Ismerjük meg közelebbről a írókat! rovatomban felkértem a Frey Domonkos írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak nemrég jelent meg az első kötete, mely Semmelweis Kiadó és Média Kft. gondozásában jelent meg Arthropodóm címmel.
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Frey Domonkos vagyok, orvostanhallgató, novellák és egy regény szerzője. Mindig is lenyűgözött a természet és az, hogy a szépségét bárhol megtapasztalhatom. Akár egy hétvégi természetjárás alkalmával a Bükkben, vagy egy balatoni vitorlázás közben a badacsonyi löszfalakat szemlélve, de még a betegágy mellett is. Ez a lelkesedés sarkallt arra, hogy olyan történeteket írjak, amelyek visszatükrözik a természet minden szintjén elénk tárulkozó csodáit. Mikrobákat vizsgálni a mikroszkóp okulárján keresztül hasonló érzés, mint kövületeket több millió év után napfénybe tartva tanulmányozni. EKG görbén eltérést diagnosztizálni éppoly izgalmas dolog, mint ökoszisztémák rejtett hálózatait górcső alá venni. Az írásban ennek a tudományos lelkesedésnek a sokoldalúságát élem át újra és újra, mikor egy számomra kevéssé ismert témába vágom a fejszémet. Az új kérdések boncolgatása által, a kutatás és a felfedezés feledhetetlen élményével gazdagodom, mígnem a végén összeáll a történet és kerek egészet alkot. Én ennek a megélését nagyon szeretem.
Az Arthropodóm című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Az Arthropodóm megírásához rengeteg kutatást kellett végeznem. Ahhoz, hogy hitelesen mesélhessem el ezt a történetet, bele kellett ásnom magam genetikába, élettanba, molekuláris biológiába, hálózatkutatásba, entomológiába, ökológiába, etológiába, geológiába, vadászatba, természetvédelembe és valamelyest a műszaki tudományokba is. A legnagyobb kihívást a rovarok megnövesztésének hiteles leírása jelentette. A célom az volt, hogy a részek igazságának elvén dolgozzak, miközben maga a folyamat – az óriás rovar kotyvasztás folyamata – merő fantazmagória. Ugyanakkor ahhoz, hogy az olvasó csak nehézségek árán tudja megmondani, hogy hol ferdítettem el a valóságot, a részleteket tudományosan alá kellett támasztanom. Ezzel majdnem egy évet foglalkoztam.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Talán úgy tudnám jól megfogalmazni, hogy én a valóság és a fantázia határán írok. Nincs olyan eleme a történeteimnek, amely ne lenne tudományosan megalapozott. Ahogy előzőleg említettem, igyekeztem a részek igazságának elvén dolgozni és hagyni, hogy ebből előemelkedhessen a fantázia.
Semmelwis Kiadó gondozásában jelent meg a könyved, tudnál mesélni róla?
Nagy élmény volt kezembe venni a történetemet. A borítóval, melyen Luciano Richino, argentin fotóművész tigris bogárról készített makro fotója látható, kifejezetten elégedett vagyok. Pont azért választottam ezt, mert a regény szereplői épp ilyen közelségből találkoznak ezekkel az állatokkal, így az olvasó is átélheti milyen szemtől szemben állni egy ilyen csodálatos élőlénnyel. A belborító illusztrációja pedig Lerchner-Czuppon Emese, illusztrátor munkája, aki megrajzolta az Arthropodóm élővilágát, hogy az olvasó láthassa, melyik állat mekkora az emberhez képest. Ezúton is köszönöm nekik a munkájukat!
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Nagyon régóta írok. Első „könyvemet” a logopédusommal írattam óvodás koromban. Én diktáltam, ő pedig leírta. Aztán ugyanezt megcsináltam első osztályos koromban az egyik írástudó osztálytársammal. Később már én írtam a történeteimet és nyolcadikos koromban sor került az első regényem megszületésére, amely persze csak írói zsenge volt. Aztán tizedikben megszületett a második, amellyel már kiadóknál kezdtem házalni, de szerencsére senki sem vállalta a kiadását. Így kezdtem megtanultam meg írni (ami természetesen azóta is tart): a folyamatos visszautasítások állandóan önvizsgálatra kényszerítettek a munkáimmal kapcsolatban. Így jöttem rá a hibáimra, amelyek még most is bőven vannak, de ezek kiküszöbölésével évről évre fejlődöm.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Az Arthropodómot ötször írtam újra. Mindig megelégedéssel fejeztem be és kellett pár hónapnyi vagy akár egy évnyi távolságot vennem a kézirattól, hogy rájöjjek ez még nem elég a kiadáshoz, és hogy új ötletekkel kell megfűszereznem a történetemet. Az utolsó újra írásnál éreztem, hogy ez lesz a végleges verzió és az amikor befejeztem ténylegesen emelkedett élmény volt.
Nem gondolkodtál még írói álnéven?
Nem. Bár középiskolai évek alatt egyik évfolyamtársam megajándékozott egy olyan listával, amelyen a nevemből tovább gondolt írói álnevek tucatjai voltak, de nem éltem a lehetőséggel.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Igen. Michael Crichton amerikai író munkái szerettették meg velem a műfajt, amelyek rendszerint techno-thriller szubzsánerben íródtak. Ennek ellenére egyesek szerint az Arthropodóm inkább ökothriller besorolásba illik. Ennek az oka talán az, hogy ebben a regényben a hangsúly inkább az ökológiai kérdéseken van és kevéssé a technológiai háttéren. Másként megfogalmazva, a fő kérdés nem az ember és a technológia konfliktusából adódik, mint általában a techno-thriller történetekben, hanem az ember és a természet konfliktusából.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nem tudtam igazán felfogni. Mivel ez nemrég történt azt kell, hogy mondjam, hogy azóta is zajlik a felfogás folyamata. Régi álmom vált ezzel valóra. Remélem sikere lesz a kötetnek és ennek szerepe lesz abban, hogy a jövőben megszülető történeteimet is a kezembe vehessem.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az
írás vagy impulzív?
Mindkettő. Olyan alapkoncepciót keresek, amellyel lehetőség szerint még nem nagyon foglalkozott író előttem. Elvégzem az ehhez szükséges kutatómunkát, megtervezem a történet vázlatát és mindezek után belevágok az írásba. Annak ellenére, hogy megvan a fejemben, hogy hol mi történjen a regényben és aszerint igyekszem haladni, ez a folyamat olyan számomra, mint egy mozifilm, amit még nem láttam előtte: tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, melyek az alkotás folyamatában spontán keletkeznek a fejemben.
A kötetben vannak kedvenc jeleneted? Vagy volt olyan, amiket nehezen
tudtál megírni?
Egyik kedvenc jelenetem az, amikor két ember feromonok segítségével kommunikálni kezd egy ízeltlábúval. Ennek az ötlete az utolsó újraírásnál született meg bennem és egy viszonylag laposabb részletet cseréltem le rá.
A nehezen megírható részek közül a labor látogatás jelenetét emelném ki. Azt, amikor elmagyarázom az olvasónak, hogy hogyan növesztették meg az Arthopodóm munkatársai a rovarokat. Nehézség abban állt, hogy úgy kellett elmesélnem ezt a természettudományos szempontból összetett kérdést, hogy mindenki számára befogadható legyen. Hogy ez mennyire sikerült, azt majd eldöntik az olvasók. Azért hozzá kell tennem, hogy orvosi gyökereimet nem tudtam levetkőzni és ez érződik a regény egészén.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Van egy módszerem, amelyet sokan alkalmaznak. Lefekvés előtt magam mellé teszem a jegyzetemet, és ahogy álomra csukom a szememet és már majdnem elaludnék, a kétséges részletek összeállnak megoldássá a fejemben, amit azonnal leírok a jegyzeteimbe. Van, hogy ilyenkor tizenöt-húsz ötlet is megszületik. Egy indiai matematikus ugyanezt csinálta, csak ólomgolyóval. Ahogy elaludt, az ólomgolyó kiesett a kezéből és akkorát koppan a földön, hogy felébredt tőle, így folyamatosan újabb és újabb ötletekkel állva elő a matematikai problémára.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Apukám volt azt első olvasóm, aki az akkori verziót kifejezettem laposnak találta és igaza is volt. Azóta ahogy említettem újra írtam ötször. A jelenlegit nemrég olvasta és nagyon tetszett neki. Barátaim közül is volt pár előolvasóm, akik a végleges verziót olvasták. Ők is pozitívan nyilatkoztak a kéziratról.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Menyasszonyom támogatott benne igazán, főként akkor, mikor a kiadók részéről visszautasítást visszautasítás hátán kaptam. Egyszer eljött velem egy ilyen lektori találkozóra, ahol ő is végig hallgathatta a kézirat kiértékelését. Mikor végeztük, eléggé el voltam keseredve, de ő öntött belém erőt, hogy még egyszer fussak neki és írjam újra. Egy évre rá, nyáron ezt meg is tettem. Utána mindenkinek tetszett a történetem és kiadót is találtam, aki vállalta, hogy a kéziratból kötetet készít.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
