre rátekeredett az egér zsinórja, és átnyújtotta Irisnak. A kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az éjszakába, akár egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg levegőbe, hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben. Miután a nap visszatért, kettesben sétákat tettek a melléképületeken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és lenyugszik. Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát. Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli völgybe mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan, ahol Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van, szalmaszerű szálakban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta rejtőzik. A pézsmatulkok hatalmasak voltak, bozontos bundájuk vastag nemezfonatokba állt össze, és szinte a földet seperte. Hosszú, görbe szarvuk az ég felé meredt. Ősöregnek, szinte történelem előttinek hatottak – mintha már jóval azelőtt itt legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt, és jóval azután is itt legelésznének, hogy az ember építette városok, összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t, hogy egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok, némán rángatta maga után. Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen egyhuzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az állatokat. Eszébe jutott a kis fegyvertároló az obszervatóriumban, azok a vadászpuskák, amelyeket soha nem használt. Felmerült benne, milyen lehet a friss hús íze majdnem egyévi tartós, íztelen élelem után. Megróbálta elképzelni magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremtményt, hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit, leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben sem bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a vért és az erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a készleteik? Akkor vajon megy majd neki?
Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak reménytelenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És még valami: harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő vállát nyomja, amiért nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja valaki másra. Haragudott magára, amiért törődik a lánnyal, noha mindent megtett, hogy ne váljon fontossá számára. A túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszívesebben nem is gondolt volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos lejtését bámulta, miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül várta, hogy felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz, hogy égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban felkúszik az egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár pillanatba, ám amikor a pötty visszakanyarodott a délnyugati látóhatár felé, rájött, hogy az a Nemzetközi Űrállomás, amely még mindig kering, s továbbra is visszatükrözi a Nap fényét a sötét Földre.
A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Agave Könyvek Kiadó
