2020. június 21., vasárnap

Interjú Ashley Redwood-al a Borítókészitővel - (" Szerettem rajzolni, és mivel évekkel ezelőtt blogoltam is jött a webgrafika, mint olyan.")


Köszönöm Ashley, hogy elfogadtad az interjú felkérésemet. Régóta nézegetem a borítóidat és nekem az egyik kedvencem: Megyeri Judit írónő könyve; Holttest az Ambróziában. Mindegyik csodálatos és egyedi munka. Csak gratulálni tudok!





Kérlek, mesélj arról, hogyan jött a borítókészítés ötlete és mióta foglalkozol vele?

Elsősorban én tartozom köszönettel, amiért egyáltalán megfordult a fejedben ez az interjú!
Megyeri Judit borítója külön kincs, és egyedi teljesen a kávészemes kis „A” monogram miatt. Imádtam csinálni! A borítótervezés, mint olyan, amikor elkezdtem még ötletként sem szerepelt a gondolataim között. Szerettem rajzolni, és mivel évekkel ezelőtt blogoltam is jött a webgrafika, mint olyan. Egyedi designokat készítettem, kódoltam és társai. Sosem voltam elégedett, de ez már egy másik történet… Az első olyan nagyobb „dobbantásom” – hű, de fura ez így leírva- négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor az első borítótervezői pályázatra beadtam a munkám. Természetesen tudom, és a mai napig nevetek rajta, elsőre senki sem alkot maradandót, én mégis hittem abban, hogy nem lesz totális kudarc. – na, az lett. 3 éve foglalkozom vele komolyabban, bár nem tudom hívhatom-e annak, mert továbbra sem tartom magam a „hűde” kategóriás tervezőnek, mindenesetre az első ilyen; 



Mimi Taylor - A bosszú ára c. regénye volt, amit azóta újabb kiadásban is megjelent.

Hobbiként gondolsz rá vagy esetleg ez munka?

Is-is. Nagyon durva, de a legelsőnél még a fene se gondolta volna, lesz olyan, amikor egyszer azt mondhatom „ Na, gyerekek. Túl vagyok a harminc plusz elkészültön is.” . Hobbi, mert a gépen túl, azért van rendes munkám is, amit imádok. Hatalmas munka, és felelősség viszont, azért mert nem csak magamnak csinálgatom ezeket, hanem már bőven Nektek olvasóknak és a NewLinenak is. Meg kell felelni az írónak, a kiadónak, az olvasóknak és persze Magamnak – ami kenterbe veri az összes eddigi felsoroltat. Úgyhogy számomra munka, de egyébként hobbiszinten csinálom.


Milyen érzés volt számodra, amikor először felkértek? Hogyan élted meg azt a pillanatot, mikor a készterméket a kezedben volt?

Hű. Elmondhatatlan. Az első ilyen delikvensem Abby Winter volt. – akivel azóta is dolgozom. A pillanat, amikor eljutott az agyamig a gondolat; „basszus, ez tényleg a Te utad…”, felfoghatatlan, leírhatatlan. Szerintem a mai napig néha meglep a dolog, hogy vannak, akik nem csak a kiadón keresztül keresnek meg egy-egy tervezéssel.


Átlagban mennyi idő alatt van kész egy tervezés és milyen színekkel, szoktál dolgozni? Kapsz hozzá támpontot, hogy hogyan is kellene kinéznie?

Ez nagyon sok mindentől függ…
Függ attól, mennyire érzem magam hangulatba a dolgokhoz, mennyi ötletem van és milyenek a körülmények. Erőszakból sosem tudok alkotni.- szerintem senki a világon. A tervezés maga az fejben dől el. A koncepció, a képek, minden - előre le tudom magamnak vetíteni például a betűtípusokat. Szeretem, ha minden harmóniában van, így addig agyalok, ameddig a végeredmény nem lesz ütős. Általában ez pár perc, órák, de van, amikor olyan szar állapotban vagyok, hogy hetek… - ez ritka.
A támpont az bizony írófüggő, vannak akik konkrét elképzelésekkel keresnek meg, és vannak akik teljesen rám bízzák. Alapvetően szabadon szeretek dolgozni, a megkötéseket nagyon nem szívlelem, mert az alkotót ugye hagyni kell szárnyalni… de, persze egyébként ebben is rugalmas vagyok!


A borító tematikáját ki dönti el? Mennyi beleszólásod van, hogy mi szerepeljen a képen? Általában együtt tudsz dolgozni az írókkal?

A tematika az mindig saját, főleg ha szabad kezem van. Azért, mint minden kiadónál a NewLine-nál is vannak alapvető „szabályok” úgymond, ha a borítót tekintjük. Az, hogy milyen legyen az – már, ha engedélyt kapok az írótól – teljesen az én képzelőerőmre van bízva. El is szoktam találni elsőre mostanság. – ami minden alkalommal baromira le tud taglózni.

Az együtt dolgozásokkor nem volt még Rám panasz, - legalábbis nem hallottam semmi negatívumot a folyamat végén, a kiadótól utólag sem.- próbálok alkalmazkodni, segíteni és úgy hozzáállni az adott íróhoz, még ha első könyves is, hogy némileg löketet adjak neki az elinduláshoz. Erre is szolgál egy szép borító, ugyebár. Igazából, vitám még egyáltalán nem volt, -le is kopogom, ne legyen. – az pedig, hogy egy író mennyire nyitott az ötleteimre, ő dönti el. Javarészt, ha valaki vevő a fantáziámra és engedi, hogy a „fejébe lássak” , sokkal egyszerűbb az egész munka. Vannak írók, akikkel szeretek együtt dolgozni, és már nem az első nyomtatott regényét bízza rám, és akadnak, akikkel azóta is barátságba vagyok, és olyanok is akiket még csak nem is ismerek… - na de erre van az idő!


A kiadó mennyire szól bele, vagy szabadkezet kapsz?

Imádok a NewLine-nál „dolgozni”! A munkáim 99%-ban, mind olyanok, amiket megálmodok, megalkotok, és siker - mindhárom fél véleménye szerint. A szabadkezem egyik velejárója; Az addig hergelem magam, ameddig tökéleteset nem alkotok módszer. – persze, tudom mekkora utat jártam már be, míg idáig elvonszoltam magam. Ezért is tűnhet úgy, hogy ezt ennyire szétesősen lazán veszem. Pedig nem, volt már sírás, be is akartam fejezni és voltak pillanatok, amikor annyira megtörtem, mint még soha. Megfelelni magadnak, hatalmas feladat!

Hogyan látod magad, mondjuk 5 év múlva, akkor is borítókat fogsz tervezni?

Ezt így ennyire előre nem látom még, de nagyon remélem hosszú életű lesz a dolog, mert kikapcsol és kiteljesedek, miközben egy-egy ilyen munkát a végéig kísérek. Hatalmas dolog a kezedben fogni az általad készült regényt, még ha nem is Te írtad. – ami késik, nem múlik…

Eddigi munkáid közül, melyik volt számodra a legkönnyebb és a legnehezebb elkészíteni? Illetve van kedvenced?

Hűha. Szerintem itt nincs olyan, hogy legkönnyebb, mert az egy folyamat, amíg elképzelem milyen lesz – ez az egyszerűbb része valamelyest… Megvalósítani, majd nyomdailag tökéletesre, na az a keményebb feladat! – de ezt bármelyik grafikus alá tudja támasztani. A legegyszerűbbnek és legzökkenőmentesebbnek 

Selena B. Lowell borítóit tudnám felhozni, vagy akár Abby Winterét, mert elsőre beletaláltam, nem volt semmi fennakadás, imádjuk. Ott voltam a leginkább nyugodtabb, amikor elkezdtem… A nehezebb szót, mint olyan inkább arra használnám, amikor konkrét elképzelés van, és képtelen vagy megfelelni neki. Tudod, hogy nem lesz olyan a kész munkád, amihez szívesen adnád a neved, de azért is meg kell csinálnod… Itt inkább nem hoznék példát, pedig lenne. Korábban írtam, nagyon kritikus vagyok magammal, így olyan nagy kedvenc  osem lesz. Amire már úgy azt mondom, ha „ Na, anyukám, ez azért már nem rossz…” az akad. 

Buótyik Dorina első regénye a III. Amenemhat rejtélye egy ilyen. Ott végig arra mentem; Egyiptom és fáraó, és óbasszuskulcs, csak legyen elég jó. Nekem kiváltképp tetszik, ahogyan a cím egy részét elfedi a homok. 

Szeretem még Csernovszki-Nagy Alexandra minimalista megoldását az Antónia eltűntben. 
Sue Dylen Kahlo-jában a fotómontázst, vagy akár Jud Meyrin regényét… és naphosszat sorolhatnám mit-miért, mert ha már egy átmegy a rostán nálam, mindben lesz olyan, legyen az apró dolog is, amit megszerettem bennük. Mind a harminckettőt úgy imádom, és olyannak amilyennek megalkottam őket!





Ashley-t itt tudod elérni, ha borítót szeretnél készítetni:

A NewLine könyveket pedig itt tudod beszerezni:


2020. június 20., szombat

Borsa Brown: Sapho (Sapho 2.) - ("Fájdalmas szerelem. Pokoli szerelem.”)

~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm az Álomgyár Kiadónak és Borsa Brown írónőnek, hogy megírta Sapho 2. részét. Ez a könyv szuper lett. Alig pár óra alatt faltam be. Borsa mindig tudja, mi kell az olvasónak. Elképesztő, hogy sok kiadott könyv után tudd még ámulatba ejteni. Még, még többet akarok olvasni Borsától.

Borsa Brown:
Sapho
(Sapho 2.)



Tartalom:
Szerelem és megtorlás a bűn kapujában.
Umberto Sapho, a szicíliai Cosa Nostra egyik családjának vezére, alapos leckét kap. Nemcsak arra jön rá, hogy a hatalom ingatag, mindennap meg kell érte harcolni, hanem arra is, hogy a szíve az egyik legnagyobb ellenségéhez húzza.
Lia Dortella, a nyomozónő, elérheti azt, amit már gyerekkorában kitűzött célként. Apró lépések választják el a lelki békéjétől, de az érzéseivel nem tud harcba szállni.
Mindenkinek megvan a maga fegyvere, és nem fél használni a másik ellen… De megtanulják, hogy „Aki háborúba kezd, annak két sírt kell ásnia!”
Találkozik jó és rossz, kegyes és kegyetlen, szív és ököl, vágy és gyűlölet.
Borsa Brown különleges, szókimondó, ugyanakkor érzelmes és szenvedélyes, erotikus írásai hamar az olvasók kedvenceivé váltak. Nagy sikerű maffiakötetei folytatódnak, ezúttal egy másik család történetét ismerhetjük meg, de a szabályok ugyanazok: hibázni nem szabad, érezni tilos!

Véleményem
5/5

Még mindig tanakodom, hogy miként írjam meg gondolataimat, érzéseimet a második résszel kapcsolatban. Hiszen annyi minden történt Lia és Umberto között. A második rész lett a legjobb, hiszen itt minden kiderült és érdekes volt olvasni, hogy miként épül fel a maffia, kiből mi lesz,hogyan válik az ember fontos,kulcsszereplő a családban. Miként lesz Don vagy, hogyan lesz Capo. Fordulatos és igencsak szövevényes történetet kaptam kézhez, arra számítottam, hogy második részben végre együtt lesznek, de nem, vagyis igazából látszólag nincsenek együtt. De az érzelmeiknek nem tudnak parancsolni, nem tudják magukból kiölni.

„Mi a faszt csinálok?
Beleszeretek egy rendőrnőbe? Egy Veltába?
Uramisten!”

Itt már lehetett jobban látni, érezni, hogy Umberto bizony tudd kemény, határozott és döntéseket hozni. Nem fél semmitől, ahogy eddig sem fél.
Sokszor úgy éreztem, hogy hajszálon függött Umberto élete, de legfőképpen Liá-é.. De Umberto kivágta magát...
Azt hittem az első kötetnél éreztem, hogy Lia hangulatember. Folyton ugrált az érzései között, de itt is ugyanaz volt...
De!
Umbertot nem érdekelte csak maga Lia és, hogy semmiképpen se legyen baja. Lia erre rácáfolt, nem kell neki védelem, hiszen nagyon jól meg tudja védeni magát. Most már. Hisz tudja nincs már egyedül. Képes volt egyedül leszámolni a saját démonaival, családjával, zsarolóval szemben. Ha ezek után nebáncsvirágnak nézném Liát, ha nagyot tévednék. Bátor és kemény volt a helyzettől függően. Lányáért bármit megtett volna, ezt Umberto látta is.
Umbertot végre igazi vezérnek láttam, nemcsak a hős, bolondos szerelmest. Érdekes volt látni, hogy miképp épül fel a maffia, a Don s ő, hogyan menetel egyre feljebb és feljebb, noha ő ezt a tisztséget semmiképpen nem kívánta. Mégis, nem kerülhette el a végzetét, a családja, szerelme élete volt a tét.
Lia életéről, múltjáról és családjáról is kiderülnek a titkok.

„Fájdalmas szerelem. 
Pokoli szerelem.”

Viszont a vége... Nem is tudom, olyan befejezetlen maradt számomra. Egy kérdésem van. Akkor most tényleg együtt maradnak? Mert hát Umberto...

Remélem azért lesz folytatása ennek, mert így számomra ott fog lógni a kérdésem a levegőben. 

Ezek után nagyon várom írónőnek a következő regényét A Szárd Szikla c. könyvét.
Sapho sorozatot pedig szívből merem ajánlani minden maffiarajongóknak. Érdemes elolvasni. 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

2020. június 19., péntek

Exkluzív beleolvasó Petróczki Kitti: Lujzi élete -("Ha valami, akkor a változás állandó. Az én világomban a változás jó. Minden esetben tanulunk általa.")

E mai napon új beleolvasót hozam nektek. Ezúttal Petróczki Kitt: Lujzi élete c. kötetéből hozok, heti egyszer. Minden héten, pénteken délután fogom feltenni a blogomra. A könyv Books Dreams Kiadó oldalán lehet megrendelni illetve, dedikáltan szeretnél hozzájutni az író oldalán is felkeresheted.

Petróczki Kitt:
Lujzi élete



Tartalom:

Vedd a saját kezedbe végre az irányítást és tegyél magadért! 
Hidd el van hova tovább! 
Meglátod! A történet, Lujzi élete, téged is magával fog ragadni, és ki fog rángatni a szürke hétköznapokból. 
Itt az ideje, hogy belefogj ma, a saját jövőd építésébe! 
„ A régi szép idők most vannak ” 
Én meg vagyok győződve róla, hogy ez a könyv, megadja neked azt az apró lökést az életedben, amely elindíthat a saját jövőd felé!



ENGEDÉLLYEL


A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Borsa Brown: Sapho (Sapho 1.) - ("Sajnos a szívnek nem lehet parancsolni, bármennyire hadakozunk is ellene, főleg nem érdekli az, hogy ki hova született")

~~~ Recenzió ~~~

Szeretném megköszönni az Álomgyár Kiadónak és Borsa Brown írónőnek, hogy ezt a fantasztikus könyvet elolvashattam a Sapho (Sapho 1.) címmel. Zseniális, lehengerlő és magával ragadó történet. 
Borsa Brown:
Sapho
(Sapho 1.)


Tartalom:
Vágy és bosszú a bűn kapujában.
Umberto Sapho a szicíliai Cosa Nostra egyik családjának oszlopos tagja. Apja halálával megörökli a bűntől csöpögő birodalmat. Próbál hű maradni a régi Don értékeihez, de olyan kalamajkába keveredik, amiből talán sosem tud majd kimászni.
Lia Dortella a taorminai kapitányság csinos, ám felettébb kusza magánélettel megáldott nyomozónője. A szicíliai maffia tönkretette az egész életét, egy cél vezérli: bosszút állni mindenért.
Ám a céljai egyszer csak bilinccsé válnak…
Találkozik jó és rossz, kegyes és kegyetlen, szív és ököl, vágy és gyűlölet.
Borsa Brown különleges, szókimondó, ugyanakkor érzelmes és szenvedélyes, erotikus írásai hamar az olvasók kedvenceivé váltak. Nagy sikerű maffiakötetei folytatódnak, ezúttal egy másik család történetét ismerhetjük meg, de a szabályok ugyanazok: hibázni nem szabad, érezni tilos!


Véleményem:
5/5

Jézusmáriaszentjózsef és az összes szenteknek, komolyan ez a könyv fantasztikus. Borsa Brown megint letett egy szenzációs történetet.  Mikor meghallottam, hogy Samphóról lesz külön története, én megvártam, hogy egyben elolvashassam. Maffia történetet Borsa szeretette meg. Tőle bármikor elolvasnám, mert tudom, hogy garancia a neve, története, hogy nem fogok csalódni. Köszönöm Borsa!

Sapho! Hát nem hiszem el. Maffia család tagja és úgy viselkedik, mintha nem is oda tartozna. Könnyelmű, fesztelen viselkedés... De, ha kell, tudd kemény és hideg lenni is.  Imádtam, pár óra alatt sikerült befalnom. Rég élveztem ennyire jól egy történetet és ráadásul 2 nap alatt, nyomtam be a két kötetet. 

Ha olvastad a Maffia sorozatot, ezt végképp ki ne hagyd. Totál ellentéte Massimo-nak. Érzékeny lelkű ez a férfi, aki tudd zongorázni, és ami vicces, bokszolni is. Viszont, ha családjáról van szó vagy arról, akihez közel áll a szívéhez képes megvédeni bármivel, bárkitől. Nem fél hatalmát felhasználni, nem fél semmitől sem, de még a közvetlen veszélytől sem, ami őt fenyegeti. Egy férfi, aki egyszerre erős és érzékeny. 

Jó volt újra olvasnom Massim-ot és Suzanne-t.Hiányzott a páros,bár gondoltam arra, hogy újra fogom olvasni. 
Umberto-ról végig érezhető a történetben, hogy vágyik a szerelemre, családra, gyermekre. 
A szerelem ott jön, ahol egyáltalán nem is számított rá. 
Vicces volt olvasni, hogy hogyan cserkészi be Liát. Liával kissé hadilábon állok. Mert egyszerre érzek utálatot és sajnálatot a helyzete miatt. Voltak vicces jelenetek, érdes események. Kedvencem Santo és a családja. Bírtam nagyon. 
Azt hittem olyam történet lesz, mint a Maffia sorozat, de nem közel sem annyira. Saphonak van ám csípős, oda – oda beszólogatós szövegei, amin jókat kuncogtam, néhol csapkodtam a homlokomra… Te jó ég!! 

Borsa zseniális történetet hozott össze. Maffia után vártam, hogy lesz-e folytatása, tudja-e majd felülmúlni és igen, megtette. Sőt! Ez lehető legjobb. Kíváncsian vártam a második részét is, hisz azt is befejeztem, és írni fogok róla egy külön bejegyzést. De már most azt mondom a második rész sem piskóta… De nem ám.

A Lia szívében bosszú van, de a lelkében egy meggyötört ember lakozik, és csak egy ember tudná ezeket elfeledtetni, Umberto.  Amikor ők ketten találkozta egyikük sem gondolta volna, hogy hova fog fajulni a kettőjük kapcsolata. A szóváltásuk, a pillantások mind – mind elárulják, hogy nagyon fontosak egymásnak. 

Igazából nem gondoltam volna, hogy egy Don és egy zsaru kapcsolata valaha is erős és komoly lesz. Hogy szerelemmé alakuljon át. Sajnos a szívnek nem lehet parancsolni, bármennyire hadakozunk is ellene, főleg nem érdekli az, hogy ki hova született.

Kedvenc idézeteim:




További idézeket itt találhatod az Instagram oldalamon.


A könyvet itt tudod beszerezni:

2020. június 18., csütörtök

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Hinta - ("Ma komoly hangulatban vagyunk, majdnem elfelejtkeztem erről. Ha hazalátogat, utána mindig ilyen: láncdohányzik és az életről filozofál.")


Ezúttal pedig Hinta c. kötetet hozom el nektek mely Patrik és Márk szerelmi történetét, olvashatjuk, figyelhetjük meg. A civódásaikat a Falak c. könyvéből ismerem és imádtam a párost. Bízom, hogy egyszer az történetüket is elolvashatom majd. Addig is olvassátok Hajnal Kitti: Hinta c. kötetéből újabb 6 oldalnyi történetet.


Hajnal Kitti:
Hinta



Tartalom:
 
„Olyan, mintha hintán ülnénk, ingázunk, mindig változik a viszonyunk.” Hányszor szerethetünk igazán? Megölheti-e a szívet egy feldolgozhatatlannak hitt veszteség?
Patrik lassan két éve temette el Imit. A gyászon szülei és barátai igyekeznek átsegíteni, az ő kedvükért létezik, igyekszik túlélni a hétköznapokat. A tomboló ürességet azonban egyre inkább kezdi kitölteni Márk. A jelenléte, a mosolya, minden, ami csak ő, lassanként új jelentést kap Patrik szemében. Tíz év barátság után változik a kép, úgy tűnik, egy viszonzatlan szerelem irányába…
 


ENGEDÉLLYEL

A fák levelei között újra és újra előbukkan a hold, ahogy a hinta lassan ring az éjszakában. Imádom a lágy mozgást, le‑lecsukódik a szemem, egy régi dallam kúszik elő a tudatom mélyéről, azt dúdolgatom, miközben fél lábbal lököm magam.
– Nem szédülsz még?
– Nem eléggé.
Amint Márk rágyújt, megcsapja az orrom a dohány kesernyés illata. Fél órával ezelőtt cigizni jöttem ki vele, aztán itt ragadtunk, és amikor elfogyott a mondanivalónk, némán meredtünk a sötétbe. Fázom, teljesen felhúzom a cipzárt a pulóveren, mégsem akaródzik bemenni a házba. Épphogy csak tavaszodik, kabátot kellett volna venni, de nem volt annyi eszünk.
– El fogsz aludni – jegyzi meg Márk mintegy mellékesen, a hangjában azonban feddés lapul, ki is röhögöm, amiért megint atyáskodik felettem.
– Akkor mondj valamit! Amilyen unalmas itt veled, nincs jobb dolgom, mint aludni.
– Én békésnek nevezném.
Hümmögök. Ma komoly hangulatban vagyunk, majdnem elfelejtkeztem erről. Ha hazalátogat, utána mindig ilyen: láncdohányzik és az életről filozofál. Nincs ugyan ellenemre, bár jobb szeretem, amikor vidám, a hülyeség sokkal inkább illik hozzá.
Felpillantok rá. Nem túl kényelmes ebből a szögből, de látnom kell az arcát. Maga elé bámul, talán a parázs izzását figyeli, szomorúnak tűnik, ilyenkor nehéz legyőzni a késztetést, hogy megöleljem.
– Miért hagyod magad így felhúzni?
Ideges szusszanást kapok válaszként. Nem vitatkozik, csak újabbat szív a cigarettából. Persze tisztában vagyok vele, hogy kívülállóként könnyebb okosnak lenni. Ha az én családom lenne, talán engem is kiakasztanának, pedig azt viszonylag nehéz elérni.
Aprót dörren az ég, reflexből összerezzenek. Távoli hang, még sok idő, mire ideér a vihar, de én már előre várom. Imádom, amikor eláztatja a tájat az eső, elmossa a rossz hangulatomat is. Ha Márk nálunk van, sokszor akár fél órán át képesek vagyunk bámulni a verandáról a pusztítást.
Oldalra fordítom a fejem. Márk épp a telefonjával szöszöl, a mobil fényénél elgondolkodónak tűnik az arca, már amennyit a szőke tincsektől látok belőle. Szívesen rákérdeznék, mivel foglalkozik, de azonnal rájövök, amint felcsendül egy ismerős dallam: Riders on the Storm. Rajta kívül senkit sem ismerek, aki ennyire odáig van a régi zenéért, neki viszont a Doors a kedvence. Én szintén bírom a hangulatát, bár nekem olyan szorosan összefügg vele, hogy képtelen lennék nélküle hallgatni.
– Tudod, mi hiányzik most? – szólalok meg, de nem kell választ adnom a saját kérdésemre, Márk azonnal rájön, le is olt érte.
– Nincs fű.
– Igenis, apu! – felelem vigyorogva, erre felvonja a sze­möldökét.
– Ha így folytatod, elfenekellek.
– Ez ajánlat volt?
Nevet. Egy pillanat alatt levedli magáról a depressziót, csillog a szeme a vidámságtól. Feldob, hogy ezt én érem el nála.
– Álmaidban! – vágja rá, és miközben a mosoly az arcomon ragad, belül megint ott az a furcsa gondolat, mint minden hasonló helyzet után. Amikor ezt csináljuk, mindig úgy érzem, mintha flörtölnénk. Butaság az egész, mert lassan tíz éve a legjobb barátom, kötve hiszem, hogy máshogy nézne rám, arról pedig végképp fogalmam sincs, én tennék-e ilyet. Néha afelé húzok, hogy igen, és a rettenettől, ami legyűr, levegőt sem kapok.
Megint percek óta a holdat bámulom. Márk rég elszívta a cigarettát, csak neki sem akaródzik felkelni. Igazság szerint azóta nem csinálunk semmi értelmeset, mióta megérkezett, nem mintha ez meglepő lenne tőlünk, ezt szeretem benne a legjobban, hogy vele sosincs semmi kötelező. Meg sem kérdeztem, itt alszik-e, úgyis tudom a választ. Ilyenkor sosem akar egyedül lenni.
– Többet haza sem megyek.
– Mindig ezt mondod.
Sóhajt egy nagyot, aztán feltápászkodik, megáll felettem, pont kitakarja a holdat. Rápislogok, erre int a fejével, hogy menjek arrébb, és amikor megteszem, leül mellém.
– Néha olyan kibaszott erős a késztetés, hogy elküldjem őket a francba. Mármint véglegesen.
– Tudom.
Bólint, és a térdére támaszkodva bámulja maga előtt a földet. Vigasztalásképp enyhén átölelem, ami túlzás, mert inkább csak rászorítok a vállára egy kicsit, az egész fél percig sem tart, mégis elmosolyodik. Újabbat villámlik, akaratlanul kapom fel a fejem a jelenségre. Hamarosan dörgés követi, a szél egyre erősebben fúj, megborzongok.
– Nézünk valami filmet, mielőtt az agyadra megyek? – kérdi Márk. Nekem tulajdonképpen mindegy, neki van szüksége figyelemelterelésre.
– Nem mész az agyamra.
– Tudom. Nincs olyanod – vigyorogja pofátlanul a képembe. Annyira szemét, mégis röhögök, mert váratlanul ért a beszólás.
– Bekaphatod.
– Mondom én, hogy álmodozol.
Játékosan arrébb lököm, visszalök, ezzel szórakozunk, mielőtt rászánom magam arra, hogy végre bemenjek a házba. Közben megérkeznek az első esőcseppek, hűvösen gördülnek végig a bőrömön, megtorpanok, az ég felé fordítom az arcom, lehunyom a szemem.
– Ázni fogsz?
– Aha – felelem halkan, anélkül, hogy Márkra néznék. – Bánod?
– Felőlem. Ha lebetegszel, akkor viszont morcos leszek.
Elmosolyodom. Hallom a lépteinek súrlódását, de tudom, hogy úgyis megvár a teraszon, onnan figyeli, ahogy eláztat az eső. Végtelen nyugalom száll rám, mintha a sejtjeimbe olvadna, belém issza magát a cseppekkel. A gondolataim elmerülnek a semmiben.
Percekkel később Márk berángat a házba, és zuhanyozni parancsol. Átfáztam, de nem izgat, kifejezetten feltöltődtem. Amíg arra várok, hogy ő is végezzen a fürdőben, fel-alá járkálok a szobában, pakolászok, közben a hajamról igyekszem kicsit felitatni a vizet. Nem tudnám elképzelni röviden, de a szárítása mindig macerás.
Az íróasztal előtt megállok, a tekintetem odatapad a keretben álló fotóra. Ez a kedvencem Imiről. Olyan természetesnek hat, pedig pózolt, mert látta a kamerát. Tudom, hogy miattam csillogott a szeme, mindig így nézett rám. Az arcára voltak írva az érzései, ami tökéletesen tükröződik ezen a képen. Állítólag ugyanígy néztem vissza rá. Még emlékszem a barna tincsek selymességére, a bőrének illatára, az izmai tapintására. Az erőre, ami fizikailag és lelkileg belőle áradt, és aminek bármikor behódoltam…
Hiányzik. Már nem tombol bennem minden másodpercben, de folyamatosan ott van, lüktet. Mintha megszűnt volna dobogni vele együtt az én szívem is, hónapokig semmit sem éreztem. Nem jobb, hogy újra képes vagyok rá.
Lépteket hallok, de nem bírom elszakítani a pillantásom Imiétől. Az eddig érzett nyugalom helyét üresség váltja fel, azt kívánom, bárcsak újra meghalnának az érzéseim. Jobb lenne, mint ez a létezés, nélküle.
– Gyere aludni!
Márk végigsimít a karomon, a lágy érintés furcsa mód kiránt a fájdalomból. Összezavarodva fordulok felé, rácsodálkozom a jelenlétére, pedig eddig is érzékeltem.
– Mindjárt.
Nem merek újra az íróasztalra pillantani, inkább megkerülöm az ágyat, bebújok Márk mellé. Annyit alszik mostanában nálunk, hogy a szüleim már gyanakodnak ránk, engem pedig mulattat a feltételezés. Szeretem, amikor Márk itt van. Olyankor tudok aludni.
– Reggel megint korábban kelsz?
– Igen. Majd szólok, ha idő van – válaszolom. Márk elhelyezkedik, és behunyja a szemét. A gyér fénynél nézem, ahogy a szőke tincsek az arcába hullanak, hallgatom a szuszogását, aztán álomtalan semmibe ájulok, csak a telefon ébresztőjére riadok.
– Rohadt korán van – motyogja Márk inkább a párnának, mint nekem, majd azzal a lendülettel durmol tovább. Elröhögöm magam a reakcióját szemlélve. Abszolút neki való a kötetlen munkaidő, mert bár ő is rendszertelenül alszik, velem ellentétben nagyon nehezen ébred. Ha én egyszer kinyitottam a szemem, nem tudok újra elaludni, akkor sem, ha még javában éjjel van.
Felmérem az időjárást odakint, és felsóhajtok. Minden csupa víz, az esti vihar eláztatta az egész környéket. Lúdbőrzik a karom a hidegtől, úgyhogy csalódottan megyek vissza a házba. A földszinti vendégszobában halk zenét kapcsolok, és ráállok a futópadra. Így, hogy Márk el tud vinni kocsival, kicsit több időm van, nem kell sietnem a készüléssel, bár a reggeli edzést egyébként sem hagynám ki. Márk szerint mazochizmus, nekem viszont gyerekkorom óta az életem része.
Egy órával később visszamegyek a szobába, hogy felkeltsem, és míg zuhanyozom, magához is térjen. Nem járok sikerrel, tíz perc múlva még mindig az ágy szélén ül kómás fejjel.
– Mi van, Csipkerózsika? Meg kell csókoljalak, hogy felébredj?
Felpillant rám, lesajnáló mosoly bújik meg a szája szegle­tében.
– Én alszom, és te álmodsz?
– A visszavágásaid kezdenek egysíkúak lenni – szólok be, erre viszont csak morran egyet, és eltűnik a fürdőmben. Mire ismét előkerül, végzek a beágyazással és az összepakolással. Nem szeretek kupit hagyni, mielőtt munkába indulok.
– Továbbra is akarok ilyen kockákat – mutat a hasamra, pedig már rémesen unom a témát.
– Akkor dolgozz értük – felelem, erre legyint egyet.
– Genetikailag képtelen vagyok izmosodni.
– Te genetikailag lusta vagy – cukkolom, bár tudom, hogy nem igaz, csak másképp vagyunk összerakva. Én nyugalmat nyerek a mozgásból, valamibe bele kell ölnöm az energiáim, ami fizikailag kimerít. Ő inkább szellemileg szeret elfáradni.
– Kapok kávét? – kérdezi megnyerő mosollyal, pedig úgyis ismeri a választ. Felkapom a táskám, lerobogok az emeletről, és mire Márk leér, kész a kávéja. Nem én vagyok ilyen gyors, ő szöszölte el az időt, szokás szerint.
Megreggelizünk. A szüleim csak most fognak felkelni, úgyhogy igyekszünk csendben lenni. Nekem nem kihívás, megszoktam, hogy amikor indulok, az emberek általában alszanak, Márk viszont hajlamos elfeledkezni erről.
Mire az autóba ülünk, már éber. Rutinosan vezet, néha az az érzésem, automatán csinálja, valójában oda sem figyel. Nekem jobban kell koncentrálnom, ha volánhoz ülök, nem megy ennyire természetesen.
– Este sietsz haza?
– Nem igazán – felelem kifelé bambulva. – Átmenjek?
– Örülnék neked.
– Szólhattál volna korábban, akkor pakolok ruhát – jegyzem meg. Márk felvonja a szemöldökét, egy pillanatra felém fordul. Egyértelműen mulattatja a korholásom.
– Legalább két váltásod van nálam, ne bosszants.
– Ki mást bosszantanék? Akkor miért tartalak?
Márk elröhögi magát, tehát betaláltam.
– Hiányozna, ha nem tennéd – ismeri el mosolyogva, és nem tehetek róla, az én szám is mosolyra görbül. Visszafordulok az ablak felé, figyelem az ébredő várost. A tegnapi eső mindenhol mutatja a nyomát, de ahogy nézem, a külső kerületek jártak rosszabbul, leszakadt faágak hevernek szerteszét. Bent jobb a helyzet. Igaz, a fa alapból kevesebb…
– Inkább, mint a hó – mondja Márk, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Isten őrizzen még egy márciusi fagyhaláltól!
– Miért, nem szeretnél az autópályán éjszakázni?
– Minden vágyam.
Leparkol a munkahelyemtől két sarokra, és felém fordul.
– Legyél jó – köszön el. Fogalmam sincs, miért ezzel a fordulattal, de már megszoktam.
– Te is.
Kiszállok a kocsiból, és megvárom, míg eltűnik a szemem elől, mielőtt elindulok az épület felé. Lassan sétálok az utcán, mert rengeteg időm maradt, így unalmamban a szembejövő embereket figyelem. Majdnem mindenki siet, hozzájuk képest kirívó a tempóm és a nyugalmam, én azonban élvezem, hogy van lehetőségem kicsit bambulni munka előtt. Zenét kapcsolok, lágy dallamot választok, visszafogom a lépteim. Kiélvezem a hűvös, ráérős reggelt.
A napom gyorsan eltelik. Ha dolgozom, igyekszem csak arra koncentrálni, mindig találok valami feladatot, ami leköt. Márk ezt nem érti meg, hogy számomra ez egyáltalán nem unalmas, és végképp nem megterhelő. Teljesen kitölti a figyelmem, nem marad időm a saját dolgaimon töprengeni, és nekem erre Imi halála óta kifejezetten szükségem van. Recepción sosem lehet unatkozni.
A temetés után is ez kellett volna. Otthon minden rá emlékeztetett, de a szüleimnél sem találtam a helyem, miután hazaköltöztem. A hiány és a gyász egész nap kínzott, attól féltem, beleőrülök. Most jó így, a szabadnapok alatt viszont sokszor továbbra sem tudok magammal mit kezdeni, ezért folyton Márknál lógok.
Ő azonban a sokadik csengetésre sem nyit ajtót, telefonon is hiába hívom, szóval tanácstalanul toporgok egy darabig a bejárat előtt, aztán feladom, és előkotrom a táskám mélyéről a kulcsom. Ritkán használom, nem szeretek csak úgy bemenni hozzá, főleg, mióta megint lakótársa van. Igaz, őt elég kevésszer látom, akkor is mindig mással, amiért Márk kifejezetten fúj rá.
Mivel hangos zene szűrődik ki a konyhából, meg sem próbálkozom köszönéssel, hanem leveszem a cipőm, és megállok a konyhaajtóban. Márk énekel, úgyhogy csak rövid ideig bírom röhögés nélkül, erre viszont felém pillant, és frászt kap.
– Adj ki valami hangot! – rivall rám, amivel csak annyit ér el, hogy még jobb kedvem lesz. Kicsit halkít a zenén, de nem kapcsolja ki, sőt automatikusan dúdolja tovább a dallamot.
– Próbáltam – felelem, és a telefonjára mutatok. – Se a csen­gőre, se a hívásra nem kerültél elő. Mentem volna haza?
– Bocs? – villant rám egy megnyerő mosolyt, olyat, amivel általában leveszi a pasikat a lábukról, és hirtelen átérzem, miért van ilyen hatása. Olyan csintalanul kisfiúsnak tűnik, pár másodpercre én is elveszítem a fonalat, pedig ezt a reakciót még sosem váltotta ki belőlem. Nehezen szakítom el a pillantásom, csak akkor sikerül, amikor elkomorodik.
– Meg van bocsátva – mondom kissé összezavarodva, majd körbenézek a konyhában, és rögtön elfelejtem az előbbit. – Mit sütsz?
A lelkesedésemen jót szórakozik.
– Azt hiszed, kapsz belőle? – cukkol, de úgyis tudom, hogy nem gondolja komolyan. Viszont reggel semmivel sem utalt rá, hogy ez a mai programja, ami egyet jelent: valamivel felhúzta magát.
– Mi történt? – A hozzávalókra koncentrál, nem szól semmit, úgyhogy hamar leesik a nyilvánvaló. – Robi?
Ingerülten felszusszan, leteszi a fakanalat, és a pultnak támaszkodik. A nadrágja valószínűleg csupa liszt lesz, de nem igazán érdekli. Így már kiszúrom rajta az idegesség és a csalódottság jeleit, fogalmam sincs, miért nem vettem észre azonnal.
– Megint nem beszéltetek?
– Pár percet, aztán rohant – válaszolja kelletlenül. Összefonja a karját a mellkasa előtt, tanácstalanul bámulja maga előtt az asztalt.
– Ez a negyedik vagy ötödik nap, amikor leráz?
– Negyedik – morogja. Megpördül, majd mielőtt ismét nekiállna sütni, a fakanállal felém mutat. – Ez nem jelent semmit. Elfoglalt.
– De, jelent. Azt, hogy hanyagol.
– Most ment vissza, ilyenkor újra fel kell vennie a ritmust – vágja rá, én pedig közel kerülök hozzá, hogy hitetlenkedve felnevessek. Amikor Robi itthon volt, akkor sem foglalkozott vele annyit, mint régen, de ezt most hiába mondanám, Márk megint becsukja a szemét.
– Ahogy érzed – sóhajtom, ezzel a beletörődéssel viszont elérem, hogy Márk újra felém forduljon, az arcán gondterheltség tükröződik.
– Nekem kellene haragudnom rá.
– Valóban – felelem meggondolatlanul, erre Márk morcos lesz, és ha így haladunk, össze fogunk zördülni.
– Mire célozgatsz?
Nem válaszolok azonnal, nagyon igyekszem megválogatni a szavaim. Ha most megint azzal hozakodom elő, hogy ennek a kapcsolatnak szerintem nincs jövője, Márk le fogja üvölteni a fejem, mint a legutóbb, mondván, ez az ő döntése, és semmi közöm hozzá. Mivel voltaképp igaza lenne, így más módszerrel próbálkozom. Kicsit közelebb sétálok, megállok közvetlenül mellette.
– Nem szeretem, amivé tesz téged ez a nyitott kapcsolat. Folyamatosan egyéjszakás kalandokba menekülsz. Te nem ilyen vagy.
Ezzel telibe találok, látom a reakcióján, ahogy elfordítja a fejét, és néhány másodperccel később megrázza magát.
– Az én dolgom.
Fáj az elutasítás, a dac, amivel kizár, de ilyenkor semmit sem tehetek. Fogalmam sincs, Robi mivel szédítette így el, miért vár rá Márk ennyi ideig, miközben rajta kívül mindenki számára nyilvánvaló egy ideje, hogy feleslegesen. Másfél éve hagyta itt Anglia kedvéért, kizártnak tartom, hogy visszajön hozzá.
– Jól van.
Leülök a konyhaasztalhoz, és tüntetőleg a mobilomba feledkezem. Segíteni amúgy is ritkán enged, ráadásul épp mérges rám, hagynom kell lenyugodni. Belül viszont jobban tombolok, mint máskor, nehezen győzöm le magamban a késztetést, hogy a lelkére beszéljek.
– Nekem is hiányzik a romantika. Jó lenne, ha végre hazaköltözne – magyarázza pár perccel később, békülékenyebb hangulatban, úgyhogy ennek megőrzése érdekében csupán egy mosolyt kap, a véleményemet inkább megtartom.
Féltem őt. Nagyon árnyéka önmagának, ennél sokkal sugárzóbb szokott lenni. Mióta ismerem, mindig kitűnt a tömegből, bár az elején nem volt ennyire a társaság lelke. Végtelenül vonzó személyiség, aki már akkor felkeltette az érdeklődésem, mikor még alig szólalt meg. A megismerkedésünkkor még szűz volt, ahhoz képest számomra durva, amit mostanában művel, főképp, hogy mindig hosszútávon gondolkodott. Robi elrontotta őt, és ezért elmondhatatlanul gyűlölöm, pedig ritkán érzek így valaki iránt. Annyira erős ez az érzés bennem, hogy titkon azt remélem, sosem jön haza, és Márk végre újra önmaga lehet. Életvidám, kevés árnyékkal…



A könyvet itt tudod beszerezni:

R. Kelényi Angelika: Lánynevelde ( Riva nővérek 2.) - ("Egyre izgalmasabb ez a történet. Sorjában bontakozik a rejtély, a titkok, úgy érzem, kezdek rájönni ki is a Farkas valójában. ")

~~~ Recenzió ~~~

Szeretném megköszönni az Álomgyár Kiadónak és R. Kelényi Angelika írónőnek, hogy elolvashattam Lánynevelde (Riva nővérek 2.) befejező kötetét. Nagyon sajnáltam, hogy véget ért ez az izgalmas történet. Szerettem olvasni ezt a történetet egyszerre volt fikció és igaz történet főleg a Mennyei bűnök sorozat. Kedvenceim Marco és Christina, emellett persze Rizzo, a Marco segédje.
Köszönöm Angelika ezt a varázslatos utazást!


R.Kelényi Angelika
Lánynevelde
(Riva nővérek 2.)


Tartalom:


Christina ​húgai, Nella és Leona is megváltoztak az évek során. Nella huszonkét éves felnőtt nő lett, és komoly munkát kap a Sorores Lányneveldében, de öt év elteltével is magát hibáztatja a nővére pokoljárásáért. Ezért magára vállal egy veszélyes feladatot, amikor kiderül, hogy az eltűnt férj, signore Costello és a véresre vert lány, Carmela ügye összefügghet. Szívén viseli a bántalmazott nő sorsát, saját múltbéli fájdalmait látja rajta, ezért jelentkezik a mulatóba szórakoztató hölgynek, ahol Carmela is szolgált… 
Christina félti ugyan, de beleegyezik húga vállalkozásába, hisz Nella tökéletesen alkalmas erre a szerepre, ráadásul az eltelt öt évben megtanulta, hogyan használja a szépségét és az eszét. 
A titokzatos mulatóban eleinte könnyedén veszi az akadályokat, és hamar a tulajdonos és úri körének kedvencévé válik. Csakhogy a szerelem és a múltja utoléri, ezzel nem csak az éltét, hanem a feladatát, mi több, Christinát is veszélybe sodorja… 
Christina és Marco mindent megtesz, hogy kiderítse, hová tűnt Costello, és egyre több furcsa, rejtélyes dologra jönnek rá. A szálak ijesztő irányba futnak, az ésszerűség határán túlra… 
Közös nyomozásuk során egymás iránti érzelmeik is komoly próbát állnak ki, kemény harcot vívnak azért, hogy ne csak Nellát, hanem szerelmüket is megmentsék. 
Képes lesz-e Nella felülemelkedni múltbéli sérelmein és hidegvérrel véghezvinni a feladatát? 
Lehetséges-e belelátni egy beteg elmébe, és megtalálni a megoldást egy valójában egyszerűnek induló bűnügyre?

Véleményem
5/5

Nos a történet ott folytatódik, ahol abbamaradt. Vagyis Marconál és Rizzonál.
Egyre izgalmasabb ez a történet. Sorjában bontakozik a rejtély, a titkok, úgy érzem, kezdek rájönni ki is a Farkas valójában. Míg a többiek rá gyanakodnak, addig én meg halvány sejtésem van másik emberre... Titokzatos találkák, levelek, beépülések tarkítják a históriát, viszont erre a végkifejletre még én sem számítottam.

Az volt az érzésem, hogy  Christina álomvilágban él nem tudja vagy nem is akarja észrevenni a valódi problémákat. A húgai természete még jobban kiütköznek a második kötetben, nem lehet elnyomni az érzéseket. Nella a hiúsága, nagyravágyása és Leona a bosszúvágya és az a hideg és a közöny, ami árad benne… Mindent megpróbált hogy jó és biztonságos helyen legyenek csak, hogy ez nem volt elég.

A történet során sok érdekességek derülnek ki. Egyik ámulatból a másikba esem, fordulatos, pergős cselekménnyé vált a második rész. Viszont nagyon sajnálom, hogy ezzel a kötettel vége a sorozatnak. De az biztos nem egyszeri olvasás lesz számomra. Ahogy eddigi könyvei sem Angelikának. A történetei egyszerre történelmi, romantikus és néha vicces is. Főleg Rizzo részeknél, azokat szerettem. Aztán ott volt az a rész, ahogy Christina mennyire aggódik a testvérei miatt, noha ez idő alatt igencsak szemellenző volt velük szembe. Ahogy előzőekben, itt sem tudta megkedveltetnie magát Nella. Eléggé önző és csak magára gondolt. Leonát sajnáltam legjobban, ahogy sejtettem ő is borzalmas dolgokon ment keresztül, ha az Cavo ember nem lett volna, ki tudja másképpen történtek, volna, de akkor nem találkoztak volna Marcoval.

Számomra ez a történet nagy űrt fog, hagyni, mert szerettem, megkedveltem a karaktereket és elég ritkán olvasok történelmi romantikus regényeket.
Olyan lehengerlően ír, olyan titokzatosan szövi a mesét, hogy ember legyen a talpán, aki is bogozza. Angelika írásain látszik, érezhető, hogy szerette ezt a történetet írni.
A végére azért szerintem lehetett volna még olyat betenni, hogy egy évvel később. Kíváncsi lettem volna, hogy a történtek után mi változott meg.

Egy szó, mint száz ajánlom, akik szeretik ezt a zsánert, a történelmi romantikát. Fordulatos, pörgős és izgalmas cselekmény. Bár vége ennek a sorozatnak, szerintem érdemes lenne Nellát kivenni és saját önálló történetet indítani. Benne talán van még érdekesség…

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

2020. június 17., szerda

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Falak ("– Három órát aludtam, mert az a díszgyökér hajnalig bulizott a retek haverjaival. Mindketten tudjuk, kit jelöl ez a megtisztelő becenév.")

A következő beleolvasó, ahogy ígérem Hajnal Kittitől a Falak c. kötetéből, hozok nektek 5 oldalnyi részletet. Nekem a kedvencem ez a könyv és bízom benne, hogy nektek is annyira fog tetszeni, ahogy nekem is tetszett.

Hajnal Kitti:
Falak


Tartalom:
Te hazudtál már magadnak? Próbáltál valaki más lenni?
Áronnak egészen jól megy, amikor azonban új albérletbe költözik, a lelke mélyén sejti, hogy teljesen fel fog fordulni az élete, és nem csupán új, hanem régi kihívásokkal is szembetalálja magát.
A főbérlője, Márk nyíltan meleg, és abszolút úgy él, ahogy neki tetszik. Áront először megdöbbenti, majd elvarázsolja ez az őszinte hozzáállás, amikor pedig megismeri Márk barátait, olyan útra lép, amire korábban sosem mert volna…

ENGEDÉLLYEL

Már akkor kivan a tököm az egésszel, amikor még el sem kezdem a munkát. Pedig nem ez a gond, igazság szerint szeretem csinálni, de alig aludtam, fáradt vagyok, és ideges, semmi kedvem mások sirámait hallgatni. Folyamatosan, nyolc rohadt órában.
– Szarul nézel ki.
– Én is odáig vagyok érted.
A hangomban több az él, mint amennyi általában, ez nekem is azonnal lejön. Anita szemöldöke kecsesen felfelé ível, és én azelőtt kérek bocsánatot, hogy megsértődhetne.
– Ne haragudj, most rosszul viselem, ha csesztetnek.
Az asztalom szélének támaszkodik, és amíg én a bejelentkezésekkel szöszölök, óvatosan faggatni kezd.
– Ezúttal miért harapsz?
– Három órát aludtam, mert az a díszgyökér hajnalig bulizott a retek haverjaival.
Mindketten tudjuk, kit jelöl ez a megtisztelő becenév. Fél éve kaptam új lakótársat, azóta megy a nyűglődés, csak épp kezd túlforrni az agyvizem. Naponta tizenötször, pedig már alig vagyok otthon.
– Költözz el! – ajánlja Anita, össze sem tudom számolni, hányadszor. Persze, teljesen igaza van, én is tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a tökéletes megoldás, csak hát a buktatók visszatartanak.
– Aztán én szerencsétlen megint belefutok valami ökörbe.
– Próbálkozz ismerősöknél.
– Az nem túl sok van. Mármint olyan, akinek a véleményében és a baráti körében meg is bíznék – felelem két kattintás között, majd nem túl lelkesen a fejemre nyomom a fülest. Még nem veszek hívást, az erőmet gyűjtöm. Ehhez a naphoz kelleni fog, ma egyébként is mindenki meg van kergülve. A villamos és metró kombó kész élmény volt, főleg, hogy rühellem a tömeget. Anita az asztalomon dobol, a hang az agyamra megy, erre rögtön rájön, amikor a kezéről egyenesen a szemébe pillantok.
– Bocs – fejezi be, és elgondolkodva hümmög. – Kérdezz rá az üzifaladon. Csak akad valaki, aki megszán.
– A lakótársam is látni fogja – világítok rá, mire elhúzza a száját.
– Valaki mondta nekem a napokban, hogy egy barátja albérlőt keres maga mellé. Szerintem kolléga volt, de nem emlékszem – sóhajtja. – Utánamásszak neked?
– Amennyiben életet akarsz menteni, légy olyan kedves.
– Ha összejön, tartozol eggyel – kacsint rám, aztán elindul a helyére, én meg felsóhajtok, és belevetem magam a munkába. A lelkesedésem az eget veri…
Magam sem hiszem el, de ép ésszel túléltem a nyolc órát, és embert sem ettem ebédre. Képzeletben megveregetem a vállam, de amikor nekiállok összepakolni, kapok egy e-mailt. Még gyorsan rápillantok, közben sűrűn remélem, hogy nem rontottam el semmit, ami miatt bent kell maradnom. A félelmem azonban alaptalannak bizonyul, sőt határozottan jó irányt vesznek a dolgok.
Úgy hallom, lakást keresel. Egy ismerősöm új albérlőt keres, mert a régit ki kellett vágnia. Tíz perc múlva lesz szünetem, ha meg tudsz várni, és érdekel, megbeszélhetjük.
Elmosolyodom. Ez az első, ami feldob, mióta reggel felkeltem. Úgy tűnik, Anita betartotta az ígéretét, ráadásul még gyors is volt.
Válaszolok, aztán befejezem a pakolást, és kimegyek a konyhába. A legegyszerűbb, ha addig itt ücsörgök, legalább hallgathatok zenét. Lehunyom a szemem, teljesen elmerülök a ritmusban, arra riadok csak meg, amikor Ottó a vállamra teszi a kezét. Kiveszem a fülhallgatómat, és felé fordulok.
– Na – kezd bele. – Szóval kicsit távoli ismerős, de megbízható srác. A lakás a hetedik kerületben van, nem gázos részen. Egész jó az ár, nagyrészt felújított, csak légkondi nincs. Tudom, ez nyáron gáz, de…
– Nem fogok ennyitől eret vágni – szólok közbe. – Hol a buktató?
– Nem konkrétan buktató, de… – Ottó közelebb hajol, lehalkítja a hangját. – A srác meleg.
Pislogok egyet, majd még egyet, de csak nem folytatja, így kénytelen vagyok noszogatni. Közben remélem, nem ült ki az arcomra, hogy összerándult a gyomrom az információ hallatán.
– Oké. – A biztonság kedvéért még bólintok is hozzá. – Ez miben jelent hátrányt?
– Hát… néha felviszi a pasijait – válaszolja a reakciómat lesve, én viszont megunom az óvatoskodását.
– Jó, és?
– Hát, nem tudom, ez zavar-e – dől hátra. Megvonom a vállam. Nem mintha közöm lenne bárki szexuális életéhez, bár talán tényleg nem a legjobb ötlet…
Elhessegetem a gondolatot. Örülnöm kéne, hogy lehetőségem akadt minél hamarabb lelépni. Ha feszélyez a helyzet, majd legfeljebb ismét továbbállok.
– Ha őt nem zavarja, hogy én is felviszem a csajokat, miért kellene, hogy érdekeljen?
Ottó láthatóan megkönnyebbül.
– Jó, akkor megadom a számát. Nyugodtan hivatkozz rám.
– Köszi.
Hazafelé folyamatosan jár az agyam. Az igazat megvallva, szeretem a mostani lakást. Jó a tájolás, nyáron sem döglök meg, télen nem fázom, mindig van elég fény, és gond nélkül kigazdálkodom az árát. Jó környék, minden percekre van, közlekedésileg tökéletes, a szomszédokkal sincs gond. Csak hát…
Belépek ajtón, és máris elromlik a hangulatom. Hetek óta itt tartok, ahhoz sincs kedvem, hogy itthon legyek. Dohányzom, de ezt a büdös cigiszagot nem bírom elviselni, és a kedvesnek nem mondható lakótársam megint nem egyedül múlatja az időt. Ami azt jelenti, hogy itt van két-három haverja, akiket folyton kerülgetnem kell, hangosak és bunkók, és a tetejébe mindig eltűnik egy-egy csomag chips vagy sör, amit előző nap vásároltam. Jobb esetben nem az összes.
Odamorgok egy köszönést, de rám sem hederítenek. Bevágom az ételes dobozomat a többi mosatlan közé. Ez a másik, amitől falra mászom. Napokig nem mosogat el, úgy kell vadásznom egy tiszta tányért. A sajátomat régóta a szobámban tárolom, és amint megkajáltam, elöblítem és gyorsan el is tüntetem az útjából. A poharak dettó ugyanez. Azon viszont másodpercek leforgása alatt felhúzom magam, hogy nyoma veszett a zsemléknek, amiket vacsorára szántam. Bár én vagyok a hülye, minek hagytam elől?
Nem veszekszem. Nem azért, mert nem szeretek konfrontálódni, egyszerűen csak nem éri meg az energiát. A kajám attól még nem lesz meg, és a vége úgyis az, hogy mehetek le a pékségbe. Ha rajta múlik, meglepődik, hogy az enyém volt, nyög egy bocsit, és megjegyzi, hogy holnap hoz majd másikat. Persze az, hogy én mit eszek, rohadtul nem érdekli.
Hét hónapja költözött el az előző srác, pedig őt bírtam. Összebútorozott a barátnőjével, én meg kifogtam ezt a majmot. Határozottan rossz csere, ráadásul a tulaj ismerőse, így esélyem sincs, hogy összetűzés esetén én maradjak. Minden szinten szívás a helyzet.
Az utolsó csepp a pohárban, amikor rájövök, hogy a szobámban járt. Mi több, valamit keresett, és őszintén szólva, legszívesebben leltárt tartanék, hogy mi tűnt el.
– Mi kellett annyira, hogy feltúrd a cuccaim? – vonom kérdőre, de csak bambán pislog, majd megvonja a vállát.
– Bocs a rumliért, nem találtam a töltőm.
– És az enyém meglett? – mordulok rá, mire bólint. – Szuper, fél órán belül kérem.
– Oké, nyugi van – röhögi a haverjaival, nekem pedig óhatatlanul beugrik, hogy tizenévesként talán én viselkedtem ennyire pofátlanul, a szüleimmel szemben. Utólag is elnézést kellene kérnem érte. Ő viszont már huszonnégy, nem lenne rossz, ha az utánam lévő jól pofán vágná a szemétségeiért. Merthogy én dobbantok, az tuti…
Bámulok kifelé a villamos ablakán. Meglepő, de hiába láttam ezerszer elsuhanni ugyanazokat az üzleteket, egyet sem tudnék felidézni. Na jó, talán a bankfiókok és a nagyobb multik helye megmaradt a memóriámban, de hogy közöttük mi található, azt ezredszerre sem vagyok képes megjegyezni. Nem tudom, azért van-e így, mert ennyire nem lényegesek, vagy egyedül csak én nem emlékszem rájuk, és mindenki más álmából felébresztve is felsorolja őket, sorrendben.
Elbambulok, majdnem elfelejtek leszállni. Megtorpanok és a korláthoz húzódom, hogy az emberek elhaladjanak mellettem. Nem szeretem, ha kerülgetnem kell őket, vagy ők másznak túlságosan az aurámba. Fél percem mindig van, hogy elvonuljon a tömeg, bár így este nyolckor amúgy sem annyira nagy a gyalogosforgalom. Szerencsére a metró is szellős már ilyenkor, reggelente néha kifejezetten tömegiszonyom van tőle.
Ráérősen sétálok. Korán indultam, ennyivel hamarabb azonban nem akarok odaérni akkor sem, ha alig várom a találkozást. A lehetőség, hogy a mostani helyemtől végre megszabadulhatok, teljesen felvillanyoz. A telefonban ráadásul értelmesnek tűnő, jó fej srác beszélt dallamos, de pörgő hangon, és engem már az megnyugtatott, hogy normális mondatokat alkotott.
Rágyújtok. A füst lekúszik a torkomon át a tüdőmbe, jólesően hunyom le egy pillanatra a szemem. A kora májusi levegő után méreg ugyan, de megint ott tartok, hogy túl sokat dohányzom. Pedig három évvel ezelőtt letettem a cigarettát, és majdnem másfél évig bírtam is nélküle. Persze foghatom a stresszre, ám az igazság az, hogy szeretem az ízét.
Keresek egy szemetest, elnyomom a csikket. Kénytelen vagyok szokás szerint a tetején, mert nincs külön hely. Ilyenkor mindig az jut eszembe, vajon hány kukát gyújtanak fel véletlenül évente. Aztán felnézek az épületre, és a kapucsengőhöz lépek. A zenélése kicsit idegesítő, de nem kell sokáig hallgatnom.
– Igen?
– Szia, megjöttem.
– Gyere fel!
Az első emeletre lépcsőzök, nem szállok be a liftbe. Egyébként sem bízom bennük, a kis terek erős ellenérzést váltanak ki belőlem. Inkább kihagyom, ennyi testmozgás úgyis kell, túl vagyok pörögve.
A ház viszonylag új, egészen jól karbantartott, ehhez képest mégis éles kontraszt fogad, amikor a feltáruló ajtó mögött megpillantom a szépen csempézett padlót. Felemelem a tekintetem, és kezet nyújtok az előttem álló, szőke, nyúlánk fiúnak.
– Szia, Áron.
– Márk – fogadja a köszönést, aztán félreáll, hogy bemehessek a lakásba. Amíg leveszem a cipőmet, csendben vár, és épp azon gondolkodom, mit mondjak, amikor megelőz.
– Szóval Ottó adta meg a számom? – kérdezi, én pedig bólintok, miközben a dzsekimet akasztom az előszobai fogasra. – Az egyik bátyám haverja. Jófej dolog tőle, hogy egyáltalán megjegyezte, hogy albérlőt keresek.
– Szerencsére, mert én meg nagyon szeretnék költözni – felelem, és amikor kérdőn felém fordul, gyorsan hozzáteszem. – Pár hónapja új lakótársam van, aki kinyírja az idegeim.
– Ennyire?
– Szereted, ha turkálnak a cuccaid között és megzabálják a kajádat? – vágom rá, mire felismerés csillan a tekintetében, és kapok egy együttérző mosolyt.
– Aúcs. Így érthető. Az előző albérlőt azért vágtam ki, mert át­járó­házat csinált. Utálom, amikor kétnaponta más mászkál a lakásomban – magyarázza, miközben int, hogy kövessem.
– Na, ez lenne a szoba – tárja ki előttem az első ajtót, én pedig elismerően nézek körbe.
– Hm. Értem már, miért drágább egy tízessel. Pár csillaggal a mostani helyem felett van.
– Egyébként is az egekben az árak – vonja meg a vállát. – Soknak találod?
– Ezért nem – nyugtatom meg, és beljebb lépek. Halványkékre festett falak, laminált padló, még megkopva sincs. Kényelmesnek látszó franciaágy középen, bal oldalt szekrénysor, jobb oldalt íróasztal forgószékkel, és egy kis komód. Az ajtó melletti falnál kétszemélyes kanapé, felette polcok.
– Tetszik? – Ismét bólintok. – Két éve volt felújítva. Majdnem nullára vertük szét, még az elektromos vezetékeket is kicseréltük. A fűtés elég gazdaságos, mert az ablakok is újak.
Magamra hagy, én pedig megfordulok még vagy kétszer. Otthonos, nagyon el tudnám itt képzelni magam, odahaza sem volt ilyen szép szobám. Márk után megyek, a konyhával egybekötött nappaliban találom. Ez is ugyanolyan igényesen felújított, az egyik oldalon nagyképernyős televízió, körülötte hatalmas kanapé és fotelek, középen dohányzóasztal. Az étkezőt kicsit arrébb egy boltíves fal választja el a konyhától.
Márk megvárja, míg mindent felmérek, majd továbbmegy, a fürdőt és a vécét mutatja meg. Mindenhol ugyanaz a szín dominál, még ha halványan is, úgyhogy muszáj szóvá tennem.
– Ennyire szereted a kéket?
– Olyasmi – mosolyodik el. – Viszont vannak szabályok. – Rá­nézek, jelezve, hogy figyelek. – Tizenegy után nincs hangoskodás, falra mászom tőle, ha kupi és kosz van, úgyhogy egyik héten én takarítok, másikon te. Mosogatás: mindenki maga után, bár én nem hagyom ott a cuccaid, ha te sem az enyémet.
– Elfogadható. Dohányzás?
– Csak és kizárólag az erkélyen. Én is cigizek, de rühellem a füstöt a lakásban. Ahhoz minimum atom részegnek kell lennem, hogy idebent bagózzak – neveti el magát. Na, még egy jó pont.
– Tiszta sor. Vendégek?
– Ha nem kétnaponta mást hozol, nem harapok érte. Nálam heti egyszer általában nagyobb társaság jön össze – árulja el. Megfeszülök, és felsóhajtok. Észreveszi a reakciómat. – Zavar?
– Hát, szeretek aludni.
– Tizenegynél tovább sosem maradunk, és ez hétvége. Hét közben dolgozom – válaszol, mire megkönnyebbülök. – Így?
– Így rendben. Én inkább kimegyek sörözni, ha olyanom van, de majd meghúzom magam.
– Nem kell, nyugodtan csatlakozhatsz, ha nem futsz világgá a témáink elől – vágja rá szinte azonnal, alaposan meglepve ezzel.
– Miért futnék? – kérdezem. Márk hümmög egy sort, közben elgondolkodva bámul rám, olyan intenzitással, hogy egy pillanatra beleszédülök a kékségbe.
– Ottó említette, hogy meleg vagyok, és nyíltan vállalom?
– Igen.
– Ezek szerint nincs vele bajod – állapítja meg. Nincs érkezésem felelni, mert rögtön témát vált. Végül is nem nagyon van mit ragozni rajta. – Ja, és a humoromat néha nehéz elviselni, főleg kora reggel – viccelődik, én pedig elröhögöm magam.
– Szerintem túlélem.
– Mikor költöznél?
– A hétvégén? – érdeklődöm reménykedve. Márk bólint, velem pedig madarat lehetne fogatni. Szabadság!
– Jól van. Kéthavi kauciót kérek, és három hónap próbaidő van, mindkettőnknek – teszi még hozzá. – Ha nem jön be, visszaadom a pénzt, hacsak nem rongálsz meg valamit. Ha én raklak ki, akkor ugyanez.
Valahogy tetszik a stílusa. Határozott, tudja, mit akar, bár ilyen szép lakással nem csoda, hogy könnyedén diktálja a feltételeket.
– Szerződés?
– Holnap ráérsz aláírni? Nem készültem, az egész napom rohanás volt – kér elnézést. Nem gond, már a telefonban is említette, hogy későig dolgozik, ezért is találkoztunk most. – Ha ugyanez az időpont megfelel.
– Oké.
Megkönnyebbülten indulok haza. Fejben bekarikázom a naptárban a május tizenharmadikát, mint szabadulásom dátumát. Alig várom.


A könyvet itt tudjátok beszerezni: