Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Kálóczi Kira írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Írónőnek
nemrégiben jelent meg Vágyak feloldása
című könyve mely ’’50
feletti női vágy, önismeret és újrakezdés témáját boncolja – humorral,
öniróniával’’.
 |
| Forrás: Kálóczi Kira írói oldala. |
Kérlek,
mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Amikor megismerkedtem a jelenlegi barátommal, az első randin – egy fagyit nyalogatva – nevetgélve beszélgettünk. Aztán egyszer csak megálltam, ránéztem, és közöltem:
– Előre szeretném jelezni, hogy nagyon bonyolult vagyok.
És ez így is van.
Közel ötven évesen gyermeki kacajjal tudok ugrándozni, tini módjára tudok balhézni, és közben hősiesen küzdök a menopauzával.
Anyuka vagyok, elvált nő, író, aki néha túlságosan is a szívével él – aztán meg issza a levét.
Most kezdtem új életet és új szakmát, ami nem könnyű, mégis egyre biztosabban érzem: az életközepi válság nem válság, hanem ébredés.
Szeretném megírni mindazt, amit sok nő érez, gondol, átél, de nem mer kimondani.
Az életem tele van humoros önkritikával, szerelmi bukkanókkal és azzal a halálosan komoly játékkal, hogy hogyan maradsz nő akkor is, amikor az élet néha megpróbál kicsavarni belőled mindent.
Vágyak feloldása című regényed sok kutatómunkát igényelt? Meddig
tartott az írás folyamata?
Mondhatnám, hogy rengeteg kutatómunka kellett… de az igazság az, hogy én magam voltam a kutatás.
Az életem és a környezetem az elmúlt években több mint elég háttéranyaggal szolgált: házasság és házassági válság, a szexualitás újraértelmezése, határok keresése, önismereti mélymerülések – vagy inkább zuhanások –, szerelem, veszteség, szenvedély.
Ennél jobb anyagot egy írónő sem kívánhat magának – legfeljebb kevesebb könnyet hozzá.
Az első kötet szerkesztés előtti kézirata körülbelül nyolc hónap alatt született meg.
A történet belülről jött, de közben meg kellett tanulnom regényt írni: struktúrát, ritmust, dramaturgiát.
És igen: sokszor én lepődtem meg a legjobban azon, mi kerül a papírra.
Történeteidben
mennyire van jelen fantázia és valóság?
Fikciós regényről van szó – de olyanról, amelynek a valóság az alapja, és a fantázia az a finom párásítás, amitől élni kezd a történet.
A jó regény szerintem attól működik, hogy az olvasó közben azt érzi: „ez akár velem is megtörténhetne.”
A saját életemből és mások őszinte elbeszéléseiből dolgozom – de sosem nyersen.
Szeretek hozzákölteni, felnagyítani, eljátszani a lehetőségekkel, hogy aztán a jelenet pontosan azt mondja, amit szeretnék: vágyat, fájdalmat, erőt, humort.
A valóság a gerinc, a fantázia a hús.
Az olvasó pedig a vérkeringés, akitől az egész élővé válik.
Mikor kezdtél
el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Mindig írtam.
Üzeneteket, kis történeteket, naplót, jegyzeteket – férfiaknak, férfiakról, magamról, az életről.
Csak épp akkor még nem neveztem irodalomnak.
Aztán egy nap valaki azt mondta:
„Figyelj… erről könyvet kéne írni.”
És onnantól nem volt visszaút.
Az írás nekem egyszerre gyógyítás, önkifejezés és szerelem.
Néha menedék, néha tükör, néha vallomás – de mindig az a hely, ahol igazán önmagam vagyok.
Más zsánerben
is tervezted már kipróbálni magad?
Igen, abszolút. Már vannak ötleteim, sőt néhány már formálódik is.
A Mese a Fehér Hollóról például egy lírai, szimbolikus, érzéki novella – kicsit más hang, mint a regényem. Lágyabb, finomabb, de ugyanúgy benne van a női vágy.
A trilógia mellett írok mélyebb önismereti és nőiesség-tematikájú cikkeket, és titkon nagyon szeretnék egyszer krimit is írni.
És hát bevallom: erotikát írni sem mindig egyszerű.
Főleg amikor a szerkesztőm azzal az ukázzal lát el, hogy „minden szexjelenetben legyen valami újdonság.”
Őszintén? A kreatív készlet véges…
Milyen érzés
számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Ez volt az első könyvem, úgyhogy egyszerre voltam irtó izgatott és végtelenül türelmetlen.
Amikor leadtam a kéziratot a szerkesztőknek, és elkezdtek visszajönni a javítási kérések, volt pár pillanat, amikor komolyan azt gondoltam:
„Ebből sosem lesz könyv… mi a fenébe vágtam én bele?”
Aztán eljött a pillanat, amikor először a kezembe vettem.
Ott álltam, néztem, és egyszerre voltam boldog, büszke… és persze rám szakadt a para is:
„Kell ez majd valakinek?
Tetszeni fog?
Érteni fogják? Érezni fogják?”
Tudod, olyan érzés, hogy valami személyeset kitolsz a világ elé, és csak reméled, hogy jó kezekbe kerül.
Miért pont ez
az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?
A Kira mindig is az egyik kedvenc nevem volt.
A másik a Liza – ezért kapta ezt a nevet a főhős lánya.
A Kálóczi pedig egyszerűen bevillant mellé. Jól állt neki. Nekem.
A saját nevemet unalmasnak éreztem ehhez az egész világhoz. Nem akartam belekeverni a mókuskerékben futó hétköznapi verziómat.
Az írói énem most születik, és ő nem az a „szürke nő”, aki naponta ötvenszer elmosogat.
Mégis: Kálóczi Kira is én vagyok – csak az a változat, aki az írásban sokkal bátrabb, őszintébb, nőiesebb… és jóval pimaszabb.
Mindig is
ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Nem.
Gimis koromban elkezdtem egy „komoly” könyvet, aztán feladtam. Többnyire nehéz klasszikusokat olvastam tinikoromtól kezdve, ezért sokáig azt hittem, a szép irodalom felé indulok majd.
Aztán rájöttem: attól, hogy olvasni szeretem, még korántsem tudok ebben a zsánerben írni. Más a személyiségem, a stílusom.
Amiben igazán jó vagyok, az az, amiről a nők suttogva beszélnek.
Én meg úgy voltam vele: miért kéne suttogni?
Az erotika nálam sosem pornó.
Hanem önismeret, kapcsolat, szabadság, humor és mélység – egyszerre játék és tükör.
Tervezett és
tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Mindkettő.
Van határidő, van vázlat – de az igazi írás akkor jön, amikor a történet magától meglódul, csak püfölöm a billentyűt, majd amikor visszaolvasom, elcsodálkozom azon, hogy ez mikor, és hogy a fenébe jutott eszembe?
Abból dolgozom, amit megélek vagy szeretnék megélni.
És sajnos/szerencsére sok mindent megélek.
A köteteidben
vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Mindig vannak kedvencek.
Általában azok, ahol Niki egyszerre erős, törékeny és nő.
És voltak nehéz részek is: ahol elutasítást, fájdalmat, bizonytalanságot kellett írnom.
Olyankor közel kerülök a saját sebeimhez.
De a legjobb jelenetek mindig azok, amikor azt érzem:
„imádtam megírni – igazi élmény volt”.
Hogyan
születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Sorsok – saját és másoké –.
Férfiak.
Veszteségek.
Újrakezdések.
A belső női hang, amely néha ordít, néha suttog.
A vágy.
És a humor – mert nélküle már rég becsavarodtam volna.
Kik láthatják
először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik
beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
A szerkesztőim és egy nagyon szűk, bizalmi baráti kör: azok, akik őszintén meg merik mondani, ha valami mellément, és elég szeretetteljesek ahhoz, hogy akkor is bíztassanak, amikor épp szétesnék.
A családod
miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Nem mindenki tudja… és őszintén: nem is biztos, hogy mindenkinek tudnia kell.
Az egyik gyerekem egyszer megkérdezte:
„Anya, ha megjelenik a könyved, bevihetem az iskolába megmutatni a barátaimnak?”
Hát… ööö… nem.
A szexualitás sokakat megijeszt.
Sokan nem látják mögötte a mondanivalót, az önismeretet, az érzelmi mélységet – csak egy „bűnös”, szégyenletes témát.
Aki érti, hogy mit és miért írok, az őszintén örül velem.
Aki nem… nos, nem nekik írok.
Mit üzensz az
olvasóidnak?
Azt, hogy nem kell tökéletesnek lenni.
Nem kell csendben maradni.
A vágy nem bűn. A női erő nem szégyen.
A történeteink akkor gyógyulnak, ha kimondjuk őket.
És talán azt is: ha már belekezdtél a könyvembe, remélem, egy kicsit magadat is megtalálod benne.
