Az AI-forradalom nem úgy működik, ahogy azt eladták nekünk – Cory Doctorow Budapesten

 Cory Doctorow: 

A nagy összeomlás
Mesterséges intelligencia a buborék kipukkanása után

„A fordított kentaur az az ember, akit besoroznak egy gép asszisztensének.”

Az AI-forradalom nem úgy működik, ahogy azt eladták nekünk – Jön Cory Doctorow új könyve, és érkezik a szerző Budapestre

 

Megjelenés: szeptember 8.
Fordító: Bari Máriusz
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 240 oldal

 

Miről szól a könyv?

Cory Doctorow ezúttal a mesterséges intelligencia körüli ígéreteket és félelmeket veszi célba. A nagy összeomlás azt vizsgálja, mire képes valójában az AI, mire használják a vállalatok, és mi történik, amikor az ember és a gép együttműködésének ígérete megfordul: már nem a technológia segíti az embert, hanem az ember válik a technológia kiszolgálójává.

 

Miért aktuális most?

A mesterséges intelligencia néhány év alatt technológiai kérdésből gazdasági és társadalmi üggyé vált: vállalatok milliárdokat költenek rá, munkahelyeket szerveznek át miatta, miközben továbbra sem világos, mely ígéretei válthatók valóban valóra. Doctorow könyve ebben a pillanatban kérdez rá arra, ki profitál az AI-forradalomból, ki viseli a kockázatait, és milyen technológiai jövőben érdemes gondolkodnunk. A kötet megjelenésekor azonnal New York Times bestseller lett.

 

Leírás

 

A nagy elszaródásban Cory Doctorow azt mutatta meg, hogyan silányítják le saját szolgáltatásaikat a technológiai óriásvállalatok, amikor a felhasználók érdekei helyett a minél nagyobb profit válik elsődlegessé. A nagy összeomlás ugyanennek a gondolatmenetnek a következő állomása: Doctorow szerint az AI-ról folyó vita egyik legnagyobb hibája, hogy hajlamosak vagyunk magát a technológiát összekeverni azokkal az üzleti érdekekkel, amelyek meghatározzák a felhasználását.

 

Doctorow sem a mesterséges intelligencia rajongóinak, sem az apokaliptikus jövőképek híveinek nem kegyelmez. Szerinte sokkal kevésbé érdekes, hogy egyszer öntudatra ébrednek-e a gépek, mint az, hogy mit tesznek velünk már ma azok az emberek és vállalatok, akik a gépeket irányítják. A technológiai hype, a befektetői várakozások, az automatizáció ígérete és a munkavállalók kiszolgáltatottsága ugyanannak a rendszernek a részei.

 

A nagy összeomlás ezért nem AI-ellenes kiáltvány, hanem provokatív technológiai-gazdasági esszé arról, hogyan választhatjuk külön a valóban hasznos innovációt a köré épült mítoszoktól. Doctorow kérdése végső soron nem az, hogy lesz-e élet a mesterséges intelligencia után, hanem az, ki fogja meghatározni, milyen legyen az.

 

Cory Doctorow-val ráadásul most személyesen is alkalom nyílik találkozni, a világhírű szerző ugyanis a BrainBar meghívására Budapestre érkezik, ahol szeptember 17-én, 18:30-tól a Magyar Zene Háza színpadán bemutatja a technológiai monopóliumok veszélyeit és azt, hogyan nyerhetjük vissza az irányítást digitális eszközeink és adataink felett. 

 

Fülszöveg

 

A nagy elszaródás szerzőjének új könyve rövid, provokatív kalauz arról, mi a jó, a rossz és az ostobaság a mesterséges intelligenciában, és mindabban, ahogyan beszélünk róla.

 

A mesterséges intelligencia (MI) példátlan hírverés közepette érkezett meg: egy olyan techipar fűtötte, amely kétségbeesetten próbálja fenntartani saját, indokolatlanul magas értékeltségét, méghozzá a végtelen pénzügyi növekedés ígéretével. Noha az MI szinte minden valós alkalmazása eddig jóval szerényebb eredményt hozott a vártnál, a piac máris több mint 16 billió dollárra becsüli a technológia jövőbeli értékét. Ennek a számnak azonban csak akkor van értelme, ha az MI a bérből élő emberi munkaerő hatalmas tömegeit váltja ki.

 

Ahhoz, hogy ez az „érték” igazolhatónak tűnjön, minden MI-ről szóló történetnek elkerülhetetlen, világformáló szenzációként kell megjelennie. Még a robotapokalipszisről szóló rémtörténetek is ugyanennek a stratégiának a részei: azt a célt szolgálják, hogy az MI félelmetes erejébe vetett hitet erősítsék.

 

Doctorow szerint létfontosságú, hogy átlássunk ezen a hírverésen, és meglássuk a valódi történetet. Nem elég megérteni, mire képes a technológia; azt is látnunk kell, kinek az érdekében és kinek a rovására működik. Ebből a nézőpontból az MI története valóban drámai: akkora befektetési buborékot hozott létre, amely már az egész világgazdaságot veszélyezteti.

 

A nagy összeomlás című könyvében Doctorow – ahogyan A nagy elszaródásban is tette – egyszerre mutatja meg, hogyan jutottunk ebbe a súlyos helyzetbe, és hogyan mozdulhatunk el egy olyan „MI utáni” élet felé, ahol végre az eszközök dolgoznak értünk, nem pedig mi őértük.

 

A szerzőről

 

Cory Doctorow 1971-ben született Torontóban, jelenleg Los Angelesben él. Az első könyve 2001-ben jelent meg, amit azóta számos további regény, novelláskötet és tényirodalmi mű követett. Legismertebb munkái a Kis testvér című, számos díjjal kitüntetett és New York Times bestseller ifjúsági disztópia, valamint A nagy elszaródás, melynek alapját Doctorow 2023-ban megalkotott szava, az enshittification adja, amivel azt hivatott kifejezni, hogy az internet pocsék hely lett. Ez a kifejezés annyira jól ragadta meg a korszellemet, hogy az Amerikai Nyelvészeti Társaság 2023-ban az év szavának választotta. Doctorow az írás mellett különböző non-profit szervezeteknek dolgozik, és több egyetemen is tanít vendégoktatóként. Folyamatosan publikál tudományos és SFF témákban, állandó rovata van a Locus magazinnál, társalapítója a Boing Boing portálnak és népszerű blogot vezet saját oldalán, a craphound.com-on.

 

A nagy elszaródásról írták

 

"Néha egy kifejezés olyan találó, olyan világos és időszerű, hogy több lesz egyszerű divatszónál." - The New Yorker

 

"Doctorow kétségtelenül tudja, hogyan tegyen maradandóvá egy gondolatot." - Financial Times

 

"Doctorow világosan megfogalmazza, miért tűnik egyre több szolgáltatás egyre rosszabbnak az Amazontól az Instagramig." - The Guardian

 

"Meghökkentően meggyőző pamflet." - Kirkus Review

 

Idézetek a kötetből

 

„Ugyan nem használok ötleteléshez MI-t vagy más automatizált, illetve véletlenszerű szöveggeneráló eszközt, de erkölcsi kifogásom sincs ellene. Sok író számára a generált szöveg maga termékeny eszköz lehet kiváló munkák létrehozásához. A dadaisták „cut-up” technikája például abból állt, hogy kivágtak mondatokat egy kéziratból, majd összekeverték őket, hátha így váratlan szókapcsolatokra bukkannak. Írók egész sora rajong Brian Eno és Peter Schmidt „Oblique Strategies” kártyapaklijáért, amely ötvenöt, rejtélyes utasításokat tartalmazó lapból áll („Légy az első, aki nem csinál meg valamit, amit még senki más nem csinált meg”). A szürrealisták pedig imádták az „Exquisite Corpse” játékot, amelyben az alkotók felváltva folytatják egymás szövegét, miközben mindenki csak az előző rész utolsó mondatát láthatja. Ma is tudomásom van sok íróról, aki chatbottal dolgozik, és remek dolgokat hoz létre velük: ötletek vagy ötletváltozatok mérlegelésére használják, promptírással tesztelik a határaikat, vagy éppen javítási javaslatokat kérnek tőlük. Ahogy mondtam, én nem így használom az MI-t, de ismerek olyat, aki igen – és szeretem is, amit ír.”

 

„Az automatizáláselméletben (az automatizálás akadémikus tudományágában) kentaurnak azt a személyt nevezik, akit egy gép segít. Képzeljük el egy okos ember fejét, karjait és kezeit egy erős lótesten. Ha biciklizünk, vagy autót vezetünk, kentaurrá válunk; ugyanígy akkor is, amikor a tévé távirányítóján megnyomjuk a némítás gombot a reklámszünetben. Hallókészülékkel is kentaurrá válunk, és akkor is, amikor számológéppel szorzunk össze nagy számokat. Kentaurnak lenni fenséges dolog. Az egész írói pályám egyetlen hosszú kentaurtörténet volt: a használt IBM Selectrictől, amelyet a szüleim vettek nekem hat-hét éves koromban, hogy játsszak vele, egészen az Apple II Plusig, amelyet kilencévesen kaptam, és amellyel elkezdődött a jobbnál jobb íróeszközök töretlen sora: helyesírás-ellenőrzőkkel, verziókezeléssel, együttműködési funkciókkal, automatikus mentésekkel és egyéb csodákkal. A legjobb az egészben, hogy én dönthetem el pontosan, mely funkciókat használom. Magamnak dolgozom, szóval ha nem akarom bekapcsolni a helyesírás-ellenőrzőt – dehogy akarom! –, az az én dolgom. Senki sem várja el tőlem, hogy több oldalt írjak pusztán azért, mert kaptam egy új eszközt. Pár éve egy volt tanítványom megkért, hogy próbáljam ki az általa fejlesztett LLM-eszközt, amely elméletileg segít párbeszédeket írni és karaktereket kidolgozni. Tíz percig szórakoztam vele, aztán soha többé nem nyúltam hozzá. Senki sem vádolt meg azzal, hogy nem vagyok csapatjátékos, vagy hogy keresztbe teszek egy nagyszerű tervnek, amelynek célja a hatékonyságnövelés és a költségcsökkentés, ha nem akarok MI-vel dolgozni. Néha, amikor nagyon elakadok, tollal írok egy jegyzetfüzetbe. Ez csak nekem számít, és ez jól is van így. A fordított kentaur ezzel szemben az az ember, akit besoroznak egy gép asszisztensének.”

Lumen Kiadó

Amazon Év Könyve 2025 – Patrick Ryan többgenerációs családregénye Tom Hanks ajánlásával

 Patrick Ryan: 

Vadgesztenye 

 

„Cal képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy a családból bárki mással szívesebben maradt volna kettesben az apja – és tessék, épp ő maradt a nyakán.”

Amazon Év Könyve 2025 – Patrick Ryan többgenerációs családregénye Tom Hanks ajánlásával

Megjelenés: szeptember 1.
Fordító: Török Krisztina
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 448 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

A Vadgesztenye egy több generáción átívelő amerikai családregény arról, hogyan öröklődnek tovább a döntéseink, a veszteségeink és a kimondatlan titkaink. Patrick Ryan finom lélektani érzékenységgel mutatja meg, miként formálja egyetlen sorsfordító pillanat két család életét évtizedeken keresztül, miközben a szereplők újra és újra szembesülnek a múlt következményeivel.

 

Miért aktuális most?

Egyre több kortárs regény fordul a nagy történelmi események helyett a családok belső történetei felé, azt vizsgálva, hogyan öröklődnek tovább a traumák, a hallgatások és a szeretet mintái egyik nemzedékről a másikra. A Vadgesztenye ennek a kortárs irodalmi irányzatnak egyik legszebb példája: egyszerre személyes és univerzális történet arról, hogy mennyire meghatározza jelenünket mindaz, amit előttünk élők hagytak ránk.

 

Leírás

 

Patrick Ryan regénye a klasszikus amerikai családregény hagyományát folytatja: azt a vonalat, amelyet szerzők, mint John Steinbeck, Marilynne Robinson vagy Jonathan Franzen tettek emlékezetessé. Nem látványos fordulatokra vagy nagy történelmi tablóra épít, hanem arra, hogyan alakítják a hétköznapi döntések egy család életét évtizedeken keresztül. Patrick Ryan prózája türelmes, empatikus és rendkívül pontos: szereplőit nem megítéli, hanem megérti és megmutatja.

 

A Vadgesztenye egyszerre idézi meg az olyan nagy amerikai családregények érzelmi gazdagságát, mint az Édentől keletre vagy Gilead, miközben a kortárs irodalom letisztult, lélektani érzékenységével mesél. Ryan különleges érzékkel mutatja meg, miként öröklődnek tovább a szeretet, a veszteség és a hallgatás mintázatai egyik nemzedékről a másikra. Ritka regény, amely egyszerre bensőséges és nagy ívű: csendesen, minden pátosz nélkül boncolgatja azokat a kérdéseket, amelyek egy egész életet, és egy család több generációját is meghatározhatják.

 

Fülszöveg

 

Egy felejthetetlen kisvárosi regény, amely két középnyugati család bensőséges életét szövi össze nemzedékeken át, a második világháborútól a huszadik század végéig.

 

Az ohiói Bonhomie-ban, a szövetségesek európai győzelmét követő felszabadult napokban egy lopott, szenvedélyes pillanat végérvényesen összefonja két sebzett ember, Cal Jenkins és Margaret Salt életét. Calt nem a háború sebesítette meg, hanem az, hogy nem vonulhatott be; Margaret pedig mindent megtesz, hogy elrejtse a múltját. Cal felesége, Becky különös adottsággal él: látó, aki segít a gyászolóknak kapcsolatba lépni halottaikkal. Margaret férje, Felix pedig egy haditengerészeti teherhajón szolgál, távol minden veszélytől, mígnem az asszony egy nap baljós tartalmú táviratot kap.

 

Később, miközben az ország a háború utáni fellendülés éveiben újjáépíti önmagát, e régi találkozás következményei visszavonhatatlanul összekötik mind a négyüket, méghozzá a legváratlanabb módokon. A modern Amerika legmeghatározóbb évtizedeinek hátterében a két család és következő nemzedékeik egyaránt arra kényszerülnek, hogy újragondolják, kik is ők, és mit tartogathat számukra a jövő.

 

A Vadgesztenye meghitt hangulatú mű, amelyet finom megfigyelések és az emberi lélek mély ismeretéből fakadó melegség hat át. Megrendítő történet szerelemről, veszteségről, hűségről és arról az egyetemes vágyról, hogy megtaláljuk a jót egymásban és önmagunkban. Patrick Ryan regényét az Amazon az év könyvének választotta 2025-ben, és a kortárs irodalom számos nagy alakja kitörő rajongással fogadta.

 

A szerzőről

 

Patrick Ryan a Vadgesztenye című regény szerzője, melyet az Amazon az év könyvének választott 2025-ben. Rövidebb írásai többek között a The Best American Short Stories című válogatásban és a Tales of Two Cities antológiában jelentek meg. Korábban a Granta társszerkesztője volt, jelenleg pedig a One Story című irodalmi folyóirat főszerkesztője. New Yorkban él.

 

A könyvről mondták

 

„Szívből jövő és olykor megrendítő regény, egyszerre magával ragadó képe Amerika múltjának, és együttérző vizsgálata mindannak, ami továbbra is éltet bennünket – és mindannak is, ami újra meg újra gyötör. Nincsenek benne hősök vagy gonosztevők, csak nagyon is ismerős emberek: esendők, nemesek, tanácstalanok, szenvedélyesek, magányosak, szeretetre képesek, és mindenekelőtt valóságosak.” - Alice McDermott

 

„Régóta vágytam egy olyan könyvre, amely összeköti azokat a nemzedékeket, amelyek a két háborúnkkal, az Omaha Beachen és az Ia Đrăng-völgyben megvívottakkal éltek együtt. A Vadgesztenye pontosan ezt nyújtja, és közben fenségesen szárnyal.” - Tom Hanks

 

„Patrick Ryan hátborzongatóan biztos kézzel idéz meg egy eltűnt Amerikát, és mély belátással, lírai intelligenciával ír háborúról és házasságtörésről, a szexualitás és a családi élet rejtélyeiről, valamint azokról a különös utak­ról, amelyeket be kell járnunk ahhoz, hogy megbocsássunk azoknak, akik a legmélyebben sebeztek meg bennünket.” - Tom Perrotta

 

„A Vadgesztenye mindent megad, amit egy nagy regénytől várok: eleven helyszínt, történelmi távlatot és gazdagon megrajzolt szereplőket, akik egyszerre törik össze az ember szívét, és nevettetik meg.” - Richard Russo

 

„Patrick Ryan olyan világot és szereplőket teremtett, amelyek most már bennem is élnek, és olvasóként ennél nagyobb öröm aligha érhet. A Vadgesztenye bölcs, szívszorító regény, tele olyan felejthetetlen alakokkal, akik évtizedeken át küzdenek azért, hogy önmagukként élhessenek. Ennél nagyobb lelkesedéssel nem is ajánlhatnám ezt a könyvet.” - Ann Napolitano

 

„Patrick Ryan történetére most nagy szükségünk van: megmutatja, hogy a megbocsátás, minden ellenére, az idő múltával mégis utat találhat hozzánk, gyengéden, megfoghatatlanul és minden egyszerűsítést elutasítva. Ez a könyv teljesen magával ragadott, és messzire vitt.” - Emily Fridlund

 

„Tele van szerelemmel és háborúval, valamint a kisvárosi élet sokszor baljós viszonyaival; a Vadgesztenye egyszerre mulatságos és gyengéd, realista és különös. Patrick Ryan régóta az egyik kedvenc íróm. Azt hiszem, ezzel a könyvvel sokaknak lesz még a kedvence.” - Ann Patchett

 

Részlet a kötetből

 

„Calt megdöbbentette, mennyit számít egy ember életében öt centi. Hisz éppen ennyivel volt rövidebb az egyik lába, és ennek köszönhetően épkézláb, boldog életet élhetett. Csakhogy nem tűnt helyesnek örülni ennek, hiszen Amerika háborúba lépésének első évében egymillió fiatal férfit soroztak be, 1945 májusának elejére pedig már tízmillióan harcoltak a frontokon. Azon a kedd reggelen Cal épp csak kinyitotta a Sutton utcai Hanover iparcikk-kereskedést, és egy hokedlin ülve alátéteket válogatott, amikor egy nő lépett be, és megkérdezte, van-e rádiója.

Magas homloka volt, vörös haja kifogástalan loknikba volt tűzve. Mentazöld ruhája, hozzáillő kis pillbox kalapja, hófehér kesztyűje és korallszín rúzsa Calnek egyértelműen azt sugallta, hogy jó anyagi helyzetben lehet. A nő már az ajtóból mélyen a szemébe nézett, és végigsétált a linóleumpadlón. Cal azt válaszolta, hogy igen, van egy Zenith rádió a boltban, de nem eladó; az irodában használják. A nő megkérdezte, hol az iroda.

– Az alagsorban – mutatott Cal a pulthoz közeli lépcsőre. A nő szó nélkül haladt tovább, elment a kézzel írt KIVÉVE SZEMÉLYZET tábla mellett, és már indult is lefelé.

– Asszonyom? – szólt utána Cal, lerakta a kis alátéteket, és követte.

Az alagsor többnyire raktárként szolgált – bár az utóbbi években nem sok mindent lehetett felhalmozni, hiszen a gyárak a háborúra termeltek. Cal két félig üres polcsor között érte utol a nőt, és mutatta neki a sarokban kialakított részt, amit az üzlet tulajdonosa, az apósa, Roman Hanover „irodának” jelölt ki.

A Roman délutáni szunyókálására szolgáló keskeny vaságy mellett állt az aprócska íróasztal, ahol a papírmunkát végezték. Itt szokott Cal ebédelni, rádiót hallgatni, és kalandregényeket olvasni. Most épp A rettenthetetlen kalóz felénél tartott. Megrántotta a mennyezeti izzó madzagját; a fényben feltűnt, milyen mélyzöld a nő szeme, és mennyire kirajzolódnak az arccsontjai, amitől karcsú nyaka felett arca törékeny V alakban keskenyedett. Szép nő volt – ezt most, közelről látta meg igazán. De nyugtalan is, sietős. A rádió felé intett kesztyűs kezével.

– Miért nincs bekapcsolva?

Cal bekapcsolta a Zenithet, és addig keresgélt a sistergésben, amíg meg nem találta, amit a nő hallani akart: Truman elnök épp bejelentette, hogy Németország megadta magát a szövetségeseknek. A hír, amire mindenki várt. Hitler már egy hete halott volt, és a nácik öt napja letették a fegyvert Hollandiában. De még így is elállt a lélegzetük a hír hallatán. A járdaszintre nyíló, kis alagsori ablakon át hallani lehetett az utcáról az öröm hangjait – kiabálást, füttyögést. Egy autóduda ritmikus dudálását. Aztán egy másikét. Meg egy harmadikét.

– Te jóságos ég – mondta Cal. – El tudom képzelni, mi lehet most Berlinben. Talán én is ott lennék, ha nem volna… – Megmozgatta vastag talpú cipőjét.

A nő azonban csak a karamellszínű rádiót nézte. A szeme könnyben úszott.

– Maga szerint… – kezdte, aztán elakadt, mintha maga sem tudná pontosan, mit kérdezzen. Vett egy mély lélegzetet. – Maga szerint most már hazajönnek az emberek?

– Európából? Remélem. De Hirohito még tartja magát. Lehet, hogy átküldik őket a csendes-óceáni frontra.

A nő pislogva próbálta visszatartani a könnyeit, és miközben Truman tovább beszélt, végigmérte az iparcikküzlet eladóját, aki a pult mögött ülve szinte jóképűnek tűnt szürkéskék szemével, hullámos szőke hajával, keskeny állával, és a szája körüli korai ráncaival. Teljes alakjában is majdnem jóképű volt, csak másképp: nem volt valami magas, kicsit furcsán tartotta magát, a csípője enyhén félrebillent. Arany-fekete csíkos nyakkendőjét az Oxford inge gombolásába tűrte, ami valahogy nem állt jól. Legszívesebben kihúzta volna onnan, hogy eligazítsa. Ehelyett a vállánál fogva magához húzta, és megcsókolta.”

Agave Könyvek

Köszönöm, jól vagyok – Szeptember 1-jén megjelenik Patkós Ferenc első novelláskötete!

 Patkós Ferenc

Köszönöm, jól vagyok

 

Megjelenik szeptember 1-jén!

PF Kiadó

Libri

Lira

Copyright © Patkós Ferenc, 2026

Szerkesztette: Tegyi Timea

Borítóterv: Győrfi Judit

 

ISBN 978-615-02-7050-0

Keménytáblás

13x19 cm

Terjedelem: 192 oldal

Ár: 4990 Ft

Fülszöveg

Az emberi világ lényege nem a nagy elméletekben, hanem a buszmegállóban várakozva töltött percekben, a kisbolt pénztárosának kedves gesztusaiban, a kutyánk hűségében vagy a családunk szeretetében rejlik. Az élet túl rövid a nyakatekert körmondatokhoz, és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy minden pillanatban komolyan vegyük. Az egyik legnagyobb öröm lehet, ha sikerül túllépnünk a hétköznapok profán gyötrelmein.

 

Patkós Ferenc ehhez nyújt kapaszkodót az irónia és a humor írói eszközeivel. Sírós-nevetős történeteivel segít könnyebben végigszáguldani ezen az életnek nevezett valamin. Mi vagyunk a történetek főszereplői.

A novelláit olvasva könnyebb megtalálni a hétköznapok monotóniájában megcsillanó gyémántszemeket. S az utcákat járva gyakrabban mosolyogni embertársainkra, tudván, mind útitársak vagyunk.

 

Rövid részlet a kötetből

„Felkeltette a figyelmemet ez a minden író számára tökéletes kezdőmondat. Pont ezt kerestem, egy mondatot, amely bilincsként láncolja az olvasót a történethez. Ezért járom a várost már hetek óta. A nagy témát keresem, ami állítólag az utcán hever, jelen esetben a kocsmában. A story azonban rajtam kívül senkit sem érdekelt. Elővettem a jegyzetfüzetemet, ezüstszínű golyóstollamat, melyet még karácsonyra kaptam a feleségemtől, és felírtam az ominózus mondatot. Lefetyeltem a korsóból némi sört, körbenyaltam a szám szélét, és egy vadászkutya éberségével vártam a folytatást.”

 

A szerzőről

Patkós Ferenc 1973-ban született Kecskeméten. Huszonöt éve dolgozik a vendéglátásban. A munkája során szerzett tapasztalatok, emberi sorsok inspirálják történetei megírásában, melyekkel szeretne vidámságot csenni a hétköznapok szürkeségében elfásult olvasói életébe. Úgy gondolja, az élet sokkal könnyebb, ha időnként képesek vagyunk kívülről szemlélni, s problémáinkat elengedve nevetni önmagunkon.

Patkós Ferenc írói oldala

Beleolvasó

Útitárs

 

Alig várom, hogy elfoglaljam a helyem a vonaton. Teljesen kifárasztott ez a nap. Az első sikerkönyvem után olyan gyorsan megjelenik a következő kötetem, hogy csak kapkodom a fejem. Szerkesztőség, illusztrátor, nyomda, utána meg a rengeteg dedikálás. Elegem lett az emberekből. Meguntam az arcokat, a folytonos kérdéseket, a tömeget.

Behúzom a fülke ajtaját, és az ablakhoz ülök. A vonat lassan elindul. Legalább az úton hazafelé egyedül leszek a gondolataimmal, senkihez sem kell szólnom. Kicsit elnyújtózom az ülésen, és próbálok végre megnyugodni.

Öt perc múlva, gőzöm sincs, honnan, mégis előkerül egy betolakodó. Feszegeti az ajtót, majd szó szerint beesik rajta. Nem hiszem el, hogy a félig üres vonaton épp ide kell ülnie. Ilyenekkel vannak tele a börtönök. Hogy van felöltözve? Mezítláb, papucsban csoszog itt nekem. Egész úton szagolhatom a büdös lábát a szűk térben. Az inge meg félig kigombolva. Gyönyörű. Nézhetem a kikandikáló, gusztustalan szőrszálait.

Most meg mit csinál? Basszus, nem hiszem el, elővett egy rohadt nagy szendvicset. Letépi róla az alufóliát, azután összegyűri, a hangjától feláll a szőr a hátamon. Jobb lett volna, ha újságpapírba csomagolja, ahogy ezek szokták. Az egész fülkét átjárja a nehéz, zsíros kolbászszag. Mindjárt felfordul a gyomrom. Külön köszönöm a MÁV-nak, hogy nem lehet lehúzni az ablakot, nemcsak meleg van, hanem most már büdös is. Még szalvétája sincs. Szerintem az ő fajtája nem is ismeri ezt a szót, a kezével törli meg zsíros száját, az ujjait meg simán a nadrágjába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mi az? Dobozos sör? Az igen! Hangos szisszenéssel kinyitja, és szürcsölve kortyolgatja. Mégse bánom, hogy nem működik az ablak, mert ha nyitva lenne, gondolkodás nélkül ki-ugranék a robogó vonatból.

Na végre, befejezte. Evett, ivott, most már remélem, alszik egyet, és nyugtom lesz. De nem. Inkább a táskájában kotorászik, a szatyrával zörög. Mi jöhet még? Rágyújt? Azon sem lepődnék meg. Hát az meg mi a franc? Könyv? Most komolyan egy könyvet vett elő? Azt gondoltam, az ilyenek nem olvasnak. Tisztára olyan, mint az én kötetem. Egy pillanatra lefagyok. Jobban megnézem a borítót. Basszus, ez az én könyvem. Ez tényleg engem olvas. Mi történik velem? Az ujjait bámulom, ahogy megérinti a lap szélét.

Hirtelen leizzadok, a torkomban dobog a szívem. Szerintem el is pirultam. Csak észre ne vegye a fotóm a hátoldalon. Miközben lapoz, alig merek levegőt venni. Ha közben felpillant, biztosan felismer. Mit mondjak neki?

Most, hogy jobban belegondolok, mikor bejött, egész udvariasan köszönt. A kalauzzal is kedves volt, még rá is mosolygott. A szendvicse meg gusztusos. Ahogy a kolbász, a paradicsom és a paprika ott lapult a két vastag kenyér között, szinte olyan, mint egy mű-alkotás. Az illatát is csak azért éreztem olyan intenzívnek, mert nem volt időm ebédelni a nagy rohanásban. És ki az az őrült, aki zárt cipőben rohasztja a lábát kánikulában? Főleg, ha ilyen ápolt körmei vannak… A kigombolt ing meg kifejezetten jól áll neki. Látszik, hogy van stílusa. Egyből láttam, hogy egy komoly ember. Mindig mondom: „Mutasd meg, mit olvasol, s meg-mondom, ki vagy.”

Ahogy hazaérek, azonnal megkeresem a papucsom, és felbontok egy hideg sört. Ki az, akinek nem esne jól egy ilyen fárasztó nap után? Emberek vagyunk. Csak ne lenne ez a rengeteg előítélet! Azt szeretem legjobban a világunkban, hogy olyan színes.

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

Libri

Bookline

Lira

Book24

 

Közvetlenül a szerzőtől is megvásárolható:

PF Kiadó

Önsebzés, testképzavar és magány – Érkezik Biró Kincső új regénye

 Bíró Kincső: 

Üvegfiú

„Csak azt a részt mesélem el, amelynek ő is része. Bizonyítékokat gyűjtök arról, hogy szerettem, szeretni próbáltam.”

Önsebzés, testképzavar és magány – Érkezik Biró Kincső új regénye

Megjelenés: augusztus 18.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 384 oldal

 

Leírás

 

Biró Kincső új regénye két fiatal történetén keresztül beszél azokról a láthatatlan terhekről, amelyeket sokan magukkal cipelnek: a gyászról, az önbántásról, a testképzavarról, a szorongásról és a valahová tartozás elemi vágyáról, melyek sajnálatos módon egyre inkább meghatározzák a mai fiatalság életét és örökségét. Dorián és Zsófi egymástól teljesen különböző életet élnek, mégis ugyanazzal a kérdéssel küzdenek: hogyan lehet közel engedni magunkhoz valakit, ha saját magunkat sem tudjuk elfogadni? Egy véletlen találkozásból lassan olyan kapcsolat születik közöttük, amely egyszerre jelent menedéket és újabb próbatételt.

 

Az Üvegfiú érzékeny, mégis rendkívül erős lélektani regény a sérülékenységről, a veszteségről és a gyógyulás lehetőségéről. Biró Kincső korábbi, Medúzalány című kötetéből ismerős empátiával és nagy érzelmi pontossággal rajzolja meg hőseit, miközben hiteles képet ad egy generáció belső küzdelmeiről. A regény nem kínál könnyű válaszokat, de megmutatja, hogy még a legmélyebb magányból is vezethet út egymás felé, és hogy néha egyetlen ember is elég ahhoz, hogy valaki újra hinni kezdjen önmagában.

 

Fülszöveg

 

Dorián nem találja a helyét a világban. Nővére halála óta az egész világa csupán saját rendetlen szobája, és a város piszkos falai, melyekre felfesti a bánatát. Sebeket ejt magán, mert a fájdalom az egyetlen vigasza, és próbálja túlélni a napokat egy olyan testben, amelyben már nem érzi jól magát. Egyetlen dolog tartja még itt: a vágy, hogy valaki egyszer feltétel nélkül szeresse.

 

Zsófi egyetemistaként érkezik a városba, ami új kezdetet jelent számára. A csendes, szorongó lányt a szülei egész életében a széltől is óvták volna, a kortársai viszont szüntelenül csúfolták. A szerelem reményébe kapaszkodik, abba, hogy rálel valakire, aki felfedezi benne az igazi szépséget. Aztán egy nap meglát egy falra festett angyalt egy épületen, és úgy érzi, mintha saját törékenysége tekintene vissza rá.

 

Életében először Zsófi fejest ugrik az ismeretlenbe. Üzenetet hagy a rejtélyes művésznek a festménynél. Dorián pedig válaszol. A két magányos fiatal testi és lelki sebei egyszerre taszítják és vonzzák őket egymáshoz. A kérdés csak az: vajon kialakulhat-e valami jelentőségteljes ott, ahol a fájdalom és a csalódás uralkodik?

 

Biró Kincső új történetének főszereplői félnek tartozni valakihez, miközben csillapíthatatlanul vágynak is rá; ebben a megrázó lélektani regényben a legmélyebb félelmeinkkel kell szembenéznünk.

 

A Medúzalányról mondták

 

"Groteszk humorral, öniróniával enged betekintést a szerző generációjának nehézségeibe. A huszonévesek világába, akik már önálló életet élnek, de még szenvednek attól, hogy valójában nem látják őket a szüleik, sőt, a közösségimédia-profilok mögött saját kortársaik sem." - Könyves Magazin

 

"A Medúzalány élmény lehet minden korosztálynak." - Olvassbele

 

A szerzőről

 

Biró Kincső 2000-ben született, irodalmi alapszakot, valamint kommunikáció- és médiatudomány mesterszakot végzett a Debreceni Egyetemen. Szabadidejében sellőket fest, csillogós ékszereket készít, emellett pedig sosem érzi elég feketének a haját. Legújabb regénye Üvegfiú címmel jelenik meg 2026 nyarán.

Részlet a kötetből

 

„Hamar megtanultam, hogy csak az első sikerek jelentenek bármit is. Egy idő után sem a tanáraim, sem a szüleim nem dicsértek meg, ha kitűnő bizonyítványt vittem haza, senki sem bontott pezsgőt, amikor felvettek egyetemre. Mindez már magától értetődő volt – mást nem is vártak tőlem.

Csütörtökön csak kettőig vannak óráim. A kis kék villamos csigalassan vonszolja magát a síneken.

Kikeresem a Love alarm következő epizódját. Vajon, ha valóban létezne a Love alarm applikáció, az enyémet megcsörgetné valaki? Dehogy csörgetné.

Kicsit szégyellem, de kizárólag olyan sorozatokat, filmeket és könyveket fogyasztok, amelyek a szerelemről szólnak. Már a szerelem gondolatára is felsóhajtok, annyira vágyom arra, hogy a valóságban is átéljem azokat az érzelmeket, amelyeket még csak filmekben láttam.

Esélyem sem volt szerelmesnek lenni soha. A korombéli fiúk figyelme egész életemben elkerült. A gimiben irigykedtem az osztálytársaimra, akiknek elég volt profilképet cserélni, rögvest rájuk írtak a környékbeli fiúk. Egész tinikoromban arra vágytam, hogy valaki a nagyvilágból felfigyeljen rám és megszeressen, hogy végre sorra kerüljek. De talán nem érdemlem meg a szerelmet, elvégre a hercegnőjelmez alatt csúf béka vagyok.

Egy kislány hangosan sír tőlem körülbelül másfél méterre. Két rámengöndör hajú srác hangosan kántál egy BSW-szöveget. Viszket a hátam, mert elfelejtettem kivágni a címkét a blúzomból. Izzad a bőr a combomon a harisnyám alatt. Egy percig sem bírom tovább, már a Szent Annán leszállok. Csendre, hűvös levegőre és egyedüllétre vágyom.

A reggeli eső nyomai még nem tűntek el, óvatosan szlalomozok a pocsolyák között. Az egyik régi épület sarkában ott ül egy angyal. Megfog a festmény szépsége, az angyal meztelen háta, kócos haja és az összetört szárnyai. A teste törékeny és gyenge, sötét zúzódások borítják a könyökét és a gerince dombocskáit. Piszkos a talpa, vagy talán véres. Éppen olyan sovány, mint én, a haja is olyan hosszú, mint nekem. Mintha én lennék, csak egy másik világban. Egy olyan világban, ahol valódiak a szárnyaim.

Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz személy a festette, akit felébresztettem az aluljáróban, ugyanúgy húzza a vonalakat. Elég valószínű, hogy megbánom, amit most tenni fogok. De nem igazán látok benne kockázatot. Kitépek egy lapot a jegyzetfüzetemből. Lesétálok az aluljáróba a Tűpárnaszívhez. Penészszag van, akár egy barlangban vagy egy pincében. Az egyik csempe a festmény alatt megrepedt, hiányzik belőle egy darab. Összehajtom a füzetlapot, és betuszkolom a hiányzó csempedarab helyére. Túlságosan feltűnő. Talán nem jár gyakran erre a művész. Lehet, hogy sohasem találja meg. De ha mégis…”

Agave Könyvek