Gunnar Helgason: Anya megkattant – Megjelenik augusztus végén!

 Gunnar Helgason

Anya megkattant

 

Megjelenik augusztus végén!

Líra

Figura Könyvkiadó, 2025.

 

Fordította: Patat Bence

Borítóterv és illusztráció: Rán Flygenring

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

 

A kötetről

 

Eredetileg 2015-ben jelent meg. Az izlandi gyerekolvasók az év legjobb könyvének választották, elnyerte az Izlandi Könyvkereskedők Gyerekkönyvdíját, az Izlandi Irodalmi Díjat, jelölték a Nyugat-skandináv Irodalmi Díjra, és az IBBY beválogatta az „Outstanding Books for Young People with Disabilities” kategóriába. Azóta több különálló folytatását szintén az év legjobb könyvének választották.

Ifjúsági regény, leginkább a 10 év fölöttieknek (kb. 14-16 éves korig) ajánljuk.

 

A történet elején a 12 éves Stella a konyhában (gondolatban) vallatja az anyját, akinek a száját előzetesen betömte egy konyharuhával. Anyja ugyanis mindenkinek elmondta, hogy Stellának megjött a menstruációja, amin ő joggal felháborodott. Az ötfős család rajta kívül egy egyetemi oktató apából, egy csak kis szerepekhez jutó operaénekes anyából, fociőrült kisöccséből és a tizenhat éves bátyjából áll.

 

Stella úgy érzi, anyja „megkattant”. (Való igaz, hogy anyja mindenről nyíltan beszél, szétszórt, kelekótya, de végtelenül szereti a gyerekeit.) Stella elhatározza, hogy megváltoztatja az anyját. Erre három hete van a 13. születésnapjáig, ha el akarja kerülni, hogy „leégesse” őt a barátai előtt.

Anyja bocsánatot kér Stellától a pletykálkodásért, engesztelésül ruhákat szeretne venni a lányának. Az üzletben – és amúgy állandóan – énekel, Stella folyamatosan kellemetlenül érzi magát a társaságában lehengerlő és szókimondó stílusa miatt. Az anya lehengerlő stílusa mindenkinek szól, legyen az a szomszéd, akit egy kerti medencéről igyekszik meggyőzni, egy flegma üzleti eladó, vagy az anyósa, akinek azért olvas be, mert Stellát még egyszer sem hívta át magához, hogy ott aludjon nála.

 

Stella mindvégig kínosnak találja az anyja által okozott jeleneteket (pl. a bátyja általában félmeztelenül mászkál otthon, mire az anyja azzal veszi rá, hogy öltözzön fel az étkezéshez, hogy maga is levetkőzik félmeztelenre), ugyanakkor érzi a belőle áradó jóindulatot, szeretetet, és hogy mindig védelmébe veszi őt.

 

A regény egyik visszatérő motívuma a sport: kiderül, hogy Stella korábban edzett, és ahhoz, hogy folytassa, szüksége lenne egy drága felszerelésre. A végkifejletben az addig szívtelennek ítélt és Stellát valamiért szégyellő nagymama eladja a gyűrűjét, és megveszi Stella születésnapjára a vágyott felszerelést. Az anyát beugrónak felkérik Carmen szerepére. Az előadás után felhívja magához Stellát a színpadra, és a közönség előtt is elmondja, mennyire büszke rá és jövőbeli sporteredményeire. Ez itt a lányom, 13 éves, és képzeljék: megjött neki!

 

A regényt abszurd, mulatságos helyzetei, fura, ellentmondásos, de épp ezért életszerű szereplői, eredeti humora, valamint laza, könnyed, a mai tizenévesekhez illő nyelvezete teszi szerethetővé. A tini olvasók könnyen azonosulhatnak az én-elbeszélő Stellával.

 

Végig ott lebegnek előttünk ezek a kérdések: Ki normális? Ki nem az? Milyen korlátokat állítunk magunk elé? Vállaljuk-e magunkat? Kell-e (egyáltalán: lehet-e) bárkit megváltoztatni? Vajon mindenki bolond egy kicsit? A könyv bohókás, ugyanakkor szeretetteljes és elfogadó hangvétele és légköre önmagában is például szolgálhat sok gyerek és felnőtt olvasó számára.

 

Gunnar Helgason

1965-ban született Izlandon. Színész, színházi és televíziós rendező, produkciós menedzser, műsorvezető, író. Két független színház alapítója. Nem hétköznapi, jópofa, extravagáns figura. 1992 óta ír gyerekkönyveket, Izlandon újabb műveivel 2011 óta a gyerekkönyv-bestsellerlisták élén. 2013-ban az izlandi gyermekkultúráért végzett munkájáért neki ítélték az IBBY Spring Awardot.

 

Részletes bemutatkozás izlandiul és angolul LINK

Részlet a kötetből

1. A  kihallgatás

 

Anya megkötözve és betömött szájjal ült a konyha-

széken, és tágra nyílt, rémült szemmel kérdőn meredt

rám. Úgy tűnt, nem érti, mi történik. Úgy tűnt, fo-

galma sincs, miért kötöztem meg, és miért világítok

az arcába a lámpával, mint egy kihallgatáson.

– Megígéred, hogy nem kiabálsz, ha kiveszem a

szádból a konyharuhát? – kérdeztem jéghideg han-

gon.

Bólintott, és a szeme megtelt könnyel. Láttam,

hogy mindjárt elsírja magát. Remek. Három héten

át én bőgtem miatta, most rá került a sor. Egy hét

volt hátra a születésnapomig, és azt akartam, hogy

tökéletesen sikerüljön. Addig le kellett zárnom ezt az

ügyet.

Kioldottam a tarkóján a csomót, és amint kikerült

a konyharuha a szájából, szipogva megkérdezte:

– Stella drágám, mit csinálsz? Miért viselkedsz í…

– Pszt! Itt most én kérdezek! – kiáltottam. Nem

akartam kiabálni. Nyugodt és higgadt akartam ma-

radni, és választ akartam kapni a kattant anyámtól.

Választ arra, hogyan volt képes így elárulni.

Ekkor lépett be Palli bátyám a konyhába.

– Pszt! Itt most én kérdezek! – kiáltottam. Nem

akartam kiabálni. Nyugodt és higgadt akartam ma-

radni, és választ akartam kapni a kattant anyámtól.

Választ arra, hogyan volt képes így elárulni.

 

Ekkor lépett be Palli bátyám a konyhába.

2. Anya, a kattann

 

– Még mindig a konfirmációs vacsoráról beszéltek? – kérdezte

Palli. Felkapcsolta a lámpát a konyhában, majd a hűtőszekrény-

hez lépett, hogy tejet vegyen elő. Félmeztelenül, mint mindig.

– Jaj, Palli, egyszer az életben vegyél fel valamit! – szólt rá

Anya fáradtan, és felállt. Palli nem válaszolt. Anya nyugodtan

odajött hozzám, a fejemet finoman a két kezébe vette, és azt

mondta:

– Drága Stella, ne haragudj. Csak nagyon büszke vagyok a

kislányomra. Nem magától értetődő, hogy ez problémamen-

tes, és nagyon boldog vagyok. Érted?

– Mi a gond? – kérdezte Palli tejbajuszosan. Amint haza-

ért az iskolából vagy a kézilabdaedzésről, mindig rövidnadrá-

got vett fel. CSAK rövidnadrágot. Aztán kifosztotta a hűtőt.

– Tulajdonképpen mi történt azon a konfirmációs vacsorán?

Mert hát, Stella, már három hete emiatt őrjöngsz!

– Mindenkinek elmondta, hogy… hogy… á, semmi!

– Mélt oldibálsz mindig Anyával? – kérdezte Siggi, aki

egy barna, barcelonás pólóban szintén megjelent a konyhá-

ban. Ugyanolyan koszos volt, mint mindig. Mintha minden-

nap sárban hemperegne iskola után. Vagy talán az iskolában?

Néha azt is nehéz volt észrevenni, hogy szőke a haja. Amikor

Siggi reggel felvette a barcelonás pólót, az még rendesen kék

és vörös volt, mostanra viszont barna lett. Odahúzott egy szé-

ket a szekrényhez, ahol a kekszet tartjuk, és felmászott rá.

– EGYÁLTALÁN NEM ORDIBÁLOK MINDIG! –

ordítottam.

– Pontosan! – hümmögött Palli. Hallottam, hogy Apa lép

be a bejárati ajtón.

– Most nincs keksz – közölte Anya. – És Palli, ezredszerre

kérlek, vegyél fel egy pólót! Mindjárt vacsorázunk.

Megfordultam, és legszívesebben eltűntem volna, el ebből

az értetlen családból, de Apába botlottam, aki éppen a konyha

felé tartott.

– Csak lassan, lassan – mondta, és megdörzsölte a kordbár-

sony nadrágja alatt a sípcsontját, ahol nekiütköztem, és köz-

ben letette a bevásárlószatyrokat a padlóra. Annyit se mond-

tam, hogy bocsánat, csak megpróbáltam elsuhanni mellette.

– Anya, Stella mélt ilyen mélges? – kérdezte Siggi, és becsuk-

ta a szekrényke ajtaját. Letettem arról, hogy kimenjek a kony-

hából, Anya felé fordultam, és keresztbe fontam a karomat.

– Na, Anya, miért vagyok ilyen mérges? – kérdeztem vádoló

hangon, és szúrós tekintettel Anyára meredtem. Gondoltam,

hogy most majd megtörik. Térdre rogy, és zokogva kér bocsá-

natot. A két fiú meg Apa mind Anyára nézett.

– Jaj, Stella drágám, már mondtam, hogy ne haragudj – só-

hajtott. Oké, bocsánatot kért, de az nem elég. Nem rogyott

térdre előttem.

– Nem érdekel! Egyáltalán nem lett volna szabad elmonda-

nod, és ezt már nem lehet meg nem történtté tenni. Most már

mindenki tudja!

– Nem, nem, dehogy, csak a nők. Tudod, hogy mi, nők bi-

zalmasan kezeljük egymás titkait, és… – tiltakozott Anya, és

úgy kacsintott rám, mintha valami titkos klub tagjai lennénk.

Pedig egyáltalán nem, így félbeszakítottam:

– Bizalmasan!? Haha!!! Bizalmasan elmondtam neked, te

pedig… nem mindenkivel akartam közölni. Csak veled!

– Micsodát? – kérdezte Siggi és Palli kórusban.

– Megjött a vérzése! – bökte ki Anya, mielőtt még leállít-

hattam volna.

– ANYA!!!

– Oké! Akkor gratulálok, vagy… nem kéne? – mondta Palli

bizonytalanul. A bátyám tizenhat éves, és általában az önbi-

zalom szobra. De most nem az.

– Vélzés!? Kélsz egy tapaszt? Hozok egy tapaszt! – mondta

Siggi. Leugrott a székről, és a kacatosfiók felé vette az irányt,

ahol a sebtapaszokat tartjuk.

– Nem, nem kell tapasz! – mordultam Siggire.

– Nem, Siggi, nem olyan vérzés. Tudod, hogy honnan jön

az a vérzés, ami Stellának most megjött? Hát a…

– ANYA! – hörögtem, hogy leállítsam, mielőtt túlságosan

belelendülne. Kérdő tekintettel nézett rám. Siggi forgatta a

szemét. Elege lett abból, hogy kiabálok.

– Stella drágám, ez az élet természetes része. Miért ne le-

hetne róla beszélni?

– Kata, szívem… – kezdte Apa, de Anya csak nyomta to-

vább:

– Elvégre én is szoktam vérezni. Minden nő szokott, ez ter-

mészetes dolog.

– Stella most mál nő lett? – kérdezte Siggi meglepetten.

Nem is csoda. Hisz csak tizenkét éves voltam. Nála hat év-

vel idősebb. Illetve már majdnem tizenhárom, hogy pontos

legyek.

– Kata, szívem, nyilvánvalóan kellemetlen ez neki – mondta

Apa nyugodt hangon. Köszi, Apa. Apám, az egyetemi tanár

megszokta, hogy akkor is higgadtan beszéljen a dolgokról,

amikor mások már jól felhúzták magukat.

– Jódehát, Erlingur, muszáj, hogy… szóval muszáj, hogy

meg tudjuk beszélni a dolgokat a családban, nem? És Stella,

drágám, ne légy ennyire érzékeny és öntudatos. Te sem vagy

más, mint a többi lány – mondta Anya fáradtan.

– Nem vagyok más? NEM VAGYOK MÁS? – kiabáltam,

de eszembe jutott, hogy igaza van Sigginek, hogy örökké or-

dibálok. Dacosan a családomra pillantottam. Palli és Siggi

meg sem mert szólalni.

– Hát persze, hogy ebben a tekintetben olyan vagy, mint

minden más lány, és örüljünk neki. Így értettem – magyaráz-

ta Anya olyan nyugodtan és kedvesen, amennyire csak bírta.

Mintha szögesdrótot húzogattak volna át a fülemen.

– Ó, máj gád!!! – mondtam, és úgy értettem: Képtelenség

veled beszélni!

– Figyelj csak, szívem – szólalt meg Anya, és szavait Apá-

hoz intézte. – Beszéltél a szomszéd Hannival a jakuzziról?

Hát persze, válts csak témát, mintha mi sem történt volna.

Anya ebben zseniális.

– Nem, de.… holnap beszélek vele – hümmögte Apa, és fe-

lém fordult.

Lehajolt, átfogta a vállamat, szürkéskék szemével a szürkés-

kék szemembe nézett, és nyugodtan azt mondta: – Természe-

tesen átlagos lány vagy, Stella drágám, ugyanakkor egészen

egyedi is. Ez a legjobb kombináció, nem? – Azzal megpuszilt,

felállt, a hűtőhöz lépett, és azt kérdezte: – Ki kér hamburgert?

– Én! – kiáltotta Siggi. Az iménti beszélgetés nyilvánvalóan

véget ért.

– Addig nincs vacsora, amíg mindenki fel nem öltözik eb-

ben a házban! – közölte Anya. Palli a fejét csóválta, fürtjei

körbetáncoltak az arca körül. Anya csüggedten nézett Apára,

segítséget remélt tőle, de Apa éppen a bevásárlószatyrokból

pakolt ki, és úgy tűnt, hogy nem hallja. Anya rám pillantott.

Gyűlöletteli szemmel néztem rá, ő pedig olyan tekintettel

nézett vissza, amit nem tudtam mire vélni. Vagy bocsánatot

kért a szemével, vagy úgy nézett rám, mintha teljesen megkat-

tantam volna. Pedig nem én kattantam meg.

Ő volt a kattant.

A kattant Anya.

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

Lira

John le Carré fia megírta az új George Smiley-regényt egy magyarral a főszerepben

 Nick Harkaway: 

Karla választása

Megjelenés: augusztus 7.

Fordító: Nagy Gergely

Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 336 oldal

„Smiley-nak olyan élmény volt aznap este visszatérni a Köröndre, mintha szántszándékkal vízbe fulladt volna.”

John le Carré fia megírta az új George Smiley-regényt egy magyarral a főszerepben

Leírás

Nick Harkaway új regényével nem csupán tiszteleg apja emléke és munkássága előtt, de őszintén és szenvedéllyel bele is nyúl a legendás John Le Carré-kémvilág szívébe. A Karla választása nemcsak folytatás, de egyben újragondolás is: miközben hű marad a le Carré-féle hidegháborús hangulathoz, finoman aktualizálja a történetet egy 21. századi, erkölcsileg még kuszább világra. A regény főszereplője ezúttal maga Karla, a híresen rejtőzködő szovjet kémfőnök, akinek emberi és ideológiai dilemmái eddig rejtve maradtak. Harkaway friss nézőpontból, de az apai örökség iránti mély tisztelettel mutatja meg, milyen személyes is lehet a hatalom, az árulás és a lojalitás kérdése.

A magyar olvasóknak külön csemege, hogy a történet egyes kulcsmozzanatai Budapesten játszódnak, és egy magyar származású informátor is fontos szerephez jut. Harkaway nem egzotikus díszletként, hanem történelmileg és hangulatilag hiteles kulisszaként használja Budapestet, megidézve a vasfüggöny mögötti paranoia és túlélés atmoszféráját. A Karla választása egy jól sikerült irodalmi kísérlet: nosztalgia nélkül képes visszahozni a klasszikus kémregények feszültségét, és hozzá is tesz valami újat.

Fülszöveg

Egy ​rendkívüli új regény John le Carré legikonikusabb kémje, George Smiley főszereplésével – az elismert író, Nick Harkaway tollából.

1963 tavasza van, egész Európában romokban hever a Nyugat hírszerző háborúja a szovjetek ellen. George Smiley már távozott a Köröndről, békésebb életre vágyik. Házassága stabilabb, mint valaha, és a Whitehallon az a – meg nem erősített és kicsit felháborító – szóbeszéd kezd terjedni, hogy Smiley már szinte boldog.

Kontrollnak eközben más tervei vannak. Egy orosz ügynök állt át hozzájuk, és az, akinek a meggyilkolására küldték Londonba, nincs sehol. Megkeresésére Smiley így kelletlenül belemegy, hogy még egyszer, utoljára, levezessen egy kihallgatást: egy Susanna nevű magyar menekültet, az eltűnt férfi alkalmazottját kell vallatnia, hátha kiderül valami. Ám Smiley jól tudja, hogy az árnyak között a leghalkabb lépés is végzetes lehet, és hamarosan ismét Kelet-Berlinben jár legrafináltabb ellenfele múltjának sötét nyomait követve.

Nick Harkaway könyve a két kultikus Smiley-regény, a Kém, aki bejött a hidegről, és a Suszter, szabó, baka, kém történetei közti évtizedben játszódik: különleges, izgalmas visszatérés a műfaj legnagyobb szerzője, John le Carré világába.

A szerzőről

Nick Harkaway nyolc regény, köztük a Karla választása szerzője. A valódi neve Nicholas Cornwell, és ő David Cornwell (John le Carré) és második felesége, Jane Cornwell negyedik fia. 1972-ben született Cornwallban, majd még gyermekként Londonba költözött. A cambridge-i Clare College-ban tanult, később a filmiparban kezdett el dolgozni.

Felesége Clare Cornwell (leánykori nevén Clare Algar), aki korábban a Reprieve nevű emberi jogi szervezet ügyvezető igazgatója volt, majd az Amnesty Internationalnél és a Sigrid Rausing Trustnál dolgozott, jelenleg pedig a John le Carré Ltd. ügyvezető igazgatója.

2021-ben, apja halála után Harkaway vállalta magára a még kiadatlan Ezüstfény című Le Carré-regény megjelentetésének feladatát. Akkor úgy nyilatkozott, hogy célja az volt, hogy a lehető legláthatatlanabb maradjon a folyamat során. 2022-ben, miután bátyja, Tim Cornwell – aki éppen apjuk levelezésének gyűjteményes kötetét állította össze – tragikus hirtelenséggel elhunyt, Harkawayre hárult a mű befejezéséhez szükséges utolsó simítások elvégzése. Két másik bátyja, Simon és Stephen Cornwell alapították a The Ink Factory nevű film- és tévéstúdiót, amely többek közt a The ​Night Manager – Éjszakai szolgálat című sorozatot is jegyzi.

Harkaway Londonban él Clare-rel, két gyermekükkel és egy rendkívül ragaszkodó kutyával.

A kötetről írták

„Harkaway zseniálisan idézi meg néhai apja hangját, és közben egy új és fontos fejezetet told hozzá Smiley és Karla történetéhez.” – Publishers Weekly

„Olyan, mintha egy elveszett le Carré-regényt olvasnánk. Smiley visszatért, és a lehető legjobb kezekben van.” – Richard Osman

„Nick Harkaway megcsinálta a lehetetlent. Olyan új George Smiley-regényt írt, amely egy elveszett le Carré-klasszikusként hat.” – Joe Hill

„Egy hidegháborús történet, amely méltó le Carré örökségéhez.” – Kirkus Reviews

Részlet a kötetből

„– Rendben – mondta Kontroll az irodájában, az ötödik emeleten. Még nem telt el elég idő az évből, hogy túlságosan meleg legyen a puritán helyiségben, tehát csípősen hűvös volt, Kontroll pedig vékony kötött kardigánt viselt, amely valahogy mégsem rejtette el a kilógó bordáit. Ahogy elfordította a fejét, a szemüvegén megcsillant az asztali lámpa fénye, és ettől valahogy minden más vonása eltűnt. – Kell. De nekem kell, senki másnak, érti? Senki másnak! A Körönd összes többi dolgozója előtt úgy kell tűnnie, hogy csak egy újabb harmadosztályú érdekeltség bukkant föl. És lehet, hogy a végén kiderül, így is van. Általános tájékoztatásul: egy szövetséges szolgálat perzselte meg, és túl ügyetlen, hogy visszaépüljön. Vagy talán kicsit a nyilvánosság előtt is történt, és végleg leírták. Alacsony szintű forrás, jóformán meg sem éri a ráfordított időnket. Kódnévnek… válasszanak valakit a Gilbert–Sullivan figurák közül. Frederick. Marmaduke. Stanley. Úgy iktassa a papírokat, mintha lenne jobb dolga is. Rendesen írja be a listába Sarrattba, de nem küldjük el, amíg én nem mondom.

Millie McCraig bólintott.

– Kell majd neki pesztra.

– Tom Lake az Utazásiaktól. Hívja be Brixtonból, szóljon neki, hogy én mondtam. Mondja azt, hogy büntetésből kapja a feladatot, és hogy ezt másoknak is terjessze. Megsértett barbár ateizmusával. Egyébként ateista?

– Nem tudom. Valószínűleg.

– Hát, ha nem az, akkor kenetteljes kegyessége sért. Nem akarja leírni?

– Nincs rá szükség, köszönöm.

– És még egy: Smiley-t akarom.

– Behívom Sam Collinst.

– Én Amadeust kérem, maga meg Clementit ajánlgatja! Nem, Millie, Collins nem jó. Sem Collins, sem Haydon, sem Esterhase, sem az a szerencsétlen Alleline. És Bobby Maston sem, vagy a Kutya és Kacsa pultosa. George Smiley! – Bosszankodva legyintett szinte átlátszó kezével, mintha elege lenne már a nő engedetlenségéből. – Smiley. Intézze el!

– Ugye tudja, hogy nem hívhatja vissza csak úgy?

– Nem hívom vissza. Magát utasítom, hogy hozza vissza. – A szemüveg mögül undok, mindentudó tekintet meredt Millie szemébe.

– Nem fogja egyből otthagyni az életét, csak azért, mert én erre kérem.

Ez sajnos így is volt. Tavaly, egy sötét őszi délelőtt, a sok-sok rémes dolog után, Millie rászánta magát, és egyszerű vallásos elveit sutba dobva azt javasolta Smiley-nak, egyszerűen pakoljanak össze, és szökjenek el ketten, tűnjenek el örökre. Mehetnének Új-Zélandra, mondta, ott él a nővére a saját farmján. Smiley igen udvariasan válaszolt.

– Gondolom. De felteszem, maga meg tudja nekem szerezni úgy egy hétre. Vagy akár csak negyvennyolc órára. Nem tudja?

Millie tudta, hogy nemet kellene mondania, és békén hagyni George-ot.

– De – sóhajtotta helyette.”

Agave Könyvek

Az ember, aki arról az emberről ír, aki arról írt, hogy megölt egy embert... vagy mégsem?

 Alex Pavesi: 

A meg sem történt gyilkosságok

„Most rajta volt a sor, hogy a széttárt ujjai között bámulja a világot, és feltegye magának a kérdést: valóságos mindez?”

Az ember, aki arról az emberről ír, aki arról írt, hogy megölt egy embert... vagy mégsem?

Megjelenés: július 29.
Fordító: Pék Zoltán
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 320 oldal

Leírás

Alex Pavesi az itthon is nagy sikert aratott Nyolc nyomozó után ismét bebizonyítja, hogy a krimi műfaji szabályai nem kőbe vésett törvények, csupán játékszabályok, melyeket a kellő tehetséggel megáldott író kedve szerint formálhat. A meg sem történt gyilkosságok nemcsak egy újabb bűnügyi történet – mely egyébként fejet hajt Agatha Christie és a műfaj klasszikusai előtt is –, hanem egy labirintus, amelyben az olvasó hol nyomozóként, hol gyanúsítottként, hol maga is szerzőként (!) találja magát.

Pavesi ezúttal is mesterien csavarja a narratívát: rétegeket épít egymásra, majd lebontja őket, hogy aztán új jelentéseket tárjon fel a történet mélyén. A krimi formai és tematikus elemei itt eszközökké válnak; nemcsak feszültségkeltésre és annak fenntartására, hanem arra is, hogy megkérdőjelezzük, amit olvasunk. Ki beszél? Kinek hihetünk? És meddig tart a fikció?

A meg sem történt gyilkosságok az utóbbi idők legkomolyabb irodalmi kirakósa; különleges regény: intelligens, metairodalmi, szellemes és tökéletes olvasmány azoknak, akik szeretik, ha egy könyv nemcsak történetet mesél, de kihívás elé is állítja őket.

Fülszöveg

Hat barát gyűlik össze születésnapot ünnepelni egy világtól elzárt házban.

Hamarosan egy különös játékba kezdenek, melynek neve: Indíték, Módszer és Halál.

Anatol egy hónappal apja halála után meghívja gyerekkori barátait harmincadik születésnapja alkalmából a régi családi birtokukra. A szűnni nem akaró eső miatt egy általa kitalált játékot javasol az unalmas órák elütésére: borítékhúzás formájában mindenki véletlenszerűen válasszon ki két barátot, és írjon róluk egy történetet, melyben az egyik megöli a másikat.

Ahogy a kedvetlen társaság nekirugaszkodik a feladatnak, sorra döbbennek rá, hogy képtelenek másból ihletet meríteni, mint a múltjukban jelen lévő titkaikból. Ám miután e titkokat papírra vetik, azok már többé nem maradnak rejtve, a fiktív gyilkosságok által felszínre bukkant régi sérelmek pedig hirtelen valódi indítékokat szülnek.

Amikor azonban egy valódi gyilkosság közeleg feléjük, vajon időben felismerik a veszélyt?

Alex Pavesi, a nagy sikerű Nyolc nyomozó szerzője ezúttal is a klasszikus bűnügyi regény kereteit feszegetve invitálja izgalmas játékra az olvasót, miközben megidézi a Tőrbe ejtve című film legjobb pillanatait, és fejet hajt Agatha Christie előtt.

A szerzőről

Alex Pavesi matematikából szerzett PhD-t. Mielőtt író lett volna, szoftvermérnökként és könyvesbolti eladóként dolgozott. A Nyolc nyomozó című első regényének húsz országban keltek el a fordítási jogai. Második könyve, A meg sem történt gyilkosságok 2024 végén jelent meg. Pavesi jelenleg Londonban él, és a szabadidejében szeret hosszan sétálni, rejtvényeket fejteni és kedvtelésből zárakat feltörni.

A szerző előző kötetéről írták

„Pavesi tehetségét jelzi, hogy minden egyes történet kelepcéjébe gyanútlanul sétálunk bele. Ha ezzel gyalogokká válunk az író nagyszabású sakkjátszmájában, hát legyen. Még a legutolsó oldalon is teljességgel váratlan meglepetésekkel szembesülünk.” – The New York Times

„A történet telis-tele bonyodalmakkal és fordulatokkal, amelyeket imádni fognak a fejtörők szerelmesei… Nagyszerű élmény a könnyed kikapcsolódásra vágyóknak, de a szemfüles olvasók még nagyobb élvezetüket lelik majd benne.” – Kirkus Reviews

„Zseniális… Pavesire érdemes lesz odafigyelni.” – Publishers Weekly

„Annyira, de annyira briliáns. Egy lehengerlően fordulatos történetet, amely emellett tudományos értekezés is a bűnügyi rejtélyek matematika vonatkozásairól. Agatha Christie is megemelné előtte a kalapját. Bravó!” – Sarah Pinborough, a Ne higgy a szemének! című regény New York Times-bestseller szerzője

Idézetek a kötetből

„– Nem akarom, hogy rossz embernek tarts…

A hétvége jól indult, de mint minden hétvége, borzalmasan ér majd véget. Anatol oldalvást Janikára sandított, várta a reakcióját. A kormánykerék apránként a nő irányába fordult. Hallották a bogáncs ropogását a kerekek alatt, érezték, ahogy a bal első kerék súrolja az emelt padkát. Akkor Anatol újra az útra szegezte a tekintetét. Soha nem volt valami jó sofőr. A hibát egy vállvonással vette tudomásul, reflexszerűen visszarántotta a kormányt, aztán folytatta:

– Csak mostanában valahogy nem vagyok önmagam. Érted, mire gondolok? Szanaszét estem.

Janika diplomatikusan bólintott, de nem válaszolt. A mellette lévő ablakon keresztül figyelte az elsuhanó tájat: sárga mezők és megfakult dombok a jellegtelenül fehér ég alatt. A kardigánja ujját markolászta. Egyetlen szót sem szólt, amióta beszálltak a kocsiba. Úgy gondolta, illik hozzá a hallgatás.

– Minden olyan érzés, mint egy álomban – folytatta Anatol. Szétnyitotta a jobb kezén az ujjait, és a réseken keresztül bámulta az utat. A körmeit vastag koszcsík koronázta. – Amikor meghal valaki, aki közel állt hozzád, minden valószerűtlen lesz. Túl nagy változás, nem bírod egyszerre feldolgozni. Mindent álomszerűvé tesz. Érted, mire gondolok?

Előző nap volt Anatol harmincadik születésnapja, az utolsó májusi nap pedig szokatlan hideget hozott. Sűrű, késő reggeli köd borította a tájat, a fűszálak kísértetiesen derengtek.

– És ha semmi sem valóságos, akkor nem is számít semmi. Nem tudod megkülönböztetni a jót a rossztól. Olyasmit csinálsz, amit normális esetben nem tennél. Olyasmit mondasz, amit normális esetben nem mondanál. Ha furcsán viselkedtem a hétvégén, akkor ez az oka.

Hétfő reggel volt ugyan, de munkaszünet. Janika a hosszú hétvégét Anatolnál töltötte a többi barátjukkal, és a férfi most a pályaudvarra vitte, hogy elérje a vonatot hazafelé. A régi, erdőzöld kabrió megviselt vinyltetejének egyik oldalán szakadás éktelenkedett. A lyukat több réteg ragasztószalaggal tapasztották be, a hideg levegőnek azonban így is sikerült utat találni az autó utasterébe.

– Valószínűleg nem jól magyarázom…

Anatol csak mondta a magáét, miközben lassított és indexelt, hogy lekanyarodjon a főútról egy keskeny mellékútra, amelyen nem látszott semmiféle felfestés. Levette a kezét a kormányról, és várta, hogy a szembejövő forgalomban rés nyíljon.

– Csakhogy a bánat bármilyen alakot képes felölteni. Egyik nap így nyilvánul meg, másnap meg úgy. Néha bűntudat lesz, néha megbánás. Olykor csak szomorúság. És vannak napok, amikor inkább sokk.”

Agave Könyvek

Egy könnyed regény a kiégés munkahelyi kultúrájáról és a vállalati képmutatásról - The Office rajongóknak kötelező

 Natalie Sue: 

Remélem, jól vagy

„Lesznek majd kérdések. Olyan kérdések, amelyekre nincsenek társadalmilag elfogadott válaszaim.”

Egy könnyed regény a kiégés munkahelyi kultúrájáról és a vállalati képmutatásról

Megjelenés: június 10.
Fordító: Tót Barbara
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 432 oldal

Leírás

Íme egy regény, egy egészen finoman csomagolt pofon, mely a modern munkahelyi kultúra arcán csattan.

Natalie Sue első könyve pontosan azt adja, amit a címe ígér: egy látszólag udvarias mondat mögé bújtatott őszinte dühöt, kétségbeesést és ki nem mondott feszültséget. A főszereplő, Jolene – egy alulértékelt HR-asszisztens – véletlenül hozzáfér a kollégái privát leveleihez egy IT-baki miatt, és ezzel elindul egy váratlan belső forradalom.

Rendkívül szórakoztató és éleslátó történet; olykor ugyan könyörtelenül, mégis empátiával boncolgatja a kiégés kultúráját, a vállalati képmutatást és a láthatatlan munka terheit. Emellett felveti azt az égető kérdést is: mi marad belőlünk, ha végleg levesszük a munkahelyünkön viselt maszkjainkat?

A Remélem, jól vagy azért izgalmas, mert tükröt tart a 21. század irodista társadalma elé, és abba a tükörbe néha épp annyira nehéz belenézni, mint amennyire máskor felszabadító. A humor és a feszültség tökéletes egyensúlya miatt a regény nemcsak elgondolkodtató, hanem igazi élmény is, ráadásul mindenkihez szól, aki valaha is küldött (vagy épp kapott) egy passzív-agresszív e-mailt.

Fülszöveg

Jolene, ​a Supershops Incorporated adminisztrátora szerint szigorúan elég a hivatalos teendőkre szorítani a munkatársakkal való napi érintkezést. Amit persze az idegesítő, inkompetens kollégái rendre képtelenek felfogni. Jolene megküzdési stratégiája a helyzettel, hogy sérelmeit kicsinyes utóiratokba önti a céges e-mailezésében, majd fehérre állítja a szöveg színét, hogy senki ne lássa azokat.

Aztán egyszer természetesen eljön a pillanat, amikor lelepleződik. Büntetésként érzékenységi tréningre kell mennie, valamint korlátozásokat állítanak be a fiókjában.

Csakhogy valami hiba csúszik ebbe, és Jolene véletlenül korlátozások helyett most már az egész részleg levelezéséhez és privát chatjéhez is hozzáfér. Tisztában van vele, hogy szólnia kellene emiatt, de ki tud ellenállni annak, hogy kilesse, mit beszélnek róla a háta mögött a többiek? Jolene biztosan nem. Ráadásul, amikor tudomására jut, hogy leépítések várhatóak, rádöbben, hogy csak egy módon mentheti meg a pozícióját: be kell vágódnia a főnökénél, és meg kell győznie a HR-est a nélkülözhetetlenségéről.

Ahogy Jolene egyre mélyebben vájkál kollégái személyes világába és titkaiba, egyre többet tud meg róluk, és miközben egyre több hazugságra kényszerül mindenkivel szemben, elkezdi megkedvelni őket. Ez az állapot azonban nem tartható fent sokáig, így idővel döntenie kell, hogy a pozíciója megtartása vagy az őt körülvevő emberek fontosabbak – még úgy is, hogy esetleg tisztáznia kell magát előttük.

A Remélem, jól vagy kedves és vicces regény a magányról és a monitorok mögött felbukkanó szeretetről. Natalie Sue bemutatkozó regénye sírva nevetős párbeszédeivel és szívhez szóló megfigyeléseivel a mindennapi munkahelyi kultúra.

A szerzőről

Natalie Sue kanadai író iráni és brit felmenőkkel. Gyerekkorát Nyugat-Kanadában töltötte, megfűszerezve egy kis Skóciával, ahol felfedezte történetmesélési szenvedélyét mint kapcsolódási lehetőséget, és az olvasást mint vigaszt. Amikor épp nem ír, imád nagyszerű vagy szörnyű sorozatokat nézni, próbálkozik keramikussággal és vigyáz a növényeire. Calgaryban él a férjével és lányával, valamint kutyájukkal.

Mások a kötetről

„A Remélem, jól vagy úgy hatott rám, akár egy fánk az irodai ebédlőasztalon: váratlan, meglepően édes, és abszolút feldobta a napomat. Úgy is mondhatnám: faltam! A The Office rajongóinak kötelező.” - Shelby Van Pelt, A boldogságnak nyolc karja van szerzője

„Nagyon jó ez a könyv, és még csak nem is számítottam rá… Csípős humorával ragad meg, majd suttyomban kiderül, valójában sokkal mélyebb és érzelmesebb, mint hitted volna.”  - Julia Quinn, a Bridgerton-sorozat szerzője

„Cinikus, romantikus és kegyetlenül szívből jövő. Ha a következő kedvenc olvasmányod keresed, ebben a könyvben minden megvan: bosszúszomjas kollégák, hamis eljegyzések, és még egy aranyszívű hős is. Natalie Sue levett a lábamról!”  - Ashley Poston, a Halott romantika és a Hét év távolság szerzője

„Viccesen és őszintén tárja fel azokat a titkokat, melyeket az előrébb jutásunk érdekében rejtegetünk, ugyanakkor megmutatja azt is, hogy mi történik, amikor már nem félünk a következményektől. Roppant szellemes élcelődéseivel és bámulatosan szórakoztató irodai svindlijeivel Jolene sztorija elrabolta a szívem, oldalról oldalra szurkoltam érte.”  - Elle Cosimano, a Finlay Donovan-sorozat szerzője

Idézetek a kötetből

„Erre a meetingre automatikus emlékeztető van beállítva, ő meg csak azért is küld egy e-mailt két méterrel odébbról. Átkukucskálok a fülkém alacsony fala fölött az ő állomására, ahol a polcon poros biszbaszok sorakoznak, a faláról gyűrött sárga papírra írt motivációs idézetek lógnak, továbbá egy irattartóban gyógyszerek, teafilterek és 2012-ben lejárt kekszek rostokolnak. Mintha arra számítana, hogy egy nap csapdába esik idebent, és ő akkor nemcsak túlélésre fog játszani, hanem egyenesen szárnyal majd.”

„Amint elhaladok Caitlin asztala mellett, megüti az orromat a vaníliaillatú kézkrémének a bukéja, amit napi szinten tizenhétszer ken magára, ezzel is mikrodózisokban táplálva a bosszúságomat. Ez a szag beleszivárog minden iratba és borítékba, amit kezel, mintha egy kutya jelölné körbe a területét. Felém biccenti a fejét, és kissé megemeli a tekintetét, de nem néz konkrétan rám. Bizonytalanság ver tanyát bennem. Egész nap figyel, és benne kevésbé bízom, mint a Wish.com ajánlásaiban.”

„Ez nem az a menő munkahely, ahol ingyennasit osztogatnak, meg állítható magasságú asztalok és alvófülkék biztosítják a kényelmet. Az irodánk inkább olyan, mint egy időkapszula. Ha valaki hét-kilenc évet szeretne visszautazni az időben, bejöhet ide, és megcsodálhatja a deszkán ebédelő férfiakat ábrázoló poszterünket, a még mindig üzemelő faxunkat és a leeresztett jógalabdáinkat. Az évtizedes kávéfoltokat a Larry kávéfőzője melletti szőnyegen nagylelkűen figyelmen kívül hagyjuk, ahogy azt is, hogy Larry évente néhányszor idebent alszik.”

„Az őseim túlélték a járványokat, a szegénységet és a háborút annak érdekében, hogy én most itt lehessek. Anyám még angolul sem tudott, elszakadt a családjától, és mindent kockára tett, hogy Iránból Kanadába vándorolhasson, csak azért, mert azt akarta, hogy nekem jobb legyen. Mindez az áldozat és bátor cselekedet ide vezetett, ehhez a pillanathoz, ebbe a tárgyalóterembe a sivár munkahelyemen, hogy a főnökeim rávilágíthassanak, mennyire elbaszott flúgos picsa vagyok.”

„Én tényleg nem közösködöm ezekkel az emberekkel. Az elmúlt nyolc évben, amióta itt vagyok, az abszolút szükséges dolgokon felül egy szót sem szóltam a kollégáimhoz. Több időt töltök velük, mint bárki mással, mégis olyan láthatatlan akarok lenni, mint a táblámon a nevem.”

„Kierőszakolok magamból egy mosolyt. Ezek a HR-esek miért szeretik ennyire beleütni az orrukat az emberek dolgába? Biztos vagyok benne, hogy részben szociopatának kell lenned ahhoz, hogy ez legyen álmaid munkája.”

 Agave Könyvek