Beleolvasó Zara Zhavon: Shalini (A pokol vízén élni")- ("A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést."

Nemrégiben osztottam meg veletek mostanában megjelent Zara Zhavon:Shalini (A pokol vízén élni) c. könyvéből egy kis részletet. Most pedig dupla részt hozok nektek az ünnepek miatt. Ha tetszett a részlet, kérlek, ha tudsz, hagyj nyomot. Köszönöm.

Jó olvasást!

Zara Zhavon:

Shalini

(A pokol vízén élni)

Tartalom:

Egy ​szebb jövőért, a múltad démonjaival kell megküzdj.

Veled is megtörtént már, hogy zavaros rémálomból riadva nem tudtad hol vagy? Agyad zakatolva kergette az emlékeket, vajon hol hajtottad párnára a fejed?

Szemed megakad valamin, derengeni kezd, hogy nyaraláson vagy egy idegen apartmanban, egy barátodnál aludtál egy görbe este után, esetleg a TV zajára nyomott el az álom a kanapén.

Sára hiába keresi az ismerős tárgyakat, hiába kutat elméje legmélyebb bugyraiban, minden idegen a szobában, ahol ébredt. Barátságtalan, idegen férfiak törnek rá, és ráncigálják főnökük elé.

Miért hozták ide? Ki ez a férfi és mit akar egy átlagos sorsú lánytól? Megszabadulhat-e a luxus fogságából? Kibír-e újabb és újabb pofonokat? Ki Shalini, és hogyan nyom pecsétet Sára életére? Egy feszített tempójú, izgalmas kalandsorozat nyomán megismerhetjük egy lány kivételes akaraterejét és elszántságát. Végig kísérhetjük élete legnehezebb időszakán, és izgulhatunk, hogy elég erős legyen legyőzni a belé vert rettegést, egy rendkívüli férfi szerelméért

ENGEDÉLLYEL

***

Sírva ébredt lidérces álmaiból. Riadtan nézett körbe, kereste a bambuszbungaló megszokott, szellős falait.

– Nem álom volt – tört elő belőle megállíthatatlanul a zokogás.

Miután elfogytak a könnyei, és már képtelen volt magát tovább sajnálni, az előző nap elé dobott levesre tévedt a tekintete. Étvágya most sem volt, de keservesen korgott a gyomra. Ez az ismeretlen főzet volt az egyetlen ehetőnek tűnő dolog a jelenlegi, idegen akarat által szűkre szabott életterében. Lassan lehajolt a tálért, és gyanakodva beleszagolt. Jó illata volt. Erőt vett magán, és elkezdte szürcsölni a kihűlt zöldséglevest. Ami az előző naphoz képest mit sem változott, az az enyhe szédülés, vagy inkább émelygés volt.

Közelgő lépések zaja zökkentette ki gondolataiból. Felpattant, és megvetette a lábát az ágy kemény matracán.

A szoba egyetlen kijáratánál egy ugyanolyan öltözetű és hasonló testfelépítésű férfi állt, mint aki arcon csapta. Egy rongydarabot vágott a képébe, ez esetben a pofont előzékenyen mellőzve.

A vakságtól megriadva rántotta le arcáról a textilt, és egy szabályos rúgással fejbe küldte az előtte állót.

A pasas kissé kibillent az egyensúlyából.

A lány tekintete a résre tapadt, amit az izompacsirta böhöm teste nem takart ki az ajtóból. Egy hatalmas ugrást követően félrehúzta a fejét, hogy az imbolygó férfi keze alatt elférjen. Egy erős lökés az oldalába segített tágítani az ajtó és a behemót közötti szűk rést. Épp kilépett volna a folyosóra, amikor hosszú, fekete haját nagy erővel megrántották. Iszonyú erővel vágódott hanyatt. Rontott volna ismét az eltervezett irányba, de a fekete ruhás a nyakánál fogva hajította vissza az ágyra. Épp hogy a matracot érte, már talpon volt újra.

A túszejtő szeme összeszűkült, ahogy elöntötte egóját ért sérelmei okán a düh. Akkorát rúgott talpával az ágy szélébe, hogy annak fémváza meghajlott. A lány hanyatt esett rajta, és ismét beverte fejét a falba.

– A főnök látni akar. Nem örülne, ha előtte véresen puffadtra verném az arcod – jegyezte meg döcögős angolsággal. – Vedd fel a ruhát! – mutatott a rongydarabra. – Két perced van.

Sarkon fordult, és elhagyta a zárkát.

A lány összeszorított fogakkal feküdt a priccsen. Egy pillanatra egészen barátságosnak tűnt a szoba, majdnem biztonságosnak.

Ez meg mi a fene? – tartotta maga előtt a hosszú szabású, testhez simuló, fekete ruhát.

A földön heverő tűsarkú szandálra is elkerekedett szemmel pislogott.

Ebben nem lehet futni! – kapta fel az egyiket.

Egy hatalmas ütéssel leverte a sarkát az ágy szélén, majd a másik mellé hajította. A ruha anyagát fogaival combközépnél megkezdte, és leszakította az alját.

Miért pont a thai box edzéseken spóroltam? Komolyabban kellett volna vegyem a versenyeket – fonta össze hosszú, fekete haját.

Mire elkészült, ismét fordult a kulcs a zárban.

– Ne már! Egy harmadik? – esett kétségbe az újabb fekete ruhás láttán.

– Hallottam, hogy veled sok a baj – nézett végig a lányon, majd a darabokban lévő tűsarkún.

A fickó megrántotta a vállát.

Végre lesz remény a szökésre – biztatta remegő lábait mozdulásra.

Tiszta fehér falak keretezték a szűk folyosót, amelyről több ajtó is nyílt. A bulldogképű megragadta, és maga után rántotta.

– Ezek a hülye szűk járatok – szitkozódott, mikor egy lendületes kanyarban újra belerúgott csupasz lábujjaival a falba.

A következő folyosón természetes fény csillant. Apró melegséggel öntötte el az anyatermészet fényes ujjainak melengető simogatása, reménysugarat adva világvége hangulatának. A fájdalommal felkarján mit sem törődve próbált kipillantani a sietősen távolodó ablakokon, de a vakító napfénytől semmit nem látott.

Belökték egy ajtón. Modern stílusban berendezett hálószobában találta meg újra egyensúlyát. Szeme lassan hozzászokott a természetes fényhez.

Az nem az égbolt, hanem a tenger – hunyorgott tovább az ablak irányába.

Még mindig nem múlt el az imbolygás. Visszaemlékezett az építmény eddig bejárt folyosóira, a lecsavarozott bútorokra.

– És nem a tengerparton vagyunk – bicsaklottak meg térdei.

Arra, hogy a menekülés lehetősége elillant, görcsbe rándult a gyomra, azt hitte összeesik. Zsibbadásnak indult karja emlékeztette rá, hogy lesz, aki megtartsa remegő lába helyett. Kirántotta felkarját az enyhe szorításból. Könnyű győzelem volt, hisz az egyetlen létező kijáratban egy konditerem bajnoka állt, széles vállával elfedve a szűk ajtót, ami sehova nem vezetett.

A kanapéról ismeretlen alak állt fel. Szürke zakót viselt, amely alól kilátszott a lilás árnyalatú ing gallérja. Az elegáns frizura viselője harmadakkora volt, mint bárki, akivel eddig a hajón találkozott. A közeledő alakban felismerte azt az indiai származású férfit, akivel még a szigeten, a tengerparton sétálva szóba elegyedett.

– Megismersz? – kérdezte hibátlan angollal a tengerparti ismerős.

– Meg.

– Mondtam, hogy még viszontlátjuk egymást – húzta mosolyra a száját, miközben alaposan végigmérte a lányt.

– Meghívhatott volna inkább egy kávéra.

A férfi elmosolyodott.

– A rendőrség keresni fog! A szüleim és a munkaadóm már biztosan jelezték az eltűnésemet.

– Jelezték – nézett ki a férfi az ablakon. – Még nem zárták le az ügyedet, de azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy fizetés nélkül távoztál.

– Miért tettem volna? Munkahelyem volt ott.

– Az ilyen máról holnapra élő kalandorok esetében bármi előfordulhat.

– A szüleim nem hagyják annyiban, ha nem kapnak hírt rólam.

– Bizonyára jelentős lesz a telefonszámlájuk – nézegette patyolat tiszta körmeit.

Mereven bámulta az elegáns férfit, nem jött ki hang a torkán.

– A tengerparton már bemutatkoztam, de megteszem még egyszer, hátha akkor nem gyakoroltam rád akkora hatást, hogy megjegyezd a nevem. Hastin vagyok, ők pedig a segítőim – mutatott az ajtónállóra.

– És én miért vagyok itt?

– Te nem a kényelmemről, hanem a szórakoztatásomról fogsz gondoskodni – jött a válasz kissé kiokosító hangnemben.

Hastin bólintott, mire a gorilla sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Az indiai végignézett a lányon, majd megindult felé.

Nem kattant a zár – rántotta fel maga mögött az ajtót, majd ezzel a lendülettel nekirohant a folyosón elébe lépő őrnek.

Lepattant az útjában tornyosuló férfi mellkasáról, és hanyatt vágódott. Erős kezek a nyakánál fogva segítették fel a földről, alsó végtagjai akadálytalanul lifegtek a levegőben. Ujjait nyújtogatva igyekezett a saját lábára állni, mert ebben a lenge testtartásban erősen fuldoklott. Ájulása pillanata előtt hangos puffanás kíséretében a földre vágódott. A padlón csúszva a szoba közepén lévő ágy lábában talált fékre. Nyakához emelte kezét, és sípolva próbált újra levegőhöz jutni.

– Mégis mire számítottál? – kérdezte Hastin kimérten, mikor áldozata hörgése a levegőért való küzdelem során kissé enyhült.

– Nem számítottam semmire – sípolta lehajtott fejjel. – Nem átgondolt terv volt – vágott ököllel a padlóba, majd talpra állt.

– És ha nem áll senki az ajtóban, hova futsz?

– Körbenézek. Talán úszom egyet a medencében vagy beülök szaunázni – izzott fel gyilkos indulatoktól a lány méregzöld szeme.

Hastin mohó vággyal a tekintetében indult legújabb vagyontárgya felé.

A lány akaratlanul is hátrálni kezdett, de egy idő után nem volt hova, falnak ütközött. Hiába próbált elhajolni, nem volt merre kitérni Hastin ajka elől. A nyakát ért kéretlen csóktól dühödt indulattal lendült térde a férfi oldalába.

Hastin eltántorodott pillanatnyi szándékától.

– Na erre nem számítottam – nyögte az oldalát fogva. – Inkább csak kapálózni szoktak, meg segítségért kiáltani – mondta olyan őrült mosollyal az arcán, hogy a lány ereiben megfagyott a vér. – Tálcán kínálva csak az ételt szeretem – egyenesedett fel most már teljesen. – Hol marad a könyörgés és rimánkodás?

Hastin a fekete hajzuhatagba mart, majd gyomorszájon vágta áldozatát. A lány nem esett össze az ütéstől, elég erős és edzett volt talpon kibírni, de figyelmét elterelte, és a második ütés az arcát érte. Elsötétült előtte minden. Reflexből még feje elé kapta a kezét, így a harmadik ütés kisebb erővel érte. Minden kínja ellenére felpattant, és odébb ugrott két lépést.

– Hát neked sosem elég a verésből? – kerekedett el a férfi arca. – Előbb vagy utóbb úgyis megtörsz, mint mindenki – sziszegte a fogai között.

Hastin az indulattól fújtatva az ajtóra nézett.

– Persze! Hívj segítséget, mert nem bírsz el egy nővel.

A férfi szemében a gyűlölet lángja lobbant. Kihúzta az övét a nadrágjából.

A lánynak csak arra maradt ideje, hogy alkarját az arca elé kapja.

– Fogsz te még félni és könyörögni! – lendült az öv csatos vége.

A lány felhasított húsa alól kicsordult a vére, és végigfolyt a karján.

– Te is megtanulod, hogy hol a helyed ezen a hajón! – csapott le újra a bőrövvel.

Próbálta minél jobban összehúzni magát, és védeni a fejét a záporozó ütésektől. A következő csapás már csak az öv súlyával érte a magzatpózba összekuporodott lányt. A hajába markoltak, és odébb rángatták. Hallotta egy fiók koppanását, majd fémes tárgy hűvöse zsibbasztotta halántékát. Próbálta volna elfordítani a fejét, és megnézni mi az, de a férfi erősen tartotta a hajánál fogva. A fülétől néhány centire halkan kattant a závárzat.

Múltját idéző boldog képek peregtek előtte filmszalagon. Testvérei egymásra homokot dobálva kergetőztek a homokos strandon, szülei vidám bohócoknak öltözve énekeltek egy szülinapi torta fölött, nagymamája rövid morgolódás után puszit nyomott sárral összekent homlokára.

Messziről, nagyon messziről egy férfi hangját hallotta. Arra lett figyelmes, hogy minden porcikája fáj, tépik a haját, és valaki ordibál a fülétől néhány centire.

– Miért nem könyörögsz az életedért? – bicsaklott meg a férfi eszelős hangja.

Várta, hogy az indiai lőjön, hogy túl legyen végre ezen az egészen, aztán azt csinálnak a testével, amit akarnak, csak előbb engedjék ki belőle. Rántott egyet a testén, hátha elsül végre az a pisztoly, hátha be tud még egy utolsó ütést vinni ennek a beteg állatnak.

– Még küzdenél? Nem vérzel még elég sebből? – tűnt el az eszelős őrület a férfi hangjából. – Úgy is megtörlek! Még téged is megtörlek. Most nem menekülsz olyan könnyen a halálba, mint legutóbb, Shalini!

A fegyver markolatával a lány arcába vágott.

Csak zajokat és fényfoszlányokat érzékelt a körülötte lévő világból. Erős karok emelték fel a földről.

– Mi legyen vele, uram? Dobjam a vízbe?

– Vidd a szobájába. Lássátok el a sebeit, és hozd fel nekem a karmolós szőkét.

Folyt.köv.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Smaragd Kiadó

Beleolvasó: Lana V. Asol: A folyó túloldalán - ("– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan. – Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm. A nő pedig újra lenyomta a fejemet. – Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.")

Ma egy beleolvasót hozok nektek Helma Kiadó oldalán lehet beszerezni Lana V. Asol: A folyó túloldalán c. kötet, mely nemrég jelent meg. Ebből a kötetből fogok hozni egy kis részletet, kedvcsinálónak. Igyekszem folyamatosan hozni részleteket belőle.

Jó olvasást!

Lana V. Asol:

A folyó túloldalán

Tartalom:

Az Urvi-folyóról – amely a másvilágot választja el tőlünk – azt tartják, hogy bűvös, veszélyes dolgok ólálkodnak a sűrű köd mögött, ami a folyó vízén ül. Több ezer éve senki nem látta a túloldalt, a halhatatlan démonokat, akikről a gyerekmesék születtek. Csupán Stella, a fiatal és ügyes tolvaj, akit világéletében vonzott a különös víz.

Stella, aki azt gondolta, ismeri a múltját. Egy lány, aki átjutott az Urvin túlra, pedig ott – emberként – egy percig sem tartózkodhatna. Egy lány, aki az Urvi-folyó túlpartján, az elvinek világában rádöbbent arra, hogy eddig semmit sem tudott magáról és a képességeiről. Sosem gondolta volna, mekkora ösztönös erő lakozik benne. Már csak az a kérdés, hogy vajon a búvópatakként elrejtett képességeit időben előhívhatja-e magából? Ugyanis az idő, és az elvinek tanácsa ellene dolgozik. Stellának versenyt kell futnia az életben maradásáért. De nemcsak a saját maga, hanem a szerettei életéért is meg kell küzdenie, egy számára teljesen idegen környezetben. Vajon sikerül-e a küldetése? Vajon egy keserű véletlennek köszönheti, hogy a démonok legfelsőbb uralkodójának fogságába került, vagy az elkerülhetetlen végzet sodorta ebbe a varázslatos világba? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a könyv, amely egy képzeletbeli mindenségbe kalauzol minket, Olvasókat. A könyv azon kedves Hallgatóit és Olvasóit várja, akik imádják a gazdag írói eszköztárral, kifejező érzelmekkel és kifinomult lélektani ábrázolással megalkotott, letehetetlenül izgalmas gyöngyszemeket hallgatni vagy olvasni. 

ENGEDÉLLYEL

1. fejezet

A palota

Ágyban ébredtem, és egy pillanatra már azt hittem, hogy a sajátomban. Ahogy megmozdultam, éreztem a húzódást a jobb vállamban. Hirtelen öntött el az emlékezés, az utolsó kép, hogy a folyóba esem. Felültem, szemrevételeztem a környezetem. Nagyon nem a saját, koszos kis szobámban voltam. Ez egy tágas, díszes szoba volt.

– Istenekre! – A kandallóban ropogott a tűz. A vállamból már nem állt ki nyílvessző, és a saját ruháimat sem találtam. Kicsúsztam az egyébként nagyon kényelmes baldachinos ágyból, és óvatos mozdulatokkal belebújtam abba a köpenybe, ami az ágyam mellé volt készítve. Sohasem viseltem még ennyire finom anyagot. Puha volt és kellemes, de fáztam.

– Hol a fenében lehetek? – gondoltam.

Az ablakhoz rohantam, amikor rossz érzés kezdett erőt venni rajtam.

Valami kastélyban lehettem, a kilátás parkra vagy inkább egy kertre nyílt. Undok, borús volt kint az idő.

– Ne, ne, ne... Kihalásztak, és most idehoztak, aztán felelhetek a bűneimért...

Csak azt nem értettem, hogy miért fektettek puha ágyba, és látták el a sérülésem? Nem állt össze a kép. De sürgetőnek éreztem, hogy lelépjek.

Először is, valami ruhát kellett kerítsek. Gyorsan körbenéztem, és az egyik faragott fa ruhásszekrényben találtam párat. A szürkét választottam, abban tudok majd a legkönnyebben kilógni innen. A szívem már a torkomban dobogott, hogy vajon mikor nyitnak rám.

Elképesztő, nem a saját fehérneműm volt rajtam. Ettől dühös lettem, és kétségkívül zavarba is jöttem. De volt most annál nagyobb bajom is, hogy került rám másik alsónemű.

Gyorsan öltöztem, a ruha egy kicsit nagy volt, de nem érdekelt túlzottan. Kilestem még egyszer az ablakon. Pont olyan volt az idő, hogy a francnak se volt kedve kimenni a szabadba, főleg nem az épület párkányán csoszogni. De a folyosó rizikós volt. Minél előbb jutok ki a kertbe, annál előbb vagyok szabad.

A hideg kőpárkány szinte égette a talpamat, és a vállam is fájt, ahogy a karomat mozgattam. De azt is el tudtam viselni, hogy a mászáshoz majd a jobb kezemet is használnom kell. Gyorsan csúsztattam a lábaimat a torony felé igyekezve, közben próbáltam nem tudomást venni az alattam lévő mélységről. Hálát adtam magamban, hogy a csúnya idő ellenére nem fúj a szél. Nem féltem a magasban, de, ha arra gondoltam, hogy egy palota csúszós kőpárkányán sétáljak végig úgy, hogy bármikor rám szakadhat az eső, hát nem voltam éppenséggel nyugodt. A torony úgy csatlakozott a palota falához, hogy a kettő között volt egy kis rés. A hátam a falnak vetettem, a lábaimat pedig a toronynak, és nekinyomva magam araszoltam lefelé.

A kezeimre szinte nem is volt szükség, csak annyira, hogy visszanyomjam magam, ha túlságosan oldalra billennék. Az utolsó métereket ugrottam, és amikor földet értem, elmormoltam egy fohászt az istenekhez.

Mászás közben túlságosan koncentráltam, nem tudtam körbenézni, ezért aszerint tájékozódtam, amit az ablakból láttam. A kertet céloztam meg, s úgy sejtettem, onnan valahogy csak el jutok valami kerítésig. Timoth ezért nagyon szorulni fog. Aztán belém hasított, hogy remélem, Bennek nem lett baja belőle.

Szitkozódtam, majd körbekémleltem, aztán bevettem magam valami gyümölcsösbe. Szaladtam a fák között, de olyan ismeretlen illat csapta meg az orromat, hogy megtorpantam. Finom volt, és aromás, és abból a gyümölcsből áradt, ami a mellettem lévő fákon függött.

Nem lettem volna igazi tolvaj, ha nem szakítottam volna le egy párat. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Körülbelül akkora volt, mint egy tojás, a külseje olyan színű, mint a sárgarépa, az alakja meg nagyjából olyan, mint egy paradicsomé. A ruha zsebébe mélyesztettem, azután rohantam tovább. Már láttam a falat, és nem lettem tőle boldog. Magas kőfal húzódott végig, előtte meg vastag, sűrű, szúrós növény. Közelebb érve megállapítottam, hogy ezen nem tudok átjutni. A sövény tele volt tüskékkel, ezért nem tudtam volna eljutni a falig, de nem szerettem volna rázuhanni se.

– Jól van, csak kijutok valahol... – gondoltam.

Továbbszaladtam, közben pedig egyre jobban fáztam. Cipő nélkül egyszerűbb volt a falmászás, de most azért nagyon jól jött volna egy. Aztán megpillantottam a szabadulásomhoz vezető utat. Egy évezredes tölgy nyújtogatta az ágait a kerítés felé. Onnan már át tudok ugrani.

A sebem miatt nem volt könnyű felkapaszkodni rá, az egész karomba kisugárzott a fájdalom. De nem érdekelt, csak már kint legyek! Reméltem, az ág nem törik el alattam, míg eljutok addig, ahonnan ugorhatom.

– Lyxre, te leány! Jössz le, de azonnal onnan! – rivallt rám egy hang, én meg annyira meglepődtem, hogy lecsúszott a talpam. Kemény volt a becsapódás.

Oldalra fordultam a földön, hátha könnyebben tudok levegőt venni, de egyelőre még nem sikerült a művelet. Az eséstől kegyetlenül megütöttem a hátam, és a tüdőm is összeszorult.

– Magasságos! – sápítozott a nő, akinek a nyomorúságos sorsomat köszönhettem.

– A rohadt életbe... – nyögtem. Fájt mindenem, ráadásul lefüleltek.

A nő segített talpra állni, majd tüzetesen végigmért olyan szúrós szemekkel, hogy már csak dacból is utánoztam. A nő idősnek tűnt, de valahogy még sem volt az. Barna, kissé vöröses haját szoros kontyba fogta, és sötétzöld, remekül szabott ruhát viselt. A szemei elképesztő zöldje szépen harmonizált az öltözettel. De mielőtt elbűvölhetett volna, ki kellett találnom, mit csináljak.

– Mi a fészkes frászt kerestél te azon a fán? Hogy jöttél ki egyáltalán a Palotából? – kérdezte dühösen, közben keményen karon ragadott, és kezdett visszahúzni a Palota irányába. – Nézd meg! A sebed is újra felszakadt! – mutatott a vállamra, ahol most egy nagy vörös folt árulkodott.

– Miért vagyok itt? – kérdeztem nyersen.

– Miért? Hagytunk volna az Urvi partján?

– Urvi? A folyó lenne? Miért hívja így? – töprengtem.

– Jóságos... Még cipő sincs rajtad... – sopánkodott, közben egyre csak húzott befelé. Kíváncsi voltam, mit szól a nyanya, ha lát a Palota falán mászni.

Egész végig dünnyögött, mígnem újra ott találtam magam a palotában.

– Csodálatos... – sóhajtottam.

Nem láttam értelmét elfutni, így már nem szökhettem meg. Inkább mindent megfigyeltem, rögzítettem, ki tudja mi az, ami még a segítségemre lesz.

A Palota hemzsegett a személyzettől, akik úgy néztek rám, mintha valami különlegesség lennék. Biztos nem szoktak hozzá az olyan leharcolt külsejű egyénekhez, mint amilyen most én voltam. Hirtelen mindenki abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és lehajtott fejjel várt. Nem értettem, mi bajuk, de az öreg szolgáló erőszakosan lehajtotta a fejemet, amire szinte vicsorogtam. Utáltam, ha valaki kényszerít, hogy olyat tegyek, amit nem akarok.

Amikor égő tekintettel néztem felé, szigorú, megrovó szemeket meresztgetett rám.

– Az uralkodó! Viselkedj! – suttogta indulatosan.

– Miféle uralkodó? – vontam össze újra a szemöldököm.

A nő pedig újra lenyomta a fejemet.

– Engedjen már el! – sziszegtem, aztán ismét kiszabadítottam magam, majd dühösen felnéztem. – Most már csak azért is megnézem magamnak azt az uralkodót! – gondoltam.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Helma Kiadó

Beleolvasó: Zara Zhavon: Shalini-A pokol vízén élni - ("Lehet, hogy ott kellett volna hagynom a roncsba szorulva cápaeledelnek, ha már a figyelmeztetésem ellenére beúszott. Miközben felkelt, hogy lekapcsolja a villanyt, a családjára gondolt, akik sosem értették meg, miért utazik távoli országokba, miért foglalkozik extrém sportokkal, és miért hajtja, űzi az adrenalint.")

Smaragd Kiadó engedélyével megosztom veletek egy beleolvasó részletet a kiadó egyik könyvéből. A könyv hamarosan megjelenik kiadó gondozásában Zara Zhavin: Shalini (A pokol vízén élni) címmel, ebből hozok részletet belőle.

Zara Zhavon:

Shalini

A pokol vízén élni

Tartalom

Egy ​szebb jövőért, a múltad démonjaival kell megküzdj.

Veled is megtörtént már, hogy zavaros rémálomból riadva nem tudtad hol vagy? Agyad zakatolva kergette az emlékeket, vajon hol hajtottad párnára a fejed?

Szemed megakad valamin, derengeni kezd, hogy nyaraláson vagy egy idegen apartmanban, egy barátodnál aludtál egy görbe este után, esetleg a TV zajára nyomott el az álom a kanapén.

Sára hiába keresi az ismerős tárgyakat, hiába kutat elméje legmélyebb bugyraiban, minden idegen a szobában, ahol ébredt. Barátságtalan, idegen férfiak törnek rá, és ráncigálják főnökük elé.

Miért hozták ide? Ki ez a férfi és mit akar egy átlagos sorsú lánytól? Megszabadulhat-e a luxus fogságából? Kibír-e újabb és újabb pofonokat? Ki Shalini, és hogyan nyom pecsétet Sára életére?

Egy feszített tempójú, izgalmas kalandsorozat nyomán megismerhetjük egy lány kivételes akaraterejét és elszántságát. Végig kísérhetjük élete legnehezebb időszakán, és izgulhatunk, hogy elég erős legyen legyőzni a belé vert rettegést, egy rendkívüli férfi szerelméért.

 

ENGEDÉLLYEL

BELEOLVASÓ

1

Alig lépett ki Sára a zuhany alól, azonnal megjelentek az első izzadságcseppek a homlokán. Csak néhány napja érkezett Thaiföld ezen parányi szigetére, még fojtogatta a párás hőség. Megállt a fürdőhelyiségnek nevezett betonmélyedés küszöbén. Nagyot sóhajtva engedte le fenekéig érő, dús, fekete haját. Élvezte, ahogy a bambuszházikó hézagos falain átfúj a langyos esti szél, elviselhetővé téve a trópusi éjszakát. Eszébe jutott aznapi vendége, hogy milyen kevésen múlott az élete. Megborzongott.

A matracon elnyújtózva, mosolyogva hallgatta a sűrűsödő esőcseppek kopogását a födémet jelentő bambuszleveleken. A résekben gazdag falakon enyhén átszitált a nedvesség. Jólesett neki, lehűtötte adrenalintól fűtött testét. Megrongált búvármellényére esett pillantása.

– Most vehetek újat amiatt a hülye miatt – tette homlokára a kezét. – De legalább túlélte. Lehet, hogy ott kellett volna hagynom a roncsba szorulva cápaeledelnek, ha már a figyelmeztetésem ellenére beúszott.

Miközben felkelt, hogy lekapcsolja a villanyt, a családjára gondolt, akik sosem értették meg, miért utazik távoli országokba, miért foglalkozik extrém sportokkal, és miért hajtja, űzi az adrenalint.

– Unalmas lenne az élet ezek nélkül a megmentendő majmok nélkül – ölelte át párnáját.

Halk neszre ébredt.

Ideje sem maradt körbenézni. Erős kezek szorították az ágyhoz. A vaksötétben nem látott semmi mást, csak gyorsan mozgó árnyakat a bambuszház falán keresztül beszűrődő enyhe holdfényben. Próbált volna felkelni vagy védekezni, de esélye sem volt a túlerővel szemben.

Idegenül csengő suttogást hallott maga körül és szívének őrült ütemben dübörgő zakatolását. Szorították kezét, lábát, moccanni sem bírt, befogták a száját. Erős ütés érte a fejét, minden elsötétült.

Könyörtelenül sajgó halántékához emelte a kezét. Homályosan látott, és csak fényeket. Mikor kitisztult a kép annyira égő szeme előtt, hogy azt már látásnak lehetett nevezni, egyszerű, tiszta kis szobában találta magát egy ócska fémágyon.

Kórházban vagyok? – nézett körbe zavartan.

Semmilyen berendezés nem utalt arra, hogy egészségügyi ellátásra szolgáló helyiségben lenne.

Bizonytalan léptekkel az ággyal szemben lévő ajtó felé indult. Lenyomta a kilincset, de az akkor se mozdult, mikor vállával nekifeszült. Dühöngve rángatta, de hasztalan. Hátával az ajtónak dőlt. Észrevett baloldalt egy másik, furcsán keskeny ajtót. Egy kis ablaktalan fürdőszoba volt mögötte. Újra körbenézett a szobában, ott sem voltak ablakok. Nem volt más kijárat, csak a kulcsra zárt ajtó. Jeges rémület futott végig a csontjain. Két kézzel kapaszkodott meg az imbolyogva közeledő ágy szélébe. Szeme megakadt a csavarokon, amelyek az ágyat rögzítették a padlóhoz. Felemelte a matracot, benézett a szekrény fiókjaiba, leemelte a WC műanyag fedelét.

Túl puha, – hajtogatta meg két kezében – egy pudingot se tudnék megsérteni vele – csapta vissza a helyére.

Rögtönzött önvédelmi fegyver nélkül huppant vissza az ágyra. Ruhájára esett a pillantása. Ugyanaz volt rajta, amiben az utolsó este, ott a bambusz házikóban lefeküdt, egy szürke sportbugyi, aminek a fenekén vidáman táncolt három duci egér, és egy fekete, a sok viselettől már megkopott sportmelltartó.

Egy cseppet sem fázom – nézett körül fűtőtest után kutatva. – Tehát meleg helyen vagyok. Biztosan valahol Thaiföldön.

Kívülről beszűrődő neszre kapta fel a fejét. Minden idegszálával a zajra koncentrált. Bámulta az idegen ajtót, amely a külvilágtól és a megértéstől zárta el. A dübörgő, hosszú léptek egyre közelebb értek.

– Most legalább minden kiderül – biztatta magát félhangos szavakkal.

Kulcs zöreje hallatszott a zárban, kattanva fordult a kilincs. A belépő, marcona képű férfi hosszú, fekete nadrágot és rövid ujjú, fekete pólót viselt. Tagbaszakadt ember volt, minden barátságos vonást mellőző alak. Az éjjeliszekrényre dobta a kezében tartott tányért. A hanyag tálalástól a benne lévő leves nagy része kiborult. Odalépett a lányhoz, és bemutatkozás helyett ököllel az arcába vágott. Az ütéstől feje a mögötte lévő falnak verődött. A férfi minden további információ átadása nélkül távozott. A lány az erős fülzúgás mellett is hallotta az elfordított kulcs kattanását.

Falnak csapódott fejét dörzsölgetve, pillantása a félig kiömlött levesre vetődött, amelyet a gravitáció lustán elnyúló cseppekben húzott le a bútor szélén, egészen a padlóig. Hányinger fogta el.

Nem próbáltak megölni vagy megkínozni. Enni hoztak – figyelte, ahogy a leves apró zöldségdarabokkal felbástyázva kis tócsát képez, és egyre nagyobb teret hódít el a tisztaságtól. – Tehát azt akarják, hogy éljek.

Pillanatnyi megnyugvása helyére görcsös rémület tolakodott. A lepedő redőivel összegabalyodott hajába folyton beleakadva tapogatta magát végig remegő kezével. Vágást, heget vagy sebet keresett élő hűtőszekrényként működő testén, amely frissen tartja közkincsnek tekinthető szerveit. Semmi újat, szokatlant nem talált a sok mozgástól edzett testen.

Az ágy sarkában kuporogva egyre mélyebbre zuhant a kétségbeesés és az önsajnálat bugyraiban. Patakokban folytak könnyei, míg az oly távoli és jelen helyzetében elérhetetlen szeretteire gondolt. Az idő megszűnt körülötte, nem tudta, hogy percek vagy órák óta gubbaszt a rideg fémkeretnek dőlve.

Arra kapta fel a fejét, hogy egy pillanatra elaludt. Minden erejével próbálta nyitva tartani szemét, hogy semmi ne érhesse váratlanul, de a sok megpróbáltatás teljesen kimerítette.

Folyt.Köv...

A könyvet itt tudjátok előjegyezni:

Smaragd Kiadó

Beleolvasó:M. Z Chapelle: Párizstól keletre (Velünk kezdődött) - ("– Esküszöm, Léo, a sors akarta, hogy összefussunk! Hihetetlen, pont ma gondoltam rá, hogy felhívlak… sejtettem, hogy a temetés után hazajössz. Aztán beugrott, hogy még a számodat sem tudom. ")

M. Z Chapelle: Párizstól keletre (Velünk kezdődött) c. könyvéből második részletet hoztam el nektek. A könyv június 27-én fog megjelenni a Művelt Nép kiadó gondozásában.
Íme a kis részlet a könyvből. Jó olvasását. 

 

M. Z Chapelle:
Párizstól keletre
(Velünk kezdődött)

Tartalom:

A ​múltat nem lehet elég mélyre temetni. Miután Léo édesanyja rejtélyes körülmények között meghal, a fiú tíz év után visszatér Thaiföldre. Nem csupán a háztól akar szabadulni, de saját belső démonjaitól is, amik annak idején egészen Párizsig üldözték. Ám korántsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. A fájdalmas emlékek egyszeriben testet öltenek, amikor eltűnik egy kisfiú, Amphawa utcáin pedig ismét megjelenik a rettegés.
A helyi rendőr ráadásul nem más, mint Than, aki már gyerekként is Léo idegeire ment az állandó szabálykövetésével.
Than és Léo között sosem volt felhőtlen a viszony, a viszontlátás azonban a régi sérelmek mellett új, eddig ismeretlen érzéseket is felszínre hoz a fiúban.
Szenvedély, ármány, fájdalom és vágy örvényében találja magát, neki pedig döntenie kell, hogy tovább menekül-e.
Vajon Than képes lesz megtalálni az összefüggést a tíz évvel ezelőtti bűntény és a mostani eset között?
És képes a szerelem begyógyítani a sebeket, amiket egy életen át magunkkal hordozunk?
A ThanLéo Story lenyűgözően izgalmas és romantikus regény a BL rajongóinak.

 

ENGEDÉLLYEL

RÉSZLET A KÖNYVBŐL:

Habár annak idején is meglepte egyszer, amikor ismeretségük elején megvédte őt néhány idősebb fiútól, most mégis egészen másképp festett.
Egy csapat turista masírozott el mellettük, és telefonjaikkal fényképezve forgolódtak a folyót átszelő vékony aljú csónakok felé. Egyikük majdnem lesodorta Léo válláról a táskát.
– Van kedved később összefutni? – fordult Senihez sürgetőn. – Most muszáj ezeket lepakolnom a házban.
– Ha már így alakult, elkísérlek – ajánlkozott a fiú, miközben arrább terelte Léót. – Úgysincs mára semmi dolgom. Még mindig hihetetlen, hogy itt vagy, úgy örülök!
Léo bólintott, majd előhalászta kulacsát a hátizsákjából, és nagyot kortyolt az időközben megmelegedett vízből. Seni kikapta az egyik táskát a kezéből, és vigyorogva intett, hogy kövesse. Ahogy elhaladtak néhány gyümölcsösbódé előtt, Léo fejcsóválva vette tudomásul, hogy itt tényleg semmi sem változott. Az ismerősnek tűnő árusok előtt ugyanúgy illatozott a szúrós kinézetű durian, a fehér húsú farang, vagy a nassolni való, fügére emlékeztető longkong. A folyón fel-le haladó hajók rendezetlen sora törékeny összhangot alkotott a napfényes utcákat rovó embertömegekkel. Mintha mindnyájan ugyanazt a ritmust követnék. Léo nehezen bírta elképzelni, hogy egykor ő is része volt a szimfóniának, most kívülállóként szemlélte az egészet.
Örült neki, hogy akadt idegenvezetője, így legalább nem kellett a GPS-szel bajlódnia, kedvére nézelődhetett. A nosztalgikus illatok ellenére hamar rájött, hogy gyerekként valahogy egészen máshogy festettek az utcák. Tíz év elégnek bizonyult ahhoz, hogy térkép nélkül simán eltévedne még ő is. Miközben elszlalomoztak a part mentén egymást túlkiabáló árusok közt, Seniből kitört a szóáradat:
– Esküszöm, Léo, a sors akarta, hogy összefussunk! Hihetetlen, pont ma gondoltam rá, hogy felhívlak… sejtettem, hogy a temetés után hazajössz. Aztán beugrott, hogy még a számodat sem tudom. Haha! A Facebook-profilod meg olyan sivár, akár a Daw Bar itallapja. Próbálkoztam, de semmit sem tudtam kideríteni rólad az internetről.
Az utolsó szavakat követve kérdőn pillantott a másikra. Léo elmosolyodott, számított arra, hogy kérdések garmadája zúdul majd rá, ha visszatér. Szerencsére a szűk körben megtartott temetés utáni napok nyugodtan teltek, de sejthette volna: a régi otthonuk környékén hamar elterjed majd a hír, hogy hazajött. Vajon mit mondanak majd a szomszédok, amikor meglátják? Biztosan még mindig emlékeznek, miért is ment el. Az ampavai öregasszonyok emlékezete, akár az elefántoké, legalábbis az anyja mindig így mondta.
– Nem igazán használom a Facebookot – válaszolt Seni kérdésére.

A könyvet itt tudjátok előrendelni:

Művelt Nép Kiadó

Libri

Líra

Beleolvasó: M. Z. Chapelle: Párizstól keletre (Velünk kezdődött) - ("Léo mosolyt erőltetett magára, tekintete akaratlanul a kávézó üvegajtajára vándorolt, de gyorsan el is kapta onnan. Az ijedt arcú, behúzott vállú szőke srác egyáltalán nem az a tükörkép volt, amit megszokott magától.")

Most egy olyan beleolvasót hozok, mely hamarosan megjelenik heteken belül Művelt Nép kiadó gondozásában M. Z. Chapelle: Párizstól keletre (Velünk kezdődött) c. kötete. Három részletet fogok hozni nektek, hogy megismerhessétek a történetet, én már előrendeltem a könyvet, nagyon várom, hogy elolvashassam. A könyv 2022. június 27-én fog megjelenni, addigra mind a három részlet ki fog kerülni a blogomra.

Ha netán BL rajongó lennél, akkor neked való történet.

M. Z. Chapelle:
Párizstól keletre
(Velünk kezdődött)

Tartalom:

A ​múltat nem lehet elég mélyre temetni. Miután Léo édesanyja rejtélyes körülmények között meghal, a fiú tíz év után visszatér Thaiföldre. Nem csupán a háztól akar szabadulni, de saját belső démonjaitól is, amik annak idején egészen Párizsig üldözték. Ám korántsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezte. A fájdalmas emlékek egyszeriben testet öltenek, amikor eltűnik egy kisfiú, Amphawa utcáin pedig ismét megjelenik a rettegés.
A helyi rendőr ráadásul nem más, mint Than, aki már gyerekként is Léo idegeire ment az állandó szabálykövetésével.
Than és Léo között sosem volt felhőtlen a viszony, a viszontlátás azonban a régi sérelmek mellett új, eddig ismeretlen érzéseket is felszínre hoz a fiúban.
Szenvedély, ármány, fájdalom és vágy örvényében találja magát, neki pedig döntenie kell, hogy tovább menekül-e.
Vajon Than képes lesz megtalálni az összefüggést a tíz évvel ezelőtti bűntény és a mostani eset között?
És képes a szerelem begyógyítani a sebeket, amiket egy életen át magunkkal hordozunk?
A ThanLéo Story lenyűgözően izgalmas és romantikus regény a BL rajongóinak.

 

ENGEDÉLLYEL

RÉSZLET A KÖNYVBŐL:

A Meklong partjának haltól és fűszerillattól nehéz levegője felkavarodott, a szél Léo Traivut farmerba bújtatott lábának sodort egy eldobott újságot. Rápillantott, és a szeme rögtön megakadt az aznapi dátumon. Hogy is felejthette el? A gyomra egy csapásra összeugrott, a hőség ellenére jéghideg veríték futott végig a hátán. Nyelt egyet, miközben arrább araszolt a papírtól, mintha ezzel az óvatoskodó mozdulattal saját múltjától is biztonságos távolságba kerülhetne.
A folyón átívelő keskeny, fehér hídon összekapaszkodó párok, kisgyerekes kirándulók sereglettek, vadul fényképezgetve az előttük elterülő úszó piacot. Léo is odapillantott, de most nem érezte azt a varázslatot, mint régen. Hosszú ideje annak, hogy itt nevelkedett az anyja ampavai házában; mintha egy másik élet lett volna, amiben nem értékelte igazán a mindennapok színeit. Csak miután elhagyni kényszerült ezt a helyet, akkor fogta fel, mit is jelent a honvágy igazából. Akár a fiók alján megsárgult régi fényképek, úgy váltak egyre színtelenebbé, részletüket vesztették a fejében élő emlékek. Most, hogy újra ezeket az utcákat rótta, megelevenedtek a múlt árnyai, mint azok a háromdimenziós képeskönyvek, amiket kiskorában lapozgatott az ágyban. Ebben a percben Léónak valamennyi érzékét egyszerre támadta meg a thaiföldi nyár vibrálása.
Megállt az egyik kávézó napernyője alatt, ait meglibbentett a szél. Vajon mi vár rá, ha odaér a házukhoz? Az a hely az anyjához kötődött. Talán, hogy ő már nincs köztük, a régi otthona helyén sem talál semmit. Talán egy letarolt, törmelékekkel telített rom vár rá csupán, vagy egy sötét kráter, két lakóház közé ékelődve, mint a pokol tornáca. Az ő poklának tornáca, ahonnan csak a mélységbe vetődhet.
Léo majdnem felkiáltott ijedtében, amikor a színes forgatagban egyszer csak valaki vállon ragadta, egy csapásra kizökkentve zaklatott gondolatai közül.
– Ezt nem hiszem el! Léo! Mikor érkeztél?
Az ismerős hang hallatán némileg megnyugodott. Gyerekkori barátja, Seni Praves állt előtte. Laza mozdulattal feltolta a napszemüvegét, és ölelésre tárta a karját. Léo azonban hátralépett, zavartan köhintett, majd meglóbálta a kezében tartott csomagokat.
– Épp az imént jöttem Bangkokból.
– Micsoda véletlen! Alig változtál valamit – hunyorgott rá vigyorogva Seni. – Na jó, sikerült leköröznöd magasságban, igaza lett anyukádnak!
Léo mosolyt erőltetett magára, tekintete akaratlanul a kávézó üvegajtajára vándorolt, de gyorsan el is kapta onnan. Az ijedt arcú, behúzott vállú szőke srác egyáltalán nem az a tükörkép volt, amit megszokott magától. Senire nézett. Alig ismert rá az egykor félszeg és visszahúzódó barátjára ebben a magabiztosságot sugárzó, karakán kiállású fiatalemberben.

 

A könyvet itt tudjátok előrendelni:

Művelt Nép Kiadó

Libri

Líra

Beleolvasó John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság - ("Á, vezérigazgatói hatalmi pozíció, értem ám, nagyon ügyes, gondoltam. Nem zavart. Jól ismertem a vezérigazgatói egó működését, és készen álltam rá, hogy megfeleljek neki. Rob a hat hónapos teljesítményem kiértékelésére hívott be, és mint már korábban tisztáztuk, teljesen el fogom kábítani. ")

A következő új beleolvasó pedig John Scalzi: A Kaidzsú Állatvédő Társaság című könyvéből hozom nektek. Jó olvasást kívánok a nem mindennapi történethez.

 John Scalzi:
A Kaidzsú Állatvédő Társaság

Tartalom

Amikor ​a Covid-19 végigsöpör New Yorkon, Jamie Gray egy ételszállító app futáraként kénytelen dolgozni. Kilátástalan helyzete azonban csak addig tart, amíg egy rendelés teljesítése során összefut Tommal, akivel érintőlegesen ismerik egymást régről. Tom a saját szavai szerint egy „állatjogi szervezetnek” dolgozik, és a csapatának sürgősen szüksége lenne egy egyszerű rakodómunkásra. Jamie, aki bármi mást szívesebben csinálna a futárkodáson kívül, azonnal elvállalja a munkát.

Tom csak azt nem köti Jamie orrára, hogy az állatok, amelyekről a csapat gondoskodik, nem a Földön élnek. Legalábbis nem a mi Földünkön. Egy alternatív dimenzióban gigászi, dinoszaurusz-szerű, kaidzsúnak nevezett teremtmények kószálnak emberek nélküli, trópusi világukban. Ők az univerzum legnagyobb és legveszélyesebb pandái, és most bajban vannak. Ugyanis nemcsak a Kaidzsú Állatvédő Társaság talált utat magának ebbe az alternatív világba, hanem mások is. Óvatlanságukért pedig milliók fizethetnek az életükkel a mi Földünkön.

 

ENGEDÉLLYEL

– Jamie Gray! – Rob Sanders kidugta a fejét az irodája ajtaján, és vigyorogva intett. – Gyere be! Essünk túl rajta!
Magam is vigyorogva keltem fel a munkaállomásomtól, és felkaptam a tabletemet. Qanisha Williamsre sandítottam, ő meg a levegőbe öklözött.
– Kábítsd el! – biztatott.
– Levegőt se kap, ne félj! – válaszoltam, majd besétáltam a vezér- igazgató irodájába. Eljött a teljesítményértékelésem ideje, és minek is tagadjam, csúcsformában voltam.
Rob Sanders köszöntött, és az úgynevezett „beszélgetőgödör” felé intett, mely egy alacsony asztalból és a köréje elrendezett négy óriási, alapszínű babzsákból állt. Az asztalban egy olyan mágneses gömb működött, mely vakító fehér homokot mozgatott ide-oda az üvegfelület alatt, hogy geometrikus mintázatokba rendezze. A gömb most egy örvénylő mintát formált. A vörös babzsákot választottam, és sikerült csak kicsit esetlenül belesüppednem. A tablet kicsúszott a kezemből, de elkaptam, mielőtt lepottyant volna a babzsákra, onnan pedig a padlóra. Felnéztem a még mindig álló Sandersre, és elmosolyodtam. Visszamosolygott, odahúzott egy közönséges irodai széket, lovagló ülésben ráült, és karjával a támlát átölelve lenézett rám.

Á, vezérigazgatói hatalmi pozíció, értem ám, nagyon ügyes, gondoltam. Nem zavart. Jól ismertem a vezérigazgatói egó működését, és készen álltam rá, hogy megfeleljek neki. Rob a hat hónapos teljesítményem kiértékelésére hívott be, és mint már korábban tisztáztuk, teljesen el fogom kábítani.
– Kényelmesen ülsz? – kérdezte Rob.
– Totálisan – válaszoltam, és a lehető legdiszkrétebben igazítottam a súlypontomon, hogy ne csússzak tovább jobbra.
– Helyes. Mióta is vagy itt a füdmüdnél, Jamie?
– Hat hónapja.
– És mit gondolsz erről az időszakról?
– Örülök, hogy megkérdezted, Rob. Csupa jót gondolok. És ami azt illeti – feltartottam a tabletemet –, szeretnék egy kicsit beszélni arról, hogy hogyan tudnánk jobbá tenni nemcsak a füdmüd appot, hanem az éttermekkel, a szállítókkal és a felhasználókkal való kapcsolatunkat is. 2020-at írunk, és az ételszállító appok piaca telítődött. Ha tényleg versenyre akarunk kelni a Grubhubbal, az Uber Eatsszel meg a többiekkel itt, NYC-ben és azon túl is, valahogy ki kell emelkednünk közülük.
– Szóval szerinted tudnánk fejlődni?
– Szerintem tudnánk. – Megpróbáltam előrehajolni a babzsákon, de csak a seggemet sikerült még hátrébb tolnom rajta. Úgy csináltam, mintha eleve ez lett volna a szándékom, és a tabletre mutattam. – Hal- lottál már erről a COVID–19 dologról, ugye?
– Igen – biccentett Rob.
– Szerintem elég egyértelmű, hogy lezárásokra számíthatunk. Ez azt jelenti, hogy a városlakók még több ételt fognak kiszállításra rendelni, mint általában. De azt is jelenti, hogy az éttermek szorult helyzetbe kerülnek, mert nem fogják tudni helyben kiszolgálni a vendégeiket. Ha a füdmüd alacsonyabb díjat kínálna exkluzív partnerségért és kiszállítási szolgáltatásért cserébe, új barátokat szereznénk az étteremtulajdonosok között, és még a többi appra is rávernénk egy kört.

A könyvet itt tudod beszerezni:
Agave Könyvek Kiadó 

Beleolvasó utolsó részéhez érkeztük Philip K. Dick: Vulcanus kalapácsa - ("– Igen, uram? – kérdezte mosolyogva. – Levelet diktálok Mrs. Arthur Pittnek. – A papírokból felolvasta a címet. Aztán meggondolta magát. – Nem is, inkább magam írom meg. – Kézzel, uram? – pislogott meglepetten a titkárnő. – Ahogyan a gyerekek az iskolában? – Igen. – Megkérdezhetem, hogy miért, uram? ")

S el is érkeztük a történet utolsó részéhez, Philip K.Dick: Vulcanus kalapácsa c. könyvéhez. Ha tetszett beleolvasós részek, akkor az Agave Könyvek Kiadónál megrendelheted a könyvet. A következő beleolvasót John Scalzi: Kaidzsú Állatvédő Társaság c.könyvéből fogom hozni. Addig is jó olvasást a az előző részekhez is.

Az előző részek:

 1.

2.

3.

4.

5. 

 Philip K. Dick:
Vulcanus kalapácsa

Tartalom:

A huszadik század pusztító háborúi után a világ kormányai egyetlen szervezetbe tömörülnek, hogy mindenáron megőrizzék a békét a bolygón. A béke biztosítása érdekében az összes fontos döntést a Vulcanus 3 nevű szuperszámítógépre bízzák.
Vannak azonban olyanok, akik nem örülnek annak, hogy kihagyják őket a döntéshozásból, másoknak pedig az nem tetszik, hogy a Vulcanus 3 istent játszik. Mindeközben a szuperszámítógépnek megvannak a maga tervei is, amelyekben egyáltalán nem szerepelnek az emberek. Nem csoda tehát, hogy amikor a Vulcanus 3 kezdi elveszíteni az irányítást egy gyorsan erősödő vallásos mozgalom miatt, az egész világon kitör a pokol.
Philip K. Dick korai regénye egyrészt a totalitárius rendszert, másrészt ember és gép kapcsolatát vizsgálja oly módon, amely ma is érvényes.

 

ENGEDÉLLYEL

Nem volt választása. Minden államigazgatási szintű ügyet csak Vulcanus 3 dönthetett el; ezt mondta a törvény.
Felállt, intett az egyik közelben álló titkárnőnek. Azonnal odament az asztalához az írótáblával és pennával.
– Igen, uram? – kérdezte mosolyogva.
– Levelet diktálok Mrs. Arthur Pittnek. – A papírokból felolvasta a címet. Aztán meggondolta magát. – Nem is, inkább magam írom meg.
– Kézzel, uram? – pislogott meglepetten a titkárnő. – Ahogyan a gyerekek az iskolában?
– Igen.
– Megkérdezhetem, hogy miért, uram?
Barris nem tudta; nem volt racionális indoka. Szentimentalizmusból, gondolta, ahogy elküldte a titkárnőt. Visszakacsintás a régi időkre, az infantilis sémákra.
A férje kötelességteljesítés közben életét vesztette, mondta magában, ahogy az asztalnál ülve merengett. Az Egység mélységesen sajnálja. Igazgatóként személyes együttérzésemről szeretném biztosítani ebben a tragikus órában.
Fene egye meg, nem megy, gondolta. Ez sosem megy. El kell utaznom hozzá személyesen; nem tudok ilyet megírni. Mostanában túl sok volt. Túl sok halál. Én nem vagyok Vulcanus 3. Nem tudok szemet hunyni felette. Nem tudok hallgatni.
Pedig nem is az én régiómban történt. Még csak nem is én alkalmazottam volt.
Vonalat nyitott az aligazgatójához.
– Mára vegye át. Hazamegyek. Nem érzem jól magam.


– Sajnálom, uram – mondta Peter Allison, de nyilvánvaló volt az öröme, ha csak egy pillanatra is; az elégedettsége, hogy kiléphet a kulisszák mögül, és átmenetileg elfoglalhat egy fontos pozíciót.
Meg fogja kapni az állásomat, gondolta Barris, ahogy lezárta az író- asztalát. Maga ezért hajt, ahogyan én Dill állásáért. És így tovább, fel a létra tetejéig.
Lefirkantotta Mrs. Pitt címét, a papírt az ingzsebébe dugta, majd a lehető leggyorsabban elhagyta az irodát. Örült, hogy mehet. Örült, hogy van ürügye kimenekülni a nyomasztó légkörből.

 

A könyvet itt tudod beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

Beleolvasó Philip K.Dick: Vulcanus kalapácsa - ("Három nap múlva ő is sorra kerül, és megkapja a válaszokat. A kérdéseit majd feldolgozza és megválaszolja a bonyolult szerkezet. Ahogy a T osztályban mindenki, ő is minden fontos problémát a hatalmas számítógépnek nyújtott be, ami egy földalatti erődben rejtőzött valahol a genfi iroda közelében.")

Ma egy hosszabb részletet hozok Philip K.Dick: Vulcanus kalapácsa c. könyvéből. Ugyanis hamarosan új részletet fogok hozni nektek. A könyvet az Agave Könyvek Kiadónál szerezhető be.

Jó olvasást!

 
Philip K. Dick:
Vulcanus kalapácsa

 

Tartalom

 A huszadik század pusztító háborúi után a világ kormányai egyetlen szervezetbe tömörülnek, hogy mindenáron megőrizzék a békét a bolygón. A béke biztosítása érdekében az összes fontos döntést a Vulcanus 3 nevű szuperszámítógépre bízzák.
Vannak azonban olyanok, akik nem örülnek annak, hogy kihagyják őket a döntéshozásból, másoknak pedig az nem tetszik, hogy a Vulcanus 3 istent játszik. Mindeközben a szuperszámítógépnek megvannak a maga tervei is, amelyekben egyáltalán nem szerepelnek az emberek. Nem csoda tehát, hogy amikor a Vulcanus 3 kezdi elveszíteni az irányítást egy gyorsan erősödő vallásos mozgalom miatt, az egész világon kitör a pokol.
Philip K. Dick korai regénye egyrészt a totalitárius rendszert, másrészt ember és gép kapcsolatát vizsgálja oly módon, amely ma is érvényes.

ENGEDÉLLYEL

Nem bízhatok magamban, mert nem vagyok pártatlan – az Egység egész
szervezetében senki sem az. Ha nem lehetek biztos a saját motivációimban, akkor jobb, ha nem engedek a gyanúmnak.
Még egyszer felhívta a helyi operátort.
– Igen, uram – mondta a nő –, az atlantai hívása…
– Töröljék – mondta kurtán. – Helyette… – Nagy levegőt vett. – Kérem az Egységközpontot Genfben.
Miközben a kapcsolásra várt – a hívást több asztalon jóvá kellett hagyni a sok ezer mérföldes vonalon –, szórakozottan kavargatta a kávéját. Egy ember, aki két hónapig kijátszotta a pszichoterápiát a legjobb orvosainkkal szemben. Én vajon képes lennék rá? Nagy ügyesség kellett hozzá. Jókora kitartás.
Kattant a vidfon.
– Egységközpont.
– Itt Barris észak-amerikai igazgató. – Nyugodt hangon mondta: – Rendkívüli kérést szeretnék intézni Vulcanus 3-hoz.
Kis szünet, majd:
– Van kiemelt fontosságú adata? – A képernyő üres volt; csak a hangot hallotta, ami olyan üres, olyan személytelen volt, mintha nem is ember lett volna. Biztos egy funkcionárius. Névtelen fogaskerék.
– Olyan nincs, ami ne lenne benne az aktákban – válaszolta vonakodva Barris. A funkcionárius talán névtelen volt, de tudta, mit kell kérdezni, értett a munkájához.
– Akkor a megszokott módon kell beadnia a kérését – mondta a hang.
Papírsusogás. – A várakozási idő jelenleg három nap.
– Mit csinál Vulcanus 3 mostanában? – kérdezte Barris könnyed, csevegő hangon. – Sakknyitásokat dolgoz ki? – Az efféle megjegyzéseket csakis tréfálkozva lehetett megtenni; a skalpja múlott rajta.

– Sajnálom, Mr. Barris. A várakozási időt még igazgatói szinten sem lehet csökkenteni.
Barris már le akarta tenni, de aztán felszívta magát, és pattogós, parancsoló hangon mondta:
– Akkor hadd beszéljek Jason Dill-lel.
– Dill főigazgató jelenleg tárgyal. – A funkcionárius nem szeppent meg, és nem jött zavarba. – Nem lehet zavarni rutinügyekkel.
Barris heves mozdulattal bontotta a vonalat. A képernyő elsötétült. Három nap! A szörnyeteggé nőtt szervezet óhatatlan bürokráciája. Megfogták; nagyon jól tudták, hogyan kell húzni az időt.
Tűnődve felvette a kávéscsészét, és belekortyolt. A hideg, keserű löttyöt le sem bírta nyelni, kiöntötte; a főző azonnal megtöltötte a csészét friss kávéval.
Hát nem érdekli Vulcanus 3-at ez a dolog? Talán nem zavarja a világra kiterjedő Mozgalom, ami – ahogy Taubmann mondta – be akarja törni a fémburkát és kiszórni a reléit, a memóriacsöveit meg a vezetékeit a varjaknak?
De persze nem Vulcanus 3 a hibás, hanem a szervezet. Az üres szemű kis titkárnőktől, akik kávészünetet tartanak, a menedzsereken át fel az igazgatókig, a karbantartóktól, akik üzemben tartják Vulcanus 3-at, a statisztikusokig, akik adatot gyűjtenek. És Jason Dill.
Vajon Dill szándékosan rekeszti ki a többi igazgatót? Szándékosan vágja el őket Vulcanus 3-tól? Talán Vulcanus 3 válaszolt, csak visszatartották az információt.

Még rá is gyanakszom, merengett Barris. A saját felettesemre. Az Egység legmagasabb rangú tisztviselőjére. Kezdek összeomlani a nyomástól; ez már tényleg őrültség.
Pihennem kell, gondolta nyugtalanul. Pitt halála tett be; valahogy felelősnek érzem magam, hiszen én biztonságban vagyok itt, ennél az íróasztalnál, közben pedig a hozzá hasonló buzgó fiatalok kimennek a veszélyes terepre. Pedig tudják, hogy ha valami rosszul sül el, Taubmann-nak meg nekem, vagyis nekünk, igazgatóknak nincs félnivalónk a barna köntösű eszelősöktől.
Legalábbis egyelőre nincs.
Elővett egy nyomtatványt, és gondosan nekilátott írni. Lassan írt, minden szót alaposan meggondolt. A nyomtatványra tíz kérdés fért rá; ő kettőt tett fel:

Van a gyógyítóknak jelentősége?
Miért nem reagál a létezésükre? 

Aztán bedugta a nyomtatványt a továbbítónyílásba, és hallgatta, hogy a szkenner végigsuhan felette. Több ezer kilométerre a kérdései besoroltak abba a hatalmas áradatba, amely az egész világról érkezett, minden ország Egységirodájából. Tizenegy Igazgatóság, elosztva a bolygón. Mindegyikben egy igazgató, személyzet és aligazgatóssági irodák. Mindegyikben a helyi igazgatónak felesküdött rendőrségi szervezet.
Három nap múlva ő is sorra kerül, és megkapja a válaszokat. A kérdéseit majd feldolgozza és megválaszolja a bonyolult szerkezet. Ahogy a T osztályban mindenki, ő is minden fontos problémát a hatalmas számítógépnek nyújtott be, ami egy földalatti erődben rejtőzött valahol a genfi iroda közelében.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

Beleolvasó: Philip K.Dick: Vulcanus kalapácsa - ("Az efféle okoskodás miatt lettünk azok, amik, gondolta. Emiatt gyanakszunk paranoiásan egymásra. Még hogy Egység, gondolta fanyarul. Szép kis egység, mind egymást lessük, állandóan hibát, jelet keresünk. ")

 Agave Könyvek Kiadónál jelent meg Philip K.Dick: Vulcanus kalapácsa c. kötet. Ebből hoztam újabb részletet. Ha tetszett a részlet, a bejegyzés alatt találhatod a linket. 

 

Philip K.Dick:

Vulcanus kalapácsa

 

Tartalom:

 A huszadik század pusztító háborúi után a világ kormányai egyetlen szervezetbe tömörülnek, hogy mindenáron megőrizzék a békét a bolygón. A béke biztosítása érdekében az összes fontos döntést a Vulcanus 3 nevű szuperszámítógépre bízzák.

Vannak azonban olyanok, akik nem örülnek annak, hogy kihagyják őket a döntéshozásból, másoknak pedig az nem tetszik, hogy a Vulcanus 3 istent játszik. Mindeközben a szuperszámítógépnek megvannak a maga tervei is, amelyekben egyáltalán nem szerepelnek az emberek. Nem csoda tehát, hogy amikor a Vulcanus 3 kezdi elveszíteni az irányítást egy gyorsan erősödő vallásos mozgalom miatt, az egész világon kitör a pokol.

Philip K. Dick korai regénye egyrészt a totalitárius rendszert, másrészt ember és gép kapcsolatát vizsgálja oly módon, amely ma is érvényes.

 

 

ENGEDÉLLYEL

 

 

Ő azonban sosem kedvelte Taubmannt; úgy látta, hogy túlságosan is a saját státusával törődik, nem pedig az Egységért dolgozik.

Taubmann vállat vont.

–  Amikor az egész város összeszervezkedik az ember ellen, akkor nincs ebben semmi különös. Lezárták az utakat, elvágtak vezetékeket és kábeleket, zavarták a vidfoncsatornákat.

–  Ha elkapják Fields atyát, küldjék hozzám. Személyesen akarom megvizsgálni.

Taubmann halványan elmosolyodott.

–  Természetesen. De kétlem, hogy elkapjuk. – Ásított, majd az ajtó felé indult. – Valószínűtlen. Túl dörzsölt.

–  Mit tud róla? – kérdezett rá Barris. – Úgy látom, ismeri. Talán személyesen is.

Taubmann a legnagyobb lelki nyugalommal felelte:

–  Találkoztam vele az atlantai laborban. Kétszer. Végül is Atlanta az én régióm. – Állta Barris tekintetét.

–  Maga szerint ugyanaz az ember, akit Pitt látott kicsivel a halála előtt? Aki a csőcseléket szervezte?

–  Ne tőlem kérdezze – vont vállat Taubmann. – Küldje el a fényképet meg a filmfelvételt Vulcanus 3-nak. Azt kérdezze – végül is erre való.

–  Maga is tudja, hogy Vulcanus 3 több mint tizenöt hónapja nem nyilatkozott – emlékeztette Barris.

–  Talán nem tudja, mit mondjon. – Taubmann kinyitotta a folyosóra vezető ajtót; a testőrei azonnal köré gyűltek. – Egyvalamit azért mondha- tok. A Gyógyítók egyetlen dolgot akarnak. Minden más csak duma, mint az, hogy le akarják rombolni a társadalmat és tönkretenni a civilizációt. Ezt beveszik a kereskedelmi hírelemzők, de mi pontosan tudjuk, hogy…

 

 

–  Mit akarnak igazából? – szólt közbe Barris. 

–   Ripityára törni Vulcanus 3-at. Szanaszét szórni az alkatrészeit a földeken. Az egész mai dolog, Pitt halála meg a többi… ez mind csak azért van, mert el akarják érni Vulcanus 3-at.  

–  Pitt el tudta égetni a papírjait? 

–   Gondolom. Nem találtunk semmit, sem az ő maradványait, sem a felszereléséét.

Az ajtó becsukódott.

Barris elővigyázatosan várt pár pillanatot, majd az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kilesett, hogy meggyőződjön róla, Taubmann tényleg el- ment. Akkor visszasietett az íróasztalához. Megnyomta a zárt láncú vidküldő gombját, és azt mondta a helyi operátornak:

–  Az Atlantai Pszichológiai Javítólabort kérem. – Majd rögtön bon- totta a vonalat.

Az efféle okoskodás miatt lettünk azok, amik, gondolta. Emiatt gyanakszunk paranoiásan egymásra. Még hogy Egység, gondolta fanyarul. Szép kis egység, mind egymást lessük, állandóan hibát, jelet keresünk. Természetes, hogy Taubmann kapcsolatba került egy fontos Gyógyítóval; az a dolga, hogy kikérdezze, ha valamelyik a kezünkre kerül. Ő az atlantaiak főnöke. Eleve ezért konzultáltam vele.

Akkor is ott a motiváció. A maga érdekében dolgozik, gondolta komoran Barris. És én? Mi az én motivációm? Miért gyanakszom rá?

Nos, Jason Dill hamarosan kiöregszik, és mi ketten vagyunk esélyesek a helyére. És ha rá tudnék kenni valamit Taubmannra, akár a hazaárulás gyanúját, tények nélkül…

Ezek szerint talán én sem vagyok ártatlan, merengett Barris.

A könyvet itt tudod beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó