2020. november 29., vasárnap

Kedvenc idézetek: Kopácsi Krisztina: Sötét múlt - ("Idei év egyik nagy kedvenc. Azt hiszem újra fogom olvasni.")

A mai blogbejegyzésemben újabb kedvenc idézetet hoztam nektek, Kopácsi Krisztina: Sötét múlt c. kötetéből válogattam. Majd nyomtatott példányban is szeretném egyszer beszerezni, hogy ott legyen a polcomon ez a fantasztikus történet.


Kopácsi Krisztina:
Sötét múlt

Tartalom:

Egy vagyonos és jóképű férfi. Egy szegény, de csodaszép lány. Az esély, hogy valaha is találkozzanak, egy az ezerhez. A sors mégis úgy dönt, hogy egy véletlen baleset eredményeképp keresztezzék az útjaik egymást. Alex és Stephanie között lassan lángra lobban a szerelem, ám kapcsolatukat egyre durvább fenyegetések árnyékolják be. Végül Stephanie cserbenhagyásos gázolás áldozata lesz, amit csodával határos módon túlél. Minden nyom egy ember felé mutat, és a zaklatót letartóztatják. De vajon tényleg a bűnös került rács mögé? Amikor elrabolják Stephanie-t, robban a bomba, a múlt újra életre kel. Túléli-e a kapcsolatuk a napvilágra bukkanó titkokat? Vajon képes lesz-e Stephanie megbirkózni a szörnyű igazsággal és a feltáruló családi tragédiával?

 

Kedvenc idézeteim

















A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Kopácsi Krisztina  Szerzői Oldala

NewLine Kiadó

 

 

2020. november 25., szerda

Beleolvasó: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt 2.rész ("Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát. ")

Tegnapi beleolvasót folytatom mára nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt c. kötetéből. Ha tetszett a beleolvasó, akkor jegyezd elő, December 1-én jelenik meg, és még ebben a hónapban Netflixen is meg lehet nézni a filmet. Én nagyon várom mindkettőt. 

 

Lily Brooks-Dalton:
Az éjféli égbolt


 

Tartalom:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

 

BELEOLVASÓ

ENGEDÉLLYEL

Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett, hagyta, hogy a helyzet magánya befészkelje magát a tudatába. Végül hátat fordított az ablaknak, és végignézett az irányítótermen. Elkezdte félretologatni a kollégái munkáinak a maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és csak őt szolgálja ki. A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott visszhangoztak a hirtelen támadt némaságban. Augustine megpróbálta lenyelni a realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy kicsit túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig foglalkozzon vele. Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez visszamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi. Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik kiürül hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó matracán, ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy darabig csak hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt, talán olyan nyolcéves lehetett – ezt nem tudta biztosan kideríteni –, sötét, szinte fekete hajjal, ami kócosan hullott keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna szeme mintha mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne valami éber mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak optikai csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete felnyögött alatta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.
– Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó, gyere!
– Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a lányt is maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az irányítóterembe. Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt gyümölcsöt és magvakat, miközben felforralt egy kanna vizet, és a lány megette az egészet.
A férfi készített neki egy adag instant zabkását is, azt ugyanúgy befalta. – Ez nevetséges – jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban.
A lány továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet, azt lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem látott kislány megmagyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét. A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik pillanatban megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás zűrzavara, a félrekommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták: „Azt hittem, veled van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”. De leszállt az éj, és senki nem tért vissza. Augustine másnap megpróbálta felvenni a rádiókapcsolatot az Alert katonai bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő támaszponttal az Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpásztázta a többi frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte a sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr frekvenciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok kihaltan zümmögtek; még a katonai légi csatornákból is csak csend áradt. Úgy tűnt, mintha egyetlen rádióadó sem maradt volna a világban, vagy egyetlen élek sem, aki használni tudná őket. Augustine tovább próbálkozott. Semmi. Csak a fehérzaj. Azt mondogatta magának, hogy ez csupán valami kihagyás. Egy vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja. De a kislány... vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor kérdéseket tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó kíváncsisággal bámulta, mintha egy hangszigetelő üveg túloldalán ülne. Mintha üres lenne; egy üreges lány kócos hajjal, komoly szemmel, hang nélkül. Augustine úgy kezelte, mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást tehetne – esetlen kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik faj képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta olyan holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket nézegethetett: egy adóvevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó dohos potpourrival, amit egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki kalauzzal. Minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy ez nem sok, de a lány nem tartozott hozzá, ő pedig nem az a fajta ember volt, aki kóbor jószágokat fogad be. Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap felkelt, és ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen kereste a lányt: a hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott, mint egy lusta macska; a forgószékeknél, amelyekben gyakran pörgött; az asztalnál, ahol egy elromlott DVD-lejátszó belsejét piszkálgatta egy csavarhúzóval; a vastag, mocskos ablaküveg előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat bámulta. Sehol sem találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt, viszont soha nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb mindig megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak babák, sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a magáénak nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És, mint arra emlékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a gyerek. A hosszú sarkköri éjszaka során, többhétnyi teljes sötétség után, majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a csendet, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.
– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.
Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a kísérteties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott – azokat a hosszú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány kibámult az irányító központ ablakából, mintha a kopár vidék alig észrevehető mozgásait narrálná egy másik nyelven. Amikor aznap végre megszólalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt a hangja, mint amilyenre Augustine számított, és magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni abban, hogy a lány képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg más az anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki, amerikai vagy talán kanadai akcentussal.
– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem utalva arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris csak bólintott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a szárított marhahúst, amit vacsoráztak, két kézzel tartva a csíkokat, úgy harapva ki belőle a darabokat, mint egy kölyökragadozó, aki csak most tanulja használni a fogait. Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem sokat.
A neve felől érdeklődött.
– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét ablaktól.
– Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont szemöldökkel meredt a saját tükörképére.
Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek örülni szoktak, nem?
– Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár pillanattal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is feltette, de muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre kiderül, mit keres itt ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott. Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem mondott egyebet sem azon a napon, sem később. Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A lány intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az intelligenciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az elején, közvetlenül azután, hogy rátalált, amikor még a rádiófrekvenciákat pásztázta, és abban reménykedett, hogy valaki eljön a gyermekért, felbukkan a halotti némaságból, felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül maradhat. A lány már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akklimatizálódni, amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott, a frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a gyermek jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül elhalványult.Gyökeret vert benne a csodálat magva, és Augustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart ez a sötétség.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az a csillag igazából egy bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott az égboltra. – Elhinnéd?
Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az anyja azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér pötty közvetlenül a házak teteje felett a Jupiter. Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette volna, miért különbözik annyira a többi anyukától az utcájukban. Az anyja lelkesedése magával sodorta, a szomorúsága lesújtotta; olyan lázas odaadással követte a hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta a szemét, maga előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna haját, tükör nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző ragyogást a szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott michigani szomszédságuk felett. Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta volna magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva teljesen egyedül, talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd. Augustine soha nem volt különösebben bátor gyermek. Lehet, hogy kísérletet tett volna a szökésre: összegyűjtve némi felszerelést, elmasírozik a kopár messzeségbe, hazafelé, hogy aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a kis Augie-nak azt mondták volna, hogy nincs már meg az otthona, ahova hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz? Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra, öregkorára az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem gondolkozott a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett benne – olyan élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég maga mögött hagyta őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak eszébe, ahol korábban dolgozott, nők, akiket a karjában tartott, publikációk, amelyeket ő írt, az általa tartott beszédek. Volt idő, amikor az egyetemi előadásai több száz embert odavonzottak. Utánuk mindig várta a rajongói csoportja, hogy autogramot kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a sikerei, a szex, a diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek akkoriban olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán
nem számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá égtek, az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak. Augustine mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is egyetemeken fogják tanítani, amikor ő már nem lesz, és még meg sem született kutatók nemzedékei írnak majd róluk. Azt hitte, hogy amit maga után hagy, az évszázadokig fennmarad. Ebből a szempontból önnön halandósága lényegtelennek tűnt. Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi életére gondolni. Hogy hiányzik-e neki. Egyáltalán felfogta-e, hogy végleg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy nővér, esetleg mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett volna, melyik hiányzik neki leginkább. A hosszú éjszaka vége felé együtt kerülték meg a létesítményt a friss hóban csoszogva, ami a régi fagyott tetején kavargott. Az alacsonyan lebegő hold világította be útjukat. Mindketten a legmelegebb ruháikba burkolóztak be; olyannak tűntek vastag télikabátjukban, mint a csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette az orra meg a szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szempillájára jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Irisegyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével felmutatott az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az Esthajnalcsillag pislogott. Augustine követte a tekintetét.
– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.
A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem kérdés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine is ment utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.Amikor Augustine úgy döntött, hogy az obszervatóriumban marad, a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok nyomon követése, a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és az azt követő rádiócsend után úgy érezte, a megfigyelések, a katalogizálások, a kereszthivatkozások nagyobb jelentőséggel bírnak, mint valaha. Csak ez állt közötte és az őrület között: egy vékony membrán abból a hitből, hogy amit csinál, hasznos és fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy gondolatai ne zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civilizáció megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt
az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a mérhetetlen nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult számára. Furcsább és kolosszálisabb volt minden egyébnél, amit valaha megtapasztalt. Az emberiség pusztulása. Az életművének a teljes eltörlése. Saját jelentőségének az újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az obszervatóriumon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont nem. Eleinte csak a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló programok ellenőrzése és Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen horgonya óvta meg az őrület sodrától. A lány kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett egy könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi pánifélelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és nyugodtabbá vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette magát rajta.Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem közelgett a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek. Átprogramozta a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága kielégítésére, és egyre több időt töltött odakint, a kihalt épületek között bóklászva a hosszú éjszaka mélykékjében. Mindent, amit használt, átvitt az irányító központ legfelső szintjére, egyesével. Egyenként végighúzta a matracokat a havon, majd fel a lépcsőn, szintén egymás után. Iris mögötte battyogott egy láda konyhai eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy kifújja magát, hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis teremtés volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol korábban csak íróasztalok, számítógépek meg papírokkal telerakott iratszekrények sorakoztak. Rengeteg konzervet és szárított élelmiszert vittek magukkal, palackozott vizet, üzemanyagot a generátorhoz, akkumulátorokat. Iris zsebre vágott egy pakli kártyát. Augustine kimentett egy szépiaárnyalatú földgömböt az egyik épületből, és a hóna alá csapta; a réztengely az oldalába nyomódott vastag télikabátján keresztül. A harmadik szint elég nagy volt kettejük számára, de amikor beköltöztek, döbbenetes mennyiségű lom borította: használhatatlan, idejétmúlt készülékek, elavult jegyzetek rég megcáfolt hipotézisekkel, a Sky & Telescope szamárfüles példányai. Miután nem talált megfelelő méretű üres felületet a földgömbjének, Augustine lerakta a padlóra, majd némi nehézség árán kinyitott egy súlyos ablakot, és habozás nélkül kidobott rajta egy öreg, poros számítógép-monitort. Iris odaszaladt a matracok mellől, hogy megszemlélje a maradványait odalent, azt a néhány sötét alkatrészt a fehér havon, amelyek némelyike még mindig lefelé gurult a hegyoldalban. Némán, kérdő tekintettel meredt a férfira.
– Lom – jelentette ki Augie, aztán lerakta a földgömböt a monitor korábbi helyére. Jól mutatott ott, egy szép tárgynak tűnt a természettudomány hulladékai között. Augustine azt tervezte, hogy később, miután a hold felkel, kimegy, és összegyűjti a szemetet, de nagyon jó érzés volt számára kihajítani a monitort az ablakon. Egy apró megkönnyebbülés. Megfogta a hozzá tartozó billentyűzetet, amelyre rátekeredett az egér zsinórja, és átnyújtotta Irisnak. A kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az éjszakába, akár egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg levegőbe, hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben. Miután a nap visszatért, kettesben sétákat tettek a melléképületeken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és lenyugszik. Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát. Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli völgybe mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan, ahol Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van, szalmaszerű szálakban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta rejtőzik. A pézsmatulkok hatalmasak voltak, bozontos bundájuk vastag nemezfonatokba állt össze, és szinte a földet seperte. Hosszú, görbe szarvuk az ég felé meredt. Ősöregnek, szinte történelem előttinek hatottak – mintha már jóval azelőtt itt legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt, és jóval azután is itt legelésznének, hogy az ember építette városok, összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t, hogy egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok, némán rángatta maga után. Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen egyhuzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az állatokat. Eszébe jutott a kis fegyvertároló az obszervatóriumban, azok a vadászpuskák, amelyeket soha nem használt. Felmerült benne, milyen lehet a friss hús íze majdnem egyévi tartós, íztelen élelem után. Megróbálta elképzelni magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremtményt, hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit, leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben sem bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a vért és az erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a készleteik? Akkor vajon megy majd neki?
Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak reménytelenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És még valami: harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő vállát nyomja, amiért nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja valaki másra. Haragudott magára, amiért törődik a lánnyal, noha mindent megtett, hogy ne váljon fontossá számára. A túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszívesebben nem is gondolt volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos lejtését bámulta, miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül várta, hogy felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz, hogy égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban felkúszik az egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár pillanatba, ám amikor a pötty visszakanyarodott a délnyugati látóhatár felé, rájött, hogy az a Nemzetközi Űrállomás, amely még mindig kering, s továbbra is visszatükrözi a Nap fényét a sötét Földre.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

2020. november 24., kedd

Beleolvasó: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt 1.rész ("– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat. ")

Ma este egy kis beleolvasót hozok nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt c. kötetből. Mivel elég hosszú részlet van, így két részletbe hozom nektek. Én már nagyon várom, mint filmet, mint könyvben is. A könyv december 1.én fog megjelenni Agave Könyv Kiadónál. Érdemes előjegyezni rá.A film pedig december 23-án lehet megnézni Netflix-en.

Lily Brooks-Dalton
Az éjféli égbolt


Tartalom:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

 

BELEOLVASÓ

ENGEDÉLLYEL

 EGY

Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre. A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervató­rium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törő­dött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazó­ táskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksé­ge költöztető furgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliá­ba – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment. A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá. Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csú­csán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.
A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését ké­pezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre, délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt. A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutató felszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot, körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket, a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg. A látóhatárra hunyorítva éppen hogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét. Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mé­lyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját. Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta. Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpró­bálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk. A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel. Amikor visszatért az irányító központ tornyához, az ég színe mély alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel korábban. A teste mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az obszervatórium legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget, ahol a legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről meg a melléképületekből: két indukciós fő­zőlapot, egy hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy elektromos vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre, becsapta maga mö­gött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon. Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség – betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő magánya ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány flaneling lógott a kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi. Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta. Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve. Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt. Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához. Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni. A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre. – Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan. De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta, hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül, és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá. – Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges hangon
– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat.
– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértettem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem maradt. A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

2020. november 23., hétfő

Beleolvasó:J. D. Barker: Szíve helyén sötétség ("Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt. Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem. ")

 November 24-én jelenik J. D. Barker: Szíve helyén sötétség c. kötete. Aki ismeri a legutóbbi munkásságát, a Negyedik majom trilógiát, az nem fog csalódni ebben a kötetben sem. Egy hosszú beleolvasót hoztam nektek, egy kis kedvcsinálónak. Mindenesetre engem megfogott ez a történet.



J.D. BARKER 
SZÍVE HELYÉN SÖTÉTSÉG 
 

 Tartalom:
 

Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb  szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.

BELEOLVASÓ

Engedéllyel 


Bejegyzés 1984. 08. 08. 

„D” alany a szokványos paramétereken belül van. 

Charter Megfigyelőcsoport – 309. 


1 

– Lejárt az idő! 
– Csitt, te kis tökmag! Éppen a húgommal beszélgetek. 
Jo néni elővette a következő szál hosszú piros Marlborót a kockás vászontáskáján heverő dobozból, a szájába tette, meggyújtotta egy ezüstszínű Zippóval, és füstfelhőt eresztett a mennyország felé. 
– Azt mondtad, egy óra – tiltakoztam. – Ez ötkor volt. Most hat óra van. Lejárt az idő. 
Jo néninek nem volt időérzéke. Azt sem tartottam kizártnak, hogy képes lenne az egész napot a temetőben tölteni, és a sírkövekkel beszélgetni. 
Pontosabban anya sírkövével. Apával nem állt szóba. Őt nem kedvelte túlságosan. 
– Két óra múlva kezdődik a Knight Rider. 
– Nem fogsz lemaradni róla. 
– A múltkor is lemaradtam – emlékeztettem Jo nénit. – Hat óra harminc perckor indultunk el innen, hétre értünk haza, megvacsoráztunk, rákényszerítettél, hogy megfürödjek, és mire leültem a tévé elé, már a felénél járt a film. A Knight Rider t nem lehet a felétől megnézni. Az elejétől kell végignézni. 
Jo néni beleszívott a cigarettájába. 
– Félelmetes emlékezőtehetséged van ahhoz képest, hogy még csak nyolcéves vagy. 
– Elindulunk végre? 
– Még nem. 
Felsóhajtottam, és a rádióért nyúltam. 
Jo néni egy pokrócot terített a szüleim sírjára, hogy ne kelljen a vizes fűre ülnünk. Majdnem egész délelőtt esett az eső, és a pittsburghi napsütésnek 11 
nem sikerült felszárítania, függetlenül attól, hogy augusztus volt. A talaj is tocsogott a nedvességtől. 
– Négy év, Katy – mondta anya sírkövének Jo néni. – Négy év telt el azóta, mióta az a semmirekellő férjed elvett téged tőlünk… Tőlem és a kisfiadtól, Jacktől. 
– Nem apa ölte meg anyát. 
– Ő vezetett, nem? 
– Baleset volt. 
– Az apád részeg volt. 
– Anya két pohár bort ivott, apa pedig kólát. Ezt mondta a pincér. 
Benne van a rendőrségi jelentésben. 
Jo néni megigazította a virágokat anya vázájában. Sárgák voltak a körmei. A margarétát én választottam a Giant Eagle-ben idefelé jövet. Apa vázájában nem virágok voltak, hanem állott esővíz és gyom. Jo néni nem engedte meg, hogy kimossam. 
– Részeg volt, mielőtt elindultak. 
Megráztam a fejem. 
– Jeges teát ivott otthon, mielőtt átvittek hozzád. Anya is. 
– Ezt nem tudhatod. 
– Te mondtad az előbb, hogy félelmetes emlékezőtehetségem van. 
– Akkor még csak négyéves voltál. 
– Én csokis tejet ittam. Anya beleöntötte a csőrös poharamba, hogy elvihessem magammal. Megnéztük a Magnumot nálad, a kanapén, és rögtön utána lefektettél. Aznap este nem kellett megfürödnöm. 
– Hűha! 
– Elromlott a rádió. 
Végigtekertem a gombot az egyik végétől a másikig, de csak recsegett. 
– Nem romlott el, csak itt nehéz befogni a jelet. 
– Akkor miért hoztad el? 
– Mert néha sikerül befogni a jelet, és az anyád szerette a zenét. 
A Bob FM a 96.9-en sugárzott. Beállítottam a mutatót a kilencven-héttől kicsit balra. Huey Lewis mondott valamit egy új drogról, azután megint recsegés hallatszott. 
Visszatettem a rádiót a pokrócra, Jo néni táskája mellé. 
– Esetleg kihagyhatnám a fürdést. 
– Nem fogod kihagyni a fürdést. 
– Ha ma este nem fürdök, itt lehetünk hétig, és nem maradok le a Knight Rider ről – magyaráztam. 
Jo néni elnyomta a csikket apa sírkövén, azután egy apró bádogdobozba tette, amely kifakult, rózsaszínű pincérköténye zsebében lapult. Máskor a fűbe pöckölte volna, de itt, a temetőben nem csinált ilyet, főleg nem anya sírjánál. Elővette a következő szál cigit, meggyújtotta, és megint füstfelhőt fújt. 
– Oké, ma este nincs fürdés, de holnap kötelező. Rendben? 
– Rendben. 
– Akkor még egy óra – közölte Jo néni. – Mi van ideírva, Jack? El tudod olvasni? 
– Tudod, hogy igen. 
– Akkor olvasd! 
– Minden évben felolvastatod velem. 
– Mi van ideírva, Jack? – Jo néni megkocogtatta az öngyújtójával anya sírkövét. – Olvasd! 
Vágtam egy grimaszt. 
– Kaitlyn Gargery Thatch. 1958. február 16. – 1980. augusztus 8. Szerető feleség, anya és testvér. 
– Az én drága kishúgom! Azt is oda kellett volna írni, hogy „egy gonosz férfi ölte meg, aki a szomszédos sírba itta magát, és hiába tiltakozott, őt is magával cipelte, hogy ne kelljen egyedül lennie”. 
– Apa nem ivott. 
– Elég sokat ivott. 
Jo néni szerette az italt, főleg a bort, és mindenkiről feltételezte, hogy iszik. Lehet, hogy apa ivott, én viszont sohasem láttam. Anya ivott, de nem sokat. Kevesebbet, mint Jo néni. 
Apa sírkövére csak a neve, a születési és a halálozási dátuma volt rávésve, utóbbi megegyezett anyáéval. Ha Jo nénin múlt volna, apának még sírköve sem lett volna, de szerencsére nem rajta múlt. Apa egy szerszám kereskedésben dolgozott, és a munkatársai összedobták a pénzt a két síremlékre, mivel a szüleim nem tettek félre pénzt a temetésükre. Mindkét sírkő fekete gránitból készült. Anyáé csillogott, mert Jo néni gondosan áttörölgette, miután megérkeztünk. Apáét vékony por- és sárréteg borította, ami alatt a kőnek tompa fénye volt. Később majd visszajövök, és letakarítom, hogy ugyanúgy csillogjon, mint anyáé. 
Négyéves voltam, amikor meghaltak, és akkor a sírkövek lekerekített teteje még fölém tornyosult. De azóta harminc centivel magasabb lettem. 
Most felálltam, és lesimítottam a farmeromat a csontos térdemen. 
– Hová készülsz? 
– Sétálni akarok. 
Jo néni összeráncolta a szemöldökét. 
– Itt kellene maradnod és beszélgetned az anyáddal. Biztosan érdekli, hogy mi történt veled az elmúlt egy évben. 
Megint grimaszoltam, és anya sírkövére fektettem a tenyerem. 
– Nyolcéves vagyok, anya. Nincsenek barátaim, mert a gyerekek többsége ostoba. Jo néni még mindig nem engedi meg, hogy csokis kekszet egyek reggelire, az iskola pedig unalmas. Egy év múlva megint jelentkezem, vagy talán hamarabb, ha közben történik valami változás a kekszet illetően. 
Jo néni elhessegetett a cigarettás kezével. 
– Menj! De ne csavarogj el túl messzire! 
Vetettem egy pillantást apa sírkövére. Majd később visszajövök, és beszélek vele. Nem akartam, hogy a nagynéném is hallja. 
Felkaptam a plédről a rádiót, és amennyire csak lehetett, kihúztam az antennát. Felcsavartam a hangerőt, és az apró dobozt magam előtt tartva elindultam felfelé a dombon a temető másik része felé. 
A szüleim sírja a temető déli végében volt, egy vörös juharfa alatt. 
Augusztusban úgy rikítottak a levelei, mint a tűzoltókocsi. 
Egy pillanatra megszűnt a recsegés, és mintha Elton Johnt hallottam volna, de aztán megint eltűnt a hang. Felértem a dombtetőre, és balra fordultam. Gondosan a kikövezett járdán haladtam, nehogy rálépjek a két oldalán sorakozó sírokra. 
Amikor a kriptákhoz értem, megtorpantam. 
Pittsburghben sok temető volt, köztük ez, az All Saints Hollow az egyik legnagyobb. 
A kripták. 
Nem kedveltem túlságosan a kriptákat. 
Valahányszor temető mellett hajtottunk el autóval, Jo néni mindig azt mondta, nem szabad levegőt vennünk, nehogy megtaláljon bennünket a holtak lelke. Nem tudom, hogy ez a szabály a temetőn belül miért nem volt érvényes, a kriptákra mindenesetre érvényesnek kellett lennie. Itt nem mozgott a levegő. Elképzeltem, hogy a halottak kikukucskálnak a kövek repedésein, és készenlétben tartják csontos kezüket, hogy elkapják a gyanútlan kisfiúkat, és miután behúznak bennünket azokba a zömök építményekbe, nyomtalanul és örökre eltűnünk. 
Mély levegőt vettem, a mellkasomhoz szorítottam a rádiót, végigrohantam a kripták között a járdán, és amikor Steve Perry üvölteni kezdett a hangszóróból, majdnem megbotlottam. 
Miután elértem a kriptasor végére, kifújtam a levegőt. A hangszóró megint recsegésre váltott. Nem értettem, hogy a rádió miért működik a kripták között, de nem is érdekelt. Majd keresek másik helyet. Oda nem akartam visszamenni. 
Szemügyre vettem a százhetven hektáron elterülő hegyeket. Jo nénit és a vörös juhart már nem láttam. 
A temető egy sűrű fasorban végződött. A fák alatt fekete fémpad állt, egy fűzfa hajlott rá. Keskeny levelek és az ágakra telepedett nehéz moha alkotta árnyékba borult lombsátrát. A padon egy lány ült. Körülbelül harminc méterre tőle egy nő állt zsebre tett kézzel, hosszú fehér kabátban a temető egyik belső útján parkoló, fehér városi terepjáró mellett. 
Az időjárás nem indokolta a kabátot – nem tombolt a hőség, de nem is volt túlságosan hideg –, ám a nőt ez láthatóan nem zavarta. Nyakig begombolta a fehér ruhadarabot. Amikor felértem a dombtetőre, a nő felém fordult. A szeme fekete volt, és sólyomszerű. A haja, amely ugyan-olyan fehér volt, mint a kabátja, kissé lobogott az enyhe szélben. Ahogy meglátott, megfeszült a teste, és kihúzta magát. Kivette a zsebéből a kezét, ökölbe szorította, és amikor leengedte a combja mellé, eltűnt a kabát redői között. Gyanakvóan és furcsán végigmért, azután ismét a padon ülő lány felé fordította a fejét. 
A lány fodros fehér blúzt viselt, szintén nyakig begombolva, derekán gondosan a térdig érő fekete szoknya alá igazítva. Hosszú, göndör barna haja a vállára és a hátára omlott. Az egyik oldalon az arcába lógott, a másikon a füle mögé volt tűrve. Sötét szemét egy puha kötésű könyv lapjaira szegezte, amelyet kesztyűs kezével az ölében tartott. 
Nem tudom, meddig álltam ott. 
Nem tudom, miért álltam ott. 
Mégis ott álltam, és a lányt néztem, aki óvatos elszántsággal lapozta a könyvet, és némán mozgott a szája, mintha felolvasást tartana az egy-személyes közönségének. 
A rádiómból üvölteni kezdett a Jessie’s Girl című szám. A lány felkapta a fejét, rám szegezte a pillantását, és az egyik kezével gondosan megjelölte a könyvben, hol tart. 
Esetlenül babráltam a rádió gombjaival, és lehalkítottam. 
Nem emlékeztem rá, hogy odamentem volna a padhoz, de egyszer csak ott álltam mellette. 
A lány összeráncolta a szemöldökét, és kíváncsian félrebillentette a fejét. 
– Hűha! Te aztán elég csúnya kisfiú vagy. 
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért hallgattam. Tudtam, hogy nem vagyok csúnya. Jo néni mindig azt mondogatta, szerencsés vagyok, hogy az anyámra ütöttem, és nem az apám külsejével vert meg a sors. Volt egy fényképem apámról, amelyet sikerült elrejtenem a nagynéném elől. 
A rozsdás Fordja mellett állt, és úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Akkor is abban ültek anyával, amikor… 
– A ruhád is ócska. 
A lány furcsa, kissé James Bondra emlékeztető akcentussal beszélt. 
A rádió felsikított, elnyomta Rick Springfieldet és minden más hangot.
Kikapcsoltam, visszadugtam az antennát, és azon kaptam magam, hogy leülök a pad másik végére. Megint nem tudtam, miért csinálom. Végtére is ő egy lány, és nekem nem volt a lányokkal semmi dolgom, főleg nem olyannal, amelyik kényeskedő, illedelmes és virágillatú. Mégsem szaladtam el. Leültem arra a padra, és nem vettem tudomást a gyomromban érzett, furcsa bizsergésről. 
A terepjáró mellett álló nő felé biccentettem. 
– Ő az anyukád? 
– Nem, ő nem az anyám. 
– Akkor miért tart szemmel téged? 
– Mindig ezt csinálja. 
– Elég ijesztő. 
A lány elmosolyodott, de csak egy pillanatra, mintha a mosolya külön-leges ajándék lenne, amelyet nem osztogat csak úgy bárkinek. 
– És te miért mászkálsz egyedül a temetőben? Hol vannak a szüleid? 
– Meghaltak. 
– Tényleg? Ki ölte meg őket? 
Nem azt kérdezte, hogy haltak meg, hanem hogy ki ölte meg őket. 
Mintha az lett volna a legtermészetesebb, hogy gyilkosság áldozatai lettek. 
– Mit olvasol? – kérdeztem, hogy témát váltsak. 
Nem akartam a szüleimről beszélni. Elég volt aznapra. 
A lány felemelte a könyvet, és megmutatta a borítóját – Charles Dickens: Szép remények. A papírfedelű könyv gerince annyira megtört a sok használattól, hogy fehérre koptak rajta a színek. A borítója is hasonló állapotban volt. Legalább ezerévesnek látszott, mintha egy pincében heverő dobozból menekítették volna ki. 
– Ebben van a fiú és a tutaj? 
– Hmmm. Ezek szerint nemcsak csúnya vagy, hanem műveletlen is. 
– Ezt hogy érted? 
– A Huckleberry Finn kalandjai ra gondolsz. Azt a könyvet nem Dickens írta, hanem Twain. Ő csak egy firkász. A Twain nem is a valódi neve. Ha-jóskapitány volt, akinek sikerült papírra vetnie néhány gondolatot, amikor éppen nem a szerencsejátékkal és az ivással volt elfoglalva. 
Semmit sem olvastam Twaintől, sem Dickenstől. A könyvtáram a Hardy Boys kalandregény-sorozat feléből és néhány tucat képregényből állt. Az ismerőseim közül senki sem olvasott Twaint vagy Dickenst, még a szüleim és Jo néni sem. 
– És miről szól a Szép remények? 
A terepjáró mellett álló nőnek sikerült közelebb húzódnia hozzánk. 
Nem vettem észre, hogy megmozdult, most azonban alig három méterre állt tőlünk, a szeme sarkából figyelt bennünket, és nyilvánvalóan minden szavunkat kihallgatta. 
A lány lepillantott a kesztyűs kezében tartott könyvre. 
– Minden benne van, ami igazán fontos. 
– Ezt nem értem. 
– Nem csodálom. 
– Megnézhetem? 
A könyvért nyúltam, mire a lány riadtan kihúzódott a pad szélére. A nő közelebb jött, de amikor a lány felpillantott rá, megtorpant. A lány letette a könyvet a padra, és odacsúsztatta nekem az ujjai he-gyével. Úgy tűnt, a nő ettől megnyugodott. 
Felemeltem a könyvet, és elolvastam a hátsó borítón lévő szöveget. 
– Stellának hívnak – mondta a lány. – A könyvben szereplő lányról kaptam a nevem, habár őt Estellának hívják. 
Odanyújtottam neki a könyvet. Arra számítottam, hogy megkér, csúsztassam vissza a padon, de nem így történt. Kikapta a kezemből, és visszatette az ölébe. 
– Ha egy lány elárulja neked a nevét, az udvariasság azt diktálja, hogy viszonozd a gesztust. 
– Viszonozzam? 
A lány felsóhajtott. 
– Ugyanúgy kell felelned, ugyanazt kell tenned. 
– Ó, engem Jacknek hívnak! Jack Thatch. 
– Szokványos név egy szokványos fiúnak. Mi a valódi neved? A „Jack” nem valódi név. Az esetek többségében a John becézése, amit sohasem értettem. Nem olyan, mint például a Mike és a Michael. Inkább mint a Bill és a William, ami még furcsább. 
– A teljes nevem John Edward Thatch – feleltem. – De mindenki Jacknek szólít. 
– Természetesen. És milyen rokoni szál fűz Edwardhoz? Bizonyára a családod egyik tagjának a neve. 
– Az apámat hívták Edwardnak. Mindenki Eddie-nek szólította. Te hány éves vagy? Furcsán beszélsz. 
A lány először felpillantott a nőre, azután le, a könyv borítójára. Piszkálni kezdte a lapokat. 
– Nyolc. 
– Nem úgy beszélsz, mint egy nyolcéves. Én is annyi vagyok. 
– Nos, te sem beszélsz úgy. 
– Stella! – szólalt meg halkan és kissé fenyegetően a nő, mintha kiköpte volna a nevet. – Indulnunk kell. 
Stella megint felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Válaszolt valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem, az idősebb nő azonban láthatóan igen, pedig távolabb volt Stellától, mint én. 
A nő megrázta a fejét, Stella összeráncolta a szemöldökét, lecsusszant a padról, és lesimítgatta a szoknyáját az egyik kezével. Rálépett a gyepre, és elindult a nő felé. 
– Szia! – szóltam utána, és felemeltem a kezem. 
Erre megtorpant, és felém fordult. 
– Igazán örülök, hogy megismerhettelek, John Edward Jack Thatch. 
Elindult felfelé a dombon, a várakozó terepjáró felé. A nő néhány lépés távolságból követte. Amikor Stella megfordult, ő is megfordult, és a szél belekapott a kabátjába. Megpillantottam valamit alatta, és a mai napig tisztán emlékszem a látványra: egy puska csöve simult a combjához. 
Stella beült a hátsó ülésre. A nő rácsukta az ajtót, és ő eltűnt a sötétített ablak mögött, amely egyre kisebbre zsugorodott, ahogy elhajtottak. 



– Hagytam tíz dollárt a pulton a pizzafutárnak. Már leadtam a rendelést. 
A teljes összeget add oda neki! Nyolc dollár a pizza, kettő a borravaló, világos? 
– Világos – feleltem, miközben a tévé képernyőjére tapadt a szemem. 
Jo néni előző évben lecsapott egy Atari 2600-ra egy garázsvásáron, amelyhez egy doboznyi játékkazetta is tartozott. Most éppen a Pac-Man volt a kedvencem, és egész ügyesen csináltam. A Ms. Pac-Manben még jobb voltam, de azt csak a játékteremben lehetett játszani. A Pitfallt is élveztem. 
– Hallod egyáltalán, amit mondok? 
– Pizza, pénz, borravaló, felfogtam – dünnyögtem. 
– Oké. És mit nem csinálsz, amíg nem vagyok itthon? 
– Nem nyitom ki az ajtót. 
– Csak a pizzafutárnak. 
– Csak  pizzafutárnak. 
Jo néni lehajolt, és puszit adott a fejem búbjára. Az egyenruhájának palacsinta- és égettpirítós-szaga volt. 
– Ma este én zárok, de éjfélre elvileg hazaérek. Ha szerencsém lesz, talán egy kicsit hamarabb. 
– És ha a pizzafutár egy baltás gyilkos, aki apró darabokra akar vágni? 
– Hát akkor ne adj neki borravalót! Mennem kell. 
A nagynéném egy pillanattal később kilépett az ajtón, és maga után húzta a friss cigarettafüstöt. 
Blinky, a szellem elkapott az egyik sarokban, és mivel ez volt a harmadik életem, elvesztettem a játékot. 
– Banyek! 
Hétéves koromig, vagyis egy évvel ezelőttig Jo néni bébiszittereket fogadott mellém, amikor dolgoznia kellett, viszont már nem engedhette meg magának. Azt mondta, olcsóbb lenne, ha nem menne be munkába, mint ha bemegy, és felvesz mellém valakit. Egyébként sem volt szükségem bébiszitterre. A többségük leült valahová, a barátjával beszélgetett telefonon (némelyik személyesen), és tudomást sem vettek rólam. 
Jo nénivel megállapodást kötöttünk. Nincs több bébiszitter, kapok egy dollárt cserébe azért, hogy nem keveredek bajba, és én döntöm el, mit eszem vacsorára. Mindig pizzát kértem. A pizza volt a legjobb a világon. 
A frissen szerzett vagyonomat képregényekre költöttem, a maradék pedig egy befőttesüvegben lapult az ágyam alatt. Eddig harminckét dollárt sikerült összegyűjtenem. 
Felálltam, nyújtózkodtam, és az ablakhoz mentem. 
Jo néni már a következő sarkon járt az út túloldalán. Megvártam, amíg belép a munkahelye, a Krendal’s Diner nevű étterem ajtaján, elszámoltam tízig, azután felvettem a cipőmet, és kiosontam a lakásból. 
Átmentem a folyosó túloldalára, és bekopogtam a 304-es lakás ajtaján. 
Miután nem kaptam választ, újra kopogtattam, ezúttal hangosabban. Már éppen arra készültem, hogy harmadjára is bekopogok, amikor az ajtó úgy nyolc centire kinyílt, a fém biztonsági lánc pedig megfeszült. 
A résen apró, mélyen ülő szempár kukucskált ki. Ms. Leech vastag szemüveget viselt, az arca öreg volt és ráncos, a haja ősz és borzas. 
– Mit akarsz? 
– Magának vannak könyvei, igaz? 
– Vannak könyvei? Szerinted így illik üdvözölni az időseket? 
Tudtam, hogy Ms. Leechnek sok könyve van, mert tavaly, amikor kezdtek elmaradozni a bébiszitterek, néha ő vigyázott rám. Az újságok is kupacokban álltak a lakásában. Jo néni azt mondta, hogy Ms. Leech gyűjtögető. 
– Charles Dickens egyik könyvét keresem, a Szép remények-et. 
– Charles Dickens? 
– Igen. Megvan magának? 
Ms. Leech átlesett lakásunk nyitott ajtajára. 
– Hol van a nagynénéd? 
– Dolgozik. 
– Nem lenne szabad elhagynod a lakást, amikor dolgozik. 
– Nem hagytam el. Itt van egy karnyújtásnyira. – A nyitott ajtó felé intettem. – Ha kölcsönadja azt a könyvet, megkínálom a pizzámból. 
Ms. Leechnek felragyogott a szeme. 
– Van pizzád? 
– Még nincs, de hamarosan kihozzák. 
Az öregasszonynak a pizza volt a gyengéje, főleg a pepperónis. Néha ananászt is tett rá. Jo néni azt mondta, hogy ez talán az időskori szenilitás jele, és azt hiszem, egyetértettem vele. Az ananásznak semmi keresnivalója a pizzán. 
Ms. Leech becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és betessékelt. 
– Igen, vannak könyveim. Sok könyvem van. Azt hiszem, az is megvan, amit te keresel. 
Amikor be akarta csukni az ajtót, emlékeztettem, hogy meg kell hallanunk a futárt, ezért hagyott egy félcentis rést, de nem szívesen. Észrevettem, hogy kétszer is hátrafordult az ajtó felé. Jo néni azt mesélte, hogy Ms. Leecht körülbelül tíz évvel ezelőtt kirabolták. Betörték az ajtót, berontottak a lakásba, és csúnya dolgokat műveltek. Senki sem árulta el nekem, hogy mik voltak azok a csúnya dolgok, de a szomszédunk jóformán nem hagyta el a lakását. Azt mondta, hogy azok a betörők hazáig követték, és ha nem megy ki többet, akkor nem követhetik. Amikor Jo néni boltba ment, neki is bevásárolt. Azt hiszem, sohasem láttam Ms. Leecht az épületen kívül. 
– Majd én szemmel tartom az ajtót – ajánlottam. – Maga keresse meg a könyvet! 
Úgy tűnt, ettől megnyugodott. 
Bólintott, és lassan átvágott a nappalin, gondosan kikerülve az újság-halmokat, nehogy felborítsa őket. 
– Igazán örvendetes, hogy felkeltették az érdeklődésedet a klasszikusok, de nem gondolod, hogy inkább valami olyasmivel kellene kezdened, mint a Huckleberry Finn? Az az angol fickó a nyomába sem ér Mark Twainnek. 
Dickens dagályos, és dől belőle a szó. Annyira elveszik a saját szövegében, hogy szerintem bizonyos időközönként meg kellett néznie a borítót, hogy emlékeztesse magát, melyik könyvet írja éppen. Twain kellemes és lényegre törő, sokkal velősebb. 
– Iskolai feladat – hazudtam. 
– Már elkezdődött az iskola? – kérdezte valahonnan a távolból Ms. Leech. 
Nem láttam őt, mert a nappali túlsó végében volt. 
– Csak két hét múlva kezdődik, de Mrs. Thomas feladta a nyári szünetre kötelező olvasmánynak. 
– Elég komoly könyv egy harmadikosnak. 
– Negyedikes leszek. 
– Ó, az egészen más…! 
Sejtelmem sem volt, hogy normális esetben hányadik osztályban szokás elolvasni ezt a könyvet, ha szerepel egyáltalán a kötelező olvasmányok listáján. 
– Megtaláltam! – mondta az idős nő. 
Ezután csattanás hallatszott. 
– Jól van, Ms. Leech? 
– Igen. Igen. Csak a lexikonjaim. Azoknak is a polcon kellene lenniük, de rengeteg helyet elfoglalnak. 
Amikor felbukkant, még borzasabb volt a haja, mint korábban, és egy puha kötésű könyvet tartott a kezében. 
– Kellemes emlékeim vannak erről a regényről. Ha kiolvastad, talán én is elolvasom újra. Ugye vissza fogod adni? 
Bólintottam, és a könyvért nyúltam. 
– Ha jól sejtem, a nagynénéd „a két keze munkájával”2 nevel fel. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, sok a hasonlóság közted és a fiatal Pip között. 
– Mit jelent az, hogy „a két keze munkájával”? 
Ms. Leech elmosolyodott. 
– Nem akarom elárulni, miről szól a könyv. Hamarosan megtudod. 
A borító egy fiatal lányt és egy fiatal fiút ábrázolt furcsa ruhában. A fiú mosolygott, a lány nem. 
Együtt vártuk meg a pizzát Ms. Leechcsel. A futárnál nem volt balta. 




Augusztus 17-én elromlott a légkondicionálónk. 
Egyszerű, ablak alá szerelhető szerkezet volt, nem a legdrágább fajta. Egy homokszínű doboz, amelyik működés közben hangosan hörgött, és vizet csöpögtetett a padlóra, mégis hűvösen tartotta a lakást azokon a napokon, amikor Pittsburghben tombolt a hőség. 
Augusztus 17-e is ilyen nap volt. A hőmérő 33 fokot mutatott délben, és percről percre melegebb lett. 
– Nem fogom kifizetni a lakbért, ha Triano nem vonszolja fel a valagát egy órán belül – közölte Jo néni. 
Odahúzta az ócska, lábtartós bőrfotelt a másik ablakhoz, amelyik alatt nem volt működésképtelenné vált légkondi, vizes ruhát terített a homlokára, és ledőlt. Kis idő elteltével levette a blúzát, halvány színű melltartóban és kék rövidnadrágban hevert a fotelban, csupasz lábfeje pedig a lábtartó mellett himbálózott. 
– Ez az ócskavas mindig akkor nyögi be az unalmast, amikor a legnagyobb szükség lenne rá – mondta. 
Arra gondoltam, a tél közepén sokkal kisebb az esélye, hogy elromlik a klímaberendezés, de ezt végül nem közöltem vele. 
– Kérsz egy pohár limonádét? – kérdeztem inkább. 
– Az nagyszerű lenne! 
Kimentem a konyhába, előtúrtam egy poharat a mosogatóban tornyosuló piszkos edények közül, elmostam, és megtöltöttem abból a kancsó limonádéból, amelyet korábban készítettem. Amikor odanyújtottam Jo néninek, óvatosan belekortyolt, azután egy hajtásra megitta az egészet. 
– Legközelebb talán tehetnél bele még egy kis cukrot, de azt hiszem, kezdesz belejönni. 
Egyelőre nem sikerült elkészítenem a tökéletes limonádét. 
A nagynéném lehunyta a szemét, és végiggörgette az üres poharat az arcán. 
– Miért nem odakint játszol? Egy korodbeli gyereknek nem kellene egész nyáron a lakásban gubbasztania. Kint kellene lenned a barátaiddal. 
– Nincsenek barátaim. Nem laknak a házban korombeli gyerekek. 
Erőtlenül legyintett egyet. 
– Talán ki kellene költöznünk a kertvárosba, egy hatalmas, medencés kastélyba akkora kerttel, hogy a szomszéd gyerekek sorba álljanak, hogy kitölthessék a jelentkezési lapot, hogy a barátaid lehessenek. Akkor majd kiválogathatnád a legjavát, a többit meg hazaküldhetnéd. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint kimenni az utcára, és adni egy esélyt annak, hogy belefutsz valami korodbeli srácba, és szerzel egy-két barátot hagyományos módon. – Jo néni elfordította a fejét, és hunyorogni kezdett a napsütés miatt, amely világos csíkot festett az arcára. – Szeretlek, kölyök, de nem kellene a nyári szünet utolsó két hetét velem töltened idefent. Néha elviselhetetlen tudok lenni, mint például most. Megparancsolom, hogy menj ki, és érezd jól magad. 
– De… 
– Most! – rivallt rám Jo néni. – És hatig nem akarom látni a képed. 
Tudtam, hogy nem érdemes vele vitatkozni. Felmarkoltam a képregényemet a konyhaasztalról, és kiszaladtam az ajtón. 
A temetőben találtam magam. 
Nem állt szándékomban erre jönni, de mivel ez volt a legközelebbi nyílt terület, ahol általában nyugalom honolt, itt kötöttem ki. Megálltam a szüleim sírjánál, a vázáikba tettem a Greenlee Road mellett szedett pitypangot, aztán a pólómmal letöröltem a port és a koszt apa sírkövéről. Ha Jo néni megkérdezi, mitől lett ilyen piszkos a ruhám, majd azt mondom neki, hogy a játék mocskos dolog. 
Miután elégedetten megszemléltem a végeredményt, felkaptattam a dombon, és visszatartott lélegzettel átszaladtam a kripták között. 
Arra számítottam, hogy a lány megint a padon fog ülni, de tévedtem. 
Néhány vörös juharlevél akadt a fémrácsok közé, ezt leszámítva azonban a pad üres volt. Tisztára söpörtem egy részt, leültem, és kinyitottam a képregényt a közepénél. Oda rejtettem el a vastag, papírfedelű könyvet,  
amelynek egy mosolygó fiú és egy nem mosolygó lány volt a borítóján. 
Kinyitottam, és olvasni kezdtem. 
Két nappal később visszamentem a temetőbe. A következő napon is. 
A pad mindig üres volt. Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt. 
Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem. 


 
A könyvet itt tudod előjegyezni.

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - ("Megjelenik december 1-jén! Filmpremier a Netflixen december 23-án! ")


Újabb könyvajánlóval jöttem. Még hozzá igencsak izgalmas könyvről van szó. Mely hamarosan Netflixen is látható lesz George Clooney főszereplésével Az éjféli égbolt címmel. Agava Kiadónál pedig dec.1-én jelenik meg Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt címmel. Trailert láttam már napokkal ezelőtt, és azt kell, hogy mondjam brutál jó film lesz. Könyvben viszont nagyon várom, hogy elolvashassam.

 

 „A kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead


Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Megjelenik december 1-jén! 

Filmpremier a Netflixen december 23-án! 


Fordította: Farkas Veronika


 

Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.


Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől.
Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek?

A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin az év legjobbjai közé válogatta, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle The Midnight Sky (Az éjféli égbolt) címmel filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét. 


Filmpremier a Netflixen december 23-án!

Ajánlások

„Lily Brooks-Dalton a kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead

„Gyönyörűen megírt, ritka posztapokaliptikus regény, amely az emlékezettel, veszteséggel és identitással foglalkozik. Emily St. John Mandel Tizenegyes állomásának vagy Kim Stanley Robinson Aurorájának rajongói értékelni fogják ezt a rendkívüli felfedezőutat.”

– The Washington Post

„Az éjféli égbolt tájleírásai lenyűgözőek, a befagyott sarkvidéktől kezdve a végtelen űrig, ráadásul a könyv a legnagyobb kérdésekkel foglalkozik – Mi marad a világ végén? Mennyit ér egy élet munkája? – egy mindig a csillagokat bámuló férfi és a csillagok közt lebegő nő nagyon különböző, de tagadhatatlanul összekapcsolódó élményein keresztül. Csendes regény, egy apokalipszis nélküli posztapokaliptikus történet, amely jóval az utolsó oldala után is sokáig megmarad az emberben.”

– Portland Mercury



Lily Brooks-Dalton

Vermont déli részén született és nőtt fel. Első regénye, Az éjféli égbolt a 2016-os megjelenését követően nagy sikert aratott, mintegy tizenöt országba adták el a jogait, George Clooney pedig filmre adaptálta (The Midnight Sky / Az éjféli égbolt), aminek ráadásul a főszerepét is ő játssza:

Vanityfair cikk

Port.hu


Lily Brooks-Dalton jelenleg a következő regényén dolgozik.


A kötet előrendelhető az Agave Könyvek webáruházában 

35 % kedvezménnyel!