Interjú S.A.Locryn írónővel - ("A melegség, illetve úgy általában az LMBTQ+ emberek helyzete mindig is foglalkoztatott, és mindig is elkeserítőnek éreztem, hogy mennyire alulreprezentált ez a téma nemcsak a szakirodalomban, hanem a szép és szórakoztató irodalomban is.")

Köszönöm S. A. Locryn írónőnek, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónő első regénye a Gyufaláng, Tamás és Sándor életét, szerelmük kibontakozását mutatja meg a halál árnyékában. A könyv a Book Dreams Kiadó gondozásában jelent meg. Locryn hihetetlenül jól bánik az érzelmekkel, érzésekkel, a gondolatokkal. Az írása filmszerű élmény volt számomra, nagyon nagy hatatást gyakorolt rám. Az biztos, hogy nem egyszer olvasós ez a kötet. Ezért szeretném magát az írónőt és a történetét nektek bemutatni.

 

1.

Kérlek, mesélj kicsit magadról. Mit tudhatunk meg rólad? Hogy kezdődött számodra az írás?

Mindig is szerettem olvasni, gyerekkoromban engem a szüleim nem a tévénézéstől tiltottak el, hanem az olvasástól, amikor valami rossz fát tettem a tűzre. Azt hiszem, az írás is innen jött, szerettem volna elolvasni a saját történeteimet is. Az egyik mottóm is az, amit Beverly Cleary mondott: „Ha nem látod a polcon azt a könyvet, amit el akarsz olvasni, akkor írd meg.” És bár van rengeteg olyan könyv, amiket szívesen olvasok, és nagyon szeretek, mindig arra vágytam, hogy az én történeteim is ott legyenek azon a bizonyos polcon.

2.

Hogyan kezdted el az írói pályát, vagy esetleg teljesen random ötletként jutott eszedbe az írás

Kilenc évesen kezdtem el írni, az első történetem egy Fecskék és Fruskák fanfiction volt. Ezt még füzetbe írtam, amit mindenhova cipeltem magammal. Aztán lassan elkezdtem saját szereplőkről írni, és azóta sincs megállás. Rengeteg történet van a fejemben, sokszor nem is haladok velük olyan gyorsan, mint szeretnék.

3.

Hogy jött az ötlet, hogy megírd Tamás és Sándor történetét a háború árnyékában?

Nagyon sok háborús történetem van. Már gyerekkoromban is rettenetesen foglalkoztatott az első és a második világháború, és a szüleim sosem értették, hogy honnan jönnek a kérdéseim, amikkel bombáztam őket. Visszatekintve én sem értem... Az viszont biztos, hogy minden évben halottak napján, mikor kimentünk a temetőbe, végtelenül elkeserítőnek tartottam a katonasírok látványát. A temetőben van egy egész parcella „Névtelen hősöknek” rengeteg sírral, ennél szomorúbb pedig nincs is a világon. Azt hiszem, nekik is szerettem volna történetet adni. Azt nem állítom, hogy van annyi, hogy mindenkinek jusson, de azért nagyon igyekszem. Innen jönnek a háborús témáim. Tamás és Sándor esetében viszont a bajtársak közti érzéseket szerettem volna bemutatni, ami ennél sokkal többé nőtte ki magát, hiszen a Minden lettek egymásnak.

4.

Kik segítettek neked, hogy megvalósuljon könyv formában ez a történet?

Van egy barátnőm, a leghűségesebb béta olvasóm, és a legnagyobb kritikusom, aki mindent elolvas és véleményez, amit csak írok. Ő nagyon sokat segített, és tartotta bennem a lelket, amikor épp nem láttam értelmét, hogy érdemes folytatni, és megírni Tamás és Sándor történetét. Mellette a férjem segített nagyon sokat. Ő nagyon analitikus gondolkodású, és nagyon jó abban, hogy a logikai hibákat megtalálja egy-egy történetben. És a Gyufalángot is ezzel a kritikus szemmel nézte végig. Ő volt az, aki pályán tartotta Tamást, hogy ne szaladjon vele nagyon messze az a bizonyos ló. Ha olvastátok a könyvet, értitek, mire gondolok.

5.

Mit szóltak, hogy nem egy hagyományos romantikus történetet írsz, hanem történelmi melegregényt? Kaptál emiatt rossz kritikát vagy volt, aki csúnyán beszólt ezért? A családod miként fogadta, hogy LMBTQ történetet írsz?

A Gyufalángot általában jól fogadták az olvasók, eddig szinte csak pozitív vélemények érkeztek a könyvre, sőt általában elmondhatom, hogy a blogomon olvasható többi meleg történet is jó fogadtatást kapott. De persze nem minden ment ennyire könnyedén. Abszolút úgy látom, hogy mivel meleg történeteket írok, ezeket nagyon könnyű látatlanban szidni. Főleg Facebookon, különböző könyves és írós csoportokban szokott ilyen előfordulni. Volt már olyan, hogy az adminok léptek közbe egy-egy eldurvult komment hadjárat esetén.

A családomban nem tudja mindenki, hogy írok. Azt meg, hogy LMBTQ+-t, még kevesebben. Vannak olyan tagjai a családomnak, akikről tudom, hogy nincs értelme ilyenekről beszélni velük, és mivel nem vagyok önmagam ellensége, nem is erőltetem. Viszont, akik tudják, és olvasták, nekik nagyon tetszett, és örülnek is neki, hogy emellett döntöttem. Sőt minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy a lehető legjobban reklámozzák is a könyvet.

 6.

Voltak nehéz percek vagy jelenetek, amiket nem tudtál megírni? Van olyan jelenet, ami nem fért bele a könyvbe?

Több jelenet kimaradt a végleges verzióból. Egyrészt azért, mert túl hosszú lett volna a könyv, másrész azért, mert túl brutális lett volna tőle a történet. Egy-két csatajelenet például ilyen a háborúból. Valahol meg kellett húznom a vonalat, és így sajnos voltak olyan részek, amik nem kerültek bele. És igen, voltak bőven olyan jelenetek, amiknek a megírásával megszenvedtem. Az egyik ilyen az, amikor Sándort letartóztatják, és ami a fogságban történik vele. Egy kicsit bele is haltam, hogy olyan borzalmak történtek vele. Vagy Tamás családja és az ’56-os események. Itt is bőven voltak olyan pillanatok, amikor legszívesebben együtt sírtam volna Tamással és Sándorral.

7.

Mesélnél arról, hogy mi késztetett arra, hogy történelmi meleg regényt írj?

A melegség, illetve úgy általában az LMBTQ+ emberek helyzete mindig is foglalkoztatott, és mindig is elkeserítőnek éreztem, hogy mennyire alulreprezentált ez a téma nemcsak a szakirodalomban, hanem a szép és szórakoztató irodalomban is. És mivel a történelem mindig is nagyon érdekelt, adta magát a választás, hogy egy olyan kort mutassak be, amiben eleve nem volt könnyű élni, hát még úgy, hogy ilyen titkokat is cipelni kényszerült az ember. 

8.

Tudtommal várható a folytatás. Mesélsz róla? Miről fog szólni? Benne lesz Tamás és Sándor? Milyen korról fogunk olvasni a következő regényedben?

Igen, készül a Gyufaláng második része is. Tamás és Sándor továbbra is nagy szerepet kapnak benne, de a főszereplői a szomszéd gyerekek lesznek. Vagyis, akkor már fiatal felnőttek, hiszen a második kötet cselekménye ’56-ra koncentrál majd. De azt elmondhatom, hogy minden kérdésre választ kapunk majd, ami a Gyufalángban nyitott maradt.

9.

Kutatómunkát végeztél a történelmi háttér miatt? Ha igen, milyet és hányszor kellett igénybe venned?

Nagyon sokat kutattam, minden apróságnak tűnő dolognak utána akartam járni, hogy minél hitelesebb lehessen a könyv. A végén már nem is számoltam, hogy hány órát töltöttem különböző könyvek, tanulmányok és az internet bújásával. Volt egy egész dokumentumom a jegyzeteimnek. Annak ellenére is törekedtem a történelemhűségre, hogy pár eseményt szándékosan előre vagy hátra mozgattam az időben. Például a melegek elleni fellépéseket pár évvel korábbra, hoztam, hogy még feszültebbé tehessem a főszereplők körülötti atmoszférát.

10.

Tamásnak van egy érdekes képessége. Mért pont ezzel a képességgel ruháztad fel? Mindig is ez volt eredetileg? Szerinted a valóságban is létezik ez a képesség?

Eredetileg nem terveztem, hogy ennyire fontos szerepet kap majd ez a képesség, pár rémálomnak szántam. De akkor még valami hiányérzetem volt a történettel kapcsolatban, sőt Tamás is kissé „félembernek” tűnt. Kellett ez a képesség, hogy ki tudjon teljesedni, hogy az az ember lehessen, akivé végül kinőtte magát.

Én teljes meggyőződéssel gondolom, hogy létezik ilyen képesség, sőt sok ember meg is tapasztalta már, csak épp nem tudja, hogy erről van szó, ahogy nem tudja hasznosítani sem. Szerintem a „dejà vu” jelenség Tamás képességének egy enyhe formája. Valamikor korábban láttunk már egy a pillanatot, aztán elfelejtettük. Tamás viszont nem felejti el, ő képes cselekedni ezek alapján.

Forrás:Pillanatszilánkok

 

 

 

11.

Milyen visszajelzéseket kaptál eddig? Volt, amiből tudtál tanulni?

Kaptam nagyon hasznos észrevételeket, amiket igyekszem majd a következő könyveimben hasznosítani. Ilyen volt például, hogy hajlamos vagyok terjengősen, túl hosszú mondatokat használva fogalmazni. Erre nagyon igyekszem odafigyelni, hiszen fontos az, hogy az olvasó számára élvezetesek legyenek a történeteim.

12.

Mennyire könnyen engeded el a karaktereidet? Vagy nem tudod elengedni őket, mert írás közben közel kerülnek hozzád, és újabbnál újabb történeteken, töröd a fejed, ahol még szerepet kaphatnának?

Semennyire sem tudom elengedni őket. Tamás és Sándor olyanok, mintha régóta a barátaim lennének. Éppen ezért időről időre a magam szórakoztatására írok róluk hosszabb-rövidebb novellákat. Ezek közül néhány már az írói oldalamra is felkerült, de bőven vannak még róluk ilyen jelenetek.

És szerepet is fognak még kapni a későbbiekben, hiszen ahogy korábban már említettem, még visszatérnek a Gyufaláng folytatásában is.

13.

Miért pont S.A.Locryn az írói neved?

Az „S” és az „A” betűk a civil nevemből jöttek. A Locryn egy brit misztikus krimi sorozat egyik főszereplőjének a keresztneve. Mivel nagyon szeretem a sorozatot és a szóban forgó szereplőt is, az ő és az írónő (Harper Fox) tiszteletére választottam ezt a nevet. Egyébként magát az írói nevet akkor találtam ki, amikor pár éve indultam egy irodalmi pályázaton, és álnéven kellett beküldeni a pályaműveket. Akkor annyira megtetszett, hogy azóta is ezt használom.

14. 

Utolsó kérdésem, tervezel-e még más fajta történetet írni, vagy maradsz ennél a műfajnál? 

Abban egészen biztos vagyok, hogy továbbra is maradni fogok az LMBTQ+ főszereplőknél, de van még több zsáner, amiben szívesen kipróbálnám magam. Például valami sötétebb, horrorszerűségben, vagy valami teljesen modern környezetbe helyezett történetben. De mivel a történelmi zsáner áll a legközelebb hozzám, egészen biztosan abban is fogok írni még.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Book Dreams Kiadó

S.A.Locryn időkapszulái

További történeteit itt olvashatjátok:

Tamás és Sándor - Pillanatszilánkok

Beleolvasó: S.A. Locryn: Gyufaláng - ("A konyhában az étel illatát addigra kezdte elnyomni a koszos ruhák szaga. Sándor ismét gondolatban vállat vont azon, hogy mennyire nem zavarja. A fronton évekig mindüknek ilyen szaga volt. Csakhogy annak már vége, és a világ elvárja tőlük, hogy a régi rendbe illeszkedjenek.")

 Ma este egy beleolvasót hoztam még hozzá S.A. Locryn: Gyufaláng c. kötetéből. Ezúttal egy fürdőszobai jelenetet hoztam el, hogyan boldogulnak egymással, hogy most nem a fronton vannak. Miként viszonyulnak hozzá a mindennapi dolgokhoz, szükségletekhez.

S.A. Locryn:
Gyufaláng

Tartalom:

Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten.
1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre.
Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki?
Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?

ENGEDÉLLYEL

 A konyhában az étel illatát addigra kezdte elnyomni a koszos ruhák szaga. Sándor ismét gondolatban vállat vont azon, hogy mennyire nem zavarja. A fronton évekig mindüknek ilyen szaga volt. Csakhogy annak már vége, és a világ elvárja tőlük, hogy a régi rendbe illeszkedjenek. A háború előtt nem engedte volna meg magának, hogy ennyire rossz házigazda legyen, de a normális világ formalitásai már rég nem érdekelték. Kizárólag Tamás miatt erőltette meg magát.
– Na jó, amíg te megküzdesz a teával, addig melegítek vizet, hogy meg tudj fürdeni. Meg készítek össze neked ruhákat, amiket felvehetsz ezek helyett – mutatott végig Tamáson.
Ő elvigyorodott ezen, épp megjegyezte volna, hogy tőle Sándor ugyan el is égetheti a régi ruháit, a benne levő fagyott lakókkal együtt. De mielőtt meg tudott volna szólalni, ismét összerántotta egész testét a köhögés. Sándor ezt végszónak tekintette, és felpattant az asztal mellől. Nem is jött vissza addig, amíg mindennel el nem készült.
– Gyere, megmutatom a fürdőszobát – intett az egyik ajtó felé. – Bekészítettem neked a ruhákat. Tettem be törölközőt és borotvát is. Maradj nyugodtan addig, amíg jól esik.
– Amíg ki nem hűl a víz – válaszolta vigyorogva Tamás.
– Akkor sokáig bent leszel – nevetett fel Sándor is –, a fürdőszoba nagyon jól tartja a meleget.
Azzal magára hagyta, bement a hálószobába áthúzni az ágyneműt. Miután végzett, visszatért a konyhába főzni még egy adag teát, és nekiállt előkészíteni mindent a karácsonyi ebédhez és vacsorához. A húsleves vidáman gyöngyözött a tűzön, és Sándor már épp a székelykáposztát készítette elő, mire Tamás előkerült a fürdőszobából. Lógott rajta a kék-fehér csíkos pizsama. Hitetlenkedve nézett végig magán, lábait a Sándortól kapott vastag zokniba bújtatta, és a küszöbön állva enyhe zavarában a lábujjain hintázott.
– Mikor ruhát emlegettél, nem gondoltam, hogy kórházi pizsamára gondoltál – próbálta elbagatellizálni a helyzet kellemetlenségét Tamás.
– Nem értem, mi a problémád vele – törölte meg a kezét egy konyharuhába Sándor, majd felemelte a pultról az előre odakészített teásbögrét. – Mi mást kellett volna rád adnom? Úgyis vissza akartalak fektetni az ágyba, még azelőtt, hogy ismét rád tör a köhögés.
Sándor elhallgatott. Pár pillanatig tartotta a bögrét, és várta, hogy Tamás elvegye tőle, de a másik nem mozdult meg, csak meredt rá, mintha kérni akarna valamit, de szégyellné magát miatta. Miután elunta a várakozást, Sándor letette a bögrét, és visszafordult Tamás felé. Figyelte azt a nyugtalanságot, sugárzó arcot, az összevont szemöldököt, a nedvességtől csillogó, bár valamennyire megregulázott, bozontos szakállat.
– Azt hittem, meg is borotválkozol – szólalt meg újra.
– Meg akartam – sütötte le a szemét Tamás –, de annyira remegett a kezem, hogy nem mertem belekezdeni...
Sándor sóhajtott egy nagyot. Azonnal megértette a másik zavarát. Fordított helyzetben ő is éppen így nem tudna mihez kezdeni a helyzettel.
– Gyere, megcsinálom. – Olyan természetességgel jelentette ki, hogy Tamás szeme elkerekedett a döbbenettől. Sándor elmosolyodott rajta. – Mi az? A fronton hányszor megcsináltuk? A sebesülteknek. Még téged is megborotváltalak, mikor nem tudtál mozogni... – hallgatott el egy pillanatra. – Miután megégtél...
– Igen, emlékszem – nyelt egy jól hallhatót Tamás –, de nem várhatom el...
– Ugyan miért nem? – Sándor őszintén nem értette. – Gyere.
A vállánál fogva vezetni kezdte Tamást, aki nem állt ellen neki. Sőt, mintha enyhült is volna a feszültség a tagjaiban attól az érintéstől. Ez Sándort is megnyugtatta, képtelen lett volna megmagyarázni a miérteket, de rosszul érintette volna, ha Tamás nem bízna úgy benne, ahogy régen.
A fürdőszobába vezette, ahol leültette a kád szélére. Tamás leengedte a kihűlt vizet, miután végzett, mert a kád teljesen üres volt, csak az oldalán lehetett látni némi szappan lerakódást, ami valószínűleg úgy maradhatott ott, hogy nem vette észre.
Sándor fogta az egyik sarokban tárolt kisebb lavórt, kiborította belőle a kacatokat, amiket benne tartott. Meleg vizet engedett bele, fogta a szappant, borotvát, és mindent, amire csak szüksége lehetett, Tamás elé készített. Ezután még odahúzta a sámlit, amire általában csak a ruháit szokta leszórni. Leült Tamással szemben egy vállára vetett törölközővel. Mielőtt viszont nekiállt volna beszappanozni a bozontos szakállt, Tamás pizsamájának a gombjai felé nyúlt. Ki akarta gombolni a felsőket, hogy kissé hátrébb lökhesse a másik vállán a pizsama felsőt. Nem akarta összeszappanozni, vagy semmi más módon összekenni.

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:
Book Dreams Kiadó
S.A. Locryn írói oldala

Beleolvasó: S.A.Locryn: Gyufaláng - (" Nem akart spórolni azzal, amit előző nap vett. Tamásnak rendes ételre volt szüksége. Annak ellenére is, hogy Sándor tökéletesen jól emlékezett rá, hogy min voltak kénytelenek és képesek túlélni a háború alatt, a legjobbat akarta adni Tamásnak, amit szegényesen feltöltött konyhája csak lehetővé tett. ")

S.A. Locryn: Gyufaláng c. könyvéből újabb részletet hozok nektek. Tudom kissé el vagyok maradva, de igyekszem hozni a részleteket nektek. Folytatom a múltkori elkezdett részlettel. Tamás és Sándor ebben a részben, konyhában van és arról beszélgetni ki a jó házigazda. Tartsatok velem és olvassátok el.

S.A.Locryn:
Gyufaláng 

Tartalom:

Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten.
1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre.
Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki?
Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?

  ENGEDÉLLYEL

 

Nem akart spórolni azzal, amit előző nap vett. Tamásnak rendes ételre volt szüksége. Annak ellenére is, hogy Sándor tökéletesen jól emlékezett rá, hogy min voltak kénytelenek és képesek túlélni a háború alatt, a legjobbat akarta adni Tamásnak, amit szegényesen feltöltött konyhája csak lehetővé tett. Ahogy elhatározásra jutott, épp becsukta volna a fridzsider ajtaját, mikor Tamás váratlan megszólalása magára vonta a figyelmét.
– Van pénzem – jelentette ki. – Nem kell neked eltartanod.
– Persze, hogy van – vont vállat Sándor, és iszonyatosan szégyellte magát, amiért a barátja azt volt kénytelen feltételezni, hogy rajta akar spórolni.
– Komolyan mondtam – erősködött Tamás –, mindent meg tudok fizetni, amit rám áldozol...
– Nem áldozat – vágott a szavába Sándor, majd lesütött szemmel félre fordult –, sajnálom, hogy nem vagyok jobb házigazda ennél.
– Neked sincs sok. Nem várhatom el...
– Nem! – Sándor hirtelen felé fordult, arcán a tiszt kifejezésével, aki régen volt. Nem tűrt ellentmondást. – Nem nyitok erről vitát. Kettőnk közül én vagyok az, akinek nem kell számolgatnia, hogy jön ki. Engem általában csak nem érdekel...
– Rendben – bólintott, mintha a fogát húznák.
Sándor mielőtt becsukta volna a hűtőszekrény ajtaját, megpróbált még egy bátorító mosolyt villantani Tamásra. Remélte, hogy sikerült, sosem volt erőssége a mosolygás. A fronton különösen nem, és azóta is inkább meghagyta másoknak.
Nekiállt tojást sütni. Először szalonnát darabolt egy serpenyőbe, majd hagymát vágott mellé, mikor sercegni kezdett a kisült zsír. Kevergette, várta, hogy kellőképpen üvegesre süljenek. Aztán a tojásokat is a serpenyőbe törte, míg azok sültek, egy kopott kannában vizet készített teának. Úgy gondolta, Tamásnak mindenképp jót tesz majd. Szerencsére a konyhában még valamennyi mézet is talált. Kávéból viszont teljesen kifogyott, és előző nap eszébe sem jutott, hogy vegyen.
Tamás minden mozdulatát figyelte, de nem szólt semmit. Éppen eléggé lefoglalta a csontjait is összerázó köhögés. Sándor ilyenkor óvatosan minden alkalommal hátrapillantott a válla felett. Próbálta megnyugtatni magát, hogy csak az aggodalom miatt érzi úgy, hogy a köhögés egyre rosszabb, és Tamás lélegzetvétele egyre sípolóbb.
Reggeli alatt nem nagyon beszéltek. Sándor szája szélén halvány mosollyal figyelte, ahogy Tamás minden érzékét leköti a reggeli. Azok odaadásával tépte a kenyeret, forgatta a szájában a falatokat, akik napok, sőt hetek óta nem jutottak rendes ételhez. Meglátszott rajta a hosszas koplalás. Nemcsak a soványságán, hanem azon is, hogy nem bírt sokat enni. Az elé tett ételnek talán csak a felével végzett, mikor eltolta maga elől a tányért.
– Később megeszem – mondta Sándornak szabadkozva.
– Rendben. – Sándor elcsomagolta a maradékot, és olyan helyre tette, ahol a loncsos macska véletlenül sem érheti el. Majd térült fordult, és egy jó nagy bögre mézes teát tett le Tamás elé.
– Ugye nem kukoricacsuhé tea? – szagolta meg gyanakodva az aranysárga italt.
– Az sajnos nem maradt a frontról – vigyorgott ironikusan Sándor. – Hársfa és citromfű. A piacon áruló füves nénjétől kaptam a keveréket, miután megtudta, hogy a fronton voltam.
– Hihetetlen, hogy vannak még olyanok, akik adnak abból, amijük van.
Sándornak nem kellett külön szóvá tennie, hogy nem lenne az otthonában olyan luxuscikk, mint a hársfavirág tea, ha az öregasszony nem szánja meg jóindulatúan. Pedig ő csak kukoricacsuhét szeretett volna a saját megfázására. Azt, amivel a fronton is gyógyították magukat. De a nénje csak kinevette, a kezébe nyomta a teát, és egy fillért sem fogadott el.
Tamás sem öntötte szavakba, hogy ő maga nem nagyon találkozott emberi kedvességgel, mióta hazatért a saját háborújából. Sándor értette abból az iménti egy mondatból. Átfutott az agyán, hogy talán szégyellnie kellene magát, hiszen ha nem Tamásról lenne szó, ő maga sem tartozna az adakozók közé. Éppen emiatt döbbentette meg most visszatekintve az öregasszony jó szándéka.
Tamás válla megremegett, és Sándor látta rajta, hogy próbálja visszanyelni az ismét feltörni készülő köhögést. Fogása lazult a bögrén, nehogy a köhögés rengései miatt kilöttyenjen a tea.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Book Dreams Kiadó

S.A. Locryn írói oldala

S. A. Locryn: Gyufaláng - ("Írónőnek olyan történetet sikerült írnia, hogy még később is ezen rágódjak, ami nagy ritkán fordul elő velem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire a szívembe fogom zárni Tamást és Sándort.")

Szeretném megköszönni S. A. Locryn írónőnek azt, hogy lehetőséget kaptam elolvasni a számomra legszebb történelmi romantikus történetet, a Gyufaláng című kötetét. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog Tamás és Sándor. Később biztosan újra fogom majd olvasni. Mert ez a történet holtbiztos, hogy nem egyszeri olvasós

S. A. Locryn:
Gyufaláng

 

Tartalom

 Nemessy Sándor százados önmaga árnyékaként éli életét a hamvaiból épp újjáéledő Budapesten.
1947 karácsony előestéjén talál rá a hadifogságból szabadult őrmesterre. Szép Tamás tudja, hogy meg kell változtatnia a jövőt, és meg kell mentenie a századost, mindig ez a szándék vitte előre.
Megtalálja-e az elhatározást magában, hogy az érzései szerint cselekedjen? Ha lesz hozzá mersze, vajon hagyják-e neki?
Lehet-e két férfi barátságából több egy bizalmatlansággal átitatott korszakban, amikor a másság főbenjáró bűn volt?

 Véleményem
5/5

 Nemrég fejeztem be a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mi lehet Sándorral és Tamással. Mariannal, Karcsival és Bencével. Vajon mi történhetett velük?

Írónőnek olyan történetet sikerült írnia, hogy még később is ezen rágódjak, ami nagy ritkán fordul elő velem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire a szívembe fogom zárni Tamást és Sándort. Élethűen mesélte el a történetüket, mintha maga is ott lenne, vagyis nem, hanem valaki elmesélte, és ő pedig megírta.

Ez akár a valóságban is megtörténhetett volna. Egy olyan időben, korszakban, ahol az ilyen szerelemért halál járt volna. De ők ketten dacoltak mindennel. Hiszen a szerelem a legerősebb a világon.

Mindent legyőz, világokat dönt romba. El sem tudom képzelni, milyen lehetett az élet a háborúban, és utána az életbe visszarázódni. Nem merek belegondolni sem. Ez a történet iszonyatosan lelkivilágomba tört. Féltettem őket, hogy ne legyen semmi bajuk.

Ez a történet a szerelemről, szabadságról és az életben maradásról szólt. Egy olyan világban, ahol ezért meglincselik, megölik az embert. Ez a történet rávilágít arra, hogy történjen bármi, a sors vagy az univerzum mindig kitalál valamit. Összehozza, akiket össze kell hozni.

És ami még tetszett az - az, hogy S. A. Locryn olyan dolgot tett, amit eddig soha egy író nem tett volna. Olyan apróságot csempészett bele a történetbe, hogy szinte fel sem fogtam, mennyire fontos szál lehetett a cselekmény sodrásában.

Az egész történetben Tamással tudtam azonosulni. Az ő szemével, érzéseivel bepillanthattam az álarca mögé. Átéreztem, miken mehetett keresztül, és miket kellett megtennie még, hogy elérje a számára kijelölt boldogságot. Flashbackek, vagyis a visszaemlékezések nagyon ott vannak, így értelmet nyertek, hogy mikor, hogyan találkoztak a szereplők, és elképzelhetjük, milyen lehetett frontvonalon harcolni. Néha úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna, hallani véltem a sipító hangokat.

Izgultam, vártam, mi lesz a vége. Hogy vajon beteljesül végre a szerelmük, a kapcsolatuk? Mi lesz ezután? Forogtak az agyamban a kérdések. Sokszor félre kellett tennem, mert volt olyan jelenet, amit nem bírtam olvasni. Ilyen volt Sándor kínzása, Tamás elvesztett családjának titka, a bántalmazások és sok minden más.

Ezért is tartott számomra sokáig kiolvasni a könyvet. S. A. Locryn méltán lehet büszke. Fantasztikus történetet írt. Zseniális! Ezek után kíváncsian várom, mivel fog előrukkolni. 

Ha rajtam múlna, 100 csillagot adnék. Semmi kivetni való hibát nem találtam. Egyszerűen fantasztikus. Ezt mindenkinek el kell olvasnia.

Szívből ajánlom nektek ezt a nem mindennapi történetet.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

S.A. Locryn írói oldala

Book Dreams Kiadó 

 

Interjú Madács Viktóriával, akiért érdemes figyelemmel kísérni az írónő palánta munkáját.

Köszönöm Madács Viktóriának, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Számomra megtisztelő, hogy megjelenés előtt elolvashatom mindkét könyvét. Ez alkalomból szeretnék beszélgetni az írásról, könyvekről és arról, hogy miért pont abban a műfajban kezdte el írni. Jelenleg az egyik könyvét beadta egy pályázatra. Bízom benne, hogy elnyeri a zsűri a tetszését. 

 

Mesélnél egy kicsit magadról? Mikor kezdtél el írni?
Mi késztet arra, hogy írásra add a fejed?

Ha nem baj, kicsit kavarva fogok válaszolni a három kérdésre, mert úgy lesz látható a teljes kép. Örökletesen hajlamos vagyok a depresszióra (ezt szerencsére már sikerült kezeltetnem, egy éve kigyógyultam), és sok más mentális betegségre, amik miatt mindig vágytam arra, hogy elmenekülhessek egy másik világba, ahol vagy nem érnek utol a problémáim, vagy ahol láthatom, mások hogyan tudják kezelni őket. Nagyjából 11 évvel ezelőtt (12 éves koromban) kezdtem el belemászni a regényírásba, bár eleinte csak magamat képzeltem bele már ismert történetekbe (mint Harry Potter, Gyűrűk Ura, hasonlók). Aztán 14 éves koromban eszembe jutott, hogy megpróbálok írni egy teljesen saját regényt (sajnos ő nem sikerült a legjobban, de tervezem valamikor felújítani, mert az alapját még mindig nagyon szeretem). Azóta pedig minden nap írok pár oldalt, talán 50 hosszabb, rövidebb regény ötlete van jelenleg felvázolva a jegyzeteim közt, úgyhogy el vagyok látva ötletekkel, és mindet meg szeretném valósítani egyszer. És, hogy az íráson kívül másról is meséljek kicsit: cukrászatot tanultam, főként díszítőcukrászatot, így még a szakmámban is elkísér a kreatív munka, amiben bármikor el tudok veszni.

Az egyik könyvedet elolvastam, illetve újra olvasom, kérlek, meséld el, miért épp vérfarkasokról, vámpírokról meg tündékről kezdtél el írni? Van új, amit érdemes felhasználni? Nem félsz attól, hogy klisés lesz a történet, hogy az olvasó azt fogja mondani, hogy volt már többféleképpen?

A különféle misztikumok, mitológiák mindig magukkal tudtak ragadni, mert az általam nem igazán kedvelt valóság határait feszegeti, ráadásul ezen a területen tudom a legjobban elengedni a kreativitásomat (meg a sci-fiben, de ahhoz valamiért egyáltalán nem konyítok). A kezdetektől a fantasy volt a kedvenc zsánerem, szerettem elrugaszkodni a valóságtól, de közben úgy éreztem (korábban említett első regényem miatt), hogy a középkori világ nem igazán az én területem, így a mai világba vezettem a karaktereimet, a világomat. A vámpírok, vérfarkasok, és a többi lény igazából pont azért jutottak eszembe, mert szerettem volna kicsit belenyúlni a sablonokba, megcsavarni őket, hogy valami ismerőset, mégis újat alkossak belőlük. És nemrég kiderült, hogy sikerült megtennem ezt! Az általad olvasott regény után belekezdtem egy sorozatba, amikkel az univerzumomat szerettem volna bővíteni, illetve megismertetni másokkal, hátha mire eljutok a kiadás pillanatáig, már lesznek páran, akik valahol találkoztak a nevemmel, és szeretnék elolvasni azt a regénysorozatot is, amin (jelenleg) lassan 3 éve dolgozok. Az egyik ilyen rövid történet egy újságírót követ, aki a lényeimet interjúvolja meg, érdeklődik a mindennapi életükről, különféle erőikről, képességeikről. Őt beküldtem egy kisebb versenyre, ahol a magyar Wattpad legjobbjait keresik minden hónapban, első helyezést értem el vele „Egyéb” kategóriában, és a zsűritől kapott kritikában azt írták: sikerült teljesen új oldalról megfognom a különféle mitikus lényeket, főleg a vámpírokat, ezzel pedig tudtam újdonságokat mutatni.

Mennyire nehéz egy ilyen történetet, műfajt megírni? 

Szerintem ez több dologtól függ. Annyi biztos, hogy számomra nem okozott nehézséget megírni a regény első változatát, egészen a negyedik rész feléig jutottam vele, amikor elkezdtem meglátni a hibákat és összeférhetetlenségeket az univerzumban. Onnan jött a nehezebb rész: a világalkotás. Persze a lényeket már korábban megalkottam, de különféle szabályokat kellett állítanom, nehogy elszaladjon velem a ló, aztán néhol túl aprónak tűnő kérdéseket is meg kellett válaszolnom, hogy semmilyen hiba ne csúszhasson a „gépezetbe”. Még így is rengetegszer érzem úgy újraolvasásnál, hogy egy-két helyen máshogy is megoldhattam volna ezt-azt, de ezek igazából már tényleg csak apróságok. És, hogy egy kerekebb választ adjak a kérdésre: A fantasy történeteknél a kreativitás és (nem meglepően) a fantázia kulcs, amik mellett kiemelten fontos a szabályok és határok megszabása (pl.: meddig oldhatjuk meg csak mágiával a problémákat), így nem igazán nehéznek mondanám a megírását, sokkal inkább munkaigényesnek.

Mit gondolsz manapság, érdemes könyvet írni? Mert azt veszem észre, hogy egyre többen írnak és szeretnének kiadatni a könyveket. Te, hogyan látod ezt? 

Igen, én is egyre többeket látok írni, de mellette az olvasás is egyre elterjedtebb, vagyis van kereset az írók munkájára. Bár én akkor is ugyanúgy hajlanék az írói munka felé, ha már a halál se venne könyvet a kezébe. Nem igazán vagyok jó az emberekkel való „együttélésben”, ezzel viszont sokkal könnyebben ki tudom fejezni magam, és első sorban azért írok, hogy kiadhassam magamból azt, ami a fejemben kavarog. 

Milyen érzés, amikor leülsz és írsz? Van valami inspiráció, ihlet, amiért írsz?

Ha sikerül felvennem a történetem fonalát, a főszereplőm karakterét (mert általában E/1-ben írok), akkor ki sem lehet robbantani a billentyűzet elől. Úgy érzem magam, mintha bekerülnék abba a világba, amiről éppen írok, és többször megesett már, hogy együtt sírtam, nevettem, vagy dühöngtem a karaktereimmel. A történeteim alapját legtöbb esetben az álmaimból merítem, emiatt megesik, hogy reggelente az az első dolgom, hogy megnyitom a telefonomon a jegyzettömböt, majd legépelek mindent, amíg még friss az élmény. Viszont párom is rengeteget segít nekem, ötleteket ad (történetalapokhoz és hibajavításokhoz úgyszintén), biztat, és felemel a padlóról, ha éppen egy nehezebb időszakomat élem. És persze állítása szerint örökké ő lesz a legnagyobb rajongóm.

Szoktalak látni Téged a Béta csoportban, mennyire nehéz bétázót találni, ha találsz is mennyire megbízhatóak? Volt olyan, aki nem is segített neked? Mi szükség a Bétázóra, mesélnél róla?

A béták hihetetlenül fontosak a kezdő/amatőr írók számára, mert az ő tanácsaik alapján tudunk fejlődni, javítani a regényeinken, ráadásul egy külső szemlélő előbb veszi észre a hibáinkat (mind nyelvtani, mind történeti szinten), mint mi. Bétát találni könnyű, csak egy olyan hirdetés kell hozzá, amiben minden benne van, amire számítani lehet a történetben (így nem történik meg, hogy valaki olyasmibe fut bele valaki más regényében, ami számára felkavaró lehet). *És akkor jön a nehezebb oldal…* Jó bétát már sokkal nehezebb találni, mert ugye az ilyen csoportokban teljesen ingyen, saját szabadidejükből vállalják az emberek a bétázást. Eddig rengetegen jelentkeztek a hirdetéseimre, de csak tört része írt vissza, még kevesebb segített ténylegesen, és ennél is kevesebb rágta át magát a teljes regényen. A bétázás igazából fárasztó tud lenni, így nem csodálkozok rajta, mikor valaki feladja egy idő után (bár ilyenkor jólesne legalább egy üzenet, hogy ne is várjam a további véleményt). Eddig összesen két olyan bétám volt (egyikük a fantasymat, másikuk a meleg romantikusomat kapta meg), aki tényleg végigolvasta a regényt, minden hibára rámutatott (nyelvtanilag és történetileg is), amit javítanom kell, és nekik hihetetlenül hálás vagyok, nagyon kedvesek voltak, amiért megtették ezt nekem. Mint mondtam, sokan akadtak, akik vissza sem írtak, de voltak olyanok is, akik csak meg akarták tartani a látszatot, hogy ők segítenének, aztán úgyszintén köddé váltak. Egyetlen olyan személy volt (a meleg romantikus regényemet kapta meg), akire nagyon dühös lettem, mert egyáltalán nem azt csinálta, amit a hirdetésemben kértem, kiforgatta a szavaimat, ráadásul passzív-agresszív módon rágalmazni kezdett (homofóbiával és beszűkült látókörrel vádolt), miután nem fogadtam el, hogy hat oldal alapján reflektált az egész (306 oldalas) regényre.

A másik könyved egy LMBTQ meleg romantikus regény. Ez miként jött, hogy fantasy után egy ilyen műfajban elkezdj írni? 

Mivel a fantasy sorozatom egy sokkal sötétebb és súlyosabb hangulatú történetet foglal magába, szerettem volna tartani egy kis szünetet, mielőtt beleugrok a második rész újraírásába. Bele akartam vágni egy könnyedebb hangvételű regénybe, ezért elővettem egy régebbi ötletemet, ami csak porosodott a jegyzeteim között, és nekiálltam. A karaktereim szexualitását eddig is nyitottan kezeltem, a fantasymban is akadt több nem heteró szereplő (ráadásul, hogy csigázzalak kicsit, a második rész Roland szemszögéből fog játszódni), így nem éreztem sokkal másabbnak ezt a regényt, mint a másikat. Kikapcsolódásnak a nehezebb témák alól tökéletesen jó volt, ráadásul elengedhettem a romantikus oldalamat is, hogy kivételesen csak ezen legyen a hangsúly. 

Kezdő íróként mennyire nehéz érvényesülni ebben a szakmában, vagy sok író között lenni 

Igazából én kifejezetten élvezem azt is, ha tapasztaltabbak közt lehetek, és azt is, ha hozzám hasonló kezdők között. Jelenleg is tagja vagyok egy csoportnak, akikkel folyton segítjük egymást, tanácsokat adunk a másiknak, és időnként átbeszéljük a kapott kritikákat is, hogy könnyebben megláthassuk, mit lenne érdemes megfogadni, mit érdemes figyelmen kívül hagyni. Eddig sajnos nem adatott meg, hogy úgy igazán érvényesülhessek írói téren, csak kisebb versenyeken értem el bármilyen helyezést, de merek reményeket fűzni mind a mostani pályázathoz, mind a jövőbeniekhez. 

Melyik volt számodra nehezebb? Megírni A vadászok 1. és a Miattad c. köteteket. Hiszen két különböző műfajról van szó.

Jelenleg mindenképpen a Vadászokat mondanám, mert ott magába az univerzum felépítésébe és a dolgok működésébe (mágia, lények, hasonlók) is rengeteg energiát kellett fektetnem a történet mellett. A Miattad című regénynél főként saját tapasztalataimat használtam fel a történésekhez, pár karakter személyiségét és egymással való kapcsolatát a körülöttem lévő személyekből merítettem, vagyis ott konkrétan kiadtam magamból mindent, ami a valósággal kapcsolatos, miközben igyekeztem pozitív maradni, ezzel kvázi elengedni a múltban történt nehézségeket, amik a depresszióm alatt megestek velem. Persze itt sokkal finomabban adagoltam ezeket, a dolgokat, sokszor a mellékszereplők kaptak meg ezt-azt, így könnyed tudott maradni a hangulat, de közben meg tudtam mutatni, bizonyos eseteket, miként lehet lereagálni.

A többi könyveit a wattpadon lehet elolvasni NightmareGale14 néven.

Madács Viktória írói oldala

Hajnal Kitti: Hinta - ("Ez egy igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Egyszerre nevettem és lettem szomorú.")

~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm Szivárványálom Kiadónak és Hajnal Kittinek, hogy elolvashattam a Hinta c. kötetét. Azt hiszem mondanom, sem kell, hogy mennyire rajongója vagyok az írónak. Ahogy a Falak c. könyvét imádtam, úgy a Hinta kötetet is. Nagyon köszönöm, hogy újabb LMBTQ regényt olvashattam el. A kis hazánkban nagyon szükség van ilyen történetekre is.

Hajnal Kitti:

Hinta

Tartalom:

„Olyan, mintha hintán ülnénk, ingázunk, mindig változik a viszonyunk.” Hányszor szerethetünk igazán? Megölheti-e a szívet egy feldolgozhatatlannak hitt veszteség? 

Patrik lassan két éve temette el Imit. A gyászon szülei és barátai igyekeznek átsegíteni, az ő kedvükért létezik, igyekszik túlélni a hétköznapokat. A tomboló ürességet azonban egyre inkább kezdi kitölteni Márk. A jelenléte, a mosolya, minden, ami csak ő, lassanként új jelentést kap Patrik szemében. Tíz év barátság után változik a kép, úgy tűnik, egy viszonzatlan szerelem irányába…

Véleményem

5/5

Ez egy igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Egyszerre nevettem és lettem szomorú. Nagyon át tudtam érezni Patrik érzéseit, gondolatait. Hiszen egy régi barátságot nem mer kockáztatni, amit meg is értek. A barátság sokkal hosszabb életű, mint a szerelem. Már akinek nagyon sikerül a dolog. 

Miután a Falak c. kötetét olvastam kedvenc párosom Márk és Patrik volt. Kettőjük közt dőltek a poénok és már akkor tudtam, hogy lesz köztük valami. De nem, mertem belegondolni sem. Hiába éreztem, hogy adta magát dolog, de tudtam, hogy van más is emögött. Patrik gyászolt és nem biztos akarna egy újabb kapcsolatot. 

Sajnos eléggé marhák voltak mindketten, hihetetlen mennyire nem bíztak egymás érzéseiben, miközben rég mindenki tudod róla. Annyira elbeszéltek, elmentek egymás mellett…. 

Kitti, az írónő valami elképesztő érzelmi skáláját hozta felszínre mind bennem, mind a könyvben. Tetszett, ahogy megírta milyen a kezdő lépés, amikor a gyász után fellángol újra a szerelem, és miken kell keresztül menni, hogy elfogadja, illetve rájöjjön mit is, éreznek valójában. Lépésről – lépésre alakultak ki az érzések és lettek egyértelmű mindenki számára. Csak, hát pont a főszereplőinknek nem volt világos, vagyis az egyiknek. 

Reménykedtem, hogy majd csak megjön az eszük. Nagyon izgultam, vártam a végét. 

Ami még tetszett, hogy újra olvashattam a barátai társaságot és fura volt, hogy nem Levi és Áron van központban. Igazából teljesen elhomályosított, Patrik és Márk kettősük. Másra nem tudtam oda figyelni, nem is érdekelt mást csak ők ketten. Nagyon tetszett, hogy nem csak poénok miatt láthatóak (Falak c. kötetre értettem.)

Szilárdról is lehetne külön álló kötet? Nem lenne rossz. Szerintem. Illetve a csajokról is lehetne írni valami jó kis történetet. Így nem kellene teljesen elszakadni Levitől és Árontól illetve Patriktól és Márktól. 

Amikor elolvastam kettőjükről a Falak kötetében, akkor tudtam, hogy róluk többet kell tudnom. Nagyon vártam, hogy kezembe lehessen a Hinta és elmerüljek benne. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom várni egy könyvet. Főleg egy lmbtq regényt. Kitti zseniális írónőnek tartom. Ezekután még több könyvet akarok olvasni tőle. Tőle jöhet bármi. Nem is kérdés, hogy beszerzem a következő kötetet. Mert engem a Falakkal és Hintával lenyűgözött,sőt rajongója lettem. 

Szívből ajánlom nektek ezt a könyvet. Érdemes elolvasni. Olvassátok el Kitti eddig megjelent könyvét is a Falakat, mert megéri. Én nagyon szerettem mindkettőt olvasni

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Szivárványálom Kiadó

Hajnalösvény - Hajnal Kitti írói oldala

Interjú Erdőss Alexx íróval, aki megalkotta Kereszttűzben című kötetét. - ("A Kereszttűzben eredetileg kihívásként született egy pályázatra.")

Köszönöm, Erdőss Alex, hogy elfogadtad az interjú felkérésemet. Nemrégiben olvastam a Kereszttűzben könyvedet, és azt kell, hogy mondjam, egyetértek a mondanivalójával. Egyszerre éreztem dühöt és szomorúságot, hogy az emberek többsége ilyen korlátolt.  Ebben a kötetben nagyon szépen ábrázoltad ezt. 

(Erdőss Alex)

Mikor kezdtél el írni? Kérlek, mesélj kicsit magadról?

Elég régóta írok, az első zsengéim még kamaszkoromban születtek. Persze ami az írói pályafutásomat illeti, akadtak benne hosszabb-rövidebb szünetek, aktívan pedig több mint egy évtizede az életem része.

Milyen érzés a kezedben tartani a megjelent könyvedet? Olyan lett, mint ahogy elképzelted?

Elég különös érzés. Igen, olyan lett, amilyennek elképzeltem 

Miért pont ezt a tematikájú történetet írtad meg? Egy híres sztár és a szerelméről szól, de nem egy átlagos kapcsolat, hiszen meleg regényről van szó. Mit szólt a környezeted és a családod a témaválasztáshoz?

A Kereszttűzben eredetileg kihívásként született egy pályázatra. Bár ott a téma nem volt kötött, olyasmi kellett, ami eséllyel indulhat, és az ez volt. Mármint a sztárság. Egyébként is meleg regényeket írok, de általában hétköznapibb hátterű szereplőkkel.

A közvetlen környezetem olyanokból áll, akik tisztában vannak a témáimmal, és nincs vele problémájuk. Ami a családomat illeti, még most se igazán veszik komolyan, hogy írogatok, így annyira nem is érdekli őket (bár problémájuk sincs vele).

(Kovács Ági)

Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy elnyerte a kötet a tetszésedet.

Mennyi idő alatt készültél el a regényed írásával? Hogyan zajlik le ez a folyamat? 

Igazából ez regényenként más és más. A Kereszttűzben viszonylag hamar elkészült, volt benne némi tudatos tervezés, így nagyjából fél év alatt született meg, bár a munka nagyobb része úgy három hónapot tett ki.

A többi regényemnél, még ha van is benne tervezés, inkább hagyom, hogy az ihlet irányítson.

Mennyire tükrözi a történeted a valóságot? Mert amikor olvastam, olyan érzésem volt, mintha ez valóban megtörtént volna. Hogy tényleg létezik a mai világban is ilyen.

Sajnos ez így van, még mindig megtörténhet. A regény legtöbb elemét ilyen vagy olyan módon a valóságból kölcsönöztem, közelebbi vagy távolabbi ismerőseimmel történtek hasonlók (mint például a támadás, pusztán azért, mert meleg, a kórházi bánásmód).

Beni és Marcell jó párost alkotnak. Bár hosszú út áll előttük. A karaktereket mennyire nehéz volt megalkotnod? Volt kiről mintázni, esetleg ihletet meríteni?

Úgy vélem, a karaktereim mindig kölcsönöznek élő személyektől, bár sosem tudatosan. Utólag néha ráismerek egy-egy jellemvonásra, de ez is elég ritka. Akár a valóságból merítek, akár nem, a karaktereim általában könnyen születnek meg.

Én el tudnék képzelni egy folytatást Beni és Marcell történetéhez. Mit gondolsz, van rá esély? Vagy esetleg új történeten dolgozol?

Örülök, hogy ilyen szimpatikusak lettek, hogy folytatást is el tudnál képzelni, de részemről az ő történetük itt lezárult. Természetesen dolgozom új történeten, többön is egyszerre. Meglátjuk, melyik lesz a következő befutó.

És egy utolsó kérdés. Mondd csak, mit tanácsolsz azoknak az íróknak, akik meleg regényt készülnek írni? Mire figyeljenek?

Ez egy nagyszerű kérdés. Ha az a cél vele, hogy láthatóbbá tegyék a melegeket, és segítsék a regénnyel az elfogadást, akkor a legfontosabb a hiteles ábrázolás. Ehhez szerintem leginkább empátiára és a melegek legalább néminemű ismeretére van szükség.

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Erdőss Alex oldala

Szivárványálom Kiadó

Beleolvasó: Hajnal Kitti: Hinta - ("Ma komoly hangulatban vagyunk, majdnem elfelejtkeztem erről. Ha hazalátogat, utána mindig ilyen: láncdohányzik és az életről filozofál.")

Ezúttal pedig Hinta c. kötetet hozom el nektek mely Patrik és Márk szerelmi történetét, olvashatjuk, figyelhetjük meg. A civódásaikat a Falak c. könyvéből ismerem és imádtam a párost. Bízom, hogy egyszer az történetüket is elolvashatom majd. Addig is olvassátok Hajnal Kitti: Hinta c. kötetéből újabb 6 oldalnyi történetet.

Hajnal Kitti:

Hinta

Tartalom:

 

„Olyan, mintha hintán ülnénk, ingázunk, mindig változik a viszonyunk.” Hányszor szerethetünk igazán? Megölheti-e a szívet egy feldolgozhatatlannak hitt veszteség?
Patrik lassan két éve temette el Imit. A gyászon szülei és barátai igyekeznek átsegíteni, az ő kedvükért létezik, igyekszik túlélni a hétköznapokat. A tomboló ürességet azonban egyre inkább kezdi kitölteni Márk. A jelenléte, a mosolya, minden, ami csak ő, lassanként új jelentést kap Patrik szemében. Tíz év barátság után változik a kép, úgy tűnik, egy viszonzatlan szerelem irányába…

 

ENGEDÉLLYEL

A fák levelei között újra és újra előbukkan a hold, ahogy a hinta lassan ring az éjszakában. Imádom a lágy mozgást, le‑lecsukódik a szemem, egy régi dallam kúszik elő a tudatom mélyéről, azt dúdolgatom, miközben fél lábbal lököm magam.

– Nem szédülsz még?

– Nem eléggé.

Amint Márk rágyújt, megcsapja az orrom a dohány kesernyés illata. Fél órával ezelőtt cigizni jöttem ki vele, aztán itt ragadtunk, és amikor elfogyott a mondanivalónk, némán meredtünk a sötétbe. Fázom, teljesen felhúzom a cipzárt a pulóveren, mégsem akaródzik bemenni a házba. Épphogy csak tavaszodik, kabátot kellett volna venni, de nem volt annyi eszünk.

– El fogsz aludni – jegyzi meg Márk mintegy mellékesen, a hangjában azonban feddés lapul, ki is röhögöm, amiért megint atyáskodik felettem.

– Akkor mondj valamit! Amilyen unalmas itt veled, nincs jobb dolgom, mint aludni.

– Én békésnek nevezném.

Hümmögök. Ma komoly hangulatban vagyunk, majdnem elfelejtkeztem erről. Ha hazalátogat, utána mindig ilyen: láncdohányzik és az életről filozofál. Nincs ugyan ellenemre, bár jobb szeretem, amikor vidám, a hülyeség sokkal inkább illik hozzá.

Felpillantok rá. Nem túl kényelmes ebből a szögből, de látnom kell az arcát. Maga elé bámul, talán a parázs izzását figyeli, szomorúnak tűnik, ilyenkor nehéz legyőzni a késztetést, hogy megöleljem.

– Miért hagyod magad így felhúzni?

Ideges szusszanást kapok válaszként. Nem vitatkozik, csak újabbat szív a cigarettából. Persze tisztában vagyok vele, hogy kívülállóként könnyebb okosnak lenni. Ha az én családom lenne, talán engem is kiakasztanának, pedig azt viszonylag nehéz elérni.

Aprót dörren az ég, reflexből összerezzenek. Távoli hang, még sok idő, mire ideér a vihar, de én már előre várom. Imádom, amikor eláztatja a tájat az eső, elmossa a rossz hangulatomat is. Ha Márk nálunk van, sokszor akár fél órán át képesek vagyunk bámulni a verandáról a pusztítást.

Oldalra fordítom a fejem. Márk épp a telefonjával szöszöl, a mobil fényénél elgondolkodónak tűnik az arca, már amennyit a szőke tincsektől látok belőle. Szívesen rákérdeznék, mivel foglalkozik, de azonnal rájövök, amint felcsendül egy ismerős dallam: Riders on the Storm. Rajta kívül senkit sem ismerek, aki ennyire odáig van a régi zenéért, neki viszont a Doors a kedvence. Én szintén bírom a hangulatát, bár nekem olyan szorosan összefügg vele, hogy képtelen lennék nélküle hallgatni.

– Tudod, mi hiányzik most? – szólalok meg, de nem kell választ adnom a saját kérdésemre, Márk azonnal rájön, le is olt érte.

– Nincs fű.

– Igenis, apu! – felelem vigyorogva, erre felvonja a sze­möldökét.

– Ha így folytatod, elfenekellek.

– Ez ajánlat volt?

Nevet. Egy pillanat alatt levedli magáról a depressziót, csillog a szeme a vidámságtól. Feldob, hogy ezt én érem el nála.

– Álmaidban! – vágja rá, és miközben a mosoly az arcomon ragad, belül megint ott az a furcsa gondolat, mint minden hasonló helyzet után. Amikor ezt csináljuk, mindig úgy érzem, mintha flörtölnénk. Butaság az egész, mert lassan tíz éve a legjobb barátom, kötve hiszem, hogy máshogy nézne rám, arról pedig végképp fogalmam sincs, én tennék-e ilyet. Néha afelé húzok, hogy igen, és a rettenettől, ami legyűr, levegőt sem kapok.

Megint percek óta a holdat bámulom. Márk rég elszívta a cigarettát, csak neki sem akaródzik felkelni. Igazság szerint azóta nem csinálunk semmi értelmeset, mióta megérkezett, nem mintha ez meglepő lenne tőlünk, ezt szeretem benne a legjobban, hogy vele sosincs semmi kötelező. Meg sem kérdeztem, itt alszik-e, úgyis tudom a választ. Ilyenkor sosem akar egyedül lenni.

– Többet haza sem megyek.

– Mindig ezt mondod.

Sóhajt egy nagyot, aztán feltápászkodik, megáll felettem, pont kitakarja a holdat. Rápislogok, erre int a fejével, hogy menjek arrébb, és amikor megteszem, leül mellém.

– Néha olyan kibaszott erős a késztetés, hogy elküldjem őket a francba. Mármint véglegesen.

– Tudom.

Bólint, és a térdére támaszkodva bámulja maga előtt a földet. Vigasztalásképp enyhén átölelem, ami túlzás, mert inkább csak rászorítok a vállára egy kicsit, az egész fél percig sem tart, mégis elmosolyodik. Újabbat villámlik, akaratlanul kapom fel a fejem a jelenségre. Hamarosan dörgés követi, a szél egyre erősebben fúj, megborzongok.

– Nézünk valami filmet, mielőtt az agyadra megyek? – kérdi Márk. Nekem tulajdonképpen mindegy, neki van szüksége figyelemelterelésre.

– Nem mész az agyamra.

– Tudom. Nincs olyanod – vigyorogja pofátlanul a képembe. Annyira szemét, mégis röhögök, mert váratlanul ért a beszólás.

– Bekaphatod.

– Mondom én, hogy álmodozol.

Játékosan arrébb lököm, visszalök, ezzel szórakozunk, mielőtt rászánom magam arra, hogy végre bemenjek a házba. Közben megérkeznek az első esőcseppek, hűvösen gördülnek végig a bőrömön, megtorpanok, az ég felé fordítom az arcom, lehunyom a szemem.

– Ázni fogsz?

– Aha – felelem halkan, anélkül, hogy Márkra néznék. – Bánod?

– Felőlem. Ha lebetegszel, akkor viszont morcos leszek.

Elmosolyodom. Hallom a lépteinek súrlódását, de tudom, hogy úgyis megvár a teraszon, onnan figyeli, ahogy eláztat az eső. Végtelen nyugalom száll rám, mintha a sejtjeimbe olvadna, belém issza magát a cseppekkel. A gondolataim elmerülnek a semmiben.

Percekkel később Márk berángat a házba, és zuhanyozni parancsol. Átfáztam, de nem izgat, kifejezetten feltöltődtem. Amíg arra várok, hogy ő is végezzen a fürdőben, fel-alá járkálok a szobában, pakolászok, közben a hajamról igyekszem kicsit felitatni a vizet. Nem tudnám elképzelni röviden, de a szárítása mindig macerás.

Az íróasztal előtt megállok, a tekintetem odatapad a keretben álló fotóra. Ez a kedvencem Imiről. Olyan természetesnek hat, pedig pózolt, mert látta a kamerát. Tudom, hogy miattam csillogott a szeme, mindig így nézett rám. Az arcára voltak írva az érzései, ami tökéletesen tükröződik ezen a képen. Állítólag ugyanígy néztem vissza rá. Még emlékszem a barna tincsek selymességére, a bőrének illatára, az izmai tapintására. Az erőre, ami fizikailag és lelkileg belőle áradt, és aminek bármikor behódoltam…

Hiányzik. Már nem tombol bennem minden másodpercben, de folyamatosan ott van, lüktet. Mintha megszűnt volna dobogni vele együtt az én szívem is, hónapokig semmit sem éreztem. Nem jobb, hogy újra képes vagyok rá.

Lépteket hallok, de nem bírom elszakítani a pillantásom Imiétől. Az eddig érzett nyugalom helyét üresség váltja fel, azt kívánom, bárcsak újra meghalnának az érzéseim. Jobb lenne, mint ez a létezés, nélküle.

– Gyere aludni!

Márk végigsimít a karomon, a lágy érintés furcsa mód kiránt a fájdalomból. Összezavarodva fordulok felé, rácsodálkozom a jelenlétére, pedig eddig is érzékeltem.

– Mindjárt.

Nem merek újra az íróasztalra pillantani, inkább megkerülöm az ágyat, bebújok Márk mellé. Annyit alszik mostanában nálunk, hogy a szüleim már gyanakodnak ránk, engem pedig mulattat a feltételezés. Szeretem, amikor Márk itt van. Olyankor tudok aludni.

– Reggel megint korábban kelsz?

– Igen. Majd szólok, ha idő van – válaszolom. Márk elhelyezkedik, és behunyja a szemét. A gyér fénynél nézem, ahogy a szőke tincsek az arcába hullanak, hallgatom a szuszogását, aztán álomtalan semmibe ájulok, csak a telefon ébresztőjére riadok.

– Rohadt korán van – motyogja Márk inkább a párnának, mint nekem, majd azzal a lendülettel durmol tovább. Elröhögöm magam a reakcióját szemlélve. Abszolút neki való a kötetlen munkaidő, mert bár ő is rendszertelenül alszik, velem ellentétben nagyon nehezen ébred. Ha én egyszer kinyitottam a szemem, nem tudok újra elaludni, akkor sem, ha még javában éjjel van.

Felmérem az időjárást odakint, és felsóhajtok. Minden csupa víz, az esti vihar eláztatta az egész környéket. Lúdbőrzik a karom a hidegtől, úgyhogy csalódottan megyek vissza a házba. A földszinti vendégszobában halk zenét kapcsolok, és ráállok a futópadra. Így, hogy Márk el tud vinni kocsival, kicsit több időm van, nem kell sietnem a készüléssel, bár a reggeli edzést egyébként sem hagynám ki. Márk szerint mazochizmus, nekem viszont gyerekkorom óta az életem része.

Egy órával később visszamegyek a szobába, hogy felkeltsem, és míg zuhanyozom, magához is térjen. Nem járok sikerrel, tíz perc múlva még mindig az ágy szélén ül kómás fejjel.

– Mi van, Csipkerózsika? Meg kell csókoljalak, hogy felébredj?

Felpillant rám, lesajnáló mosoly bújik meg a szája szegle­tében.

– Én alszom, és te álmodsz?

– A visszavágásaid kezdenek egysíkúak lenni – szólok be, erre viszont csak morran egyet, és eltűnik a fürdőmben. Mire ismét előkerül, végzek a beágyazással és az összepakolással. Nem szeretek kupit hagyni, mielőtt munkába indulok.

– Továbbra is akarok ilyen kockákat – mutat a hasamra, pedig már rémesen unom a témát.

– Akkor dolgozz értük – felelem, erre legyint egyet.

– Genetikailag képtelen vagyok izmosodni.

– Te genetikailag lusta vagy – cukkolom, bár tudom, hogy nem igaz, csak másképp vagyunk összerakva. Én nyugalmat nyerek a mozgásból, valamibe bele kell ölnöm az energiáim, ami fizikailag kimerít. Ő inkább szellemileg szeret elfáradni.

– Kapok kávét? – kérdezi megnyerő mosollyal, pedig úgyis ismeri a választ. Felkapom a táskám, lerobogok az emeletről, és mire Márk leér, kész a kávéja. Nem én vagyok ilyen gyors, ő szöszölte el az időt, szokás szerint.

Megreggelizünk. A szüleim csak most fognak felkelni, úgyhogy igyekszünk csendben lenni. Nekem nem kihívás, megszoktam, hogy amikor indulok, az emberek általában alszanak, Márk viszont hajlamos elfeledkezni erről.

Mire az autóba ülünk, már éber. Rutinosan vezet, néha az az érzésem, automatán csinálja, valójában oda sem figyel. Nekem jobban kell koncentrálnom, ha volánhoz ülök, nem megy ennyire természetesen.

– Este sietsz haza?

– Nem igazán – felelem kifelé bambulva. – Átmenjek?

– Örülnék neked.

– Szólhattál volna korábban, akkor pakolok ruhát – jegyzem meg. Márk felvonja a szemöldökét, egy pillanatra felém fordul. Egyértelműen mulattatja a korholásom.

– Legalább két váltásod van nálam, ne bosszants.

– Ki mást bosszantanék? Akkor miért tartalak?

Márk elröhögi magát, tehát betaláltam.

– Hiányozna, ha nem tennéd – ismeri el mosolyogva, és nem tehetek róla, az én szám is mosolyra görbül. Visszafordulok az ablak felé, figyelem az ébredő várost. A tegnapi eső mindenhol mutatja a nyomát, de ahogy nézem, a külső kerületek jártak rosszabbul, leszakadt faágak hevernek szerteszét. Bent jobb a helyzet. Igaz, a fa alapból kevesebb…

– Inkább, mint a hó – mondja Márk, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Isten őrizzen még egy márciusi fagyhaláltól!

– Miért, nem szeretnél az autópályán éjszakázni?

– Minden vágyam.

Leparkol a munkahelyemtől két sarokra, és felém fordul.

– Legyél jó – köszön el. Fogalmam sincs, miért ezzel a fordulattal, de már megszoktam.

– Te is.

Kiszállok a kocsiból, és megvárom, míg eltűnik a szemem elől, mielőtt elindulok az épület felé. Lassan sétálok az utcán, mert rengeteg időm maradt, így unalmamban a szembejövő embereket figyelem. Majdnem mindenki siet, hozzájuk képest kirívó a tempóm és a nyugalmam, én azonban élvezem, hogy van lehetőségem kicsit bambulni munka előtt. Zenét kapcsolok, lágy dallamot választok, visszafogom a lépteim. Kiélvezem a hűvös, ráérős reggelt.

A napom gyorsan eltelik. Ha dolgozom, igyekszem csak arra koncentrálni, mindig találok valami feladatot, ami leköt. Márk ezt nem érti meg, hogy számomra ez egyáltalán nem unalmas, és végképp nem megterhelő. Teljesen kitölti a figyelmem, nem marad időm a saját dolgaimon töprengeni, és nekem erre Imi halála óta kifejezetten szükségem van. Recepción sosem lehet unatkozni.

A temetés után is ez kellett volna. Otthon minden rá emlékeztetett, de a szüleimnél sem találtam a helyem, miután hazaköltöztem. A hiány és a gyász egész nap kínzott, attól féltem, beleőrülök. Most jó így, a szabadnapok alatt viszont sokszor továbbra sem tudok magammal mit kezdeni, ezért folyton Márknál lógok.

Ő azonban a sokadik csengetésre sem nyit ajtót, telefonon is hiába hívom, szóval tanácstalanul toporgok egy darabig a bejárat előtt, aztán feladom, és előkotrom a táskám mélyéről a kulcsom. Ritkán használom, nem szeretek csak úgy bemenni hozzá, főleg, mióta megint lakótársa van. Igaz, őt elég kevésszer látom, akkor is mindig mással, amiért Márk kifejezetten fúj rá.

Mivel hangos zene szűrődik ki a konyhából, meg sem próbálkozom köszönéssel, hanem leveszem a cipőm, és megállok a konyhaajtóban. Márk énekel, úgyhogy csak rövid ideig bírom röhögés nélkül, erre viszont felém pillant, és frászt kap.

– Adj ki valami hangot! – rivall rám, amivel csak annyit ér el, hogy még jobb kedvem lesz. Kicsit halkít a zenén, de nem kapcsolja ki, sőt automatikusan dúdolja tovább a dallamot.

– Próbáltam – felelem, és a telefonjára mutatok. – Se a csen­gőre, se a hívásra nem kerültél elő. Mentem volna haza?

– Bocs? – villant rám egy megnyerő mosolyt, olyat, amivel általában leveszi a pasikat a lábukról, és hirtelen átérzem, miért van ilyen hatása. Olyan csintalanul kisfiúsnak tűnik, pár másodpercre én is elveszítem a fonalat, pedig ezt a reakciót még sosem váltotta ki belőlem. Nehezen szakítom el a pillantásom, csak akkor sikerül, amikor elkomorodik.

– Meg van bocsátva – mondom kissé összezavarodva, majd körbenézek a konyhában, és rögtön elfelejtem az előbbit. – Mit sütsz?

A lelkesedésemen jót szórakozik.

– Azt hiszed, kapsz belőle? – cukkol, de úgyis tudom, hogy nem gondolja komolyan. Viszont reggel semmivel sem utalt rá, hogy ez a mai programja, ami egyet jelent: valamivel felhúzta magát.

– Mi történt? – A hozzávalókra koncentrál, nem szól semmit, úgyhogy hamar leesik a nyilvánvaló. – Robi?

Ingerülten felszusszan, leteszi a fakanalat, és a pultnak támaszkodik. A nadrágja valószínűleg csupa liszt lesz, de nem igazán érdekli. Így már kiszúrom rajta az idegesség és a csalódottság jeleit, fogalmam sincs, miért nem vettem észre azonnal.

– Megint nem beszéltetek?

– Pár percet, aztán rohant – válaszolja kelletlenül. Összefonja a karját a mellkasa előtt, tanácstalanul bámulja maga előtt az asztalt.

– Ez a negyedik vagy ötödik nap, amikor leráz?

– Negyedik – morogja. Megpördül, majd mielőtt ismét nekiállna sütni, a fakanállal felém mutat. – Ez nem jelent semmit. Elfoglalt.

– De, jelent. Azt, hogy hanyagol.

– Most ment vissza, ilyenkor újra fel kell vennie a ritmust – vágja rá, én pedig közel kerülök hozzá, hogy hitetlenkedve felnevessek. Amikor Robi itthon volt, akkor sem foglalkozott vele annyit, mint régen, de ezt most hiába mondanám, Márk megint becsukja a szemét.

– Ahogy érzed – sóhajtom, ezzel a beletörődéssel viszont elérem, hogy Márk újra felém forduljon, az arcán gondterheltség tükröződik.

– Nekem kellene haragudnom rá.

– Valóban – felelem meggondolatlanul, erre Márk morcos lesz, és ha így haladunk, össze fogunk zördülni.

– Mire célozgatsz?

Nem válaszolok azonnal, nagyon igyekszem megválogatni a szavaim. Ha most megint azzal hozakodom elő, hogy ennek a kapcsolatnak szerintem nincs jövője, Márk le fogja üvölteni a fejem, mint a legutóbb, mondván, ez az ő döntése, és semmi közöm hozzá. Mivel voltaképp igaza lenne, így más módszerrel próbálkozom. Kicsit közelebb sétálok, megállok közvetlenül mellette.

– Nem szeretem, amivé tesz téged ez a nyitott kapcsolat. Folyamatosan egyéjszakás kalandokba menekülsz. Te nem ilyen vagy.

Ezzel telibe találok, látom a reakcióján, ahogy elfordítja a fejét, és néhány másodperccel később megrázza magát.

– Az én dolgom.

Fáj az elutasítás, a dac, amivel kizár, de ilyenkor semmit sem tehetek. Fogalmam sincs, Robi mivel szédítette így el, miért vár rá Márk ennyi ideig, miközben rajta kívül mindenki számára nyilvánvaló egy ideje, hogy feleslegesen. Másfél éve hagyta itt Anglia kedvéért, kizártnak tartom, hogy visszajön hozzá.

– Jól van.

Leülök a konyhaasztalhoz, és tüntetőleg a mobilomba feledkezem. Segíteni amúgy is ritkán enged, ráadásul épp mérges rám, hagynom kell lenyugodni. Belül viszont jobban tombolok, mint máskor, nehezen győzöm le magamban a késztetést, hogy a lelkére beszéljek.

– Nekem is hiányzik a romantika. Jó lenne, ha végre hazaköltözne – magyarázza pár perccel később, békülékenyebb hangulatban, úgyhogy ennek megőrzése érdekében csupán egy mosolyt kap, a véleményemet inkább megtartom.

Féltem őt. Nagyon árnyéka önmagának, ennél sokkal sugárzóbb szokott lenni. Mióta ismerem, mindig kitűnt a tömegből, bár az elején nem volt ennyire a társaság lelke. Végtelenül vonzó személyiség, aki már akkor felkeltette az érdeklődésem, mikor még alig szólalt meg. A megismerkedésünkkor még szűz volt, ahhoz képest számomra durva, amit mostanában művel, főképp, hogy mindig hosszútávon gondolkodott. Robi elrontotta őt, és ezért elmondhatatlanul gyűlölöm, pedig ritkán érzek így valaki iránt. Annyira erős ez az érzés bennem, hogy titkon azt remélem, sosem jön haza, és Márk végre újra önmaga lehet. Életvidám, kevés árnyékkal…

A könyvet itt tudod beszerezni:

Szivárványálom Kiadó
Hajnalösvény - Hajnal Kitti oldala