Brett O'Conor ezúttal is várható újabb kötete, még hozzá májusban!

Brett O’Conor írónak májusban ékezik Azután I. - Fej vagy írás következő regénye. Személy szerint ezt is nagyon várom. hogy az A Mészárost is. Most bemutatom a borítót és a fülszöveget az Azután II. – Dupla vagy semmi.

 

AZUTÁN

II. rész

Dupla vagy semmi

Borító Petris Ariel munkája

Helyszín: A földrész, amelyet valaha Európának hívtak.

Egy új fenyegetés, bevetések és az egykori országokon átívelő akciók sora.Új parancs és egy újabb halálos veszedelem.

Jeff Winter őrnagy és harcedzett katonáiszinte még ki sem pihenhették előző bevetésük sérüléseit, máris újabb feladattal bízzák meg őket.

Miután a kommandó megakadályozta a támadást, amely végleg kipusztíthatta volna a maradék emberiséget, túlélők egy csoportja felveszi a kapcsolatot a Zónával. Egyezséget ajánlanak. Egyezséget, amelynek azonban ára van.

Ha vállalják a feladatot, egy időre háttérbe kell szorítaniuk saját érdekeiket, viszont minden perc késlekedés végzetes lehet. Mert az Öreg-kontinens túlélői közül, nem minden csoport nézi jó szemmel a ténykedésüket.És mindeközben az áruló sem tétlenkedik.Lehet-e választani, amikor a tétlenség eredménye a lehetséges rossz, de a cselekvés sem hoz egyértelműen jót?

- Nem fogom szépíteni a dolgot!– nézett végig Jeff viharvert kommandósain. – Vissza nem tudunk menni, de ha folytatjuk és rajtavesztünk, a Zónának is vége!

- Volt már ilyen máskor is, nem?– tárta szét a kezeitszínpadiasan Ray, aztán fapofával hozzátette. – Nálam van fejsze.

Az őrnagy felnevetett, majd sorban a többiek is követték a példáját. Ez már az ő poénjuk volt.

- Főnök! – kezdett bele Ole vigyorogva. – Tényleg azt hiszed, hogy ezek után mi csak kicsiben akarunk játszani?

- Egyszer már megcsináltuk. Most duplázzunk!Dupla vagy semmi. – mondta John és a Chico felé nyújtott tenyerébe csapott.

Vitória félrehajtotta a fejét, aztán az FR2-es tusára ütött. Felnézett és tekintetét a parancsnokéba fúrta.

- Én veled tartok, akár így, akár úgy döntesz!

- Szerintem már nincs vesztenivalónk. – dörmögte Madox. – Adjunk nekik!

A könyvet itt tudjátok elérni

Brett O’Conor Author

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Faragó Maia - (" Az alkotás nekem is túlélés a mindennapokban, s talán az Olvasóimnak is adnak műveim olyan tanulságos üzeneteket, melyekből tovább építkeznek, s melegen tartja a szívüket ebben a zord világban.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Faragó Maia írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a legújabb könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjú felkérésemet. Az írónőnek nemrég jelent meg a Karmikus léptek című könyve, mely a NewLine Kiadó oldalán, valamint a Lírán és Librinél szerezhető be.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Sziasztok, kedves Olvasók! Faragó Maia vagyok, végzettségem alapján írott- és elektronikus sajtókommunikátor - magyarul újságíró-, emellett van színészi és kulturális rendezvényszervező képesítésem is. 2021-től hivatalosan is bejelentett író lettem.

Az igaz és tiszta értéket képviselő művészeteket - és kultúrát kedvelő, és művelő ember vagyok. Továbbá gyermek, testvér, barát. 

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

A művészetek, ezen belül a zene, tánc, éneklés, színművészet, filmek, könyvek és az írás felé irányuló érdeklődésem már gyermekkoromban megvolt. Ez az érdeklődés szeretetté mélyült, s bár eleinte több felé irányult a figyelmem a művészeti ágakon belül, de ezekben a megismerési folyamatokban személyemet is felfedeztem, tapasztaltam és fejlődtem. Az irodalom-olvasás-írás-kultúra felé való „tendálás” családi örökség is: anyai Dédmamám is írt, habár nem nyilvánosan; többen voltak énekesek a családban, s a nővérem is magyar irodalom- és nyelvtan szakos tanárnő lett.

Több, más művészeti közegben is tanultam, mozogtam később, hogy mostanra biztos legyen: én az írásban találtam meg mind az emberi, mind az alkotói, művészi szabadságom a legjobban. Ez az a művészi közeg, amiben komfortosan és természetesen tudok mozogni. Ez, ami erőlködés nélkül áramlik ki belőlem a világra.

Magával az írással kötött házasságom egyébként a főiskolai éveim alatt köttetett, és tart mai napig: kitüntetéses diplomával végeztem kommunikáció – és médiatudomány szakon. Ott szerelmesedtem bele az írással foglalkozó szemináriumokba, ott indult el úgymond professzionálisabb szinten az írással való kapcsolatom, köszönhetően egy mentornak is, akit az egyik legcsodásabb Tanárnak tartok az életemben. Ő nevelt bennünket arra, hogy nem celebnevelde az intézmény, s sose tucatterméket gyártsunk, s a bulvármédia kiszolgálása helyett értéket képviseljünk minden cikkünkben, s találjunk rá a saját hangunkra.  Később dolgoztam is újságíróként, főszerkesztő-helyettesként, kommunikációs, PR - marketing asszisztensként is.

Sok felé vitt az élet, de mind kellett ahhoz, hogy tényleg felismerjem azt, az írás az én Utam és Otthonom. 

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál már ezen?

A saját nevemet használom. Mindenki Maia-ként ismer. I-vel, ahogy Mexikóban írjuk, nem j-vel, ahogyan a magyarok. Szerencsésnek is tartom, mert a spanyol, olasz, angol ismerőseim mind gond nélkül ki tudják ejteni a nevem, és magyarul is ugye, csak ahogy írtam, máshogy írják le itthon. Nem gondolkodtam más név választásán, mert ahogy a tartalmaim hitelesek, úgy az is, aki mögöttük áll: én. S akkor vagyok leghitelesebb, ha nem bújok el. Nem sok értelmét látom, hogy lefordítsam angolra a nevem, ahogyan legtöbben szokták. A fantázia neveket pedig meghagyom a regényem lapjaira. 

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Viszonylag könnyen születnek, s gyorsan. Azt, hogy alkotói válság, szerencsére nem ismerem. Az utóbbi éveim nagyon nehezek voltak, egy komplett újjászületésen mentem át. Minden kapcsolatból, eseményből lehet tanulni, okulni, na, meg levonni a következtetéseket… valamint persze inspirálódni belőlük. A saját életünk mindig biztos ihlet forrás… s mivel semmi nem véletlen, egy esemény konklúziója lehet másnak is tanulság, egy megismert személy ihletet adhat egy jövőbeni regény szereplőjéhez stb…

De egyszerű a válasz. Mik adják az ihletet? A mindennapok. Elég érzékenyen szemlélem azt, ami zajlik akár bennem, akár körülöttem, de akár a világban is. Ez bőven elég motiváció tollat ragadni.

Ha mást látok alkotás közben az szintén tud inspirálni: nekem is megjön a kedvem hozzá, hogy alkossak. Hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire feltölt pozitívan.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Egyértelműen utóbbi. Ha valamit „muszájból” kell írni, azt is megcsinálja az ember, s lehet jó, de nem hiteles, sőt, inkább izzadságszagú lesz az egész. Nálam valamiért mindig hajnalban, éjjel jön az ihlet. Bármilyen lelkiállapotban megtalálhat az ihlet egyébként, arra mindig figyelni kell, és teret kell neki engedni, hadd folyjon vele a Lélek - én így szoktam mondani. 

Általában mindig akkor ülök le… amikor arra – nem tudom máshogy fogalmazni – hívást érzek.

Ha szomorú vagyok, mindig könnyebben alkotok - nem tudom, sokkal több inspiráció jön. Ilyenkor olyan dolgokat hánt le az ember a Lelke legmélyéről, amit talán ő maga sem tud- ekkor születhetnek a legőszintébb alkotások.

Ha pedig boldog, vagy ihletett, vagy szerelmes, vagy elégedett vagyok, akkor úgy tapasztaltam sokkal inkább „beleül” az ember ebbe az állapotba, és nem úgy jön az inspiráció, pont azért, mert kitelíti az érzés, és nem telik be vele, hogy „boldog”. Valamint, ekkor persze teljesen más típusú és hangvételű, talán műfajú és ritmusú alkotások születnek meg. 

Ami érdekes, az a köztes állapot, az újrakezdés…valamint, hogy hányszor kell újrakezdeni az újrakezdésen belül is. Ezek olyan lelki folyamatok mind, amik hosszabb időbe telnek, míg tovább lendülnek, vagy feldolgozza őket az ember stb.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság

Az én könyveim nem elrepítenek, hanem a „földön tartanak” és szembesítenek. Igyekszem mindig nyílt, őszinte és bátor lenni a sztorijaimban. Merem megmutatni a „mélységet”, és a „mennyet” is. Mert erről szól az élet. Érzelmi hullámvasút. Fent és lentek váltakozó sora. Nincs mindig happy end, ahogy a valóságban sem, viszont kell valami kapaszkodó a fantázia mezsgyéjén, ami lélekemelő, hittel ontja el az Olvasót, amiért lehet” harcolni”, mindig kell valami, amiben lehet hinni.

Általában mindig a kettő láthatatlan határán mozgok, bármelyik irányba érezhető áthallás, ezt az Olvasókra bízom, lehet, amit én fikcióként írtam le, velük megtörtént már, de lehet fordítva is: amit ők álmukban sem gondolnának, az nálam megtörtént eset volt. Mindenképpen életszerű események vannak jelen minden könyvemben, én nagyon fontosnak tartom a hitelességet. Hogy az életről írjunk. Valós, elérhető dolgokról, érzelmi állapotról, mai, minket foglalkoztató témákról. Olyan érzésekről, döntésekről, helyzetekről, belső vívódásokról, felismerésekről, amely mindennapjaink része. Velem inkább szembesülnek az élettel és valósággal, mert az az igazi. A nehézségek ellenére is talpon maradni, tovább létezni, keresni a boldogságot minden apró szeretetmorzsában, s felfedezni a saját, belső erőt.

Sokszor nem általam megélt, csak látott eseményt viszek bele, tehát javarészt nincs olyan jelenet, amit vagy én ne tapasztaltam volna meg konkrétan, vagy ne lettem volna szemtanúja.

Ez alkalommal is így volt: aKarmikus léptekben önéletrajzi ihletésű események jócskán hozzáadtak a könyv alapjához, a karakterekhez, vegyítve a fantázia végtelen világával. Van olyan Olvasóm, aki jelezte, hogy kifejezetten szereti megtippelni olvasás közben azt is: hogy vajon melyik jelenet igaz, s melyik lehet a fikció… ez az olvasás élményéhez pluszt ad. Én ugye könnyebb helyzetben vagyok: rajtam áll, hogy mennyire ötvözöm a kettőt, vagy éppen a valós eseményt kiegészítem egy fikciós, más végkifejlettel… itt rajtunk áll, miként adunk át egy-egy helyzetet.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Az első könyvem, A Lélek szirmai 10 év munkáját foglalta össze, verseim és prózai műveim gyűjteménye volt. Magánkiadásban jelent meg, aminek fogalmáról s gyakorlatban való létezéséről, annak felelősségéről addig keveset tudtam, pláne nem volt benne tapasztalatom, ezért többszörös kihívást jelentett, de rengeteg tudással szívtam magam fel általa, amit már senki nem vesz el tőlem; s ahhoz képest, hogy ismeretlen, új szerzőként jelentem meg a mai magyar kortárs irodalomban, ráadásul személyes volt a témám, nagyon jól sikerült, bár sokan bátornak tartottak, hogy így belevágtam, teljesen önállóan… minden szinten. Az első könyvbe sokan belebuknak, még akkor is, ha van mögöttük kiadó, s csak annyit mondtak: örüljek, hogy nullára kihozom a végén. Nemhogy visszajött az az összeg, amit belefektettem, hanem még nyereség is lett végül, elég szép mértékben; kitapostam sok felületet, ahol terjedt a könyv híre, s leginkább szájról szájra vitték az emberek, s adták tovább. A legnagyobb „nyereség” viszont az volt, ha valaki rám írt, hogy kétszer is elolvasta, hogy több olyan kellene, mint én… s hogy köszönik, amiért a szavaimban sokszor a saját gondolataiknak voltam a szócsöve, csak ők nem tudják, vagy merik így megfogalmazni az érzéseiket, netalán szembenézni velük. Ezek a legnagyobb sikerek szerintem, amikor valaki alkot, s azt megosztja mással. Ha jönnek ilyen visszajelzések. Mert igazából én soha nem azért írtam, hogy ebből híres legyek vagy meggazdagodjak, hanem hogy adjak az embereknek.

Szóval csodás élmény volt, felemelő. Azért is maradtam utána is a magánkiadási vonalon, mert nemhogy elvette a kedvem, hanem tovább inspirált. Nem voltak korlátok, alkothattam szabadon, úgy, ahogyan én akartam, a célközönségemnek. Hitelesen, őszintén, cenzúra nélkül.

2021-ben jelent meg, a hat fejezet – történetekkel és versekkel – követi azt a ciklust, mely az életben is végigmegy bennünk: amikor még remélünk, amikor csalódunk, amikor újra kell kezdenünk, és amikor megértjük, hogy értünk volt minden, és elérhetjük a harmonikus boldogság lebegő állapotát. Mert igenis ez megtapasztalható, elérhető és megélhető!

Volt online, s író-olvasói találkozós könyvbemutatója is, valamint utánnyomás is kellett. Akkor álltak először verseim mögé színművészek, akkor olyan visszajelzéseket kaptam, ami mellett nem tudtam elmenni csak úgy, mert sokan azt is hitték, egynyári könyves szerző leszek, de ott determinálódott, hogy nekem ezzel lesz még dolgom, az írást nem szabad abbahagynom. 

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyveket írsz, sőt meg is jelennek?

Az írás a covid alatt került ismét az életembe, s akkor döntöttem el, hogy mint alkotó, elkezdem megvalósítani az álmaim a könyvírás területén. Ők hárman voltak: a szüleim és a nővérem, az a 3 fix személy, akik végig hittek bennem, a belőlem megszületendő dolgokban, s támogattak. Nélkülük, főleg Édesanyám nélkül sok minden nem így történt volna. Most, hogy már fentről követi az életem ezen részét, remélem büszke rám, ha ezt látja: hogy azóta is sorra valósítom meg s adom át az Olvasóknak „lelkem szavát”. Valahol minden művem Neki ajánlom, mert Ő mondta azt: amíg egyetlen szív is lesz, ami érti az enyém, addig nem adhatom fel, s muszáj alkotnom. S az alkotás nekem is túlélés a mindennapokban, s talán az Olvasóimnak is adnak műveim olyan tanulságos üzeneteket, melyekből tovább építkeznek, s melegen tartja a szívüket ebben a zord világban. 

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

A versek a kedvenceim, azt nem titkolom. Követi a próza. Igazából egyik sem kihívás. Érzelmi állapottól, témától és időtől függ, mibe kezdek bele. 

Mindkettőt kedvelem, mert javarészt valóságon alapulnak, valós helyzeteken, vagy egy általános érzésen, mégis egyedi világodból, nézőpontodból kivetítve.

Amikor kapok egy gyors ihletet le is írom gyorsan egy versben általában. Nem azt jelenti, hogy nem dolgozom ki, attól lehet igényes és minőségi, de verset írni sokkal gyorsabb, valljuk be. Amikor pedig több időm van, és elmélyedhetek történetekben, helyszíneket húzhatok fel magamban, és karaktereket alakíthatok ki egy világban, akkor dolgozok ki hosszabb prózai műfajokat pl. novellákat, regényeket…

Mondhatom azt, hogy a versek választottak, aztán én őket. Nem véletlenül lett az első könyvem sem egy válogatás - 10 év verseiből. Megmutatkozódott, hogy így jönnek ki legkönnyebben belőlem a gondolataim, s előszeretettel használom a rímes sorokat. Mert egyediek. A versben egy világ épül fel. Minden apróbb kétsoros vers is egy külön világ: kezdődik, csúcsán van, s elmúlik a végén. Élet van bennük, mind saját ritmustól lüktet. A költői képek életre keltése, az ezek megalkotására való kifinomultság, a szavak egymás utáni erőteljes, ösztökélő, kifejező használata értelem és érzelem szerint… (s rímekről nem is beszéltem) – ezek teszik művészivé a verset.

Egy vers, prózai mű, ha művészien van megírva, akkor kapja Olvasója a legtöbbet, mert érzi, hogy benne tisztelve van, és a könyv- vers- alkotás szeretettel van felé. 

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Ami még izgatja a fantáziámat, azok a színdarabok, forgatókönyvek írása. Millió ötlet lenne hozzá a fejemben! Színházi dramaturgként olyan jó lenne dolgozni! A két szerelem összekapcsolása lehetne: színházbeli lét+írás. De ugyanez a helyzet a filmmel is: film+írás. 

A Karmikus léptek című könyv sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Semmilyen kutatómunka nem volt. Van egy előzménye, az első regényem, a TE vagy az összes lehetőség a világon!, de aki nem olvasta, az is tökéletes megért mindent majd a mostani regényből, tehát nem 100% folytatás-regényről van szó. Önállóan is megállja a helyét.

Egy 2023-as szeptemberi, szombati reggelen érkezett meg az első ihlet a könyvhöz, amikor szó szerint felültem az ágyban. Előtte nem sokkal került vissza az életembe majdnem 5 év után ismét a tánc. Olyan erővel hatott rám, mint kevés dolog. Ismét élőnek éreztem magam, nemcsak testben, hanem lélekben is. Becsepegtette életembe azt az energiát, amivel tudtam szárnyalni az első ihletforrástól (már aznap megírtam az első 5 fejezetet) kezdve a könyv befejezéséig, s összesen két hét és négy nap telt el a két dátum között. 

Szinte ösztönösen jött a folyamat, az ötletek a borítóhoz, a szerkezethez, a fejezetekhez, a szereplőkhöz, a mű üzenete is világos volt számomra.

Minden olyan gyorsan történt, s olyan intenzív volt, de cseppet sem bántam, hogy meglovagoltam a pillanat ihletettségét, s repültem vele. 

A végeredménnyel magam is megleptem, mert éreztem, hogy rendkívül szókimondó, igaz, mély mű született, mely legőszintébb az eddigi könyveim között, pedig minden verseskötetemben is levetkőztettem már a lelkem nem egyszer. Brutális módon felszabadító volt számomra is megírni a regényt. 

Könyveim közül ez az eddigi legnagyobb “szívgyermek”, állandóan mozog a valóság s fantázia határvonalán,erről fentebb meséltem. Ebben a könyvemben vannak leginkább önéletrajzi elemek, akár szó szerint is, ettől a valahai leghitelesebb alkotás tollamból.

A regényben egy önismereti út és érzelmi átalakulás történetét követhetjük nyomon. A könyvben számos spirituális elemmel dolgozok, erős érzelmeket közvetítek, melyek a belső küzdelmeket és a kapcsolatok összetettségét tükrözik, miközben az Olvasó betekintést nyer abba, hogyan formálják életünket a múltbeli események. A karma fogalma állandóan jelen van, és az is, hogy az ember saját döntéseivel és cselekedeteivel képes irányítani a sorsát.

Megmutatom továbbá benne a művészek érzékenységét, a művészvilág kifinomultságának, egyediségének, halhatatlanságának törékenységét, mégis e világ eleganciájának selymességén keresztül. Bizonyítom, hogy van sors, s nincsenek véletlenek… s, hogy végül mi az, ami marad. Üzenetem e könyvben egy év leforgásának eseményein keresztül tárom Olvasóim elé.

A kötetedben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Fuh, az összes könyvem nagyon személyes, intim, bensőséges, érzelmek fent és lentje – szóval igen, voltak nehezebb részek. A Karmikus léptekben is van nehéz rész számomra… de ha elárulnám, akkor nagyon spoilereznék. Az elején van 3 fejezet, s avégén1, amelyeknél végig sírtam, míg írtam. Rengeteg szegmensben s mélységben tudnék róla mesélni: szerkesztésben, üzenetében, a háttérsztorikról, hogy néha nevettem és sírtam egyszerre, míg alkottam, beszélhetnék akár külön minden jelenetről, de nem árulom el, mi a valóság, mi a fikció. Legyen annyi, hogy ez tényleg a valahai legbrutálisabban őszinte darab, ami megszületett belőlem a lapokra. Még sosem sikerült ilyen jól megvalósítani, kiírni magamból, ami bennem volt.

De ha már kedvenc jelenetek: akik olvasták, kiemelték, mennyire jó lenne, ha lenne olyan barátjuk, csak egy, mint a főszereplőnek, aki így meghallgatja őt s tanácsot ad; vagy szerintük a regény legerősebb részei a „karmaoldások”, annak a technikája, ahogyan levezettem, azt mondták rá: „Azt zseniálisan megcsináltad” a kötetben. Szóval az Olvasóknak eddig ezek a kedvenc jelenetei a Karmikus léptekben.

A legfontosabb üzenet szinte mindegyik könyvemre valid amúgy: érhet bármi, megvan az erő benned, hogy újrakezdd! Higgy magadban, s ezen belső erődben!

Bízom benne, hogy most a Karmikus léptek az Olvasóknak is legalább annyi szívmelengető érzéseket ad majd, mint amikor írtam!

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Szerintem, mint ahogyan majdnem mindenkinek: a szerettei szava, a barátok jelentik az első bázist. Nálam nem így van. Mármint, természetesen számít a véleményük, de elfogultság miatt direkt nem velük olvastatom el először az alkotásaimat. A szakmai csapatomban megbízok, van pár olyan ember, akinek adok a tanácsára, s lenni is kell pár ilyen embernek, mert főleg, ha nagyon sok önéletrajzi elem van a könyvben, vagy nagyon személyes a téma, mint akár volt mindkét verseskötetemben is, akkor nem feltétlen tudok teljesen racionálisan az anyaghoz nyúlni, kezelni azt. Ezért tanácsokat megfogadok, természetesen. Viszont mindegyik könyvemet saját magam is szerkesztettem. Ez esetben is így volt, valamint most kiegészítve nagyon fontos s lényeges szereplőkkel: a Kiadótól is persze elolvasták a regényt,a közös munka megkezdésénél, s megjelenés előtt. 

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Olyan érzés, hogy tudom: innentől kezdődik el az igazi „munka”. Az alkotás egy szárnyalás az ihlettel, de aztán jön a megtervezés. A kivitelezés… míg bekerül a piacra, aztán a terjesztés indul el, az értékesítés. S voltam mindegyik feladatra egymagam 4 könyvön át, hiszen azok mind magánkiadások voltak. Kivéve a tördelés, borító tervezés, s nyomdai munkák – ezeket delegáltam át máshoz.

Nagyon örülök az írás végén, de még mindig szokja a szívem az érzést s az élményt, hogy megszületik belőlem egy darab, ami majd beszélni fog rólam, akkor is, ha már nem leszek, de ezt hátrahagyom. Megsimogatom a vállam, hogy rendben van, de nem dőlök hátra, mivel az van, amit írtam: hogy onnan, a kézirat írásának végeztével kezdődik el vele az igazi munka. A nyers kéziratot szerkeszteni, korrektúrázni, lektorálni kell. Újra elolvasom/elolvassuk vagy 10-szer betűről-betűre. Nem túlzok. Több szem, többet lát. Aztán el lehet kezdeni a kész anyaghoz is alkotni még: akár rajzokat, illusztrációként képeket. Pl. ehhez a regényhez egy komplett fotósorozat készült, saját koncepcióval, csodás technikákkal. Mindig ötletelek valamin a belívet illetőleg is: szerepeltek már rajzaim is könyveimben, most fotók, de volt, hogy versesköteteimben híres színművészek által előadott verseimhez készült videókhoz vezettek QR-kódok a könyvön belül. Nekik is hálás leszek ezért, míg élek, hogy nyitott szívvel álltak ehhez már az első könyvemnél.

Mindig igyekeztem újdonságokat becsempészni, nemcsak tartalmilag, de technikailag is, minden könyvemen belül. Így nem váltak a hasonló zsánerben íródott könyveim sosem egyhangúvá, hanem mindig találnak pluszt Olvasóim a könyveimben, s belőlem is több kreatív színt kaphatnak.

Mit üzensz az Olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Ez az év mindenképpen a Karmikus léptekről szól. Fogok dedikálni az Ünnepi Könyvhéten is, Budapesten, a Newline standjánál. Később lesznek részletek. A regény előzménye, másik, két, előző könyvemmel együtt e-könyvként érhető el még nálam.

Terv természetesen mindig van, s ez a világ s lakói mindig generálni fognak olyan dolgokat, melyekből inspirálódhat az ember. Nem látok előre, de vannak tervek, kérdés az, hogy miből – mikor lesz valóság. Ahogy mondani szoktam: csak idő, amíg valósággá álmodja magát a képzelet, de minden megéri, ha egy dolog hajt: a szeretet.

Honlap

Facebook/Instagram/Youtube/Soundcloud

NewLine Kiadó

Líra

Libri

Jókönyvek

Alexandra

Antikvárium

Kotányi Attila: Éberen kutató élet – Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben március 21-én

 Kotányi Attila

Éberen kutató élet

Megjelent!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2025

Felelős szerkesztő: Tillmann J. A.

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

A borítót Kotányi Attila rajza felhasználásával Szabó Imola Julianna készítette.

Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben március 21-én 18 órától

Kotányi Attila könyvét és munkásságát Kurdy Fehér János, Tábor Ádám és Tillmann J. A. mutatja be.

A kötetről

Kotányi Attila szokatlan művet hagyott hátra: jegyzetek ezreit, amelyeket cédulákra és könyveibe írt, továbbá mondatokat, amelyek kitörölhetetlenül barátai emlékezetébe vésődtek. Építész volt, aki szinte semmit sem épített; várostervező volt, aki azt tanította, hogyan kell a világban élni; szituacionista, akit rövidesen kizártak a mozgalomból, mert a vallást nem akarta kizárni; filozófus volt, aki Castanedát vagy Krishnamurtit ugyanolyan komolyan vette, mint Nietzschét és Lévinast; tanár volt művészeti főiskolákon, aki inkább lakására hívta a diákjait, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódott velük.

E könyvben betekintést nyerhet az olvasó Kotányi Attila írásaiba, és azt is megtapasztalja, hogy az ő munkáját lényegesnek tartó gondolkodók – Hannes Böhringer, Erhardt Miklós, Tillmann J. A. és Wendriner Aladár – hogyan vélekednek a világban betöltött szerepéről.

A könyv előszavából

„A vasfüggöny kettévágta életét: az 1956-os felkelés után Magyarországról Brüsszelbe menekült, majd később tovább, Düsseldorfba. Az ottani művészeti főiskolán tanított a szovjet birodalom összeomlásáig. Ekkor ismét Budapest vonzásába került, ahol a Képzőművészeti Főiskola értelmes, fiatal főit gyűjtötte maga köré. A kétszeres emigrációt megszenvedte. A szellemi hagyomány, amelyben élt és gondolkodott, időközben Magyarországon is megszakadt. Hasonló veszteség érte korábban Nyugaton. A vasfüggöny innenső és túlsó oldala mélységi tapasztalataiban nem sokat tudott egymásról. Kotányi Attila azonban fáradhatatlanul folytatta „mestere”, Szabó Lajos munkásságát, nem főiskolákon, hanem a peremeken. Képes volt arra, hogy távol az iskolák konformizmusától, de élénk közelségükben, tanórákra és heves vitákra gyűjtsön egybe fiatalokat, és az eleven szó, a konkrét személyekre és helyzetekre vonatkozó beszéd és gondolkodás kultúráját ápolja.

2011. áprilisában „Kotányi Attila: a mondott szó elkötelező ereje” címen szerveztünk egy konferenciát. Nem emlékművet akartunk neki állítani, hanem megbizonyosodni szellemi alapimpulzusáról, amit újra és újra a tánc analógiájára írt le. Táncban a filozófia megszabadul akadémikus kényelmességétől, és elevenné válik. Táncban a filozófia olyan közel kerülhet a művészethez és a valláshoz, hogy csaknem hasonul hozzájuk.

Ám Kotányinak a filozófia, a művészet és a vallás „együvé gondolása” során a társadalom, a történelem és a világpolitika elemzését, az általános és a személyes helyzetet, másként mondva: a nagy és a kicsiny mizériát is tekintetbe kellett vennie. A fenségesnek és a nyomorúságosnak a nüanszokról folyó vitaként minden beszélgetésben meg kellett jelennie, találó kifejezésekben, szavakkal megragadva és prizmatikusan megvilágítva. Szellemes villanásokban, fényfoltok táncában. Ennél alább Kotányi nem adta.”

Hannes Böhringer – Tillmann J. A

Részlet a kötetből

Kotányi Attila: Van‑e médiumkritika, amely nem öngyilkos?

Valamelyik első amerikai elnöktől ezt kérdezték: lehetséges volna az Egyesült Államok elnök nélkül is? Talán Jefferson volt az, aki így válaszolt: elnök nélkül igen, el tudom képzelni. De nem sajtó nélkül. Ha egy európai gondolkodó ember a mai Amerikában él egy ideig, belátja, hogy a mai világ leghatalmasabbb államában a politikai témák és a döntések a metropoliszok sajtójának, televíziójánakés rádiójának a függőségében működnek.

Ezeket a médiumokat pedig nem cenzúrázza az állam. A nyilvánosság ellenőrzése alatt csak azáltal vannak, hogy az, amit meghirdetnek, mindenki számára hallható dobolás, aki hallani, olvasni és látni tud. De hát a médiumokat a felhalmozott tőke meg tudja vásárolni, és ha kell, ki tudja tartani, még ha veszteséges is. Pénzért vásárolható szubtilis hatalom az, amit liberális, a piac korlátozását tiltó államokban médiumoknak hívnak. A klasszikus demokrácia (Montesquieu) az igazságszolgáltatás, a közhatalmi adminisztráció és a törvényhozás különválasztásával jött létre. (Tehát nem görög népuralom, jóllehet a szó ezt jelenti.) A pénzért vásárolható hatalom neve: korrupció.

Vajon azt kell-e gondolnunk, hogy a liberalizmus azért veszítette el régi hitelének zömét, mert ha nem is kedvez a közszolgálat a korrupciónak, de a média a hatalom megvásárolhatósága miatt adás-vétel tárgyává, áruvá változtatja azt, ami nem az, aminek nem szabadna áruvá vagy a parancsuralmi rendszerek, de még pártok eszközévé se válnia?

Van-e erre válasz? Azt hiszem, hogy amerikai körülmények között a válasz az, hogy ott a piaci alapon létrejött kutatóintézetekben, civil, nem állami ügynökségekben és a médiumok szerkesztőségében is valamennyi szabadságuk van ellentmondó szellemű embereknek is, ha tehetségesek. Még ha nem is sztárok. Ez azért van ott és talán Angliában is, mert az állam és a nagy egyházak szervezett ellenőrző hatalma sokkal szétszórtabb, mint akár a mai piacosodó Nyugat-Európában. Ne is beszéljünk Kelet-Európáról.

Az alábbi cikket három évvel ezelőtt írtam.

Az előző sorokban vázolt kérdés ez volt: El lehet-e választani a médiumok szerkesztőségét a kapitalista termeléstől úgy, hogy ne azoknak a hatalma érvényesüljön a médiumban, akikre az állam rábízná az elválasztás ellenőrzését?

Hiába égető a kérdés. A legjobb, ha az is marad.

A szervezők meghívását azzal próbáltam elhárítani, hogy félő, számomra a médiumok még sokkal kritikusabb színben tűnnek fel, mint amit egy kritikusan hangolt konferencia még megvitatásra érdemesnek tart.

A túlfeszültség okát nem érdemes másutt keresni, mint az élettörténetemben. Három félelmetes diktatúrát éltem meg úgy, hogy abból kettőnek szem- és fültanúként már a felemelkedését is megéltem a médiumok szárnycsattogásai közepette. Az olasz korai fasizmus teoretikusai és olyan futuristák, mint Marinetti mutatták meg – már talán az első világháború előestéjén –, hogy mit lehet elérni egyetlen hangszóróval, amit teherautóra szereltek, és a szónokok azon a nyitott teherautón álltak. Egy kisvárosban is tömeget lehetett összecsődíteni.

Ezt persze még nem saját szememmel és fülemmel tapasztaltam, de Horthyt már igen, aki ezen olasz fascio tanítása szerint szervezte meg a Tanácsköztársaságot leverő ellenforradalmat. Meg hát Hitler és Sztálin médiumpolitikáját már jócskán felébredt korban éltem át. Ráadásul az összeomlott Németországban a liberális piac médiumparadicsomának harminc év óta bennlakó polgára voltam és vagyok. Minthogy ez is hatalmi centrumok, gazdasági és politikai diszpozíciós csomópontok függvényeként működik, így ez a harmadik diktatúra: a liberális nyugat-európai és részben amerikai hidegháborús médiumvilág, amelynek igen intenzív fogyasztója voltam és vagyok.

Sőt 1961-ig még magam is munkatársa voltam az Internationale Situationiste nevet viselt francia nyelvű, avantgárd folyóirat főszerkesztőjének. A folyóirat arról lett később közismertebb, hogy az 1968-as diákmozgalmak jelszavainak nagy része tőlünk származott. Jelszavak a tekintélyuralmi állam, család és iskola ellen, valamint az így berendezkedett közállapotokat kiszolgáló médiumok ellen. Az európai közállapotok azóta erős hasonlóságot mutatnak az Egyesült Államok viszonyaival. Termelési és társadalmi viszonyaival, beleértve azt is, hogy a kettő közötti ellentmondások is hasonlóak, mint ahogy ezt a klasszikus marxista irodalom mondaná.

Ezen ellentmondások legkiválóbbika arra vonatkozik, hogy a médiumok a hatalomnak egy olyan új formáját testesítik meg, amely kívül esik a régi hármas hatalmi szférán. A modern demokrácia a három szféra egymástól való elválasztása nélkül nem működik. E század félelmetes politikai elnyomó rendszerei a szóval és képpel, azok hatalmával való visszaélést aknázták ki. Hitler a ’33-as hatalomátvétel után futószalagon gyártatta a néprádiót, hogy beszédeit az egész család hallgathassa. Hallgatta is. Hitler rövid öngyilkossága előtt, Berlinben, egy asztali beszélgetés során azt mondta: „Mindent, amit elértem, rábeszéléssel értem el.” Tudjuk, hogy ennek titka a milliószoros megsokszorozódás, az egyidejűség és a rendezés. A közélet és a hatalom gyakorlása áttelepül egy minden lakásban hallható és minden moziban látható színpadra.A mai médiumok szerepét betöltő házi színpad, napi színház lehetősége után kutattak már a 19. század második felében.

Hitler kritikusainak azt vetem a szemére, hogy nem ismerik el fölényes tisztánlátását a szó hatalmát illetőleg. Jóllehet, a Biblia lényege is ezen tudás megújulása. A Földön minden hatalom az élő, a minket éltető és szárnyaló szónak adatott. Ez az evangélium, az örömhír.

A diktatúrák médiumai a saját ideológiáik halott szavait ismétlik, mozgatják így és úgy azért, hogy élőnek tűnjenek a halott szavak és képek. És ezt kitartóan teszik. Egészen a pusztulásuk végső órájáig. Ezen felismerés és keserű elismerés nélkül még sok szóbeszédet, üres magyarázatot kell elhallgatnunk a náci és bolsevik hatalom eredetéről.

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó

Thea von Harbou: Metropolisz - Megjelenik március végén!

„A kéz és az agy között a szív a közvetítő.”

Thea von Harbou

Metropolisz 

Megjelenik március végén!

Multiverzum Kiadó

Multiverzum Kiadó, 2025

A Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat nevével jegyzett, 1929-as eredeti fordítást átdolgozta: Tarcsa Zoltán

Borítóterv: Bukodi Attila

A kötet Fitz Lang Metropolis című filmjének vetítésével egybekötött bemutatója a Goethe Intézetben

Időpont: május 22-én 18.30

Helyszín: Goethe Institut, 1092 Budapest, Ráday u. 58.

A kötetről

Ez a könyv nem a jelenről szól.

Ez a könyv nem a jövőről szól.

Ez a könyv nem játszódik semmilyen meghatározott helyen.

Ez a könyv nem kíván semmilyen politikai irányzatot, semmilyen osztályt, semmilyen pártot sem szolgálni.

Ez a könyv mindössze egy történet, amely arról a felismerésről szól, hogy a szívnek kell közvetítenie az agy és a kéz között.

Thea von Harbou

A távoli jövőben egy gigantikus városban, Metropoliszban a várost fenntartó, nyomorgó és végkimerülésig dolgoztatott munkások (a kezek) és a felettük uralkodó, a pénz bűvöletében élő zsarnok (az agy) közötti konfliktus a végkifejlete felé száguld. Különös események veszik kezdetüket: egy leány az eljövő reménységről prédikál a titkos katakombákban, egy robot lázítani kezd a fennálló rend ellen, egy dúsgazdag ifjú pedig kiváltságos helyzetét eldobva a város sötét bugyraiba merül. Valóra válik-e a prófécia, s az elveszett fiú lesz-e a szív, mely megbékítheti a káosz örvényében sodródó feleket?

Thea von Harbou 1927-ben megjelent regénye alapján készült Fritz Lang máig ikonikus, grandiózus némafilmje, amely óriási hatást gyakorolt a science fiction műfaj fejlődésére. Az expresszionista, mégis modern hangvételű regény most először jelenik meg bővített, átdolgozott fordításban. A szöveg a korábbi kiadásokból kimaradt részekkel, az új idegen nyelvű változatok nyomán rekonstruálva kínálja a történetet az olvasóknak.

Sötét vízió az emberiség jövőjéről

– A kötet és a belőle készült film keletkezésének körülményei

A Metropolisz ötlete Fritz Lang német filmrendező 1924-es New York-i látogatása során született: a rendezőt lenyűgözték a vakító fények és a magas épületek (pedig New York olyan ikonikus épületeinek építése, mint az Empire State Building vagy a Chrysler Building, még el sem kezdődött az). Az ötleten egy évig közösen dolgoztak feleségével, Thea von Harbou-val, aki 1926-ban egy regényt írt belőle. A mű először az Illustriertes Blatt című folyóiratban jelent meg folytatásokban, majd a rá következő esztendőben közösen filmforgatókönyvvé dolgozták át. Az ebből készült filmet 1927-ben mutatták be előbb Németországban, majd Amerikában.

Sötét vízió ez az emberiség jövőjéről (pontosabban a mi jelenünkről, mert a mű a 2000-es években játszódik az alkotók szerint); fő tanítása, hogy az együttérzés hiányában – ahogyan Marx fogalmazott – „az emberi haladás ahhoz az irtózatos bálványhoz hasonlatos, aki csak megöltek koponyájából issza a nektárt”. A könyv olyan, mintha a romantika találkozott volna a szociáldarwinizmussal; szenvedélyes és fordulatos, egyben disztópikus látomás is a végletekig nyomorított munkásosztály szenvedéseiről és a forradalom értelmetlenségéről.

2010-ben a magyar közönség is megismerhette a film restaurálására a 2000-es évek elejétől tett folyamatos erőfeszítések eredményét, a film egy, az összes elérhető nyersanyagból gondosan összeállított, 4K minőségben felújított, digitális változatát. Épp itt volt hát az ideje, hogy a magyar olvasók megismerhessék a film alapjául szolgáló a regény csonkítatlan szövegét is. A mű ezen új kiadásában minden, a korábbi megjelenésekből kihagyott (vagy kifelejtett) szövegrészt visszaállítottunk, arra törekedve, hogy a kihagyott részek fordítása simulékonyan illeszkedjen a meglévő szöveghez, amelyet azonban mondatról mondatra ellenőrizve modernizáltunk, közelítettünk a mai nyelvhasználathoz (elvégre mégiscsak egy majdnem százesztendős szövegről van szó).

Tarcsa Zoltán

Részlet a kötetből 

„– Csupán azt tudom, amit láttam… És amit láttam, borzasztó

volt… Végigmentem a géptermeken, amelyek olyanok voltak,

mint a templomok. És mindegyik fehér templomban egy-egy

isten lakozott. Láttam Baált és Molochot, Huitzilopochtlit és

Durgát; néhányuk szörnyű társaival együtt állt ott, némelyikük

rettentő magányában. És láttam Juggernaut isteni kocsiját és a

Hallgatás Tornyait, Mohamed sarló alakú kardját és Golgota

keresztjeit. És mindenfelé gépek, gépek, gépek, ott nyugodtak

emelvényeiken, akár az istenségek templomi trónszékükön, és élték

istenhez hasonló életüket, szem nélkül is mindent látva, fül nélkül

is mindent hallva, száj nélkül is hirdetve önnön dicsőségüket,

se nem nőként, se nem férfiként is nemzve és megfoganva szülnek,

élettelenül is megtöltve templomuk levegőjét életerejük soha

el nem fogyó leheletével. És az isten-gépek mellett ott voltak az

isten-gépek rabszolgái: az emberek, akiket felőröl a gépek vágya

a társaságra és a gépek magánya. Nem kell terhet rakodniuk:

a terhet a gép rakodja. Nem kell semmit sem emelniük és eltolniuk,

a gép emel és tol. Nincs más dolguk, mint a helyükön állva

örökké ismételni egy mozdulatot a gépük mellett. Másodpercre

pontosan mindig ugyanazt a mozdulatot. Van szemük, de csak

egyet látnak: a manométer skáláját. Van fülük, de csak egyet hallanak:

a gépük zúgását. Figyelnek és ügyelnek, és nem gondolnak

másra, csak egyetlen dologra: ha éberségük meginog, akkor a gép

felébred színlelt álmából, és száguldani kezd, míg darabokra nem

zúzza önmagát. És a gép, melynek nincsen se feje, se agyveleje,

de örökkön örökké éber, egyre csak szívja őre agyvelejét, szívja

megbénult koponyáját, és nem hagyja abba mindaddig, míg végül

a kiszívott koponya végén csak egy embernek már nem, gépnek

még nem nevezhető, üresre szivattyúzott, elhasznált lény lóg. És

a gép, mely kiszürcsölte és fölfalta az ember gerinc- és agyvelejét,

kitörölte koponyája boltozatát hosszú, lágy zúgásának hosszú, lágy

nyelvével, a gép bársonyezüst fényben tündököl, olajjal balzsamozva,

szépen és ellenállhatatlanul – Baál és Moloch, Huitzilopochtli

és Durga. És akkor te, apám, ráteszed ujjad a kis kék fémlemezre,

és Metropolisz, a te nagy, pompás, szörnyű városod, felbömböl,

és üvöltése azt jelenti, hogy friss csontvelőre és emberi agyra

éhes, és az eleven élelem behömpölyög, mint egy folyó, a templomokhoz

hasonló géptermekbe, miközben az elhasznált anyagot

kiáramlik…

Hangja elcsuklott. Ujjait tördelve nézett az apjára:

– De mégiscsak emberek, apám!

– Sajnos, azok.

Az apa hangja úgy csengett a fiú fülében, mintha hét lezárt

ajtó mögül szólna.

– Hogy az emberek oly könnyen elhasználódnak a gépek

mellett, Freder, nem a gép falánkságát bizonyítja, csak az emberanyag

silányságát. Az ember a véletlen terméke, Freder. Ha öntési

hiba van benne, akkor nem lehet visszaküldeni az olvasztóba.

Kénytelenek vagyunk elhasználni abban az állapotában, amilyen.

Sajnos, a statisztikák is igazolják, hogy munkásaink munkabírása

hónapról hónapra csökken…

Freder fölnevetett. Nevetése azonban olyan szárazon és

fonnyadtan tört ki belőle, hogy Joh Fredersen felkapta a fejét.

Összehúzott szemhéja alól nézett fiára, szemöldöke lassan felhúzódott.

– Nem tartasz tőle, apám – feltéve, hogy a statisztikának igaza

van és az emberanyag egyre rohamosabb ütemben romlik –, hogy

egy szép napon nem lesz már élelem az emberevő isten-gépek

számára, és az üveg, az acél és a gumi Molochja és az alumínium

platinaerekkel futtatott Durgája nyomorultul éhezni kényszerül?

– Ez az eset elképzelhető – mondotta Metropolisz agyveleje.

– És mi lesz akkor?

– Akkor – mondotta Metropolisz agya – már készen kell állnia

annak, ami az embert pótolja.

– És mi lenne ez? Egy megjavított ember? Netán egy gépember…?

– Talán – mondotta Metropolisz agya.

Freder kisimította homlokából nedves haját. Előrehajolt,

annyira, hogy lélegzete apját érte.

– Akkor hadd mondjak neked valamit, apám – suttogta –, legyen

rá gondod, hogy a gépember fejet ne kapjon, legalábbis arcot ne!

Vagy olyan arcot adj neki, mely mindig mosolyog! Add neki egy

bohóc arcát! Vagy zárt sisakot tégy a fejükre! Hogy meg ne rémüljön

az, aki látja! Mert amikor ma végigmentem a géptermeken,

láttam a férfiakat, akik a gépeidet őrzik. És minthogy jól tudták,

ki vagyok, mindegyiket üdvözöltem, egyiket a másik után. De

egyetlenegy se köszönt vissza. A gépek már a végsőkig feszítették

idegeiket. S amikor néztem őket, apám, egészen közelről, olyan közelről,

mint ahogyan most téged nézlek, akkor a tulajdon arcomat

láttam… Minden egyes ember, apám, aki a gépeidnél raboskodik,

az én arcomat viseli, a te fiad arcát…

– Akkor az az arc az enyém is, Freder, mert mi egy vérből valók

vagyunk – mondotta a nagy Metropolisz ura. Az órára pillantott

és kinyújtotta kezét egy kapcsoló után. Valamennyi helyiségben,

amely az Új Bábel Tornya koponyája alatt helyezkedett el, felgyulladt

egy fehér színű lámpa.

– És nem tölt el téged rémülettel – kérdezte a fiú –, amikor

tudod, hogy annyi árnyék, annyi szellem dolgozik a te nagy műveden?

– A rémület korát már magam mögött hagytam, Freder.

Freder sarkon fordult és elindult, akár egy vak, tapogatózó

kézzel, először el is hibázta az ajtót, majd aztán rátalált. Kinyitotta

és kiment. Az ajtó bezárult mögötte, és ő csöndesen állt egy

helyiségben, mely idegennek és hidegnek tűnt.

Jöttére a helyiségben az eddig székeken ülve várakozó alakok

felálltak és mélyen meghajoltak Joh Fredersen, Metropolisz urának

fia előtt.

Freder csak egyet ismert fel közülük; Keskeny volt az.

Visszaköszönt az őt üdvözlőknek, de még mindig ott állt, nem

messze az ajtótól, mintha nem tudná az utat. Háta mögött Keskeny

surrant el Joh Fredersenhez igyekezve, aki maga elé parancsolta.

Metropolisz ura az ablaknál állt, háttal az ajtónak.

– Várj! – szólt a sötét, széles, szögletes hát.

Keskeny nem mozdult. Nesztelenül lélegzett, lesütött szemmel,

mintha álltában aludnék. De szája, melyen feszülésig pattantak az

izmok, a figyelem megtestesülésévé változtatta őt.

Joh Fredersen tekintete végigjárta a nagy Metropoliszt, amely

tengerként morajlott alatta, fényhullámai magasra csaptak.

A fény-Niagarák leomló hullámai, a tornyokat körbetáncoló

színek ragyogásában Metropolisz egészen áttetszővé vált.

A reflektorok fénypengéi által kúpokra és kockákra szeldelt épületek

felizzottak, lebegő tornyokként nyúltak az égbe, és a fény

úgy ömlött le oldalukon, mint az eső. Az utcák is magukba szívták

ezt a ragyogást, mely elvegyült a szüntelen folyamként áramló

járművek maguk elé vetett fénykúpjainak csillogásával.

Csak a székesegyház, amelynek tornyán a csillagokkal koronázott

Szűz Mária állt, terült el sötéten, mintha egy fekete óriás

aludta volna varázslatos álmát a városban.

Joh Fredersen lassan hátrafordult. Észrevette az ajtóban álló

Keskenyt. Keskeny köszöntötte urát. Joh Fredersen némán, lassú

léptekkel végigsétált a szobán, majd megállt a férfi előtt. Úgy nézett

végig rajta, mintha a férfi legbelsőbb énjét akarná kihámozni

átható tekintetével.

Keskeny azonban meg sem rezdült a fürkész pillantás súlya

alatt.

Joh Fredersen halk hangon csak ennyit mondott:

– Mostantól kezdve fiam minden cselekedetéről értesülni szeretnék.

Keskeny meghajolt, várt egy kicsit, majd tisztelgett és elment.

Már nem találta urának fiát ott, ahol hagyta. És nem is az rendeltetett

számára, hogy megtalálja.”

Előrendelhető a kiadó webáruházában:

Multiverzum Kiadó