Grzegorz Musiał
Én, Tamara
Megjelenik szeptemberben!
Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)
Prae Kiadó, 2024
Fordította: Mihályi Zsuzsa
Szerkesztette: Németh Gábor Dávid
Borítóterv: Imagine Creative Consulting Kft. és Szalay Miklós
Fülszöveg
Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.
Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.
Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.
Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.
Idézet a regényből:
„...hogyan győzzem meg ezt a züllésben és luxusban tobzódó tömeget, amely elözönli a bulvárokat a hiúság világának fővárosában, hogy éppen nekem, a járda szélén lépkedő, mindenki számára ismeretlen lengyel nőnek, akit tizenvalahány hónapja képen törölt egy csekista, aztán megerőszakolt egy alkoholista kokainfüggő, és aki lótetemszeletet evett reggelire egy olyan városban, amelyet feldúltak a bolsevikok, akiket itt imádtak – éppen nekem van olyan tehetségem, amilyen korábban senkinek sem volt, hmmm… Artemisia Gentileschi óta?... És véghez viszem azt, amit megígértem a szép Antoniónak Firenzében: megváltoztatom ezt a kort.
Nem ők diktálják nekem a ritmust, hanem én nekik.”
Grzegorz Musiał:
A szerző portréját Fundacja Clarté készítette.
Részlet a kötetből
Az első nap Párizsban
TAMARA HANGJA: Elszöktem Oroszországból, aztán egy évig rostokoltam Stockholmban és Koppenhágában, míg végül eljutottam Párizsba. Szép tavaszi délelőtt volt, a húszas évek legeleje. A lengyelek – a világ nagy örömére – seggbe rúgták a bolsevikokat Varsónál, a bolsevikok viszont felégették Grúziát, és nem sokkal később két rémség: Benito és Adolf megkezdte a menetelést, hogy átvegye a hatalmat. Vonattal mentem Londonból Párizsba, megérkeztünk a Gare du Nord peronjára, és kiszálltunk mi ketten: egy négyéves forma kislány, és a másik is fiatal még, de lélekben már öreg, Tamara, akit meggyötört az élet, és erősebbnek bizonyult nála.
Két évig tartott az utam Európán át, amely a tűz ölelte Szentpétervárról indult, és legszívesebben kitörölném az életrajzomból. Olyan volt ez a két év, mint egy kopott hanglemez, amely szinte már nem is szól, mert elakadt egy barázdában, és csak egyetlen nevet hajtogat: Tadeusz, Tadeusz… Minden gondolatom, minden lélegzetem, minden szívdobbanásom: vele, róla, érte. Az arca: szemből, félprofilból, profilból. A szeme – amikor nevet, amikor szikrát vet a fény a szempillája hegyén, vagy amikor szomorú, és a görög szobrok tekintetére emlékeztet, akik a Tirrén-tenger fölött röpködő sirályokat figyelik. A világ összes többi része csak megfakult dagerrotípia volt, vázlatos formák és hangok a múltból.
Elsőként Stockholm tűnt fel, csodaszép volt a ködben, úgy vibrált a szórt fényben és a vízben tükröződve, mint egy érzékeny Ruisdael-tájkép. Sziklákon magasodó vörös templomtornyokat láttam, nagy, masszív kőházakat, ahol vikingek laknak a marcona feleségeikkel. Ott, abban a városban, amelyhez a családomból – Maurycy bácsit leszámítva – senkit sem kötött semmi, zajlott le a családi „könny- és zsebkendőkomédia”, ahogy az ilyen fogadtatásokat nevezte Saint-Simon. Aztán amikor Malwina már jól kisírta magát a nyakamba csimpaszkodva és megcsipkedve Kizette arcocskáját, kijelentette, hogy most ideje összepakolni, és „minél gyorsabban útnak indulni Varsóba”. Izgatott volt és boldog, már bebútorozta nekünk a konstancini házat, ahol Tadeusz és én végre „megteremthetjük magunknak” (értsd: neki) „a többnemzedékes házasságot, ahogy illik”. Nem hatottak az érvek, hogy Lengyelországban véres háború dúl az éppen Varsó mellett hadakozó bolsevikok ellen, és ha ebben a csatában nem a lengyelek győznek, márpedig nincs nagy esély a győzelemre, akkor nagyon hamar olyanok lesznek Varsó és a többi lengyel város utcái, mint a szentpéterváriak. De Malwina csak ezt hajtogatta: „Nem, nem és nem! Nem akarok semmiféle Párizst, semmiféle Koppenhágát!” Döbbenten néztem rá, mert ez a bámulatos makacsság nagyobb volt mindennél, amire én ebben a pillanatban képes voltam. Csak az józanította ki, amikor ebédnél Maurycy kelletlenül odavetett néhány szót: akik most vissza akarnak térni Varsóba, ne számítsanak arra, hogy támogatni fogja őket Párizsból, ahová Stefával együtt átköltöznek… De Malwina ne aggódjon… mindig lehet pirogot sütni és pultról árulni, ahogy azt a legtöbb társaságbeli hölgy teszi Varsóban. Biztos jövedelmező lesz, mert Lengyelországban nagyra értékelik a jó konyhát.
Malwina egész napra bezárkózott, hogy kisírja magát a Gamla Stanban, Stockholm óvárosában lévő lakásunk kis szalonjában, ahol természetesen megint csak Maurycynek köszönhetően volt tető a fejünk fölött, aki a Crédit Lyonnais svéd fiókjának vendégei számára tartotta fenn ezt a szállást. Reggel Malwina komoran, némán került elő, és elkezdett csomagolni, hogy Stifterékkel tarthasson. Én úgy döntöttem, itt várok tovább, mint egy koppenhágai szirén, nézem a tengeren a kikötőbe tartó vitorlásokat és gőzhajókat, amelyekkel még mindig nem érkezett meg az én Odüsszeuszom… És imádkozom, hogy kibírjam, ne vegyek be végül valami arzénfélét. Égette az ujjaimat a svéd útlevél, gyűlöltem a nyelvet, amit itt az utcán beszéltek, és amelyen a pincérrel érintkezett a Konzul aznap este. Tudtam, hogy bélyeget égetett a szívembe az az éjszaka, ugyanolyat, amilyet rossz emberek vassal égetnek a borjak oldalába. Meg vagyok bélyegezve… a szégyennel? Így kell nevezni. Milyen lesz most az életem? A férjem oldalán? Hazudnom kell neki? Tegyek úgy, mintha hűséges feleség lennék? Vagy szembesítsem inkább a tényekkel – amit viszont nem áll ki a szerelmünk. Egyelőre semmi hírem felőle. A Konzul biztosította Maurycyt arról, hogy Oroszországban „folyik a nyomozás”, és „minden jó úton halad”, és a férjemet biztosan nem küldik valamilyen szolovki pokolba, és nem is lövik agyon. Nem hittem a Konzulnak, még kevésbé azoknak, akik őt Oroszországban „biztosították” arról, hogy „dolgoznak az ügyön”. Mennyi ideig lehet „dolgozni” az „ügyön”? Még mindig égetett a csekista összehúzott szemének pillantása, aki ott állt hosszú bőrkabátjában nyomorúságos kis szobánk közepén – szerelmünk utolsó menedékében, ahonnan úgy űztek ki minket, mint a vérző kismadarakat, hogy tébolyultan repüljünk az ismeretlenbe. A durva szívű, hazug szemű Oroszország emléke, amely a karmai között tartja a férjemet, kioltott minden reményt, és csak a rózsafüzért szorongattam azokban a pillanatokban, amikor már legszívesebben a Balti-tenger csattogó, szürke hullámokat vető mélyébe vetettem volna magam. Mert nem imádkozhattam. Mert az égiek segíthettek volna megtalálni a férjemet, de nyilván nem akartak. Istent hibáztattam, amiért csúfot űz belőlem, bár azt is be kellett vallanom, hogy sok-sok évig én sem tettem a kedvéért semmit… Akkor miért kellene törődnie velem?
És most – Párizs, egy tavaszi délelőtt.
Megvásárolható a kiadó webáruházában:
.png)
