Polgárháború, megfigyelőállam, széthulló Amerika – Emily St. John Mandel hátborzongatóan aktuális új regénye

 Emily St. John Mandel: 

Kerülőutak 

 

„Az Egyesült Államok összeomlását követő első tavasszal Ari kegyelemnek érezte a zsakarandák virágzását.”

Polgárháború, megfigyelőállam, széthulló Amerika – Emily St. John Mandel hátborzongatóan aktuális új regénye

Megjelenés: szeptember 29. - Könyvfesztivál
Fordító: Ács Eleonóra
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 432 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

A Kerülőutak egy széthullott, polgárháború utáni Amerikából induló, időn és téren átívelő regény párhuzamos valóságokról, eltűnésekről és az identitás bizonytalanságáról. Emily St. John Mandel egy rejtélyes Los Angeles-i éjszakából kiindulva épít fel nagyszabású történetet, amelyben ugyanannak az életnek és ugyanannak a világnak több lehetséges változata kezd egymásba csúszni.

 

Miért aktuális most?

Mandel jövőbeli Amerikája olyan kérdéseket nagyít fel, amelyek már ma is meghatározzák a közbeszédet: mi az egyensúly szabadság és biztonság viszonyában, és milyen társadalom születhet a politikai polarizációból, az állami megfigyelésből és az intézményekbe vetett bizalom összeomlásából? Az Kerülőutak különlegessége, hogy mindezt nem politikai tézisregényként, hanem sodró, rejtélyekkel teli szépirodalomként vizsgálja.

 

Leírás

 

Emily St. John Mandel az Tizenegyes állomás óta a kortárs angolszász irodalom egyik legizgalmasabb határátlépője: regényeiben a szépirodalom, a disztópia és a spekulatív fikció úgy olvad össze, hogy közben mindig az emberi kapcsolatok maradnak a középpontban. Korábbi könyvei Nemzeti Könyvdíj- és PEN/Faulkner-jelölést, Arthur C. Clarke-díjat és Barack Obama ajánlását hozták el számára, a Tizenegyes állomásból pedig nagyszabású HBO-sorozat készült.

 

A Kerülőutak ezt a sajátos írói világot viszi tovább, de minden korábbinál nagyobb léptékben: Los Angelestől Görögországon és egy futurisztikus Párizson át egészen a Holdig vezet, miközben évtizedeken és alternatív történelmi lehetőségeken keresztül kapcsolja össze a szereplői sorsát. Mandel ismét azzal játszik, amit a Tizenegyes állomás és az Üveghotel olvasói már jól ismernek: milyen törékeny konstrukció az a valóság, amelyet állandónak hiszünk.

 

A regény kritikái kiemelkedőek: a Kirkus, a Booklist és a Library Journal egyaránt rajong érte, a Kirkus pedig Mandel legjobb könyvének nevezte. A Kerülőutak egyszerre irodalmi kirakós, politikai disztópia és nagyívű történet arról, mi marad az emberből, amikor az addig biztosnak hitt világ nem létezik többé.

  

Fülszöveg

 

Los Angeles, 2031. Az Egyesült Államok háborúban áll saját magával, de hosszú idő után először reményteli a helyzet: kikiáltották a Kaliforniai Köztársaságot, eltörölték a kijárási tilalmat, a városban mindenki ünnepelni készül.

 

Ari nemrég szabadult a börtönből, és lakótársával egy házibuliba tart, ami örökre megváltoztatja az életét. Valaki a meghívottak közül nyomtalanul eltűnik. Valaki más pedig lehetetlen módon felbukkan.

 

Évek telnek el, és Ari új emberré válik, de az a régi este továbbra sem hagyja nyugodni. Ami történt, az nemcsak a valóságról alkotott képét törte szilánkokra, de felvetette egy másik, jobb világ ígéretét is.

 

Emily St. John Mandel új regénye a polgárháborúban szétszakadt jövőbeli Amerikából Görögország tengerparti sziklái közé vezet, ahol fegyverkereskedők húzzák meg magukat egy elegáns üdülőhelyen, majd a kupola alá zárt Párizson át egészen egy holdbéli kolóniáig ível. Felejthetetlen főhőse eközben széttöredezett idővonalakon és árnyékvilágokon át követi egy lehetetlen rejtély nyomait.

 

A Kerülőutak megrendítő történet a biztonság áráról, a polgárait megfigyelés alatt tartó állam veszélyeiről, valamint a szeretet és veszteség viszonyáról. Rekviem egy nyugtalanítóan ismerős világért, és lenyűgöző regény arról, miként őrizhetjük meg emberségünket a legnagyobb változások közepette is.

 

A szerzőről

 

Emily St. John Mandel kanadai születésű író, aki jelenleg New Yorkban és Los Angelesben él. Legismertebb regénye a Tizenegyes állomás, amiért elnyerte a rangos Arthur C. Clarke-díjat, 37 országba értékesítették a jogait, és az HBO Max sorozatra adaptálta. A könyvei azóta is több tucat nyelvterületen jelennek meg, és a sikerlistákon nyitnak. Barack Obama a megjelenésük évében Az üveghotelt és a Sea Of Tranquilityt beválogatta a kedvenc olvasmányai közé.

 

A könyvről mondták

 

„Mennyei érzés alámerülni Mandel képzeletének világában.” - Naomi Alderman

 

„Mandel legjobb regénye a Tizenegyes állomás óta… Egyszerre sodró olvasmány és bravúros bizonyítéka annak, milyen erkölcsi és filozófiai mélységek rejlenek a spekulatív irodalomban.” - Kirkus

 

„Mandel új disztópiája azt vizsgálja, mi mindent veszítünk el, amikor a biztonság reményében gondolkodás nélkül rohanunk előre; himnusz mindahhoz, ami odavész, amikor felbomlik a világ rendje.” - Library Journal

 

Részlet a kötetből

 

„Az Egyesült Államok összeomlását követő első tavasszal Ari kegyelemnek érezte a zsakarandák virágzását. A fák ugyanazon a héten borultak virágba, amikor a nemzetközi békefenntartó csapatok kivonultak Los Angelesből, és a virágok megjelenése a külföldi katonák hiányával együtt bódult reményt keltett. 2031 tavaszán mindenki tudta, hogy a várost egyetlen terrorista támadás választja el a katasztrófától, ám ez a veszély csak még színesebbé, elevenebbé tette az évszakot.

Ari számára közel két évtized után ez volt első szabadlábon töltött tavasz, és órákon át sétálgatott az utcákon. A börtön ingerszegény pusztasága után a város elemi erővel hatott rá. Állandóan azt várta, hogy a világ részletei megszűnnek rendkívülinek lenni, ám ez mindeddig nem következett be. Körülötte senki sem vette észre a zsakarandákat, mert Los Angelesben minden hónapban virágzik valami, ő azonban a liláskék virágokba öltözött fákkal szegélyezett utcákat járva azt gondolta: Istenem! Micsoda hely! Már betöltötte a negyvennyolcat, de fiatalabbnak érezte magát, mert a világ nagy része új volt a számára.

Az Egyesült Államok egy puccsot követően szétesett. Egy hét alatt több tagállam is elszakadt az országtól, akár egyedül, akár a szomszédjaival szövetségben, és egy hónapon belül kitört a háború. Mostanra a harcok nagyrészt lecsillapodtak, Ari pedig a konfliktus nyomában maradt zavaros helyzetbe érkezett meg.

– Ha arra gondolok, milyen volt a város egy évvel ezelőtt… – jegyezte meg Gloria. Gloria Arival osztozott az Echo Parkban lévő apró lakáson. Körülbelül tíz évvel fiatalabb volt Arinál, és menekültként érkezett Tennesseeből, ahol rivális milíciák harcoltak egymással. Gloria a hálószobában aludt, Ari a nappaliban, ahol az ajtókeretre tűzött régi lepedő szolgált ajtó gyanánt, és a miniatűr konyhában találkoztak. Gloria ideje nagy részét online hírek böngészésével töltötte, a szeme tágra nyílva, üresen tükrözte vissza a laptop képernyőjének kék fényét. A város egy évvel korábbi helyzete jelentette a kedvenc beszédtémáját.

– Tudom – mondta Ari gyengéden, bár nem tudta. Nem ugyanazokkal az élményekkel rendelkeztek. Egy évvel ezelőtt Ari börtönben ült egy olyan helyen, amely immár egy másik országhoz tartozott, Gloria pedig egy másik lakótárssal bujkált ebben a lakásban.

De ma feloldották a kijárási tilalmat, és amikor Ari korábban sétálni indult, az elkapott beszélgetésekből az a benyomása támadt, hogy ezen az estén Los Angelesben mindenki ki fog mozdulni.

– Mikor kell elindulnunk a buliba? – kérdezte Ari.

– Ó, nem is tudom. – Gloria gyakran elbizonytalanodott, amikor felmerült, hogy el kellene hagynia a lakást, Ari viszont reménykedett benne, hogy ma este más lesz. A lakótársa tekintete elkalandozott, és Ari tudta, hogy a kijárási tilalom képzeletbeli szirénáira fülel. – Talán mehetnél egyedül. Írhatok Kareemnek, hogy csak te leszel ott.

– Nem ismerem a barátaidat – mutatott rá Ari. – Kínos lenne, ha nélküled állítanék be.

Ami valójában nem volt igaz. Miután felnőtt életének nagy részét börtönben töltötte, már nem igazán ijesztették meg egy Silver Lake-i összejövetel társasági bonyodalmai. Ugyanakkor egész életében előérzetek gyötörték, és most mintha láthatatlan szálak vonzották volna abba a buliba. El kellett menniük, mert később ott akartak volna lenni, ám Ari tudta, hogy ezt nem érdemes megpróbálnia elmagyarázni. Ráadásul aggasztotta Gloria szétszórtsága, az a benyomás, hogy túl sok időt tölt a négy fal között. Ha valami történt volna Gloriával – például ideg-összeroppanást kap, vagy beleolvad a tapétába, mint valami szellem egy rajzfilmben –, akkor Arinak nem lett volna hol laknia.

– De mi van, ha buliba menni balszerencsét hoz? – vetette fel Gloria. – Legutóbb pont a sacramentói megállapodás éjszakáján voltam egyben.

Ez a megállapodás hozta létre hivatalosan a Kaliforniai Köztársaságot, de ugyanezen az éjszakán történt a Highland Park-i merénylet is, amikor egy, az Egyesült Államokhoz hű fanatikus felrobbantotta magát egy zsúfolt házibuli nappalijában. Amikor a támadás híre kipattant, Gloria épp nem messze, egy másik összejövetelen tartózkodott. Már korábban is emlegette azt az estét, és most, ahogy akkor is, Ari biztosra vette, hogy eltitkol valamit.

– Nem gondolkodhatsz így – felelte neki. – Ez babonaság. Azt mondtad, hogy már máskor is buliztál Kareemnél, igaz? És azokon az estéken nem történt semmi rossz.

– Igen. Tudom, hogy igazad van. – Gloria egy pillanatra elhallgatott. – Csak amikor bulikra gondolok, mindig a bombák jutnak eszembe.”

Magnólia Kiadó

Az AI-forradalom nem úgy működik, ahogy azt eladták nekünk – Cory Doctorow Budapesten

 Cory Doctorow: 

A nagy összeomlás
Mesterséges intelligencia a buborék kipukkanása után

„A fordított kentaur az az ember, akit besoroznak egy gép asszisztensének.”

Az AI-forradalom nem úgy működik, ahogy azt eladták nekünk – Jön Cory Doctorow új könyve, és érkezik a szerző Budapestre

 

Megjelenés: szeptember 8.
Fordító: Bari Máriusz
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 240 oldal

 

Miről szól a könyv?

Cory Doctorow ezúttal a mesterséges intelligencia körüli ígéreteket és félelmeket veszi célba. A nagy összeomlás azt vizsgálja, mire képes valójában az AI, mire használják a vállalatok, és mi történik, amikor az ember és a gép együttműködésének ígérete megfordul: már nem a technológia segíti az embert, hanem az ember válik a technológia kiszolgálójává.

 

Miért aktuális most?

A mesterséges intelligencia néhány év alatt technológiai kérdésből gazdasági és társadalmi üggyé vált: vállalatok milliárdokat költenek rá, munkahelyeket szerveznek át miatta, miközben továbbra sem világos, mely ígéretei válthatók valóban valóra. Doctorow könyve ebben a pillanatban kérdez rá arra, ki profitál az AI-forradalomból, ki viseli a kockázatait, és milyen technológiai jövőben érdemes gondolkodnunk. A kötet megjelenésekor azonnal New York Times bestseller lett.

 

Leírás

 

A nagy elszaródásban Cory Doctorow azt mutatta meg, hogyan silányítják le saját szolgáltatásaikat a technológiai óriásvállalatok, amikor a felhasználók érdekei helyett a minél nagyobb profit válik elsődlegessé. A nagy összeomlás ugyanennek a gondolatmenetnek a következő állomása: Doctorow szerint az AI-ról folyó vita egyik legnagyobb hibája, hogy hajlamosak vagyunk magát a technológiát összekeverni azokkal az üzleti érdekekkel, amelyek meghatározzák a felhasználását.

 

Doctorow sem a mesterséges intelligencia rajongóinak, sem az apokaliptikus jövőképek híveinek nem kegyelmez. Szerinte sokkal kevésbé érdekes, hogy egyszer öntudatra ébrednek-e a gépek, mint az, hogy mit tesznek velünk már ma azok az emberek és vállalatok, akik a gépeket irányítják. A technológiai hype, a befektetői várakozások, az automatizáció ígérete és a munkavállalók kiszolgáltatottsága ugyanannak a rendszernek a részei.

 

A nagy összeomlás ezért nem AI-ellenes kiáltvány, hanem provokatív technológiai-gazdasági esszé arról, hogyan választhatjuk külön a valóban hasznos innovációt a köré épült mítoszoktól. Doctorow kérdése végső soron nem az, hogy lesz-e élet a mesterséges intelligencia után, hanem az, ki fogja meghatározni, milyen legyen az.

 

Cory Doctorow-val ráadásul most személyesen is alkalom nyílik találkozni, a világhírű szerző ugyanis a BrainBar meghívására Budapestre érkezik, ahol szeptember 17-én, 18:30-tól a Magyar Zene Háza színpadán bemutatja a technológiai monopóliumok veszélyeit és azt, hogyan nyerhetjük vissza az irányítást digitális eszközeink és adataink felett. 

 

Fülszöveg

 

A nagy elszaródás szerzőjének új könyve rövid, provokatív kalauz arról, mi a jó, a rossz és az ostobaság a mesterséges intelligenciában, és mindabban, ahogyan beszélünk róla.

 

A mesterséges intelligencia (MI) példátlan hírverés közepette érkezett meg: egy olyan techipar fűtötte, amely kétségbeesetten próbálja fenntartani saját, indokolatlanul magas értékeltségét, méghozzá a végtelen pénzügyi növekedés ígéretével. Noha az MI szinte minden valós alkalmazása eddig jóval szerényebb eredményt hozott a vártnál, a piac máris több mint 16 billió dollárra becsüli a technológia jövőbeli értékét. Ennek a számnak azonban csak akkor van értelme, ha az MI a bérből élő emberi munkaerő hatalmas tömegeit váltja ki.

 

Ahhoz, hogy ez az „érték” igazolhatónak tűnjön, minden MI-ről szóló történetnek elkerülhetetlen, világformáló szenzációként kell megjelennie. Még a robotapokalipszisről szóló rémtörténetek is ugyanennek a stratégiának a részei: azt a célt szolgálják, hogy az MI félelmetes erejébe vetett hitet erősítsék.

 

Doctorow szerint létfontosságú, hogy átlássunk ezen a hírverésen, és meglássuk a valódi történetet. Nem elég megérteni, mire képes a technológia; azt is látnunk kell, kinek az érdekében és kinek a rovására működik. Ebből a nézőpontból az MI története valóban drámai: akkora befektetési buborékot hozott létre, amely már az egész világgazdaságot veszélyezteti.

 

A nagy összeomlás című könyvében Doctorow – ahogyan A nagy elszaródásban is tette – egyszerre mutatja meg, hogyan jutottunk ebbe a súlyos helyzetbe, és hogyan mozdulhatunk el egy olyan „MI utáni” élet felé, ahol végre az eszközök dolgoznak értünk, nem pedig mi őértük.

 

A szerzőről

 

Cory Doctorow 1971-ben született Torontóban, jelenleg Los Angelesben él. Az első könyve 2001-ben jelent meg, amit azóta számos további regény, novelláskötet és tényirodalmi mű követett. Legismertebb munkái a Kis testvér című, számos díjjal kitüntetett és New York Times bestseller ifjúsági disztópia, valamint A nagy elszaródás, melynek alapját Doctorow 2023-ban megalkotott szava, az enshittification adja, amivel azt hivatott kifejezni, hogy az internet pocsék hely lett. Ez a kifejezés annyira jól ragadta meg a korszellemet, hogy az Amerikai Nyelvészeti Társaság 2023-ban az év szavának választotta. Doctorow az írás mellett különböző non-profit szervezeteknek dolgozik, és több egyetemen is tanít vendégoktatóként. Folyamatosan publikál tudományos és SFF témákban, állandó rovata van a Locus magazinnál, társalapítója a Boing Boing portálnak és népszerű blogot vezet saját oldalán, a craphound.com-on.

 

A nagy elszaródásról írták

 

"Néha egy kifejezés olyan találó, olyan világos és időszerű, hogy több lesz egyszerű divatszónál." - The New Yorker

 

"Doctorow kétségtelenül tudja, hogyan tegyen maradandóvá egy gondolatot." - Financial Times

 

"Doctorow világosan megfogalmazza, miért tűnik egyre több szolgáltatás egyre rosszabbnak az Amazontól az Instagramig." - The Guardian

 

"Meghökkentően meggyőző pamflet." - Kirkus Review

 

Idézetek a kötetből

 

„Ugyan nem használok ötleteléshez MI-t vagy más automatizált, illetve véletlenszerű szöveggeneráló eszközt, de erkölcsi kifogásom sincs ellene. Sok író számára a generált szöveg maga termékeny eszköz lehet kiváló munkák létrehozásához. A dadaisták „cut-up” technikája például abból állt, hogy kivágtak mondatokat egy kéziratból, majd összekeverték őket, hátha így váratlan szókapcsolatokra bukkannak. Írók egész sora rajong Brian Eno és Peter Schmidt „Oblique Strategies” kártyapaklijáért, amely ötvenöt, rejtélyes utasításokat tartalmazó lapból áll („Légy az első, aki nem csinál meg valamit, amit még senki más nem csinált meg”). A szürrealisták pedig imádták az „Exquisite Corpse” játékot, amelyben az alkotók felváltva folytatják egymás szövegét, miközben mindenki csak az előző rész utolsó mondatát láthatja. Ma is tudomásom van sok íróról, aki chatbottal dolgozik, és remek dolgokat hoz létre velük: ötletek vagy ötletváltozatok mérlegelésére használják, promptírással tesztelik a határaikat, vagy éppen javítási javaslatokat kérnek tőlük. Ahogy mondtam, én nem így használom az MI-t, de ismerek olyat, aki igen – és szeretem is, amit ír.”

 

„Az automatizáláselméletben (az automatizálás akadémikus tudományágában) kentaurnak azt a személyt nevezik, akit egy gép segít. Képzeljük el egy okos ember fejét, karjait és kezeit egy erős lótesten. Ha biciklizünk, vagy autót vezetünk, kentaurrá válunk; ugyanígy akkor is, amikor a tévé távirányítóján megnyomjuk a némítás gombot a reklámszünetben. Hallókészülékkel is kentaurrá válunk, és akkor is, amikor számológéppel szorzunk össze nagy számokat. Kentaurnak lenni fenséges dolog. Az egész írói pályám egyetlen hosszú kentaurtörténet volt: a használt IBM Selectrictől, amelyet a szüleim vettek nekem hat-hét éves koromban, hogy játsszak vele, egészen az Apple II Plusig, amelyet kilencévesen kaptam, és amellyel elkezdődött a jobbnál jobb íróeszközök töretlen sora: helyesírás-ellenőrzőkkel, verziókezeléssel, együttműködési funkciókkal, automatikus mentésekkel és egyéb csodákkal. A legjobb az egészben, hogy én dönthetem el pontosan, mely funkciókat használom. Magamnak dolgozom, szóval ha nem akarom bekapcsolni a helyesírás-ellenőrzőt – dehogy akarom! –, az az én dolgom. Senki sem várja el tőlem, hogy több oldalt írjak pusztán azért, mert kaptam egy új eszközt. Pár éve egy volt tanítványom megkért, hogy próbáljam ki az általa fejlesztett LLM-eszközt, amely elméletileg segít párbeszédeket írni és karaktereket kidolgozni. Tíz percig szórakoztam vele, aztán soha többé nem nyúltam hozzá. Senki sem vádolt meg azzal, hogy nem vagyok csapatjátékos, vagy hogy keresztbe teszek egy nagyszerű tervnek, amelynek célja a hatékonyságnövelés és a költségcsökkentés, ha nem akarok MI-vel dolgozni. Néha, amikor nagyon elakadok, tollal írok egy jegyzetfüzetbe. Ez csak nekem számít, és ez jól is van így. A fordított kentaur ezzel szemben az az ember, akit besoroznak egy gép asszisztensének.”

Lumen Kiadó

Amazon Év Könyve 2025 – Patrick Ryan többgenerációs családregénye Tom Hanks ajánlásával

 Patrick Ryan: 

Vadgesztenye 

 

„Cal képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy a családból bárki mással szívesebben maradt volna kettesben az apja – és tessék, épp ő maradt a nyakán.”

Amazon Év Könyve 2025 – Patrick Ryan többgenerációs családregénye Tom Hanks ajánlásával

Megjelenés: szeptember 1.
Fordító: Török Krisztina
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 448 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

A Vadgesztenye egy több generáción átívelő amerikai családregény arról, hogyan öröklődnek tovább a döntéseink, a veszteségeink és a kimondatlan titkaink. Patrick Ryan finom lélektani érzékenységgel mutatja meg, miként formálja egyetlen sorsfordító pillanat két család életét évtizedeken keresztül, miközben a szereplők újra és újra szembesülnek a múlt következményeivel.

 

Miért aktuális most?

Egyre több kortárs regény fordul a nagy történelmi események helyett a családok belső történetei felé, azt vizsgálva, hogyan öröklődnek tovább a traumák, a hallgatások és a szeretet mintái egyik nemzedékről a másikra. A Vadgesztenye ennek a kortárs irodalmi irányzatnak egyik legszebb példája: egyszerre személyes és univerzális történet arról, hogy mennyire meghatározza jelenünket mindaz, amit előttünk élők hagytak ránk.

 

Leírás

 

Patrick Ryan regénye a klasszikus amerikai családregény hagyományát folytatja: azt a vonalat, amelyet szerzők, mint John Steinbeck, Marilynne Robinson vagy Jonathan Franzen tettek emlékezetessé. Nem látványos fordulatokra vagy nagy történelmi tablóra épít, hanem arra, hogyan alakítják a hétköznapi döntések egy család életét évtizedeken keresztül. Patrick Ryan prózája türelmes, empatikus és rendkívül pontos: szereplőit nem megítéli, hanem megérti és megmutatja.

 

A Vadgesztenye egyszerre idézi meg az olyan nagy amerikai családregények érzelmi gazdagságát, mint az Édentől keletre vagy Gilead, miközben a kortárs irodalom letisztult, lélektani érzékenységével mesél. Ryan különleges érzékkel mutatja meg, miként öröklődnek tovább a szeretet, a veszteség és a hallgatás mintázatai egyik nemzedékről a másikra. Ritka regény, amely egyszerre bensőséges és nagy ívű: csendesen, minden pátosz nélkül boncolgatja azokat a kérdéseket, amelyek egy egész életet, és egy család több generációját is meghatározhatják.

 

Fülszöveg

 

Egy felejthetetlen kisvárosi regény, amely két középnyugati család bensőséges életét szövi össze nemzedékeken át, a második világháborútól a huszadik század végéig.

 

Az ohiói Bonhomie-ban, a szövetségesek európai győzelmét követő felszabadult napokban egy lopott, szenvedélyes pillanat végérvényesen összefonja két sebzett ember, Cal Jenkins és Margaret Salt életét. Calt nem a háború sebesítette meg, hanem az, hogy nem vonulhatott be; Margaret pedig mindent megtesz, hogy elrejtse a múltját. Cal felesége, Becky különös adottsággal él: látó, aki segít a gyászolóknak kapcsolatba lépni halottaikkal. Margaret férje, Felix pedig egy haditengerészeti teherhajón szolgál, távol minden veszélytől, mígnem az asszony egy nap baljós tartalmú táviratot kap.

 

Később, miközben az ország a háború utáni fellendülés éveiben újjáépíti önmagát, e régi találkozás következményei visszavonhatatlanul összekötik mind a négyüket, méghozzá a legváratlanabb módokon. A modern Amerika legmeghatározóbb évtizedeinek hátterében a két család és következő nemzedékeik egyaránt arra kényszerülnek, hogy újragondolják, kik is ők, és mit tartogathat számukra a jövő.

 

A Vadgesztenye meghitt hangulatú mű, amelyet finom megfigyelések és az emberi lélek mély ismeretéből fakadó melegség hat át. Megrendítő történet szerelemről, veszteségről, hűségről és arról az egyetemes vágyról, hogy megtaláljuk a jót egymásban és önmagunkban. Patrick Ryan regényét az Amazon az év könyvének választotta 2025-ben, és a kortárs irodalom számos nagy alakja kitörő rajongással fogadta.

 

A szerzőről

 

Patrick Ryan a Vadgesztenye című regény szerzője, melyet az Amazon az év könyvének választott 2025-ben. Rövidebb írásai többek között a The Best American Short Stories című válogatásban és a Tales of Two Cities antológiában jelentek meg. Korábban a Granta társszerkesztője volt, jelenleg pedig a One Story című irodalmi folyóirat főszerkesztője. New Yorkban él.

 

A könyvről mondták

 

„Szívből jövő és olykor megrendítő regény, egyszerre magával ragadó képe Amerika múltjának, és együttérző vizsgálata mindannak, ami továbbra is éltet bennünket – és mindannak is, ami újra meg újra gyötör. Nincsenek benne hősök vagy gonosztevők, csak nagyon is ismerős emberek: esendők, nemesek, tanácstalanok, szenvedélyesek, magányosak, szeretetre képesek, és mindenekelőtt valóságosak.” - Alice McDermott

 

„Régóta vágytam egy olyan könyvre, amely összeköti azokat a nemzedékeket, amelyek a két háborúnkkal, az Omaha Beachen és az Ia Đrăng-völgyben megvívottakkal éltek együtt. A Vadgesztenye pontosan ezt nyújtja, és közben fenségesen szárnyal.” - Tom Hanks

 

„Patrick Ryan hátborzongatóan biztos kézzel idéz meg egy eltűnt Amerikát, és mély belátással, lírai intelligenciával ír háborúról és házasságtörésről, a szexualitás és a családi élet rejtélyeiről, valamint azokról a különös utak­ról, amelyeket be kell járnunk ahhoz, hogy megbocsássunk azoknak, akik a legmélyebben sebeztek meg bennünket.” - Tom Perrotta

 

„A Vadgesztenye mindent megad, amit egy nagy regénytől várok: eleven helyszínt, történelmi távlatot és gazdagon megrajzolt szereplőket, akik egyszerre törik össze az ember szívét, és nevettetik meg.” - Richard Russo

 

„Patrick Ryan olyan világot és szereplőket teremtett, amelyek most már bennem is élnek, és olvasóként ennél nagyobb öröm aligha érhet. A Vadgesztenye bölcs, szívszorító regény, tele olyan felejthetetlen alakokkal, akik évtizedeken át küzdenek azért, hogy önmagukként élhessenek. Ennél nagyobb lelkesedéssel nem is ajánlhatnám ezt a könyvet.” - Ann Napolitano

 

„Patrick Ryan történetére most nagy szükségünk van: megmutatja, hogy a megbocsátás, minden ellenére, az idő múltával mégis utat találhat hozzánk, gyengéden, megfoghatatlanul és minden egyszerűsítést elutasítva. Ez a könyv teljesen magával ragadott, és messzire vitt.” - Emily Fridlund

 

„Tele van szerelemmel és háborúval, valamint a kisvárosi élet sokszor baljós viszonyaival; a Vadgesztenye egyszerre mulatságos és gyengéd, realista és különös. Patrick Ryan régóta az egyik kedvenc íróm. Azt hiszem, ezzel a könyvvel sokaknak lesz még a kedvence.” - Ann Patchett

 

Részlet a kötetből

 

„Calt megdöbbentette, mennyit számít egy ember életében öt centi. Hisz éppen ennyivel volt rövidebb az egyik lába, és ennek köszönhetően épkézláb, boldog életet élhetett. Csakhogy nem tűnt helyesnek örülni ennek, hiszen Amerika háborúba lépésének első évében egymillió fiatal férfit soroztak be, 1945 májusának elejére pedig már tízmillióan harcoltak a frontokon. Azon a kedd reggelen Cal épp csak kinyitotta a Sutton utcai Hanover iparcikk-kereskedést, és egy hokedlin ülve alátéteket válogatott, amikor egy nő lépett be, és megkérdezte, van-e rádiója.

Magas homloka volt, vörös haja kifogástalan loknikba volt tűzve. Mentazöld ruhája, hozzáillő kis pillbox kalapja, hófehér kesztyűje és korallszín rúzsa Calnek egyértelműen azt sugallta, hogy jó anyagi helyzetben lehet. A nő már az ajtóból mélyen a szemébe nézett, és végigsétált a linóleumpadlón. Cal azt válaszolta, hogy igen, van egy Zenith rádió a boltban, de nem eladó; az irodában használják. A nő megkérdezte, hol az iroda.

– Az alagsorban – mutatott Cal a pulthoz közeli lépcsőre. A nő szó nélkül haladt tovább, elment a kézzel írt KIVÉVE SZEMÉLYZET tábla mellett, és már indult is lefelé.

– Asszonyom? – szólt utána Cal, lerakta a kis alátéteket, és követte.

Az alagsor többnyire raktárként szolgált – bár az utóbbi években nem sok mindent lehetett felhalmozni, hiszen a gyárak a háborúra termeltek. Cal két félig üres polcsor között érte utol a nőt, és mutatta neki a sarokban kialakított részt, amit az üzlet tulajdonosa, az apósa, Roman Hanover „irodának” jelölt ki.

A Roman délutáni szunyókálására szolgáló keskeny vaságy mellett állt az aprócska íróasztal, ahol a papírmunkát végezték. Itt szokott Cal ebédelni, rádiót hallgatni, és kalandregényeket olvasni. Most épp A rettenthetetlen kalóz felénél tartott. Megrántotta a mennyezeti izzó madzagját; a fényben feltűnt, milyen mélyzöld a nő szeme, és mennyire kirajzolódnak az arccsontjai, amitől karcsú nyaka felett arca törékeny V alakban keskenyedett. Szép nő volt – ezt most, közelről látta meg igazán. De nyugtalan is, sietős. A rádió felé intett kesztyűs kezével.

– Miért nincs bekapcsolva?

Cal bekapcsolta a Zenithet, és addig keresgélt a sistergésben, amíg meg nem találta, amit a nő hallani akart: Truman elnök épp bejelentette, hogy Németország megadta magát a szövetségeseknek. A hír, amire mindenki várt. Hitler már egy hete halott volt, és a nácik öt napja letették a fegyvert Hollandiában. De még így is elállt a lélegzetük a hír hallatán. A járdaszintre nyíló, kis alagsori ablakon át hallani lehetett az utcáról az öröm hangjait – kiabálást, füttyögést. Egy autóduda ritmikus dudálását. Aztán egy másikét. Meg egy harmadikét.

– Te jóságos ég – mondta Cal. – El tudom képzelni, mi lehet most Berlinben. Talán én is ott lennék, ha nem volna… – Megmozgatta vastag talpú cipőjét.

A nő azonban csak a karamellszínű rádiót nézte. A szeme könnyben úszott.

– Maga szerint… – kezdte, aztán elakadt, mintha maga sem tudná pontosan, mit kérdezzen. Vett egy mély lélegzetet. – Maga szerint most már hazajönnek az emberek?

– Európából? Remélem. De Hirohito még tartja magát. Lehet, hogy átküldik őket a csendes-óceáni frontra.

A nő pislogva próbálta visszatartani a könnyeit, és miközben Truman tovább beszélt, végigmérte az iparcikküzlet eladóját, aki a pult mögött ülve szinte jóképűnek tűnt szürkéskék szemével, hullámos szőke hajával, keskeny állával, és a szája körüli korai ráncaival. Teljes alakjában is majdnem jóképű volt, csak másképp: nem volt valami magas, kicsit furcsán tartotta magát, a csípője enyhén félrebillent. Arany-fekete csíkos nyakkendőjét az Oxford inge gombolásába tűrte, ami valahogy nem állt jól. Legszívesebben kihúzta volna onnan, hogy eligazítsa. Ehelyett a vállánál fogva magához húzta, és megcsókolta.”

Agave Könyvek

Köszönöm, jól vagyok – Szeptember 1-jén megjelenik Patkós Ferenc első novelláskötete!

 Patkós Ferenc

Köszönöm, jól vagyok

 

Megjelenik szeptember 1-jén!

PF Kiadó

Libri

Lira

Copyright © Patkós Ferenc, 2026

Szerkesztette: Tegyi Timea

Borítóterv: Győrfi Judit

 

ISBN 978-615-02-7050-0

Keménytáblás

13x19 cm

Terjedelem: 192 oldal

Ár: 4990 Ft

Fülszöveg

Az emberi világ lényege nem a nagy elméletekben, hanem a buszmegállóban várakozva töltött percekben, a kisbolt pénztárosának kedves gesztusaiban, a kutyánk hűségében vagy a családunk szeretetében rejlik. Az élet túl rövid a nyakatekert körmondatokhoz, és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy minden pillanatban komolyan vegyük. Az egyik legnagyobb öröm lehet, ha sikerül túllépnünk a hétköznapok profán gyötrelmein.

 

Patkós Ferenc ehhez nyújt kapaszkodót az irónia és a humor írói eszközeivel. Sírós-nevetős történeteivel segít könnyebben végigszáguldani ezen az életnek nevezett valamin. Mi vagyunk a történetek főszereplői.

A novelláit olvasva könnyebb megtalálni a hétköznapok monotóniájában megcsillanó gyémántszemeket. S az utcákat járva gyakrabban mosolyogni embertársainkra, tudván, mind útitársak vagyunk.

 

Rövid részlet a kötetből

„Felkeltette a figyelmemet ez a minden író számára tökéletes kezdőmondat. Pont ezt kerestem, egy mondatot, amely bilincsként láncolja az olvasót a történethez. Ezért járom a várost már hetek óta. A nagy témát keresem, ami állítólag az utcán hever, jelen esetben a kocsmában. A story azonban rajtam kívül senkit sem érdekelt. Elővettem a jegyzetfüzetemet, ezüstszínű golyóstollamat, melyet még karácsonyra kaptam a feleségemtől, és felírtam az ominózus mondatot. Lefetyeltem a korsóból némi sört, körbenyaltam a szám szélét, és egy vadászkutya éberségével vártam a folytatást.”

 

A szerzőről

Patkós Ferenc 1973-ban született Kecskeméten. Huszonöt éve dolgozik a vendéglátásban. A munkája során szerzett tapasztalatok, emberi sorsok inspirálják történetei megírásában, melyekkel szeretne vidámságot csenni a hétköznapok szürkeségében elfásult olvasói életébe. Úgy gondolja, az élet sokkal könnyebb, ha időnként képesek vagyunk kívülről szemlélni, s problémáinkat elengedve nevetni önmagunkon.

Patkós Ferenc írói oldala

Beleolvasó

Útitárs

 

Alig várom, hogy elfoglaljam a helyem a vonaton. Teljesen kifárasztott ez a nap. Az első sikerkönyvem után olyan gyorsan megjelenik a következő kötetem, hogy csak kapkodom a fejem. Szerkesztőség, illusztrátor, nyomda, utána meg a rengeteg dedikálás. Elegem lett az emberekből. Meguntam az arcokat, a folytonos kérdéseket, a tömeget.

Behúzom a fülke ajtaját, és az ablakhoz ülök. A vonat lassan elindul. Legalább az úton hazafelé egyedül leszek a gondolataimmal, senkihez sem kell szólnom. Kicsit elnyújtózom az ülésen, és próbálok végre megnyugodni.

Öt perc múlva, gőzöm sincs, honnan, mégis előkerül egy betolakodó. Feszegeti az ajtót, majd szó szerint beesik rajta. Nem hiszem el, hogy a félig üres vonaton épp ide kell ülnie. Ilyenekkel vannak tele a börtönök. Hogy van felöltözve? Mezítláb, papucsban csoszog itt nekem. Egész úton szagolhatom a büdös lábát a szűk térben. Az inge meg félig kigombolva. Gyönyörű. Nézhetem a kikandikáló, gusztustalan szőrszálait.

Most meg mit csinál? Basszus, nem hiszem el, elővett egy rohadt nagy szendvicset. Letépi róla az alufóliát, azután összegyűri, a hangjától feláll a szőr a hátamon. Jobb lett volna, ha újságpapírba csomagolja, ahogy ezek szokták. Az egész fülkét átjárja a nehéz, zsíros kolbászszag. Mindjárt felfordul a gyomrom. Külön köszönöm a MÁV-nak, hogy nem lehet lehúzni az ablakot, nemcsak meleg van, hanem most már büdös is. Még szalvétája sincs. Szerintem az ő fajtája nem is ismeri ezt a szót, a kezével törli meg zsíros száját, az ujjait meg simán a nadrágjába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mi az? Dobozos sör? Az igen! Hangos szisszenéssel kinyitja, és szürcsölve kortyolgatja. Mégse bánom, hogy nem működik az ablak, mert ha nyitva lenne, gondolkodás nélkül ki-ugranék a robogó vonatból.

Na végre, befejezte. Evett, ivott, most már remélem, alszik egyet, és nyugtom lesz. De nem. Inkább a táskájában kotorászik, a szatyrával zörög. Mi jöhet még? Rágyújt? Azon sem lepődnék meg. Hát az meg mi a franc? Könyv? Most komolyan egy könyvet vett elő? Azt gondoltam, az ilyenek nem olvasnak. Tisztára olyan, mint az én kötetem. Egy pillanatra lefagyok. Jobban megnézem a borítót. Basszus, ez az én könyvem. Ez tényleg engem olvas. Mi történik velem? Az ujjait bámulom, ahogy megérinti a lap szélét.

Hirtelen leizzadok, a torkomban dobog a szívem. Szerintem el is pirultam. Csak észre ne vegye a fotóm a hátoldalon. Miközben lapoz, alig merek levegőt venni. Ha közben felpillant, biztosan felismer. Mit mondjak neki?

Most, hogy jobban belegondolok, mikor bejött, egész udvariasan köszönt. A kalauzzal is kedves volt, még rá is mosolygott. A szendvicse meg gusztusos. Ahogy a kolbász, a paradicsom és a paprika ott lapult a két vastag kenyér között, szinte olyan, mint egy mű-alkotás. Az illatát is csak azért éreztem olyan intenzívnek, mert nem volt időm ebédelni a nagy rohanásban. És ki az az őrült, aki zárt cipőben rohasztja a lábát kánikulában? Főleg, ha ilyen ápolt körmei vannak… A kigombolt ing meg kifejezetten jól áll neki. Látszik, hogy van stílusa. Egyből láttam, hogy egy komoly ember. Mindig mondom: „Mutasd meg, mit olvasol, s meg-mondom, ki vagy.”

Ahogy hazaérek, azonnal megkeresem a papucsom, és felbontok egy hideg sört. Ki az, akinek nem esne jól egy ilyen fárasztó nap után? Emberek vagyunk. Csak ne lenne ez a rengeteg előítélet! Azt szeretem legjobban a világunkban, hogy olyan színes.

 

Előrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:

Libri

Bookline

Lira

Book24

 

Közvetlenül a szerzőtől is megvásárolható:

PF Kiadó