Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Sky S. T. írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek Vigyázat! Jövök! és az A szomszédom egy jó pasi című e-könyve jelent meg, amit a Helma Kiadó oldalán lehet megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Először is köszönöm a lehetőséget. Külön öröm ez nekem, aki több mint tízezer kilométer távolságra él az otthonától, az olvasóitól.
Egy Heves megyei kis faluban nőttem fel. A négy tantermes iskolába felváltva jártunk délelőtt és délután, az alsó és a felső tagozat. Állandó volt a tanító és tanárhiány. Édesapám szénbányász volt, a föld alatt dolgozott, nagyon nehéz és veszélyes körülmények között, ezért számára mindennél fontosabb volt hogy a gyermekei ennél többre vigyék. Édesanyám a háztartást látta el és gondoskodott a családról, a kertről, az állatokról. Apai nagyszüleimmel laktunk egy házban, és ez két dologban volt meghatározó az életemben. Nagymamám egy igazi könyvmoly volt, szinte minden könyvet megvásárolt ami az „olcsó könyvtár” sorozatban megjelent. Ő adott először olvasnivalót a kezembe, neki köszönhetem hogy megszerettem az olvasást. Nagyapámmal pedig az erdőt jártuk amikor csak tehettük. Madárfészket kerestünk, erdei szamócát ettünk vagy éppen gombát szedtünk. Nagyon izgalmas és mozgalmas, ingerekben gazdag gyerekkorom volt. És ez meghatározta az egész életemet.
A könyvek révén
kinyílt előttem a világ. Emlékszem, talán 12 éves lehettem amikor Gróf Széchényi
Zsigmond afrikai vadászkalandjairól olvastam éppen (ha jól emlékszem a Csui
című könyvet) és hónapokig arról ábrándoztam hogy egyszer majd én is elmegyek
Afrikába. Minden egyes könyv megmozgatta a fantáziámat, újabb és újabb
álmokkal, tervekkel gazdagította az életemet. Aztán persze szűk lett számomra
ez a világ, a falusi környezet. Középiskola, majd a főiskola következett, végül
a fővárosba költöztem.
Itt szó szerint mániákussá váltam. Amikor kinyílt előttem egy ajtó – akkor belevetettem magam az élvezetekbe, habzsoltam azokat, majd jött egy másik ajtó… Amikor színházba jártam, akkor szó szerint minden este színházban voltam. Amikor összejött egy jó társaság, akkor minden este táncolni mentünk. Aztán belecsöppentem a sportrepülés világába ami több mint húsz évig el sem engedett: hőlégballonozás, ejtőernyős és tandem ugrás, gyalogernyőzés, motoros sárkány, vitorlázógép – jöhetett bármi, csak repüljön. Ennek köszönhettem hogy hosszú évekig újságíróként is dolgozhattam, egyre többet, egyre több féle médiánál. De így jutottam el dél-Franciaországba, Le Puy-be hőlégballonozni, vagy a párizsi nemzetközi air-showra is. Az ejtőernyős csapattal kóstoltam bele a síelésbe, a lovaglásba, falmászásba. Mire valamit kipróbáltam, már ott is volt egy új lehetőség előttem.
Rengeteg az energiám,
muszáj feszegetni a határaimat, muszáj minden nap tanulnom valamit, legyen az
egy új technológia ismertetője vagy néhány angol szó, mindegy. Minden nap
szükségem van arra az érzésre, hogy bármire képes vagyok. Nekem a kihívás olyan
mint másnak a levegővétel. Így kerültem ki győztesen minden helyzetből,
betegségből, családi tragédiákból. És igen, így kerültem Afrikába is.
Egyszerűen szükségem volt egy még nagyobb kihívásra, hogy bebizonyítsam
magamnak, ott is megállom a helyem.
Éppen ezért meggyőződéssel vallom, hogy nem lehet rossz helyre születni. Hogy egyedül mi vagyunk azok akik eldöntjük, hogyan akarunk élni. Beérjük-e az álmodozással vagy mindent megteszünk azért hogy az álmaink valóra is váljanak.
Vigyázat! Jövök! c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Ezt a
könyvemet később terveztem megírni. Meg volt az alapötlet, meg egy egyszerű
cselekményváz amikor elküldtem véleményezésre a munkatársamnak, Faynek. És ő
ezt írta vissza: „Édes Istenem! Légy oly kedves és mindenképp írd meg a
történetet! Ha másért nem hát az én kedvemért! Imádom az ilyen koncepción
alapuló könyveket. Főleg azért mert a könyvekben olyan rém egyszerűnek tűnik
minden, de az életben ez szinte soha sincs így. És nyugodtan engedd szabadjára
a képzeletedet. Aminek csak egy százalék esélye van hogy a valóságban megtörténhet,
azt nyugodt szívvel írd bele a történetbe. „
Lehet nemet mondani egy ilyen üzenetre? Ugye hogy nem!
Egyébként nem volt szükségem túl sok kutatómunkára hozzá mert az én életemben is nyüzsögtek a hasonló sztorik. Igazából alig három hét kellett hogy megírjam az első részt.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Ez változó. A már szintén megjelent A szomszédom egy jó pasi rengeteg olyan sztoriból épül fel aminek sok köze van a valósághoz, még ha nem is úgy, nem is akkor, és nem is azokkal az emberekkel... Ugyanakkor a második része, A férjem egy jó pasi (ami szintén még az idén fog megjelenni), szinte teljes mértékben a fantáziám szüleménye. A Vigyázat! Jövök!-ben sokkal több a fantázia mint a valóság, a folytatás pedig teljes mértékben kitaláció lesz. A következő könyvem, ami néhány héten belül jelenik, meg, a Lotte elveszti a szüzességét, ennek az első részében fele-fele arányban van jelen a fantázia és a valóság, ugyanakkor a második rész, főleg a Namíbiában játszódó jelenetek saját élményeimen alapulnak. Lesz is egy képgaléria a könyv végén az általam legérdekesebbnek ítélt namíbiai fotókból. A „nagy dobás” majd az Asperg családi sorozat lesz szerintem, aminek az első része valamikor május-júniusban fog piacra kerülni, az ismét száz százalékban a fantáziám műve. Itt-ott felcsillan majd egy-két érdekesség ami az afrikai tapasztalataimhoz kapcsolódik, de semmi több.
Mivel nagyon gazdag
életet éltem és élek a mai napig, rengeteg mindent megtapasztaltam, nehéz úgy
írni hogy abból semmi ne köszönjön vissza a történeteimben.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Igazából az írás és az olvasás valahol mindig kézen fogva járt az életemben. Öt évesen az unokatestvéreim megtanítottak olvasni. Egyszerűbb volt, mint állandóan mesét olvasni nekem, reggeltől estig. Ráadásul a meséket már kívülről fújtam és amikor csalni akartak, ugrani egyet a történetben, vagy kettőt lapozni - azonnal rájuk szóltam. Azzal hogy megtanítottak olvasni, kinyitották Pandora szelencéjét. Amikor már untam az olvasást (akkor még nem volt annyi féle mesekönyv mint ma), elkezdtem meséket írni magamnak.
Az első nagy
sikerélmény akkor ért amikor 10 évesen elküldtem az egyik mesémet a Magyar
Rádióba egy gyerekműsor pályázatára, és azt nem csak felolvasták persze a
nevemmel együtt, de még egy ajándék könyvet is kaptam postán: Minden napra egy
mese volt a címe. És szó szerint a könyv 365 mesét tartalmazott. Innentől nem
volt biztonságban előttem sem papír sem ceruza.
Később, amikor óvónőképzőben foglalkozásokat tartottunk, ez a fajta kreativitás megint csak előnyömre vált, épp úgy mint azok alatt az évek alatt amíg tanítóként dolgoztam vagy még később amikor az újságírásban próbálgattam a szárnyaimat. Végül itt, Afrikában született meg bennem az elhatározás, hogy újra előveszem a régi történeteket, amit lehet leporolok, amit nem, azt átírom vagy felhasználom más könyvekhez. A Covid vírus okozta bezártságot na meg a millió órányi áramszünetet segített átvészelni az írás, így öltött végleges formát a legtöbb könyvem és ötletem.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Mivel olvasni is majdnem mindent szeretek, ugyanez áll az írásra is. Talán a horror műfaja meg az űrlények azok amik soha nem kerültek közel hozzám, se könyvben sem filmben. Az írásra is igaz ami minden másra az én életemben: soha nem mondom hogy soha.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Egyrészről megkönnyebbülök, hogy ezt is megcsináltam, más részről viszont már előre sajnálom magam az utómunkák miatt: megolvasás újra meg újra, javítás, aztán újabb megolvasás…. sokszor addig, amíg már kívülről fújom az egészet. Van hogy félre teszem kicsit, mert nincs meg az a fajta jó érzésem, hogy igen, itt van a pont a végén. Van hogy érzem, néhány karakter nem úgy muzsikál a történetben ahogy igazán szeretném. Ilyenkor rendszerint elküldöm a nyers kéziratot annak a néhány embernek akinek a véleménye sokat számít nekem, és várom az „ítéletet”.
Aztán amikor azt
mondom: itt a vége, mehet a kiadónak, akkor jön elő a legtöbb kétely belőlem:
észrevettem minden hibát? Az olvasóknak is érthető lesz a történet? Lehet hogy
mégis más kérdések kellettek volna a játékhoz? Biztos hogy érdekes másoknak is
hogyan írtam meg ezt a könyvet? Biztos hogy ez a borító volt a jó választás? De
még mielőtt eluralkodna rajtam a kényszeres újra-ellenőrzés, gyorsan belefogok
egy másik könyvbe, és ezzel tökéletesen elterelem a saját figyelmemet.
Miért használsz írói nevet?
Több oka is van ennek. Először is két olyan egymástól eltérő tevékenység az írás és amit az üzleti életben csinálok, hogy ezt mindenképpen külön kellett választanom. A másik komoly oka az írói nevemnek az, hogy szeretnék majd megjelenni a könyveimmel az angol nyelvű piacon, és oda mindenképpen egy olyan név kell, ami könnyen érthető és megjegyezhető. Ha már egyszer ilyen terveim vannak, akkor praktikusabb bevezetni eleve azt a nevet, amit később tovább tudok vinni magammal angolul is. Hiszen egy szerző neve is épp úgy egy brand, mint bármi más terméké. Ha megjegyezték, ha megszerették, akkor keresni fogják. Egy menet közbeni névváltoztatás épp úgy hatalmas rizikó mint egy arculatváltás.
Mivel jó néhány évig
dolgoztam marketing területen, ezért a saját megjelenésemet is megterveztem, a
névtől a könyvborítóra jellemző dizájnig, mindent. Az alap színeket, a betű
típust, hogy a sorozatok hogyan lesznek akár a borító alapján is
felismerhetőek, sőt még azt is, hogy melyik könyvvel kell elsőként megjelenni,
hogyan kövessék egymást a különböző könyvek, mennyi idő teljen el a sorozatok
egyes részei között. Ez mind-mind egy tudatos munka eredménye.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Szeretem magam kipróbálni és szeretem feszegetni a határaimat. Nagyon szeretnék krimit is írni, de félek hogy félni fogok közben… Ne nevess, én teljesen átélem írás közben a sztorit, van hogy hangosan nevetek, van hogy sírok miközben gépelek. Na most ha krimit írnék – valószínűleg félnék.
Egyébként a
hétköznapi kommunikációmat is ez a kicsit pikírt, kicsit csipkelődő stílus
jellemzi. Szeretem meglátni mindenben és mindenkiben a jót de ugyanakkor
félelmetes ellenséggé válok ha bárki ezzel visszaél. A főhőseim is kicsit mind
hasonlítanak rám – miért is ne? Erősek, szenvedélyesek, hűségesek, de nem
hagyják magukat kihasználni, legalábbis nem örökké.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nehéz szülés volt, sokszorosan. Egyrészről megkönnyebbültem, hogy ezen is túl vagyok, jöhet a következő, másrészről meg persze ott voltak a kételyek: hogyan fogadja majd a piac? Ráadásul már fent volt a könyv az Amazonon, a Google Playen, és még mindig nem találtam magyar kiadót, aki ember-számba vett volna, mint szerzőt. Nem tudom mások hogy csinálják, de én nem vagyok ahhoz hozzászokva hogy valaki megsértődjön azon hogy elolvasom a megküldött szerződést és beleírom a saját észrevételeimet. Vagy hogy nem fogadom el vakon a szerzői jutalékra tett ajánlatot. Engem, aki az üzleti életből jön, ez szó szerint sokkolt.
Végül a sok hónapi
levelezgetés meg keresgélés után végre rátaláltam a Helma Kiadóra, és ez
mindent elfeledtetett velem. Az első e-mail váltástól tudtam, mi „egymásnak
vagyunk teremtve”. Belehaltam volna ha nem lehetek én is Helmás szerző. Mert
itt egyenrangú partnerek vagyunk. Fontosnak érzem magam is, és a könyvem is.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az
írás vagy impulzív?
90%-ban tervezett. Van hogy kutatok, milyen témák jelentek meg régen, van hogy csak jön egy ötlet, azt leírom. Aztán készítek egy egy oldalas szinopszist, hogy mégis mi lenne a történet lényege, ki a főszereplő. Ezt követi a cselekményváz. Ha bizonytalan vagyok, már az ötletet vagy a szinopszist is elküldöm véleményezésre. De legkésőbb a cselekményváz ott landol Fay meg az öcsém e-mail fiókjában. A véleményezésük után átgondolom újra a cselekményt, ha kell, változatok a történésen, ha nem, megszerkesztem a főbb karaktereket, csinálok egy-két párbeszédet mintának, aztán újra elküldöm véleményezésre. Ezt követően jön a további kutakodás, ha kell, történelmi eseményekben, ha kell nevekben (komoly gyűjteményem van nevekből), és amikor elég háttér anyagom van, valamint a szereplők jellemvonásai is kialakultak, jöhet az élvezet, kezdődhet az írás. Van hogy az előkészítés több hónapig tart, de megírni a könyvet – ehhez már elég 3-5 hét. Eddig egyetlen olyan könyvem volt amihez nem jártam végig ezt az utat – egyszerűen leültem és megírtam. Szeretem a következetességet a munkában, de a kreatív és vagány énem nem engedi elnyomni a spontaneitást sem bennem.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket
nehezen tudtál megírni?
Általában vannak kedvenc jeleneteim, bár ez idővel szokott változni. Amikor még tart az írás folyamata, mindig az éppen aktuális jelenet a kedvencem. Aztán amikor az utómunka megy, akkor lesz egy-két kedvenc a sok közül. Általában ezeket a jeleneteket szoktuk a közösségi médián is közzétenni, kedvcsinálónak. Nem mindig, de volt már olyan jelenet amit nehezen tudtam készre tenni. Ilyenkor vagy tovább haladok a történettel és később, amikor már összeállt az egész könyv, visszatérek, és legtöbbször könnyedén ki is javítom, vagy ha a jelenet dramaturgiailag annyira fontos hogy meghatározza mindazt ami majd utána történik, akkor inkább félre teszem a könyvet néhány hétre és hagyom hogy leülepedjen bennem a sztori. Mert lehet hogy nem a jelenetet kell másképp megírni hanem egy egészen más jelenetet kell írni. De ezek ritkán fordulnak elő, mert a cselekményváz pont azért van hogy ne legyenek nehezen megírható jelenetek.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet,
amihez nyúlsz?
A körülöttünk lévő világ tele van ingerekkel, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Én mindent felhasználok ami a történetben „jól mutat”. Van hogy csak leírok egy párbeszédet amit hallottam a közértben, vagy néhány édes beszólást gyerekektől a parkban. De adhat ötletet egy film egy jelenete, egy újságcikk, egy baki, és hát természetesen a saját életem: a kis falu, a nagy város, a különböző iskolák, a szerelmek és csalódások, a külföldre szakadt hazánk fia, a szőke nő, ügyfelek, munkatársak, a repülés, az újságírás, a marketing vagy éppen HR-os munkám során történt sztorik ezrei. Sokszor amikor írok észre sem veszem hogy már megint kölcsön vettem valakinek a jellemvonásait…
Ráadásul általában több könyvön is dolgozom párhuzamosan. Előfordult már hogy egy történetet „kivágtam” az egyikből és átraktam egy másikba, mert ott sokkal jobb helyen volt.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava
számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
A történet az enyém. Jó vagy rossz – azért én vállalom a felelősséget. Fay és az öcsém azok, akik megjelenés előtt láthatják a teljes kéziratot. Mivel ők látják a cselekményvázat is, a történetet is befolyásoló észrevételeket ebben a fázisban kapom. Ha már egyszer el kezdtem megírni a könyvet, akkor nagyon kicsi az esély arra hogy a történeten változtatnom kell. Persze más a stilisztika, meg a szóhasználat, abba többször is belenyúlunk, sőt a rémálmom, a menet közbeni névváltozatás is előfordult már.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Annak idején amikor még újságíróként dolgoztam, minden megjelenésemet hazavittem. A szüleim előszeretettel nézegették főleg a képeket, bár olvasni kevésbé szerettek. Mondjuk amikor egy PR cikket kellett írni egy biomatracról, talajmérő A-szondáról vagy beszámolót egy repülés-biztonsági konferenciáról – az nem annyira élvezetes olvasnivaló annak akinek semmi köze a témához. De anyukám mindig büszkén vitte magával az újságokat a faluba, amikor közértbe vagy orvoshoz ment, és senki nem menekülhetett előle. Mindenkinek kellett legalább egy hosszú pillantást vetni az éppen aktuális művemre és persze a legnagyobb elismeréssel szólni róla.
Ma a családomat már
csak az öcsém és néhány nagynéni, nagybácsi, unokatesó alkotja. Egy részük
kicsit őrültnek tart (de már akkor is annak tartottak amikor hőlégballonoztam,
vagy Afrikába költöztem), a hozzám közel állók viszont nagyon támogatóak. Egyik
unokaöcsém, (felnőtt féri) ezt írta nekem miután elolvasta a Vigyázat! Jövök!
című könyvemet: Képzeld, három nap alatt kiolvastam. Én sem hittem, hogy ilyen
jó is lehet olvasni mivel ez a második könyv az életemben amit a kezembe
vettem. De ezt tényleg élveztem.”
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Hamarosan megjelenik a Lotte elveszti a szüzességét első kötete, aztán az Asperg család története indul Emilyvel. Ezt követi A férjem egy jó pasi ami a már megjelent A szomszédom egy jó pasi sorozat második része. Az év második felében még elolvashatják a Lotte második, befejező részét, majd folytatódik Ditte ámokfutása a Vigyázat! Nyaralok! kötetben. És ha még lesz elég energiánk, szintén az idén megjelenik az Asperg család második kötete valamint karácsony előtt a Szőke vagyok, na és? című könyvem. Jövőre pedig nem csak a folytatások, de egészen új könyvek is várnak majd az olvasókra. Aki megszereti a történeteimet, a stílusomat, azoknak még egy darabig nem kell félni hogy könyvek nélkül maradnak.
Ugyanakkor azt is
fontosnak tartom elmondani, hogy az én kezdeményezésemre és a Helma Kiadóval
karöltve néhány napon belül elindítunk egy mozgalmat a magyar szerzők és a
magyar könyvek támogatására, valamint egy történet és meseíró pályázatot is.
Tehát érdemes figyelni nem csak az én közösségi oldalaimat, de Helma Kiadó
weboldalát is. Sőt, néhány olvasómnak lehetőséget szeretnék adni arra is, hogy
kipróbálja magát a zsűri tagjaként.
Az olvasóknak egyetlen üzenetem van: olvassanak sokat és vegyenek rá minél több embert a környezetükben az olvasásra. Mert olvasni nagyon jó!
Könyveket itt tudjátok beszerezni:
