A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Könyvajánló. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Könyvajánló. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. március 23., kedd

Chris Carter: Kivégzés - ("Atyaúristen! Mi ez már?? Így folytatni, anyám… Elég erős kezdés az első részhez képest, imádom ezt a párost, Huntert és Garcia-t. Ezek után mese nincs, muszáj kiolvasni az egész sorozatot. Te jó ég!")

Chris Carter: Kivégzés második könyvével érkezem, eljutottam, hogy kiolvassam végre. Azt kell, hogy mondjam zseniális! Nagyon élveztem, izgalmas, és jó sok csavarok voltak benne. Cseppet sem bánom, hogy megvettem a könyvet, így ahogy végeztem, elkezdtem a harmadik résszel az Vadász címmel.

 Chris Carter:
Kivégzés




Tartalom:

Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében. Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?

A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól. A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát – mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.

 Véleményem
5/5

Atyaúristen! Mi ez már?? Így folytatni, anyám… Elég erős kezdés az első részhez képest, imádom ezt a párost, Huntert és Garcia-t. Ezek után mese nincs, muszáj kiolvasni az egész sorozatot. Te jó ég! Nem tudok elszakadni, még jó, hogy megvettem mindent kivéve az utolsó részt. Azt sajnos sikeresen elfelejtettem.

De sebaj, később megrendelem, amint odaérek. Chris Carter nem semmi egy író. Igaz sokan mondták, hogy tehetséges, de hogy ennyire nem gondoltam volna. S ennyire megfogjon a történet. Izgalmas, tele csavarokkal volt a história. Iszonyat, miket meg nem tesz az ember a másikkal, hogy fájdalmat, és félelmet okozzon.

Sok ilyen filmet, sorozatot láttam már, hogy milyen sorozatgyilkosok vannak. Ilyen részletesen nem olvastam még egy könyvben sem. Felkavarodott sokszor a gyomrom. Borzalom, miket kellett átmenni a papnak, és mindenki más.

Így sem ment el a kedvem, hogy elolvashassam a következő részt. Azt hiszem nem fordult még fel teljesen a gyomrom.

Igazi döbbenet az utolsó oldalakon ért engem. Elképesztően olvastatta ez a történet. Hiába volt sejtésem, hogy ki lehet a gyilkos, az író totál rácáfolt. Végére már semmiben sem voltam biztos csak abban, hogy Hunter megadja a választ a kérdéseimre.

Kedvenc párosom, ahogy elején mondtam Hunter és Garcia. Briliáns karakterek. Nem hazudtolják meg magukat. Tojnak a szabályokra, ha azzal életeket mentenek.

„-Nem úgy volt, hogy ma szabin vagyunk? – kérdezte Garcia a bajsza alatt, amikor Hunter odalépett hozzájuk. – Terveim voltak mára.”

Ezzel dugába is dőltek a tervei srácoknak. Iszonyatos gyilkosságsorozatot kell nekik felderíteniük és nem semmi volt, ahogy megoldották az ügyet.

„Ahogy már mondtam, nektek kell megfejtenetek ezt az egészet.”

Így igaz. Mindezt az egészet Hunternek és Garcianak kell felgöngyölíteni az ügyet. Szóval bátran merem ajánlani nektek a sorozatot, ha valaki kacérkodik még. Érdemes az összeset megvenni, mert nem fogjátok megállni, hogy kézbe ne vegyétek a következőt.

 A könyvet itt tudjátok megrendelni:

Bookline

General Press Kiadó

 

2021. január 30., szombat

Chris Carter: A keresztes Gyilkos (Robert Hunter 1.) - ("Első könyv az írótól, és nem az utolsó.")

Ezt a könyvet, még a legelső kiadásakor vettem meg, az akkori Ulpius Kiadó adta ki. Ma pedig újra kiadták ezúttal Gneral Press Kiadó, új borítóval. Nem gondoltam, hogy akkor megfog ez a történet, hisz évekkel később, vagyis tavaly beszereztem az összeset. Idén jelenik meg a 7. része is. Ezt a részt is megveszem mindenképp, ki nem maradhat.

Chris Carter:
A keresztes gyilkos

(Robert Hunter 1.)


Tartalom:

Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele. 
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni? 
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…

Véleményem
5/5
 
Tavalyi évem azzal telt, hogy beszerezhessem Chris Carter könyveket és elkezdhessem olvasni őket. A keresztes gyilkos c. kötet volt meg, régebbi kiadásban. De General Press Kiadó új borítóként kiadta végre a sorozat első részét, mely oly sokan várták. Mivel nekem már meg volt, így nem kellett megvennem.

Jó volt újra olvasnom Hunter és Garcia nyomozását. Nem semmi egy ügy volt ez, főleg Garcia-nak volt első ilyen rettenetes, borzalmas gyilkossági ügye. Amikor először elolvastam évekkel ezelőtt, akkor nem tudtam, mit gondoljak csak azt, hogy kellett volna a többit beszereznem. Már akkor megfogott ez a történet. Tetszett nagyon, hogy két történet volt egy könyvben. Érdekes, izgalmas, és lebilincselő volt számomra. Még jó, hogy van folytatása a nyomozópárosnak. Nem is tudnék, mit kezdenék magammal…

Mindig is elgondolkodtam azon, hogy az adott személy mitől tudd ennyire bekattanni, őrülté válni. Iszonyatos volt olvasni is, nem, hogy átélni is. Vajon tudja még fokozni az író a szörnyűségeket? Megfogott, vége felé már nem tudtam letenni a könyvet, nagyon kíváncsi voltam ki is a gyilkos, noha ezt újra olvasom, azért minden mozzanatára nem emlékszem. Ezer éve volt, hogy kezembe vettem a könyvet. Hunter igazi véreb, vadász alkatú fickó, ha egyszer szagot fog nincs megállás. Ez nagyon tetszett. Ráadásul, ahogy a társát mentette… S még akkor sem akarta abbahagyni, amikor főnöke rá parancsolta, hogy menjen szabira. Magabiztos egy fickó az egyszer biztos.

A másik ügy meg… Fúj. Borzalmas volt. Videós jelenet az kissé kiborított. Szó se róla. Aki olvasta, tudja miről beszélek.
Voltak érdekes részek, főleg mikor Hunter elmagyarázta a milyen típusú gyilkosok, vannak, a motiváció, tettei mind-mind érdekesek voltak. Ez nagyon tetszett.
Garcia-ról nem igazán tudok mit mondani róla, hisz mind végig Hunter volt központban. Mindenesetre ez nagyon jó nyitása a következő történetnek, amit hamarosan el is kezdem olvasni. Szóval pörgős, izgalmas, kikapcsolódást nyújtó könyv volt számomra. Nem is csalódtam, mióta utoljára elolvastam. Azt hittem, hogy unalmas lesz, nem fog beszippantani. Hát nem is tévedhettem nagyobbat, azt hiszem.


Első könyv az írótól, és nem az utolsó. Hiszen itt van mellettem a második rész, és hamarosan hozom róla a véleményemet.

Ha egy izgalmas krimi horror könyvet szeretnél olvasni, akkor neked való ez a könyv. Tuti nem fogsz tudni aludni.
 
A könyvet itt tudjátok beszerezni:

2020. november 25., szerda

Beleolvasó: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt 2.rész ("Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát. ")

Tegnapi beleolvasót folytatom mára nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt c. kötetéből. Ha tetszett a beleolvasó, akkor jegyezd elő, December 1-én jelenik meg, és még ebben a hónapban Netflixen is meg lehet nézni a filmet. Én nagyon várom mindkettőt. 

 

Lily Brooks-Dalton:
Az éjféli égbolt


 

Tartalom:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

 

BELEOLVASÓ

ENGEDÉLLYEL

Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett, hagyta, hogy a helyzet magánya befészkelje magát a tudatába. Végül hátat fordított az ablaknak, és végignézett az irányítótermen. Elkezdte félretologatni a kollégái munkáinak a maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és csak őt szolgálja ki. A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott visszhangoztak a hirtelen támadt némaságban. Augustine megpróbálta lenyelni a realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy kicsit túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig foglalkozzon vele. Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez visszamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi. Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik kiürül hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó matracán, ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy darabig csak hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt, talán olyan nyolcéves lehetett – ezt nem tudta biztosan kideríteni –, sötét, szinte fekete hajjal, ami kócosan hullott keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna szeme mintha mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne valami éber mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak optikai csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete felnyögött alatta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.
– Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó, gyere!
– Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a lányt is maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az irányítóterembe. Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt gyümölcsöt és magvakat, miközben felforralt egy kanna vizet, és a lány megette az egészet.
A férfi készített neki egy adag instant zabkását is, azt ugyanúgy befalta. – Ez nevetséges – jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban.
A lány továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet, azt lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem látott kislány megmagyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét. A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik pillanatban megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás zűrzavara, a félrekommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták: „Azt hittem, veled van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”. De leszállt az éj, és senki nem tért vissza. Augustine másnap megpróbálta felvenni a rádiókapcsolatot az Alert katonai bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő támaszponttal az Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpásztázta a többi frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte a sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr frekvenciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok kihaltan zümmögtek; még a katonai légi csatornákból is csak csend áradt. Úgy tűnt, mintha egyetlen rádióadó sem maradt volna a világban, vagy egyetlen élek sem, aki használni tudná őket. Augustine tovább próbálkozott. Semmi. Csak a fehérzaj. Azt mondogatta magának, hogy ez csupán valami kihagyás. Egy vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja. De a kislány... vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor kérdéseket tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó kíváncsisággal bámulta, mintha egy hangszigetelő üveg túloldalán ülne. Mintha üres lenne; egy üreges lány kócos hajjal, komoly szemmel, hang nélkül. Augustine úgy kezelte, mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást tehetne – esetlen kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik faj képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta olyan holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket nézegethetett: egy adóvevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó dohos potpourrival, amit egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki kalauzzal. Minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy ez nem sok, de a lány nem tartozott hozzá, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki kóbor jószágokat fogad be. Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap felkelt, és ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen kereste a lányt: a hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott, mint egy lusta macska; a forgószékeknél, amelyekben gyakran pörgött; az asztalnál, ahol egy elromlott DVD-lejátszó belsejét piszkálgatta egy csavarhúzóval; a vastag, mocskos ablaküveg előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat bámulta. Sehol sem találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt, viszont soha nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb mindig megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak babák, sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a magáénak nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És, mint arra emlékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a gyerek. A hosszú sarkköri éjszaka során, többhétnyi teljes sötétség után, majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a csendet, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.
– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.
Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a kísérteties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott – azokat a hosszú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány kibámult az irányító központ ablakából, mintha a kopár vidék alig észrevehető mozgásait narrálná egy másik nyelven. Amikor aznap végre megszólalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt a hangja, mint amilyenre Augustine számított, és magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni abban, hogy a lány képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg más az anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki, amerikai vagy talán kanadai akcentussal.
– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem utalva arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris csak bólintott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a szárított marhahúst, amit vacsoráztak, két kézzel tartva a csíkokat, úgy harapva ki belőle a darabokat, mint egy kölyökragadozó, aki csak most tanulja használni a fogait. Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem sokat.
A neve felől érdeklődött.
– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét ablaktól.
– Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont szemöldökkel meredt a saját tükörképére.
Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek örülni szoktak, nem?
– Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár pillanattal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is feltette, de muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre kiderül, mit keres itt ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott. Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem mondott egyebet sem azon a napon, sem később. Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A lány intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az intelligenciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az elején, közvetlenül azután, hogy rátalált, amikor még a rádiófrekvenciákat pásztázta, és abban reménykedett, hogy valaki eljön a gyermekért, felbukkan a halotti némaságból, felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül maradhat. A lány már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akklimatizálódni, amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott, a frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a gyermek jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül elhalványult.Gyökeret vert benne a csodálat magva, és Augustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart ez a sötétség.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az a csillag igazából egy bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott az égboltra. – Elhinnéd?
Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az anyja azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér pötty közvetlenül a házak teteje felett a Jupiter. Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette volna, miért különbözik annyira a többi anyukától az utcájukban. Az anyja lelkesedése magával sodorta, a szomorúsága lesújtotta; olyan lázas odaadással követte a hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna haját, tükör nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző ragyogást a szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott michigani szomszédságuk felett. Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta volna magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva teljesen egyedül, talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd. Augustine soha nem volt különösebben bátor gyermek. Lehet, hogy kísérletet tett volna a szökésre: összegyűjtve némi felszerelést, elmasírozik a kopár messzeségbe, hazafelé, hogy aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a kis Augie-nak azt mondták volna, hogy nincs már meg az otthona, ahova hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz? Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra, öregkorára az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem gondolkozott a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett benne – olyan élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég maga mögött hagyta őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak eszébe, ahol korábban dolgozott, nők, akiket a karjában tartott, publikációk, amelyeket ő írt, az általa tartott beszédek. Volt idő, amikor az egyetemi előadásai több száz embert odavonzottak. Utánuk mindig várta a rajongói csoportja, hogy autogramot kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a sikerei, a szex, a diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek akkoriban olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán
nem számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá égtek, az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak. Augustine mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is egyetemeken fogják tanítani, amikor ő már nem lesz, és még meg sem született kutatók nemzedékei írnak majd róluk. Azt hitte, hogy amit maga után hagy, az évszázadokig fennmarad. Ebből a szempontból önnön halandósága lényegtelennek tűnt. Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi életére gondolni. Hogy hiányzik-e neki. Egyáltalán felfogta-e, hogy végleg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy nővér, esetleg mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett volna, melyik hiányzik neki leginkább. A hosszú éjszaka vége felé együtt kerülték meg a létesítményt a friss hóban csoszogva, ami a régi fagyott tetején kavargott. Az alacsonyan lebegő hold világította be útjukat. Mindketten a legmelegebb ruháikba burkolóztak be; olyannak tűntek vastag télikabátjukban, mint a csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette az orra meg a szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szempillájára jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Irisegyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével felmutatott az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az Esthajnalcsillag pislogott. Augustine követte a tekintetét.
– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.
A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem kérdés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine is ment utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.Amikor Augustine úgy döntött, hogy az obszervatóriumban marad, a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok nyomon követése, a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és az azt követő rádiócsend után úgy érezte, a megfigyelések, a katalogizálások, a kereszthivatkozások nagyobb jelentőséggel bírnak, mint valaha. Csak ez állt közötte és az őrület között: egy vékony membrán abból a hitből, hogy amit csinál, hasznos és fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy gondolatai ne zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civilizáció megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt
az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a mérhetetlen nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult számára. Furcsább és kolosszálisabb volt minden egyébnél, amit valaha megtapasztalt. Az emberiség pusztulása. Az életművének a teljes eltörlése. Saját jelentőségének az újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az obszervatóriumon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont nem. Eleinte csak a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló programok ellenőrzése és Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen horgonya óvta meg az őrület sodrától. A lány kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett egy könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi pánifélelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és nyugodtabbá vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette magát rajta.Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem közelgett a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek. Átprogramozta a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága kielégítésére, és egyre több időt töltött odakint, a kihalt épületek között bóklászva a hosszú éjszaka mélykékjében. Mindent, amit használt, átvitt az irányító központ legfelső szintjére, egyesével. Egyenként végighúzta a matracokat a havon, majd fel a lépcsőn, szintén egymás után. Iris mögötte battyogott egy láda konyhai eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy kifújja magát, hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis teremtés volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol korábban csak íróasztalok, számítógépek meg papírokkal telerakott iratszekrények sorakoztak. Rengeteg konzervet és szárított élelmiszert vittek magukkal, palackozott vizet, üzemanyagot a generátorhoz, akkumulátorokat. Iris zsebre vágott egy pakli kártyát. Augustine kimentett egy szépiaárnyalatú földgömböt az egyik épületből, és a hóna alá csapta; a réztengely az oldalába nyomódott vastag télikabátján keresztül. A harmadik szint elég nagy volt kettejük számára, de amikor beköltöztek, döbbenetes mennyiségű lom borította: használhatatlan, idejétmúlt készülékek, elavult jegyzetek rég megcáfolt hipotézisekkel, a Sky & Telescope szamárfüles példányai. Miután nem talált megfelelő méretű üres felületet a földgömbjének, Augustine lerakta a padlóra, majd némi nehézség árán kinyitott egy súlyos ablakot, és habozás nélkül kidobott rajta egy öreg, poros számítógép-monitort. Iris odaszaladt a matracok mellől, hogy megszemlélje a maradványait odalent, azt a néhány sötét alkatrészt a fehér havon, amelyek némelyike még mindig lefelé gurult a hegyoldalban. Némán, kérdő tekintettel meredt a férfira.
– Lom – jelentette ki Augie, aztán lerakta a földgömböt a monitor korábbi helyére. Jól mutatott ott, egy szép tárgynak tűnt a természettudomány hulladékai között. Augustine azt tervezte, hogy később, miután a hold felkel, kimegy, és összegyűjti a szemetet, de nagyon jó érzés volt számára kihajítani a monitort az ablakon. Egy apró megkönnyebbülés. Megfogta a hozzá tartozó billentyűzetet, amelyre rátekeredett az egér zsinórja, és átnyújtotta Irisnak. A kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az éjszakába, akár egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg levegőbe, hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben. Miután a nap visszatért, kettesben sétákat tettek a melléképületeken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és lenyugszik. Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát. Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli völgybe mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan, ahol Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van, szalmaszerű szálakban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta rejtőzik. A pézsmatulkok hatalmasak voltak, bozontos bundájuk vastag nemezfonatokba állt össze, és szinte a földet seperte. Hosszú, görbe szarvuk az ég felé meredt. Ősöregnek, szinte történelem előttinek hatottak – mintha már jóval azelőtt itt legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt, és jóval azután is itt legelésznének, hogy az ember építette városok, összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t, hogy egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok, némán rángatta maga után. Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen egyhuzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az állatokat. Eszébe jutott a kis fegyvertároló az obszervatóriumban, azok a vadászpuskák, amelyeket soha nem használt. Felmerült benne, milyen lehet a friss hús íze majdnem egyévi tartós, íztelen élelem után. Megróbálta elképzelni magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremtményt, hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit, leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben sem bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a vért és az erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a készleteik? Akkor vajon megy majd neki?
Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak reménytelenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És még valami: harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő vállát nyomja, amiért nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja valaki másra. Haragudott magára, amiért törődik a lánnyal, noha mindent megtett, hogy ne váljon fontossá számára. A túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszívesebben nem is gondolt volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos lejtését bámulta, miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül várta, hogy felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz, hogy égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban felkúszik az egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár pillanatba, ám amikor a pötty visszakanyarodott a délnyugati látóhatár felé, rájött, hogy az a Nemzetközi Űrállomás, amely még mindig kering, s továbbra is visszatükrözi a Nap fényét a sötét Földre.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

2020. november 23., hétfő

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - ("Megjelenik december 1-jén! Filmpremier a Netflixen december 23-án! ")


Újabb könyvajánlóval jöttem. Még hozzá igencsak izgalmas könyvről van szó. Mely hamarosan Netflixen is látható lesz George Clooney főszereplésével Az éjféli égbolt címmel. Agava Kiadónál pedig dec.1-én jelenik meg Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt címmel. Trailert láttam már napokkal ezelőtt, és azt kell, hogy mondjam brutál jó film lesz. Könyvben viszont nagyon várom, hogy elolvashassam.

 

 „A kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead


Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Megjelenik december 1-jén! 

Filmpremier a Netflixen december 23-án! 


Fordította: Farkas Veronika


 

Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.


Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől.
Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek?

A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin az év legjobbjai közé válogatta, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle The Midnight Sky (Az éjféli égbolt) címmel filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét. 


Filmpremier a Netflixen december 23-án!

Ajánlások

„Lily Brooks-Dalton a kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead

„Gyönyörűen megírt, ritka posztapokaliptikus regény, amely az emlékezettel, veszteséggel és identitással foglalkozik. Emily St. John Mandel Tizenegyes állomásának vagy Kim Stanley Robinson Aurorájának rajongói értékelni fogják ezt a rendkívüli felfedezőutat.”

– The Washington Post

„Az éjféli égbolt tájleírásai lenyűgözőek, a befagyott sarkvidéktől kezdve a végtelen űrig, ráadásul a könyv a legnagyobb kérdésekkel foglalkozik – Mi marad a világ végén? Mennyit ér egy élet munkája? – egy mindig a csillagokat bámuló férfi és a csillagok közt lebegő nő nagyon különböző, de tagadhatatlanul összekapcsolódó élményein keresztül. Csendes regény, egy apokalipszis nélküli posztapokaliptikus történet, amely jóval az utolsó oldala után is sokáig megmarad az emberben.”

– Portland Mercury



Lily Brooks-Dalton

Vermont déli részén született és nőtt fel. Első regénye, Az éjféli égbolt a 2016-os megjelenését követően nagy sikert aratott, mintegy tizenöt országba adták el a jogait, George Clooney pedig filmre adaptálta (The Midnight Sky / Az éjféli égbolt), aminek ráadásul a főszerepét is ő játssza:

Vanityfair cikk

Port.hu


Lily Brooks-Dalton jelenleg a következő regényén dolgozik.


A kötet előrendelhető az Agave Könyvek webáruházában 

35 % kedvezménnyel!

2020. november 17., kedd

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos - ("Már az olvasás közben úgy éreztem, hogy fogom a motyómat, fonalaimat, tűimet, és megyek, megkeresem ezt a varázsos villamost. De aztán eszembe jutott, hogy mit csinálok, ha megtalálom. Na, ugye? Ilyen nekem is kell. Rég olvastam ilyet, ilyen jót. Azt sajnálom csak, hogy ennyire rövid volt. Nem lehetett volna hosszabb? Csak kicsit még… ")

 ~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm a Napkút Kiadónak és Dobó Dorottyának a lehetőséget, hogy elolvashattam ezt a nem mindennapi történetet, A zapumai kóbor villamos c. ifjúsági meseregényt. Azt hiszem, számomra nagy kedvenc lett. Nem gondoltam, hogy lesz még valaha kedvenc meseregényem. Hálásan köszönöm az élményt az írónőnek.

 

 Dobó Dorottya:
A zapumai kóbor villamos


Tartalom:

Zapumában elszabadult szellemvillamos járja a várost, fedélzetén két gyerekkel és egy pulival. Tomi nehezen találja a közös hangot az álomvilágban élő Bogival, ám a villamos rejtélyének felderítése érdekében kénytelen együttműködni a lánnyal. Bogi egy vérbeli kopó alaposságával veszi észre a bűntény kibogozásához szükséges apró jeleket, és csakhamar meglepő magyarázattal áll elő az elszabadult járművel kapcsolatban. Mindeközben a villamosigazgatóság központi épületében is nyomozás kezdődik, miután váratlan levelet kap a polgármester.

Miért indult el vezető nélkül a járat? Mi történik, ha eléri a város villamoshálózatának végét?

Hogy menekülnek meg a szerelvényen ragadt gyerekek? És egyáltalán, miért nincs rajta Zapuma a világon, egyetlen térképen sem?

 

 Véleményem
5/5

Óh, jaj ez a történet olyan aranyos volt! Szuper jó ifjúsági történet a tizenéves gyerekeknek. Nagyon élveztem az olvasását. Csak sajnos nagyon lassan haladtam vele. Nem, nem a történettel volt a baj. Sőt!

Sajnos az elmúlt hetekben, napokban picit túl sok minden jött össze, nem haladtam leggyorsabban. De megnyugtatok mindenkit, hogy Zapuma története szórakoztató, kikapcsolódást nyújt, és nagyon izgalmas.

Már az olvasás közben úgy éreztem, hogy fogom a motyómat, fonalaimat, tűimet, és megyek, megkeresem ezt a varázsos villamost. De aztán eszembe jutott, hogy mit csinálok, ha megtalálom. Na, ugye? Ilyen nekem is kell. Rég olvastam ilyet, ilyen jót. Azt sajnálom csak, hogy ennyire rövid volt. Nem lehetett volna hosszabb? Csak kicsit még…

Mindenesetre, így is élveztem. De jó lett volna hagyni, hogy jobban kibontakozzon a történet. Mert nem igazán tudom, miért is rabolták el a kislányt? Miért került fel a villamosra Bogi, és egyáltalán kicsoda ő? Sok kérdésem merült fel olvasás közben, de abban reménykedem, hogy ezek a válaszok, egy későbbi regényben fellelhetőek lesznek. Hiszen érdemes lenne, folytatni a történetet, szeretnék olvasni tovább, hogy mi lesz a főszereplőinkkel, milyen újabb kalandokba fognak keveredni.

Nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel szeretni fogom ezt a történetet. Igazán szórakoztató volt, ráadásul krimi szál is volt a regényben, ami még izgalmasabbá tette. Igaz volt két idegesítő személy, Bogi és Kelemen. Viszont Kelemen a történet végén mintha kicsit másképpen viselkedett volna. Végülis Bogival megbékéltem a végére, igazán aranyos, bolondos kislány. Ez a történet egyszerre krimi, mese és ifjúsági regény, minden korosztály bátran nekiállhat olvasni.
És akadtak benne érdekességekis... Mindenesetre Dorottyának köszönöm a lehetőséget, hogy elolvashattam.
Van egy kedvenc idézetem Tomitól, ha nem gond, azt meg is osztanám. Ebben nagyon is egyetértek vele. 

A barátait maga választja meg az ember, a testvéreit a szüleitől kapja, Bogit pedig a villamos adta neki, és most pont úgy érezte, mintha egy testvére heverne ott mellette.”

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni, mely várhatóan december 10-én jelenik meg.

Libri 

Líra

 

Facebook:

A zapumai kóbor villamos 

Ha támogatni szeretnéd:

2020. október 8., csütörtök

Maradj otthon! 14.rész - Aposztróf Kiadó ("Romantika, krimi, akció micsoda történetek vannak itt.")

Maradj otthon! rovatom 14-ig részéhez érkezett, az Aposztróf Kiadót mutatom be és hozok onnan pár könyvet, amit én valamikor egyszer szeretnék majd beszerezni, olvasni. A kiadó oldalán néhány magyar szerző könyveire bukkantam. Nagyon érdekes történetek és érdemes bemutatnom nektek.
Íme néhány magyar szerző kötetei, kérlek, támogasd a kiadót és a szerzőit a vásárlásoddal. 
 

 



Andy T. Miller:
Areán  

Tartalom:
Ez egy izgalmas, magával ragadó, misztikus kalandregény, amit el akarsz majd hinni az utolsó betűig. Nem egy rózsaszín lányregény, nincs tarka unikornis, de vannak valódi emberek, valódi szenvedélyek, valódi fájdalmak, és igazi kalandokat élhetsz át. Azoknak ajánlom, akik szeretik a vérbeli kalandokat, az igazi jellemeket, a kemény férfiakat és a harcra kész nőket, akik mégis ízig-vérig nők. Tarts Areánnal egy különleges világba, amely itt van körülöttünk, mégis rejtve előlünk! Ismerd meg a köztünk élő halhatatlanok életét! Mert ők itt vannak…
Éld át a tébolyult szerelmet, az elsörő vágyat, az elme diadalát a halál felett!
Tarts Areánnal, és garantálom, többé sosem leszel egyedül!

A. G. Miller:
Démonok hídja

 

Tartalom:
Alaposan megzavarja az amúgy csendes környék nyugalmát, amikor egy repülőgép hegynek ütközik. A kivizsgálók számára már az első éjszakán kiderül, nincsenek egyedül ebben az elzárt és behavazott világban. A démonok sorra szedik áldozataikat, a kutatás vezetőjét egyetlen éjszaka kétszer is megpróbálják megölni. A rendőrfőnök takaros listát vezet a titokzatos halálesetekről és eltűnésekről.
A megoldás kétségkívül egy függőhíd túloldalán van, így csak át kell jutniuk oda, hogy megismerjék.
A terv egyetlen szépséghibája, hogy azok közül, akik eddig átkeltek rajta, még senki nem tért vissza.

Daniel Barrow:
Bóra


Tartalom:
Daniel Barrow, a dörzsölt, régimódi San Franciscó-i magánnyomozó egy napon igen kellemetlen gyilkossági eset kellős közepén találja magát: lakása közelében halálra gázolnak egy ismeretlen férfit, akiről kiderül, hogy bérgyilkos, és éppen hozzá indult.
A baj nem jár egyedül, így Mr. Barrow lakását felforgatják, az életére törnek. Nyomozásba kezd hát a saját szakállára, és nem sokkal később az informátorát halálos baleset éri. A nyomok Horvátországba vezetnek, ahol a dörzsölt főhősünk ügyesen lavírozik a nehézfiúk között.
Gyilkosságok, verekedések, kiadós lövöldözés után jut el a megoldásig, és menti, aki menthető.
Lüktető történet, bunyók, kések, motoros fűrész, hullák és akasztófahumor egy régi vágású magánhekus szemszögéből, aki semmit nem bíz a véletlenre.
Ja, és miért Bóra? A történet végén az is kiderül…

Greta May:
Gonosznak hittelek

Tartalom:
Brendát a vadon elszigeteltségében neveli fel a nagyanyja. Úgy tudja, hogy az emberiség kipusztult. Boldog és nyugodt mindaddig, amíg kénytelen rájönni, hogy az erdőn túl létezik egy másik világ. A beilleszkedés egyáltalán nem könnyű számára. Amikor kiderül, hogy egy gazdag család örököse, az életére törnek.
Titkok, hazugságok, veszély és szerelem…
Sikerül mindezekkel megküzdenie? Megbízhat-e a környezetében? És a szerelme tényleg az, akinek látszik?

Greta May:
Szex és hatalom


Tartalom:
Cathrin a bérgyilkos szeretőjével együtt menekül az FB
I elől. A szexen kívül csak egy dolog érdekli, hogy tönkretehesse gyűlölt nővérét, Carrie-t, aki nyomozóként dolgozik a New York-i rendőrségen. A két lány kitartóan üldözi egymást, párharcukat azonban váratlanul megszakítja egy titokzatos harmadik személy. Az idegen – nem tudni, miért – az életükre tör, így össze kell fogniuk a közös ellenség ellen. Vajon együtt tudnak működni, miközben gyűlölik egymást?
A visszafogottan erotikus regény a nagy sikerű Ölelj és ölj, valamint az Egy gyilkos naplója szereplőinek történetét fűzi tovább, ugyanakkor önmagában is értelmezhető.

Greta May:
Ölelj és ölj  

 

Tartalom:
Cathrin, hogy kitörjön öccsével az otthoni merev, elitista környezetből, még attól sem riad vissza, hogy beépüljön egy bűnszervezetbe, Ravasz manipulációinak köszönhetően olyan eseményláncolatot indít el, mely nemcsak a szabadságukat, hanem életben maradásukat is veszélyezteti.
A rendőrség és a gengszterek elől egyaránt menekülni kényszerül a testvérpár, s mintha mindez nem lenne elég, Cathrin olthatatlan szenvedélyre lobban egy férfi iránt, akit túl veszedelmes szeretni.


Zainkó András:
A háború angyalai

Tartalom:
Joshua Peters egy távoli ország háborús körülményei között találja magát, ahol civilek szenvednek, ezért a védelmükben cselekszik. A terrorszervezet nők és gyerekek ellen elkövetett kegyetlenkedéseit kíméletlenül megtorolja, ha kell, egyedül száll szembe a túlerővel. Amikor ereje fogytán, megjelenik előtte Mariel…

„Létezik egy hely, valahol a Menny és a Föld között, ahol nem járt még ember. Isten angyalai járják e földet, mely végtelen, kopár pusztaság. A nap fénye nem jut el ide, a föld megkeményedett az évmilliók során, és egy fűszálat sem enged megszületni. Kardok ezreit szúrták a földbe. Mariel sétál végig köztük, és Joshua Peters kardját tartja a kezében. Olyan helyre érkezik, amely üresen áll. Arca nem tükröz érzelmet, letekint, és leszúrja a kardot a földbe. Olyan harcosok élete ez, akik nem szabad akaratukból küzdenek az emberi gonoszság ellen, hanem isteni sugallatra. Az Úr küldi oda őket, ahol szükség van rájuk, mert vannak harcok, melyeket angyalok nem vívhatnak meg…”


Kondricz Péter:
Szerelem a Boko Haram árnyékában

 Tartalom:
Egy magyar diplomata Nigériába kerül, ahol megismerkedik egy helyi lánnyal, és egymásba szeretnek. A boldogságukra hamar árnyék vetül, mert a férfit a Boko Haram terrorszervezet elrabolja. Vajon kinek állt érdekében a külgazdasági attasé rejtélyes eltűnése? Hogyan lehet ép elmével túlélni egy ilyen helyzetet?
Kondricz Péter műve nem csak szerelmes regény. A Nigériát alaposan ismerő szerző bepillantást nyújt Afrika legnépesebb országának szokásaiba, megismerhetjük annak kulturális sokszínűségét, valamint drámai képekben tárja elénk az ott élők mindennapjait.
Azoknak ajánljuk ezt a könyvet, akiket érdekel Nyugat-Afrika lenyűgöző, egzotikus világa, amelyről a rendkívül izgalmas, a valóság és fikció között lebegő regény mesél.

A könyveket itt tudjátok megvásárolni kedvezményesen.
Aposztróf Kiadó

2020. október 4., vasárnap

Interjú K. M. Holmes írónővel - ("Kedvenc karakterem? Tyűha! Mindegyik az lett :) Mindegyiket másért szerettem írni. ")

Köszönöm K. M. Holmes írónőnek, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Írónőtől a Tiéd a főszerep c. könyvét olvastam el, már akkor tudtam, hogy nagyot fog robbantani. Hiszen egy érzéki, szenvedélyes történetet alkotott, mely szinte folytatásért kiáltott.Nemrég, a napokban jelent meg a Miénk a pillanat c. könyve, Nathan és Helena történetét meséli el. Ebből kifolyólag az írónőről, könyveiről és a karaktereiről fogunk beszélgetni.Tartsatok velünk!

(Forrás: K. M. Holmes írói oldala.)

1.

Kérlek, mesélj kicsit magadról! Honnan jött az ötlet, hogy írj?

Először is, köszönöm a megkeresést, és nagyon örülök, hogy tetszett az első könyvem. Mit mondhatnék magamról? Talán beszélhetnék a szenvedélyemről, amely nem csak az írás, hanem a könyvolvasás is. Mert tényleg érzelmekkel bírok velük kapcsolatosan. Mindegyik elolvasott könyvemhez gyengéd szálak fűznek, és mindegyik tovább él bennem. Ezért is mondom, hogy engem az olvasás tanított meg írni, de természetesen nem állok meg ezen a ponton, nemsokára kezdek egy írói tanfolyamot, amit már nagyon várok! Az „ötlet”, hogy írjak, nem jött, hanem velem született. Gyerekkorom óta alkotok, és nagyon szerencsésnek gondolom magam, hogy bizonyos részeim kibontakozhatnak az írás által.

2

Mennyire volt nehéz elindulni, és kiadót keresni? Hogyan találtál az Álomgyár Kiadóra? Milyen érzés velük dolgozni?

Nem mondom nehéznek, az élet ebben elkényeztetett. Persze ez nem egy olyan dolog, ami csak az ember ölébe hullik, mert rengeteg munka előzte meg, de az első kézirat, amit elküldtem az Álomgyár kiadónak - megjelent. Hiába próbálnám meg szavakba önteni, úgyse tudnám megfogalmazni azt az érzést, ami bennem volt, amikor felhívtak és közölték, hogy a kézirat kiadásra alkalmasnak bizonyult. Kizárólag bennük gondolkoztam, nem fordultam más kiadóhoz, valamiért azt éreztem, hogy ennek a csapatnak a része akarok lenni. Fiatalok, energikusak, lelkesek és annyira kedvesek! No, meg kicsikét dilisek, de ezt csak halkan súgom...

3.

Az élő bejelentkezés alatt hallottam, három kötet tervezel, és volt, aki megkérdezte, hogy Amy is kap-e külön történetet. Tudnál erről mesélni?

Igen, jelenleg három (romantikus-erotikus) történet vár megírásra, vagyis már csak nagyjából kettő és fél. Azért nem több a számuk, mert egyszerűen nem engedem meg az agyamnak a további történetek kitalálását, mert néha a való életben is jelen kell lennem. :) Amy-nek nem tervezek külön történetet, de nagyon jó érzés, hogy a mellékszereplőkhöz is így ragaszkodtok! A Tiéd a főszerep után Nathan története tervezett volt, Damian pedig némi nyomás hatására indult el, de addig nem kezdtem bele a történet a megírásába, míg nem éreztem, hogy kellő izgalommal és lendülettel meg tudom tenni. Ám már nyakig benne vagyok, és alig várom, hogy ti is megtudjátok, milyen az élete Camie után.

(Forrás: K. M. Holmes írói oldala.)

4.

Van kedvenc karaktered? Melyiket volt legnehezebb megírni?

Kedvenc karakterem? Tyűha! Mindegyik az lett :) Mindegyiket másért szerettem írni. A legnehezebb talán Damian volt, a jófiúkkal gondban vagyok :) Persze még nem bontakozott ki teljesen, szóval az Enyém a végszó c. könyvben majd kiderül, hogy milyen is valójában...

5.

Hogy érzed magad? Milyen érzés volt számodra, hogy ilyen nagy rajongó tábora van neked és könyvednek? Számítottál ekkora nagy sikerre?

Az izgalom minden nap a maximumon pörgette a szívem, nagyon vártam az első reakciókra. Nem sokan mernek egy első könyves szerzőnek bizalmat adni. Pedig valahol minden írónak el kell kezdeni... Aztán jöttek az újabb és újabb pozitív véleményezések, és szépen, lassan kialakult körém egy szeretetgyűrű. Egy bázis. És most ezzel a csoportomban lévő emberekre utaltam, akik egész egyszerűen velem lélegeznek és izgulnak, vagy ha kell, drukkolnak és biztatnak. Csodálatos érzés, amikor létrehozol valamit, és elismerik a munkád. Az pedig még felemelőbb, ha tudatják is az emberrel!

6.

Mesélj kicsit az írásról. Van inspiráció, múzsád, amitől jobban tudsz írni? Esetleg hallgatsz zenét, ha igen, mit?

Engem minden inspirál. Lehet az egy jó film, egy könyv, zene, vagy egy jelenet, amit meglátok az utcán. Vagy egyszerűen egy érzés, amit keltenek bennem ezek a dolgok. Nagyon szeretek olvasni, amit már mondtam is, legfőképp azért, hogy ihletet szerezzek. Nem úgy, hogy ugyanazt megírjam, amit olvasok, mert látod, hogy egyébként sem alkalmazok elcsépelt, tipikus és sablonos jeleneteket, de valahogy olyan hatással van rám egy jó regény, hogy rögtön megjön a kedvem az íráshoz. Gondolatokat ébreszt bennem,és ez az igazi inspiráció számomra. Zenében mindenevő vagyok. Hangulat kérdése, hogy éppen milyen stílusút hallgatok.

7.

Melyik párost volt könnyebb megalkotnod? Miguel & Camie vagy Nathan & Helena párosát?

A Tiéd a főszerep kapcsán, amikor a történetet kitaláltam még az volt a fejemben, hogy Damian-Camie. Miguel csak mellékszerepet kapott volna, de valahogy az ő kettősük teljesen átformálta a regényt. Én magam szerettem meg őket annyira, hogy kidobjam a terveimet, és átgondoljam a sztorit. Nathan-Helena kettőse pedig a szívem csücske lett, szerintem remek páros lettek, őket is nagyon szerettem írni, és talán könnyebb is volt.

8.

A borítók nagyon szépek, nekem különösen a második tetszik jobban. Milyen együtt dolgozni Ádámmal? Mennyire könnyű összehozni egy borítót? 

Ádám egy varázsló. Tényleg. Képzeleteket valósít meg, és mindezt nagyon ízléses, és igényes módon teszi. Az egész koncepció, miszerint legyen dupla borító az ő ötlete volt. A borítón szereplő személyek képei viszont az én kutatómunkám eredményei. De Németh Renátát sem hagynám ki a dicséretből, mert az ő munkája is nagyban hozzájárult, hogy a könyv ilyen szép legyen.

9.

Családod, barátaid miként fogadták, hogy írásra adtad a fejed?

Senkinek nem volt ellenvetése. :) Mindenki örömmel fogadta, bíztattak, és velem izgultak!

10.

Mi jön most? Lesz új történet, könyv a közeljövőben? Mik a terveid?

Jelenleg az Enyém a végszó megírásán dolgozom, aztán jöhet a többi. Bízom benne, hogy sok olvasóm lesz, és egyre szélesebb körben, fogják olvasni a regényeimet, mert szeretnék egy fordulatos, történetekkel teli világba kalauzolni mindenkit!

A könyveket itt tudjátok beszerezni:

Álomgyár Kiadó
Líra
Bookline
 

2020. október 3., szombat

Beleolvasó: C. C.Brown: Tania – Utazás a múltba ("Halk suttogás, ajtócsukódás. Meleg kéz az arcomon, levendula illat, puha takaró a testemen, klórszag, halk beszélgetés a fejem fölött.")

Ma újabb beleolvasót hozok nektek. Most épp C. C.Brown: Tania – Utazás a múltba címmel. A következő részlet 3. fejezet jön, melynek címe: Egy másik világ – Két hónappal később. Tania itt már egy másik világban él, ahol mások szokások és az emberek, emiatt néha vicces helyzetekbe keveredik

 
C.C.Brown:
Tania - Örvény a múltba

Tartalom:

Almási Tania egy rendkívüli lehetőséget kap a dél-angliai tengerparton működő Living Coasts víziállatkerttől, így néhány hónapra Torquay-ba költözik. A tenger fölött magasodó állatkert helyén száz éve még az angol arisztokrácia társasági életének központja, a Marine Spa épülete állt. Egy éjszakai, egyéni mentőakciója alkalmával a sziklák alatt kavargó örvény a mélybe, vagyis 1893-ba sodorja. Így veszi kezdetét egy izgalmas, kalandokkal átszőtt utazás, ahol egy okostelefon fontos szerepet kap, de számtalan bonyodalom okozója is. Hogyan sikerül áthidalnia az évszázados különbségeket? Izgalmas hajsza, kalandos utazás, szerelem, humor, és felhőtlen kikapcsolódás, legfőképp az olvasónak!

 

ENGEDÉLLYEL

  3. Egy más világ

Két hónappal később

Halk suttogás, ajtócsukódás. Meleg kéz az arcomon, levendula illat, puha takaró a testemen, klórszag, halk beszélgetés a fejem fölött.
– A közelben nem észleltek vészjelzést egy hajóról sem, madame… – mondta egy füstös, férfihang.
– Living Coasts. Ez van a mentőruházaton, doktor. Kérem, lesz olyan szíves, és utánanéz a kikötőben, tudnak-e ilyen nevű hajóról?
– Ahogy óhajtja, Lady Thinder, de szabadjon megjegyeznem, inkább betegházba kellene szállítanunk a hölgyet. Még nem derült ki, hogy teljesen egészséges, és akár a pestist is hordozhatja.
– Ne nevettesse ki magát, doktor Marlow! Ön azonnal észrevenné ennek jeleit.
– Ön hízeleg, Lady Thinder.
– A hölgy kifáradt, majdnem megfulladt, midőn a személyzet észrevette a vízben, és kihúzták. Pihenésre van szüksége. S jól figyeljen barátom, erről egyelőre egy szót sem ejthet senkinek! Bízhatom a diszkréciójában?
– Feltétlen híve vagyok, őlédiségednek! Titoktartásomban bízhat.Ajtócsukódás. Halk csengettyű, ajtónyitódás.
– Oui madame! – mondta franciásan raccsoló, fiatal hang.
– Francise, – szól ugyanaz a kellemes, kifinomult női hang – kérem, küldje Johnt, a kocsim álljon elő. Átszállítjuk a hölgyet a nyári lakba.
– Oui madame!
Ajtócsukódás, levendula illat.
– Kedvesem, hogy van? – keze újra a homlokomon.
Tehát nem fulladtam meg, vagy csak majdnem, és most valamilyen súlyos agykárosodás szövődményeként hallucinálok. Ezek a hangok, ez a furcsa beszédstílus. Amiért értem csak azért van, mert az egyetemen picit jobban belemélyedtem a tizenkilencedik századi írók műveibe, és apám régi könyveit olvasgattam. Annyira mégsem súlyos az agykárosodásom, hogy most ezen gondolkodom. Kinyitom a szemem.
Gyertyákkal megvilágított, tágas helyiség, inkább barlang, mint ház. Visszhangzik minden szavam, ahogy a fölém hajoló, szépen ívelt szemöldökű, hatvanas évei végén járó nőnek válaszolok.
– ol… hol vagyok? – a filmekben is mindig ezt kérdezik.
– A Marine fürdőszalonban, kedvesem.
A nő most feláll, egy oroszlánlábú, nehéz asztalhoz lép, amely tán arra hivatott, hogy a közepén lévő ezüstcsengő még apróbbnak, és finomabbnak tűnjön. Két ujjal felemeli, és finoman megrázza a csengőt. Most távolabbról is meg tudom nézni őt: Egy ódivatú, vörös bársony ruhában áll, az asztalnál. Kosztümös filmekben láttam hasonlót eddig. A ruha nem dekoltált, inkább visszafogottan elegáns a hófehér, gallérszerű felsőrésszel. Nyakán – már ami látszik belőle – fehér gyöngyöket visel. Vékony, ívelt orra nemesi formát ad az arcának, amely hófehér, és makulátlan. Elmehetne egy L’oreal hatvan felettieknek reklámban is. De mit is gondolok itt össze – vissza! Fogalmam sincs, hogy csöppentem egy filmforgatás közepébe! Felemelkedek, de a fejembe nyilall a fájdalom, így visszahanyatlom a párnámra, ami olyan, mintha ezer tollpihébe süppedne a fejem. A bóbitás, fekete ruhás szobalány újból belép, két libériás inassal.
– Csakhogy végre megérkeztek. Kérem, óvatosan emeljék fel Madame Zarát, és ültessék a kocsimba.
– De én nem vagyok… – próbálok ellenkezni.
– Csitt barátném, most ne szóljon, majd később a teánál beszélgetünk – fordul most felém a nő.
– De hölgyem, izé...
– Szólítson Georgia-nak, ahogy a barátaim szólítanak.
Ez már túl sok volt, az agyam majd széthasadt úgy dolgozott a folyamatos fordításon, mivel annyira választékosan beszélt Georgia, hogy agykapacitásom nagy részét ez foglalta le, és nem a gondolkodás a kérdések, és válaszok értelmén.
A két inas megemel párnástul, mindenestül, és mint a gólya viszi a fiát játékban, elkezdenek felfelé vinni egy lépcsőn. Végül egy ívelt, színes üvegekkel kirakott ajtón keresztül, kijutunk a szabadba. Mélyet szippantok a friss, kissé csípős levegőből, s ettől megszédülök. Azt gondolom, álmodom. Lehet, hogy kórházban fekszem, és kómában vagyok. Az oxigénhiánytól kómába kerülhet az ember, és ez az egész csak a képzeletemben történik.
A két lovas konflis nagyon is igazinak tűnik, a Beacon Cove széles, macskaköves útján. A gyönyörű, fényes, fekete lovak orrlyukaiból párafelhő száll fel, patáik türelmetlenül.

 

Ha tetszett a beleolvasó, itt megvásárolhatod a könyvet.

 

 

2020. október 2., péntek

Beleolvasó: S.A.Locryn: Gyufaláng - (" Nem akart spórolni azzal, amit előző nap vett. Tamásnak rendes ételre volt szüksége. Annak ellenére is, hogy Sándor tökéletesen jól emlékezett rá, hogy min voltak kénytelenek és képesek túlélni a háború alatt, a legjobbat akarta adni Tamásnak, amit szegényesen feltöltött konyhája csak lehetővé tett. ")

S.A. Locryn: Gyufaláng c. könyvéből újabb részletet hozok nektek. Tudom kissé el vagyok maradva, de igyekszem hozni a részleteket nektek. Folytatom a múltkori elkezdett részlettel. Tamás és Sándor ebben a részben, konyhában van és arról beszélgetni ki a jó házigazda. Tartsatok velem és olvassátok el.

S.A.Locryn:
Gyufaláng 


Tartalom:

Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten.
1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre.
Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki?
Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?

  ENGEDÉLLYEL

 

Nem akart spórolni azzal, amit előző nap vett. Tamásnak rendes ételre volt szüksége. Annak ellenére is, hogy Sándor tökéletesen jól emlékezett rá, hogy min voltak kénytelenek és képesek túlélni a háború alatt, a legjobbat akarta adni Tamásnak, amit szegényesen feltöltött konyhája csak lehetővé tett. Ahogy elhatározásra jutott, épp becsukta volna a fridzsider ajtaját, mikor Tamás váratlan megszólalása magára vonta a figyelmét.
– Van pénzem – jelentette ki. – Nem kell neked eltartanod.
– Persze, hogy van – vont vállat Sándor, és iszonyatosan szégyellte magát, amiért a barátja azt volt kénytelen feltételezni, hogy rajta akar spórolni.
– Komolyan mondtam – erősködött Tamás –, mindent meg tudok fizetni, amit rám áldozol...
– Nem áldozat – vágott a szavába Sándor, majd lesütött szemmel félre fordult –, sajnálom, hogy nem vagyok jobb házigazda ennél.
– Neked sincs sok. Nem várhatom el...
– Nem! – Sándor hirtelen felé fordult, arcán a tiszt kifejezésével, aki régen volt. Nem tűrt ellentmondást. – Nem nyitok erről vitát. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nem kell számolgatnia, hogy jön ki. Engem általában csak nem érdekel...
– Rendben – bólintott, mintha a fogát húznák.
Sándor mielőtt becsukta volna a hűtőszekrény ajtaját, megpróbált még egy bátorító mosolyt villantani Tamásra. Remélte, hogy sikerült, sosem volt erőssége a mosolygás. A fronton különösen nem, és azóta is inkább meghagyta másoknak.
Nekiállt tojást sütni. Először szalonnát darabolt egy serpenyőbe, majd hagymát vágott mellé, mikor sercegni kezdett a kisült zsír. Kevergette, várta, hogy kellőképpen üvegesre süljenek. Aztán a tojásokat is a serpenyőbe törte, míg azok sültek, egy kopott kannában vizet készített teának. Úgy gondolta, Tamásnak mindenképp jót tesz majd. Szerencsére a konyhában még valamennyi mézet is talált. Kávéból viszont teljesen kifogyott, és előző nap eszébe sem jutott, hogy vegyen.
Tamás minden mozdulatát figyelte, de nem szólt semmit. Éppen eléggé lefoglalta a csontjait is összerázó köhögés. Sándor ilyenkor óvatosan minden alkalommal hátrapillantott a válla felett. Próbálta megnyugtatni magát, hogy csak az aggodalom miatt érzi úgy, hogy a köhögés egyre rosszabb, és Tamás lélegzetvétele egyre sípolóbb.
Reggeli alatt nem nagyon beszéltek. Sándor szája szélén halvány mosollyal figyelte, ahogy Tamás minden érzékét leköti a reggeli. Azok odaadásával tépte a kenyeret, forgatta a szájában a falatokat, akik napok, sőt hetek óta nem jutottak rendes ételhez. Meglátszott rajta a hosszas koplalás. Nemcsak a soványságán, hanem azon is, hogy nem bírt sokat enni. Az elé tett ételnek talán csak a felével végzett, mikor eltolta maga elől a tányért.
– Később megeszem – mondta Sándornak szabadkozva.
– Rendben. – Sándor elcsomagolta a maradékot, és olyan helyre tette, ahol a loncsos macska véletlenül sem érheti el. Majd térült fordult, és egy jó nagy bögre mézes teát tett le Tamás elé.
– Ugye nem kukoricacsuhé tea? – szagolta meg gyanakodva az aranysárga italt.
– Az sajnos nem maradt a frontról – vigyorgott ironikusan Sándor. – Hársfa és citromfű. A piacon áruló füves nénjétől kaptam a keveréket, miután megtudta, hogy a fronton voltam.
– Hihetetlen, hogy vannak még olyanok, akik adnak abból, amijük van.
Sándornak nem kellett külön szóvá tennie, hogy nem lenne az otthonában olyan luxuscikk, mint a hársfavirág tea, ha az öregasszony nem szánja meg jóindulatúan. Pedig ő csak kukoricacsuhét szeretett volna a saját megfázására. Azt, amivel a fronton is gyógyították magukat. De a nénje csak kinevette, a kezébe nyomta a teát, és egy fillért sem fogadott el.
Tamás sem öntötte szavakba, hogy ő maga nem nagyon találkozott emberi kedvességgel, mióta hazatért a saját háborújából. Sándor értette abból az iménti egy mondatból. Átfutott az agyán, hogy talán szégyellnie kellene magát, hiszen ha nem Tamásról lenne szó, ő maga sem tartozna az adakozók közé. Éppen emiatt döbbentette meg most visszatekintve az öregasszony jó szándéka.
Tamás válla megremegett, és Sándor látta rajta, hogy próbálja visszanyelni az ismét feltörni készülő köhögést. Fogása lazult a bögrén, nehogy a köhögés rengései miatt kilöttyenjen a tea.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Book Dreams Kiadó

S.A. Locryn írói oldala