Beleolvasó 2.rész Lovas Lana: Szerelmes vagyok beléd címmel - ("Attila előtt nem ismertem ezt a szót, nem tudtam, hogy van ilyen.")

Lovas Lana: Szerelmes vagyok beléd című könyvéből, újabb részletet hozok kedvcsinálónak. Megint két részletet hozok nektek, még hozzá Előszó részét.

Jó olvasást!

Lovas Lana

Szerelmes vagyok beléd

Tartalom

 Eszter boldog családi életet él az álomszerű svájci havasokban, de unatkozik. Kíváncsiságból regisztrál egy szexpartnert kereső oldalra, ahol különcségével szinte azonnal felkelti a céltalanul keresgélő Attila érdeklődését. A férfi élete is csak látszólag tökéletes a szikes, hortobágyi pusztaság idilli környezetében, ezért titkos szeretői viszonyba bonyolódnak az online tér segítségével. Vajon mi lesz ebből az 1500 km távolságban kezdődő kapcsolatból? Egy modern szexuális viszony? Egy lavinaszerű mindent elsöprő szerelem?

Részlet

"Előszó 

Milyen egy jó szerelmi történet? Alapvetően (hagyományos értelemben) van benne egy nő és egy férfi. Valahol találkoznak, meglátják egymást, megismer-kednek, randiznak, „csoki, virág, satöbbi… ” Kialakul a szimpátia, valami vonzódás, vágyódás, kémia. Be-szélgetnek, egyre jobban és jobban megismerik egymást, szer-elem szövődik. Kialakul a szenvedély, a testi vágy, szerencsés esetben jó szex, és a szokásos dolgok. Egy jó szerelmi történet izgalmas, érdekes, fordulatos, romantikus, és a legjobb esetben mindkét nem érdeklődését felkelti, fenntartja, kielégíti. 

Ezzel szemben milyen történet Eszter és Attila szerelmi története? Először is ebben a történetben semmi hagyományos nincs, mert ez egy titkos viszony. Két tisztes családban élő felnőtt, internetes szexpartnerkeresőn indult online viszonya, amiről kiderül, hogy egy karmikus kapcsolat, egy őrült szerelem, egy káros kötelék. Mi lehet ennek a vége? Lehet, hogy csak fájdalom, könnyek, vérző, gennyes és fertőző sebek maradnak emlékül? Nem, dehogy! Ez a történet izgalmas, érdekes, fordulatos, romantikus… Ezt a történetet mi fogjuk elmesélni. Eszter és Attila, egy na-gyon NŐ és egy nagyon FÉRFI. Mi, akik a mocsokban találkoz-tunk, a szennyben kerestük a boldogságot, és rátaláltunk a szere-lemre, a kirakósunk hiányzó darabjára a másik szívében, lelké-ben, testében. Ez a történet olyan, amilyet szerintünk még soha-sem élt át senki, de mindenki ilyenre vágyik. Ebben a történet-ben elmeséljük mindketten, hogyan és miért szerettünk egymás-ba először úgy, hogy felépítettük egymás elképzelt Eszterét és Attiláját, aztán hogyan szerettünk bele a valódi Eszterbe és Atti-lába és végül… A történetünk eleje egy hurrikán, a közepe egy hullámvasút, a vége pedig … káosz."

Forrás: Lovas Lana írói oldala 

A könyvet itt lehet beszerezni:

Little Fox Kiadó 

Líra 

Részlet Mosonyi Mara: A szirt cím könyvből - A kötet Álomgyár Kiadónál előjegyezhető.

Mosonyi Mara írónőnek hamarosan megjelenik Álomgyár Kiadó gondozásában A szirt című könyve. A kötet október 18-án fog megjeleni. Ezért néhány idézetet hozok nektek, egészen október 18-ig.

Jó olvasást!

Mosonyi Mara

A szirt

Tartalom

Mindnyájan ​ott voltak a tragédia éjszakáján.

Mindnyájan takargatnak valamit.

Mindnyájan veszélyben vannak.

Mason elit családból származó, jóképű exkatona. Titokzatos sérülése után visszatér szülővárosába, St. Chapelbe, hogy tisztázza a több mint tíz éve elhunyt barátnője halálának körülményeit. Biztos benne, hogy nem baleset történt…

Madeline az „Ukrán” dúsgazdag lánya, aki számkivetettként élt az előkelő diákok között. Most a város polgármesterének felesége, és úgy tűnik, nem örül Mason visszatérésének.

Felix pultosként dolgozott, és piti stiklikkel egészítette ki jövedelmét, ám a tragédia után felszívódott. Sokak szerint börtönben van, mások úgy gondolják, rég halott, de egy nap Madeline látni véli St. Chapelben.

Paul a focicsapat ünnepelt sztárja volt, majd elköltözött a városból, ám most nagy üzleti tervekkel tér vissza.

Újabb gyilkosság történik, miközben régi szerelmek lángolnak fel, gyermekkori barátságok erősödnek meg vagy érnek véget, s a kiújuló konfliktusok viharában a szereplőknek nemcsak egymással, hanem saját lelkiismeretükkel is meg kell küzdeniük.

Mosonyi Mara titkokkal teli, kisvárosban játszódó regénye minden ízében izgalmas és fordulatos. Garantáltan magához láncol!

A könyvet akciós áron lehet beszerzeni:

Álomgyár Kiadó

Beleolvasó Lovas Lana: Szerelmes vagyok beléd

Lovas Lana írónőnek nemrég jelent meg Szerelmes vagyok beléd c. könyve. Ebből a könyvből hozok nektek két részletet, amolyan kedvcsinálónak. 

Írónő Svájcban él, a könyvet Little Fox Kiadó gondozásában jelent meg.

Lovas Lana

Szerelmes vagyok beléd

Tartalom

Eszter boldog családi életet él az álomszerű svájci havasokban, de unatkozik. Kíváncsiságból regisztrál egy szexpartnert kereső oldalra, ahol különcségével szinte azonnal felkelti a céltalanul keresgélő Attila érdeklődését. A férfi élete is csak látszólag tökéletes a szikes, hortobágyi pusztaság idilli környezetében, ezért titkos szeretői viszonyba bonyolódnak az online tér segítségével. Vajon mi lesz ebből az 1500 km távolságban kezdődő kapcsolatból? Egy modern szexuális viszony? Egy lavinaszerű mindent elsöprő szerelem?

Részlet a könyvből:

„Visszahívtam és az történt, amit imádtam megint, mert Eszter maximálisan elkápráztatott élvezete hangjaival. Ismét minden a fantáziámra volt bízva. Elképzeltem őt, ahogy a selymesen puha, barna bőre hullámzik a rózsaszín ágyneműben, a keze az ágyékán, a feje hátrahajtva, gyönyörű hosszú nyakába omlik a szépséges szőke hajkoronája, dobálja a fejét az egyre erősödő élvezetében, teste ívben meghajlik, mellkasa felemelkedik. Én hallom, minden sóhaját, nyögését, élvezete minden pillanatát, ahogy gerjed benne a vágy, ahogy egyre türelmetlenebbül ki akar elégülni, és én is mindent megteszek, hogy vele együtt élvezzek. Iszonyatos hiányom volt Eszter után, hiszen tíz napja nem tudtunk szabadon beszélni. Amióta először hallottam őt élvezni, azóta akartam megint és megint. Állandóan benne volt a fejemben minden hangja, minden elképzelt mozdulata. Minden tökéletes és észvesztően izgató volt. Gyorsak voltunk, gyorsan végeztünk. Megint csak csendben voltam, csak őt akartam hallgatni. Más volt most. Intenzívebb, hangosabb, felszabadultabb, biztosan azért, mert a saját ágyában volt, és nem kellett a külvilággal foglalkoznia. Úgy hallottam, hogy egyszer ki is esett a telefon a kezéből, annyira extázisban volt.

Ez a tíz nap, ami kimaradt most nekünk, hosszú volt, hiszen az első kanapés együtt töltött különleges este után tudtam, hogy ez a vérpezsdítő játék bizony kíséri majd a kapcsolatunkat rendszeresen. Betegesen nézhettem ki, ahogy guggolok a garázsban az autóm mellett és egy telefonnal a kezemben maszturbálok, de ez az élmény minden extrém pillanatot megért. Ez is olyan felejthetetlen kaland volt, amire szívesen emlékszem vissza bármikor.”

Részlet

„Mi is az a szerelem?

A világ olyan tempóban változik, amit követni és felfogni is lehetetlen, de azért vannak dolgok, amik változatlanok, ilyen például a szerelem.

....

A szerelem elsősorban az evolúció ravasz trükkje: egy hihetetlen találmánya az agynak, egy lenyűgöző hormonális reakció, egy addiktív állapot, hiszen a testünk különösen nagy eufóriában részesít bennünket a szerelem által. Ilyenkor a szervezetünk endorfint, oxitocint, dopamint, szerotonint, adrenalint termel nekünk, ami már a kokain, heroin fogyasztásánál jelentkező kémiai változásokkal egyezik meg. A szerelem nemcsak egy érzelem, hanem egy óriási hajtóerő, amit a test nem tud sokáig elviselni, így az sohasem örök, illetve átalakul, többek között azért, mert a magas dopaminszintet a szervezetünk nem tudja sokáig megőrizni.

De a romantikus szerelem sokkal több, mint egy kokainos csúcsállapot: a romantikus szerelem egy rögeszme, ami hatalmába kerít. Elveszítjük önmagunkkal, a realitással a kapcsolatot, nem tudjuk megállni, hogy ne gondoljunk a másikra. Az a valaki beeszi magát a fejünkbe, így a szerelem bennünk van és nagyon mélyen be van ágyazva az agyunkban.

Ezek tények, de melyik szerelmes gondolkodik tényszerűen? Én nem, mi nem. Mit éreztem, ha beleszagoltam a levegőbe? Bár július volt, de a tavasz virágzó illata kúszott az orromba, ami ananászos vattacukor bódító édességével keveredett. Mit láttam? Szikrázó napsütést, virágokat, mosolygó, boldog embereket, közeledő rózsaszín ködöt. Mit hallottam? A felcsendülő szimfonikusokat, akik a legszebb szerelmes filmzenéket játszották instrumentális formában és repültem…”

Folytatása következik!

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni, ha tetszett a részlet.

Könyv gadrób

Little Fox Kiadó

Líra

Beleolvasó: Elena Honoria: Lélekszilánkok c. novelláskötetébből

Elena Honoria legújabb könyve egy novellás történetek lesznek, mely a léleknek, szívnek és érzelmeknek lesz hangsúlya az egésznek. Ezért egy kis részletet hozok nektek a könyvből.

A könyvet Smaragd Kiadónál szerezhető be.

Elena Honoria:

Lélekszilánok

Egy kis részlet a könyvből.

Párterápia

Kezdetek

Nagyon hideg van ezen a januári napon, fázósan húzom össze magamon télikabátomat. Egyre feszültebbé és idegesebbé válok, ahogy gyors léptekkel közeledek megbeszélésünk helyszínére. Még kávét sem mertem inni nehogy felpörögjek, nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni. Csengetek, közben csizmám sarkával idegesen kopogok a folyosó kövén. Amíg várakozom, minden fogadkozásom ellenére képtelen vagyok megálljt parancsolni emlékeimnek. Hiába határoztam el, hogy hűvös és tárgyilagos maradok, az elmúlt időszak eseményei megáradt folyóként öntik el a tudatomat.

Három hete a pokolban élek, alig eszem, alig alszom, vagy a sírás fojtogat, vagy olyan dühkitöréseim vannak, hogy még én is megijedek magamtól. Ilyenkor török, zúzok, csapkodok, közben ordítva mondom a magamét. Kezdem azt hinni, hogy megbolondultam. Nem volt ez mindig így, régen tökéletesen ura voltam önmagamnak, minden gond nélkül kezeltem az indulataimat.

Azonban néhány éve észrevettem, hogy kezdek egyre türelmetlenebbé és ingerlékenyebbé válni. Amit azelőtt higgadtan kezeltem, arra ma már dühösen vagy hisztérikusan reagálok. Az otthoni légkör is akkor kezdett megváltozni. Nem nagyon, de pont annyira, hogy belém fészkelje magát egy rossz érzés; valami nincs rendben a házasságommal.

Férjem mintha falat emelt volna kettőnk közé, bár lehet, hogy ez váltotta ki belőlem az első dühkitöréseket.

Folytatása a Smaragd Kiadó oldalán olvashatjátok.

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam. – Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett. – Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát. – Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! ")

Megint jócskán lemaradtam a beleolvasóval, ezért egy újabb hosszabb részletet hozok nektek, Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvből.

Lana V. Asol

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

Összeráncolta a homlokát, az ő szótárában ehhez a kifejezéshez nem társult semmi. Nem úgy, mint nekem. Az életem volt, a testvéreim, barátaim, árulóim...

– Zsebmetsző, tolvaj – soroltam.

– Szentséges Marine! Tolvaj? – hüledezett.

– Igen, tudja, aki elveszi mások tulajdonát.

– Tudom, hogy mit jelent az, hogy tolvaj. De itt ettől a rossz szokásodtól meg kell válnod! – jelentette ki szigorúan.

Felhörrentem.

– Rossz szokást mondott?! Azt hiszi, ez rossz szokás volt? Ez volt a megélhetésem, és higgye el, jobb, mint a bordélyban széttenni a lábamat! – Emerald arca elvörösödött, nem tudom, hogy a méregtől, vagy azért, mert zavarba hoztam, netalán csak meghökkentettem. – Egy árva lánynak nem sok egyéb választása van az életben. Nem mindenki születik ezüstkanállal a szájában! – mondtam ingerülten.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy... hogy mit rejtett a múltad.

– Nem kell sajnálnia. Megvoltam – feleltem rá egy tétova vállrándítással.

– És a nyílvessző? Azt kitől kaptad?

– Egy olyan valakitől, akit a testvéremnek hittem – egészen biztos, hogy nem Timoth lőtt rám, de ő árult el, úgyhogy végérvényben neki köszönhetem.

Csak ő lehet ilyen ostoba... Ezzel a húzásával magát is kinyírta. Ha Ben megúszta és rájön, márpedig rájön, akkor Timoth-nak is lőttek. Az a barom...

De Ben miatt jobban aggódtam, mint miatta. Bíztam a kapcsolataiban, hogy végül csak megúszta!

– Miért akart megölni?

Tanácstalanul megráztam a fejem.

– Jól van leány, aludj, holnap sétálunk egyet!

– Rendben. Jó éjt, Emerald!

– Jó éjt, Stella! – búcsúzott mosolyogva.

Az álom könnyen jött, a folyamatos hideg ellenére. Talán túl könnyen is. Reggel az első dolog, amit megéreztem, az a szomjúság volt, utána pedig a napgyümölcs finom illata. Az ágy melletti kis asztalkán állt. A héját úgy húzták le, mintha négy virág szirma volna, a közepén pedig ott volt maga a gyümölcs, kis cikkekben körberakva.

Olyan erős és csábító volt az illata, hogy rögtön rávetettem magam. Az addig kínzó szomjúság szőrén, szálán eltűnt. Lédús volt ugyan, de lehetetlen, hogy az összes szomjúságomat kioltsa.

Emerald hamarosan megérkezett a reggelimmel, és az aznapi ruhámon is elvégezte az átalakítást. A hajamat kifésülte és feltűzte. Legutóbb kislány koromból emlékszem ilyesmire, a Liliomban nem törődtem vele.

– Köszönöm – néztem rá hálásan. – Azt is, hogy ellátta a sérülésemet, és a gyümölcsöt is.

– Nagyon szívesen, de a gyümölcs nem tőlem volt.

– Akkor kitől? – szeppentem meg, tudatosítva, hogy ezek szerint a szobámba nem csak Emeraldnak van bejárása.

Az elvin megingatta a fejét, hogy ő bizony nem tud a dologról.

Lekísért a kertbe, és séta közben beszélgettünk. Azonban a figyelmemet nem kerülhette el, hogy a többi elvin feszengett a közelemben. Úgy méregettek, mint egy betolakodót, és őszintén az is voltam.

– Elkezdhetném ma a tanulást? Szeretném megismerni a nyelvüket.

– Már ma? – kérdezte meglepetten.

Minél előbb szerettem volna elfoglalni magam valamivel. Eddig minden napomnak megvolt az üteme, és most szörnyen haszontalannak éreztem magam. És aki haszontalan, az meghal. Az emberi világban ez volt a törvény, és kétlem, hogy az elvin birodalomra más szabályok vonatkoznának. A nyelv elsajátítása volt az első és legsürgetőbb feladatom. Ahhoz, hogy hozzáférjek a többi könyvhöz, a kultúrájukhoz, ezt kellett megismernem. A szüleim halála óta magamért voltam felelős. Irena és a fiúk is törődtek velem, de önámítás lett volna azt hinni, hogy önzetlenül tették. Irena azért nevelgetett, hogy keressen rajtam. Nem úgy, ahogy ő gondolta, de végül pénzt vittem a házhoz.

Ben is keresett rajtam, és ő szerelmet is remélt. Így vagy úgy, de mindig csak magamra számíthattam. Itt is egyedül kell kitalálnom, hogyan boldoguljak.

De féltem tőle, hogy ez most nehezebb lesz, mint eddig bármikor. Idegen voltam ebben a világban, és nem láttak szívesen.

Emerald könyveket és írószert hozott, majd elkezdett magyarázni. Figyeltem és jegyzeteltem mindent, amit mondott.

– Árva gyerek létedre okos diák vagy – dicsért meg.

– Attól, hogy valaki elveszti a szüleit, még nem lesz ostoba – feleltem, mert bántónak éreztem, amit mondott.

– Nem így értettem, csak kevés lehet az olyan árva, aki írástudó.

– Az édesanyám tanítónő volt a faluban, ahol éltem – mondtam, és fájó szívvel gondoltam arra a gondtalan időszakra.

Emerald megértően bólintott. Az első hét után magányosabb voltam, mint valaha. Tanultam, és azt hiszem, jól haladtam, de beszélgetni egyedül Emerald volt hajlandó velem.

Az elvinek külsőre nem sokban különböztek az emberektől, de ami egyértelmű ismertető jelük volt, az a szemük színének elevensége. Én az egyszerű barna szemeimmel, ha akartam, se tudtam volna elvegyülni közöttük. Bejárhattam a könyvtárba, és Emerald a falakon belül szabad mozgásteret adott. Nem haladtam olyan jól, hogy olvasni tudjak, de sok könyvben voltak képek, azokat tanulmányoztam. Néhányszor sétálgattam a palotában, de mindenki elkerült. Erről a szokásról akkor tettem le, amikor belefutottam az uralkodóba, aki olyan szemekkel mért végig, hogy rájöttem, csak egy megtűrt vendég vagyok. Nem vártam el senkitől, hogy örüljön nekem, de a hideg közönyük megsebzett. Ebben a világban minden olyan hideg volt, nekem pedig hiányzott a sajátom. A nevetés, a barátok, a Liliom hölgyei, akik mind olyan életrevalóak voltak.

A sérülésem már a harmadik napra teljesen begyógyult, ami két okból is örvendetes volt: az egyik, hogy a kezemet teljes értékűen tudtam használni, a másik, hogy végre vehettem egy forró fürdőt. Az eredmény lohasztó volt, mert úgy tűnt, az elvin birodalomban semmi sem tud egy kis melegséget okozni. Minden, ami szembekerült velem, csak azt harsogta, hogy nem vagyok idevaló.

Emerald kedves volt hozzám, de hétről hétre úgy éreztem, sorvadok. Nem fizikailag, hiszen a testem kigömbölyödött, legalábbis már nem voltam olyan csontos; viszont a lelkem éhes volt. Itt nem lehettek vágyaim, de vágyak nélkül semmi sem vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer az utcára vágyom vissza, de most, ha eszembe jutott, hogy mennyire szabad, és a magam ura voltam, fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom.

A napjaim a szobám és a könyvtár közötti ingázásokra szűkültek, és azokra a sétákra, amiket a kertben Emeralddal tettem meg. A palotán kívül nem mentem, és habár az idős elvin azt mondta, hogy nem vagyok fogoly, ez mégis eléggé hasonlított ahhoz.

De vagy ez, vagy a semmi.

A könyvtár felé indultam, beburkolózva egy vállkendőbe, amikor a sarkon megtorpantam, mert meghallottam az uralkodót. Ha csak lehetett, kerültem, mert a kevés találkozásnál, amikor véletlenül belefutottam, már olyan ellenszenvesen pillantott rám, hogy a térdeim is elgyengültek. Nem tartottam magamat egy gyenge nőnek, de ahol mágia van, ott az én erőm semmit sem ér.

– Nem érdekel Em, fogd rövidebb pórázra a halandó kis kedvencedet! Nem akarom, hogy a folyosókon csatangoljon, bárkivel összetalálkozhat! – hallottam Razel ideges és erőteljes hangját. Nem volt kérdés, ki az a kis kedvenc, akiről beszélt. A gyomrom görcsbe rándult és egy lépést elhátráltam.

– Már így sem megy sehová! Mit akarsz, hogy a szobájába zárjam?! – csattant fel Emerald.

Nem akartam hallani a sorsom, inkább visszafordultam, és a kihalt folyosón visszamentem a szobámba. Felhúzott lábakkal kuporodtam össze az ágyon.

– Mit csináljak most? Tényleg bezárnak? – vívódtam a gondolataimmal.

Most fogant meg először az a gondolat, hogy bármilyen rövid élet is várjon rám, talán mégis vissza kellene mennem. Csak egy kis napfényért, mert itt mindig borús volt az idő, és a tavasz ellenére itt a napfény ritka vendég volt. A sétáink alkalmával már felmértem a kertet, s most már biztosra vettem, hogy ki tudnék szökni.

Emerald viharosan lépett a szobámba, és annyira feldúlt volt, hogy a kopogásról is megfeledkezett.

Felemeltem a térdemről a fejem, az elvin pedig egy pár pillanatig csak elgondolkozva nézett.

– Már tudod, igaz?

– A szobafogságot? – kérdeztem vissza. – Igen – sóhajtottam, és úgy éreztem, összetörök. Soha életemben nem voltam ennyit bezárva a négy fal közé, most pedig még az életteremet is elvették.

– Ez nem szobafogság, Stella – ült mellém az ágyra, és gyengéden megfogta a kezemet. – És nem is fog sokáig tartani – most Emerald sóhajtott. – Razel nem akar bezárni.

– Nem, persze! Azért beszél rólam úgy, mint egy háziállatról! – vágtam vissza hidegen.

Emerald arcán sötét árnyék suhant át, nem volt kibékülve a helyzettel. De az uralkodó szava négy birodalomban is parancs volt.

– Tudom, hogy ez nehéz neked, Kedvesem. Beszélek még azzal a csökönyös szamárral. – Meglepett, hogy úgy beszél az uralkodójáról, mintha csak egy kölyök volna. – A napokban vendégek érkeznek a másik három birodalomból, és bizonyos okokból nem volna ildomos, ha Razel közelében egy halandót találnának. Feszült most ő is, de meglásd, ha lezajlik a tárgyalás, engedékenyebb lesz! Kibírod ezt a pár napot, ugye?

Bólintottam.

– Az ablakon keresztül sem fogsz szökéssel próbálkozni, ugye?

– Nem – mondtam, de titkon pont ezen gondolkoztam. – Ha a terhére vagyok, elmegyek. Tudom, hogy ki nem állhat engem.

– Ezt ő mondta? – kérdezte döbbenten az elvin.

– Nem, sosem szólt még hozzám, csak a megvető pillantása ezt sugallja. Jól ismerem az embereket, észreveszem, ha valaki ki nem állhat.

– Az embereket talán, de nem az elvineket! És hova mennél? Emlékeztetlek, hogy az emberek világában számodra már nincs hely.

Magam elé bámultam, és el kellett ismernem, hogy erre a kérdésére nem tudtam, mit feleljek.

– Ott és itt sincs hely... – leheltem magam elé.

Emerald szótlanul bámult egy percig. Ennyi időt adott az önsajnálatra.

– Na, elég volt. Nincs időnk a búbánatra. Aki átlőtt vállal lemászott a palota falán, az pár napot a szobájában is kibír! Gondoskodom róla, hogy ne unatkozz. Jöjj, lányom, gyakoroljunk!

Felkeltem és szót fogadtam, jobb ötletem úgysem volt.

Aztán éjszaka gondoltam egy merészet! Olyankor az elvinek is aludtak, a folyosók némák és üresek voltak. Ilyenkor kedvemre járhattam. Nem kószáltam el messzire, csak a könyvtár felé mentem, legalább ott akartam egy kicsit szabadon lenni, figyelő szemek nélkül.

Számon széles mosollyal lépkedtem tolvajhoz méltó, hangtalan léptekkel, és élveztem, hogy csak én járok a sötét ablakok mellett.

Hát, tévedtem.

Az arcomra fagyott a mosoly, amikor tőlem két méterre a könyvtárból Razel lépett ki, kezében egy könyvvel. Megdermedtem, hogy rajtakaptak, és pont ő, az uralkodó. A szeme a holdfényben jéghidegen villant, én pedig szinte remegtem attól az erőtől, amit sugárzott. Nem a testi ereje rémisztett meg, habár széles vállai a fekete felöltő alatt is edzett, izmos testet sejtettek. A többi elvinnel ellentétben az uralkodóból áradt a mágia. Nem volt látható jele, de a közelében egészen megváltozott a levegő, szinte rezgett, vibrált, talán most az eddiginél is jobban. Tudtam miért. Dühös volt rám. Joggal.

Határozott léptekkel indult felém, én pedig kitértem előle, s a falhoz hátráltam. Általában könnyen fel tudtam mérni az erőviszonyokat, de Razel mellett ehhez még csak gondolkoznom sem kellett. Mellette egy jelentéktelen kis semmi voltam, és a legtöbb, amit tehettem, hogy csendben meghúzom magam, hátha szemet huny a vétkem felett.

De ő nem sétált tovább, egyenesen előttem állt meg. Olyan fenyegetően, mint egy éhes párduc.

– Nekem végem... – lehajtottam a fejemet, nem mertem ránézni, de az udvari etikett egyébként is azt diktálta, hogy az uralkodó előtt fejet hajtsak.

– Minek köszönhetem ezt a kis éjszakai sétát? – mondta fagyosan. Minden szóból kiérződött, hogy visszafogja magát, de erőlködik, én pedig addig hátráltam, míg a hátam a falnak nem ütközött. Razel felém lépett, és olyan közel hajolt, hogy az már bizalmaskodó volt. De engem ez is csak még jobban megrémisztett. – Csak nem önként akarta felmelegíteni az ágyamat? – kérdezte, miközben kezét a falnak támasztotta, s engem a sarokba szorított.

A pulzusom felszökött, és amellett, hogy rettenetesen féltem, dühös is lettem. Az arcom elvörösödött, és most először, amióta IrHierben voltam, melegem lett.

A könyvet itt tudjátok beszerzeni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Németh Balázs: Az élet alkonya novelláskötet - A teniszoktató- ("– Jó napot, Mrs. Perkins. Rég láttam. Remélem, jól szolgál az egészsége. – Szervusz, Owen. Ház ezt én is elmondhatnám rólad. Hú, az egészségem, azt inkább hagyjuk. Néha a szívem rakoncátlankodik azóta, amióta megkaptam azt a rohadt szívinfarktust. De semmi komoly.")

 

Németh Balázs írónak megjelent novelláskötetéből hozok részletet nektek, A teniszoktató címmel. A novellás történet az Az élet alkonya című kötetéből hoztam.

Németh Balázs

Az élet alkonya

Tartalom:

Az emberi elme furcsa jószág… képeket tárol, figyel és álmokat kever a valósággal. Néha ébredés után zavartan pislogva próbáljuk helyre tenni az eseményeket, szétválasztva a valóságot a fantázia szülte filmkockák boldog, vagy éppen bénító pillanataitól.
A félelmek, életünk során felhalmozódott sérelmek gyűlnek a memória rejtett zugaiban, éles karmokkal kaparászva az értelem falát. Ha elég erősek vagyunk féken tudjuk tartani, de ha nem, akkor kiszabadul és minden, ami addig megszokott volt számunkra, a múlt ködébe veszve távolodik tőlünk és hétköznapjainkba beletapos a rémület…
Németh Balázs második kötetében elkísér minket egy olyan sötét világba, ahol az elnyomott elme démonjai utat törnek maguknak és elkezdődik „Az élet alkonya…”

ENGEDÉLLYEL

A teniszoktató

Mivel Owen a szülői támogatásra nem számíthatott, és elég kevés törődést kapott az anyjától, aki éreztette vele, hogy ő csak egy kolonc a nyakán, így szépen lassan kialakult benne ez az érzés, és magányos farkasként kell neki boldogulni az élet rengetegében. Zárkózott lett, és olyan érzés kezdte hatalmába keríteni, mintha egy másik én akarna a felszínre törni, ami ellen ő hevesen tiltakozik. A gondolatai sokszor messzire kalandoztak olyan dolgokról, amikre nem igazán szoktak normális helyzetben gondolni az emberek. A szeretet és a törődés hiánya olyan dolgot szabadított fel benne, hogy a másik ember szenvedése okozott neki örömet és kielégültséget. Kezdődött ez gyerekkorában azzal, hogy a szomszédok fojtogatta meg éjszakánként, amíg ők aludtak, és amikor felfedezték a tetemeket rajta, semmi más nem látszott, mint az hogy elégedett a tettével, és belső késztetést érzett arra, hogy ezt folytassa, mert ez boldoggá tette. Nagyon érdekelte az emberi lélek rejtelme, és ezzel kapcsolatban rengeteget olvasott, amikor kis nyugalomra vágyott és el akart menekülni a valóság elől, ezt az utat választotta, ahol még önmaga szórakoztatásán kívül tanulhat is valamit. Az olvasás mellett még nagyon szeretett rajzolni, és azokon jelenítette meg a későbbiekben fantáziájának szülötteit. Általában a rajzok lefejezett holttesteket, ábrázoltak különböző pozitúrákban, de Owen azt tartotta, hogy az olvasás az elme művészete, a rajzolás pedig egyfajta kifejezése a gondolatok összességének. Ahogy egyre idősebb lett, énjének ez a sötét része nem akarta elhagyni, és nem hogy szűnni próbált volna, egyre jobban biztossá tette abban, hogy ha más már nem barátkozik vele a természete miatt, így ez az én lesz a hűséges társa, olyan másik énként, akivel azonosulni tud minden fáradozás nélkül. Mivel az ember léte és mi volta érdekelte, így azzal is tisztában volt, hogy ez egy betegség, amit skizofréniának neveznek. Önmagában elfogadta, de ha más mondta neki, heves tiltakozásban tört ki. Ilyen alkalom volt az is, amikor a munkahelyén egy faipari cégnél beszélgetni kezdett az egyik munkatársával a szabadidős tevékenységéről és a benne rejtőző énről, akkor mondták neki, hogy ez betegség. S attól a naptól fogva nem közelít senki felé. Jobban szerette a saját világát, mert akkor biztosan tudta, hogy ott nem bántják és a könyvek és a rajzolás mindig megnyugtatta. De a tudatalattijában ott motoszkált, amit John Gibson mondott és ez nyugtalanította, sőt határozottan idegesítette. Elhatározta, hogy minél előbb felkeres egy könyvtárat, és utánanéz, mit is jelent valójában ez a skizofrénia kifejezés. Addig is őrlődött, gondolkodott magában, és megint elő–előbújt agyának rejtett zugaiból az a másik én, amiért a könyvtárat felszeretné keresni. ez a másik én olyan dolgokat követelt tőle amit máskor biztos nem tenne meg. A gondolataiba beférkőzött az emberek végtelen és fájdalmas sikolya ahogy megkínozza őket és örömmel nyugtázta hogy ez igenis jó dolog és boldoggá teszi. Ilyenkor érezte, hogy az elméje egy másik világban jár, ami a rendes lét világa és egy olyan, ami minden sötét képzeletet felülmúl. Lehet azt mondani, hogy a normalitás és az őrület határának vékony mezsgyéjén egyensúlyozott, ahol a normális emberi lét és a sötét én megjelenésével küzdött szüntelen. S amikor ezek megjelentek az elméjében, tudjuk, hogy melyik nyert. A világ, amit magában a másik én sötét világának nevezett így jellemezte. „Sötét hely, ahol fáklyák égnek és emberi lélek kövezi útját. A fáklyákon úgy világítanak a lángcsóvák, mintha szemek néznék azokat, kik az útra lépnek. Minden gonoszság otthona, amit isten nem képes elfogadni, de az ördög cinkosává fogadja az embert, kit rabszolgává nevel és bűnre sarkall.” Ez volt az a hely, ahol az a másik én lakott, és embertelen gondolatokat fecskendezett Owen agyába. Először nem akarta beismerni magának, hogy két énje van, de mivel több gondolatot ébresztett benne énjének sötétebb fele, így már ő is hajlott arra, hogy beteg és kezelésre szorulna. De előbb a könyvtárat keresi fel, hogy meggyőződjön róla.

Elment a városi könyvtárba, ahol Mrs. Perkins volt a könyvtáros már időtlen idők óta, aki még gyerekként ismerte meg Owent, és azóta sem felejtette el. Ő volt az, aki Owen számára mindig vigaszt nyújtott, egyfajta menedéket, ha mások bántották vagy éppen otthon voltak zűrök.

– Jó napot, Mrs. Perkins. Rég láttam. Remélem, jól szolgál az egészsége.

– Szervusz, Owen. Ház ezt én is elmondhatnám rólad. Hú, az egészségem, azt inkább hagyjuk. Néha a szívem rakoncátlankodik azóta, amióta megkaptam azt a rohadt szívinfarktust. De semmi komoly.

 A könyvet itt tudjátok beszerzeni:

Smaragd Kiadó

Németh Balázs hivatalos szerzői oldala

Beleolvasó: Ria Anne Donovan: Aline & David - ("Mindannyian próbálják elkerülni azt, amit egyikük sem akar. Felnőni az élethez, önmagukhoz, és rettegnek attól, hogy az élet elszakítja őket egymástól. Megpróbáltatásaik néha fájóak, de épp ettől lesznek ők olyanok, amilyenné válni szerettek volna.")

Újabb beleolvasót hoztam nektek, ezúttal Ria Anne Donovan írónő küldött be részletet a nemrég megjelenő könyvéből, mely Helma Kiadó gondozásában jelent meg.

Ria Anne Donovan:

Aline & David

Tartalom:

A romantikus regény egy fiatal lányokból álló baráti társaság mindennapjairól, a tinédzserekkel megtörtént eseményekről, és az átélt történetek lélektani feldolgozásáról szól. Alina felismeri, hogy az érettségi után gyökeresen megváltozik az élete. A főszereplő természetesen kíváncsi az újra, a jövő kihívásaira, ugyanakkor lelkében aggódik a régi, majdhogynem gondtalan gyermekkora elvesztése, és a baráti társaság – iskolaváltás miatt törvényszerűen bekövetkező – felbomlása miatt. Alina megtalálja a szerelmet Davidben, de a lány még nem tudja bizonyosan, hogy vajon az egyetemi évek alatt is kitart-e a szerelmük ereje?

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

Prológus

Ki ne álmodna parányi sorházakról egy amerikai városban, ahol az emberek szinte soha nem alszanak. Alina és három barátnője tinédzser éveibe pillanthatunk bele. Életüket az iskolai nehézségek töltik ki, mígnem eljön a nap, amikor néhány főiskolás fiú felforgatja az életüket.

Alina Losas az édesanyjával él egy piciny házban, parányi kis kerttel. Ő az, aki soha nincs tisztában azzal, hogy mit akar, és mindenre fejet hajt, amit kitalálnak a barátnői. Pola az, aki hűvös egyszerűséggel mindenkit visszarángat a földre. Katherine, aki mindig tudja, mit szeretne, és mindent meg is tesz, hogy elérje azt. Mia mind közül a legszeleburdibb, ő az, aki mindenáron imponálni akar, még ha nem is sül ki belőle semmi jó.

Mindannyian próbálják elkerülni azt, amit egyikük sem akar. Felnőni az élethez, önmagukhoz, és rettegnek attól, hogy az élet elszakítja őket egymástól. Megpróbáltatásaik néha fájóak, de épp ettől lesznek ők olyanok, amilyenné válni szerettek volna.

 

1. fejezet

Kedves Naplóm!

Ma van a születésnapom, és anyukámtól kaptalak, mert szerinte a kamaszkorra emlékezni kell. Alina Losas vagyok, és Bostonban élek. Ma új tanév kezdődik, és megfogadtam, hogy az idei évben nem az leszek, aki egész életemben voltam, aki alig mer megszólalni, aki átesik a saját lábán, és akinek még nincs fiúja.

– Alina, elkésel a suliból – hangzott fel egy kiáltás a konyhából.

–Megyek anya – kiáltottam vissza. – Mennem kell, különben tényleg el fogok késni.

– Alina, itt van Pola, Katherine, és Mia is – szólt újra anya.

– Megyek – vetettem oda, és leszaladtam a konyhába. A barátnőimre szinte rá sem ismertem: úgy látszik, idén ők is ki akarnak tűnni.

– Sziasztok – öleltem meg őket.

– Szia! Boldog Születésnapot kívánunk! – köszöntöttek kórusban.

Pola így is kitűnt a vörös hajával, de most fekete vékony blúzt, és hozzá feszes farmert viselt, kiegészítésként pedig egy magas sarkú cipőt húzott. Mia is változott, mert már nem viselte a kinyúlt kardigánjait, hanem lecserélte azokat blézerekre, és a hosszú szoknyáit pedig rövidebbekre. Hát, Katherine túltett rajtunk, mert fekete egyrészes ruha volt rajta, fekete szandállal és hozzá feltűnő sminkkel.

– Csak ügyesen – vetette oda anya, mikor indulni készültünk.

– Igen, anya – hagytam rá.

– Oh, Alina, majd elfelejtettem. Apáddal együtt szerettünk volna adni egy kis ajándékot– ezzel elővett egy díszes fehér dobozt, kék masnival. A dobozban két könyv lapult. Az egyik Jane Austen volt: A meggyőző érvek. A másik Thomas Hardy Egy tiszta nő című könyve.

Boldogan ugrottam anyám nyakába.

– Köszönöm, anya. De, hogy értetted, hogy te és apa? – néztem rá meglepetten.

– Pár évvel ezelőtt apáddal beleírtunk ebbe a két könyvbe – motyogta anya meghatottan.

Remegő kezekkel lapoztam fel az első oldalt. „Drága kislányunknak, hogy találja meg a neki  kirendelt utat. Szerető szüleid, apa és anya.” Apa írta bele. Anyámat könnyes szemmel öleltem újra magamhoz. Mind intettünk felé, és elindultunk Pola autójához, ami egy Volkswagen volt. A tanulmányi eredményeiért kapta.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol:A folyó túloldalán - ("– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban? Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek. – Zsebes voltam.")

Lana V.Asol következő beleolvasó részét kérlek hozom nektek. Ezúttal is hosszabb részlet kerül fel a blogomra. Ha tetszett nektek a részlet,hagyj nyomott. Kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok róla.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az ​Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.
Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat.

Részlet

Engedéllyel

– Mit beszélnek az emberek? – kérdezett vissza.

Tétováztam, mielőtt válaszoltam volna.

– Gyilkosoknak tartanak, veszélyesnek az emberekre.

– Lám, rád a te fajtád is veszélyes. Nemde? – bökött a vállam felé.

– Nem válaszolt – emlékeztettem.

– Mi igyekszünk távolságot tartani, nem véletlenül húztuk meg a határt. A legtöbb, amit hallhatsz, csak mese, de persze a meséknek is van valami igazság alapja. Megvédjük magunkat, ha szükséges.

– Az emberek ellen? Gondolom nem a szabás-varrásban merül ki a mágiájuk. Miért az elvineknek kellene megvédeni magukat?

– Az embereknek épp úgy van fegyverük ellenünk. Csak így működik az egyensúly. Ezért határolódtunk el.

– Mire jó a határ? – tettem fel az újabb kérdésemet, mert muszáj volt, hogy minél tisztábban lássam a helyzetemet.

– Kívül tartja a betolakodókat.

– Én mégis itt vagyok. Ezt, hogy magyarázza?

Emerald elgondolkozott, de nem tűnt tanácstalannak.

– Úgy tűnik, te nem vagy az – a szavai egészen könnyedek voltak, én mégsem találtam bennük megnyugvást.

– Ezt nem értem – szögeztem le. Minden olyan zavaros volt.

– Teljesen még én sem. Most pihenj! Később visszajövök.

– Elmehetek innen?

– A palotából? Igen. De én, a te helyedben még várnék vele.

– Ha elmegyek, veszélyben leszek?

– Razel oltalma alatt állsz, senki nem fog bántani. Nem mernék megkockáztatni a haragját.

– Razel veszélyes? – faggatóztam tovább szemérmetlenül, nem törődve vele, hogy kínos-e a kérdés.

– Nagyon is az, de, ha nem adsz rá alapos okot, nem fog bántani.

Az már nem derült ki, hogy mi számított alapos oknak, mert az elvin ágyba parancsolt.

– Nagyon fázom... – mondtam, mielőtt elment volna.

– Küldetek fel még fát a kandallóba. Kaphatsz több takarót is – mondta, azután magamra hagyott.

Próbáltam ráncba szedni a gondolataimat, de nagyon nehezen ment. Elvinek, mágia, a folyó, nem térhetek vissza... Ez túl sok volt egyszerre. Mielőtt álomba zuhantam volna, megelégedtem annyival, hogy többé-kevésbé biztonságban vagyok.

*

Emerald többször is rám nézett, a kötést nem bolygatta, de hozott fel ételt. A kis asztalhoz ültem a tűz mellé, ott fogyasztottam a vacsorámat. Fogolysült volt gyümölcsökkel, sosem láttam még ennyire szép ételt. Szinte nehezemre esett megenni. Nem is igazán voltam éhes, de azért nekiláttam. Az idős elvin elborzadva nézte, hogyan eszem, pedig használtam evőeszközt. Elképzelni se tudtam, mi baja lehet.

– Azt hiszem, holnap néhány dolgot elkezdek oktatni neked. Többek között az illemet – morogta.

Beleegyezve bólintottam. Szerettem tanulni, mert minden új tudás a pajzsom lehet. Most pedig igazán rászorulok, hiszen semmit sem tudok róluk, és nagyon úgy tűnik, hogy még jó darabig maradok.

– Láttam pár könyvet a polcon, elolvashatom?

– Megtehetnéd, de attól tartok, nem fog menni. Előbb a nyelvünket is el kell sajátítanod.

– Megtanulom! – mondtam elszántan.

Emerald ajka gyenge mosolyra húzódott. Most először.

– Csak szépen sorjában. Lesz időd mindenre. Mondhatni végtelen idő áll a rendelkezésedre.

– Ezt meg, hogy érti?

– Úgy Stella, hogy itt a te óráid is másképp peregnek.

– Mit jelent az, hogy másképp? – ráncoltam a homlokomat.

– Azt, hogy sokkalta lassabban.

– Értem – feleltem elmélázva a hallottakon.

– Azt erősen kétlem, leányom, de majd megérted.

– Mesélne nekem a birodalomról?

– Úgy érted, a négy birodalomról?

Bólintottam, de ezt sem egészen értettem. Emerald az ujjával vonalakat kezdett húzni az asztal lapjára, ami után izzó fény maradt vissza. Először egy nagyjából kör alakú vonalat.

– Ez az Urvi, a mágia, ami elzárja tőlünk a halandó világot. – Majd húzott még két vonalat, ami a kört többé-kevésbé azonos négy szeletre vágta. – Ez a négy birodalom – ujjával a szeletekre bökött. Ez Midha, Gloroth, Daen és Fiedal.

– Mi hol vagyunk most?

– Midhában.

– És ez mekkora terület? Mondjuk a mi birodalmunkhoz képest? – feltételeztem, ha a nyelvünket ismeri, a területeinket is.

– Midha nagyjából akkora, mint az Alsó és Felső Birodalom együtt véve.

– Egek... Akkor az elvinek birodalma hatalmas... – gondoltam.– És... Akkor Razel, Midha uralkodója? – kérdeztem zavarodottan.

– Nem figyelsz, te leány! Razel a négy birodalom uralkodója.

– Mind a négyé? De, akkor miért van felosztva? Miért nem egy birodalom az egész?

– Azért Stella, mert ahogy ti, emberek mások vagytok, úgy az elvinek is különbözőek. Glorothban élnek a kerubok, Daenben az alakváltók, Fiedalban a természeti lények.

– Mik azok a természeti lények?

– Fa, és más növény, vagy kő tündérek.

Bólintottam, de nehezen tudtam elképzelni.

– És Midhában?

– Itt a mágiát használó elvinek élnek.

– A többiek nem tudnak használni varázslatot?

– Ez így nem teljesen igaz, inkább azt mondanám, hogy nem úgy, ahogyan mi. De, ha majd kicsit több időt eltöltesz itt, te is meglátod. Az emberi világban volt gyermeked vagy családod, vagy akit szerettél?

– Istenekre! Dehogy! – nevettem fel. Az én életemben ez egy viccnek hangzott. De eszembe juttatta Bent, és a szívem összeszorult. – Csak barátaim – tettem hozzá szomorúan. – Jó barátaim.

– Sajnálom, de még így is ez a könnyebb út. Barátokat könnyebb hátrahagyni, mintha a gyermekedet, vagy a szerelmedet kellett volna.

– Akinek csak ez van, annak ezt is nehéz! – mondtam halkan.

Emerald megérintette a kezemet, reméltem tőle egy kis melegséget, de az ujjai épp olyan hidegek voltak, mint a sajátjaim.

– Tudom, de idővel majd jobb lesz.

– Úgy látom, itt mindenre az időt kínálják megoldásként.

– Hát igen, abból van elég – mosolyodott el. – Mivel foglalkoztál Tibordban?

Bólintottam, majd mosolyogva felhúztam a szemöldökömet. Ez biztosan nem lesz ínyére az öreg elvinnek.

– Zsebes voltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Lana V.Asol: A folyó túloldalán - ("– Maguk emberek? Ezen felnevetett. – Közel sem! – Akkor mik? – Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz!")

Lana V. Asol: A folyó túloldalán című könyvéből is hozok nektek beleolvasót, szintén az ünnepekre való tekintettel dupla részt lehet elolvasni, nemrég megjelent könyvből. A könyvet a Helma kiadónál lehet beszerezni.

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

Egy szürkébe öltözött férfi vonult el előttünk a kíséretével, néhány jól öltözött hivatalnokkal, ha jól sejtettem. A kapálózásommal magamra vonhattam a figyelmét, mert megállt és egyenesen felém fordult.

– Ő lenne az uralkodó? – csodálkoztam rá arra a fiatal férfire, akit láttam. Egészen biztosan nem őt raboltam ki.

A tekintete, az arca dermesztően hűvös, az íriszének kékje pedig olyan eleven volt, hogy azt hittem, káprázik a szemem. Sötét, vállára omló haj keretezte rideg, szigorú arcát. Nálam talán, ha tíz évvel idősebb lehetett, de nem tudtam pontosan megbecsülni, mert az arca szinte merev maradt.

Végigmért, majd egy cseppet sem hízelgő kifejezést öltött magára. Dühös lettem, és álltam a tekintetét. Nem szólt egy szót sem, de a pillantása elidőzött a sérülésemen, majd újra az arcomat vizslatta. Aztán hátat fordított és ott hagyott, nem törődött többet velem.

A nő visszataszigált a szobába, levette a ruhámat, és a vállamat vizsgálta.

– Hoznom kell kötszert, de ha elmozdulsz, kulcsra zárom az ajtót.

– Felőlem! – vontam vállat. Úgyis az ablakon keresztül mennék, ha újból szökni kívánnék. De most nem kívántam. Elfáradtam, fájt a hátam és a fejem az eséstől, és a vállam is kezdett szörnyen lüktetni.

Míg magamra maradtam, elővettem a gyümölcsöt és beleharaptam. Sajnos csak egy maradt épen, a többi összenyomódott. Nem féltem, hogy mérgező, ki termesztene otthon mérgező gyümölcsöket? Az ízével kapcsolatban elég vegyes érzéseim lettek. A külseje szörnyen keserű volt és csípte a nyelvem, talán meg kellett volna hámoznom, mielőtt beleharapok. A belseje viszont lédús volt és édes. Az íze pedig nagyon karakteres, semmihez sem tudtam hasonlítani.

– Csodálatosan finom! – állapítottam meg magamban.

Mire kiettem a gyümölcsöt a héjából, az öreg nő is visszatért egy tálcával. Amikor észrevette a kezemben a gyümölcs héját, megint nagyon dühös lett.

– Te ostoba, ostoba leány! Hát senki nem mondta még neked, hogy a mi oldalunkon semmilyen ételt nem ildomos megenni!? – förmedt rám, majd újra elviharzott.

A szavai gondolkodóba ejtettek.

– Mégis, milyen oldalról beszél? Csak nem... Nem... Az nem lehetséges!

Míg vártam, beburkolóztam a takaróba, mert szörnyen fáztam. A hideg beette magát a csontjaimba, és ezen a takaró melege sem változtatott sokat.

A nő nagyon feldúltan érkezett vissza, a szájának vékony vonala és a szemei ideges rángatózása biztosított afelől, hogy most rossz fát tettem a tűzre.

De most már én is szerettem volna rájönni, hol vagyok. Kezdtem sejteni, hogy nem azok találtak rám, akik kerestek, és az sem biztos, hogy ők tudnak róla, hogy bajban vagyok. Csak ki kell derítenem, hol vagyok, és minél előbb meglépnem.

– Tibordban vagyok? – kérdeztem.

Válaszul csak egy kemény pillantást kaptam, közben a nő elkezdte letekerni a kötésemet. De nem adtam fel.

– Vagy Gerbonban? – próbálkoztam tovább, ha esetleg lejjebb sodort a víz.

A nő idegesen felszisszent.

– Fel sem fogod, hogy mekkora bajba sodortad magad, igaz? – kérdezett vissza nyersen.

– Itt ülök, átlőtt vállal, szóval azért van elképzelésem róla – feleltem neki vissza.

– Erről beszélek, te lány! – fogta meg a gyümölcs héját, majd visszadobta az ágyra.

– Mérgező? – néztem rá elhűlve.

Szemügyre vette a sebet, én pedig szemérmesen eltakartam addig magamat.

– Hogy jutottál ki a Palotából?

– Maga sem válaszolt egy kérdésemre se – mutattam rá, hogy így nem leszünk rendben.

Villogtatta a zöld szemeit, de közben mérlegelt.

– Túl fogod élni, de most már nem mehetsz vissza.

– Hova vissza? – csaptam le rá.

– Hogy jutottál ki a Palotából? Őrök voltak a folyosón. Hogy lehet, hogy nem láttak?

– Nem arra mentem – feleltem egyszerűen. – Miért vigyáznak rám őrök?

– Nem rád, hanem az uralkodóra vigyáznak. Merre mentél akkor?

– Az ablakon át.

A nő megállt a mozdulatban, és hitetlenkedve nézett rám.

– Magasságos Marine! Elment az eszed?! – hüledezett, amikor rájött, hogy nem viccelek.

– Mi ez a hely? Milyen uralkodóról beszél? Az Alsó Birodalom királya egy vénséges vén pacák. Akivel én találkoztam, alig lehetett harminc.

– Ez nem az Alsó Birodalom. Mi IrHiernek hívjuk.

– Sosem hallottam róla...

– A túloldalon vagy, fogd már fel! – szólt rám indulatosan.

– Minek a túloldalán? – kérdeztem félve, de már tudtam a választ.

– Az Urvi túloldalán.

Mintha nem fáztam volna így is eléggé, most még a vér is megfagyott bennem. Megszédültem. és a gyomromban eszeveszett idegesség kezdett rángatózni.

– Meghaltam? – kérdeztem rémülten, mire a nő kicsit erősebben fogta meg a vállamat. Belém nyilallt a fájdalom, és dühösen pillantottam rá.

– Ha meghaltál volna, ezt éreznéd? – vonta fel a szemöldökét.

– Nem valószínű... – ismertem el.

Valami növénypépet tett a sebre, majd ügyes és gyors mozdulatokkal áttekerte.

– Nézd meg, tönkretetted ezt a szép ruhát, pedig igazán jól állt... – bosszankodott magában.

– Túl nagy volt – dünnyögtem. – Hogy jutok vissza? – kérdeztem.

– Nem figyelsz, leányom?! Nem mehetsz vissza! Ettél a napgyümölcsből, az most már ideköt.

– Hogy, hogy ideköt? – értetlenkedtem. De nem vethette a szememre senki, a folyó túloldaláról csak mesék keringtek. Senki sem tudott semmi biztosat.

A nő megdörgölte a homlokát.

– A mi birodalmunkban nem halandóknak való ételek vannak. Ha egy halandó eszik belőlük, többé a halandó ételek nem fogják táplálni, de ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott. – Nem kellett volna... De, mindent szépen, sorjában. Mi a neved leányom?

– Stella – feleltem. És közben erősen foglalkoztatott, hogy értette azt, hogy halandó.

Erre a nő szemei elkerekedtek, elhátrált egy lépést és csendben megjegyezte:

– Csillag...

– Igen, azt jelenti – vontam meg a vállam. – Magát, hogy hívják?

– Emerald. Én felelek ezért a palotáért, benne érted is. Vendég vagy, nem fogoly, viselkedj is úgy! Többé meg ne lássalak az ablakban vagy fákon lógni! Értsd meg, a régi életednek vége, ha sikerülne is visszajutnod, nem maradnál életben. Most már itt a helyed.

– Mit fogok én itt csinálni?

– Egyelőre felépülsz, addig kitaláljuk. Figyelmeztetlek, az uralkodót semmi szín alatt ne zavard!

– Morcos fickónak tűnt – jegyeztem meg, visszagondolva arra a szoborszerű arcra.

– Razel négy birodalomért felel, súlyos terhek nyomják a vállát! Újra mondom, ne merészeld zavarni, mert megjárod!

– Jól van, jól van! Meghúzom magam! Kérdezhetek még valamit?

– Ki vele!

– Maguk emberek?

Ezen felnevetett.

– Közel sem!

– Akkor mik?

– Az emberek hívtak már minket varázs és égi lényeknek, démonoknak, csak, hogy néhányat emeljek ki a sok száz név közül. Azt hiszem, nekem a legutolsó tetszik. Öltözz! – dobott egy másik ruhát az ágyra, egy égszínkéket. A másik jobban tetszett, de belebújtam, eddig se nagyon volt lehetőségem válogatni. Ez is túl nagy volt rám.

– Démonok? – nyögtem. A név olyan baljóslatú volt, és kezdtek bennem felelevenedni a rémmesék, amikben a démonok egyáltalán nem kötötték be egy idegen ember sebeit.

– Mi elvineknek hívjuk magunkat. Állj fel! – utasított. – Túl vékony vagy.

Fintorogtam, szerintem nem volt semmi baj az alakommal. Voltak nálam sokkal vékonyabb zsebesek is.

Emerald végighúzta az ujját mindkét oldalamon, és a ruha mintha összeugrott volna. Eltátottam a szám. Ez tényleg mágia.

Kérdések hada tolongott a fejemben, és most, hogy ezt láttam, a következőt fel is kellett tennem.

– Az elvinek és az emberek milyen viszonyban vannak?

– Mágia választ el tőletek, te mit gondolsz? – nézett rám élesen.

– Tényleg csinálnak az elvinek olyasmit, amiket az emberek beszélnek?

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma kiadó

 

Beleolvasó Zara Zhavon: Shalini (A pokol vízén élni")- ("A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést."

Nemrégiben osztottam meg veletek mostanában megjelent Zara Zhavon:Shalini (A pokol vízén élni) c. könyvéből egy kis részletet. Most pedig dupla részt hozok nektek az ünnepek miatt. Ha tetszett a részlet, kérlek, ha tudsz, hagyj nyomot. Köszönöm.

Jó olvasást!

Zara Zhavon:

Shalini

(A pokol vízén élni)

Tartalom:

Egy ​szebb jövőért, a múltad démonjaival kell megküzdj.

Veled is megtörtént már, hogy zavaros rémálomból riadva nem tudtad hol vagy? Agyad zakatolva kergette az emlékeket, vajon hol hajtottad párnára a fejed?

Szemed megakad valamin, derengeni kezd, hogy nyaraláson vagy egy idegen apartmanban, egy barátodnál aludtál egy görbe este után, esetleg a TV zajára nyomott el az álom a kanapén.

Sára hiába keresi az ismerős tárgyakat, hiába kutat elméje legmélyebb bugyraiban, minden idegen a szobában, ahol ébredt. Barátságtalan, idegen férfiak törnek rá, és ráncigálják főnökük elé.

Miért hozták ide? Ki ez a férfi és mit akar egy átlagos sorsú lánytól? Megszabadulhat-e a luxus fogságából? Kibír-e újabb és újabb pofonokat? Ki Shalini, és hogyan nyom pecsétet Sára életére? Egy feszített tempójú, izgalmas kalandsorozat nyomán megismerhetjük egy lány kivételes akaraterejét és elszántságát. Végig kísérhetjük élete legnehezebb időszakán, és izgulhatunk, hogy elég erős legyen legyőzni a belé vert rettegést, egy rendkívüli férfi szerelméért

ENGEDÉLLYEL

***

Sírva ébredt lidérces álmaiból. Riadtan nézett körbe, kereste a bambuszbungaló megszokott, szellős falait.

– Nem álom volt – tört elő belőle megállíthatatlanul a zokogás.

Miután elfogytak a könnyei, és már képtelen volt magát tovább sajnálni, az előző nap elé dobott levesre tévedt a tekintete. Étvágya most sem volt, de keservesen korgott a gyomra. Ez az ismeretlen főzet volt az egyetlen ehetőnek tűnő dolog a jelenlegi, idegen akarat által szűkre szabott életterében. Lassan lehajolt a tálért, és gyanakodva beleszagolt. Jó illata volt. Erőt vett magán, és elkezdte szürcsölni a kihűlt zöldséglevest. Ami az előző naphoz képest mit sem változott, az az enyhe szédülés, vagy inkább émelygés volt.

Közelgő lépések zaja zökkentette ki gondolataiból. Felpattant, és megvetette a lábát az ágy kemény matracán.

A szoba egyetlen kijáratánál egy ugyanolyan öltözetű és hasonló testfelépítésű férfi állt, mint aki arcon csapta. Egy rongydarabot vágott a képébe, ez esetben a pofont előzékenyen mellőzve.

A vakságtól megriadva rántotta le arcáról a textilt, és egy szabályos rúgással fejbe küldte az előtte állót.

A pasas kissé kibillent az egyensúlyából.

A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést. Épp kilépett volna a folyosóra, amikor hosszú, fekete haját nagy erővel megrántották. Iszonyú erővel vágódott hanyatt. Rontott volna ismét az eltervezett irányba, de a fekete ruhás a nyakánál fogva hajította vissza az ágyra. Épp hogy a matracot érte, már talpon volt újra.

A túszejtő szeme összeszűkült, ahogy elöntötte egóját ért sérelmei okán a düh. Akkorát rúgott talpával az ágy szélébe, hogy annak fémváza meghajlott. A lány hanyatt esett rajta, és ismét beverte fejét a falba.

– A főnök látni akar. Nem örülne, ha előtte véresen puffadtra verném az arcod – jegyezte meg döcögős angolsággal. – Vedd fel a ruhát! – mutatott a rongydarabra. – Két perced van.

Sarkon fordult, és elhagyta a zárkát.

A lány összeszorított fogakkal feküdt a priccsen. Egy pillanatra egészen barátságosnak tűnt a szoba, majdnem biztonságosnak.

Ez meg mi a fene? – tartotta maga előtt a hosszú szabású, testhez simuló, fekete ruhát.

A földön heverő tűsarkú szandálra is elkerekedett szemmel pislogott.

Ebben nem lehet futni! – kapta fel az egyiket.

Egy hatalmas ütéssel leverte a sarkát az ágy szélén, majd a másik mellé hajította. A ruha anyagát fogaival combközépnél megkezdte, és leszakította az alját.

Miért pont a thai box edzéseken spóroltam? Komolyabban kellett volna vegyem a versenyeket – fonta össze hosszú, fekete haját.

Mire elkészült, ismét fordult a kulcs a zárban.

– Ne már! Egy harmadik? – esett kétségbe az újabb fekete ruhás láttán.

– Hallottam, hogy veled sok a baj – nézett végig a lányon, majd a darabokban lévő tűsarkún.

A fickó megrántotta a vállát.

Végre lesz remény a szökésre – biztatta remegő lábait mozdulásra.

Tiszta fehér falak keretezték a szűk folyosót, amelyről több ajtó is nyílt. A bulldogképű megragadta, és maga után rántotta.

– Ezek a hülye szűk járatok – szitkozódott, mikor egy lendületes kanyarban újra belerúgott csupasz lábujjaival a falba.

A következő folyosón természetes fény csillant. Apró melegséggel öntötte el az anyatermészet fényes ujjainak melengető simogatása, reménysugarat adva világvége hangulatának. A fájdalommal felkarján mit sem törődve próbált kipillantani a sietősen távolodó ablakokon, de a vakító napfénytől semmit nem látott.

Belökték egy ajtón. Modern stílusban berendezett hálószobában találta meg újra egyensúlyát. Szeme lassan hozzászokott a természetes fényhez.

Az nem az égbolt, hanem a tenger – hunyorgott tovább az ablak irányába.

Még mindig nem múlt el az imbolygás. Visszaemlékezett az építmény eddig bejárt folyosóira, a lecsavarozott bútorokra.

– És nem a tengerparton vagyunk – bicsaklottak meg térdei.

Arra, hogy a menekülés lehetősége elillant, görcsbe rándult a gyomra, azt hitte összeesik. Zsibbadásnak indult karja emlékeztette rá, hogy lesz, aki megtartsa remegő lába helyett. Kirántotta felkarját az enyhe szorításból. Könnyű győzelem volt, hisz az egyetlen létező kijáratban egy konditerem bajnoka állt, széles vállával elfedve a szűk ajtót, ami sehova nem vezetett.

A kanapéról ismeretlen alak állt fel. Szürke zakót viselt, amely alól kilátszott a lilás árnyalatú ing gallérja. Az elegáns frizura viselője harmadakkora volt, mint bárki, akivel eddig a hajón találkozott. A közeledő alakban felismerte azt az indiai származású férfit, akivel még a szigeten, a tengerparton sétálva szóba elegyedett.

– Megismersz? – kérdezte hibátlan angollal a tengerparti ismerős.

– Meg.

– Mondtam, hogy még viszontlátjuk egymást – húzta mosolyra a száját, miközben alaposan végigmérte a lányt.

– Meghívhatott volna inkább egy kávéra.

A férfi elmosolyodott.

– A rendőrség keresni fog! A szüleim és a munkaadóm már biztosan jelezték az eltűnésemet.

– Jelezték – nézett ki a férfi az ablakon. – Még nem zárták le az ügyedet, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy fizetés nélkül távoztál.

– Miért tettem volna? Munkahelyem volt ott.

– Az ilyen máról holnapra élő kalandorok esetében bármi előfordulhat.

– A szüleim nem hagyják annyiban, ha nem kapnak hírt rólam.

– Bizonyára jelentős lesz a telefonszámlájuk – nézegette patyolat tiszta körmeit.

Mereven bámulta az elegáns férfit, nem jött ki hang a torkán.

– A tengerparton már bemutatkoztam, de megteszem még egyszer, hátha akkor nem gyakoroltam rád akkora hatást, hogy megjegyezd a nevem. Hastin vagyok, ők pedig a segítőim – mutatott az ajtónállóra.

– És én miért vagyok itt?

– Te nem a kényelmemről, hanem a szórakoztatásomról fogsz gondoskodni – jött a válasz kissé kiokosító hangnemben.

Hastin bólintott, mire a gorilla sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Az indiai végignézett a lányon, majd megindult felé.

Nem kattant a zár – rántotta fel maga mögött az ajtót, majd ezzel a lendülettel nekirohant a folyosón elébe lépő őrnek.

Lepattant az útjában tornyosuló férfi mellkasáról, és hanyatt vágódott. Erős kezek a nyakánál fogva segítették fel a földről, alsó végtagjai akadálytalanul lifegtek a levegőben. Ujjait nyújtogatva igyekezett a saját lábára állni, mert ebben a lenge testtartásban erősen fuldoklott. Ájulása pillanata előtt hangos puffanás kíséretében a földre vágódott. A padlón csúszva a szoba közepén lévő ágy lábában talált fékre. Nyakához emelte kezét, és sípolva próbált újra levegőhöz jutni.

– Mégis mire számítottál? – kérdezte Hastin kimérten, mikor áldozata hörgése a levegőért való küzdelem során kissé enyhült.

– Nem számítottam semmire – sípolta lehajtott fejjel. – Nem átgondolt terv volt – vágott ököllel a padlóba, majd talpra állt.

– És ha nem áll senki az ajtóban, hova futsz?

– Körbenézek. Talán úszom egyet a medencében vagy beülök szaunázni – izzott fel gyilkos indulatoktól a lány méregzöld szeme.

Hastin mohó vággyal a tekintetében indult legújabb vagyontárgya felé.

A lány akaratlanul is hátrálni kezdett, de egy idő után nem volt hova, falnak ütközött. Hiába próbált elhajolni, nem volt merre kitérni Hastin ajka elől. A nyakát ért kéretlen csóktól dühödt indulattal lendült térde a férfi oldalába.

Hastin eltántorodott pillanatnyi szándékától.

– Na erre nem számítottam – nyögte az oldalát fogva. – Inkább csak kapálózni szoktak, meg segítségért kiáltani – mondta olyan őrült mosollyal az arcán, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. – Tálcán kínálva csak az ételt szeretem – egyenesedett fel most már teljesen. – Hol marad a könyörgés és rimánkodás?

Hastin a fekete hajzuhatagba mart, majd gyomorszájon vágta áldozatát. A lány nem esett össze az ütéstől, elég erős és edzett volt talpon kibírni, de figyelmét elterelte, és a második ütés az arcát érte. Elsötétült előtte minden. Reflexből még feje elé kapta a kezét, így a harmadik ütés kisebb erővel érte. Minden kínja ellenére felpattant, és odébb ugrott két lépést.

– Hát neked sosem elég a verésből? – kerekedett el a férfi arca. – Előbb vagy utóbb úgyis megtörsz, mint mindenki – sziszegte a fogai között.

Hastin az indulattól fújtatva az ajtóra nézett.

– Persze! Hívj segítséget, mert nem bírsz el egy nővel.

A férfi szemében a gyűlölet lángja lobbant. Kihúzta az övét a nadrágjából.

A lánynak csak arra maradt ideje, hogy alkarját az arca elé kapja.

– Fogsz te még félni és könyörögni! – lendült az öv csatos vége.

A lány felhasított húsa alól kicsordult a vére, és végigfolyt a karján.

– Te is megtanulod, hogy hol a helyed ezen a hajón! – csapott le újra a bőrövvel.

Próbálta minél jobban összehúzni magát, és védeni a fejét a záporozó ütésektől. A következő csapás már csak az öv súlyával érte a magzatpózba összekuporodott lányt. A hajába markoltak, és odébb rángatták. Hallotta egy fiók koppanását, majd fémes tárgy hűvöse zsibbasztotta halántékát. Próbálta volna elfordítani a fejét, és megnézni mi az, de a férfi erősen tartotta a hajánál fogva. A fülétől néhány centire halkan kattant a závárzat.

Múltját idéző boldog képek peregtek előtte filmszalagon. Testvérei egymásra homokot dobálva kergetőztek a homokos strandon, szülei vidám bohócoknak öltözve énekeltek egy szülinapi torta fölött, nagymamája rövid morgolódás után puszit nyomott sárral összekent homlokára.

Messziről, nagyon messziről egy férfi hangját hallotta. Arra lett figyelmes, hogy minden porcikája fáj, tépik a haját, és valaki ordibál a fülétől néhány centire.

– Miért nem könyörögsz az életedért? – bicsaklott meg a férfi eszelős hangja.

Várta, hogy az indiai lőjön, hogy túl legyen végre ezen az egészen, aztán azt csinálnak a testével, amit akarnak, csak előbb engedjék ki belőle. Rántott egyet a testén, hátha elsül végre az a pisztoly, hátha be tud még egy utolsó ütést vinni ennek a beteg állatnak.

– Még küzdenél? Nem vérzel még elég sebből? – tűnt el az eszelős őrület a férfi hangjából. – Úgy is megtörlek! Még téged is megtörlek. Most nem menekülsz olyan könnyen a halálba, mint legutóbb, Shalini!

A fegyver markolatával a lány arcába vágott.

Csak zajokat és fényfoszlányokat érzékelt a körülötte lévő világból. Erős karok emelték fel a földről.

– Mi legyen vele, uram? Dobjam a vízbe?

– Vidd a szobájába. Lássátok el a sebeit, és hozd fel nekem a karmolós szőkét.

Folyt.köv.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Smaragd Kiadó