2020. november 23., hétfő

Beleolvasó:J. D. Barker: Szíve helyén sötétség ("Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt. Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem. ")

 November 24-én jelenik J. D. Barker: Szíve helyén sötétség c. kötete. Aki ismeri a legutóbbi munkásságát, a Negyedik majom trilógiát, az nem fog csalódni ebben a kötetben sem. Egy hosszú beleolvasót hoztam nektek, egy kis kedvcsinálónak. Mindenesetre engem megfogott ez a történet.



J.D. BARKER 
SZÍVE HELYÉN SÖTÉTSÉG 
 

 Tartalom:
 

Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb  szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.

BELEOLVASÓ

Engedéllyel 


Bejegyzés 1984. 08. 08. 

„D” alany a szokványos paramétereken belül van. 

Charter Megfigyelőcsoport – 309. 


1 

– Lejárt az idő! 
– Csitt, te kis tökmag! Éppen a húgommal beszélgetek. 
Jo néni elővette a következő szál hosszú piros Marlborót a kockás vászontáskáján heverő dobozból, a szájába tette, meggyújtotta egy ezüstszínű Zippóval, és füstfelhőt eresztett a mennyország felé. 
– Azt mondtad, egy óra – tiltakoztam. – Ez ötkor volt. Most hat óra van. Lejárt az idő. 
Jo néninek nem volt időérzéke. Azt sem tartottam kizártnak, hogy képes lenne az egész napot a temetőben tölteni, és a sírkövekkel beszélgetni. 
Pontosabban anya sírkövével. Apával nem állt szóba. Őt nem kedvelte túlságosan. 
– Két óra múlva kezdődik a Knight Rider. 
– Nem fogsz lemaradni róla. 
– A múltkor is lemaradtam – emlékeztettem Jo nénit. – Hat óra harminc perckor indultunk el innen, hétre értünk haza, megvacsoráztunk, rákényszerítettél, hogy megfürödjek, és mire leültem a tévé elé, már a felénél járt a film. A Knight Rider t nem lehet a felétől megnézni. Az elejétől kell végignézni. 
Jo néni beleszívott a cigarettájába. 
– Félelmetes emlékezőtehetséged van ahhoz képest, hogy még csak nyolcéves vagy. 
– Elindulunk végre? 
– Még nem. 
Felsóhajtottam, és a rádióért nyúltam. 
Jo néni egy pokrócot terített a szüleim sírjára, hogy ne kelljen a vizes fűre ülnünk. Majdnem egész délelőtt esett az eső, és a pittsburghi napsütésnek 11 
nem sikerült felszárítania, függetlenül attól, hogy augusztus volt. A talaj is tocsogott a nedvességtől. 
– Négy év, Katy – mondta anya sírkövének Jo néni. – Négy év telt el azóta, mióta az a semmirekellő férjed elvett téged tőlünk… Tőlem és a kisfiadtól, Jacktől. 
– Nem apa ölte meg anyát. 
– Ő vezetett, nem? 
– Baleset volt. 
– Az apád részeg volt. 
– Anya két pohár bort ivott, apa pedig kólát. Ezt mondta a pincér. 
Benne van a rendőrségi jelentésben. 
Jo néni megigazította a virágokat anya vázájában. Sárgák voltak a körmei. A margarétát én választottam a Giant Eagle-ben idefelé jövet. Apa vázájában nem virágok voltak, hanem állott esővíz és gyom. Jo néni nem engedte meg, hogy kimossam. 
– Részeg volt, mielőtt elindultak. 
Megráztam a fejem. 
– Jeges teát ivott otthon, mielőtt átvittek hozzád. Anya is. 
– Ezt nem tudhatod. 
– Te mondtad az előbb, hogy félelmetes emlékezőtehetségem van. 
– Akkor még csak négyéves voltál. 
– Én csokis tejet ittam. Anya beleöntötte a csőrös poharamba, hogy elvihessem magammal. Megnéztük a Magnumot nálad, a kanapén, és rögtön utána lefektettél. Aznap este nem kellett megfürödnöm. 
– Hűha! 
– Elromlott a rádió. 
Végigtekertem a gombot az egyik végétől a másikig, de csak recsegett. 
– Nem romlott el, csak itt nehéz befogni a jelet. 
– Akkor miért hoztad el? 
– Mert néha sikerül befogni a jelet, és az anyád szerette a zenét. 
A Bob FM a 96.9-en sugárzott. Beállítottam a mutatót a kilencven-héttől kicsit balra. Huey Lewis mondott valamit egy új drogról, azután megint recsegés hallatszott. 
Visszatettem a rádiót a pokrócra, Jo néni táskája mellé. 
– Esetleg kihagyhatnám a fürdést. 
– Nem fogod kihagyni a fürdést. 
– Ha ma este nem fürdök, itt lehetünk hétig, és nem maradok le a Knight Rider ről – magyaráztam. 
Jo néni elnyomta a csikket apa sírkövén, azután egy apró bádogdobozba tette, amely kifakult, rózsaszínű pincérköténye zsebében lapult. Máskor a fűbe pöckölte volna, de itt, a temetőben nem csinált ilyet, főleg nem anya sírjánál. Elővette a következő szál cigit, meggyújtotta, és megint füstfelhőt fújt. 
– Oké, ma este nincs fürdés, de holnap kötelező. Rendben? 
– Rendben. 
– Akkor még egy óra – közölte Jo néni. – Mi van ideírva, Jack? El tudod olvasni? 
– Tudod, hogy igen. 
– Akkor olvasd! 
– Minden évben felolvastatod velem. 
– Mi van ideírva, Jack? – Jo néni megkocogtatta az öngyújtójával anya sírkövét. – Olvasd! 
Vágtam egy grimaszt. 
– Kaitlyn Gargery Thatch. 1958. február 16. – 1980. augusztus 8. Szerető feleség, anya és testvér. 
– Az én drága kishúgom! Azt is oda kellett volna írni, hogy „egy gonosz férfi ölte meg, aki a szomszédos sírba itta magát, és hiába tiltakozott, őt is magával cipelte, hogy ne kelljen egyedül lennie”. 
– Apa nem ivott. 
– Elég sokat ivott. 
Jo néni szerette az italt, főleg a bort, és mindenkiről feltételezte, hogy iszik. Lehet, hogy apa ivott, én viszont sohasem láttam. Anya ivott, de nem sokat. Kevesebbet, mint Jo néni. 
Apa sírkövére csak a neve, a születési és a halálozási dátuma volt rávésve, utóbbi megegyezett anyáéval. Ha Jo nénin múlt volna, apának még sírköve sem lett volna, de szerencsére nem rajta múlt. Apa egy szerszám kereskedésben dolgozott, és a munkatársai összedobták a pénzt a két síremlékre, mivel a szüleim nem tettek félre pénzt a temetésükre. Mindkét sírkő fekete gránitból készült. Anyáé csillogott, mert Jo néni gondosan áttörölgette, miután megérkeztünk. Apáét vékony por- és sárréteg borította, ami alatt a kőnek tompa fénye volt. Később majd visszajövök, és letakarítom, hogy ugyanúgy csillogjon, mint anyáé. 
Négyéves voltam, amikor meghaltak, és akkor a sírkövek lekerekített teteje még fölém tornyosult. De azóta harminc centivel magasabb lettem. 
Most felálltam, és lesimítottam a farmeromat a csontos térdemen. 
– Hová készülsz? 
– Sétálni akarok. 
Jo néni összeráncolta a szemöldökét. 
– Itt kellene maradnod és beszélgetned az anyáddal. Biztosan érdekli, hogy mi történt veled az elmúlt egy évben. 
Megint grimaszoltam, és anya sírkövére fektettem a tenyerem. 
– Nyolcéves vagyok, anya. Nincsenek barátaim, mert a gyerekek többsége ostoba. Jo néni még mindig nem engedi meg, hogy csokis kekszet egyek reggelire, az iskola pedig unalmas. Egy év múlva megint jelentkezem, vagy talán hamarabb, ha közben történik valami változás a kekszet illetően. 
Jo néni elhessegetett a cigarettás kezével. 
– Menj! De ne csavarogj el túl messzire! 
Vetettem egy pillantást apa sírkövére. Majd később visszajövök, és beszélek vele. Nem akartam, hogy a nagynéném is hallja. 
Felkaptam a plédről a rádiót, és amennyire csak lehetett, kihúztam az antennát. Felcsavartam a hangerőt, és az apró dobozt magam előtt tartva elindultam felfelé a dombon a temető másik része felé. 
A szüleim sírja a temető déli végében volt, egy vörös juharfa alatt. 
Augusztusban úgy rikítottak a levelei, mint a tűzoltókocsi. 
Egy pillanatra megszűnt a recsegés, és mintha Elton Johnt hallottam volna, de aztán megint eltűnt a hang. Felértem a dombtetőre, és balra fordultam. Gondosan a kikövezett járdán haladtam, nehogy rálépjek a két oldalán sorakozó sírokra. 
Amikor a kriptákhoz értem, megtorpantam. 
Pittsburghben sok temető volt, köztük ez, az All Saints Hollow az egyik legnagyobb. 
A kripták. 
Nem kedveltem túlságosan a kriptákat. 
Valahányszor temető mellett hajtottunk el autóval, Jo néni mindig azt mondta, nem szabad levegőt vennünk, nehogy megtaláljon bennünket a holtak lelke. Nem tudom, hogy ez a szabály a temetőn belül miért nem volt érvényes, a kriptákra mindenesetre érvényesnek kellett lennie. Itt nem mozgott a levegő. Elképzeltem, hogy a halottak kikukucskálnak a kövek repedésein, és készenlétben tartják csontos kezüket, hogy elkapják a gyanútlan kisfiúkat, és miután behúznak bennünket azokba a zömök építményekbe, nyomtalanul és örökre eltűnünk. 
Mély levegőt vettem, a mellkasomhoz szorítottam a rádiót, végigrohantam a kripták között a járdán, és amikor Steve Perry üvölteni kezdett a hangszóróból, majdnem megbotlottam. 
Miután elértem a kriptasor végére, kifújtam a levegőt. A hangszóró megint recsegésre váltott. Nem értettem, hogy a rádió miért működik a kripták között, de nem is érdekelt. Majd keresek másik helyet. Oda nem akartam visszamenni. 
Szemügyre vettem a százhetven hektáron elterülő hegyeket. Jo nénit és a vörös juhart már nem láttam. 
A temető egy sűrű fasorban végződött. A fák alatt fekete fémpad állt, egy fűzfa hajlott rá. Keskeny levelek és az ágakra telepedett nehéz moha alkotta árnyékba borult lombsátrát. A padon egy lány ült. Körülbelül harminc méterre tőle egy nő állt zsebre tett kézzel, hosszú fehér kabátban a temető egyik belső útján parkoló, fehér városi terepjáró mellett. 
Az időjárás nem indokolta a kabátot – nem tombolt a hőség, de nem is volt túlságosan hideg –, ám a nőt ez láthatóan nem zavarta. Nyakig begombolta a fehér ruhadarabot. Amikor felértem a dombtetőre, a nő felém fordult. A szeme fekete volt, és sólyomszerű. A haja, amely ugyan-olyan fehér volt, mint a kabátja, kissé lobogott az enyhe szélben. Ahogy meglátott, megfeszült a teste, és kihúzta magát. Kivette a zsebéből a kezét, ökölbe szorította, és amikor leengedte a combja mellé, eltűnt a kabát redői között. Gyanakvóan és furcsán végigmért, azután ismét a padon ülő lány felé fordította a fejét. 
A lány fodros fehér blúzt viselt, szintén nyakig begombolva, derekán gondosan a térdig érő fekete szoknya alá igazítva. Hosszú, göndör barna haja a vállára és a hátára omlott. Az egyik oldalon az arcába lógott, a másikon a füle mögé volt tűrve. Sötét szemét egy puha kötésű könyv lapjaira szegezte, amelyet kesztyűs kezével az ölében tartott. 
Nem tudom, meddig álltam ott. 
Nem tudom, miért álltam ott. 
Mégis ott álltam, és a lányt néztem, aki óvatos elszántsággal lapozta a könyvet, és némán mozgott a szája, mintha felolvasást tartana az egy-személyes közönségének. 
A rádiómból üvölteni kezdett a Jessie’s Girl című szám. A lány felkapta a fejét, rám szegezte a pillantását, és az egyik kezével gondosan megjelölte a könyvben, hol tart. 
Esetlenül babráltam a rádió gombjaival, és lehalkítottam. 
Nem emlékeztem rá, hogy odamentem volna a padhoz, de egyszer csak ott álltam mellette. 
A lány összeráncolta a szemöldökét, és kíváncsian félrebillentette a fejét. 
– Hűha! Te aztán elég csúnya kisfiú vagy. 
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért hallgattam. Tudtam, hogy nem vagyok csúnya. Jo néni mindig azt mondogatta, szerencsés vagyok, hogy az anyámra ütöttem, és nem az apám külsejével vert meg a sors. Volt egy fényképem apámról, amelyet sikerült elrejtenem a nagynéném elől. 
A rozsdás Fordja mellett állt, és úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Akkor is abban ültek anyával, amikor… 
– A ruhád is ócska. 
A lány furcsa, kissé James Bondra emlékeztető akcentussal beszélt. 
A rádió felsikított, elnyomta Rick Springfieldet és minden más hangot.
Kikapcsoltam, visszadugtam az antennát, és azon kaptam magam, hogy leülök a pad másik végére. Megint nem tudtam, miért csinálom. Végtére is ő egy lány, és nekem nem volt a lányokkal semmi dolgom, főleg nem olyannal, amelyik kényeskedő, illedelmes és virágillatú. Mégsem szaladtam el. Leültem arra a padra, és nem vettem tudomást a gyomromban érzett, furcsa bizsergésről. 
A terepjáró mellett álló nő felé biccentettem. 
– Ő az anyukád? 
– Nem, ő nem az anyám. 
– Akkor miért tart szemmel téged? 
– Mindig ezt csinálja. 
– Elég ijesztő. 
A lány elmosolyodott, de csak egy pillanatra, mintha a mosolya külön-leges ajándék lenne, amelyet nem osztogat csak úgy bárkinek. 
– És te miért mászkálsz egyedül a temetőben? Hol vannak a szüleid? 
– Meghaltak. 
– Tényleg? Ki ölte meg őket? 
Nem azt kérdezte, hogy haltak meg, hanem hogy ki ölte meg őket. 
Mintha az lett volna a legtermészetesebb, hogy gyilkosság áldozatai lettek. 
– Mit olvasol? – kérdeztem, hogy témát váltsak. 
Nem akartam a szüleimről beszélni. Elég volt aznapra. 
A lány felemelte a könyvet, és megmutatta a borítóját – Charles Dickens: Szép remények. A papírfedelű könyv gerince annyira megtört a sok használattól, hogy fehérre koptak rajta a színek. A borítója is hasonló állapotban volt. Legalább ezerévesnek látszott, mintha egy pincében heverő dobozból menekítették volna ki. 
– Ebben van a fiú és a tutaj? 
– Hmmm. Ezek szerint nemcsak csúnya vagy, hanem műveletlen is. 
– Ezt hogy érted? 
– A Huckleberry Finn kalandjai ra gondolsz. Azt a könyvet nem Dickens írta, hanem Twain. Ő csak egy firkász. A Twain nem is a valódi neve. Ha-jóskapitány volt, akinek sikerült papírra vetnie néhány gondolatot, amikor éppen nem a szerencsejátékkal és az ivással volt elfoglalva. 
Semmit sem olvastam Twaintől, sem Dickenstől. A könyvtáram a Hardy Boys kalandregény-sorozat feléből és néhány tucat képregényből állt. Az ismerőseim közül senki sem olvasott Twaint vagy Dickenst, még a szüleim és Jo néni sem. 
– És miről szól a Szép remények? 
A terepjáró mellett álló nőnek sikerült közelebb húzódnia hozzánk. 
Nem vettem észre, hogy megmozdult, most azonban alig három méterre állt tőlünk, a szeme sarkából figyelt bennünket, és nyilvánvalóan minden szavunkat kihallgatta. 
A lány lepillantott a kesztyűs kezében tartott könyvre. 
– Minden benne van, ami igazán fontos. 
– Ezt nem értem. 
– Nem csodálom. 
– Megnézhetem? 
A könyvért nyúltam, mire a lány riadtan kihúzódott a pad szélére. A nő közelebb jött, de amikor a lány felpillantott rá, megtorpant. A lány letette a könyvet a padra, és odacsúsztatta nekem az ujjai he-gyével. Úgy tűnt, a nő ettől megnyugodott. 
Felemeltem a könyvet, és elolvastam a hátsó borítón lévő szöveget. 
– Stellának hívnak – mondta a lány. – A könyvben szereplő lányról kaptam a nevem, habár őt Estellának hívják. 
Odanyújtottam neki a könyvet. Arra számítottam, hogy megkér, csúsztassam vissza a padon, de nem így történt. Kikapta a kezemből, és visszatette az ölébe. 
– Ha egy lány elárulja neked a nevét, az udvariasság azt diktálja, hogy viszonozd a gesztust. 
– Viszonozzam? 
A lány felsóhajtott. 
– Ugyanúgy kell felelned, ugyanazt kell tenned. 
– Ó, engem Jacknek hívnak! Jack Thatch. 
– Szokványos név egy szokványos fiúnak. Mi a valódi neved? A „Jack” nem valódi név. Az esetek többségében a John becézése, amit sohasem értettem. Nem olyan, mint például a Mike és a Michael. Inkább mint a Bill és a William, ami még furcsább. 
– A teljes nevem John Edward Thatch – feleltem. – De mindenki Jacknek szólít. 
– Természetesen. És milyen rokoni szál fűz Edwardhoz? Bizonyára a családod egyik tagjának a neve. 
– Az apámat hívták Edwardnak. Mindenki Eddie-nek szólította. Te hány éves vagy? Furcsán beszélsz. 
A lány először felpillantott a nőre, azután le, a könyv borítójára. Piszkálni kezdte a lapokat. 
– Nyolc. 
– Nem úgy beszélsz, mint egy nyolcéves. Én is annyi vagyok. 
– Nos, te sem beszélsz úgy. 
– Stella! – szólalt meg halkan és kissé fenyegetően a nő, mintha kiköpte volna a nevet. – Indulnunk kell. 
Stella megint felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Válaszolt valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem, az idősebb nő azonban láthatóan igen, pedig távolabb volt Stellától, mint én. 
A nő megrázta a fejét, Stella összeráncolta a szemöldökét, lecsusszant a padról, és lesimítgatta a szoknyáját az egyik kezével. Rálépett a gyepre, és elindult a nő felé. 
– Szia! – szóltam utána, és felemeltem a kezem. 
Erre megtorpant, és felém fordult. 
– Igazán örülök, hogy megismerhettelek, John Edward Jack Thatch. 
Elindult felfelé a dombon, a várakozó terepjáró felé. A nő néhány lépés távolságból követte. Amikor Stella megfordult, ő is megfordult, és a szél belekapott a kabátjába. Megpillantottam valamit alatta, és a mai napig tisztán emlékszem a látványra: egy puska csöve simult a combjához. 
Stella beült a hátsó ülésre. A nő rácsukta az ajtót, és ő eltűnt a sötétített ablak mögött, amely egyre kisebbre zsugorodott, ahogy elhajtottak. 



– Hagytam tíz dollárt a pulton a pizzafutárnak. Már leadtam a rendelést. 
A teljes összeget add oda neki! Nyolc dollár a pizza, kettő a borravaló, világos? 
– Világos – feleltem, miközben a tévé képernyőjére tapadt a szemem. 
Jo néni előző évben lecsapott egy Atari 2600-ra egy garázsvásáron, amelyhez egy doboznyi játékkazetta is tartozott. Most éppen a Pac-Man volt a kedvencem, és egész ügyesen csináltam. A Ms. Pac-Manben még jobb voltam, de azt csak a játékteremben lehetett játszani. A Pitfallt is élveztem. 
– Hallod egyáltalán, amit mondok? 
– Pizza, pénz, borravaló, felfogtam – dünnyögtem. 
– Oké. És mit nem csinálsz, amíg nem vagyok itthon? 
– Nem nyitom ki az ajtót. 
– Csak a pizzafutárnak. 
– Csak  pizzafutárnak. 
Jo néni lehajolt, és puszit adott a fejem búbjára. Az egyenruhájának palacsinta- és égettpirítós-szaga volt. 
– Ma este én zárok, de éjfélre elvileg hazaérek. Ha szerencsém lesz, talán egy kicsit hamarabb. 
– És ha a pizzafutár egy baltás gyilkos, aki apró darabokra akar vágni? 
– Hát akkor ne adj neki borravalót! Mennem kell. 
A nagynéném egy pillanattal később kilépett az ajtón, és maga után húzta a friss cigarettafüstöt. 
Blinky, a szellem elkapott az egyik sarokban, és mivel ez volt a harmadik életem, elvesztettem a játékot. 
– Banyek! 
Hétéves koromig, vagyis egy évvel ezelőttig Jo néni bébiszittereket fogadott mellém, amikor dolgoznia kellett, viszont már nem engedhette meg magának. Azt mondta, olcsóbb lenne, ha nem menne be munkába, mint ha bemegy, és felvesz mellém valakit. Egyébként sem volt szükségem bébiszitterre. A többségük leült valahová, a barátjával beszélgetett telefonon (némelyik személyesen), és tudomást sem vettek rólam. 
Jo nénivel megállapodást kötöttünk. Nincs több bébiszitter, kapok egy dollárt cserébe azért, hogy nem keveredek bajba, és én döntöm el, mit eszem vacsorára. Mindig pizzát kértem. A pizza volt a legjobb a világon. 
A frissen szerzett vagyonomat képregényekre költöttem, a maradék pedig egy befőttesüvegben lapult az ágyam alatt. Eddig harminckét dollárt sikerült összegyűjtenem. 
Felálltam, nyújtózkodtam, és az ablakhoz mentem. 
Jo néni már a következő sarkon járt az út túloldalán. Megvártam, amíg belép a munkahelye, a Krendal’s Diner nevű étterem ajtaján, elszámoltam tízig, azután felvettem a cipőmet, és kiosontam a lakásból. 
Átmentem a folyosó túloldalára, és bekopogtam a 304-es lakás ajtaján. 
Miután nem kaptam választ, újra kopogtattam, ezúttal hangosabban. Már éppen arra készültem, hogy harmadjára is bekopogok, amikor az ajtó úgy nyolc centire kinyílt, a fém biztonsági lánc pedig megfeszült. 
A résen apró, mélyen ülő szempár kukucskált ki. Ms. Leech vastag szemüveget viselt, az arca öreg volt és ráncos, a haja ősz és borzas. 
– Mit akarsz? 
– Magának vannak könyvei, igaz? 
– Vannak könyvei? Szerinted így illik üdvözölni az időseket? 
Tudtam, hogy Ms. Leechnek sok könyve van, mert tavaly, amikor kezdtek elmaradozni a bébiszitterek, néha ő vigyázott rám. Az újságok is kupacokban álltak a lakásában. Jo néni azt mondta, hogy Ms. Leech gyűjtögető. 
– Charles Dickens egyik könyvét keresem, a Szép remények-et. 
– Charles Dickens? 
– Igen. Megvan magának? 
Ms. Leech átlesett lakásunk nyitott ajtajára. 
– Hol van a nagynénéd? 
– Dolgozik. 
– Nem lenne szabad elhagynod a lakást, amikor dolgozik. 
– Nem hagytam el. Itt van egy karnyújtásnyira. – A nyitott ajtó felé intettem. – Ha kölcsönadja azt a könyvet, megkínálom a pizzámból. 
Ms. Leechnek felragyogott a szeme. 
– Van pizzád? 
– Még nincs, de hamarosan kihozzák. 
Az öregasszonynak a pizza volt a gyengéje, főleg a pepperónis. Néha ananászt is tett rá. Jo néni azt mondta, hogy ez talán az időskori szenilitás jele, és azt hiszem, egyetértettem vele. Az ananásznak semmi keresnivalója a pizzán. 
Ms. Leech becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és betessékelt. 
– Igen, vannak könyveim. Sok könyvem van. Azt hiszem, az is megvan, amit te keresel. 
Amikor be akarta csukni az ajtót, emlékeztettem, hogy meg kell hallanunk a futárt, ezért hagyott egy félcentis rést, de nem szívesen. Észrevettem, hogy kétszer is hátrafordult az ajtó felé. Jo néni azt mesélte, hogy Ms. Leecht körülbelül tíz évvel ezelőtt kirabolták. Betörték az ajtót, berontottak a lakásba, és csúnya dolgokat műveltek. Senki sem árulta el nekem, hogy mik voltak azok a csúnya dolgok, de a szomszédunk jóformán nem hagyta el a lakását. Azt mondta, hogy azok a betörők hazáig követték, és ha nem megy ki többet, akkor nem követhetik. Amikor Jo néni boltba ment, neki is bevásárolt. Azt hiszem, sohasem láttam Ms. Leecht az épületen kívül. 
– Majd én szemmel tartom az ajtót – ajánlottam. – Maga keresse meg a könyvet! 
Úgy tűnt, ettől megnyugodott. 
Bólintott, és lassan átvágott a nappalin, gondosan kikerülve az újság-halmokat, nehogy felborítsa őket. 
– Igazán örvendetes, hogy felkeltették az érdeklődésedet a klasszikusok, de nem gondolod, hogy inkább valami olyasmivel kellene kezdened, mint a Huckleberry Finn? Az az angol fickó a nyomába sem ér Mark Twainnek. 
Dickens dagályos, és dől belőle a szó. Annyira elveszik a saját szövegében, hogy szerintem bizonyos időközönként meg kellett néznie a borítót, hogy emlékeztesse magát, melyik könyvet írja éppen. Twain kellemes és lényegre törő, sokkal velősebb. 
– Iskolai feladat – hazudtam. 
– Már elkezdődött az iskola? – kérdezte valahonnan a távolból Ms. Leech. 
Nem láttam őt, mert a nappali túlsó végében volt. 
– Csak két hét múlva kezdődik, de Mrs. Thomas feladta a nyári szünetre kötelező olvasmánynak. 
– Elég komoly könyv egy harmadikosnak. 
– Negyedikes leszek. 
– Ó, az egészen más…! 
Sejtelmem sem volt, hogy normális esetben hányadik osztályban szokás elolvasni ezt a könyvet, ha szerepel egyáltalán a kötelező olvasmányok listáján. 
– Megtaláltam! – mondta az idős nő. 
Ezután csattanás hallatszott. 
– Jól van, Ms. Leech? 
– Igen. Igen. Csak a lexikonjaim. Azoknak is a polcon kellene lenniük, de rengeteg helyet elfoglalnak. 
Amikor felbukkant, még borzasabb volt a haja, mint korábban, és egy puha kötésű könyvet tartott a kezében. 
– Kellemes emlékeim vannak erről a regényről. Ha kiolvastad, talán én is elolvasom újra. Ugye vissza fogod adni? 
Bólintottam, és a könyvért nyúltam. 
– Ha jól sejtem, a nagynénéd „a két keze munkájával”2 nevel fel. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, sok a hasonlóság közted és a fiatal Pip között. 
– Mit jelent az, hogy „a két keze munkájával”? 
Ms. Leech elmosolyodott. 
– Nem akarom elárulni, miről szól a könyv. Hamarosan megtudod. 
A borító egy fiatal lányt és egy fiatal fiút ábrázolt furcsa ruhában. A fiú mosolygott, a lány nem. 
Együtt vártuk meg a pizzát Ms. Leechcsel. A futárnál nem volt balta. 




Augusztus 17-én elromlott a légkondicionálónk. 
Egyszerű, ablak alá szerelhető szerkezet volt, nem a legdrágább fajta. Egy homokszínű doboz, amelyik működés közben hangosan hörgött, és vizet csöpögtetett a padlóra, mégis hűvösen tartotta a lakást azokon a napokon, amikor Pittsburghben tombolt a hőség. 
Augusztus 17-e is ilyen nap volt. A hőmérő 33 fokot mutatott délben, és percről percre melegebb lett. 
– Nem fogom kifizetni a lakbért, ha Triano nem vonszolja fel a valagát egy órán belül – közölte Jo néni. 
Odahúzta az ócska, lábtartós bőrfotelt a másik ablakhoz, amelyik alatt nem volt működésképtelenné vált légkondi, vizes ruhát terített a homlokára, és ledőlt. Kis idő elteltével levette a blúzát, halvány színű melltartóban és kék rövidnadrágban hevert a fotelban, csupasz lábfeje pedig a lábtartó mellett himbálózott. 
– Ez az ócskavas mindig akkor nyögi be az unalmast, amikor a legnagyobb szükség lenne rá – mondta. 
Arra gondoltam, a tél közepén sokkal kisebb az esélye, hogy elromlik a klímaberendezés, de ezt végül nem közöltem vele. 
– Kérsz egy pohár limonádét? – kérdeztem inkább. 
– Az nagyszerű lenne! 
Kimentem a konyhába, előtúrtam egy poharat a mosogatóban tornyosuló piszkos edények közül, elmostam, és megtöltöttem abból a kancsó limonádéból, amelyet korábban készítettem. Amikor odanyújtottam Jo néninek, óvatosan belekortyolt, azután egy hajtásra megitta az egészet. 
– Legközelebb talán tehetnél bele még egy kis cukrot, de azt hiszem, kezdesz belejönni. 
Egyelőre nem sikerült elkészítenem a tökéletes limonádét. 
A nagynéném lehunyta a szemét, és végiggörgette az üres poharat az arcán. 
– Miért nem odakint játszol? Egy korodbeli gyereknek nem kellene egész nyáron a lakásban gubbasztania. Kint kellene lenned a barátaiddal. 
– Nincsenek barátaim. Nem laknak a házban korombeli gyerekek. 
Erőtlenül legyintett egyet. 
– Talán ki kellene költöznünk a kertvárosba, egy hatalmas, medencés kastélyba akkora kerttel, hogy a szomszéd gyerekek sorba álljanak, hogy kitölthessék a jelentkezési lapot, hogy a barátaid lehessenek. Akkor majd kiválogathatnád a legjavát, a többit meg hazaküldhetnéd. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint kimenni az utcára, és adni egy esélyt annak, hogy belefutsz valami korodbeli srácba, és szerzel egy-két barátot hagyományos módon. – Jo néni elfordította a fejét, és hunyorogni kezdett a napsütés miatt, amely világos csíkot festett az arcára. – Szeretlek, kölyök, de nem kellene a nyári szünet utolsó két hetét velem töltened idefent. Néha elviselhetetlen tudok lenni, mint például most. Megparancsolom, hogy menj ki, és érezd jól magad. 
– De… 
– Most! – rivallt rám Jo néni. – És hatig nem akarom látni a képed. 
Tudtam, hogy nem érdemes vele vitatkozni. Felmarkoltam a képregényemet a konyhaasztalról, és kiszaladtam az ajtón. 
A temetőben találtam magam. 
Nem állt szándékomban erre jönni, de mivel ez volt a legközelebbi nyílt terület, ahol általában nyugalom honolt, itt kötöttem ki. Megálltam a szüleim sírjánál, a vázáikba tettem a Greenlee Road mellett szedett pitypangot, aztán a pólómmal letöröltem a port és a koszt apa sírkövéről. Ha Jo néni megkérdezi, mitől lett ilyen piszkos a ruhám, majd azt mondom neki, hogy a játék mocskos dolog. 
Miután elégedetten megszemléltem a végeredményt, felkaptattam a dombon, és visszatartott lélegzettel átszaladtam a kripták között. 
Arra számítottam, hogy a lány megint a padon fog ülni, de tévedtem. 
Néhány vörös juharlevél akadt a fémrácsok közé, ezt leszámítva azonban a pad üres volt. Tisztára söpörtem egy részt, leültem, és kinyitottam a képregényt a közepénél. Oda rejtettem el a vastag, papírfedelű könyvet,  
amelynek egy mosolygó fiú és egy nem mosolygó lány volt a borítóján. 
Kinyitottam, és olvasni kezdtem. 
Két nappal később visszamentem a temetőbe. A következő napon is. 
A pad mindig üres volt. Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt. 
Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem. 


 
A könyvet itt tudod előjegyezni.

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - ("Megjelenik december 1-jén! Filmpremier a Netflixen december 23-án! ")


Újabb könyvajánlóval jöttem. Még hozzá igencsak izgalmas könyvről van szó. Mely hamarosan Netflixen is látható lesz George Clooney főszereplésével Az éjféli égbolt címmel. Agava Kiadónál pedig dec.1-én jelenik meg Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt címmel. Trailert láttam már napokkal ezelőtt, és azt kell, hogy mondjam brutál jó film lesz. Könyvben viszont nagyon várom, hogy elolvashassam.

 

 „A kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead


Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Megjelenik december 1-jén! 

Filmpremier a Netflixen december 23-án! 


Fordította: Farkas Veronika


 

Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.


Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől.
Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek?

A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin az év legjobbjai közé válogatta, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle The Midnight Sky (Az éjféli égbolt) címmel filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét. 


Filmpremier a Netflixen december 23-án!

Ajánlások

„Lily Brooks-Dalton a kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead

„Gyönyörűen megírt, ritka posztapokaliptikus regény, amely az emlékezettel, veszteséggel és identitással foglalkozik. Emily St. John Mandel Tizenegyes állomásának vagy Kim Stanley Robinson Aurorájának rajongói értékelni fogják ezt a rendkívüli felfedezőutat.”

– The Washington Post

„Az éjféli égbolt tájleírásai lenyűgözőek, a befagyott sarkvidéktől kezdve a végtelen űrig, ráadásul a könyv a legnagyobb kérdésekkel foglalkozik – Mi marad a világ végén? Mennyit ér egy élet munkája? – egy mindig a csillagokat bámuló férfi és a csillagok közt lebegő nő nagyon különböző, de tagadhatatlanul összekapcsolódó élményein keresztül. Csendes regény, egy apokalipszis nélküli posztapokaliptikus történet, amely jóval az utolsó oldala után is sokáig megmarad az emberben.”

– Portland Mercury



Lily Brooks-Dalton

Vermont déli részén született és nőtt fel. Első regénye, Az éjféli égbolt a 2016-os megjelenését követően nagy sikert aratott, mintegy tizenöt országba adták el a jogait, George Clooney pedig filmre adaptálta (The Midnight Sky / Az éjféli égbolt), aminek ráadásul a főszerepét is ő játssza:

Vanityfair cikk

Port.hu


Lily Brooks-Dalton jelenleg a következő regényén dolgozik.


A kötet előrendelhető az Agave Könyvek webáruházában 

35 % kedvezménnyel!

2020. november 22., vasárnap

Bihary Péter: A veszett kutya - ("Azta mindenit. Ez igen! Hát ez nem semmi könyv. Anyám.. Van itt minden, kendőzetlenül a valóságot nyújtja nekünk az író. Durván, arcon vág...")

Köszönöm NewLine Kiadónak és Bihary Péternek, hogy elolvashattam ezt a nem mindennapi történetet. Nagy kedvencem lett, és szívből merem ajánlani A veszett kutya c. kötetét. Alig tudtam letenni, faltam a sorokat. Mire végére értem, kicsit bosszankodtam egy sort. Mert baromi rövid volt. Tolhatott volna még 200 oldalt, mert tuti ez a történet ahol jött, ott van még belőle.
Szóval, íme a véleményem a kötetről. Köszönöm még egyszer!

Bihary Péter: 

A veszett kutya

Tartalom:

Mondják, ​hogy a tehetség mindig utat tör magának – és milyen jól mondják!
Mert itt ez a Bihary, aki egész életében a művészetektől távoli foglalkozást űzött, aztán egyszer csak megjelenik valahonnan a Fekete-erdőből a harmadik asszony és három gyerek múlva, már deresedő szakállal, de hóna alatt olyan meglepően pompás írói eszközökkel, amivel mesterien vegyíti a legszigorúbb drámát a zsigeri, keresetlen humorral. Mintha egész életében ezt csinálta volna. Bihary Péter tehát egy betárazott szerjózsa a 90-es évek reményekkel és legvadabb változásaival telt időszakából, hiánypótló stílusban előadva azt- ne szépítsük, letehetetlen. Ez van. A kedves olvasó nyugodtan készüljön fel hosszú éjszakákra, a csak még egy fejezetet elolvasokra. Mert ez a regény olyan, mint a román medve: nem játék. Beszippant, magával ragad, könnyedén felemel, aztán kíméletlenül földhöz csapkod.

Véleményem
5/5

Azta mindenit. Ez igen! Hát ez nem semmi könyv. Anyám.. Van itt minden, kendőzetlenül a valóságot nyújtja nekünk az író. Durván, arcon vág... Ilyenkor azt gondolom, hogy sokaknak a kezébe nyomnám ezt a könyvet, akik méltatlanul szidják a rendőröket. Hogy semmire nem tartják őket, minimális tisztelet van feléjük. Világ életembe tiszteltem, becsültem a rendőrök munkáit. Hiszen nagybátyám is rendőr volt, még hozzá nyomozó. Csak sajnos egy baleset mindet megváltoztatott. Legalább észbe kapnának, hogy bizony nem laza munkát végeznek. Sőt! Hiába szerelnének le, mennek nyugdíjba, a vérükben van a zsaru ösztön.  Van is kedvenc idézetem a könyvből, akár a mottó is lehetne másoknak.                          

„Nem kérünk és nem adunk kegyelmet!”

Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, tanulságos történet. Voltak olyan részek, amitől elborzadtam, volt olyan is, amitől kész voltam. Néha már pirultam az egyes jeleneteknél. Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet. Az író csoportjában csupa jókat írtak róla. Már azelőtt is szemezgettem vele, jól tettem, hogy beszereztem. De előtte is láttam már ezt a könyvet, már akkor kinéztem magamnak, hogy beszerzem. S most itt van, kiolvasva és írom nektek a véleményemet.

Ez a könyv valós életből merítkezik, soha nem gondolnánk azt, hogy mennyire nehéz a rendőrök munkája. Nem maga munka, hanem a lelki rész. Félelmetes, hogy miket kell látniuk nap, mint nap… Az nem mindegy. Ahogy olvastam végig, sokszor azt éreztem, hogy ott ülök hátul a kocsiba, és külső szemlélőként nézem az eseményeket. A pesti éjszaka hiába szép, gyönyörű, ha a sötét árnyai ott vannak.

Egy szóval, nagy élmény volt elolvasni. Várom is a következő könyvét, bizton állíthatom nem fog mézesmázoskodni, hanem kimondja, amit gondol, amit érez. S pont ezt szeretem, hogy őszinte, szókimondó

Szívből ajánlom, annak, aki kíváncsi egy zsaru életéről, hogyan dolgoznak, szolgálnak és védenek bennünket. Ez a történet színtiszta valóságot mutatja.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

 NewLine Kiadó 

FB oldal és csoport 

Bihary Péter oldal

Bihary könyvek csoport

2020. november 20., péntek

J.D. Barker: Szíve helyén sötétség - Hamarosan érkezik A negyedik majom-trilógia írójának a legújabb könyve. ("A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.")

J.D. Barker:

 Szíve helyén sötétség 


Megjelenik november 24-én!

Fordította: Bosnyák Edit


Jack Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.

A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.

Ajánlások

„Barker elegáns, költői, tragikus és dermesztő történetében gyönyörűen kidolgozott karakterek szerepelnek. Merész és ambiciózus regény a science fiction és a horror elemeivel. A szerző egyik legjobb írása, amely ismét a műfajteremtő szerzők közé emeli Barkert.”

(David Pitt, Booklist Online Exclusive)

„J. D. Barker olyan alkotóerő, amellyel feltétlen számolnunk kell." 

– Tosca Lee, New York Times

„Tehetséges író, elragadóan csavaros elmével!”

 – Jeffery Deaver, New York Times

„J.D. Barker egyedülálló szerző, ami ritka és különleges dolog. Stephen King-et, Lee Child-ot, John Sandford-ot juttatja eszembe. Három karakter egyetlen személyiségben. Ne hagyjon ki semmit, amit J.D. ír!”

– James Patterson, a legnépszerűbb amerikai író


Részlet a regényből

„Mélyet lélegeztem.

Kint is sűrűn kavargott a füst, de több volt benne a tiszta levegő, és a tüdőm boldogan szívta be. Kezdett visszatérni az erő a végtagjaimba, és lassan kitisztult a fejem.

Ekkor jutott eszembe Krendal.

Eszembe jutott Elden Krendal, és tudtam, hogy még bent van.

A kockás inges férfi meg akart állítani. Elkapta a vállamat, és megpróbált visszanyomni a földre, miközben összeszedtem a maradék erőmet, és felálltam. Mások is utánam kaptak az egyre népesebb tömegből, mert a tekintetem állítólag egyértelműen elárulta, mire készülök.

Ettől függetlenül felálltam, és mély levegőt vettem.

Leráztam magamról a kockás inges férfi kezét, kiszabadultam a többiek szorításából, és visszarohantam az étterembe, miközben a távolban felvisítottak a szirénák.

Miután az épület hatalmas ablaka hiányzott, a terjeszkedő lángok könnyen táplálékhoz jutottak, és amikor másodjára átléptem az ablakkeretet, éreztem, hogy a levegő már nem kifelé tol, hanem befelé áramlik. Beszívta az éhes szörnyeteg, amelyik belülről zabálta fel az éttermet.

Átbotladoztam az asztalok, a székek és a bokszok maradványai között, elhaladtam a pult előtt, és a konyhába vezető lengőajtó felé igyekeztem. Minden lépésnél egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség. Egy pillanatra megakadt a szemem a tálalóablakon, ahol Krendal szokta kiadni az ételt, a fekete füst miatt viszont nem láttam, mi van mögötte.

A lengőajtó közelében lángolt a fal, és amikor a fémhez értem, megégette az ujjamat.

Tudtam, hogy a robbanást a gázpalackok okozták, amelyeket a főnököm a konyha hátsó részében tárolt arra az esetre, ha kimaradna a gázszolgáltatás, ami kétszer fordult elő, mióta megvette a helyet, és mind a kétszer ebédidőben, amikor tele volt. Ezért tartotta készenlétben azt a három palackot, és azt is megmutatta nekem, hogyan kell rácsatlakoztatni őket a tűzhelyre. Büszkén állította, hogy ő tíz másodperc alatt meg tudja csinálni.

Lehajtottam a fejem, és átmentem a féloldalas lengőajtón, amelyet csak a felső zsanér tartott.

Lángok csapkodtak körülöttem, mintha üdvözölnének, és hullámzott a fekete füst. Behajlítottam a térdem, és minden erőmet beleadva beugrottam egy szabad területre, az ajtótól jobbra. A forró levegő sziszegve száguldott át a nyíláson a kinti, tiszta levegő felé.

Leszorítottam a fejem a padlóhoz, amennyire tudtam, és kitöröltem a szememből a könnyeket, mert csípte a hőség.

Ismeretlen tájon találtam magam.”

J.D. Barker

1971-ben született, a Fort Lauderdale-i Művészeti Intézetben szerzett üzleti diplomát. Az 1990-es években sokáig a 25th Parallel című magazin munkatársa volt. Popkulturális témában írt cikkeket, és együtt dolgozott Brian Hugh Warnerrel, aki később Marilyn Mansonként vált híressé. Több novellája is megjelent a 90-es években, főleg a horror műfajában alkotott. Sokáig szellemíróként dolgozott, Forsaken című első regényét 2014-ben adták ki. A kötet meglepő sikert aratott, és jelölték a Bram Stoker-díjra is, ráadásul a Stoker család felkereste őt, hogy segítsen Dacre Stokernek megírni a Drakula hivatalos előzményregényét. Közben Barker saját sorozatba is kezdett: A negyedik majomban az utóbbi évek egyik legeredetibb sorozatgyilkosát teremtette meg, akit a rendőrség üldöz. A kötet jogait számos országba eladták, opciózták filmre és televíziós sorozatra egyaránt, ráadásul Az ötödik áldozat és A hatodik éjszaka című kötettel trilógiává bővült.


A kötet előrendelhető, november 24-étől pedig megrendelhető extra kedvezményekkel!

Agave Könyvek Kiadó

 

Hosszabb részlet a könyvből

BELEOLVASÓ

2020. november 19., csütörtök

Szántó Dániel: Egy pap vallomása - ("Szemem előtt elevenedett meg a történet, ahogy haladtam, és a puzzle darabkák kezdtek a helyükre kerülni, úgy döbbentem le a végeredményen. Sejtéseim, amik voltak egy csapásra elmúltak.")

~~~ Recenzió ~~~

Szeretném megköszönni Szántó Dánielnek és az Alexandra Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam az Egy pap vallomása c. kötetét. Zseniális mű! Amikor kezembe vettem, nem gondoltam volna, hogy rögvest a kedvencemmé fog válni ez a könyv. Izgalmakkal teli történetet kaptam, mellyel kapcsolatban több kérdésem volt, mint válaszom. 

 Szántó Dániel:
Egy pap vallomása


Tartalom:

„- Honnan értesült az emberrablásokról? – kérdezte kásás hangon.
Mihály atya felnevetett:
– Onnan, hogy én tüntettem el őket.
– Maga? – Viktor nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
– Én bizony. Elraboltam őket, koporsóba fektettem a testüket a föld alá valahol messze innen, és otthagytam őket. Van levegőjük, némi italuk és élelmük. Úgy számoltam, hogy nagyjából egy hétig húzzák. Persze csak ha elég kitartóak.”
Egy hitében megrendült katolikus pap.
Egy megszállott elme kísérlete, elevenen eltemetett kísérleti alanyokkal.
Egy őrült nyomozás, ahol nem az elkövetőt kell megtalálni, hanem az áldozatokat.
Egy kiégett nyomozó és egy törtető nyomozónő küzdelme, miközben az óra kérlelhetetlenül tovább ketyeg…

Szántó Dániel harmadik regénye egy elképesztően nyomasztó és izgalmas bűntény felderítésének magával ragadó története a koszos, maffiózók uralta, csodálatos Budapesten.

Véleményem
5/5

Az elmúlt napokban sajnos nem volt időm olvasni, ezért a hétvégén folytattam. Röpke 3 nap alatt letudtam. De amikor végeztem, sajnáltam, mert olvastam volna még. Kedvenc könyv lett a számomra. Budai Viktor a legjobb. Nem mellesleg elképzeltem azt, hogy ha ebből forgatnának filmet, én Stohl Andrást, választanám Viktor karakterének. Annyira illene hozzá. A modora, a sárm, a nézése, meg minden. Csakis ő játszhatná el.
Uhh, nem is emlékszem mikor olvastam ilyen jó, izgalmas, lebilincselő történetet. Szántó Dánielnek elképesztően jó a mesélőkéje.

Olvasás közben azt gondoltam, hogy nagyon meg kellene filmesíteni. Annyira filmszerű volt az élmény. Szemem előtt elevenedett meg a történet, ahogy haladtam, és a puzzle darabkák kezdtek a helyükre kerülni, úgy döbbentem le a végeredményen. Sejtéseim, amik voltak egy csapásra elmúltak. Zseniális volt, a feszültség, az izgalom, hogy ki a társa a papnak, mi a szerepe a történetben. Hát nem volt semmi! Még a végén is voltak kérdéseim az egésszel kapcsolatban. Miért tette? Bár megvoltak a válaszok, de akkor is. Nem tudtam elfogadni.

Szerintem pörgős volt, tele jobbnál jobb csavarokkal. Azt se tudtam, mire számítsak. Nagyon sok szereplő volt benne, érdekes karakterekkel. Volt olyan, akit nem kedveltem, például Losonczi Barbara volt ilyen. Nyilván kellett egy negatív szereplő. Aztán ott volt Miranda, hát őt sem tudtam hova tenni. Végül Botond, Balázs, Alex, Olivér érdekes karakterek voltak.

Továbbá azt el kell, hogy mondjam, a történetnek réteges mondanivalója van. Ha elolvasod, rájössz, hogy sok igazság van benne. Kezdetnek a vallásról, hitről szól, ahogy Budapestről is, és azon belül a társadalmi megosztottságról, a médiahajhászásról, ami megkeseríti a napjainkat. Mind, mind valóságosak. Dániel mesterien tudd írni, oda szegezi az embert, és elmond mindent, amit szeretne. Döbbenetesen jó érzékkel van megáldva. És merem remélni, hogy nem évek múlva fog felbukkanni, újabb sikersztorival a kezében.

Egyszóval, ez a könyv egy mester mű! Elképesztően jó. Ez a könyv lett az etalon számomra. Lelökte Réti Lászlót a képzeletbeli dobogóról, és felkerült helyére Szántó Dániel. Ezek után minden olvasmányomat hozzá mérem! Szívből merem ajánlani, aki még kacérkodik a gondolattal, hogy elolvassa. Megéri, érdemes megvenni.

 

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Alexandra

Libri

Book24

Írói oldala

 

2020. november 17., kedd

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos - ("Már az olvasás közben úgy éreztem, hogy fogom a motyómat, fonalaimat, tűimet, és megyek, megkeresem ezt a varázsos villamost. De aztán eszembe jutott, hogy mit csinálok, ha megtalálom. Na, ugye? Ilyen nekem is kell. Rég olvastam ilyet, ilyen jót. Azt sajnálom csak, hogy ennyire rövid volt. Nem lehetett volna hosszabb? Csak kicsit még… ")

 ~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm a Napkút Kiadónak és Dobó Dorottyának a lehetőséget, hogy elolvashattam ezt a nem mindennapi történetet, A zapumai kóbor villamos c. ifjúsági meseregényt. Azt hiszem, számomra nagy kedvenc lett. Nem gondoltam, hogy lesz még valaha kedvenc meseregényem. Hálásan köszönöm az élményt az írónőnek.

 

 Dobó Dorottya:
A zapumai kóbor villamos


Tartalom:

Zapumában elszabadult szellemvillamos járja a várost, fedélzetén két gyerekkel és egy pulival. Tomi nehezen találja a közös hangot az álomvilágban élő Bogival, ám a villamos rejtélyének felderítése érdekében kénytelen együttműködni a lánnyal. Bogi egy vérbeli kopó alaposságával veszi észre a bűntény kibogozásához szükséges apró jeleket, és csakhamar meglepő magyarázattal áll elő az elszabadult járművel kapcsolatban. Mindeközben a villamosigazgatóság központi épületében is nyomozás kezdődik, miután váratlan levelet kap a polgármester.

Miért indult el vezető nélkül a járat? Mi történik, ha eléri a város villamoshálózatának végét?

Hogy menekülnek meg a szerelvényen ragadt gyerekek? És egyáltalán, miért nincs rajta Zapuma a világon, egyetlen térképen sem?

 

 Véleményem
5/5

Óh, jaj ez a történet olyan aranyos volt! Szuper jó ifjúsági történet a tizenéves gyerekeknek. Nagyon élveztem az olvasását. Csak sajnos nagyon lassan haladtam vele. Nem, nem a történettel volt a baj. Sőt!

Sajnos az elmúlt hetekben, napokban picit túl sok minden jött össze, nem haladtam leggyorsabban. De megnyugtatok mindenkit, hogy Zapuma története szórakoztató, kikapcsolódást nyújt, és nagyon izgalmas.

Már az olvasás közben úgy éreztem, hogy fogom a motyómat, fonalaimat, tűimet, és megyek, megkeresem ezt a varázsos villamost. De aztán eszembe jutott, hogy mit csinálok, ha megtalálom. Na, ugye? Ilyen nekem is kell. Rég olvastam ilyet, ilyen jót. Azt sajnálom csak, hogy ennyire rövid volt. Nem lehetett volna hosszabb? Csak kicsit még…

Mindenesetre, így is élveztem. De jó lett volna hagyni, hogy jobban kibontakozzon a történet. Mert nem igazán tudom, miért is rabolták el a kislányt? Miért került fel a villamosra Bogi, és egyáltalán kicsoda ő? Sok kérdésem merült fel olvasás közben, de abban reménykedem, hogy ezek a válaszok, egy későbbi regényben fellelhetőek lesznek. Hiszen érdemes lenne, folytatni a történetet, szeretnék olvasni tovább, hogy mi lesz a főszereplőinkkel, milyen újabb kalandokba fognak keveredni.

Nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel szeretni fogom ezt a történetet. Igazán szórakoztató volt, ráadásul krimi szál is volt a regényben, ami még izgalmasabbá tette. Igaz volt két idegesítő személy, Bogi és Kelemen. Viszont Kelemen a történet végén mintha kicsit másképpen viselkedett volna. Végülis Bogival megbékéltem a végére, igazán aranyos, bolondos kislány. Ez a történet egyszerre krimi, mese és ifjúsági regény, minden korosztály bátran nekiállhat olvasni.
És akadtak benne érdekességekis... Mindenesetre Dorottyának köszönöm a lehetőséget, hogy elolvashattam.
Van egy kedvenc idézetem Tomitól, ha nem gond, azt meg is osztanám. Ebben nagyon is egyetértek vele. 

A barátait maga választja meg az ember, a testvéreit a szüleitől kapja, Bogit pedig a villamos adta neki, és most pont úgy érezte, mintha egy testvére heverne ott mellette.”

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni, mely várhatóan december 10-én jelenik meg.

Libri 

Líra

 

Facebook:

A zapumai kóbor villamos 

Ha támogatni szeretnéd:

2020. november 11., szerda

Előolvasás: Palotás Petra: Lélekszirmok ("Gyönyörűen ír, az életről, a szeretetről, a gondoskodásról, a tiszteletről és a barátságról. Ez a novella, a Lélekszirmok kötet újabb csodás történetei lapulnak meg. ")

~~~ Előolvasás ~~~

Szeretném, megköszöni az Álomgyár Kiadónak, és Palotás Petra írónőnek a lehetőséget, hogy megjelenés előtt elolvashattam csodálatos Lélekszirom c. novellás kötetét. Számomra ez a kötet egy gyönyörű történeteket tartalmaz. Az előző kötet a Igazgyöngy novellás kötetét szerettem, de ezt még jobban. Kedvencem lett, pedig nekem sosem volt kedvenceim a novellák. 

 

 Palotás Petra:
Lélekszirmok


Tartalma:

Szívet melengető történetek az ezerarcú szeretetről

Kevés szóval sokat mondani. Ez a novellák varázsa, amelyre oly nagy szükségünk van a feje tetejére állt világban. Történetek, amelyek néhány oldalon keresztül lelassítják a gondokkal teli rohanós hétköznapokat, hogy aztán erőt merítve belőlük újra tehessük a dolgunkat. Az Igazgyöngyök sikere megmutatta, hogy az olvasók mekkora becsben tartják a szeretetmorzsákat, amelyeket egy-egy ilyen írás ad a számukra. Mosoly? Meghatottság? Tanulság? Átértékelés? Palotás Petra legújabb novellás kötetében ezúttal is olyan érzelemkovácsoló pillanatképeket kínál, amelyek – mint a napsugár a virágoknál – oldalról oldalra bontják ki lelkünk szirmait.

 

Véleményem
5/5

 

Nagyon ritkán olvasok novellákat. De azt is csak, amit Palotás Petra ír.Gyönyörűen ír, az életről, a szeretetről, a gondoskodásról, a tiszteletről és a barátságról. Ez a novella, a Lélekszirmok kötet újabb csodás történetei lapulnak meg. Van is kedvencem belőle, de egy volt, amin kicsit elpityeregtem. Az a Barátság története illetve a másik A virágárus. Ez a kettő a kedvencem, e két történeten volt, hogy elpityeregtem. Nagyon kevés olyan történet van, amire ennyire lelkemre veszem. Ha Petra novellás köteteiről van szó, tőle jöhet bármikor, szívesen elolvasom.

Tanulságos és szép történeteket írt Petra. Annyi mindenről szól a történet, a barátságról, a szeretetről, a jóságról, a tiszteletről… Felsorolni is nehéz lenne…

Amikor elkezdtem olvasni, nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog, sőt első kötethez képest legjobb lett. Sokkal több, mint egy átlagos novella. Ezt mindenkinek egyszer el kell olvasni.
Ha lenne mód rá a molyon nem 5 csillagot, adnék erre, hanem 100-at, mert annyira jó, varázslatos történet.

Ez egy olyan történet, amikor esténként jó forró teával, kis takaróval a kandalló elé ülve foghatod kezedben a könyvet. S olvasok, és olvasol, és olvasol, alig bírod letenni, mire a történetek végére érsz úgy érzed majd, hogy a szíved, lelked megtisztul, könnyebbé válik. Pont, ezért szeretem olvasni Petra történeteit. Lenyűgöző, felemelő, a szeretet csodás érzés. Őszintén amilyen picikék ezek a történetek érdemes mindennap egyet elolvasni, akkor sokkal tovább fog tartani az érzés, a nyugalmi állapot. 


A könyvet itt tudjátok előrendelni. 

Megjelenés november.16-a.

Libri

Álomgyár Kiadó

Írói oldala:

 

2020. november 8., vasárnap

K. M. Holmes: Miénk a pillanat (Tiéd a főszerep 2.) - (Megmondom, nem tudok hibát találni ebben a történetben. Három nap alatt kiolvastam. Egyszerre vigyorogtam., csapkodtam és anyáztam egy sort. Különféle érzelmeket csalt ki belőlem ez a történet, tetszett az a rész, a könyvben, hogy voltak visszaemlékezések mindkettejük részéről és igazából végén derült ki, hogy teljesen másként emlékeztek vissza. ")

~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm az írónőnek, hogy lehetőségem nyílt elolvasnom a következő könyvét a Miénk a pillanat c. kötetét. K. M. Holmes, ugye nem gondoltad komolyan, hogy beérem ezzel a két könyvvel? Kérem a következőt. Annyira tudtam, hogy imádni fogom ezt a kötetet is. Nathan és Helena kapcsolata, forró szenvedélyes, igazi kis romantikus történet volt számomra. Köszönöm, kedves írónő, hogy odaláncoltál engem. 

K. M. Holmes:
Miénk a pillanat

(Tiéd a főszerep 2.) 


Tartalom:

Bűvölet zongoraszóra 
Helena Jones azért érkezik Los Angelesbe, hogy interjút készítsen barátnője, Camie nagy sikerű filmsorozatának szereplőivel. Arra azonban nem számít, hogy az élete hamarosan a feje tetejére áll. Az interjú helyszínén szembetalálkozik egy ismerős, igéző szempárral, melynek tulajdonosa Nathan volt, akivel élete legperzselőbb éjszakáját töltötte évekkel ezelőtt, majd a férfi szépen felszívódott. 
Ám a véletlenek sorozata még csak most kezdődik. Egy bárban, ahol zongorahangok kíséretében változik meg minden körülötte, rábukkan apja titkos múltjára és újra Nathan bűvkörébe kerül. Vajon meddig lesz képes harcolni az érzelmeivel és ezzel a lélegzetelállító pasival? Van kiút a kétségbeesett sóvárgásból? 
Ha csak hárítania kell, az menni fog – véli Helena. 
Vagy mégsem?

leményem:
5/5

Ejh... Mit tett velem, K. M. Holmes írónő. Hát nem megint fantasztikus könyvet írt? Nagyon jól szórakoztam rajta. Imádtam, olvasni.

Nathan nem kis pályás fickó, ha valamit akar azt el is éri. Mondjuk a tesója sem elveszett lélek. Nagyon örültem, hogy szerepeltek Camie és Miguel. Imádom őket. Olyan aranyosak együtt. Na, de térjünk vissza Nathan-re és Helena-ra. Helenát kedveltem, mert ahogy ő is, én is a kedvelem a zongorát. Bár nem tudok zongorázni, engem is elvisz a zenéje, egy másik világba. Helenának gyógyír a zene, a lelkére. Sokat szenvedhetett… Főleg miután egy csúnya, fájdalmas családi titok került felszínre, amit felkavarta a lelkét.

Mason a másik kedvencem. Anyám, borogass. Ütődött ez a fickó, komolyan. A szövegei fenomenálisak. Legyen külön története neki is. Ajj, de olvasnám nagyon, biztos jó szövegei lennének.Azt hittem, hogy Nathan nem fogja bírni Masont, de nagyot tévedtem.

Őszintén megmondom, nem tudok hibát találni ebben a történetben. Három nap alatt kiolvastam. Egyszerre vigyorogtam., csapkodtam és anyáztam egy sort. Különféle érzelmeket csalt ki belőlem ez a történet, tetszett az a rész, a könyvben, hogy voltak visszaemlékezések mindkettejük részéről és igazából végén derült ki, hogy teljesen másként emlékeztek vissza. S ebből adódik a sok konfliktus, a bizalom hiánya és a meg annyi kérdés, hogy vajon azt érzik egymás iránt? Vajon tényleg, az volt az első szikra, amikor először találkoztak? Álom volt csupán vagy véresen komoly valóság. Faltam a betűket, hogy megtudja, tényleg az volt-e. Hiába éreztem végig, hogy ők ketten bizony egymásnak vannak teremtve, ha egyikük vagy a másikuk nem jön rá, mit is éreznek valójában.

Ezekután továbbra is várom írónő következő könyvét. Szívből ajánlom minden romantikus lelkű olvasóimnak, érdemes megvenni és elolvasni. Tanácsolom, hogy az első részét is vegyétek meg,

 

 A könyvet itt tudjátok megvenni:

Álomgyár Kiadó

K. M. Holmes írói oldala

2020. november 1., vasárnap

Ella Maise: Hozzád megyek Jack Hawthorne - ("Ella Maise egy csodálatosan tehetséges írónőnek tartom. Nem egy regényét forgattam már a kezembe, de remélem nem utoljára. Izgalmas, letehetetlen romantikus könyvet kaptam kézhez. Imádtam Jack-et, a morcos, komor képét.")

 ~~~ Recenzió ~~~

Szeretném, megköszöni az Álomgyár Kiadónak, hogy elolvashattam Ella Maise: Hozzád megyek Jack Hawthorne c. kötetet. Ella Maise a kedvenc írónőm, eddig két kötetét olvastam el, és nem volt kétség, hogy ezt is elolvasom. Írónőtől eddig két kötetét olvastam, az Akarlak, Adam Connor és Imádlak Jason Thorne c. regényeket, már akkor tudtam, hogy kedvencem lesz Ella.


Ella Maise:
Hozzád megyek Jack Hawthorne

 

Tartalom:

Őrült vagyok? Hozzámentem egy idegenhez. 
Amikor a jövőmről álmodoztam, nem így képzeltem el. De aztán jött Jack Hawthorne… 
Jack és én mindent fordítva csináltunk. Az első nap, amikor találkoztunk, megkérte a kezemet. Azt gondolnád, hogy egy pasi, aki ilyen jól néz ki, aki kissé ugyan rideg, mégis elbűvölő és teljességgel elérhetetlen, csak élete szerelmének kérné meg a kezét, nem? 
Nem. Engem kért meg. Egy totál idegent, aki még soha nem hallott róla. Egy idegent, akivel a vőlegénye csupán pár hete szakított. Azt gondolnád, a szemébe nevettem, és bolondnak neveztem – és még sok minden másnak –, aztán a lehető leggyorsabban otthagytam. Nos… pontosan ezt tettem, kivéve az otthagyós részt. 
Csupán pár perc kellett neki, hogy rábeszéljen erre az ajánlatra… mármint a házasságra. Hamarosan el is érkezett életem legboldogabb napja. Ja, nem. Életem legrosszabb napja volt. 
Őt hibáztatom azért, hogy belementem ebbe az egészbe. A csodálatosan kék szemét, azt a komoly arckifejezést, amelyről nem gondoltam volna, hogy ennyire bele fogok bolondulni.
A dolgok akkor kezdtek megváltozni, miután közölte velem, élete legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor elvett engem. Ugyan továbbra sem beszélt sokat, a tettei beszéltek helyette. És a szívem kezdett ráhangolódni erre a beszédre… 
Egyik percben még nem is ismertem, aztán ő lett a mindenem. 
Egyik percben még elérhetetlennek tűnt, aztán mintha teljesen átadta volna magát nekem. 
Egyik percben azt hittem, hogy ami köztünk van, az igaz szerelem. A következő percben már minden hazugságnak tűnt. 
Ella Maise, nemzetközi bestsellerszerző legújabb, romantikus története a szerelemről, a vágyról és a kétségekről ismét elbűvöli az olvasókat.

 

Véleményem
5/5

Ella Maise egy csodálatosan tehetséges írónőnek tartom. Nem egy regényét forgattam már a kezembe, de remélem nem utoljára. Izgalmas, letehetetlen romantikus könyvet kaptam kézhez. Imádtam Jack-et, a morcos, komor képét. Ahogy felengedett oldalról, oldalra nagyon tetszett, hogy ennyire látványosan fejlődött a jelleme. Végére igazán szerethető figura lett. Rose volt, aki megváltoztatta Jack-et. Meg mutatta milyen érzés szeretve lenni, Jack pedig a családot mutatta meg Rose-nak. Imádtam olvasni. Néha kuncogtam, sírtam, nevettem, mérgelődtem és csapkodtam jócskán. Annyi érzelmet váltott belőlem, rég volt már, hogy így éreztem egy történet iránt, nagyon kevés írónak sikerül belőlem kicsalni érzelmeket. Ez az 500 oldal maga volt a csoda.

Borzasztóan sajnáltam, hogy ilyen soká tartott kezembe venni ezt a kötetet. Viszont teljesen megérte kivárni. Nagyon is megérte. Néha kell egy olyan hangulat az embernek, hogy élvezettel tudjon elmerülni az olvasás világában. Ella Maise megtette, és tuti, hogy nem egyszer olvasós lesz számomra ez a kötet. Érdemes megvenni, elolvasni. Nekem nagy-nagy kedvenc lett.

Történetben volt két kedvenc szereplőm Owen és Sally, kíváncsi lennék arra, hogy az írónő ír-e külön történetet róluk. Én biztos elolvasnám. Az egyik kedvenc jelenetem mindenképp a kórházas volt. Nyilvánvalóan akkor jöttek rá igazán, hogy mit is éreznek egymás iránt. Csak, hát Joshua belerondított a dolgok közepébe. A házassági fogadalmat igyekeztek mindketten betartani, gondolok a betegségre, munkára stb. Azt hittem, hogy fellengzős, sablonos szerelmi történetet fogok olvasni, de nem. Szépen lassan alakult ki mindkettőjükben a szerelem, a ragaszkodás. Pont ezt szeretem. Szóval, mint mondtam Ella csodás könyvet írt.

Mindenesetre egy élmény volt elolvasni, kerek egy nap alatt sikerült elolvasnom, annyira magához láncolt. Igazán üdítően hatott rám, kellemes kikapcsolódást nyújtó történet volt. Igazából ennél többet nem is tudnék mit mondani, annyit mondhatok, ha szemezel ezzel a könyvvel, akkor javaslom, olvasd el. 

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Álomgyár Kiadó

Bookline