Amiket el
szeretnék olvasni! rovatom 5.részét hoztam, Bookself Kiadótól szemezgettem pár
könyvet. Jó hír, hogy ezek a könyvek magyar szerzőktől vannak. Ahol ( E )
jelzés van, az ott előjegyezhetőt jelenti.
Mező Szabolcs
Gyilkos hagyaték
(Farkas akták 1.)
Tartalom
Mikor Farkas Róbert főügyészségi ügyészt és Szűcs Gábor rendőr főhadnagyot egy bizarr körülmények között elkövetett gyilkossághoz riasztják, még csak halványan kísérti őket a gondolat, hogy mindez olyan, mintha egy detektívregény lapjaira keveredtek volna.
Miután azonban a szálak az évekkel korábban tisztázatlan körülmények között meghalt, excentrikus krimiíróhoz és annak nem kevésbé különös családjához vezetnek, egyre jobban kezd elmosódni a határ a múlt és a jelen titkai, a kitalált és a valódi bűntettek között.
Az ügyész és a nyomozó mindössze két dologban lehet biztos: ha a rejtély végére akarnak járni, egy olyan ember cselszövéseit kell leleplezniük, aki már évek óta nincs az élők sorában.
És hogy az első gyilkosság csak a kezdet volt.
Mező Szabolcs
A Pokol kapuja
(Farkas akták 2.)
Tartalom
Farkas Róbert ügyészt és Szűcs Gábor rendőr főhadnagyot rejtélyes, egyben igen kényes gyilkossági ügyhöz riasztják. Az áldozat egy dúsgazdag üzletember, akinek kegyetlenül összekaszabolt holttestét egy elhagyatott homokbányában találták meg. Az egyetlen nyom a test mellett lévő különös fakocka, egyik lapján a 3-as számmal, egy másikon pedig egy kedvesen mosolygó napocska képével.
A nyomozás egy mesterséges intelligenciával foglalkozó, rejtőzködő céghez vezet, ahol egy olyan forradalmi technológián dolgoznak, amely képes lesz megjósolni jövőbeli eseményeket. Mi köze lehet ennek az egész világot megváltoztató technológiának és a rajta dolgozó embereknek a gyilkossághoz?
A két nyomozó mind jobban beleveszik a gyilkos tervének szövevényébe, és miközben egyre lehetetlenebb talányokkal szembesülnek, arra is kénytelenek rádöbbenni: ebben az ügyben a múlt még átláthatatlanabb, mint a jövő...
Ann Nette
Rabmadár
(ekönyv)
(E)
Tartalom
Tíz év raboskodás egy kegyetlen hódító börtönében. Tíz év folyamatos megaláztatás, kínzás és erőszak. Tíz év reménykedés a gyors halálban.
Shelline, Verya legyőzött királyának lánya azonban nem törik meg, és amikor váratlanul felbukkan a szabadulás lehetősége, minden rendelkezésére álló eszközzel harcol az életben maradásért.
Ám a sors és a politika nem hagyja, hogy névtelenül, a tömegben elrejtőzve élje életét. Kénytelen szövetségre lépni a szomszédos királyság trónörökösével, aki sárkánylovasként koalíciót próbál kovácsolni a Veryát meghódító keleti hordák kiűzésére, és semmitől sem riad vissza a célja elérése érdekében, még ha ez egy vonakodó szövetséges elárulását jelenti is…
Shelline választás elé kerül: a szívét kövesse, vagy rendelje alá a saját boldogságát a magasabb rendű cél elérésének?
Ann Nette bemutatkozó regénye nyers, szókimondó, egyben sodró lendületű és érzelemdús fantasy egy eleven, lüktető világba
Báló Fruzsina
Értem születtél
(E)
Tartalom
Fehérvári Léna élete egyik pillanatról a másikra megváltozik, amikor egy autóbalesetben elveszíti a vőlegényét, és a sérülései miatt táncoskarrierjének is búcsút kell mondania. Lénát depresszió és bűntudat gyötri, és végül úgy dönt, megpróbál új életet kezdeni: Zircre költözik néhai nagymamája házába. Itt már az első napon összefut a jóképű szomszéddal, Zsomborral, s noha az első találkozás egyáltalán nem nevezhető barátságosnak, lassan kölcsönös szimpátia alakul ki kettejük között.
Vajon lehetséges tartós kapcsolat az önváddal küzdő Léna és az ugyancsak mély sérüléseket hordozó, tartós elköteleződésre képtelen Zsombor között? Báló Fruzsina első kötete, az Értem születtél hamisítatlan romantikus regény, valódi csemege a műfaj kedvelői számára.
Hegedűs Noémi
Ház a kelta keresztnél
Tartalom
Flóra élete zátonyra futott. Úgy dönt, a világ és a csalódások elől Anglia egy félreeső zugában, Cornwallban keres menedéket. A szerencse rámosolyog: kap egy állást, és az első hetekben egyedül kell felügyelnie egy vidéki házikót, a Cross Cottage-ot. Flórát azonnal elvarázsolja a lenyűgöző szépségű, vad cornwalli táj. Örül a magánynak, úgy érzi, időre van szüksége, hogy megtervezze a jövőjét.
A magány azonban ritka kincs az angol vidéken. Flóra hamarosan megismerkedik a szomszéd gazdaság tulajdonosaival, akik furcsán néznek rá, amikor megtudják, hogy a Cross Cottage-ban lakik. Amikor az első áramszünet után felfedez egy titkos tárolót a házban, abban pedig egy rémisztő tekintetű játék babát, érteni kezdi a szomszédok furcsa viselkedését.
A kertben álló kelta kereszt árnyékában valaki üzen: Flóra kövek közé rejtett cetlikre bukkan, és időről időre mintha megpillantana valakit az esőtől csillogó üvegajtóban. A helyiek csak annyit mondanak: novemberben hamar sötétedik, fél hatkor már jobb odabent maradni. Flóra azonban a rejtély nyomába ered, és a múlt titkainak felfedése közben talán a saját jövőjét is megtalálja…
Hegedűs Noémi bemutatkozó regénye finom humorral megírt, hátborzongató, mégis felemelő történet a múlt és a jelen kísértéseiről, lezárásról és újrakezdésről. A Ház a kelta keresztnél modern gótika és törékeny szerelem elegye Cornwall viharos, mégis otthonos vidékén.
Újra itt a
Beleolvasó nektek, Brett O’Conortól az A Vérengzők sorozatának az első részét
hoztam A Vérengző címmel. A harmadik és a negyedik fejezetett tettem fel,
engedéllyel.
Jó olvasást!
ENGEDÉLLYEL
Brett O'Conor
A vérengző
(Vérengzők 1.)
Tartalom
Idaho retteg és a környező államokban sem tanácsos sötétedés után az utcákra lépni. De már az otthonokban sincsenek biztonságban az állampolgárok. Kegyetlen sorozatgyilkos szedi áldozatait és a helyi, illetve állami rendőrök is tehetetlenek. Lenny Maraccio, az FBI vezető különleges ügynöke évek óta a könyörtelen hóhér nyomában van, de a gyilkos mindig egy lépéssel előtte jár. Az államban egyre többen gondolják úgy, hogy jót tenne a vérfrissítés nyomozásnak és Maraccionak félre kellene állnia. Ő azonban nem akar félreállni. Személyes küldetésének tekinti a gyilkos elfogását.
Maraccio egyedül dolgozik az ügyön, társai már rég kikoptak mellőle. Mert a vezető ügynök egy kissé nyers. Egy kissé karcos. És egy kissé már ki is égett.
A közvélemény nyomására az FBI Maraccio mellé rendeli Jim Donaghue különleges ügynököt, aki nemrég oldott meg egy hasonló ügyet a távoli Delawareben. Eddig Donaghue is egyedül dolgozott. Mert egy kissé nyers. Egy kissé karcos. És egy kissé már ki is égett.
A két veterán ügynöknek össze kell csiszolódnia, hogy elkapják a sorozatgyilkost. Amíg a siker érdekében próbálnak egymáshoz idomulni, meg kell vívniuk a szenzációéhes sajtóval, akiket alig érdekelnek az érdemek, ellenben jól felfújnak minden kudarcot. És mindezt úgy tálalják, mintha titokban a Vérengzőnek drukkolnának. Az ügynököknek ki kell kerülniük a gáncsoskodó bürokratákat és politikusokat is, akik egyre hangosabban követelik az eredményeket.
Maraccio és Donaghue belevetik magukat a munkába. Éjt nappallá téve dolgoznak, államokon keresztül üldözve láthatatlan ellenfelüket, aki közben sorra szedi áldozatait. A két ügynököt nem érdekli a szenzáció és nem érdeklik a babérkoszorúk. Az öldöklésnek akarnak véget vetni és a gyilkosságok nyomában járó rettegésnek. Egy nem várt fordulat talán a kezükre játszik, hogy elkaphassák hírhedt ellenfelüket.
Vajon sikerül nekik? Vagy a Vérengző ismét kicsúszik a kezeik közül?
BELEOLVASÓ
Harmadik fejezet
Mikor már eltávolodtak a parkolótól, Maraccio nagyot fújtatott.
- Tetű banda! – szűrte a fogai között.
- Látom, igyekszel tartalmas kapcsolatot felépíteni a sajtóval!
- Néha kifejezetten az az érzésem, hogy ezzel a mocsokkal vannak! Ráakasztották a Vérengző nevet és azóta minden újabb gyilkosság után, hetekig sztárolják. Minket meg lehúznak.
- Nem próbáltátok bevonni őket?
- Dehogynem! De Phillips azt is eltudta baszni!
- Hogy-hogy?
Maraccio a másik ügynökre sandított, aztán a műszerfal kijelzőjén világító, diszkrét órára nézett. Ebben a forgalomban lesz vagy ötven perc, mire odaérnek az irodához.
- Az első áldozatát alig pár mérföldre innen ejtette, nyolc évvel ezelőtt. A nő néhány nappal múlt harminc, amikor elkapta. Azt megfojtotta és még nem jelölte meg. Ha a többi jellemző nem egyezik, akkor nem is neki tulajdonították volna azt a gyilkosságot. Így is csak utólag vettük át a nyomozást, a negyedik, illetve, összességében az ötödik gyilkosság után. Eagleben hagyta a testet a kertvárosi tavaknál. A helyi zsaruk nyomoztak egy ideig, aztán félretették az ügyet. Senki nem látott és nem hallott semmit. Szóba került az ex barát, mint gyanúsított, de golyóálló alibije volt. Nem tartózkodott az országban a gyilkosság idején. Aztán majdnem másfél évig nem történt semmi. A másodikat a Hattyú-vízesésnél ölte meg, a gát közelében. Megint nem volt szemtanú. Senki nem látott semmit. A harmadik után vontak be minket, amikor előkerült a hulla Montanaban, a Yellowstone folyó mellett, meztelenül, arccal lefelé. A halál oka egyetlen tüdőbe irányzott szúrás. Ez volt az első, hogy így ölt. A negyedik áldozat sokáig nem jutott a tudomásunkra, mert azt Kanadában csinálta a Horsehoe öböl mellett egy tóparton. A testet is csak hónapokkal a gyilkosság után találták meg, jóval a mi hatodik áldozatunk felbukkanása után és a kanadai rendőrség csak azért vette fel velünk a kapcsolatot, mert a mi hatodik áldozatunk ekkor már bekerült a sajtóba. Mind a kanadai nőt, mind a következőt Apple Valleyben, már mindkét tüdején megszúrta. Ezen csinálta az első karcokat is. Azóta nem változtatott a gyilkosság módján, csak a vadászaton, de azt is csak a hetedik gyilkosság után. Akkor már én vezettem a nyomozást. Az első komoly változás a viselkedésében a utahi gyilkosságoknál következett. Itt nem egy nőt, hanem egy párt kapott el és ölt meg. A Medve-tó mellett csapott le és sokkal brutálisabban csinálta, mint az előzőket. A férfit előbb megverte, levágta a nemi szervét és csak aztán szúrta le. A nyomszakértő úgy gondolta, a nőnek végig kellett néznie és csak akkor végzett vele is, amikor a férfi már meghalt.
- Ezt miből gondoltátok?
- A nő arcán kötözésre utaló nyomokat talált és ragasztót szemhéján. Valószínűleg azzal peckelte ki, hogy ne tudja lecsukni és látnia kelljen a barátja haláltusáját. De elég nehéz volt összerakni, hogy mi történhetett, mert mire megtalálták őket, a vadak alaposan szétcincálták a testeket. A karcokat is csak részlegesen sikerült azonosítani a tarkójukon.
- Máskor is használt ragasztót?
- Előtte sosem.
- Akkor erre sokkal tudatosabban felkészült. Lehet, hogy hetekig figyelte vagy követte őket. És változott a módszere is.
- Én is így gondolom. De volt még más is. Találtunk egy 11 és feles bakancsnyomot. Persze akkor vakvágány volt, mert nem tudhatjuk, hogy az övé volt-e, de a tizenharmadik áldozat közelében, a Snake partján is felfedeztünk egy ugyanilyen méretű lábnyomot.
- Se előtte, se utána nem volt hasonló nyom? – kérdezte Donaghue.
- Se előtte, se utána!
- Ez valami rohadt fantom, vagy mi? Nincsenek szemtanúk, nincsenek nyomok, nem hibázik és sohasem csap le kétszer ugyanott! Hasonlóság az áldozatok között?
- Semmi. Hacsak az nem, hogy a nőkre bukik. Bár nem csinál gondot belőle, ha a pasi is ott van. Simán kinyírja azt is.
- Úgy értettem, hogy életkor, magasság, szemszín, foglalkozás, szociális környezet, tököm tudja?! Bármi, ami összeköti őket, vagy hasonlóságot mutat?
- Semmi. Semmi, ami annyira szembeötlő lenne, hogy mind a huszonkét áldozatnál felbukkan. Nem köti össze őket munkahely, rokonság, baráti kapcsolatok, szociális média, semmi. Nem jártak ugyanakkor, ugyanott.
- Szerintem erre feküdjünk rá! Hátha mégis van valami! Olyan nincs, hogy még ugyanabban a kurva plázában vagy moziban sem fordultak meg! Legalább azok, akik egymás közelében laktak.
- Gondolod, hogy én még ezt nem nyálaztam végig?
- Dehogy! De talán szűz szemmel ráakadunk valamire.
- Miattam aztán tökölhetsz vele, amennyit csak akarsz!
- Oké! Folytasd!
- Szóval az a kettősgyilkosság alaposan felpöckölte az állami zsarukat, meg persze minket is, mert nem egészen egy mérföldre az államhatártól történt. Ezt egyébként gyakran eljátszotta, hogy a határ közelében ölt vagy hagyta a hullát.
- Hergeli a hatóságokat.
- Vagy egyszerűen így jött ki a lépés. Egyik gyilkosságnál sem történt olyan, hogy egyik államból a másikba vitte az áldozatot vagy a hullát. Azzal keverhette volna meg igazán a szart
- Most vagy ő ennyire okos, vagy mi vagyunk ennyire balszerencsések!
- Az tuti, hogy nem hülye! Már gondoltam rá többször is, hogy…
Maraccio telefonja rezegni kezdett, de csak ránézett a kijelzőre és eltette a készüléket.
- Vedd fel nyugodtan!
- Nem fontos! Phillips az. Biztos felhívták már az újságíró miatt.
- Vagy végig nézte a híradóban.
Ezen elröhögték magukat, aztán Donaghue rákérdezett.
- Nem fejezted be, hogy mire gondoltál már korábban
- Majd később! Most inkább gyorsan elmondom még a legfontosabbakat, mert mindjárt megérkezünk. A Medve-tavi gyilkosságok után majdnem egy teljes évig nem ölt. Utána viszont Oregon nyugati felén bukkant fel újra, a Gyémánt-tó mellett. Szintén egy párt gyilkolt meg, de azok teljesen kilógtak a sorból. Majdnem hetvenévesek voltak és mondhatni, hajléktalanok. Egy lerobbant lakóautóban és a hozzá épített sátorban éltek az erdő közepén. Arról sincs halvány gőzünk sem, hogyan akadhatott rájuk. A módszer ugyanaz. A férfit félig agyonverte, kasztrálta és megölte. A nőnek néznie kellett, aztán végzett azzal is. De itt volt egy szembeötlő változás. Berakta a testeket a lakóautóba és a kanapéra ültette őket egymás mellé. Mintha tévét néznének vagy ilyesmi. A természetvédelmi szolgálat járőre talált rájuk, talán tíz nappal a gyilkosság után.
- Semmi nyom?
- Semmi.
- És ezt miért csinálhatta? Addig minden áldozatát arccal lefelé hagyta.
- És azután is. A profilozó azt mondta, jelentőséggel bírhattak a számára. Talán az idős szüleire emlékeztették vagy a nagyszüleire. Esetleg ismerte is őket.
- Ez baromság!
- Szerintem is! De Phillips megvette az ötletet és akkor vonta be a sajtót. Közzétette az addigi adatokat és a lakosság segítségét kérte. Persze ezzel csak azt érte el, hogy a teljes nyilvánosság a torkunknak ugrott. A sajtó meg hülyét csinált belőlünk ország-világ előtt és azóta nem szállnak le rólunk. A kormányzó meg minden újabb gyilkosság után felhívja Phillipset és elküldi a picsába.
- Ezt mondjuk megtudom érteni!
- Én is, de ő természetesen tovább tolja rám és a háttércsapatra a szart. Nem érti meg, hogy a kormányzó amiatt a kurva sajtótájékoztató miatt pikkel rá és nem a nyomozás miatt. Persze azért az is sokat nyom a latban nála, hogy szart se haladok az üggyel.
- Majd felpörgetjük! Van még valami, amit tudnom kell?
- A tizenkettedik áldozatát is Utahban szedte, és az is kilógott a sorból. Egy nő volt, de azt a lakásában ölte meg, Salt Lake City közepén. Viszont tizenöt mérfölddel arrébb rakta ki a hullát, a Nagy Sóstó partján.
Donaghue nem szólt semmit, hanem elgondolkodva nézett ki a kocsi ablakán. Már a belvárosban jártak és úgy tűnt, a kirakatokba zsúfolt, mérhetetlen mennyiségű áru, meg az azokat bámuló járókelők teljesen lekötik a figyelmét.
- Ez nem egy tipikus sorozatgyilkos a szokásos fajtából! – szólalt meg kisvártatva. – Nem vagyok a szakértőjük, eddig egy nyomozásban vettem részt, meg egy másikat vezettem, de sohasem hallottam még, hogy bármelyik változtatott volna a bevált módszerein. Pláne nem menet közben.
- Nos, ez többször is megtette. Csak a kifejezett gyilkosság módja ugyanaz már évek óta. Még időintervallumhoz sem lehet kötni, így teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor és hol csap le legközelebb.
Negyedik fejezet
Az FBI helyi kirendeltsége a Nyugati Fő utcán, az impozáns Wells Fargo Center, csupa üveg saroképületében kapott helyet. A jól őrzött mélygarázsból, szinte hangtalan lift repítette az ügynököket és a többi bérlőt a tizenegy emelet bármelyikére. Az állam szenátorának egyik, nyilvános fogadóórákra fenntartott irodája is ebben az épületben volt. Már a folyosóról is látszott, hogy nem mindennapi a kilátás Idaho nyüzsgő fővárosára. Az épülettől két sarokra délre, az Idaho-i Állami és a helyi Képzőművészeti Múzeum húzódott meg a Boise folyó partján. Két sarokra nyugatra a városi önkormányzat, északra pedig az Állami kormányhivatal épületének tornya magasodott a város fölé.
Donaghue különleges ügynök egy pillanatra megtorpant és a folyosó üvegfalán át, a hivatal homlokzatára tűzött lobogókra meredt. A csillagsávos nemzeti zászló a rúdra tekeredett, de Idaho államé lassan lengedezett a lágy szélben. Donaghue világéletében patrióta volt. Mindig is büszke volt rá, hogy ennek a hatalmas nemzetnek a szülötte, most valahogy mégis inkább szégyent érzett. Az ország, amely annyi nagyszerű embert adott már a világnak, olyan szörnyszülötteket is létre tudott hozni, mint a Vérengző. Egy pillanatra egymásba fonta mutató és középső ujját, aztán néma fogadalmat tett, hogy elkapja azt a szennyet!
Phillips igazgató helyettes, a hivatal vezetőjének irodája tágas volt és világos. A hatalmas tölgyfa asztal mögött, az ablak két oldalán diszkréten elhelyezett zászlók lógtak. Az Egyesült Államok nemzeti lobogója és az FBI saját, acélkék zászlója a címerrel. A jobb oldali falon az ország címere, a bal oldalin az elnök képe lógott. A sarokhoz közeli szekrény ajtajának üvege mögött fényképek és dísztárgyak sorakoztak. Egy aranyozott dísztőr faállványon, amelynek talpán, arany lapra gravírozva az FBI jelmondata állt: „Hűség, Bátorság, Tisztesség”. Egy sötétkék doboz, plüss béléssel, amin valami kitüntetés feküdt. Egy fénykép, amin Frank Phillips egy társasági összejövetelen, elegáns környezetben beszélget Dick Cheney alelnökkel, Porter Goss, akkori CIA igazgatóval és William Boykin altábornaggyal, a hírszerzésért felelős, hadügyi államtitkárral. Egy másikon, az első sorban ülve hallgatja Bush elnök beszédét és egy nagyobb képen, középen, szemmagasságban, amint éppen Obama elnökkel ráz kezet.
Donaghue egy pillantással felmérte, hogy Phillips már fiatalon, különleges ügynök korában is szerette beexponálni magát a legmagasabb körök közé. A képeken mosolygó, csaknem húsz évvel fiatalabb Phillips pont olyan elegáns és megnyerő volt, mint itt és most. Csak a feje tetején megkopott haja mutatta, hogy sok idő telt el a Cheney alelnökkel folytatott, jó hangulatú diskurzus óta. Az igazgató helyettes egy diszkrétnek szánt mozdulattal elfordította kissé az asztalán álló monitort és felnézett a két ügynökre. Nem állt fel és nem nyújtott kezet.
- Donaghue különleges ügynök, üdvözlöm a kirendeltségünkön!
- Köszönöm uram!
Phillips bólintott és az arcán ülő, hivatalos kifejezést komorság váltotta fel. A szája alig mozdult, de a hangja határozott volt, amikor újra megszólalt.
- Mint bizonyára ön is tudja, Idaho több mint harmincszor nagyobb Delaware-nél, ahonnan hozzánk érkezett. Ekkora területet csak akkor tudunk hatékonyan lefedni a tevékenységünkkel, ha az ügynökeink a legmesszebb menőkig betartják az iroda, a Szövetségi Kormány, a hírszerzési igazgató és az igazságügy miniszter által előírt protokollokat. Talán azt is tudja, hogy csupán fele annyian szolgálunk Idahoban, mint Delawareben. Ilyen arányok mellett, megengedhetetlen, hogy egy ügynök, a felettes vezető, azaz az én tudomásom nélkül csatangoljon a városban. Önt idehelyezték, ezzel az én irányításom alá került, tehát elvártam volna, hogy elsőként nálam jelentkezzen és csak utána, az utasításaim alapján ténykedjen egy bűnügyi helyszínen! Van rá valami magyarázata, hogy engem megkerülve, miért a terepre ment ki elsőként, Donaghue különleges ügynök?
Az ügynök nagyon meglepődött. Persze nem hastáncos nőket várt a fogadtatására, de ez…?! Gyorsan összeszedte magát.
- Igen van, Phillips ügynök. – mielőtt az igazgató helyettes megszólalhatott volna, gyorsan elhadarta. – Amint elfoglaltam a szobámat a hotelben, kaptam egy hívást az újabb gyilkosságról. Gondoltam jobb, ha megnézem, hátha segít a nyomozásban. Azt bizonyára ön is tudja, hogy egy akta sohasem adja vissza az összképet!
- Természetesen tudom, Donaghue különleges ügynök! De a legalapvetőbb szabályok azonnali megszegése, semmi képpen nem viheti közelebb a sikeres lezáráshoz! Megtudott valamit?
- Tessék? – kérdezte Donaghue, mert nem értette a hirtelen váltást.
- A tetthelyen! Megtudott valamit?
- Láttam a sebeket, a test pozícióját és környezetet. A helyszín alapján…
- Majd elolvasom a jelentésben! Tehát, ha jól értem, semmi újat nem látott! Ezek szerint, jól gondolom, hogy feleslegesen haragított magára azzal, hogy megkerült engem? – nem várt választ, hanem rögtön a következő sarkalatos kérdésre tért. – És kitől kapta azt a hívást? Nálunk még nem jelentkezett be, tehát sem az ügyeletesünk, sem a rendőrség diszpécsere nem értesíthette hivatalosan az újabb esetről! Akkor?
- A delawarei irodából hívott fel egy kolléga, aki…
- Ez rendkívül érdekes Donaghue különleges ügynök! Ugyanis a nekem megküldött parancs, így az én tudomásom szerint, önt már nem az ottani iroda irányíja, hanem az enyém. Vagy rosszul tudom?
- Nem uram, nagyon is jól tudja!
- Akkor elvárom, hogy ezentúl tartsa be a meghatározott irányelveket és kötelezettségeket! Ez különösen igaz a szolgálati útra és a szabályszerű nyomozás érdekében kiadott parancsokra! Megértett engem?
- Megértettem uram!
- Helyes! – az igazgató helyettes most Maracciora nézett. – És ön Maraccio vezető különleges ügynök? Kaphatnék valamiféle minimális tájékoztatást arról, miért támadott meg egy munkáját végző, delegált újságírót, aki engedéllyel tartózkodott a gyilkosság helyszínén, a sajtónak fenntartott területen?
Maraccio arcán ideges rángás futott végig, aztán ingerülten felcsattant.
- Hagyjuk a süketelést Frank, az a faszi…
- Választ várok a kérdésemre, Maraccio vezető különleges ügynök! – torkolta le Phillips emelt hangon. – Miért támadott meg egy újságírót a polgári hatóság helyszíni biztosítást végző tagjainak és a tetthely közelében tartózkodó számtalan civilnek a jelenlétében?
Donaghue megszólalt.
- Uram, Maraccio ügynök engem akart…
- Nem magát kérdeztem ügynök! Ha a híradó az önök nyomozásának a helyszínén történtekről adott le anyagot, akkor aszerint Maraccio vezető különleges ügynök lökte fel a riportert! Tehát?
- Frank! – fogta szelídebbre Maraccio. – Az a fasz provokált minket! Belekötött Donaghue ügynökbe is.
- Ez engem nem érdekel Maraccio! – csattant fel Phillips. – Egy évek óta tartó gyilkosságsorozaton dolgozó, vezető ügynök vagy! Ha nem tudsz uralkodni magadon, mert egy tökös riporter megszorongat, akkor add le a jelvényed és költözz Új-Mexikóba!
Mivel Maraccio nem felelt, Phillips hangnemet váltott. Maraccio ki nem állhatta, mikor elővette ezt a tanáros stílust.
- Ha a testületnél akarsz maradni, akkor ilyen többet nem fordulhat elő! Megértettél? – megfogott egy aktát az asztal szélén és ingerülten középre csapta. – Ez itt a te aktád! Előről hátra és hátulról előre is ugyan az! Egy rakás szerencsétlenkedés, szinte semmi eredmény és oldalakra rúgó kihágások. Az utolsó letartóztatással zárt ügyed kilenc évvel ezelőtt volt. Azóta semmi! Hét éve dolgozol a sorozatgyilkosságokon és még a közelébe sem jutottál.
Mikor becsukódott az ajtó, Phillips máris folytatta. Ezúttal a hangszíne inkább baráti volt.
- Nézd Lenny, kiégtél. Ez tény! Most már ott tartunk, hogy minden hétre jut valami balhé és nekem nincs már energiám bizonygatni, hogy ezektől eltekintve, jó ügynök vagy! Ha még ma beadod rá a kérelmed, elintézem, hogy teljes nyugdíjat kapj!
Maraccio ledöbbent. Arra számított, hogy Phillips ordít majd vele, kioktatja, fegyelmivel fenyegetőzik, de ez most valami olyasmi volt, amire legrosszabb álmában sem gondolt. Nyugdíj? Ráadásul azonnal? Ez nem lehet… Nem! Neki még dolga van! El kell kapnia a Vérengzőt!
- Frank! Te is tudod, hogy nem megyek el innen annak a rohadéknak a skalpja nélkül! Ez a mocsok az én ügyem és az égre mondom, elkapom!
Phillips megdörzsölte az állát.
- Akkor viszont legyél észnél! Megértettél? Semmi balhé! Se a sajtóval, se a rendőrökkel, se senkivel! Még egy elszúrt intézkedés és leveszlek az ügyről! Még egy elbaszott kihágás és repülsz! Világos?
- Az hát!
- Van valami, amit tudnom kell a mostani gyilkosságról?
- Semmi! Tiszta munka. A nőt még nem azonosították, a halottkém reggelre ígérte a jegyzőkönyvet.
Phillips rászegezte a mutatóujját.
- Dolgozz össze Donaghueval! Két hasonló ügyben nyomozott és a Seaford-gyilkosságokban ő volt a vezető ügynök. Ki ne nyírd ezt is, mint a többit, akit beosztottam melléd! Kapd el azt a szemétládát! És most menj ki és küld be Donaghuet! Beszédem van vele!
Donaghue a falnak támaszkodva várt.
- Téged akar! – bökött a hüvelykujjával a háta mögé Maraccio.
Phillips egy másik paksaméta iratot rendezgetett, fél kezével pedig a telefonkagylót tartotta a füléhez.
- Nem polgármester úr! És azt is tudja, hogy nem adhatok önnek érdemi tájékoztatást! … Az meglehet, de a nyomozást az én hivatalom vezeti, szövetségi hatáskör! … Természetesen megteheti, hogy ráállítja a helyi rendőrséget, de azzal is legyen tisztában, hogy ugyanakkor én le is állíthatom őket! Részint, mint mondtam ez szövetségi hatáskör, részint az FBI-nak több erőforrása van, mint Marsing városnak. És az, hogy az áldozatot ott találták meg, nem utalja a helyi hatóságok hatáskörébe az ügyet! … Mindent megteszünk, de kérem ne akarja, hogy hivatalosan kelljen a kormányzóhoz és a legfőbb ügyészhez fordulnom az ön intézkedései miatt! … Tisztában vagyok vele, hogy a település irányítása az ön dolga, de a vizsgálat vezetése meg a mienk! … Így van! És most megkérem, hogy hagyjon minket a dolgozni! Ez esetben megígérem, hogy tájékoztatom, amiről lehet! … Rendben! Viszlát polgármester úr!
Letette a telefont és utoljára igazított az iratokon. Mikor azok már akkurátus rendben sorakoztak az asztalon, felnézett.
- Amint az imént hallotta, az ügyet árgus szemekkel figyeli mindenki és bárki, aki úgy érzi, hogy szemernyi hatalma és befolyása van, azonnal eredményeket követel, ha van köze hozzá hivatalosan, ha nincs. De ez az én gondom! Amiért még beszélni akartam önnel, az Lenny Maraccio kérdése. Kiváló ügynök, de ez a nyomozás már sok neki. Azt akarom, hogy mielőbb kapják el a Vérengzőt! – kivárt egy pillanatot, aztán sóhajtva hozzátette. – Tudom, hogy ön is jobban szeret egyedül dolgozni, de most kénytelen lesz elviselni őt. Nem lesz egyszerű! És tartsa szemmel!
- Uram? – hökkent meg Donaghue.
- Nem érti? Tartsa szemmel! Mindezt úgy, hogy maga is betartja a szabályokat! Nem akarok semmi gikszert, sem a nyomozás, sem a letartóztatás során!
- Gikszert?
- Azt! Gondolom, nem árulok el újdonságot, amikor a kormányzónk ambícióiról beszélek. Közkedvelt ember, népszerű politikus és a republikánusok őt akarják elnöknek a következő választáson. Ha őt megválasztják, akkor, tekintettel a kettejük szoros baráti viszonyára, nyilvánvalóan a szervezetünk igazgatója lesz az igazságügy miniszter. Akár így, akár úgy, de lesz némi tisztogatás, átszervezés, talán előléptetés és esetleg kirúgás is a testületnél. Az intézkedések kimenetele természetesen, feletteseink meglehetősen szubjektív, az eredményeinkhez kötött megítélése. Tud követni?
- Tökéletesen uram!
- Akkor jó! Visszatérve a témára, én magam több alkalommal megpróbáltam eltávolítani Maracciot az ügyről, mert túlságosan problémás.
Donaghue tekintete láttán Phillips felemelte a kezét.
- Ne értsen félre, ő tisztességes! Harminc éve szolgál és teljesen fedhetetlen! Már az olyan ügyeitől eltekintve, mint a mai azzal a riporterrel. De forrófejű, átgázol bármin és bárkin, ha eredménnyel kecsegtet és hajlamos megszegni bármilyen szabályt, amiről úgy véli, hogy éppen akadályozza. De egy ilyen húzás nekünk most katasztrófa lenne. Szóval, többször is ki akartam golyózni, de mindig jött egy telefon és nekem meg volt kötve a kezem. Eddig szabadjára engedtem, mert nem tehettem mást, de most, hogy közelednek a választások, más a helyzet. Nagy a nyomás rajtunk és ez az ügy rengeteg kárt okoz! Ha csak a lakosság, az állampolgárok hangulatát nézzük, akkor is évekig felemlegetik majd a sorozatos kudarcainkat és a szakmai impotenciánkat, de ha a politikai vetületét is figyelembe vesszük, akkor bele sem akarok gondolni, mekkora a tét. Ön okos ember hírében áll, Donaghue ügynök, ezért nem szeretném részletezni azt a helyzetet, ami akkor következik be, ha a kormányzó elbukja az előválasztásokat a Vérengző ámokfutása miatt. Akkor a mi igazgatónk is az eddigi helyén marad, ami egyeseknek talán a karrier csúcsa lehet, de neki semmi esetre sem! És ha ő emiatt nem jut fel az igazságügy élére, akkor a mi további beosztásunk, finoman szólva is kétséges.
- Még mindig nem értem uram, hogy mit vár tőlem!
- Azt, hogy ez a letartóztatás ne olyan felületes legyen, mint a Seaford-gyilkosságok esetében!
- Tessék? – Donaghue most komolyan felhúzta magát. – Uram, ön most arra céloz, hogy nem megfelelően jártam el a kötelességem teljesítése közben?
- Szó sincs róla! Kiválóan teljesített, de az anyagból számomra világosan kiderült, hogy ön inkább a megérzéseit követte, mintsem a konkrét nyomokat és a letartóztatás alapjául szolgáló bizonyítékok is közvetettek voltak. A magam részéről úgy gondolom, összebűvészkedte őket és csupán szerencséje volt velük. Reméljük, a pasasnak nem lesz szerencséje! Mármint a kirendelt védőügyvédjével!
- Most ezzel, mit akar mondani? Egyébként én rohadtul úgy gondolom, hogy kurva jó munkát végeztünk! És egyébként az ügyvédek mind simlis seggfejek!
- Az nem vitás, hogy, …mit is mondott? „Kurva jó munkát végeztek!”. Meglehet Donaghue ügynök, hogy az ügyvédekkel kapcsolatban is igaza van! De, mint egykori jogász, azaz simlis seggfej, azt mondom, én szétcincálnám az ügyét az esküdtek előtt! És az üggyel együtt, természetesen magát is.
Donaghue megint ledöbbent. Phillips most egészen más képet festett, mint eddig. Hirtelen nem is tudott mit mondani. - Szóval, azt akarom mondani, hogy zökkenőmentes együttműködést akarok a helyi rendőrséggel! Szabályos, mintaszerű nyomozást, illetve nyomozati anyagokat kérek és törvényes, megtámadhatatlan letartóztatást! Nem lehetnek felületesek és hanyagok még a legapróbb, adminisztrációs kérdésekben sem! Mert nagyon nem szeretném, ha trehány papírmunka, elcseszett bizonyítékok, Donaghue féle megérzések, Maraccio féle túlkapások és egy magamfajta simlis seggfej miatt, az a rohadék a végén nem kapná meg a méreginjekciót!
Ha érdekel a történet folytatása itt tudod beszerezni.
Helyszín: Margitsziget, Kristály, Könyves Magazin színpad
A szerzővel Kránicz Bence beszélget.
Fülszöveg
Lichter Péter filmrendező és felesége, Léna a horvát tengerpartra tartanak, hogy előadást tartsanak egy fesztiválon. A festői Velun szigete azonban hamar megmutatja sötétebb arcát: a rendezvény nem csupán vetítésekből és szakmai beszélgetésekből áll, hanem kísérlet is, amely film és valóság határait feszegeti.
A helyi szervezők olyan módszerekkel próbálnak „tökéletes filmélményt” teremteni, amelyek nemcsak szokatlanok, hanem nyugtalanítóak is. Ahogy telnek az éjszakák, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szigeten zajló eseményeket veszélyes pusztán művészetnek tekinteni. Valaki – vagy valami – a háttérből irányít, és nem riad vissza a gyilkosságtól sem.
Amikor felbukkan Péter régi barátja, Roger, az ügy új irányt vesz. Roger egy eltűnt diák után nyomoz, és a szálak a sziget elhagyatott belsejébe vezetnek. Bizarr, lidérces élménypark várja őket, a megelevenedett Twin Peaks, ahol a valóság szabályai többé nem érvényesek.
A fordulatokban bővelkedő thriller A detektív, aki tintahalakkal álmodott világát viszi tovább, de önállóan is élvezhető, és újabb rétegekkel gazdagítja Lichter Péter történetét. A regény végére az olvasó egészen másképp tekint majd a kísérleti filmekre… és még a baglyok sem azok, amiknek látszanak.
A szerzőről
A szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.
Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), Kubrick-akció (2021), A hollywoodi alakváltó (2022), 52 humoros film (2022), Az amerikai film rövid története (2023), 52 érzéki film (2023), Doktor Horror (2024), Frankenstein eksztázisa (2024), A VHS gyermekei (2024), A detektív, aki tintahalakkal álmodott (2025), Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek (2025)
Részlet a kötetből
A fogadóbizottság többi tagja is bemutatkozott – természetesen senkinek nem sikerült megjegyeznem a nevét –, és kénytelenek voltunk Wrennel meg a barátnőjével is megismerkedni. Mint kiderült, a lányt Katie-nek hívták, és láthatóan eléggé fárasztotta a felhajtás. Fél percen belül a szemerkélés esőbe váltott, ezért Matthias mindenkit a kikötő melletti belváros felé terelt, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a szállásunkat. Lénának sikerült szóba elegyednie az egyik lánnyal – spanyol akcentusa volt, és a fiatal művészhallgatókra jellemző orrpiercinget viselt, az alkarján pedig sűrűn szedett, apró betűs szövegtetoválás futott végig. Matthias eközben Wrenékkel volt elfoglalva, így szerencsére megúsztam a small talkot, amiben mindig borzalmas voltam.
Mizra óvárosa két meredek domb közé szorult: az egyiken egy kolostor állt, cédrusok között kikandikáló tornyát tisztán ki lehetett venni a kikötőből; a másikon egy erődítménnyel megtoldott villaszerű épület magasodott. A kikötőt elhagyva rögtön a zegzugos utcácskák labirintusában találtuk magunkat, ahol két perc után elvesztettem az irányérzékem, és hagytam, hogy a hipnotikusan kanyargó sikátorok testhajlatai beleringassanak valami réveteg állapotba. A bőröndünk görgői kelepelő visszhangot vertek a vadszőlővel benőtt falakon.
Úgy éreztem, mintha egy díszletvárosban bolyonganánk – semmi sem tűnt valóságosnak. Az épületeket nyilvánvalóan csak turisták lakták, a bejáratok mellett csokrokban lógó számzáras lakatok bőséges Airbnb-bevételeket sejtettek. Álmos unalmamban azon tűnődtem, vajon hogyan festhet a város februárban, turisták nélkül: elképzeltem a tengeri szelektől megdermedt utcákat és az esőpermettől megvetemedett épületek kriptáit, ahonnan gyerekkísértetek fojtott kacagása hallatszik. A balkáni gótika titokzatos szépségei – szinte hiányzott ez a kietlenség. A szezon még nem ért teljesen véget, nyilvánvalóan ezért időzítették mostanra a filmfesztivált is: kevés csüggesztőbb dolog van annál, mint amikor egy vetítésen maguk a szervezők teszik ki a közönséget. Volt már részem hasonlóban – végső soron a kísérleti film nem éppen a mozipénztáraknál kígyózó sorokról és az egymást letaposó rajongókról híres –, de amikor az ember napokat utazik azért, hogy a közöny és érdektelenség zsibbasztó mocsarába merüljön, azért az elég lehangoló.
Végre befutottunk a szállodához, ami a maga három emeletével és velencei stílusú homlokzatával az aprócska tér legbüszkébb épülete volt. Régimódi, kovácsoltvas cégér hirdette a nevét: Hotel Dissolve. Ez rögtön kizökkentett az álmos révületből. A név még Hollywood tőszomszédságában is furcsa lenne – hiszen a dissolve mint filmes szakkifejezés nem éppen a glamúrral és a vörös szőnyeges nosztalgiával asszociálható, hanem két kép fokozatos egymásba úsztatását, vagyis „áttűnését” jelenti –, de itt, a horvát tengerparton kifejezetten bizarrnak hatott.
Ahogy beléptünk a bejáraton, nem bírtam ki, hogy kísérőnktől ne kérdezzek rá a névre.
– Elég fura név a Hotel Dissolve. Mire számítsunk alvás közben, dimenziók összecsúszására?
– Annál sokkal többre, barátom – felelte Matthias, a beavatottak irritáló fölényességével mosolyogva. El sem tudtam képzelni, mi lehet „sokkal több” egy mezei dimenzióugrásnál, de gondoltam, idővel majd bölcsebb leszek.
– Amúgy egyszerű a dolog – folytatta Matthias. – A hoteltulajdonos keményvonalas cinéfil. Nézz csak körbe! – A recepcióval szemközt lévő fal felé bólintott, amelyet három hatalmas, bekeretezett poszter borított: a Sztalker, a 2001: Űrodüsszeia és a Kék bársony kissé megsárgult, de jó állapotban megőrzött plakátjai. Léna még mindig az egyik kísérőnkkel beszélgetett, talán udvariasságból, de az is lehet, hogy tényleg érdekelte a másik, nála ezt sosem lehetett biztosan tudni. Nem vette észre a falra akasztott, filmmúzeumba illő dekorációt, ezért finoman oldalba böktem, és lelkesen rámutattam a plakátokra, de nem tudtam kizökkenteni a beszélgetéséből. Matthias közben segített elintézni a becsekkolást, majd a kulcsunkat átnyújtva csak ennyit mondott:
– Menjetek, pihenjetek le. Hatkor találkozunk a szálloda éttermében. Filip és Emma különleges vacsorával fogad benneteket.
– Köszönjük! Ez nagyon kedves tőletek, alig várjuk – felelte Léna minden irónia nélkül. Valahogy az ő szájából minden kedvesség tökéletesen hitelesen hangzott, ami rólam a legkevésbé sem volt elmondható. Tavaly lecserélték az egyetemi honlapra feltöltött profilképeket, ezért minden oktatóról – köztük rólam is – új fotókat készített egy túlpörgött portréfotós, aki olyanokat kurjantott nekem a kattintgatás közben, hogy „Dobj egy mosolyt, haversrác”, meg „Hadd lássam azokat a vakító fogakat”. Csak az ötödik próbálkozásra sikerült valami vicsorfélét kicsikarnia belőlem, miközben teljesen meg voltam győződve róla, hogy mosolygok. A fotós viszont egyre idegesebb lett, mert azt hitte, „direkt nem akarom megmutatni a fogaimat”. Nem tudom, mit várt egy kelet-európai bölcsészkar adjunktusától – talán korábban bekólázott brókerek csapatépítőit dokumentálta.
A Hotel Dissolve méltó volt a nevéhez: már az első pillanatban enyhén tudatmódosult állapotba kerültem. A folyosók padlóját borító szőnyeg mintázata kísértetiesen emlékeztetett Kubrick Ragyogásának díszleteire, szinte magam előtt láttam az egyik lépcsőfordulóban álldogáló ikerlányokat („Gyere, játssz velünk, Peti!”). A szobánkban sem hagyott alább ez a harsány rémálom-esztétika: ahogy benyitottunk, először az előszoba fekete-fehér, cikk-cakkos padlója tárult elénk, aztán a kék bársonyfüggönyök, amelyek súlyos csenddel omlottak az ablakok elé. Az ágy fölött a kamerába révedő, szomorú kutyatekintetű Tarkovszkij portréja nézett vissza ránk, az éjjeliszekrényeken pedig a Biblia helyett Truffaut Hitchcock-kötetének zsebkönyvkiadása hevert. Olyan érzésem támadt, mintha huszonéves énem legvadabb vágyálmába csöppentünk volna – egy díszlethotelbe, amit a tudatalattimból titokban kihalászott tervrajzok alapján terveztek meg –, és ez, nem felejtve a tavalyi eseményeket, nem sok jóval kecsegtetett.
Muszáj volt egy kicsit ledőlnünk. Léna szinte azonnal elaludt, de én is gyorsan átléptem a szokásos délutáni szunyókálás impresszionista REM-fázisába.
Egy világítótorony alatt ültem egy nedves szikla oldalán, és az egymás hátára kapaszkodó viharfelhőket figyeltem. Nem törődtem az esővel meg a viharos széllel. A vállam fölött sirály vijjogott. Hátrafordultam, és a torony bádogajtaja kinyílt. Egy öltönyös alak sziluettje tűnt fel. Természetellenes merevséggel állt, de közben valami alig észrevehető magányt is sugárzott. Megmozdult. Felemelte a kezét. Felém integetett.
Visszaintegettem.
Az alak lassan leengedte a kezét, mintha valaki walkie-talkie-n instruálná a háttérből, majd határozott léptekkel elindult felém. Elöntött a rémület, ami egy pillanatra hidegebbnek tűnt az arcomba maró szélnél is. A hátamban éreztem a kamera elektromos tekintetét és a stábtagok figyelmét. Egy mikrofon szőrös boomja lebegett felettem, akár egy póznára ragasztott döglött mókus. És akkor hirtelen, a semmiből izgatott férfihang harsant a szélben:
Tamara Łempicka, az Art deco királynője – Magyarországon utoljára
Kiállításmegnyitó, finisszázs, könyvbemutató
Utolsó alkalommal lesz látható Magyarországon a Tamara Łempicka, az Art deco királynője című kiállítás. Április 2-án 18.30-tól a Massolit Könyvesboltban, a Nagy Diófa utca 30. szám alatt nyitja meg a kiállítást Balogh Endre.
Ugyan nem eredeti képeket, hanem reprókat láthatunk, a hatás így is erős lesz.
„Csodák nincsenek, csak az van, amit te magad létrehozol” – vallotta Tamara Łempicka. Elsőként mutatta be a független, erős, elragadó – sőt, provokatív nőt. Legismertebb festményei közé tartozik az Önarckép, a Tamara a zöld Bugattiban (1929) és a Fiatal lány kesztyűben (1930). Munkáit, melyekért ma dollármilliókat fizetnek, éppúgy megtaláljuk különböző magángyűjteményekben, ahogy a világ legnagyobb múzeumaiban, mint amilyen a párizsi Centre Pompidou. Művészetének leghíresebb rajongója Madonna: több Łempicka-kép tulajdonosa, melyeket videóklipjeiben is felhasznált. Rajta kívül azonban más tehetős világsztár, mint Jack Nicholson vagy Barbra Streisand neve is szerepel a gyűjtők sorában.
A munkásságát és lebilincselő életútját bemutató programsorozat utolsó állomásaként április 15-én 18.30-tól a Prae Kiadó bemutatja a festő életregényének, Grzegorz Musiał regényfolyamának Tamara, a vulkán húga című második részét, amely a magyarul 2024-ban megjelent Én, Tamara folytatása. A két Tamara-regényről április 15-én 18.30-kor Mihályi Zsuzsa műfordítóval Balogh Endre szerkesztő beszélget.
Várunk az eseményre mindenkit szeretettel, akit érdekel a festőnő munkásságán kívül a lenyűgöző, fordulatokkal teli élete is.
A kiállítás megtekinthető: 2026 április 17-ig, nyitvatartási időben.
Az eseményeket a Lengyel Intézet, a Massolit Könyvesbolt és a Prae Kiadó közösen szervezi.
Anomáliák A Pentagon titkos nyomozása az ismeretlen után
Nem is azt mondom, hogy ez nem őrületes, hanem azt, hogy ez az igazság.”
UFO-k és valóság – Egy volt hírszerző könyvében elmondja, mit tud a Pentagon
Megjelenés: május 12. Fordító: Beke Cz. Zsolt Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 352 oldal
Miről szól a könyv?
Luis Elizondo, a Pentagon egykori titkos programjának vezetője első kézből számol be az amerikai kormány UFO-észlelésekkel kapcsolatos vizsgálatairól. Az Anomáliák betekintést nyújt abba, hogyan próbálta a hadsereg és a hírszerzés értelmezni az azonosítatlan légi jelenségeket, és milyen következtetésekre jutottak ezek biztonsági, tudományos és stratégiai jelentőségéről.
Miért aktuális most?
Az elmúlt években az UFO-kérdés kilépett az összeesküvés-elméletek világából: a Pentagon hivatalos jelentéseket tett közzé, kongresszusi meghallgatások zajlottak, és egyre több hiteles forrás erősíti meg, hogy az azonosítatlan légi jelenségek valós vizsgálatok tárgyai. Az Anomáliák egy olyan bennfentes beszámoló, amely segít megérteni, mi áll a nyilvánosság elé kerülő információk mögött – és miért vált ez a téma a 21. század egyik legizgalmasabb biztonságpolitikai és tudományos kérdésévé.
Leírás
Az Anomáliák egy ritka nézőpontból közelít egy sokáig perifériára szorított témához: nem egy kívülálló spekulációja, hanem belülről látott folyamatok története. Elizondo könyve azt a feszültséget ragadja meg, amely a nyilvánosságra hozható információk és a nemzetbiztonsági szempontok között húzódik, és amely hosszú időn át meghatározta, mit tudhatunk meg ezekről a jelenségekről.
A kötet egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy nem szenzációhajhász válaszokat kínál, hanem megkísérli megmutatni a kérdés komplexitását. Hogyan vizsgálható tudományos módszerekkel egy olyan jelenség, amelynek már maga a természete is bizonytalan? Hol húzódik a határ a technológiai fölény, a félreértelmezés és a valódi ismeretlen között? És mit kezd egy intézményrendszer azzal, ami a meglévő kereteibe nem illeszkedik?
Az Anomáliák nem lezárni akarja a vitát, hanem új szintre emeli: a szenzáció helyett a bizonytalanságot, a spekuláció helyett a vizsgálatot állítja középpontba. Egy könyv arról, hogyan változik meg a gondolkodásunk, amikor kénytelenek vagyunk komolyan venni azt, amit korábban lehetetlennek – sőt, nevetségesnek – hittünk.
Fülszöveg
A Pentagon azon programjának egykori vezetője, amely az azonosítatlan repülő tárgyakat (UFO) – mai nevükön: azonosítatlan rendellenes jelenségeket (UAP) – vizsgálta, most először tárja fel a régóta rejtegetett titkokat, amelyek nemcsak a nemzetbiztonságra, hanem a világegyetemről alkotott képünkre is messzemenő következményekkel lehetnek.
Luis „Lue” Elizondo hosszú időn át magas rangú hírszerzési tisztviselőként és különleges ügynökként dolgozott, akit 2009-ben az Egyesült Államok kormánya egy rendkívül érzékeny, titkos programba vont be az UAP-ok vizsgálata céljával. Feladatának ellátásához Elizondónak az amerikai hadsereg legbizalmasabb programjaiban szerzett több évtizedes tapasztalatára kellett támaszkodnia, ám még így sem volt felkészülve arra, ami várt rá. Többek között az, hogy az amerikai kormány hosszú ideje, árnyékban működve kutatja ezeket a jelenségeket, és milyen elképesztő energiát fordít arra, hogy mindezt titokban tartsa.
Éveken át Elizondo és kollégái ott álltak egy minden korábbinál nagyobb rejtély és eltussolás frontvonalában: azonosítatlan járművek, amelyek látszólag semmibe veszik a fizika ismert törvényeit – akár levegőben, víz alatt vagy az űrben –, már legalább a második világháború óta szabadon közlekednek a bolygónkon. A hadsereg, a CIA, sőt még korábbi amerikai elnökök is tisztában voltak azzal, hogy az emberiség valójában nincs egyedül az intelligens életformák között. Az UAP-okat irányító nem emberi intelligencia rendszeresen megfigyeli a legérzékenyebb katonai létesítményeinket, sőt be is avatkozott katonai és nukleáris műveletekbe. Az UAP-okkal kapcsolatba került katonák és hírszerzők gyakran komoly egészségkárosodást szenvedtek, és minderről nemcsak Amerikában, hanem világszerte készültek beszámolók.
A tét óriási. Az Anomáliák: A Pentagon titkos nyomozása az ismeretlen után egy első kézből származó, leleplező beszámoló a Pentagon egyik legszigorúbban őrzött titkáról, és egyúttal felhívás is: ideje szembenéznünk az emberiség legnagyobb, létezésünket érintő kérdéseivel.
A szerzőről
Luis Elizondo a Miami Egyetemen mikrobiológia és immunológia szakon végzett, majd katonai szolgálatra jelentkezett, szolgált Dél-Koreában és az Egyesült Államokban, később pedig hírszerző tisztként dolgozott Afganisztánban és a Közel-Keleten.
1998-tól különleges hírszerzési műveletekben vett részt Latin-Amerikától a Közel-Keletig. 2003 után Washingtonban dolgozott terrorelhárítási és kémelhárítási ügyeken, majd vezető beosztásban az amerikai hírszerzés több központi szervénél, köztük az ONCIX-nél és az ODNI-nál. Ő vezette a Pentagon titkos UAP-vizsgálati programját (AATIP), amelynek létezését a New York Times tárta fel 2017-ben. Ugyanabban az évben Elizondo kilépett a védelmi minisztériumból, hogy nyilvánosan is felhívja a figyelmet az azonosítatlan légi anomáliák (UAP) nemzetbiztonsági kockázataira.
Azóta is aktívan szerepel a nyilvánosság előtt – hírműsorokban, dokumentumfilmekben, többek között a History Channel Unidentified című sorozatában –, és kormányzati szereplőkkel együttműködve küzd az UAP-ügyek átláthatóságáért.
Idézetek a kötetből
„A történészek között ádáz vita zajlik az úgynevezett nagyember-elmélettel kapcsolatban. Az elmélet szerint a történelem jelentős része megmagyarázható olyan bátor és egyedülálló személyek színre lépésével, akik megkérdőjelezték a status quót, majd a megjelenésükkel járó visszafordíthatatlan változások pedig végérvényesen új irányba terelték a történelmet. Az olvasók belátására bízom, hogy Lue Elizondót is ezen emberek közé sorolják-e. Annyit azonban biztosan elmondhatok: Lue tagadhatatlanul központi szerepet játszott, hogy az emberek miként tekintenek az azonosítatlan anomáliás jelenségekre.”
„Miután több amerikai hírszerző ügynökségnél is megfordultam, 2008 végén a Pentagonban kezdtem el dolgozni. Nem sokkal később az életem gyökeresen megváltozott, amikor egy furcsa és fokozottan bizalmas hírszerzési program tagja lettem – korábban még csak nem is hallottam hasonlóról. A program az úgynevezett azonosítatlan anomáliás jelenségek, vagyis az UAP-ok – ezeket hívja a nagyközönség UFO-knak – globális rejtélyét vizsgálta. Majdnem egy évtizeden át álltam az emberi történelem legnagyobb paradigmaváltásának élvonalában, miközben megértettem, hol a valódi helyünk az univerzumban. Legalább a II. világháború óta zavartalanul bukkannak fel világszerte azonosítatlan repülő járművek és a következő generációt meghaladó technológiák – beleértve a jelenlegi fizikai ismereteinknek ellentmondó mozgásokat levegőben, vízben és űrben. Ezeket a járműveket nem emberi kéz alkotta. Nem az emberiség az egyetlen intelligens életforma a világegyetemben, és nem is mi vagyunk az alfa faj. Tudom, ezt elsőre nehéz megemészteni, de fel kell készülnünk mindenre. Ez még csak a kezdet.”
„Idővel a kollégáimmal megértettük, hogyan működnek ezek a rejtélyes UAP-ok, és hogy milyen céljaik lehetnek a mögöttük álló, nem emberi intelligenciáknak. Míg az UAP-ok egyes aspektusait tekintve jogos a titoktartás, nem hiszem, hogy az embereket nem kellene tájékoztatni arról az alapvető tényről, hogy nem mi vagyunk az egyetlen intelligens életforma a világegyetemben. Az Egyesült Államok kormánya más kormányokkal együtt úgy döntöttek, hogy az állampolgáraiknak nincs joguk ehhez a tudáshoz, de ezzel egyáltalán nem értek egyet. Megértem, ha mindez most őrületesnek tűnik. Nem is azt mondom, hogy ez nem őrületes, hanem azt, hogy ez az igazság.”
.jpg)
.jpg)
.jpg)
