2026. november 17., kedd

Line Tiller: Szuperhét – Munka, edzés, kreativitás és szex a ciklusod legjobb hetében

 Line Tiller

Szuperhét

Munka, edzés, kreativitás és szex a ciklusod legjobb hetében

 

Megjelenik novemberben!

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban


Figura Könyvkiadó



Figura Könyvkiadó, 2026

 

Fordította: Veress Kata

Szerkesztő: dr. Dávid Gyula

Borítóterv: Győrfi Judit


Fülszöveg


A tünetek és a fájdalom ismerősek lehetnek, de kevesen tudják, hogy a menstruációs ciklus egy kiaknázatlan erőforrást rejt. Line Tiller könyve a női ciklusnak egy jól őrzött titkáról szól. A peteérés előtti hét igazi szuperhét – hét nap, amikor a test és az elme a legéberebb. Extra önbizalom, szexuális ösztönző, kreativitás, boldogság. A szerző kutatókkal, orvosokkal készített interjúkat a könyvhöz, és saját tapasztalatait is megosztva elmondja, hogyan lehet a legjobb napokat kiaknázni – hogyan lehetsz energikusabb és magabiztosabb, miképpen használd ki ezt a természetes állapotot, hogy megváltoztathasd a munkavégzésed, a randizást, az étkezést, beszélgetéseidet, az alvást és az edzéseid módját – minden hónapban.

Ebből a lebilincselő, vicces, szégyentelen és informatív könyvből megtanulhatod, hogyan hozhatod ki a legtöbbet a Szuperhetedből.

 

Beleolvasó

 

Nincs idő enni

 

Amikor Sydney-ben laktam, két dolog kifejezetten feltűnt: az ausztrálok szeretik a 80-as évek slágereit, és céklát tesznek mindenre. Stacy Sims, aki a szomszédos szigeten lakik, nem­csak alátámasztja a megfigyelésemet, de hozzá is teszi, hogy a céklaléfogyasztás heves vitákat gerjesztett a sportolók körében. Voltak ugyanis, akik azt hitték, hogy a gyökérzöldségben talál­ható anyagok varázsszerként hatnak arra, aki aktív életet él: a nitrátok, amelyekből a céklában is akad bőven, serkentik a sej­tek energiatermelését, aminek köszönhetően hosszabban bírjuk szusszal, mert kitágulnak az ereink, több oxigén válik hozzáfér­hetővé, és az edzést kevésbé érezzük megerőltetőnek.

2023-as ausztrál kutatások viszont a nemek közötti különb­ségeket kezdték vizsgálni, és arra jutottak, hogy a menstruáló nőknek kevésbé tesz jót a céklalé. Változókorban lévő, alacsony ösztrogénszinttel rendelkező nőknél, illetve férfiaknál pozitív hatása lehet az edzésre, de náluk nem. A férfiak edzési idejét mindenesetre 15%-kal növelte a lila csodalé, míg a kutatásban részt vevő tíz menstruáló nő esetében 10%-os teljesítménycsök­kenést figyeltek meg az állóképességi edzés tekintetében. Erről valószínűleg az ösztrogén tehet, amelynek jelenlétében a cék­lalében található anyagok máshogyan hasznosulnak, és mégsem érvényesül az értágító hatásuk.

Céklalé ide vagy oda, annyi biztos, hogy a szuperhéten csök­ken az étvágyam, elvégre olyankor annyi minden másra kell koncentrálni! Amikor 2022-ben kutatók egy csoportja tanul­mányozta az energiabevitel, az étvágy és a női ciklus összefüg­géseiről elérhető összes tudományos publikációt, arra jutottak, hogy a nők az ovuláció előtt vagy alatt jellemzően csökkentik a kalóriabevitelüket.

Nora úgy fogalmaz, hogy szinte „levegőn él” a szuperheteiben − így, többes számban, mert nála már a menstruáció alatt meg­kezdődik a felfelé ívelés.

    Daniel Fessler, a University of California antropológus kutató­ja tizenhat, kalóriabevitellel és a női ciklussal foglalkozó korábbi tanulmány alapján bizonyítottnak látta, hogy a nők kevesebbet esznek a szuperhéten. Saját cikkében aztán hozzátette, hogy a termékeny periódusukban az emlősállatok nőstényei is kevésbé éhesek, valamint fogékonyabbak a hímekre. Olyankor bővítik a bejárt területüket, hogy nagyobb eséllyel találjanak maguknak párt. Az állatok tehát kevesebbet rágnak, hogy több idejük ma­radjon… más tevékenységekre.

Peteérés előtt a nők is többet sétálnak, mint máskor. Vajon tu­dat alatt mi is hasonló céllal bővítjük a lefedett terület átmérőjét, mint az állatok? Nem tudjuk biztosan, de elképzelhető, hogy a hüllőagyunkban kattan be valami, amikor leugrunk a szokásos buszról, hogy aztán inkább 55 percet gyalogoljunk az irodába.

A barangolási késztetést magyarázhatja, hogy olyankor le­hetőségünk adódik körülnézni; találhatunk a leendő utódaink számára még jobb vagy még jobban passzoló géneket. Szóval a 12 000 éves agyunk kap ilyenkor szót, az „futtat” minket a szu­perhéten és csökkenti az étvágyunkat a társas érintkezések ja­vára.

Hogy aztán hogyan érünk haza, szintén a ciklusunktól függ. Talán emlékszel, hogy már említettem a norvég agykutatót, He­lene Hjelmerviket, akinek a kutatásai rámutattak, hogy a férfiak jobban meg tudják különböztetni egymástól a jobb és a bal ol­dalt, ami egy kicsit különös is annak fényében, hogy más tanul­mányok alapján a nők a férfiaknál nagyobb arányban kapcsolják be egyszerre a jobb és a bal agyféltekéjüket. Jobban belegondol­va viszont a férfiak éppen azért tudhatják könnyebben felemelni az adott lábukat a jógaórán, mert nem kommunikálnak egyszer­re mindkét féltekéjükkel. Nagyobb mértékben támaszkodnak tehát egyik vagy másik agyféltekéjük bizonyos területeire, ami például a tájékozódásnál előnyös lehet.

    Ha egy nő eltéved valahol, az agya két stratégiából fog vá­lasztani. Ha például a hegyekben tévedünk el (és nincs kéznél a Google Térkép), használhatjuk az úgynevezett térbeli memóri­ánkat, és megpróbálhatjuk rekonstruálni, hogy a felfelé vezető úton a hangyabolyos kereszteződésnél végül a jobb vagy a bal oldali utat választottuk-e. Ezt a stratégiát a luteális fázisban, vagyis ovuláció után alkalmazzuk a legnagyobb sikerrel, a szu­perhéten viszont a másik megy jobban: a reakcióalapú stratégia. Ez annyit tesz, hogy korábbi élmények és régebbi emlékek alap­ján tájékozódunk és próbálunk visszatalálni az útra, le a hegyről, vagy éppen kijutni a fesztivál területéről.

    Nehéz volna megmondani mindennek az okát, de úgy tűnik, a ciklusunk során automatikusan váltogatunk a két mód között. A szuperhéten alighanem azért tűnik kevésbé lényegesnek, hogy pontosan tudjuk, merre járunk, és azért bolyongunk inkább hosszan és messzebbre, hogy több emberrel és ezáltal több le­hetséges szexuális partnerrel érintkezzünk.

És bár a szex tényleg nagyon jó dolog, ezt az időt máshogyan is eltölthetnénk.

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban

Figura Könyvkiadó

 

Krzysztof Varga: Nevető kutya – Megjelenik novemberben!

 Krzysztof Varga

Nevető kutya

 

Megjelenik novemberben!


Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2026

 

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Balogh Endre

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

Borítótervező: Szabó Imola Julianna

 

Fülszöveg


Mesélek neked az öregedő férfiakról: akiket megkeserített a magány, megfáradtak az életben, felbosszantott a világ szürkesége és butasága. Mesélek neked arról, mi lett ebből az országból, hogyan lett minden rút és ostoba. Mondhatnám akár azt is, hogy elkutyult, de ez nem igaz. Mert a kutya a legjobb, ami egy emberrel történhet.

 

Mesélek neked elfeledett zsenikről, elpazarolt tehetségekről, megbukott tekintélyekről. Olyan férfiakról, akik elhitték, hogy megállíthatják az időt, de nem vették észre, hogy az ő világuk már porig égett. Olyan nőkről, akik örökké akartak élni, de nem értették meg, hogy már halottak.

Te pedig, Dodó, egyszerűen csak jó életet szeretnél, mert minden normális kutya és minden ember jó életet akar. Ugyanakkor a legtöbben közülünk, különösen az emberek, hatalmas erőfeszítést tesznek és egy szamár csökönyösségével dolgoznak azon, hogy pocsék életük legyen, és magányosan haljanak meg.

 

„A kutya háziasítása az emberiség legnagyobb vívmánya, a kutyák legnagyobb vívmánya pedig az, hogy miután összekötötték a sorsukat az emberével, nem váltak emberré.”

 

A szerzőről




A szerző portréját Zofia Dimitrijevic készítette.

 

Krzysztof Varga (1968) lengyel író, kritikus, újságíró, 2020-ig a Gazeta Wyborcza szerkesztője, majd a Newsweek Polska munkatársa. A Nike Irodalmi Díj birtokosa, 2014-ben megkapta a Lengyelország Újjászületése érdemrendet. Regényei közül több magyarul is megjelent, a Nevető kutya – mely eredeti nyelven tavaly látott napvilágot – az első műve a Prae Kiadó gondozásában.

 

Részlet a regényből 


„A november, mint talán már észrevetted, a mi klímánkon sajátos évszak, Lengyelországban majdnem hat hónapig tart. Amióta végleg megszűntek az igazi, havas és fagyos telek, amikor hóembert építettek vagy hógolyóztak a gyerekek, az októbertől márciusig tartó időszakban pedig váltakoznak a viharos széllökések, a szakadó eső, a mindent elborító sár, a levegőben pedig rothadásszag terjeng, semmi értelme sem maradt annak, hogy alkoholt igyak. A mámor állapotában ahelyett, hogy ragyogó színekben pillantottam volna meg a jövőt, én semmi mást nem láttam volna, mint még több sarat, még több esőt, és erősebb széllökéseket éreztem volna. Az orrom magától lerohadt volna, csakhogy nem a kokaintól vagy a szifilisztől, hanem a halál és a bomlás fojtogató bűzétől, amely teljes fél évig terjeng a város fölött.

Egyébként az év másik fele sem jobb semmivel, mert irtózatosan meleg, száraz és fülledt, vakítóan tűz a nap, ami végzetes hatással van a keringési rendszerre. Olyankor sincs értelme inni, még kevésbé betépni, nincs értelme a szexnek sem. Aki több liter vodkát dönt magába, csak arról ábrándozik, hogy érjen véget ez a szaharai hőség, jöjjön megint az eső, a szél, a sár. Így kering a Föld ebben az országban, így születnek, élnek és halnak meg az újabb és újabb nemzedékek, örök kételyek között, amit csak az a vágy szakít meg, hogy a sáros hónapok után jöjjenek a napfényes hónapok, a hőség hónapjai után pedig az esősek.

Szóval amíg körülöttem mindenki vidáman elhülyült az alkoholtól, én kezdtem a maga teljes nyomorában és szánalmasságában látni a világot. Ami nem jelenti azt, hogy érzelmi zavaraim támadtak. Szétesettségem, megtépázott idegrendszerem, krónikus álmatlanságom, sorozatos éjszakai ébredéseim, szorongásrohamaim, a betegségtől és a magányos haláltól való félelmem kizárólag egészségesen működő agyam és világos elmém kiváló munkájából adódott. Nem voltam berúgva, nem voltam betépve, nem épültem le, lelkiállapotom a legkevésbé sem volt labilis, nem voltak hangulatingadozásaim, nem váltogattam a hisztériát az apátiával, az áradó érzelmeket az idegösszeomlással. Nem szenvedtem krónikus narcizmusrohamokban, önérdek-érvényesítő megnyilvánulásokban, alacsony önértékelésemet nem kezeltem autovalorizációval, mert nem volt alacsony az önértékelésem, ahogy nem volt túlzó sem. Egyenesen riasztóan normális ember voltam, és ebből az következett, hogy sokkal fájdalmasabbnak érzékeltem a világ minden csapását, mint azok, akik szívesen és nyilvánosan beszélnek a hiperérzékenységükről, depressziójukról, szorongásaikról és a zavaraikról, amelyek diagnózisával meg vannak elégedve, mert annak köszönhetően rázhatnak le magukról minden felelősséget minden genyóságért, amit elkövettek a hozzátartozóikkal szemben. A személyiségzavar divatja rengeteget segített a pszichopatáknak és a szociopatáknak abban, hogy anélkül terjeszszék a rombolást a normális emberek között, hogy a legcsekélyebb konzekvenciával kellene számolniuk.

Tehát filozófiai és metafizikai okokból nem süllyedtem alkoholizmusba. A fizikumom leépülését, a duzzadt, vörös ábrázatot, a remegő kezet, a mértéktelen izzadást, a hipermobilitást, a magas vérnyomást, a pitvarfibrillációt, még a remegést is el tudtam volna

viselni, ha muszáj, de az élet teljes reménytelenségének érzése, amit az alkohol vált ki, kibírhatatlan lett volna.

A nyugtatófüggőség tűnik a legjobb megoldásnak a helyzetre, bár az Atarax állítólag pont nem okoz függőséget, ellentétben a Rivotrillal. Emiatt egyébként nem aggódom, főleg mióta kiderült, hogy egy recept beszerzése kevesebb időt vesz igénybe, mint leugrani a sarki boltba egy üveg borért. Öt percbe telik beírni pár hazugságot egy kérdőív rubrikáiba az erre a célra létrehozott oldalon, megadjuk a nevünket és a személyi számunkat, egy pillanat múlva pittyen a telefon, SMS-ben megjött a kód, amellyel átvehetjük a patikában a két dobozt, benne húsz-húsz Rivotrillal, és még kettőt harminc-harminc Ataraxszal, persze a huszonöt milligrammosból,

ami több mint két hétig elég. Egy orvosi végzettséggel rendelkező személy adja ki az e-receptet, bár nem látott soha életében, még telefonon sem beszéltünk. Jobb is így, így kell ügyeket intézni – tisztán, gyorsan, elegánsan. Csak át kell utalnom egy száz złoty alatti összeget a receptírásért, és indulhatok is a patikába, ahol veszek még mellé Ketonal Active-ot és tasakos Neocitrant, bár nincs eldugulva az orrom, de a citrusos, instant por alakú paracetamol ízét nagyon szeretem, gyerekkori emléket idéz fel, a Visolvit multivitamin pezsgőport, amit a tenyerünkbe szórtunk, ráköptünk, és olyan gyönyörűen pezsgett, jobb volt, mint az instant narancsszörp.

Mesélek majd egyszer a gyerekkoromról, nem volt olyan gondtalan, mint a tiéd. Bár panaszkodnom nem kéne, szégyellném magam, ha panaszkodnék, amikor több millió gyerek nevelkedett patologikus környezetben vagy jeges szeretetlenségben, mert a szüleik harmincéves háborút vívtak egymással, és most irdatlan összegeket áldoznak terapeutákra, hogy nyelné el őket a pokol.

Menjünk haza, pössentettél, kupacot meg raktál már az eggyel korábbi sétán, szóval gyere már, a mindenségit, te lüke. Sétálunk majd még, de most pihenni kell, teát főzni és bevenni egy tablettát, vagy inkább kettőt.

Neked is vannak rágókáid, snackjeid, szárított kutyafalatjaid, nekem is megvan a Rivotrilom és Ataraxom, szóval ne ítélj túl keményen. Úgy fogunk emlékezni a mostani időkre, mint arra a korszakra, amikor az emberek állandóan megsértődtek, tele voltak haraggal és követelőzéssel, másokat mégis a maguk magasra emelt normái szerint ítéltek meg, amelyeknek maguk sem tudtak, vagy egyáltalán nem is akartak megfelelni.”

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó


2026. november 14., szombat

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Steven Michaelson - ("Az ArShEm történetének alapgondolata már az írás megkezdése előtt megszületett bennem. Egy régi, számomra különösen fontos emberi kapcsolat emléke adta az alapját. A 2000-es évek elején, a mIRC-es korszakomban megismertem egy lányt, akivel mély lelkitársi kapcsolat alakult ki közöttünk.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban Steven Michaelson íróval beszélgettem, a könyve, várhatóan 2027-ben fog megjelenni az ArShEm  – Három test, egy lélek címmel, a Publio kiadó gondozásában. Az írónak ez az első regénye lesz, mely biztosan több követi majd.

Jelenleg a borító nem végleges, ideiglenesen az író engedélyével osztottam meg. Amint lesz végleges, a következő blogbejegyzésemben közzé teszem.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Mihály István vagyok, Steven Michaelson írói néven alkotok. Székelyföldről, Szentegyházáról származom, de hosszú évek óta Budapesten élek. Férj és két kislány édesapja vagyok, és úgy gondolom, hogy a családom az egyik legfontosabb része az életemnek.

A mindennapokban az utazás világával foglalkozom, saját utazási vállalkozásomat építem. Az évek során számos országba eljutottam, rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagodtam. Számomra az utazás azonban soha nem csupán új helyek felfedezését jelentette. Legalább ennyire fontosak az emberi találkozások, a megismert kultúrák és azok a pillanatok, amelyek akár évtizedekkel később is élénken élnek bennünk.

Alapvetően álmodozó, érzelmes és kitartó embernek tartom magam. Hiszek abban, hogy az álmokért érdemes küzdeni, még akkor is, ha a megvalósításukhoz hosszú és olykor nehéz út vezet. Ha valamit igazán a fejembe veszek, nem szívesen adom fel.

Különösen fontosak számomra az őszinte emberi kapcsolatok, a szerelem, a hűség és a barátság. Úgy gondolom, hogy életünk során vannak olyan találkozások, amelyek örökre nyomot hagynak bennünk. Az idő múlhat, az utak elválhatnak, de bizonyos emberek és emlékek akkor is velünk maradnak.

Talán éppen ezért vonzanak azok a történetek, amelyekben az emberi érzések és kapcsolatok állnak a középpontban. Mindig is érdekelt, hogy a sors miként sodor egymás mellé embereket, hogyan változtatják meg egymás életét, és mit jelent valakit igazán szeretni, akár szerelemről, akár egy mély, különleges barátságról beszélünk.

Az írás számomra lehetőséget ad arra, hogy ezeket a gondolatokat, érzéseket és az életem során szerzett tapasztalatokat történetekké formáljam. Első regényem, az ArShEm – Három test, egy lélek is olyan emberi értékeket állít a középpontba, amelyekben magam is mélyen hiszek.

Ugyanakkor nem szeretném magam kizárólag a romantikus irodalom világára korlátozni. A történelem és a sci-fi is közel áll hozzám, jelenleg egy történelmi eseményekre épülő, időutazásos regényen dolgozom.

Íróként azt szeretném elérni, hogy az olvasóim ne csupán megismerjenek egy történetet, hanem át is éljék azt. Hogy együtt örüljenek, izguljanak, olykor szomorkodjanak a szereplőkkel, és a könyv befejezése után is maradjon bennük valami abból a világból, amelyet megteremtettem.

Mert számomra egy igazán jó történet nem ér véget az utolsó oldalon. Tovább él az olvasó szívében és emlékeiben.

ArShEm  - Három test, egy lélek című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Az ArShEm történetének alapgondolata már az írás megkezdése előtt megszületett bennem. Egy régi, számomra különösen fontos emberi kapcsolat emléke adta az alapját. A 2000-es évek elején, a mIRC-es korszakomban megismertem egy lányt, akivel mély lelkitársi kapcsolat alakult ki közöttünk. Bár soha nem éreztem iránta szerelmet, mégis nagyon fontos emberré vált az életemben. Aztán az élet mindkettőnket más irányba sodort, de az emléke megmaradt bennem. Az édesanyja egykor mondott egy mondatot erről a különleges kapcsolatról, amely szintén meghatározó szerepet játszott a regény megszületésében.

A tényleges írást 2026 júniusában kezdtem el, és néhány hónap alatt egy rendkívül terjedelmes történet született. Bár a fő irány és a történet mondanivalója kezdettől fogva világos volt számomra, a részletek természetesen folyamatosan formálódtak az írás során.

A regény jelentős kutatómunkát is igényelt, hiszen a szereplők számos valós helyszínen megfordulnak, különböző országokban és kultúrákban. Ebben nagy segítségemre voltak a saját utazási élményeim és tapasztalataim, ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy az általam személyesen kevésbé ismert helyszíneket és eseményeket is alaposan megismerjem.

Arra törekedtem, hogy az olvasó ne csupán elképzelje a történet helyszíneit, hanem szinte maga is ott érezhesse magát a szereplők mellett. A kutatómunka és az írás ezért sokszor egymással párhuzamosan zajlott.

Van kedvenc könyved? Ha igen melyek azok?

Gyerekkoromban elsősorban Gárdonyi Géza és Jókai Mór regényei álltak közel hozzám. Már akkor is különösen szerettem azokat a történeteket, amelyek a múltba kalauzoltak, és a történelmi események mellett emberi sorsokat, szerelmeket, barátságokat és izgalmas kalandokat mutattak be.

Ez a szeretet azóta is megmaradt bennem. A történelmi regények ma is a kedvenceim közé tartoznak, különösen akkor, ha magyar vonatkozásuk van. Számomra szinte mindegy, hogy egy történelmi korszakban játszódó romantikus regényről, kalandregényről vagy más műfajról beszélünk. A lényeg az, hogy a történelem ne csupán háttérként szolgáljon, hanem az emberi sorsokkal együtt elevenedjen meg az olvasó előtt.

Az egyik kedvenc kortárs íróm John P. Drummer, akinek A Trianon-küldetés című regénye különösen közel áll hozzám. Ebben a történetben két számomra izgalmas világ találkozik: a magyar történelem és a sci-fi, azon belül is az időutazás. Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy mi történne, ha valaki visszatérhetne a múltba, és lehetősége nyílna megváltoztatni egy történelmi eseményt.

Ugyanakkor nem kizárólag a történelmi regényeket szeretem. Szívesen olvasok minden olyan művet, amelynek izgalmas a cselekménye, hitelesek a szereplői, és képes érzelmileg is megszólítani.

Számomra egy igazán jó könyv nem egyszerűen elmesél egy történetet, hanem elrepít egy másik korba vagy világba, miközben olyan emberi érzéseket és kérdéseket tár elénk, amelyek kortól függetlenül mindannyiunk számára ismerősek.

Kiknek íródott a történet, miről szól?

Az ArShEm – Három test, egy lélek elsősorban azoknak az olvasóknak szól, akik szeretik a romantikus, érzelmekben gazdag történeteket, de a szerelem mellett az emberi kapcsolatok mélyebb jelentésére is kíváncsiak.

A regény középpontjában három fiatal, Shiftyy, Emily és Aria áll, akiknek sorsa különleges módon fonódik össze. Shiftyy és Emily között egy mély, őszinte és életre szóló szerelem bontakozik ki, amelynek alapja a kölcsönös bizalom, a hűség és az egymás iránti feltétlen szeretet.

Az életükbe azonban belép Aria, aki egészen másféle, mégis rendkívül fontos helyet foglal el mellettük. Shiftyy és Aria között nem szerelem, hanem egy különleges, mély lelkitársi kapcsolat alakul ki. Olyan kötelék, amelyet nehéz szavakkal meghatározni, hiszen túlmutat a hétköznapi barátságon, mégsem válik romantikus kapcsolattá.

A történet egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy létezhet-e két ember között olyan mély lelki összetartozás, amely nem veszélyezteti az életre szóló szerelmet, hanem a bizalom és az elfogadás révén mindannyiuk életét gazdagabbá teheti.

Az ArShEm nem hagyományos szerelmi háromszög, hanem a szerelem, a hűség és a lelki összetartozás története. Sokkal inkább arról, hogy a szeretetnek különböző formái léteznek, és ezek megfelelő őszinteséggel, tisztelettel és bizalommal megférhetnek egymás mellett.

A romantikus szál mellett az olvasók utazásokkal, barátságokkal, sporttal, váratlan fordulatokkal és különböző kultúrákkal is találkozhatnak. A szereplőket számos európai helyszínre kísérhetik el, miközben velük együtt élhetik át az örömöket, nehezségeket és az élet meghatározó pillanatait.

Azt szeretném, ha a regény olvasása közben az emberek egy kicsit elgondolkodnának a saját kapcsolataikon is. Hiszen nem minden szeretet szerelem, nem minden mély kötődés jelent hűtlenséget, és néha éppen azok az emberi kapcsolatok teszik teljesebbé az életünket, amelyeket a legnehezebb megmagyarázni.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Azt hiszem, a történeteimben a valóság és a fantázia szorosan összefonódik. Számomra a kettő nem egymás ellentéte, sokkal inkább kiegészítik egymást. A valóság adja az érzelmi alapot, az emberi tapasztalatokat és az inspirációt, a fantázia pedig lehetőséget teremt arra, hogy mindebből egy önálló világ és történet szülessen.

Az ArShEm – Három test, egy lélek esetében ez különösen igaz. A regény alapját egy valóban megélt, számomra meghatározó lelkitársi kapcsolat emléke adta. Azok az érzések, amelyekből a történet megszületett, valódiak. A szereplők, a közöttük kialakuló kapcsolatok és az események jelentős része azonban már az írói képzeletem szüleménye.

Azt szerettem volna megmutatni, hogyan alakulhatott volna egy olyan történet, amelyben a szerelem és egy különleges lelkitársi kapcsolat nem egymás ellen dolgozik, hanem egymás mellett létezhet. Ebben a fantázia szabadságot adott arra, hogy olyan helyzeteket, találkozásokat és emberi döntéseket is megjelenítsek, amelyek a valóságban nem feltétlenül történtek meg.

Ugyanakkor fontos számomra a hitelesség. Akár egy valós városban játszódó romantikus jelenetről, akár egy történelmi eseményekhez kapcsolódó időutazásról írok, szeretem, ha a történetnek van valóságalapja. A helyszínek, a történelmi körülmények és az emberi viselkedés hitelessége segít abban, hogy az olvasó a legmerészebb elképzeléseket is átélhetőnek érezze.

Úgy gondolom, hogy az írói fantázia egyik legszebb lehetősége az, hogy választ kereshetünk a „Mi lett volna, ha...?” kérdésre. Mi lett volna, ha bizonyos találkozások másként alakulnak? Ha az élet nem sodor szét embereket? Vagy ha valaki visszatérhetne a múltba, és megváltoztathatna egy sorsfordító eseményt?

Talán éppen ez vonz leginkább az írásban: a valóság ad egy kiindulópontot, a képzelet pedig megmutathatja mindazt, ami megtörténhetett volna.

Számomra azonban a legfontosabb, hogy bármennyire is a fantázia világában járunk, a szereplők érzései mindig emberiek és hihetőek maradjanak. Mert egy kitalált történet is képes nagyon is valóságos érzéseket ébreszteni az olvasóban.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Az írás szeretete tulajdonképpen már egészen fiatalon megjelent az életemben. Középiskolás koromban is próbálkoztam történetek írásával, bár ezekből akkor még nem született befejezett mű. Volt azonban bennem valami, ami azóta sem változott: szerettem történeteket elképzelni, emberi sorsokon elgondolkodni, és a gondolataimat szavakba önteni.

Már akkoriban is akadtak olyan élmények és találkozások, amelyek megmozgatták a fantáziámat. Ilyen volt például egy Anda nevű szász–román lány története, amelynek emléke máig megmaradt bennem, és amelyből egyszer talán szintén regény születik. Úgy látszik, vannak történetek, amelyek türelmesen várnak arra, hogy egyszer elmeséljük őket.

Az élet azonban másfelé vezetett. A család, a munka és az utazások kerültek előtérbe, de az írás teljesen soha nem tűnt el a mindennapjaimból. Az utazásainkról például rendszeresen készítettem blogbejegyzéseket, amelyekben igyekeztem nemcsak a meglátogatott helyeket bemutatni, hanem az átélt élményeket és hangulatokat is visszaadni az olvasóknak.

A regényírásba végül 2026 júniusában vágtam bele igazán, amikor elkezdtem az ArShEm – Három test, egy lélek történetét. Ekkor egy régi, bennem élő gondolat végre lehetőséget kapott arra, hogy teljes regénnyé formálódjon.

Ahogy megszülettek az első fejezetek, a szereplők egyre inkább életre keltek a képzeletemben. Különleges érzés volt megtapasztalni, amikor egy korábban csak a gondolataimban létező jelenet egyszer csak párbeszédekké, eseményekké és emberi sorsokká alakult. Az írás fokozatosan magával ragadott, és egy idő után már nemcsak azt tudtam, hogyan szeretném befejezni a történetet, hanem azt is, hogy nem ez lesz az utolsó regényem.

Az ArShEm után újabb történetek kezdtek foglalkoztatni, köztük egy történelmi időutazásos regény, amelynek megírásába már bele is kezdtem.

Ma már úgy érzem, hogy az írás nem egy hirtelen jött szenvedély az életemben, hanem valami, ami mindig is ott volt bennem, csak idő kellett hozzá, hogy igazán kibontakozhasson.

Talán erre mondják azt, hogy ami késik, nem múlik. Nálam az írói álmoknak több évtizedet kellett várniuk, de végül mégis megtalálták az útjukat a papírra.

Miért pont ez az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?

Az írói nevem Steven Michaelson, a polgári nevem pedig Mihály István. Amikor elhatároztam, hogy regényíróként is szeretnék bemutatkozni, fontos volt számomra, hogy olyan nevet válasszak, amely egyszerre személyes és könnyen megjegyezhető.

Nem szerettem volna teljesen elszakadni a saját nevemtől, ezért egy angolos hangzású változat mellett döntöttem. A Steven az István név angol megfelelője, a Michaelson pedig a Mihály névre utal.

A választásomban az is szerepet játszott, hogy hosszabb távon nemcsak magyar olvasókhoz szeretnék eljutni. Nagy álmom, hogy a történeteim egyszer más nyelveken is megjelenjenek, és külföldön is olvashassák őket.

Úgy érzem, a Steven Michaelson név jól illik ahhoz az írói világhoz, amelyet szeretnék felépíteni. Egy kicsit nemzetközi, egy kicsit titokzatos, de közben mégis én vagyok mögötte.

Számomra az írói álnév nem egy másik személyiséget jelent, hanem ugyanannak az embernek egy új oldalát. Mihály Istvánként élem a mindennapjaimat, Steven Michaelsonként pedig életre keltem azokat a történeteket, amelyek a képzeletemben megszületnek.

Ez a történet sorozat része, vagy önálló regény?

Az ArShEm – Három test, egy lélek önálló regénynek készült, saját történettel, amelynek megvan a maga kezdete és lezárása. Nem egy előre megtervezett könyvsorozat első kötete, ezért az olvasóknak nem kell egy következő részre várniuk ahhoz, hogy megismerjék a három főszereplő történetét.

Ugyanakkor bevallom, hogy az írás során nagyon megszerettem Shiftyyt, Emilyt és Ariát. Hónapokon keresztül szinte a mindennapjaim részévé váltak, és egy ilyen hosszú történet után nem könnyű egyszerűen búcsút venni tőlük.

Éppen ezért már az ArShEm világának kialakításakor elgondolkodtam azon, hogyan lehetne továbbépíteni ezt a történetet. Több olyan szereplőt és lehetséges történetszálat is elképzeltem, amelyek az első regényben még nem jelennek meg, de egy későbbi folytatásban fontos szerepet kaphatnának.

Ilyen lehet például Stephan, Tina vagy Min története. Az ő életük, találkozásaik és barátságaik is az ArShEm világában bontakozhatnának ki. Megismerkednének a három főszereplővel, és az új kapcsolatok révén tovább gazdagodhatna az a világ, amelyet az első regényben megteremtettem.

Ezek egyelőre még tervek, de a lehetőség már ott van a fejemben. Nem szeretném végleg lezárni az ArShEm világát, mert úgy érzem, még sok elmesélésre váró történet születhet benne.

Jelenleg azonban egy másik regényen is dolgozom, amely a történelmi eseményeket az időutazás és a szerelem világával kapcsolja össze.

Számomra az a legfontosabb, hogy minden történetem önmagában is maradandó élményt adjon az olvasóknak. Az ArShEm első regénye tehát önálló mű, de egyáltalán nem biztos, hogy Shiftyytől, Emilytől és Ariától végleg búcsút kell vennünk.

Milyen érzés volt amikor pontot tettél a történet végére?

Amikor az ArShEm történetének végére értem, nagyon különös érzés fogott el. Egyszerre éreztem örömöt, büszkeséget és egy kis szomorúságot is.

Örültem, mert sikerült megvalósítanom valamit, amiről korábban talán magam sem hittem volna, hogy képes leszek rá. Egy régi emlékből, néhány gondolatból és érzésből egy teljes regény született, amelynek szereplői és eseményei hónapokon keresztül szinte a mindennapjaim részévé váltak.

Ugyanakkor volt bennem egy kis hiányérzet is. Hiszen addig minden nap visszatérhettem Shiftyy, Emily és Aria világába, újabb jeleneteket élhettem át velük, és alakíthattam a sorsukat. Amikor pedig elérkezett az utolsó mondat, hirtelen úgy éreztem, mintha egy hosszú utazás végén búcsút kellene vennem néhány nagyon közeli ismerőstől.

De talán a legerősebb érzés mégis a meghatottság volt. Az ArShEm számomra sokkal több egy kitalált történetnél. Egy olyan emberi kapcsolat emlékéből született, amely hosszú évek múltán is fontos maradt számomra. Az, hogy ebből az emlékből egy egész regény születhetett, különleges jelentőséget adott a befejezés pillanatának.

Persze az utolsó mondat leírásával a munka még nem ért véget. Következett az átolvasás, a javítás és a kézirat csiszolása, hogy a történet valóban olyan formában kerülhessen az olvasók elé, ahogyan elképzeltem.

Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy egy regény befejezése nem feltétlenül búcsú a történettől. Inkább annak a pillanata, amikor az író lassan elengedi a szereplőit, hogy azok az olvasók képzeletében élhessenek tovább.

És ha egyszer valaki az utolsó oldalt becsukva ugyanazt a meghatottságot érzi majd, amit én a befejezéskor, akkor úgy fogom érezni, hogy minden egyes megírt mondat megérte.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Azt hiszem, nálam az írás egyszerre tudatos és ösztönös folyamat. Szeretem tudni, honnan indul egy történet, hová szeretnék eljutni vele, és milyen üzenetet szeretnék átadni az olvasóknak. Ugyanakkor nem ragaszkodom mindenáron egy előre meghatározott útvonalhoz.

Az ArShEm – Három test, egy lélek esetében például már a kezdetektől tudtam, milyen kapcsolatot szeretnék bemutatni Shiftyy, Emily és Aria között. A szerelem, a hűség és a lelkitársi összetartozás jelentette azt az alapot, amelyből nem szerettem volna engedni.

A történet részletei azonban sokszor írás közben születtek meg. Előfordult, hogy egy jelenetnek csak a kiindulópontját ismertem, de ahogy belekezdtem, a párbeszédek és a szereplők reakciói új irányba vitték az eseményeket. Ilyenkor nem akartam mindenáron visszaterelni őket az eredeti elképzelésemhez, ha az új megoldás természetesebbnek és hitelesebbnek tűnt.

Az utazások és a különböző helyszínek megjelenítésénél viszont fontos számomra a tudatos tervezés. Szeretem megismerni a helyszínek sajátosságait, utánajárni a részleteknek, és figyelni arra, hogy a történet eseményei következetesen kapcsolódjanak egymáshoz.

Azt is megtanultam, hogy egy regény megírása nemcsak ihlet kérdése. Kitartásra, türelemre és sok-sok átdolgozásra van szükség. Néha éppen az a legnehezebb, hogy az ember egy számára kedves jeleneten is változtasson, ha a történet egésze ezt kívánja.

Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy a történeteimnek van egy tudatosan kijelölt iránya, de az odavezető úton szívesen hagyom érvényesülni a képzeletemet.

Hiszen az írás egyik legszebb pillanata éppen az, amikor még maga az író is meglepődik azon, merre viszik tovább a történetet a saját szereplői.

Vannak a könyvben kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Természetesen vannak kedvenc jeleneteim, bár egy ilyen hosszú regény esetében nagyon nehéz lenne egyetlen pillanatot kiemelni. Mindegyiknek megvan a maga jelentősége, és sokszor nem is a leglátványosabb események állnak hozzám a legközelebb, hanem azok a csendes, meghitt pillanatok, amikor a szereplők igazán megmutatják az érzéseiket.

Különösen kedvesek számomra Shiftyy és Emily közös jelenetei, amelyekben a szerelmük nem csupán szavakban, hanem apró gesztusokban, figyelmességben és egymás iránti bizalomban is megmutatkozik.

Ugyanilyen fontosak számomra azok a pillanatok, amikor Aria fokozatosan egyre közelebb kerül hozzájuk. Ezeknek a jeleneteknek a megírásakor különösen ügyelnem kellett arra, hogy az olvasó is megértse: itt nem egy hagyományos szerelmi háromszög bontakozik ki, hanem egy egészen másfajta emberi összetartozás.

A legnehezebb talán éppen ezeknek az érzéseknek a hiteles bemutatása volt. Hogyan lehet szavakba önteni egy olyan lelki kötődést, amely mélyebb a hétköznapi barátságnál, mégsem szerelem? Hogyan lehet úgy ábrázolni három ember különleges kapcsolatát, hogy közben a szerelem, a hűség és a bizalom egy pillanatra se kérdőjeleződjön meg?

Voltak olyan jelenetek is, amelyeket többször át kellett dolgoznom, mert nem voltam elégedett azzal, ahogyan az érzelmeket sikerült megfogalmaznom. Számomra fontosabb volt, hogy egy párbeszéd vagy egy apró gesztus természetesnek hasson, mint hogy mindenáron látványos legyen.

Azt hiszem, azokat a részeket szeretem a legjobban, amelyekben a szereplők kimondatlan érzései is érthetővé válnak. Amikor egyetlen pillantás, egy ölelés vagy néhány egyszerű szó többet mond el, mint egy hosszú vallomás.

Ha pedig az olvasók között lesznek olyanok, akik ezeknél a jeleneteknél egy pillanatra megállnak, elmosolyodnak vagy éppen meghatódnak, akkor úgy érzem majd, sikerült átadnom mindazt, amit írás közben szerettem volna.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

A történeteim általában egy gondolatból, egy emlékből vagy egy olyan kérdésből születnek, amely valamiért nem hagy nyugodni. Néha egyetlen mondat is elegendő ahhoz, hogy elinduljon a képzeletem, és idővel egy egész történet bontakozzon ki belőle.

Az ArShEm – Három test, egy lélek esetében az ihlet egy több mint húsz évvel ezelőtti ismeretségből érkezett. A kétezres évek elején, az internetes beszélgetések világában megismertem egy Orsi nevű lányt, akivel különleges lelki kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem szerelem volt, hanem egy olyan mély kötődés, amelyet talán a lelkitársi kapcsolat szó ír le a legjobban.

Bár az élet később másfelé sodort bennünket, ennek a kapcsolatnak az emléke megmaradt bennem.

Volt egy mondat is, amely különösen mély nyomot hagyott bennem. Orsi édesanyja egyszer arról beszélt, hogy a lánya akár a leendő feleségem legjobb barátnője is lehetne. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a gondolat egyszer egy regény alapjává válhat.

Évekkel később azonban felmerült bennem a kérdés: mi lett volna, ha ez valóban így alakul? Ha két ember között megmaradhat egy különleges lelki kötelék, miközben egyikük megtalálja élete szerelmét, és a két kapcsolat nem kizárja, hanem kiegészíti egymást?

Ebből a kérdésből született meg az ArShEm alapgondolata, majd fokozatosan Shiftyy, Emily és Aria története.

Természetesen a regény nem Orsi és az én életem története. A szereplők és az események az írói képzeletem alkotásai. A valóságból elsősorban az érzést és azt a gondolatot emeltem át, hogy létezhet olyan mély emberi összetartozás, amely nem szerelem, mégis egy életen át elkísérhet bennünket.

Más történeteimnél is hasonlóan működik az inspiráció. A történelem, az utazások, az emberi találkozások és a „Mi lett volna, ha...?” kérdése egyaránt képes megmozgatni a fantáziámat.

Talán ezért is szeretek írni. Mert egy régi emlék, egy véletlen találkozás vagy egyetlen gondolat néha sokkal többet rejt magában, mint azt elsőre gondolnánk. És előfordulhat, hogy egy történetnek több mint húsz évet kell várnia arra, hogy végre megszülessen.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Az ArShEm – Három test, egy lélek kéziratát az írás során elsősorban én olvastam és formáltam, nem volt egy állandó, családi vagy baráti körből álló előolvasói csapatom.

A történetet azonban több kiadóhoz is eljuttattam, és mindegyiküktől pozitív visszajelzést kaptam. Ez kezdő íróként rendkívül sokat jelentett számomra, hiszen megerősített abban, hogy érdemes volt belevágnom a regényírásba.

Különleges érzés volt megtapasztalni, hogy egy történet, amely korábban csak az én képzeletemben létezett, másokat is meg tud szólítani.

Természetesen nyitott vagyok az építő kritikára is. Úgy gondolom, hogy egy külső szemlélő sokszor olyan részleteket vesz észre, amelyek az írónak elkerülik a figyelmét. Egy jó észrevétel segíthet abban, hogy a történet még természetesebb, érthetőbb és hitelesebb legyen.

Ugyanakkor vannak olyan alapelvek, amelyekhez ragaszkodom. Az ArShEm esetében ilyen a szerelem, a hűség, a bizalom és a lelkitársi kapcsolat különleges jelentősége. Ezek adják a regény lelkét, és nem szeretném, ha egy változtatás éppen ezt a mondanivalót gyengítené.

Számomra tehát fontos mások véleménye, különösen azoké, akik szakmai szemmel olvassák a kéziratot, de a végső döntéseket mindig én szeretném meghozni.

Azt pedig különösen várom, hogy a regény megjelenése után az olvasók is elmondják a véleményüket. Hiszen végső soron nekik szánom ezt a történetet, és az lesz az igazi visszajelzés, ha az ArShEm szereplői és az általuk képviselt érzések az ő szívükhöz is utat találnak.

Mit üzensz az olvasóidnak?

Elsősorban azt szeretném üzenni az olvasóimnak, hogy soha ne veszítsék el a hitüket a szeretetben, az emberi kapcsolatokban és az álmaikban.

Hiszem, hogy az életünk során vannak olyan találkozások, amelyek örökre nyomot hagynak bennünk. Vannak emberek, akik csak rövid ideig kísérnek el bennünket, mégis olyan emlékeket és érzéseket hagynak maguk után, amelyek évtizedek múltán is velünk maradnak.

Az ArShEm – Három test, egy lélek megírásával szerettem volna megmutatni, hogy a szeretetnek sokféle formája létezik. A szerelem, a barátság és a lelkitársi összetartozás nem ugyanaz, mégis mindegyik képes különlegessé tenni az életünket. Nem minden mély kötődés jelent szerelmet, és nem minden emberi kapcsolatot lehet egyszerű szavakkal meghatározni.

Azt szeretném, ha az olvasók nyitott szívvel közelednének a történethez, és nemcsak Shiftyy, Emily és Aria kalandjait követnék végig, hanem időnként a saját életükre, kapcsolataikra és emlékeikre is gondolnának.

Ha a regény olvasása közben valaki elmosolyodik, meghatódik, vagy eszébe jut egy ember, aki valaha különösen fontos volt számára, akkor már úgy érzem, hogy érdemes volt megírnom ezt a történetet.

Szeretnék üzenni azoknak is, akikben ott él egy régi álom, de valamiért még nem mertek belevágni a megvalósításába. Én negyvenhat évesen kezdtem el megírni az első regényemet. Korábban talán magam sem gondoltam volna, hogy egyszer íróként mutatkozhatok be. Ma pedig már újabb történeteken dolgozom.

Ezért azt mondom: soha nincs késő elkezdeni valamit, amire igazán vágyunk. Lehet, hogy az álmainkhoz vezető út hosszabb, mint elképzeltük, de ettől még ugyanúgy megérkezhetünk a célunkhoz.

Végül pedig szeretném megköszönni mindenkinek, aki időt szán majd az ArShEm elolvasására. Egy író számára talán nincs nagyobb ajándék annál, mint amikor a gondolatai és érzései egy másik ember szívében is otthonra találnak.

És ha egyetlen gondolatot vihetnének magukkal a történetből, azt szeretném, hogy ez legyen:

A szerelem életre szólhat, a barátság elkísérhet, és vannak lelki kötelékek, amelyeket még az idő sem tud elszakítani.



2026. november 12., csütörtök

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Vivy N. Scott - (" A Fekete meridián – A lándzsa ébredése mindenkinek szól, aki szereti a misztikumot, és a mitológiát átszőve némi sci-fi elemekkel. Akik szeretik az olyan cselekményeket, ahol a modern technológia összeütközik az évezredes mitológiai erőkkel.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban Vivy N. Scott írónővel beszélgettem, akinek új könyve jelenik meg. Az írónőtől már olvastam régebben, és megtisztelő, hogy elolvashatom megjelenés előtt álló könyvét Fekete meridián – A lándzsa felébredése címmel.

Szeretném jelezni, hogy a borító nem végleges, de amint lesz hivatalos borító közölni fogom a blogomban.





Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad? Régóta nem láttalak új könyvvel megjelenni.

Egy ideje valóban eltűntem és a munka vette át a főszerepet az életemben. Az Újra élni után sokáig nem gondolkodtam új könyvön. Ötleteim voltak, meg a fiókom tele van félbe hagyott történetekkel, de egy kicsit úgy éreztem, hogy kiégtem. Másfelé orientálódtam, de az ihlet mindig a legváratlanabb pillanatban jön el. A Fekete meridián – A lándzsa ébredése egy teljesen új világot nyitott meg előttem és remélem az olvasók előtt is.

Fekete meridián – A lándzsa felébredése című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Igen, több kutatómunkát és tanulást igényelt, mint amennyi időbe a könyv megírása telt, de élveztem minden egyes percét, amit kutatással, tanulással és írással töltöttem.

Igazán meglepett, hogy zsánerben próbálod ki magad, milyen érzés? Mennyire nehéz egy sci-fi, thriller, misztikum történetet összehozni?

Izgalmas, új felfedezés volt számomra. Úgy éreztem, mintha egy olyan ajtót tárnék fel magamban, ami eddig zárva volt. Mindig is szerettem a misztikumot és a thrillert filmekben és könyvekben egyaránt, de egészen mostanáig sose gondoltam volna, hogy kipróbálom magam egyszer egy ilyen zsánerben. És hogy nehéz volt-e? Igen, nagyon.

Van kedvenc könyved? Ha igen melyek azok?

Nagyon sok kedvenc könyvem van, Stephen King könyvei például, Leslie L. Lawrence könyvek, de ebben a zsánerben kiemelkedik Dan Brown Da Vinci-kód és Jean-Christophe Grangé Bíbor folyók című könyve (amúgy a film is nagyon jó volt).

Kiknek íródott a történet, miről szól?

A Fekete meridián – A lándzsa ébredése mindenkinek szól, aki szereti a misztikumot, és a mitológiát átszőve némi sci-fi elemekkel. Akik szeretik az olyan cselekményeket, ahol a modern technológia összeütközik az évezredes mitológiai erőkkel. A történet középpontjában egy különleges ősi műtárgy, a mitikus lándzsahegy, a Vel, áll, amely valójában egy letűnt korból származó technológiai kulcs. Amikor egy kutatócsoport szinkronizálja ezt a tárgyat egy titokzatos kódmintával, egy olyan láncreakció indul be, amely felborítja a digitális világ egyensúlyát. Ekkor indul meg a versenyfutás az idővel…

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A történet alapvetően egy fantázia világra épül, de ha mélyebbre néz az olvasó valóságos elemek is felfedezhetőek, hiszen a meridián egy létező fogalom a spirituális és a hagyományos kínai orvoslás világában. Igazából ebben a történetben egyensúlyban van a fantázia és a valóság.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Tini koromban sokat olvastam a Bravó Magazin történeteit és úgy éreztem, hogy ilyet én is tudnék írni. Az elhatározást tett követte, és így kezdődött…Kisebb novellákat, történeteket írtam a saját szórakoztatásomra, de ez egy idő után abbamaradt. Évekkel később kezdtem el megint írni, mikor a kicsi gyerekeimmel voltam otthon és ekkor született meg az első könyvem, a Sabrina.

Miért pont ez az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?

Az első két könyvemet a saját nevem adtam ki. Mikor stílust váltottam, akkor döntöttem úgy, hogy a név is változzon meg. Hosszas mérlegelés után dönöttem a Vivy N. mellett, ami a Vivienn névből ered.

Régebben romantikus erotikus könyveket írtál, hogy jött ez az ötlet, hogy thriller, misztikum könyvet írj?

Mint korábban is említettem, mindig is szerettem a misztikus thriller filmeket és könyveket, de sosem éreztem magamban elég bátorságot ahhoz, hogy megpróbáljak egy ilyen típusú könyvet írni. Az áttörést egy zene okozta, amit a férjem készített Fény és bőség címmel. Ez a zene volt az, ami arra késztetett, hogy megírjam a Fekete meridián – A lándzsa ébredése című könyvet.

Ez a történet sorozat része, vagy önálló regény

Önálló regényként is olvasható, de alapvetően egy sorozat első része.

Milyen érzés volt amikor pontot tettél a történet végére?

Mindig nehéz egy történetet elengedni. Bár a Fekete meridián esetében nem éreztem az ürességet, mert már fejben és jegyzetekben dolgozom a második könyvön, így a szereplők még velem vannak.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Mindig tudatosan állok neki egy történetnek. Tudom, hogy mit akarok, tudom, hogy milyenek legyenek a szereplők, de ez csak addig tart, míg a tervezési folyamatban járok. Onnantól kezdve, hogy a tényleges írás közben elérek egy „sorsfordító” részig, impulzívvá válik az írás és teljesen más (és sok esetben jobb) kimenetele lesz, mint amit elterveztem.

Vannak a könyvben kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Az egyik kedvenc jelenetem egy akció jelenet, amit többször is át kellett írnom, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés, és úgy gondolom, hogy a végeredmény egész jó lett. A másik kedvenc jelenetem a vége felé van, amikor a két főszereplő, Adrien és Eleanor „összehangolják” az energiáikat. A kiber támadást és az azt követő káoszt is elég nehéz volt megírni, hogy valóságos legyen.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Igen, a zene a legnagyobb inspiráló erő a számomra. A könyv hangulatának megfelelő lejátszási listát állítok össze és többnyire ezt hallgatom.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

A bátyám és a párom támogatása számít a leginkább. A bátyám az, aki olvassa a történetet, véleményt nyilvánít egy-egy részről még a munkafolyamat során, és a végén ő az, aki elsőként olvassa a történetet. A párommal inkább megbeszélem a dolgokat, tanácsot kérek tőle. Sokszor jobban objektívebben látja a dolgokat, mint én.

Mit üzensz az olvasóidnak?

Nem minden az, aminek látszik, de a sorsod a te kezedben van.

Instagram