Neuromancia
A technika kérdése William Gibson regényeiben, esszéiben és költészetében
MA Populáris Kultúra Kutatócsoport Könyvek 4.
Megjelenik novemberben!
Prae Kiadó, 2025
Szerkesztette: L. Varga Péter
Borító: Szabó Imola Julianna
Fülszöveg
Szabó István Zoltán Neuromancia című könyvének fókuszában William Gibson írásai állnak. A cyberpunk küszöb az egyik legfontosabb törés vagy mutáció a sci-fi, a rétegkultúrák és a populáris irodalom kapcsolatát érintő dinamikus hálózat történetében, amelyet azonban nem érthetünk meg egyetlen megközelítési útvonal felől. A szerző Gibson prózáját és esszéit Heidegger technika-fogalmával lépteti párbeszédbe, kibontja a Sprawl-trilógia technikai fejlődéssel összefüggő reflexióit; érzékenyen tárgyalja, hogy a test átprogramozása hogyan módosítja az ember fogalmát.
Gibson alapművének elemzése, a Neurománc egyetlen dekonstruktív aktusként való felfogása – a vállalkozás egyik leginvenciózusabb részeként – megújítja a kultikus regényhez való hozzáférésünk útvonalait. Rendkívül szimpatikus például az elemzési térkép azon eleme, amely a cyberpunk és a posztmodern együtt olvasása során egyfelől beláttatja, hogy a határsértés (a „magas” és a „populáris” terepén) nem a szövegek inherens tulajdonsága, hanem az irodalomfelosztás gyakorlatából adódó anomália. Másfelől a paratér, a kibertér és a virtualitás tárgyalása közben a szerző arra a következtetésre jut, hogy a cyberpunk mozgalmat útjára indító trilógiában több a közös mozzanat Proust, Burroughs és Pynchon műveivel, mint a sci-fi klasszikusaival. Az ehhez hasonló izgalmas belátások hozzájárulhatnak egy olyan popkultúra-kutatási praxeológiához, amelyet nem vagy sokkal kevésbé köt meg az előzetes pozícióban lévő esztétikai ideológia. A Neuromancia tehát megkerülhetetlen szempontokkal járul hozzá a Gibson-olvasáson keresztül a kibernetikus irodalomtechnológia határmunkálatainak és jövőképeinek értelmezéséhez.
H. Nagy Péter
A szerzőről
Szabó István Zoltán (Steve) irodalmár, popkultúra-kutató, szerkesztő. 1983-ban született Törökszentmiklóson. Szegeden él.
A szerző portréját Molnár Gabriella készítette.
Részlet a kötetből
A cyberpunkot 1984-ben útjára indító mondat mára kultikussá vált a szerző műveit és általában a sci-fi irodalmat kedvelő emberek között, miközben az irodalomtudomány területén is több tanulmányban rámutattak jelentőségére. Sőt, Neil Gaiman, az egyik legjelentősebb és legnagyobb hatással bíró kortárs fantasyszerző egyik leghíresebb kötetében, a Neverwhere című regényben egy helyen parafrazálja is Gibson mondatát. Gaiman „kis vicce”[1] így hangzik: „The sky was the perfect untroubled blue of a television screen, tuned to a dead channel.” Internetes naplójában maga Gaiman is a science fiction történetének leghíresebb kezdőmondatának nevezi Gibson mondatát.[2] Mindemellett a parafrázisnak van egy meglepő történeti tanulsága – éppen ebben áll a humora is –, mégpedig az, hogy rámutat arra a technikai változásra, amely 1984 óta a Neverwhere megszületéséig, vagyis 1996-ig bekövetkezett. Hiszen az, ahogyan a műsorszünet a képernyőn megjelenik, pontosabban ahogyan egy nem létező csatornára hangolt készülék képernyője kinéz, teljesen megváltozott az eltelt időben. A szürke statikus zaj helyét átvette egy tökéletesen homogén világoskék felület. Mára a Neverwhere óta is eltelt csaknem harminc év. Ez idő alatt sok minden változott, köztük a „halott csatornára” hangolt képernyő megjelenése is. Ma nehezebb lenne elegánsan az éghez hasonlítani, hiszen nem több, mint egy fekete képernyő a következő szavakkal:
nincs jel
Ez az üzenet – ahogyan látni fogjuk – egyáltalán nem áll távol a kezdőmondat szellemiségétől.
A következő oldalakon szoros olvasás segítségével tárjuk fel a mondat működését, amely olvasatunk kiindulópontjaként szolgál majd. Talán szokatlan módon, de nem csupán az angol eredetit, hanem az Ajkai Örkény fordítói leleményének köszönhetően kiváló magyar fordítás első mondatát is értelmezni fogjuk, ugyanis a két mondat két különböző trópus révén jeleníti meg ugyanazt a működést, ez pedig önmagában is fontos reprezentációja a szövegtulajdonságoknak, illetve az angol szöveg és a magyar fordítás egymáshoz való viszonyának.
A kezdőmondat a teljes regény szempontjából tanulságos. Sőt árulkodó, hiszen mi is történik ebben a mondatban? Egy organikus létező leírására használt hasonlat hasonlító oldalán egy anorganikus létező áll. A természetet az állítás egy nem-természetes, egy technikai tárgy segítségével írja le. A két tag között nem szűnő feszültség húzódik – az organikus és artefaktuális eredetből adódó ellentété –, amelyet a tropikus struktúra megformáltsága mélyít el, vagyis az a tény, hogy e két elem a hasonlat összetevőiként mellérendelő viszonyba kerül.
Ez a hasonlat „megidézi a technika retorikáját,”[3] előrevetítve a teljes szöveget szervező logikát. Így tehát a regény kicsinyítő tükreként is felfogható a kezdőmondat, amelyben megjelenik, hogyan mossa össze a szöveg az organikus és az anorganikus határait. A hasonlat ugyanis szerves kapcsolatba hozza egymással két elemét, így sértve meg azt az önkényesen húzott és tarthatatlan határt az emberi machinációktól tisztának és mentesnek tűnő természetes világ és az ember alkotta technikai világ között (amelynek a ’80-as években a televízió volt a legfőbb szimbóluma). A hasonlat második tagja „beszennyezi” az elsőt, amire a szürke szín megidézése rá is segít. A természet érintetlensége megszűnik, a technikai világ részévé válik, ezzel a gesztussal pedig az ember – de legalábbis a technika – által uralhatónak tűnik. A hierarchiában elfoglalt kitüntetett helye egy csapásra megváltozik, hogy átcsússzon a technikának alávetett pozícióba. Ez a mozzanat minden hierarchikus rend dekonstrukciójában jelen van, legelőször ugyanis a tagok pozíciójának felcserélődése történik meg,[4] egy szubverzió, amely a következő pillanatban már el is tűnik, hogy a tagok pozícióját kiegyenlítse. Ez a pillanat a mérleg nyelve.
A természet helyet kapott a technikai világban, de anélkül, hogy bármit megőrzött volna abból a szakralitásból, amelyet a különböző kultúrák – köztük a nyugati is – neki tulajdonítottak. A természet egy lett a világ objektumai közül, leírható, uralható, a technika által meghódítható – ezt a folyamatot részletesen tárgyaltuk az előző fejezet Heideggerrel foglalkozó részében. Az eredeti mondat így szól: „The sky above the port was the color of television, tuned to a dead channel.”[5] A ’dead’ (halott, holt, élettelen) szó használata még inkább a technika élettelen világába utalja a természetet. Ugyanakkor ez egy a technikára vonatkozó organikus metafora, hiszen a holt állapot elősorban olyasvalamihez rendelhető, amely valaha élt. Így egy különös visszacsatolási hurok alakul ki, amely a természetet és a technikát egymáshoz mind közelebb húzza. Ennek hatására nem csupán a természet válik hasonlatossá a technika világához, hanem ugyanez a mozgás fordítva is megtörténik, hiszen a kijelentés megkérdőjelezi a két fogalom definitív szembenállását, egyértelmű szétválaszthatóságát. Mindez szoros kapcsolatban áll a megidézett világ természetével (értsd: a szöveg világának törvényeivel, rendjével, attribútumaival), stílusával és a regény poétikai sajátosságaival.
Ugyanebben az azonosító mozzanatban a megidézett technikai világ mindennapisága, természetessége hangsúlyozódik. Mintha csak azt állítaná a mondat: az ember természetes élettere immár a technikai világ, amelynek törvényei és közege az emberi élet része, jóval inkább, mint az organikus természet egésze. A hasonlatot a technikai oldal felől értjük meg: a természetet a technikából ismerjük meg, mert ez van közelebb az emberhez. Az ismeretlen tényező, az embertől idegen elem a természet lesz, ami valaha kizárólagos élettere és episztemológiai viszonyrendszere volt.
Megrendelhető a kiadó webáruházában:
