2020. október 2., péntek

Beleolvasó: S.A.Locryn: Gyufaláng - (" Nem akart spórolni azzal, amit előző nap vett. Tamásnak rendes ételre volt szüksége. Annak ellenére is, hogy Sándor tökéletesen jól emlékezett rá, hogy min voltak kénytelenek és képesek túlélni a háború alatt, a legjobbat akarta adni Tamásnak, amit szegényesen feltöltött konyhája csak lehetővé tett. ")

S.A. Locryn: Gyufaláng c. könyvéből újabb részletet hozok nektek. Tudom kissé el vagyok maradva, de igyekszem hozni a részleteket nektek. Folytatom a múltkori elkezdett részlettel. Tamás és Sándor ebben a részben, konyhában van és arról beszélgetni ki a jó házigazda. Tartsatok velem és olvassátok el.

S.A.Locryn:
Gyufaláng 


Tartalom:

Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten.
1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre.
Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki?
Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?

  ENGEDÉLLYEL

 

Nem akart spórolni azzal, amit előző nap vett. Tamásnak rendes ételre volt szüksége. Annak ellenére is, hogy Sándor tökéletesen jól emlékezett rá, hogy min voltak kénytelenek és képesek túlélni a háború alatt, a legjobbat akarta adni Tamásnak, amit szegényesen feltöltött konyhája csak lehetővé tett. Ahogy elhatározásra jutott, épp becsukta volna a fridzsider ajtaját, mikor Tamás váratlan megszólalása magára vonta a figyelmét.
– Van pénzem – jelentette ki. – Nem kell neked eltartanod.
– Persze, hogy van – vont vállat Sándor, és iszonyatosan szégyellte magát, amiért a barátja azt volt kénytelen feltételezni, hogy rajta akar spórolni.
– Komolyan mondtam – erősködött Tamás –, mindent meg tudok fizetni, amit rám áldozol...
– Nem áldozat – vágott a szavába Sándor, majd lesütött szemmel félre fordult –, sajnálom, hogy nem vagyok jobb házigazda ennél.
– Neked sincs sok. Nem várhatom el...
– Nem! – Sándor hirtelen felé fordult, arcán a tiszt kifejezésével, aki régen volt. Nem tűrt ellentmondást. – Nem nyitok erről vitát. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nem kell számolgatnia, hogy jön ki. Engem általában csak nem érdekel...
– Rendben – bólintott, mintha a fogát húznák.
Sándor mielőtt becsukta volna a hűtőszekrény ajtaját, megpróbált még egy bátorító mosolyt villantani Tamásra. Remélte, hogy sikerült, sosem volt erőssége a mosolygás. A fronton különösen nem, és azóta is inkább meghagyta másoknak.
Nekiállt tojást sütni. Először szalonnát darabolt egy serpenyőbe, majd hagymát vágott mellé, mikor sercegni kezdett a kisült zsír. Kevergette, várta, hogy kellőképpen üvegesre süljenek. Aztán a tojásokat is a serpenyőbe törte, míg azok sültek, egy kopott kannában vizet készített teának. Úgy gondolta, Tamásnak mindenképp jót tesz majd. Szerencsére a konyhában még valamennyi mézet is talált. Kávéból viszont teljesen kifogyott, és előző nap eszébe sem jutott, hogy vegyen.
Tamás minden mozdulatát figyelte, de nem szólt semmit. Éppen eléggé lefoglalta a csontjait is összerázó köhögés. Sándor ilyenkor óvatosan minden alkalommal hátrapillantott a válla felett. Próbálta megnyugtatni magát, hogy csak az aggodalom miatt érzi úgy, hogy a köhögés egyre rosszabb, és Tamás lélegzetvétele egyre sípolóbb.
Reggeli alatt nem nagyon beszéltek. Sándor szája szélén halvány mosollyal figyelte, ahogy Tamás minden érzékét leköti a reggeli. Azok odaadásával tépte a kenyeret, forgatta a szájában a falatokat, akik napok, sőt hetek óta nem jutottak rendes ételhez. Meglátszott rajta a hosszas koplalás. Nemcsak a soványságán, hanem azon is, hogy nem bírt sokat enni. Az elé tett ételnek talán csak a felével végzett, mikor eltolta maga elől a tányért.
– Később megeszem – mondta Sándornak szabadkozva.
– Rendben. – Sándor elcsomagolta a maradékot, és olyan helyre tette, ahol a loncsos macska véletlenül sem érheti el. Majd térült fordult, és egy jó nagy bögre mézes teát tett le Tamás elé.
– Ugye nem kukoricacsuhé tea? – szagolta meg gyanakodva az aranysárga italt.
– Az sajnos nem maradt a frontról – vigyorgott ironikusan Sándor. – Hársfa és citromfű. A piacon áruló füves nénjétől kaptam a keveréket, miután megtudta, hogy a fronton voltam.
– Hihetetlen, hogy vannak még olyanok, akik adnak abból, amijük van.
Sándornak nem kellett külön szóvá tennie, hogy nem lenne az otthonában olyan luxuscikk, mint a hársfavirág tea, ha az öregasszony nem szánja meg jóindulatúan. Pedig ő csak kukoricacsuhét szeretett volna a saját megfázására. Azt, amivel a fronton is gyógyították magukat. De a nénje csak kinevette, a kezébe nyomta a teát, és egy fillért sem fogadott el.
Tamás sem öntötte szavakba, hogy ő maga nem nagyon találkozott emberi kedvességgel, mióta hazatért a saját háborújából. Sándor értette abból az iménti egy mondatból. Átfutott az agyán, hogy talán szégyellnie kellene magát, hiszen ha nem Tamásról lenne szó, ő maga sem tartozna az adakozók közé. Éppen emiatt döbbentette meg most visszatekintve az öregasszony jó szándéka.
Tamás válla megremegett, és Sándor látta rajta, hogy próbálja visszanyelni az ismét feltörni készülő köhögést. Fogása lazult a bögrén, nehogy a köhögés rengései miatt kilöttyenjen a tea.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Book Dreams Kiadó

S.A. Locryn írói oldala

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése