Richard Thomas
Megtestesült
Weir∂ Zóna
Megjelenik május 12-én!
Multiverzum Kiadó
Multiverzum Kiadó, 2026
Fordította: Farkas Balázs
Szerkesztette: Botos Kitti
Borítóterv: Botos Kitti
Fülszöveg
Sebastian Pana bűnevő. Feladata, hogy magára vegye a halottak vétkeit, mielőtt azok továbblépnek. A fagyott Északon – ahol a sötétség hónapokig nem engedi fel a napot – repedés nyílik a valóság szövetén, és a túloldalról torz, húsból és bűnből született lények szivárognak át a tundrára. Hamar világossá válik: a bűn nem tűnik el. Testet ölt.
Három hang szólal meg ebben a dermesztő, hipnotikus regényben: egy megfáradt bűnevő, akit felemészt a teher; egy anya egy pusztuló, idegen világból, aki életet próbál teremteni a rothadásból; és egy fiú, aki ráébred, hogy a megváltás nem örökség, hanem választás.
A Megtestesült lassan izzó, hipnotikus, arktikus horror – költői és kegyetlen meditáció a bűnről, a gyászról és arról a vékony fátyolról, amely elválasztja az embert a szörnyetegtől.
„A Megtestesült olvasása elementáris erejű, zsigeri élmény – a weird kozmikus horror legtisztább formája. Brutális és kérlelhetetlen regény, amely léptékében és gondolatiságában is epikus. A teremtményhorror lélegzetelállító: végtelenül egyedi és lenyűgözően sokszínű. Thomas biztos kezében még a legvadabb bestia is emberivé válik, és képes a megváltásra. Őszintén nem is tudom, hogyan írhatnám le másként ezt a meditatív, szörnyűséges, törékeny, jégcsapszerűen éles regényt. Meg kell kóstolnod neked is!”
– Sam Rebelein, Bram Stoker-díjra jelölt, Wonderland Book Award díjas szerző
Ajánlások
„Lebilincselően hátborzongató, természetfeletti thriller a távoli Északi-sarkvidéken. Megragadja azt a rettegést, amikor az ember egyedül marad a fagyott sötétségben – valamivel, ami kimondhatatlanul borzalmas. Különös és izgalmas!”
– Jonathan Maberry, a New York Times sikerlistás írója, a V-Wars – Vérháború alkotója, többszörös Bram Stoker-díjas szerző
„Thomas kiváló érzékkel idéz meg rémálomszerű képeket – egyszerre élesen kirajzolódókat és kegyetlenül nyerseket. (…) A regény legfélelmetesebb vonása azonban különös, folyton elmozduló szerkezete, amely sosem engedi, hogy az olvasó biztos talajt találjon a lába alatt. (…) Brian Evenson rajongói élvezni fogják – és talán meg is borzonganak majd e jeges történettől.”
– Kirkus Reviews
„Megrázó betekintés egy, a világ végére száműzött bűnevő életébe. Richard Thomas a sarki fényt is egy kegyetlen történet szolgálatába állítja, amely a fagyott tundrán való túlélésről és az egész emberiség szenvedéséről szól. Kegyetlenül szép, kozmikus és szívszorító: a Megtestesült egy önálló univerzum.”
– Gus Moreno, az amerikai közszolgálati rádió és a New York Public Library által 2021 legjobb könyvei közé választott regény, a This Thing Between Us szerzője
„A Megtestesültben Richard Thomas igazi mestere az alkímiának: a túlélőtörténet, a gyógyító mágia, a kozmikus horror és a valódi környezeti rettegés elemeiből tiszta, sötét aranyat kovácsol – elbűvölőt, valóban weirdet és mélységesen félelmeteset.”
– Lisa Morton, Bram Stoker- és Black Quill-díjas horroríró
„Thomas szereplői a világok közti vékony fátyol mögé pillantanak, és egy baljós, ám nem reménytelen tájat térképeznek fel. A Megtestesült még jóval az utolsó oldal után is veled marad.”
– A. G. Slatter, A holtak grimoárja díjnyertes szerzője
„Hideg jégként éget. A klasszikus weird irodalom hagyományából kovácsolva az elszigeteltség érzése egy pillanatra sem enyhül, még akkor sem, amikor a tétek a lehetetlenségig fokozódnak. A Megtestesült bepillantást enged egy sötét kapuba, ahol az ártó lények túlságosan is készek átlépni a küszöbön. Ez Thomas a legjobb formájában: sötét, kérlelhetetlen és fájdalmasan megváltó.”
– John Palisano, Bram Stoker-díjas szerző
„Thomas részletgazdag, transzcendens világot teremt, amely egyszerre teli van szépséggel és kegyetlenséggel. A szörnyek száma megszámlálhatatlan, mégis marad bennünk annyi bátorság, hogy reméljünk. Eddigi munkái közül ez a kedvencem.”
– Mercedes M. Yardley, Bram Stoker-díjas szerző
„A Megtestesült olvasása elementáris erejű, zsigeri élmény – a weird kozmikus horror legtisztább formája. Brutális és kérlelhetetlen regény, amely léptékében és gondolatiságában is epikus. A teremtményhorror lélegzetelállító: végtelenül egyedi és lenyűgözően sokszínű. Thomas biztos kezében még a legvadabb bestia is emberivé válik, és képes a megváltásra. Őszintén nem is tudom, hogyan írhatnám le másként ezt a meditatív, szörnyűséges, törékeny, jégcsapszerűen éles regényt. Meg kell kóstolnod neked is!”
– Sam Rebelein, Bram Stoker-díjra jelölt, Wonderland Book Award díjas szerző
„Lassan izzó, numinózus történet… a horror zsáner egyik legjobbjától. A Megtestesült pazar és baljós feltárása az emberi bűn természetének.”
– Lee Murray, Bram Stoker-díjas szerző
„Richard Thomas a horror műfajának egyik meghatározó alakja, és legújabb könyve ismét bizonyítja, miért. Különös, mély és elementáris erejű történet a jóról és a rosszról.”
– Gwendolyn Kiste, Lambda Literary- és Bram Stoker-díjas szerző
„Thomas a zsigeri horror művészetének egyik legkiválóbb mestere. A Megtestesült olyan hideg és makulátlan, mint a tél a mély sarkvidéken.”
– Laird Barron, Az Imágó szekvencia és más történetek novelláskötet Shirley Jackson-díjas szerzője
„Gyászos elmélkedés a bűn magányáról és arról az összekötő kozmikus hálóról, amely embert és szörnyet egyaránt összefűz. Richard Thomas olyan transzcendens ékesszólással, olyan éleslátó empátiával ír bukásunkról – a gonosz és az isteni iránt egyaránt –, hogy az képes újraéleszteni az olvasó hitét a horrorirodalom erejében.”
– Clay McLeod Chapman, Bram Stoker- és Shirley Jackson-díjra jelölt szerző
Részlet a kötetből
„Minden helyszín egyedi. Töltöttem már időt a sivatag bénító forróságában. A nedves lápvidék nyomasztó növénytakarójában. Az ősinek és háborítatlannak tűnő, sűrű erdőben. Mindegyik hely kínált valamit, és más módon követelt áldozatot. Itt, a hidegben, a távoli északon, a kegyetlen szelek és véget nem érő tél fogságában sajátságos kihívások jellemezték a munkát. Így az első héten, miközben első étkezésemre készültem, bebarangoltam a vidéket, hogy lássam, miféle szövetségesekre, ellenségekre, erőforrásokra és csapdákra számíthatok.
Nem kellett csalódnom. Az első hosszabb éjszaka közeledtével, miután a kunyhót bebiztosítottam, elhatároztam, hogy sétálok egyet, felfedezem a közvetlen környéket. Csomagoltam farmernadrágot, hosszú melegítőalsót, két pár zoknit, a bakancsomat, vastag garbót, súlyos pulóvert, kötött sapkát, szigetelt kesztyűt, tetejébe pedig egy viharkabátot. Majd megtanulok mindent a hidegről és az esőről, a jégről és a hódaráról, a réteges öltözködést is kiismerem, de ez időbe telik, és elkövetek néhány hibát. Mindenki elköveti őket, a fagyás okozta sérülés elkerülhetetlen itt. Elég egy kis rés a ruházaton, néhány centi szabadon hagyott bőr. Első a tűszúrás, aztán az érzéketlenség, mielőtt égni és dagadni kezd. Először viaszosan fehérré, merevvé válik, érintésre hideg marad még a kunyhó meleg biztonságába visszatérve is. Rá egy napra felhólyagosodik, csúnyán, mérgesen, enyhülés nélkül. Ha elég mély a fagyás, a hús megfeketedik, mint a szén, megkeményedik, mint az öreg jég, ahogy a bőr lassan elhal. Elég elveszíteni egy ujjat vagy lábujjat, hogy az ember ne kövesse el még egyszer ugyanazt a hibát. Legalábbis így hallottam. Ha már erdő volt mögöttem, nyilvánvalóan ott kellett kezdenem. Így hát túrázni indultam, amikor a nap magasan állt, átléptem boltíven, ami a burjánzó erdőbe vezetett, a hasadék alig egy villanám volt a nappali világosságban. Az ösvényt jól letaposták, érdekelt, mi vonzhatta a helybélieket az erdőbe, a dombokra, a komoran figyelő sziklás hegyekbe. Minél messzebb jutottam az úton, annál csendesebb lett. A madárcsicsergés, a hívó dalok, a röpködés és neszezés háttérzajjá szelídült. Már nem iszkoltak apró erdei állatok, ahol az erdő sűrűbbé és sötétebbé vált körülöttem. Azt feltételeztem, hogy amint ténylegesen elérem a hegyet, minden ritkulni kezd, kihal – a magasban ritkább a levegő, hidegebbnek kell lennie. De még nem így történt. Egyelőre bokrok, bozótok, növények fogtak közre szorosan. Egyszerre volt megnyugtató és fojtogató. Kellett némi idő, mire észleltem a jelenlétet, egyelőre a jeges lejtőn igyekeztem stabilan lépkedni, egyre mélyebbre hatoltam a hófödte lucfenyők gallyai között. Minél magasabbra jutottam, minél jobban izzadtam, annál jobban lüktetett egy ér a nyakamban. Lehúztam a kabát cipzárját, megálltam, ahol az ösvény megszakadt, egy természetes kilátónál, ami felfedte a sziklás partvidéket, a kikötő csillogását odalent, meg azon túl az óceánt. Először a szagát éreztem meg, érett pézsma, nedves széna, koszos felmosórongy, ázott kutya keveréke. A távolban ágak roppantak, sűrű növényzet simult valamihez, gyengéd susogás, majd a föld súlyosan megremegett. A vízről az ösvényre pillantottam, fel és le, vissza az erdőbe, próbáltam olyan mélyre látni az ágak között, amennyire az erdő engedte. Erdei fenyők, lucfenyők imbolyogtak a szélben, ropogva, hajladozva mozogtak. Odafönt madarak károgtak, fekete tollak surrogása halkult, ahogy távolodtak. Latolgattam, hogy visszafordulok, habár alig fogtam bele, így hát folytattam az utat, fel az ösvényen, magasabbra és magasabbra, egyre meredekebb emelkedőn. Elhaladtam egy kidőlt hemlokfenyő mellett, kettétörött, fekete seb húzódott az egyik oldalán. Az ösvényre esett, akadályozta utamat, így egy pillanatra elgondolkodtam, hogy elmozgassam-e. Túl nehéznek bizonyult, és ahogy súlyát saccolgatva próbáltam megemelni, három karomnyomot vettem észre rajta, hosszú hasítások alatt a csupasz, kéregtől megfosztott fa. Választhattam: lehajolok és átkúszok alatta, vagy visszafordulok. A szél erőre kapott, súlyos fellegek sodródtak felém, vihar kúszott le a hegyről, látszólag a semmiből, ahogy a hőmérséklet csökkent, a bőröm pedig lehűlt. A nap gyorsan telt, gyorsabban, mint reméltem, veszítettem némi időt talán amiatt, hogy gondolataimba merültem, vagy mert megigézett a természet, így hát elindultam visszafelé. Néhány perc múlva egy ürülékhalmot fedeztem fel az ösvény közepén. Amikor felfelé tartottam, még nem volt ott. Nem lehetett sem nyúlé, sem prérifarkasé. A csomós halom gőzölgött a hidegben, fehér darabkák ragadtak a csillogó, nyálkás, sötét anyagba. Csontok, fogak, valami inas, bunda, szőr – nem tetszett ez az egész. Természetellenesnek tűnt, nem eviláginak. Nem lehetett sem medve, sem hiúz. Valami egészen más volt ez. Hirtelen el akartam tűnni a hegyről. Míg azzal foglalatoskodtam, hogy biztosítsam a kunyhót, talán kimaradt valami. Csak azért, mert a hasadék kicsi volt, nem jelentette azt, hogy először szakadt fel. Hibát követtem el. Azt feltételeztem, akkor hívtak ide, amikor az egész megkezdődött, az átfordulás pontján, akkor, amikor itt megjelent. Tévedtem. Túl lassan értem ide. Elkéstem.
És ebben a pillanatban elmosolyodtam, nevettem, arra gondoltam, milyen kínos volna sikoltva leszaladni a hegyről, ijedezni egy kidőlt fa és egy kupac szar miatt, meg néhány különös hang és szag miatt, ami az erdőből jött.
– Nyugi, Sebastian! – suttogtam magamnak.
És ekkor megláttam.
Alig hat méterre tőlem derengett a látóterembe, ott rejtőzött a fatörzsek barnájában, beolvadt a föld és a levelek közé, két hatalmas szarv ágaskodott az ég felé. Egy pillanattal ezelőtt még tényleg ágak voltak, a két izzó szem csupán bogyók, most horkantás és súlyos zihálás töltötte meg a levegőt fémes ízzel, fanyar haraggal, rothadó fogak szagával.
Futottam. Szaladtam le a dombon, próbáltam nem elesni ennyi réteg ruhában, bakancsom gyökerekben és földbe süppedt kövekben akadt meg, nem néztem hátra, de füleltem. Ó, nagyon is hallgatództam, füleim csaknem hátramaradtak, hogy észleljék és megértsék azt, ami mögöttem az erdőben járt: utánam jön vajon, vagy ott marad, ahol volt? Talán éppen jóllakott, és fáradt, vagy ragaszkodik a területéhez. Bizonyosan nem követett, nem üldözött, miközben az erdőben és az ösvényen kóboroltam. Baloldalt valamin megakadt a szemem, habár vonakodtam odanézni, az ösvényre kellett figyelnem, mégis megpillantottam a vöröset, a csillogó fehéret, végül rajta maradt a tekintetem az őzsuta kitörött végtagjain. Fejét bunda és izmok groteszk csomójába csavarták, kibelezve hevert az avaron, gyomra szétcsapva, mintha valami érdekes dolgot kerestek volna odabent, ékkövet, drogot vagy eltemetett titkokat. Belei hosszú kötélként kúsztak ki, törött lábai furcsa szögekben meredtek felfelé, szeme nyitva volt, nyelve kilógott, rég elhalkult sírás és sikoly a torkába temetve. Ekkor már estem-keltem, kezemet magam előtt tartva, már látszódott a boltív az erdő szélén, átrohantam a nyíláson, hátrafordítottam a fejem, hogy meglássam azt, ami minden bizonnyal utolért már. Száraz fűre zuhantam, arccal előre, karjaim elnyúltak előttem, megfordultam, nyílt a szám, sikolyra készen – nem volt ott semmi. Csak a havas némaság, a fagyos eső első cseppjei, felhők gördültek, hogy eltakarják a napot. Hangokat hallottam a völgyből – halászok, csapódó kalapácsok, egy fedő hangos záródása, dudaszó és nevetés, bizonyosan lecövekelt ponyva remegése a szélben, és persze a saját lélegzetem, súlyosan kísérte a mellkasomban a fájdalmat.
Nem voltam egyedül idekint.
Azt hittem, több időm maradt, hogy még nem kezdődött el. De úgy tűnt, itt már zajlott a dolog. Attól féltem, ideje az étkezésnek.
De nem gálára vagyok hivatalos.
Improvizálnom kell, méghozzá gyorsan.
Már sikerült átjönnie.
És talán többen is vannak.”
