Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban Erdős Sándor íróval beszélgettem, mely néhány kötete megjelent a Helma Kiadó gondozásában.
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Erdős Sándor vagyok, író és költő. Mindig is közel állt hozzám a történetmesélés, a humor, a különleges karakterek és az a fajta játékosság, amikor a valóság egy kicsit kifordul önmagából. Számomra az írás elsősorban szabadság: lehetőséget ad arra, hogy olyan világokat teremtsek, ahol bármi megtörténhet, és ahol a humor, a kaland, a rejtély vagy akár a borzongás egészen jól megfér egymás mellett.
Szeretek több műfajban alkotni. Írok verseket, meséket, humoros és kalandos történeteket, krimiket, misztikus regényeket és horrorba hajló írásokat is. Talán éppen ez a sokszínűség jellemez a legjobban. Nem szeretem magamat egyetlen műfaj határai közé szorítani, mert mindig új történetek és új ötletek találnak meg.
Az irodalomban különösen fontos számomra a humor. Hiszek abban, hogy egy jó történet akkor is tud komoly dolgokról beszélni, ha közben megnevetteti az olvasót. Nagy hatással van rám a klasszikus magyar humor és a kalandregények világa, ezért több művemben is megjelenik a fordulatos cselekmény, az abszurd helyzet, a különös figurák és az a fajta humor, amely mögött mindig ott van egy kis emberi igazság.
Az írás mellett folyamatosan új ötleteken dolgozom. Számomra egy könyv nem egyszerűen egy történet, hanem egy világ, amelybe az olvasó beléphet. Talán ezért szeretek a szereplőimmel is sokat foglalkozni: legyenek szerethetők, nevetségesek, különcök vagy éppen teljesen őrültek, de mindenképpen legyen saját személyiségük.
És talán ez a legfontosabb rólam: szeretek történeteket mesélni. Olyanokat, amelyek után az olvasó becsukja a könyvet, elmosolyodik, elgondolkodik, vagy éppen azt mondja: „Na, erre azért nem számítottam.” Ha ezt sikerül elérnem, akkor már megérte leülni a papír elé.
A könyveid sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Alapvetően nálam gyorsan megszületik egy mű, ha megvan hozzá az ötlet és a koncepció. A legfontosabb számomra az, hogy először összeálljon a történet váza, tudjam, hová szeretnék eljutni, és meglegyenek azok a karakterek, akik képesek életre kelteni a történetet. Ha ez megvan, az írás sokszor már szinte magától jön.
Természetesen vannak olyan könyveim, amelyek komolyabb kutatómunkát igényeltek. Ilyenkor igyekszem utánajárni a témának, a helyszíneknek, a történelmi vagy szakmai részleteknek, mert fontosnak tartom, hogy a fikció mögött legyen egy hiteles alap. Ugyanakkor nem szeretem, ha a kutatás elnyomja a történetet. Az olvasónak elsősorban egy jó regényt szeretnék adni, nem pedig egy tankönyvet.
Az írás folyamatának időtartama ezért könyvenként nagyon eltérő lehet. Van, amelyik viszonylag rövid idő alatt elkészül, másoknál hosszabb időre van szükség a részletek kidolgozásához. Nálam azonban az ötlet megszületése a legfontosabb pillanat. Ha egy történet igazán megfog, akkor nehéz félretenni – ilyenkor sokszor én érzem úgy, hogy nem is én írom a történetet, hanem a történet sürget engem, hogy végre írjam le.
Van kedvenc könyved? Ha igen, melyek azok?
Mindenevő voltam és vagyok a könyvek tekintetében. Szinte minden műfajban megtalálom azt, ami meg tud fogni, de egy igazán jó sci-finek nem tudok ellenállni. Talán azért is áll hozzám közel, mert a meséket is mindig szerettem. Számomra a sci-fi tulajdonképpen egy felnőtt mese: ugyanúgy képes elrepíteni egy másik világba, csak közben olyan kérdéseket is feltesz, amelyek már a felnőttek világáról szólnak.
Több könyved is megjelent már, mesélnél róluk? Melyik, milyen zsánerben íródott és kiknek ajánlod?
Valóban, több könyvem is megjelent már, és talán az a legjellemzőbb rájuk, hogy nem lehet őket egyetlen műfaji kategóriába beszorítani. Szeretek kísérletezni, és mindig az adott történet dönti el, milyen műfajban szeretném elmesélni.
Írtam verseket és meséket is, de vannak humoros, kalandos, misztikus és krimi jellegű regényeim, valamint olyan történeteim is, amelyekben a horror vagy a fantasy világával kacérkodom. A Szellemek árnyéka például egy misztikus krimi, amelyben a rejtély és a természetfeletti világ találkozik. A császkáló múmia titka szintén a humor és a misztikum határán mozog, míg
A Tengerre magyar egészen más világ. Ez egy humoros kalandregény, amelyben a kalandok mellett az abszurd helyzetek, a különleges figurák és a magyaros humor kapják a főszerepet. Ennél a könyvnél különösen fontos volt számomra, hogy az olvasó ne csak kövesse a történetet, hanem jól is szórakozzon közben.
A verseim és meséim pedig egy másik oldalamat mutatják. Ezek között vannak játékos, humoros írások, amelyek elsősorban a fiatalabb olvasóknak szólnak, de tapasztalatom szerint a jó mese nem feltétlenül ismeri a korhatárt. Sokszor a felnőttek is legalább annyira szeretik, mint a gyerekek.
Hogy kiknek ajánlom a könyveimet? Tulajdonképpen mindenkinek, aki szeret olvasni, de leginkább azoknak, akik nem mindig ugyanazt a történetet keresik. Ha valaki szereti a humort, a kalandot, a rejtélyt, a meghökkentő fordulatokat, vagy egyszerűen csak szeretne néhány órára kiszakadni a hétköznapokból, akkor remélem, talál nálam olyan könyvet, amely megszólítja.
Talán ezért sem tudnék egyetlen kedvenc műfajt választani. Mindig az a történet a kedvencem, amelyiken éppen dolgozom.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
A kettő nálam szinte mindig keveredik. Szeretem a valóságból kiindítani a történeteimet, de aztán hagyni, hogy a fantázia elvigye őket egy olyan irányba, ahol már bármi megtörténhet. Sokszor egy valós helyszín, egy érdekes ember, egy megtörtént esemény vagy akár egy hétköznapi élethelyzet adja az első ötletet, amit aztán teljesen átformálok.
Úgy gondolom, hogy a fantázia akkor működik igazán jól, ha van mögötte valami ismerős, valami, amibe az olvasó kapaszkodni tud. Lehet akármilyen különleges vagy hihetetlen a történet, ha a szereplők érzései, reakciói és problémái valóságosak, akkor az egész világ hitelessé válik.
A humoros történeteimnél különösen szeretek a valóságból elrugaszkodni. Ott sokszor éppen az adja a humort, hogy egy teljesen hétköznapi helyzetet addig csavarok, amíg már teljesen abszurddá válik. A misztikus és horror történeteimnél pedig ennek éppen az ellenkezője érdekel: hogyan lehet a természetfelettit úgy beilleszteni a valóságba, hogy az olvasó egy pillanatra akár el is higgye, hogy megtörténhet.
Talán ezért szeretem a meséket és a sci-fit is. Mindkettő megengedi, hogy kilépjünk a valóságból, miközben valójában nagyon is sokat mesélhetünk általa a valódi világról és az emberekről.
Számomra tehát a fantázia nem a valóság ellentéte, hanem annak egy másik nézőpontja. A valóság adja az alapot, a fantázia pedig megmutatja, mi minden lehetne még belőle.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Az írás nálam nem egy tudatos elhatározással kezdődött, inkább szép lassan beszivárgott az életembe. Mindig is szerettem történeteket kitalálni, játszani a szavakkal, és különböző világokat elképzelni. Már fiatalon is rengeteg minden járt a fejemben, és egy idő után természetes lett, hogy ezeket nemcsak elképzelem, hanem le is írom.
A versírás különösen közel állt hozzám, mert ott néhány sorban is lehet hangulatot, gondolatot vagy akár egy egész történetet megfogalmazni. Később egyre inkább vonzottak a hosszabb történetek, a regények, ahol már nemcsak egy pillanatot, hanem egy egész világot lehet felépíteni szereplőkkel, helyszínekkel és fordulatokkal.
Az igazi szenvedéllyé azonban akkor vált az írás, amikor rájöttem, hogy mennyire jó érzés egy saját történetet végigvinni az első gondolattól egészen addig a pontig, amikor az már önálló életet él. Onnantól kezdve nem nagyon volt visszaút.
Ma már sokszor úgy érzem, hogy nem is én választom meg, mikor akarok írni. Elég egy ötlet, egy érdekes mondat, egy furcsa helyzet vagy egy különleges karakter, és már elindul valami a fejemben. Innentől pedig csak az a kérdés, mikor tudom leülni és papírra vetni.
Talán ezért is nehéz számomra abbahagyni. Amíg új történetek vannak a fejemben, addig mindig lesz mit írnom.
Más zsánerben is tervezted már kipróbálni magad?
Igen, abszolút. Sőt, talán az a legnagyobb veszély nálam, hogy túl sok ötletem van, és nehéz eldönteni, melyikkel kezdjek. Nem szeretném magam egyetlen műfajhoz kötni, mert számomra éppen az alkotás szabadsága az egyik legfontosabb dolog.
Vannak olyan zsánerek, amelyekben már kipróbáltam magam, és vannak olyanok is, amelyek még várnak rám. A sci-fi például különösen vonz. Ahogy korábban is említettem, számomra a sci-fi tulajdonképpen egy felnőtt mese, ezért nagyon közel áll hozzám. Rengeteg olyan ötlet van a fejemben, amelyben a valóság és a fantázia találkozik, és ezt a műfajt kiváló lehetőségnek érzem arra, hogy ezeket megvalósítsam.
Emellett szeretnék továbbra is kísérletezni a humorral, a kalanddal, a misztikummal és a fantasztikummal is. Nem feltétlenül az a célom, hogy mindenáron új műfajt próbáljak ki, inkább az érdekel, hogy az adott történethez megtaláljam a legjobb formát.
Az biztos, hogy még sok történet van bennem, és ezek között akadnak olyanok is, amelyek egészen más irányba visznek majd, mint amit az olvasóim eddig megszokhattak tőlem. Én pedig kifejezetten szeretem, ha egy könyv képes meglepetést okozni – még akkor is, ha azt először saját magamnak okozom.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Furcsa kettősség. Egyszerre van bennem egy hatalmas megkönnyebbülés és egy kis üresség is. Amíg írok, a történet folyamatosan velem van. A szereplők, a helyszínek, a következő jelenetek ott vannak a fejemben, sokszor akkor is, amikor éppen mással foglalkozom. Amikor pedig leírom az utolsó mondatot, hirtelen elcsendesedik ez az egész világ.
Persze ott van az öröm is, hiszen megszületett valami, ami korábban csak egy ötlet volt a fejemben. Ilyenkor szeretek egy kicsit hátralépni, és végignézni az egészet. Az ember ilyenkor egyszerre látja a hibákat, a jó ötleteket, a kedvenc részeit, és azt is, hogy mennyire más lett a történet, mint amilyennek az elején elképzelte.
De talán a legérdekesebb érzés az, amikor rájövök, hogy már hiányoznak a szereplők. Hiába én találtam ki őket, egy hosszabb írás végére valamilyen módon mégis társakká válnak. Ezért a befejezés számomra egy kicsit búcsú is.
Aztán persze nem tart sokáig az üresség. Általában már közben megszületik egy új ötlet, és egyszer csak azon kapom magam, hogy az előző történet még alig került ki a fejemből, de már egy új szereplő kopogtat az ajtón. Az író talán ezért sem tud igazán „befejezni” egy történetet. Legfeljebb pontot tesz az egyik végére, hogy elkezdhessen egy másikat.
Miért pont ezt az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?
Alapvetően mindig is a saját nevemen, Erdős Sándorként írtam és publikáltam. Egyszer volt egy próbálkozásom az Alexander Walder névvel, de ez inkább egy kísérlet volt, mintsem tudatos írói álnév választása.
Nem igazán éreztem szükségét annak, hogy más név mögé bújjak. Számomra az írás személyes dolog, és vállalom azt is, amit leírok. Ráadásul szeretek többféle műfajban alkotni, ezért nem gondolom, hogy külön nevet kellene használnom minden egyes zsánerhez.
Az Alexander Walder névnek persze volt egy érdekes hangulata, és egy ideig kíváncsi voltam, milyen érzés egy másik név mögül megszólalni. Végül azonban rájöttem, hogy számomra sokkal természetesebb, ha egyszerűen Erdős Sándorként állok az olvasók elé.
Úgy gondolom, egy írónak nem feltétlenül az álnév teszi érdekessé a munkáját, hanem maga a történet. Ha az olvasó szereti, amit olvas, akkor előbb-utóbb úgyis az író nevét is megjegyzi. Én pedig szeretném, ha ez a név Erdős Sándor lenne.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Nem igazán. Talán éppen az a legjellemzőbb rám, hogy soha nem tudtam és nem is akartam egyetlen zsánerhez kötni magam. Mindig is mindenevő voltam olvasóként, és ez valahogy az írásaimban is visszaköszön.
Másképpen indulok neki egy versnek, egy mesének, egy humoros kalandregénynek vagy egy misztikus történetnek, de közös bennük, hogy mindig maga az ötlet dönti el, milyen irányba indulok. Nem úgy ülök le írni, hogy „most akkor írok egy krimit”, hanem megszületik bennem egy történet, és utána keresem meg hozzá azt a műfajt és hangulatot, amelyben a legjobban működik.
A humor és a kaland különösen közel áll hozzám, de ugyanígy vonz a misztikum, a fantasy és a sci-fi világa is. Szeretem, amikor egy történet képes kizökkenteni a hétköznapokból, és elvinni az olvasót egy másik világba.
Talán ezért sem tudnék választani a zsánerek között. Nem szeretném, ha egy műfaji címke meghatározná, hogy miről írhatok. Ha holnap megszületik egy olyan ötletem, amelyhez egy teljesen más műfaj illik, akkor egyszerűen abban fogom megírni.
Számomra nem az a fontos, hogy milyen zsánerben írok, hanem az, hogy legyen egy történet, amit érdemes elmesélni.
Mennyire nehéz misztikus krimi történetet írni?
Talán az egyik legizgalmasabb kihívás számomra, mert ebben a műfajban egyszerre kell fenntartani a krimi logikáját és a misztikum bizonytalanságát. A krimiben az olvasónak azt kell éreznie, hogy minden apró részletnek jelentősége lehet, miközben a misztikus szál lehetőséget ad arra, hogy olyan dolgok is történjenek, amelyekre nem feltétlenül találunk hétköznapi magyarázatot.
Az egyik legnehezebb feladat éppen az egyensúly megtalálása. Nem szeretném túl hamar elárulni, mi történik, de azt sem, hogy a végén az olvasó úgy érezze, minden csak azért történt, mert az írónak szüksége volt egy meglepetésre. A fordulatnak akkor jó, ha utólag visszagondolva azt mondjuk: „Erre ott volt a nyom, csak nem vettem észre.”
Szeretem az olyan történeteket, amelyekben az olvasó folyamatosan próbálja megfejteni, hogy amit lát, az valóban megtörténik-e, vagy van mögötte valami egészen más. A bizonytalanság szerintem nagyon erős eszköz. Amíg az olvasó nem tudja biztosan, hogy a természetfelettivel vagy egy nagyon is emberi rejtéllyel van dolga, addig folyamatosan gondolkodik.
A Szellemek árnyéka megírásánál is fontos volt számomra ez a kettősség: legyen benne valódi krimi, legyenek nyomok és összefüggések, de közben maradjon meg az a különös, nyugtalanító érzés is, hogy talán nem mindenre létezik egyszerű magyarázat. Persze, mint mindíg ebből a műfajból sem hiányozhat a humor.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nagyon különleges érzés volt, és azt hiszem, ezt az élményt az ember nem igazán felejti el. Amíg csak a kézirat van előtted, addig az egész történet a te világod. Te találod ki a szereplőket, te döntöd el, mi történjen velük, és te látod magad előtt az egészet. Amikor viszont könyv formájában a kezedbe kerül, hirtelen valóságossá válik.
Az első alkalommal talán még az is furcsa volt, hogy ott volt előttem egy könyv, amit én írtam. Az ember persze tudja, hogy ő írta, mégis van benne valami különös érzés, amikor már nem egy fájl vagy egy kézirat van a számítógépen, hanem egy valódi könyv, amit mások is kézbe vehetnek és elolvashatnak.
Volt bennem büszkeség, öröm és természetesen egy kis izgalom is. Hiszen onnantól kezdve a történet már nem csak az enyém. Az olvasó elkezdi a saját szemével látni, saját érzésekkel megtölteni, és lehet, hogy egészen mást gondol róla, mint amit én elképzeltem.
Talán ez az egyik legszebb része az egésznek: amikor egy történet kilép az író fejéből, és önálló életet kezd élni.
Az első könyv megjelenése pedig számomra nem egy lezárás volt, hanem inkább egy kezdet. Megerősített abban, hogy érdemes folytatnom, mert mindig újabb történetek várnak arra, hogy megszülessenek.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
A kettő keveréke, de talán inkább az impulzív oldal felé hajlok. Nálam általában egy ötletből indul minden. Egyszer csak megszületik egy gondolat, egy jelenet, egy különös karakter vagy akár csak egyetlen mondat, és ha az elkezd dolgozni bennem, akkor abból előbb-utóbb történet lesz.
Ugyanakkor nem teljesen ösztönösen írok. Ha megvan az alapötlet, először összeáll a fejemben a történet váza. Tudnom kell, kik a főszereplők, mi a kiindulópont, merre szeretném vezetni a cselekményt, és nagyjából hová akarok eljutni. Nem feltétlenül tervezek meg minden apró részletet előre, mert szeretem, ha írás közben engem is képes meglepni a történet.
Sokszor előfordul, hogy egy szereplő vagy egy váratlan ötlet teljesen más irányba viszi a cselekményt, mint ahogy eredetileg elképzeltem. Ilyenkor nem feltétlenül próbálom visszaterelni a történetet a kijelölt útra. Ha az új irány jobb, hagyom, hogy arra menjen.
Talán ezért tud nálam viszonylag gyorsan elkészülni egy-egy mű. Ha megvan az ötlet és a koncepció, akkor nagyon nehéz megállítani. Az írás ilyenkor már nem annyira munka, inkább egyfajta belső késztetés.
Úgy vagyok vele, hogy a történetet meg lehet tervezni, de nem érdemes mindenáron irányítani. Néha hagyni kell, hogy a szereplők és maga a történet is beleszóljon abba, mi történjen.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Igen, természetesen vannak kedvenc jeleneteim, de érdekes módon ezek nem feltétlenül azok, amelyekre az olvasók is a legjobban emlékeznek. Sokszor egy-egy apró jelenet, egy jól eltalált mondat vagy egy különleges karakter pillanata marad meg bennem a legerősebben.
Különösen szeretem azokat a részeket, amikor a humor és a történet együtt működik. Amikor egy jelenetet eredetileg teljesen komolyan képzelek el, aztán megszületik benne egy váratlan fordulat vagy egy abszurd helyzet, amitől az egész egészen más színt kap. Ezeket a pillanatokat íróként is nagyon élvezem.
Persze vannak olyan jelenetek is, amelyeket nehezebb megírni. Főleg azokat, amelyek érzelmileg megterhelőek, vagy amikor egy szereplőt olyan helyzetbe kell hoznom, amelyről már az elején tudom, hogy nem lesz számára jó vége. Ilyenkor az ember egy kicsit kötődik a saját szereplőihez, még akkor is, ha ő maga találta ki őket.
Néha éppen egy humoros történetben a legnehezebb egy komolyabb jelenetet megírni, mert ott különösen fontos megtalálni az egyensúlyt. Nem szeretném, ha a humor elvenné egy drámai pillanat súlyát, de azt sem, hogy a történet elveszítse a saját hangulatát.
Talán ezért nincs olyan jelenet, amit egyértelműen „legnehezebbnek” neveznék. Mindegyik más miatt okoz kihívást. Van, amelyiket technikailag nehéz jól megírni, van, amelyik érzelmileg, és van olyan is, amelyik egyszerűen azért nehéz, mert tudom, hogy az olvasó valószínűleg nem fogja előre kitalálni, mi következik és őszintén szólva éppen az ilyen jeleneteket szeretem a legjobban.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Nálam általában egyetlen ötlettel kezdődik minden. Lehet ez egy különös helyzet, egy érdekes karakter, egy mondat, egy kép, amit elképzelek, vagy akár egy teljesen hétköznapi esemény, amiről hirtelen eszembe jut, hogy „mi lenne, ha…?”. Ez a kérdés nálam nagyon veszélyes, mert sokszor egy egész történet lesz belőle.
Nem igazán van különleges ihletforrásom, amihez tudatosan nyúlnék. Inkább maga az élet szolgáltatja az ötleteket. Figyelem az embereket, a környezetemet, a különös helyzeteket, és sokszor éppen valami apróság indítja el a fantáziámat.
Emellett természetesen sokat merítek az olvasmányaimból is. Mindenevő vagyok, ezért nagyon különböző könyvek és szerzők tudnak hatni rám. A humor, a kaland, a mese, a sci-fi, a misztikum mind közel áll hozzám, és ezekből az élményekből valahogy összeáll bennem egy saját világ.
A történet megszületésének legfontosabb része azonban az, amikor kialakul a koncepció. Ha már tudom, mi az alaphelyzet, kik a szereplők, és nagyjából merre szeretném vinni a történetet, onnantól általában gyorsan haladok. Nem mindig ülök le úgy írni, hogy „ma akkor ihletet keresek”. Inkább az ihlet talál meg engem, sokszor a legváratlanabb pillanatban.
Volt már olyan is, hogy egy ötlet akkor jutott eszembe, amikor egyáltalán nem voltam írásra készülve. Ilyenkor gyorsan fel kell jegyezni, mert az igazán jó ötleteknek van egy rossz tulajdonságuk: ha nem írja le az ember azonnal, hajlamosak eltűnni.
Nálam tehát az inspiráció tulajdonképpen mindenhol ott van. Csak nyitott szemmel kell járni – és néha egy kicsit másképp nézni a világra, mint ahogy általában szoktunk.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Az első és legfontosabb olvasója tulajdonképpen én magam vagyok. Amikor elkészül egy kézirat, igyekszem egy kicsit félretenni, majd később újra elővenni és úgy olvasni, mintha nem én írtam volna. Ilyenkor már egészen más szemmel látom a történetet, és sok olyan apróságot is észreveszek, amin még változtatni kell.
Természetesen vannak olyanok is, akiknek megmutatom a készülő vagy elkészült kéziratot, és adok a véleményükre. Különösen fontos számomra az őszinte kritika. Nem feltétlenül azt szeretem hallani, hogy minden tökéletes, hanem azt, ha valaki megmondja, ha egy rész nem működik, egy karakter nem elég hiteles, vagy valahol leül a történet.
A végső döntést azonban mindig én hozom meg. Meghallgatom mások véleményét, elgondolkodom rajta, és ha úgy érzem, valóban jobb lesz tőle a könyv, akkor változtatok. De nem szeretném, ha egy történet elveszítené a saját hangját azért, mert túl sok ember próbálja megmondani, hogyan kellene megírnom.
Az írás számomra nagyon személyes folyamat. Egy könyv megszületése közben természetesen sokat lehet csiszolni a szövegen, de a történet lelkét az írónak kell megőriznie.
Talán úgy fogalmaznék: a véleményeket meghallgatom, de a történetért én vállalom a felelősséget. És végül mindig azt szeretném, hogy amikor a könyv az olvasó kezébe kerül, érezzem rajta: ez valóban az én történetem.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
A család számára talán az első könyv megjelenése volt az igazán különleges pillanat. Amíg csak azt mondja az ember, hogy „írok egy könyvet”, az még egy kicsit megfoghatatlan dolog. Amikor viszont egyszer csak ott van a kezében a kész kötet, már egészen más a helyzet.
Természetesen volt bennük meglepetés és büszkeség is. Azt hiszem, egy családtag számára mindig különleges érzés, amikor egy olyan ember munkáját látja kézzelfogható formában, akit jól ismer. Egy könyv pedig azért is érdekes ebből a szempontból, mert közben egy olyan oldalát is megmutatja az írónak, amit a hétköznapokban talán nem mindenki lát.
Persze nálam sem úgy történt, hogy egyik napról a másikra mindenki megértette, hogy ebből komoly dolog lesz. Az írás eleinte inkább az én belső világom része volt. Aztán ahogy egyre több történet született, és megjelentek a könyvek, fokozatosan vált kézzelfoghatóvá számukra is, hogy ez nem egyszerű hobbi, hanem az életem fontos része.
A legnagyobb öröm számomra talán az volt, hogy a könyveim által ők is egy kicsit közelebb kerülhettek ahhoz a világhoz, amelyet írás közben megélek.
És persze egy írónak mindig jól esik, amikor a családja büszke rá. Még akkor is, ha az ember ezt kívülről próbálja szerényen fogadni.
Mit üzensz az olvasóidnak?
Talán mindenekelőtt azt, hogy olvassanak. Olvassanak sokfélét, próbáljanak ki olyan műfajokat is, amelyekhez korábban nem volt közük, és ne féljenek attól, hogy egy könyv elrepíti őket egy másik világba. Én mindig is így tekintettem az olvasásra: egy jó könyv néhány órára képes kiszakítani bennünket a hétköznapokból.
Azoknak pedig, akik az én könyveimet veszik kézbe, azt üzenem, hogy legyenek nyitottak. Ne keressenek minden történetben ugyanazt, mert én sem mindig ugyanazt szeretném adni. Van, amikor megnevettetni szeretném őket, van, amikor elgondolkodtatni, megijeszteni vagy egyszerűen csak elvinni őket egy kalandos világba.
Nagyon fontos számomra az olvasók véleménye is. Egy író a könyv megjelenéséig nagyrészt egyedül dolgozik, utána viszont a történet már az olvasóké is. Ezért minden visszajelzés, legyen az dicséret vagy kritika, értékes számomra.
És talán azt is üzenném: soha ne veszítsük el a képességünket arra, hogy egy történeten keresztül újra gyerekek lehessünk. Mert szerintem nem az a fontos, hány évesek vagyunk, hanem hogy maradt-e bennünk egy kis kíváncsiság, játékosság és képzelet.
Ha pedig valamelyik könyvem ezt az érzést akár csak néhány órára meg tudja adni az olvasónak, akkor íróként már elégedett lehetek.
