A Maia család
A romantikus élet epizódjai
Megjelenik május 7-én, a Portugál Nyelv Világnapján!
Prae Kiadó, 2026
Fordította: Pál Ferenc
Szerkesztette: L. Varga Péter
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Könyvbemutató az ELTE Portugál Nyelvi és Irodalmi Tanszékén május 7-én, csütörtökön 12.30-tól!
A kötetről
Egy hanyatló világ ragyogó krónikája – szerelemről, illúziókról és egy család végzetéről.
A Maia család története több mint egy nemzedék sorsa: egy egész korszak tükre. A fiatal, művelt és tehetséges Carlos da Maia előtt minden lehetőség nyitva áll – ám élete hamarosan olyan szenvedélyek és titkok hálójába fonódik, amelyek elől nincs menekvés.
A 19. századi Lisszabon elegáns szalonjai, kávéházai és arisztokrata körei mögött lassú erkölcsi és szellemi hanyatlás húzódik meg. Eça de Queirós finom iróniával és részletgazdag realizmussal rajzolja meg egy társadalom portréját, amely képtelen szembenézni saját gyengeségeivel.
A Maia család egyszerre nagy ívű családregény és éles társadalomkritika, a portugál irodalom egyik legjelentősebb alkotása, amely ma is érvényes kérdéseket tesz fel sorsról, felelősségről és az elvesztegetett lehetőségekről.
Egy történet, amely magával ragad – és nem ereszt.
José Maria Eça de Queirós nagy XIX. századi portugál családregénye Pál Ferenc fordításában jelenik meg.
A könyvet L. Varga Péter szerkesztette, a borítót Szabó Imola Julianna készítette.
Részlet a regényből
„Kedélyes és fényűző időszak vette kezdetét, amely, ahogyan Alencar, a ház barátja és a ház asszonyának bizalmasa kijelentette, „csaknem olyan kifinomultan romlott volt, mint Byron költeményei”. Valóban Lisszabon legvidámabb soirée-i voltak: hajnali egykor kezdődtek a pezsgős vacsorák, későig ott ültek a monte mellett, kártyaasztaloknál, élőképeket rendeztek, amelyekben Maria ragyogóan szép volt Helena klasszikus ruháiba vagy Judith komor keleti gyászába öltözve. Szűkebb baráti körében csatlakozott a férfiakhoz, és elszívott egy illatos cigarettát. A biliárdszobában többször felcsattant a taps, amikor egyfalas karambolban legyőzte D. João da Cunhát, a kor nagy játékosát.
Ezekben az egymást követő mulatságokban, amelyeket átjárt a Regeneração korának romantikus érzülete, mindig ott lehetett látni a hallgatag és visszahúzódó Monforte papát magasra kötött nyakkendőjében, ahogy két kezét a háta mögött összekulcsolva behúzódott egy-egy sarokba, vagy megbújt az ablakmélyedésekben, s csak akkor jött elő, amikor valamelyik csepptálcában túlfolyt a viasz – közben önelégült tekintetével, csepegős áhítattal csak a lányát figyelte.
Maria soha nem volt ennyire szép. Az anyaság még tökéletesebb ragyogással ruházta fel őt, és valósággal betöltötte az Arroios-palota magas termeit, belengte sugárzó lényének fényével, amikor szőke Junóként jelent meg, gyémántokkal ékes hajában, meztelen vállának elefántcsont és tejfehérségével, nehéz selymeinek suhogásával. Amikor pedig a reneszánsz hölgyek példáját követve lényét megtestesítő virágot választott, a telt virágú és égővörös tulipán mellett döntött.
Mindenfelé beszéltek kifinomult fényűzéséről, a fehérneműiről, vagyonokat érő csipkéiről. Volt rá módja, a férje gazdag volt, ő pedig gátlás nélkül kifosztotta őt is, akárcsak Monforte papát.
Pedro barátai természetesen odavoltak érte. Alencar fellengzősen „lovagjának és költőjének” nyilvánította magát. Állandó vendége volt az Arroios-palotának, ott rendezte be dolgozószobáját: a nagy termekben zengte el hangzatos kijelentéseit, és a pamlagokon pozőrködött kiszámítottan mélabús testtartással. Mariának ajánlotta (azt hallani kellett volna, mennyire ernyedt, panaszos hangon, milyen elborult, végzetes tekintettel ejtette ki ezt a nevet – MARIA!) annyiszor emlegetett, annyira várt versét, A mártíromság virágát, és a korban divatos, éneklő modorban hangzottak fel a hozzá írt verssorok:
Alencar rajongása ártatlan volt, de a ház többi barátjáról, különösen pedig egyről már az a szóbeszéd járta, hogy szerelmi vallomást tett a kék budoárban, ahol Maria délután háromkor fogadta a látogatóit tulipánokkal teli vázái között; ám a barátnői, még a legélesebb nyelvűek is csak annyit mondhattak, hogy soha nem történt több, mint hogy egy szál rózsát adott valakinek egy ablakmélyedésben, vagy hosszan, merengőn pillantott rá a legyezője mögül. Pedrónak mégis voltak rossz órái. Nem kínozta féltékenység, néha azonban úgy érezte, elege van abból a sok fényűzésből és mulatságból, szerette volna kikergetni a termeiből ezeket az embereket, jó barátaikat, akik olyan odaadással tülekedtek Maria meztelen vállai körül.
Ilyenkor behúzódott egy sarokba, és dühödten rágta a szivarját, a lelkét fájdalmas, kimondhatatlan érzések gyötörték.
Maria mindig felfigyelt rá, ha a férje arca „elfelhősödött”, ahogy mondta. Odafutott hozzá, erősen, határozottan megfogta két kezét:
– Mi van veled, szerelmem? Rossz kedved van?
– Nem, nincs rossz kedvem…
– Akkor nézz rám!
Szép keblével odasimult a férfi melléhez, kezével lassú, meleg cirógatással végigsimogatta a karját csuklójától válláig, majd gyengéd pillantással az ajkát nyújtotta. Pedro hosszan megcsókolta, és ettől teljesen megvigasztalódott.
Ezalatt Afonso da Maia egyszer sem mozdult ki Santa Olávia árnyas fái alól, olyan elfeledve élt ott, mintha sírban nyugodna. Az Arroios-palotában már nem emlegették, hagyták, hadd rágódjon a vadember magában. Pedro néha megkérdezte Vilaça-tól, „hogy van a papa”. Az intéző hírei mindig felbosszantották Mariát: a papa nagyszerűen érezte magát, szerzett egy kiváló francia szakácsot: Santa Oláviában egymást érték a vendégek, Sequeira, André da Ega, Don Diogo Coutinho…
– Az az otromba tuskó jól érzi magát! – mondogatta mérgesen az apjának.
Az öreg rabszolgakereskedő elégedetten dörzsölte a kezét a Santa Oláviából érkező jó hírek hallatán; igazából mindig tartott attól, hogy az a komor és példás életű nemes egyszer megjelenik az Arroios-palotában, és szembe kell vele néznie.
Amikor Maria újabb gyermeknek adott életet, egy kisfiúnak, az Arroios-palotára rátelepedő nyugalomban Pedro előtt megint egyre gyakrabban megjelent a Douro vidékén szomorú elhagyatottságban élő apja képe. Óvatosan megemlítette Mariának a kibékülés lehetőségét, kihasználva a gyermekágyban fekvő kismama gyöngeségét. Nagy volt az öröme, amikor Maria rövid gondolkodás után így válaszolt:
– Azt hiszem, örülnék, ha itt volna velünk…
Pedro annyira fellelkesült ettől a váratlan engedékenységtől, hogy máris indult volna Santa Oláviába. De Mariának jobb terve volt. Afonso, Vilaça szerint, készült már rá, hogy nemsokára felutazzon Benficába; nos, akkor ő a kisdeddel a karjában, tetőtől-talpig feketébe öltözve felkeresi, és hirtelen térdre veti magát előtte, kérve, hogy áldja meg az unokáját. Ennek nem lehet ellenállni! Nem is lehet; Pedro látta, mire képes az anyai ösztön.
Pedro, hogy már előre meglágyítsa az apja szívét, a kicsit Afonso névre akarta keresztelni. De Maria ebbe nem egyezett bele. Éppen egy regényt olvasott, amelynek a hőse, az utolsó Stuart, a romantikus Carlos Eduardo herceg volt, és annyira megigézte az alakja, a kalandjai és a szenvedései, hogy ezt a nevet akarta adni a fiának. Carlos Eduardo da Maia! Úgy érezte, ezzel a névvel szerelmekkel és kalandokkal teli élet lesz a fia osztályrésze.”
Megrendelhető a kiadó webáruházában
