Ki dönt helyetted? – Két disztópia a túl közeli jövőről

 Ki dönt helyetted? – Két disztópia a túl közeli jövőről

 

Ritkán adódik olyan alkalom, amikor két különböző szerző, két eltérő hang egyszerre ugyanarra a kérdésre tapint rá: mi történik velünk, ha a technológia már nem csak körülvesz minket, de egyenesen újraírja az identitásunkat? Ray Nayler és Daryl Gregory regényei e ponton találkoznak, az 1984 vagy a Mátrix legelgondolkodtatóbb pillanatait idézve.

Mindkét regény a baljósan közeli jövőbe tekint, de egyiket sem a technológia érdekli igazán. Inkább az a kérdés, mit jelent embernek maradni egy olyan világban, ahol a döntéseket algoritmusok hozzák, az emlékeink módosíthatók, a halál pedig már nem feltétlenül végleges állapot. Ezek a könyvek nem technológiai víziók, hanem az emberi moralitás terepasztalai.

Ray Nayler regénye, Az elásott csatabárd egy olyan globális berendezkedést mutat be, ahol a hatalom és a mesterséges intelligencia összefonódása látszólag hatékonyabb, igazságosabb világot ígér, de az árát az emberek fizetik meg. A történet politikai thrillerként indul, majd lassan, kíméletlen pontossággal válik egzisztenciális kérdések sorává: ki dönthet helyettünk, és meddig engedjük át a felelősséget?

Daryl Gregory könyve, a Valódiak voltunk más irányból közelít, de ugyanoda érkezik. Olyan korban játszódik, melyben kiderült, hogy világunk csupán egy digitális szimuláció. Egyszerre megható és nyugtalanító regény az emlékezésről, a veszteségről és arról, hogy mi történik az érzelmeinkkel, ha már nincs tétje az életnek.

Ez a két könyv együtt ideális mindazoknak, akik a sci-fiben az elgondolkodtató kérdéseket és problémafelvetéseket keresik. Azoknak, akik szeretik, ha egy regény nemcsak szórakoztat, hanem utána napokig ott marad a fejükben. És azoknak is, akik a Black Mirrorban ábrázolthoz hasonló mély és emberi kérdésekre kíváncsiak.

Két nézőpont, egy közös félelem és egy közös felismerés arról, hogy a jövőre nem kell várnunk, mert már elkezdődött.

A Booker-jelölt Rachel Kushner új regényében a radikális aktivizmus belülről omlik össze

 Rachel Kushner: 

A teremtés tava

„Mi vagyunk azok, folytatta, akik mozognak. A Föld forog, és mi nem érezzük. Megszűntünk elhelyezkedni egy nagyobb rendszerben, egy nagy tervben. Elvágtuk a kötelet, gyermekeim.”

A Booker-jelölt Rachel Kushner új regényében a radikális aktivizmus belülről omlik össze

Megjelenés: március 3.
Fordító: Ács Eleonóra
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 448 oldal

 

Leírás

 

A Booker-jelölt Rachel Kushner új regénye, A teremtés tava provokatív, feszült és kíméletlenül aktuális könyv. Egy volt amerikai titkosügynök történetét meséli el, aki fedett identitással beépül egy franciaországi radikális ököközösségbe, hogy belülről térképezze fel annak működését. Amit azonban talál, nem pusztán politikai szélsőségesség, hanem egy olyan zárt világ, ahol az ideológia lassan felülírja az emberi kapcsolatokat és a józan mérlegelést.

 

Kushner regénye politikai thrillerként indul, majd fokozatosan mélyebb kérdéseket tesz fel hatalomról, hitről és manipulációról. Nem ítélkezik, nem leegyszerűsít, hanem megmutatja, hogyan válik az elköteleződés önigazolássá, a közösség önmagát erősítő visszhanggá. A teremtés tava ereje éppen abban rejlik, hogy belülről láttatja azt a gondolkodásmódot, amely ma is egyre több társadalmi konfliktus mozgatórugója.

 

Az európai helyszín különös feszültséget ad a történetnek: Kushner amerikai nézőpontból, mégis érzékenyen és pontosan vizsgálja a kontinens politikai és ideológiai törésvonalait. A teremtés tava egyszerre izgalmas, nyugtalanító és gondolkodásra késztető regény. Olyan könyv, amely nemcsak szórakoztat, hanem vitára is ingerlő kérdéseket hagy maga után.

Fülszöveg

 

„Sadie Smith” – így mutatkozik be a francia vidéken található anarchista kommuna tagjainak a harmincnégy éves amerikai nő, aki tökéletes fedősztorival érkezik elvégezni küldetését. Sadie ugyanis ügynök, árnyékban mozgó megbízók parancsára igyekszik beépülni a célpontjai, a fiatal, radikális lázadók közé, akik forradalmat vizionálva az államhatalom felszámolásáról álmodoznak, ráadásul egyre közelebb kerülnek ahhoz, hogy tetté formálják az eszméiket. Sadie feladata: provokálni a tagokat, jelenteni róluk, és ha kell, megállítani őket. Bármi áron.

 

Azonban minden megváltozik, amikor felbukkan Bruno Lacombe, a radikálisok öreg mentora, a régmúlt megszállottja, aki csak e-mailben kommunikál a világgal, és aki szerint a modern élet problémáitól való szabaduláshoz nem a forradalom, hanem a visszatérés vezet – vissza az ősidőkig. Sadie, aki addig maga rángatta a szálakat, egyszer csak azt veszi észre: valaki más kezd játszani vele.

 

Rachel Kushner több irodalmi díjra jelölt regénye feszülten rétegzett thriller, szenvtelenül gyönyörű prózája egy olyan világba vezet, ahol a szerelem is fegyver, a múlt fikció, az igazság pedig csak egy újabb fedőtörténet. A teremtés tava hipnotikus olvasmány – kíméletlenül intelligens, sötéten ironikus és végzetesen lebilincselő.

 

A szerzőről

 

Rachel Kushner A teremtés tava, A Mars klub és más New York Times-bestsellerek szerzője. Írásaiért elnyerte a rangos Prix Médicis-díjat, valamint olyan további elismerések döntőse volt, mint a Booker-díj, a National Book Critics Circle-díj, a Folio-díj, és kétszer is jelölték az amerikai Nemzeti Könyvdíjra. Műveit eddig huszonhét nyelvre fordították le

A regényről mondták

 

„Teljesen beszippantott és lenyűgözött. A teremtés tava mesterien felépített, sodró tempójú noir, tele remek ötletekkel és igazi mélységgel. Rachel Kushner a generációja legizgalmasabb írója.” - Bret Easton Ellis

 

„A teremtés tava egyetlen hűvös, szellemes mozdulattal újrafogalmazza a kémregényt. Csak Rachel Kushner képes úgy egybefonni az ökológiai aktivizmust, a paranoiát és a nihilizmust, hogy abból egy feszültséggel teli, filozofikus thriller szülessen. Letehetetlen és elegánsan aljas könyv – ugyanakkor lírai elmélkedés fajunk eredetéről és végzetéről is. Egy ilyen ragyogóan mély regénynek nem volna szabad ennyire szórakoztatónak lennie.” - Hernan Diaz

Részlet a kötetből

 

„Mivel a tájékoztatókban, amelyeket kaptam, Bruno Lacombe Pascal Balmy és a Moulin tanítójaként és mentoraként szerepelt, az ő e-mailjeiben kerestem utalásokat arra, hogy Pascal és csoportja mit csinált, és mit tervez.

Hat hónappal ezelőtt földmunkagépeket tettek tönkre egy hatalmas ipari víztározó építésének helyszínén, egy Tayssac nevű falu közelében, nem messze a Moulintől. Öt hatalmas, egyenként több százezer euróba kerülő kotrógépet gyújtottak fel az éjszaka leple alatt. A dologgal Pascalt és csapatát gyanúsították, ám ez idáig bizonyíték nélkül.

Bruno Pascalnak küldött e-mailjei sok mindenre kiterjedtek, azonban semmi terhelőt nem találtam bennük Bruno azon állításán túl, hogy a víznek a talajban a helye, nem pedig ipari tározókban. Bruno azon lamentált, hogy az állam szerint jó ötlet lecsapolni a talajvizet a föld alatti barlangokból, tavakból és folyókból, majd hatalmas, műanyaggal kibélelt „óriástározókban” felfogni, ahol magába szívja a kioldódó mérgeket, amelyeket aztán a nap elpárologtat. Szerinte ez egy tragikus elgondolás, olyan pusztító hatású, amelyet talán csak az érthet meg, aki hosszabb időt töltött a föld alatt. Bruno szerint a vizet a természet már eleve felfogta a föld belsejében lévő saját, zseniális szűrő- és tárolórendszereiben.

Tudtam, hogy Bruno Lacombe civilizációellenes, aktivista szlenggel „anti-civver”. És hogy a délnyugat-franciaországi Guyenne megye – és annak ez a távoli szeglete, ahová épp megérkeztem – a korai emberek nyomait őrző barlangjairól ismert. Noha feltételeztem, hogy Bruno irányítja Pascal állami ipari projektek megállítását célzó stratégiáját, azt nem gondoltam volna, hogy Pascal mentora fanatikusan hisz egy bukott fajban.

Bruno szerint abban mindannyian egyetérthetünk, hogy a Homo sapiens volt az, aki az emberiséget a mezőgazdaság, a pénz és az ipar irányába vezette. Az a rejtély azonban, hogy mi történt a Neander-völgyivel és az ő szerényebb életével, máig megoldatlan. Az emberek és a Neander-völgyiek jó tízezer évig átfedésben élhettek egymással, írta Bruno, de azt még senki sem derítette ki, hogy a két faj kölcsönhatásba lépett-e és hogyan. Hogy esetleg tudtak-e egymásról, de kerülték a találkozást. Vagy ebben az egybeeső korszakban olyan kevesen éltek Európában, hogy az erdők, hegyek, folyók és havasok zord és járhatatlan tájain nem is tudtak a másik jelenlétéről. Másrészt viszont, mondta Bruno, a genetikusok megállapították, hogy keveredtek és közös utódaik születtek – ami biztos jele annak, hogy tisztában voltak a másik „jelenlétével”. Vajon ezek az egyesülések szerelmen alapultak? Vagy nemi erőszak történt, a háborúk örök velejárója? Bruno szerint ezt soha nem fogjuk megtudni.”

 

Agave Könyvek

5 év szünet után érkezik Christopher Moore vadonatúj regénye a magyar olvasókhoz

 Christopher Moore: 

Múzsa a díványon

„Klimt nyelvén már ott volt, hogy ő Gustav Klimt, a kurva életbe, a bécsi szecesszió mozgalmának alapítója és vezéralakja, a leghíresebb festő az egész Osztrák–Magyar Monarchiában, a bécsi előkelő közönség kedvence, akinek Európa minden jelentős múzeuma udvarol, hogy kiállíthassa a képeit, és akkor rajzol cickót, amikor csak kedve szottyan.”

5 év szünet után érkezik Christopher Moore vadonatúj regénye a magyar olvasókhoz

Megjelenés: február 10.
Fordító: Pék Zoltán
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 400 oldal

 

Leírás

 

Christopher Moore Múzsa a díványon című regénye pontosan azt nyújtja, amit a szerző legjobb műveitől várunk és megszoktunk: szellemes irodalmi játékot, kulturális utalásokkal sűrűn átszőtt történetvezetést és egy olyan alapötletet, amely egyszerre provokatív és meglepően emberi. A viktoriánus kor tudományos megszállottságait és erkölcsi képmutatását kifordító regény középpontjában az élet mesterséges teremtésének vágya áll, de Moore-t nem a horror, hanem az abszurd és a morális következmények érdeklik.

 

A Múzsa a díványon különleges erénye, hogy a klasszikus Frankenstein-mítoszt nem újrameséli, hanem újragondolja: finom iróniával, váratlan nézőpontváltásokkal és egy szerethetően groteszk szereplőgárdával. A regény egyszerre intelligens paródia és komoly kérdéseket felvető próza az emberi felelősségről, a teremtés etikájáról és arról, mit jelent „élőnek” lenni.

 

Moore humora ezúttal is pengeéles, de sosem öncélú: a poénok mögött valódi irodalmi tudás, ritmusérzék és karakterépítés húzódik meg. A Múzsa a díványon ideális belépőpont új olvasóknak, miközben a régi rajongók számára is frissnek hat. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat és gondolkodásra késztet.

Fülszöveg

  

Bécs, 1911. Gustav Klimt, a világhírű festő, a bécsi felső tízezer kedvence észrevesz egy meztelen nőt, aki holtan hever a Duna-parton. Tudja, hogy hívnia kéne a rendőrséget, de nem bírja megállni, hogy előbb ne rajzolja le. Ám miközben rajzol, a nő felköhög. Életben van!

 

A műtermében Klimt és az egyik modellje/múzsája, Wally gondoskodnak a vízbe fúlt lányról, aki nem emlékszik, kicsoda, vagy hogyan került a vízbe. Klimt a Judith nevet adja neki az egyik leghíresebb képe után, és elhatározza, hogy segít neki emlékezni.

 

Sigmund Freud és Carl Gustav Jung segítségével Judithnak eszébe jut, hogy száz éve az északi sarkvidéken volt egy ládába zárva, köszönhetően egy Victor Frankenstein nevű embernek, és hogy többször is járt az Alvilágban.

 

De akkor hogyan kerül ide, Bécsbe? És miért üldözik annyian, köztük Geoff, a croissant-zabáló északi ördögkutya?

 

Legújabb regényében Christopher Moore a századelő európai művészvilágát tárja elénk a tőle megszokott különc karakterekkel, szellemes leírásokkal és persze sajátos humorral.

A szerzőről

 

Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, az édesanyja pedig bolti eladó. A tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfia Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaiira. Jelenleg San Franciscóban él. Az első könyvének – Ördögöd van – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll DJ-ként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz a regényeivel, melyek közül a legismertebb a Biff evangéliuma, illetve a Vérszívó démonok, Totál szívás és Csak egy harapás című kötetekből összeálló Love Story-trilógia. Moore eddigi legutolsó regénye 2025-ben jelent meg Múzsa a díványon címmel.

A szerző köteteiről írták

„Ezt nem lehet csak úgy kitalálni – kivéve Christopher Moore esetében.” - Washington Post

 

„Az amerikai humor egyik legeredetibb hangú alkotója.” - Kirkus Reviews

 

„Christopher Moore egy nagyon beteg ember – a szó lehető legjobb értelmében.” - Carl Hiaasen

Részlet a kötetből

 

„Elektromos tűz révén született jégbe és gyötrelembe, soha nem volt hozzá hasonló. Egy évszázaddal később egy hajnalon Bécsben a híres festő, Gustav Klimt éppen hazafelé tartott az Operából egy gazdag özveggyel töltött élvezetes este után, és holtan találta a Duna-csatornában.

A cilinderes-frakkos Klimt megtorpant a Rossauer hídon a rakpart betonlépcsőjén heverő halvány levendulaszínű alak láttán. A nő a hátán feküdt, meztelen felsőteste a lépcsőkön, karja széttárva, csípője és lába csupán illékony-fehérnek tűnt a sáros víz felszíne alatt. Sárga haja tincsekben kígyózott le a lépcső szélén, lebegtette a lassú áramlat.

Klimt körülnézett, hátha talál valakit, akinek szólhatna, de ebben az órában senkit sem látott, pedig a távolból hallotta lovak patáinak kopogását és a Ringstrassén közlekedő villamosok elektromos zúgását. Lekapta a fejéről és a hóna alá vágta a cilinderét, majd lesietett a hídról a csatornaparti lépcsőhöz.

Negyvennyolc éves volt, eleve robusztus testalkatát még jobban megerősítette a vívás és a festőállvány előtti ácsorgás. De nem leplezhette középtáji domborulatát, amelyet a Café Tivoliban reggelire nagy adagban fogyasztott, jó sok kuglófnak meg tejszínhabnak köszönhetett. Kopaszodó üstökén szőke hajszálak elszánt szigete árválkodott, rövid, hegyes szakálla pedig illett a huncut mosolyhoz, mely oly gyakran húzta ráncba szeme sarkát.

Szaporán lépkedett lefelé a lépcsőn, bár a legcsekélyebb sejtelme sem volt, mihez kezd majd, amikor odaér. A nő mintha az ő valamelyik festményéből csusszant volna ki: a Vízikígyókból vagy az Aranyhalakból, azokból a fantáziamotívumokból, amelyekben sápadt, hajlékony nők siklanak közömbösen a vágy medencéiben. Azokból a festményekből, amelyeket több ezer vázlatrajz és fiatal modellekkel a műteremben eltöltött több száz óra eredményezett, mégis csak ebben a pillanatban, a holttest fölött állva ötlött fel benne, hogy akárcsak ez a szegény, vízbe fúlt lány, a festményeken szereplő egyik nő sincs tudatában az ő jelenlétének.

Tudta, hogy rendőrt kellene hívnia, vagy még inkább orvost, de csak állt és bámulta a nőt. Bőrének levendulaszín foltjain hajszálnál is finomabb fehér vonalak rajzolódtak ki, mintha egy művész gondosan felskiccelte volna az alakját, végtagjainak körvonalait, majd kiradírozta volna. Vagy inkább akvarellel pingálta viaszos papírra. Különös volt. Ugyanakkor lenyűgöző. Az életben nem lehetne látni a vonalakat, futott át a fején, mert a lány az életben sosem lenne ilyen színű. Ezzel a gondolattal előhúzott a kabátja belső zsebéből egy bőrkötésű jegyzetfüzetet, és egy ceruzacsonkkal nekilátott felvázolni a lány alakját.”

Agave Könyvek

Új, javított kiadásban a Gillian Flynn, a Holtodiglan szerzőjének kultikus regényei

 Gillian Flynn: 

Sötét helyek, Holtodiglan,

Éles tárgyak

„Eljutottam arra a pontra, ahol úgy tűnt, többé semmi sem számít, mert nem vagyok valóságos személy, ahogy senki más sem az.”

Új, javított kiadásban a Gillian Flynn, a Holtodiglan szerzőjének regényei

Megjelenés: november 11.
Fordító: Csonka Ágnes
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás kiadások, díszdobozban is

Leírás

Gillian Flynn a kulturális kritika irányából érkezett az irodalomba, és pontosan ezt a tekintetet használta fel arra, hogy teljesen átrendezze a mainstream thriller pszichológiai logikáját. Regényeiben a nő többé nem áldozat vagy funkció, hanem ügynök: aktív szereplő, aki a narratívát nem elszenvedi, hanem irányítja.

A Holtodiglan óta Flynn nem műfaji szerzőként működik, hanem olyan íróként, aki a hatalmi viszonyokat belülről vizsgálja: a szégyen, az önutálat és a társas játszmák finom mechanizmusain keresztül. Prózája letisztult és pontos, nem dekorál, hanem mikroszkopizál. Ezért működik erősebben, mint a legtöbb kortárs thriller: nem feszültséget árul, hanem pszichológiai adatot. És ezért tudtak ezek a regények kultikussá válni – nem csak a cselekményük miatt, hanem mert a női szubjektumot végre nem illusztrációnak, hanem narratív hatalmi tényezőnek tartják.

A három kötet most javítva, új szerkesztéssel, vadonatúj borítókkal került a boltokba, ráadásul kapott egy exkluzív, limitált díszdobozos kiadást is.

Fülszövegek

Éles tárgyak

Amikor két kislányt elrabolnak és meggyilkolnak egy missouri kisvárosban, Camille Preaker újságírónak haza kell térnie, hogy tudósítson az esetről. Camille számára ez nem csak szakmai feladat: gyermekkorát egy mélyen eltemetett tragédia árnyékolja be, és hosszú évek óta nem tartja a kapcsolatot anyjával. Most azonban ismét beköltözik családja nyomasztó kúriájába, ahol újra szembesül szülője rideg tekintetével, valamint féltestvérével, az alig ismert, de baljósan érett tizenhárom éves Amával.

Ahogy Camille a bűntények nyomába ered, egyre mélyebben azonosul az áldozatokkal – talán túlságosan is. A nyomok rendre zsákutcába vezetnek, és miközben próbálja feltárni az igazságot, Camille-t a saját démonai sem hagyják nyugodni: ha túl akarja élni ezt a hazatérést, kénytelen lesz szembenézni azzal, ami évekkel ezelőtt történt vele.

Gillian Flynn hátborzongató debütregénye sötét, feszült pszichothriller, amely a traumák és családi titkok mérgező hatását kutatja. Az Éles tárgyak világsiker lett, rengeteg nyelvre fordították le világszerte, és HBO-minisorozat is készült belőle Amy Adams főszereplésével.

Sötét helyek

Libby Day mindössze hétéves volt, amikor édesanyját és két nővérét brutálisan meggyilkolták a kansasi Kinnakee városkában történt, hírhedt „sátánista mészárlás” során. Ő volt az egyetlen túlélő – és ő volt az is, aki tanúvallomásával rács mögé juttatta tizenöt éves bátyját, Bent.

Huszonöt évvel később egy titkos társaság, a Gyilkosok Klubja veszi fel vele a kapcsolatot, amely megszállottan kutat híres bűntények után. A tagok azt remélik, hogy Libby segítségével végre bebizonyíthatják Ben ártatlanságát.

Libbyt eleinte csak a pénz érdekli: hajlandó újra felkeresni a múlt kulcsszereplőit, hogy beszámoljon az élményeiről – természetesen térítés ellenében. Ám ahogy egyre mélyebbre ás az eseményekben, útja elhagyatott oklahomai kisvárosokon és mocskos missouri sztriptízbárokon át vezet, mígnem szembe kell néznie azzal a borzalmas igazsággal, amely alapjaiban rengeti meg az emlékeit. És mire feleszmél, Libby ismét menekül… egy gyilkos elől.

Gillian Flynn ebben a regényében mesterien elegyíti a pszichológiai feszültséget a krimi műfaj legjobb hagyományaival. A Sötét helyek nemcsak egy hátborzongató gyilkossági ügy újraértelmezése, hanem mélyreható tanulmány az emlékezet megbízhatatlanságáról, a túlélés áráról és a morális bizonytalanság határmezsgyéiről.

Holtodiglan

Ki vagy valójában? És mit tettünk egymással?

Ezeket a kérdéseket teszi fel magának Nick Dunne, amikor ötödik házassági évfordulójuk reggelén felesége, Amy nyomtalanul eltűnik. A rendőrség azonnal gyanakodni kezd rá, arról nem beszélve, hogy Amy barátai szerint a nő félt Nicktől, és titkolózott előtte. Nick ugyanakkor tagadja, hogy gondjaik lettek volna egymással. Még akkor is, amikor a számítógépe keresési előzményei feltűnően gyanúsak. A furcsa, kitartó telefonhívásokról nem beszélve.

Mi történt valójában Nick gyönyörű feleségével?

A Holtodiglan nem csupán egy mesterien felépített pszichothriller: Gillian Flynn regénye generációs mű lett, amely újradefiniálta a házasságról, bizalomról és önazonosságról szóló történeteket. 2012-es megjelenését követően világsikerré vált, több mint 40 nyelvre lefordították, és 2014-ben David Fincher rendezésében, Ben Affleck és Rosamund Pike főszereplésével nagy sikerű filmadaptáció készült belőle.

A szerzőről

Gillian Flynn amerikai írónő, a modern pszichothriller koronázatlan királynője. 1971-ben született Kansas Cityben, újságírást tanult, majd az Entertainment Weekly filmes újságírójaként dolgozott. Első regénye, az Éles tárgyak 2006-ban jelent meg. Igazi világhírnevet a Holtodiglan hozott számára 2012-ben: ez a házasság mélyére ásó, csavaros műve nemcsak bestsellerré vált, de nem sokkal később David Fincher filmre is vitte. Flynn szereplői általában sebekkel teli, intelligens nők, akik gyakran veszélyesebbek, mint bárki hinné, míg történetei pengeélesek, és nem hagyják nyugodni az olvasót.

Mások a kötetekről

„A Holtodiglan Gillian Flynn lehengerlő áttörése. Ravasz, szeszélyes, finoman rétegzett regény, tele olyan hitelesen megalkotott szereplőkkel, akiktől nehéz búcsút venni.” - The New York Times

„Hátborzongató regény a valódi rettegésről – egy írótól, akinek minden eszköze megvan hozzá, hogy tökéletesen adagolja a borzongást.” - Chicago Tribune

„Kíméletlenül nyomasztó családi rémtörténet.” - Stephen King

Agave Könyvek

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

 Richard Osman: 

Oltári vagyon

„A netről meg lehet tanulni bombát gyártani. Már ha tudod, hol keresd hozzá az infót. Elmondják, mit vegyél, és azt is, honnan. És aztán hogyan rakd össze az egészet. Még videók is vannak. Símaszkos fickók csavarhúzóval a kezükben. Drótokat forrasztgatnak betongarázsokban pofás kis munkapadokon. A kockázatokról már kevesebb szó esik.”

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

Megjelenés: november 11.
Fordító: Orosz Anna
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás és puhatáblás kiadás is, 352 oldal

Leírás

Richard Osman új regénye, az Oltári vagyon ismét bizonyítja, miért vált a Csütörtöki nyomozóklub-sorozat a kortárs brit krimi egyik legnagyobb sikertörténetévé. A szerethető, idős amatőr nyomozók ezúttal sem tudnak nyugodtan pihenni: egy elegáns esküvőn elhangzó, ártatlannak tűnő üzenet újabb, veszélyekkel teli kalandba sodorja őket, ezúttal a digitális vagyon, a rejtett kódok és a modern bűnözés világában. Osman ezúttal is hibátlanul keveri a fanyar humort a mély emberismerettel: miközben hősei a rejtély után kutatnak, valójában a gyász, a barátság és az újrakezdés kérdéseivel is szembenéznek.

Az Oltári vagyon nem csupán szellemes, több rétegű krimi, hanem finoman megírt, érzelmileg is gazdag történet arról, hogyan lehet méltósággal, kíváncsisággal és derűvel élni, még akkor is, ha a világ körülöttünk folyamatosan és nem épp kívánalmainknak megfelelően változik. Intelligens, emberi és mélyen szórakoztató, ráadásul kötetre-kötetre egyre jobb.

Fülszöveg

Kinek van ideje gyilkosságokra, ha egy esküvőt kell megtervezni?

Csendesen telik az év a csütörtöki nyomozóklub tagjainál. Joyce-t lefoglalják az ültetési rendek és a nyitótáncok. Elizabeth gyászol. Ronnál családi gondok vannak, Ibrahim pedig továbbra is a kedvenc bűnözője terapeutája.

Ám amikor Elizabethtől segítséget kér egy esküvői vendég, akinek az életére törnek, a csütörtöki nyomozóklub tagjait újra megcsapja a hajsza szele. Egy gonosztevőnek egy megfejthetetlen kódra fáj a foga, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi.

A banda egy minden eddiginél robbanékonyabb nyomozás kellős közepébe csöppen. Vajon képesek lesznek időben megfejteni a kódot és a gyilkossági ügyet?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. A csütörtöki nyomozóklub-regényei világszerte több millió példányban keltek el, és számos könyveladási rekordot megdöntöttek. Az Oltári vagyon a sorozat ötödik, legújabb része, míg az első kötetből készült filmadaptáció már megtekinthető a Netflixen. Osman tavaly Gyilkosokra utazunk címmel egy új történetbe is belekezdett, főszerepben egy detektívtrióval, amit ugyancsak kirobbanó sikerrel fogadtak a rajongók világszerte. Mindkét sorozatból várhatóak újabb könyvek. Osman jelenleg Londonban él feleségével, Ingriddel és macskáikkal, Liesllel és Lottie-val.

Mások a kötetről

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“Osman egyre jobb.” - Shari Lapena

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Fantasztikus élmény!” - The Guardian

“Egyszerre humoros és lélekmelengető.” - Harlan Coben

“Annyira izgalmas, amennyire szellemes.” - Evening Standard

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

Részlet a kötetből

„Igen, igen, egy ideje nem írtam. Bocsika.

Biztos el sem tudták képzelni, merre járhatok. Talán megfordult a fejükben, hogy elszöktem a Bahamákra egy rendőrkutya-kiképzővel. Igazság szerint a minap épp erről álmodtam. Aztán felriadtam Alan ugatására, aki meglátott egy mókust az ablakban.

Csupán annyi történt, hogy teljesen lefoglalt az esküvő, még gondolkodni sem jutott időm semmiről. Minden olyan gyorsan történt.

Ott voltak a virágok, az esküvői torta… mondják, hogyan lehet egy torta ennyire drága? Csak tojás, cukor meg egy kis margarin, nem? Tudom, szép díszítéssel, de akkor is. Aztán a ruha, na, az jó kis muri volt, Mimóza koktélt ittunk. Sőt, még körmösnél is jártam. Persze láttam már ilyen szalonokat kívülről, de idegenkedtem tőlük. Végül nagyon kedvesek voltak, talán megyek máskor is, esetleg egy következő esküvőre készülve.

Holnap lesz a nagy nap. Csütörtöki menyegző? Ne is mondják! Miért kell nálunk mindig mindennek csütörtökön történnie?

Nem mindennap megy férjhez az ember egyetlen gyermeke. Az itt lakók között egyeseknek már az unokái házasodnak, Joanna viszont kivárt, és azt hiszem, jól tette. Bár éveken át az ellenkezőjét hajtogattam. Ha belegondolok, hogy tavaly ilyenkor még a fociklub elnökével járt…

Paul előtt.

Vele az interneten ismerkedtek meg. Gyakran hallom az emberektől – na jó, Rontól –, hogy nekem is így kellene randiznom, de aggaszt, hogy mindenkit csak a hitelkártyaadataim érdekelnének. Ibrahim a lelkemre kötötte: soha ne áruljam el senkinek a kutyám nevét, mert megszerzik a jelszavamat. Hiába mondtam neki, hogy egyetlen jelszavamban se szerepel Alan, kötötte az ebet a karóhoz. Szóval ha az emberek megkérdezik, hogy hívják Alant, azt válaszolom: Joyce-nak. És ha aztán az én nevemet kérdezik, udvariasan elköszönök.

Említettem a virágokat, a tortát, a ruhát meg a többit, azt viszont nem, hogy Joannával ezeken mind hajba kaptunk, sőt sok minden máson is. Például azon, hogy nászinduló helyett csak Backstreet Boys lesz. Odáig jutottunk, hogy azt kellett mondanom: „Ha nem akarod, hogy segítsek, szólj”, mire ezt felelte: „Anyu, nem akarom, hogy segíts”, amin elsírtam magam, erre ő is, és azt mondta, természetesen szeretné, hogy segítsek, én pedig azt, hogy tudom én jól, hogy beleártom magam a dolgába. Szegény Ibrahim pedig pont a jelenet kellős közepén lépett a szobába, aztán szép nyugodtan ki is hátrált. Mondtam már, hogy nem hülye, kivéve kutyák és jelszavak ügyében.”

Puhatáblás

Keménytáblás

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

 Dr. Zacher Gábor & Kálmán Norbert

Zacher 3.0 –

Az én mentőszolgálatom

„Az ember értékét az adja, mennyit tud tenni másokért.”

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

Megjelenés: november 28.
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 320 oldal

Leírás

Mi tartja fogva az egészségügyi dolgozó lelkét? Az érzet, hogy életmentő segítséget nyújthat annak, aki erejét vesztve támaszra szorul. A néma készenlét feszülő csendje, amit sokszor a kék villogó hangosít fel, miközben mindenki próbál kitérni az útjából – ez az, ami megbabonázza a mentősök szívét is.

Az átlagember, ha szerencsés, akkor csak messziről szemléli, ahogy elsuhan mellette a vibráló fényjelzés, de ha igazán szerencsés valaki, akkor minél hamarabb ott villog mellette az életmentő segítség. Nagyvonalakban talán ez minden, amit a legtöbben tudnak az életmentőkről, akik a nagyvárosok átsuhanó mentőangyalai: jönnek, ha baj van, csak a páciensre figyelnek, és már mennek is tovább. Villanásnyit vannak jelen a hétköznap forgatagában, az a villanás viszont sokszor az életet jelenti.

De vajon kik ezek az emberek, hogy működnek és mit látnak a vészhelyzetek, tragédiák és megdöbbentő emberi sorsok mélyére utazva, és hogyan tudnak józanok maradni, annyi traumatikus élményt látva naponta, amennyi másoknak egy egész életre nem jut.

Ez a könyv azért született, hogy bemutassa az élet és halál határán dolgozókat, és azt a rendszert, ami az utolsó pillanatokban nyújt kapaszkodót az elesett embernek. Mindezt az ország legismertebb orvosa, Dr. Zacher Gábor megélt tapasztalatain keresztül, aki több mint negyven év után zár le egy korszakot és lassan elköszön élete nagy szerelmétől, a mentőorvosi hivatástól, amely egész szakmai életét végig kísérte. Az ország toxikológusa évtizedek óta a magyar egészségügy meghatározó arca, akit valószínűleg mindenki látott már híradókban, újságokban, podcastokban, aki képes szót érteni a huszonévesekkel és akinek neve garancia a szakmai hitelességre.

Zacher Gábor mellett megszólalnak közvetlen kollégák is – többek közt Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője is –, történeteikből pedig kiviláglik, hogy mentősnek lenni nem munka, hanem küldetés, életforma, ahol nincsenek kollégák. Bajtársak vannak, és ahogy ők mondják: „ha a bajtársammal leülök az asztalhoz, és nekem van egy kiflim, akkor kettőnknek van egy-egy fél kiflije.”

Fülszöveg

Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.

Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel és humorral teli, ugyanakkor kőkemény életigazságoktól sem mentes történeteket idéz fel az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?

A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig ható történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.

A szerzőkről

Dr. Zacher Gábor főorvos, oxyológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát 1986-ban. 1998-ban került a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást és 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014 és 2018 között a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumának vezetője. Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen, 2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Több mint négy évtizeden át szolgált mentőorvosként.

Kálmán Norbert újságíró, rádiós szerkesztő. A Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályafutása során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire összpontosít, a frontvonalban dolgozók terheit és tapasztalatait állítva vizsgálódása középpontjába.

Idézetek a kötetből

„Előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni? Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát. Fél év múlva meghalt. Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.”

„A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való. Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek. De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.”

Előrendelhető

Agave Könyvek