Brett O'Conor írótól újabb beleolvasót hoztam a Vérengzők sorozatának a 2.részéből az A Mészáros címmel. A sorozatnak, hamarosan megjelenik májusban A Szekta címmel.
1.-2. fejezetét hoztam ebben a rovatban, hamarosan hozom a többit is.
Brett O'Conor
A Mészáros
(Vérengzők 2.)
.jpg)
Tartalom
A Vérengző ügyének sikeres lezárása után, Jim Donaghue már saját ügyosztályát vezeti Washingtonban. Feladata, hogy tömeg-, és sorozatgyilkosokat kapjon el, illetve kiemelt bűnügye-ket derítsen fel. Zsebében az FBI legmagasabb rangú vezetőinek felhatalmazásával, a vezető különleges ügynök és a részlege hatékonyabb, mint valaha.
Donaghue, egy eredményesen lezárt nyomozás végeztével, jól megérdemelt szabadságát tölti a világtól távol eső hétvégi házában, amikor váratlan üzenetet kap egy régi ismerőstől. Ellen-érzéseit leküzdve, felveszi a kapcsolatot az informátorral, aki hajmeresztő állításokkal áll elő és a vezető ügynök hamarosan úton van Kentucky felé. Személyesen akar meggyőződni róla, lehetséges-e, hogy valóban igaza van a kapcsolatnak? Mert a pakliban az is benne van, hogy a múltból előkerült ismerős csupán így akarja csapdába csalni Donaghuet, mert elégtételt akar venni rajta egy hajdani sérelemért.
A helyszínen Donaghue hamar rájön, hogy az informátor által közölt feltételezéseknek nagyon is van valóságalapjuk. Miután beleveti magát az ügybe, rájön, hogy bár mindenki szívélyesnek látszik, közel sem olyan összetartó a közösség, mint azt magukról állítják. Mindenki tud valamit a másikról és a legtöbben ezt a tudást a mindenkori érdekeiknek megfelelően használják fel. A lakosok között egyetlen dologban van teljes egyetértés: Itt soha, semmi nem marad titokban!
Amint Donaghue megkezdi a munkát, a Mészáros is belendül és látszólag válogatás nélkül gyilkol. Az ügynöknek minden tapasztalata azt súgja, hogy sietnie kell, mert a Mészáros nem ötletszerűen öldököl, hanem okkal válogatta ki az áldozatait. És ha már mindet elkapta, akkor örökre felszívódik…
ENGEDÉLLYEL
Első fejezet
A diszkréten elrejtett légkondicionáló halkan zümmögött a háttérben. Tavaly nyáron, mikor először kapcsolta be, még zavarta egy kicsit, de Jim Donaghue vezető különleges ügynök már oda sem figyelt a halk zajra. Teljesen belemerült a kezében tartott jelentésbe. Lapozott. Ugyanaz az okmány az előtte álló nyitott laptop képernyőjén is ott volt, de ő jobban szerette papíron olvasni ügynökei ténykedésének leiratait. Már csaknem a végére ért és megállapította, hogy jól gondolkodott az ügyről, amikor ráállították az ügyosztályát. Ez nem sorozatgyilkosság volt, hanem egy egyszerű gyilkosságsorozat. Valamiért úgy gondolta, jót tesz a hatékonyságnak és a statisztikáknak is, ha külön választja ezt a két dolgot, bár azzal tisztában volt, hogy kriminalisztikailag nem helytálló a meghatározás.
Ennek az esetnek a hátterében egy elszámolási vita állt és Donaghue magában behúzott egy jó pontot ügynökének, amiért gyorsan megszimatolta, hogy miről van szó. Hudson Page ügynök volt a csapata legfiatalabb és egyben legújabb tagja, de ígéretesnek tűnt, így amikor alig két év aktív szolgálat után beadta a jelentkezését Donaghue csapatába, ő átvette. Ez volt Page első önálló ügye és kiválóan oldotta meg. Alig kilencvenhat óra alatt elkapta a fickót, aki három embert megölt és éppen a negyedik gyilkosságára készült, amikor sikerült kézre keríteni. Donaghue külön értékelte, hogy Page bevonta az elfogásba a helyi rendőri erőket is és az ügy sikeres, gyors lezárása nekik is hozott egy kis dicsőséget. Azt persze nem kötötte Page orrára, hogy ezt a rendőrség nyomozója is megerősítette neki. Így mindenki jól járt és sohasem árt, ha lesz egy kis együttműködési hajlandóság, ha megint arra lenne dolguk. Mint ahogy azt sem mondta meg Page-nek, hogy éppen azért állította rá egyedül, mert ő már az első rendőri jelentések alapján is úgy gondolta, hogy ez nem sorozatgyilkosság. Ellenben biztos volt benne, hogy ennek a fiatal és agilis ügynöknek jót tesz majd egy kis önbizalom-tréning. Befejezte az olvasást és ránézett az asztal másik oldalán ülő ügynökre.
- Szép munka volt Page ügynök! Gratulálok az első önálló ügyének sikeres lezárásához.
- Köszönöm uram! Megtiszteltetés, hogy megbízott bennem!
- Rászolgált!
Donaghue a laptop felé fordult és ráillesztette a digitális aláírását az ügynök jelentésére.
- Elküldheti az okmányokat, aláírtam!
Mondani akart még valamit, de a mobilja rezegni kezdett az asztalon. Rápillantott, aztán némi csodálkozás után lenémította a készüléket.
- Van kérdése vagy hozzáfűzni valója, Page ügynök?
- Nincs uram!
- Akkor menjen, fejezze be a papírmunkát és alaposan használja ki a hétvégét a lazításra!
- Rendben uram, köszönöm! Jó nyaralást önnek!
- Köszönöm!
Mikor Page elhagyta az irodáját, felkapta a telefonját és megnyitotta a híváslistát. „St. Helens Elmegyógyintézet” olvasta le iménti hívója nevét. Vajon mi történhetett? Rányomott a visszahívásra.
- Tessék St. Helens! - hallatszott a vonal túloldalán.
- Jim Donaghue vagyok! - mutatkozott be. - Az imént hívtak engem.
- Üdvözlöm Donaghue ügynök! Kapcsolom Dr. Moore-t.
Dr. Moore a harmadik csengésre felvette és hivatalos hangon bemutatkozott.
- Jim Donaghue vagyok doktor úr, hívott engem.
- Igen Donaghue ügynök. Köszönöm, hogy visszahívott!
- Ez természetes! Mi történt doktor úr?
- Lenny Maraccio ma reggel meghalt.
Donaghue megdöbbent, de lassan kénytelen volt magához térni. Tehát Lenny Maraccio, az FBI egykori vezető különleges ügynöke és az ő társa…, Idaho réme, a hírhedt Vérengző nincs többé…! Fura módon valamiféle megkönnyebbülést érzett.
- Hogy történt? - kérdezte.
- A páciens az éjjel agyvérzést kapott, aminek következtében összeomlott a keringése és a szíve nem bírta tovább.
- Elképzelhető, hogy a kezelésére használt… gyógyszerek okozták a halálát?
- A boncolás még nem fejeződött be de az én véleményem az, hogy a páciens állapotának szinten tartására használt gyógyszerek közvetlenül nem járulhattak hozzá a halálához.
- Na persze! - gondolta Donaghue. - Alig vártátok már, hogy elpatkoljon.
Fújt egy nagyot, hogy lehiggadjon, megköszörülte a torkát, aztán újra beleszólt a kagylóba.
- Köszönöm, hogy tájékoztatott doktor úr!
- Nincs mit Donaghue ügynök! Óhajtja, hogy átküldjem önnek Lenny Maraccio aktáit?
- Ha minden igaz, a kapcsolattartási adatok között talál egy email címet. Megtenné, hogy oda továbbítja? Tudja, hivatalosan nem én vagyok az illetékes az ügyben.
Azt már nem tette hozzá, hogy azért lett ő a közvetlen kontakt, mert a hivatalnál mindenki más igyekezett gyorsan elfelejteni Lenny Maracciot.
- Természetesen Donaghue ügynök! Amint megvan a boncolási eredmény, azonnal elküldöm.
- Köszönöm! Viszont hallásra Dr. Moore!
- Viszont hallásra Donaghue ügynök!
Letette a telefont és állát a kezeire támasztva egy percig csak maga elé bámult. Aztán egy mély sóhajtás után újra felemelte a mobilt. Evelyn száma még mindig a „Kedvencek” között volt. Gyorsan rányomott a hívás gombra és amíg kicsengett, azon gondolkodott, vajon hiányzik-e még neki a nő.
Ő és Dr. Evelyn Larkin még a Vérengző utáni hajsza során kerültek közel egymáshoz. A nő vele tartott a fővárosba, amikor Donaghuenak felajánlotta az iroda, hogy vezesse az új, illetve megoldatlan sorozat- és tömeggyilkoságok felderítésére létrehozott ügyosztályt.
Egy darabig jól megvoltak és a jónevű doktornőnek kitűnő állása volt az Egyetemi Kórházban, de valójában utálta Washingtont. Ezen kívül, bár sohasem hibáztatta Donaghuet, mindig ott feszült köztük egy kis szakadék, amiért Maraccio megölte Evelyn egyik kolléganőjét is. Végül, emiatt a ki nem mondott, soha át nem beszélt probléma miatt, eltávolodtak egymástól és rövid idő alatt ki is hűlt a kapcsolatuk. Ezt látszott igazolni az is, hogy alig egy évvel később, Evelyn azonnal igent mondott, amikor visszahívták osztályvezetőnek a régi munkahelyére. A félhivatalos megkeresés után tíz nappal már haza is költözött Idahoba. De azért még jóban voltak.
- Szia Jim! - köszönt bele Evelyn a telefonba. - Mi újság?
- Szia Evelyn! - megköszörülte a torkát, mert nem tudta hogy kezdje el, de aztán belevágott. - Maraccio meghalt ma reggel.
Egy pillanatig csend volt a vonal végén, aztán a nő halkan válaszolt.
- Sajnálom!
Ezt Donaghue nem nagyon hitte el. Kicsit törleszteni akart Evelynnek, amiért az pillanatok alatt faképnél hagyta, bár ez Maraccio halála kapcsán nem volt épp helyénvaló. Ráadásul nem is volt köze kettőjükhöz. De azért nem állhatta meg.
- Valóban?
Hallotta, hogy Evelyn nagyot sóhajt a vonal túlsó felén, aztán egy ajtó csukódásának a zaja szűrődött be a telefonba.
- Nem Jim, egyáltalán nem sajnálom de szerintem ezt magadtól is tudod! Ahogy én is tudom, hogy Maraccio nem csak a társad hanem a barátod is volt. Ezt tiszteletben tartom de attól még egy rohadt állat volt! Megölte a családját, egy csomó embert és Amy-t is.
- Tudom. - felelte Donaghue. - Csak gondoltam, szólok.
- Köszönöm! - Evelyn hangja tárgyilagos volt. - Tehetek érted valamit?
- Semmit! Vigyázz magadra! - ez elég idétlenül hangzott. - Szia!
- Szia!
Miután befejezte a hívást, kikapcsolta és eltette a laptopot, aztán bezárta az irodáját és felliftezett az igazgatósági szintre. Főnöke éppen telefonált de intett neki, hogy mindjárt befejezi. Úgy is volt. Hamarosan újra intett, hogy végzett.
- Szevasz Jim! Gratulálok az ügy megoldásához, szép munka volt!
- Szevasz! Hudson Page ügynöké az érdem. - felelte szerényen Donaghue.
- Meg a tiéd! Mit tehetek érted Jim?
Donaghue úgy döntött, a kellemetlenebb végével kezdi.
- Az előbb hívtak a St. Helensből. Maraccio meghalt.
Gavin Butler igazgató arcán árnyék futott át, aztán igyekezett úgy tenni, mintha nem érintette volna meg az iménti hír. Pedig nagyon is megérintette. Megkönnyebbült.
- Sajnálom Jim!
Kezdett elege lenni a sajnálkozásból. Főleg azért, mert sem Evelyn, sem az igazgató nem gondolta komolyan.
- Nem számít! Talán jobb így mindenkinek.
Butler hálás volt Donaghuenak, amiért kiutat engedett neki a kényelmetlen helyzetből.
- Elintézem a főnöknél, hogy saját halottunkként temessék el. Ennyivel tartozunk egy egykori ügynöknek, még akkor is, ha…
Nem fejezte be és ezért most Donaghue volt hálás neki.
- Köszönöm! Igazából azért jöttem, hogy szóljak, ha fentről nincs semmi, akkor lelépek egy kicsit előbb.
- Persze, menj csak! Két hét, mi? - cinkoskodott Butler. - Se térerő, se internet, se fényszennyezés. Csak horgászás, sör és csajok!
Donaghue kötelességszerűen felnevetett.
- Úgy valahogy!
- Jó pihenést Jim!
- Kösz Gavin! A központnak és a fiúknak meghagytam, hogy üzenjenek, ha van valami. Néha majd ránézek a telefonra.
- Oké! Viszlát!
- Szevasz!
Haza metrózott, főzött egy kávét, hogy elég legyen az útra is, aztán bedobta az előző este összepakolt hátizsákját a kocsija csomagtartójába. Megsimogatta a Volvo fényezését és beült a volán mögé. A terepjáró csaknem húsz éves volt, de kitűnően karban tartotta. Egyszerűen imádta. Egy ismerősétől vette meg, nevetséges ezer dollárért és soha egyetlen percig sem bánta. Elindította, élvezte egy pillanatig a motor duruzsolását, aztán kihajtott a garázsból és elvegyült a péntek délutáni, washingtoni forgalomban, hogy mielőbb a Liberty-gát mellett álló házához érjen.
Második fejezet
Donaghue hétvégi háza nem az a tipikus középosztálybeli nyaraló volt. A gáttól alig negyed mérföldnyire, egy farmon állt, és a XX. század elején-közepén, cselédlakként funkcionált. James és Donna Walsh, a farm tulajdonosai valójában nem eladni szándékozták a házat, hanem kiadni. Egy vállalkozásnak, építőipari cégnek vagy idénymunkásoknak.
Donaghuenak azonnal megtetszett a hely és miután leegyeztette az időpontot a házaspárral, egy hétvégén leugrottak Evelynnel megnézni. Azonnal elvarázsolta a hely. Kikérte Evelyn véleményét is, neki is tetszett, de végül ráhagyta Donaghuera a döntést. A gépek zaja már nem hallatszott el oda és Donaghue kifejezetten egzotikusnak találta, hogy egy-egy haszonállat vagy akár egy egész csorda időnként arra vetődött a legelőkről. Külön vonzerőt adott a rönkháznak, hogy a környékén nem volt térerő. Ha az ember telefonálni akart, akkor vagy kiment a Wards Chapel–Mariottswille Road kereszteződéséhez vagy ha szerényebb vételi lehetőségekkel is beérte, akkor a háztól százharminc yardnyira egy kis dombocskán volt némi térerő. Donaghue nem érte be egy egyszerű bérlettel, hanem kerek-perec vételi ajánlatott tett a házra. A házaspár meglepődött és egy kicsit ódzkodott is, de végül két nap gondolkodás után ráálltak. Elintézték a teendőket és alig három hét múlva Donaghue átvette a kulcsokat. James felajánlotta, hogy átvezetik oda is az internetet, de Donaghue ezt visszautasította. Pont jó volt ez így és valahányszor hosszabban időzött itt, a házaspár mindig vendégül látta őt egy estére. Egészen jó barátok lettek. Egy kellemes grillvacsora és a hozzá tartozó jó hangulatú sörözés közben bevallották neki, hogy csak azért egyeztek bele az adásvételbe, mert egy ismert FBI ügynökről volt szó.
Ahogy Donaghue behajtott a farmra, Donna messziről leintette. Mire odaért a nőhöz, már James is ott állt a felesége mellett.
- Helló Jim, hogy s mint?
- Sziasztok! Kösz, megvagyok! Ti?
- A szokásos. - mosolygott az asszony. - Ezúttal meddig maradsz?
- Két hétig!
- Akkor lesz időnk összeröffenni egy kis sörözésre! - vigyorgott James.
- Pontosan ezért vezettem ennyit ebben a döglesztő melegben. - bólintott fapofával Donaghue.
Nevettek, aztán búcsút intett a házaspárnak és elindult a házhoz. A birtokon lévő tó felszínén, ami inkább állatitatóként funkcionált, megcsillant a délutáni napfény. Donaghue kinyitotta a ajtót, alaposan kiszellőztetett és enyhe kísértéssel nézte a horgászbotjait. Mióta visszatért Idahoból, rákapott a horgászásra. Nem mintha fogni akart volna bármit, inkább a nyugalom miatt élvezte ezt a ténykedést. Félretette az ötletet és inkább kisöpörte a port, kipakolta a kaját, vágott némi fát, hogy az esti vacsoráját szabad tűzön készíthesse el. James kutyái tíz körül jelentek meg, ami csalhatatlan jele volt annak, hogy a házaspár bezárta a farm kapuit. Donaghue testvériesen szétosztotta a sülthúsból kiszedett csontokat a kutyák között, aztán éjfélig olvasott a tornácon.
