A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Megjelenés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Megjelenés. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. november 14., szombat

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Steven Michaelson - ("Az ArShEm történetének alapgondolata már az írás megkezdése előtt megszületett bennem. Egy régi, számomra különösen fontos emberi kapcsolat emléke adta az alapját. A 2000-es évek elején, a mIRC-es korszakomban megismertem egy lányt, akivel mély lelkitársi kapcsolat alakult ki közöttünk.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban Steven Michaelson íróval beszélgettem, a könyve, 2027-ben fog megjelenni az ArShEm  – Három test, egy lélek címmel, a Publio kiadó gondozásában. Az írónak ez az első regénye lesz, mely biztosan több követi majd.

Jelenleg a borító nem végleges, ideiglenesen az író engedélyével osztottam meg. Amint lesz végleges, a következő blogbejegyzésemben közzé teszem.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Mihály István vagyok, Steven Michaelson írói néven alkotok. Székelyföldről, Szentegyházáról származom, de hosszú évek óta Budapesten élek. Férj és két kislány édesapja vagyok, és úgy gondolom, hogy a családom az egyik legfontosabb része az életemnek.

A mindennapokban az utazás világával foglalkozom, saját utazási vállalkozásomat építem. Az évek során számos országba eljutottam, rengeteg élménnyel és emlékkel gazdagodtam. Számomra az utazás azonban soha nem csupán új helyek felfedezését jelentette. Legalább ennyire fontosak az emberi találkozások, a megismert kultúrák és azok a pillanatok, amelyek akár évtizedekkel később is élénken élnek bennünk.

Alapvetően álmodozó, érzelmes és kitartó embernek tartom magam. Hiszek abban, hogy az álmokért érdemes küzdeni, még akkor is, ha a megvalósításukhoz hosszú és olykor nehéz út vezet. Ha valamit igazán a fejembe veszek, nem szívesen adom fel.

Különösen fontosak számomra az őszinte emberi kapcsolatok, a szerelem, a hűség és a barátság. Úgy gondolom, hogy életünk során vannak olyan találkozások, amelyek örökre nyomot hagynak bennünk. Az idő múlhat, az utak elválhatnak, de bizonyos emberek és emlékek akkor is velünk maradnak.

Talán éppen ezért vonzanak azok a történetek, amelyekben az emberi érzések és kapcsolatok állnak a középpontban. Mindig is érdekelt, hogy a sors miként sodor egymás mellé embereket, hogyan változtatják meg egymás életét, és mit jelent valakit igazán szeretni, akár szerelemről, akár egy mély, különleges barátságról beszélünk.

Az írás számomra lehetőséget ad arra, hogy ezeket a gondolatokat, érzéseket és az életem során szerzett tapasztalatokat történetekké formáljam. Első regényem, az ArShEm – Három test, egy lélek is olyan emberi értékeket állít a középpontba, amelyekben magam is mélyen hiszek.

Ugyanakkor nem szeretném magam kizárólag a romantikus irodalom világára korlátozni. A történelem és a sci-fi is közel áll hozzám, jelenleg egy történelmi eseményekre épülő, időutazásos regényen dolgozom.

Íróként azt szeretném elérni, hogy az olvasóim ne csupán megismerjenek egy történetet, hanem át is éljék azt. Hogy együtt örüljenek, izguljanak, olykor szomorkodjanak a szereplőkkel, és a könyv befejezése után is maradjon bennük valami abból a világból, amelyet megteremtettem.

Mert számomra egy igazán jó történet nem ér véget az utolsó oldalon. Tovább él az olvasó szívében és emlékeiben.

ArShEm  - Három test, egy lélek című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Az ArShEm történetének alapgondolata már az írás megkezdése előtt megszületett bennem. Egy régi, számomra különösen fontos emberi kapcsolat emléke adta az alapját. A 2000-es évek elején, a mIRC-es korszakomban megismertem egy lányt, akivel mély lelkitársi kapcsolat alakult ki közöttünk. Bár soha nem éreztem iránta szerelmet, mégis nagyon fontos emberré vált az életemben. Aztán az élet mindkettőnket más irányba sodort, de az emléke megmaradt bennem. Az édesanyja egykor mondott egy mondatot erről a különleges kapcsolatról, amely szintén meghatározó szerepet játszott a regény megszületésében.

A tényleges írást 2026 júniusában kezdtem el, és néhány hónap alatt egy rendkívül terjedelmes történet született. Bár a fő irány és a történet mondanivalója kezdettől fogva világos volt számomra, a részletek természetesen folyamatosan formálódtak az írás során.

A regény jelentős kutatómunkát is igényelt, hiszen a szereplők számos valós helyszínen megfordulnak, különböző országokban és kultúrákban. Ebben nagy segítségemre voltak a saját utazási élményeim és tapasztalataim, ugyanakkor fontosnak tartottam, hogy az általam személyesen kevésbé ismert helyszíneket és eseményeket is alaposan megismerjem.

Arra törekedtem, hogy az olvasó ne csupán elképzelje a történet helyszíneit, hanem szinte maga is ott érezhesse magát a szereplők mellett. A kutatómunka és az írás ezért sokszor egymással párhuzamosan zajlott.

Van kedvenc könyved? Ha igen melyek azok?

Gyerekkoromban elsősorban Gárdonyi Géza és Jókai Mór regényei álltak közel hozzám. Már akkor is különösen szerettem azokat a történeteket, amelyek a múltba kalauzoltak, és a történelmi események mellett emberi sorsokat, szerelmeket, barátságokat és izgalmas kalandokat mutattak be.

Ez a szeretet azóta is megmaradt bennem. A történelmi regények ma is a kedvenceim közé tartoznak, különösen akkor, ha magyar vonatkozásuk van. Számomra szinte mindegy, hogy egy történelmi korszakban játszódó romantikus regényről, kalandregényről vagy más műfajról beszélünk. A lényeg az, hogy a történelem ne csupán háttérként szolgáljon, hanem az emberi sorsokkal együtt elevenedjen meg az olvasó előtt.

Az egyik kedvenc kortárs íróm John P. Drummer, akinek A Trianon-küldetés című regénye különösen közel áll hozzám. Ebben a történetben két számomra izgalmas világ találkozik: a magyar történelem és a sci-fi, azon belül is az időutazás. Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogy mi történne, ha valaki visszatérhetne a múltba, és lehetősége nyílna megváltoztatni egy történelmi eseményt.

Ugyanakkor nem kizárólag a történelmi regényeket szeretem. Szívesen olvasok minden olyan művet, amelynek izgalmas a cselekménye, hitelesek a szereplői, és képes érzelmileg is megszólítani.

Számomra egy igazán jó könyv nem egyszerűen elmesél egy történetet, hanem elrepít egy másik korba vagy világba, miközben olyan emberi érzéseket és kérdéseket tár elénk, amelyek kortól függetlenül mindannyiunk számára ismerősek.

Kiknek íródott a történet, miről szól?

Az ArShEm – Három test, egy lélek elsősorban azoknak az olvasóknak szól, akik szeretik a romantikus, érzelmekben gazdag történeteket, de a szerelem mellett az emberi kapcsolatok mélyebb jelentésére is kíváncsiak.

A regény középpontjában három fiatal, Shiftyy, Emily és Aria áll, akiknek sorsa különleges módon fonódik össze. Shiftyy és Emily között egy mély, őszinte és életre szóló szerelem bontakozik ki, amelynek alapja a kölcsönös bizalom, a hűség és az egymás iránti feltétlen szeretet.

Az életükbe azonban belép Aria, aki egészen másféle, mégis rendkívül fontos helyet foglal el mellettük. Shiftyy és Aria között nem szerelem, hanem egy különleges, mély lelkitársi kapcsolat alakul ki. Olyan kötelék, amelyet nehéz szavakkal meghatározni, hiszen túlmutat a hétköznapi barátságon, mégsem válik romantikus kapcsolattá.

A történet egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy létezhet-e két ember között olyan mély lelki összetartozás, amely nem veszélyezteti az életre szóló szerelmet, hanem a bizalom és az elfogadás révén mindannyiuk életét gazdagabbá teheti.

Az ArShEm tehát nem hagyományos szerelmi háromszög, és nem is a megcsalásról vagy a választás kényszeréről szól. Sokkal inkább arról, hogy a szeretetnek különböző formái léteznek, és ezek megfelelő őszinteséggel, tisztelettel és bizalommal megférhetnek egymás mellett.

A romantikus szál mellett az olvasók utazásokkal, barátságokkal, sporttal, váratlan fordulatokkal és különböző kultúrákkal is találkozhatnak. A szereplőket számos európai és távol-keleti helyszínre kísérhetik el, miközben velük együtt élhetik át az örömöket, a nehézségeket és az élet meghatározó pillanatait.

Azt szeretném, ha a regény olvasása közben az emberek egy kicsit elgondolkodnának a saját kapcsolataikon is. Hiszen nem minden szeretet szerelem, nem minden mély kötődés jelent hűtlenséget, és néha éppen azok az emberi kapcsolatok teszik teljesebbé az életünket, amelyeket a legnehezebb megmagyarázni.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Azt hiszem, a történeteimben a valóság és a fantázia szorosan összefonódik. Számomra a kettő nem egymás ellentéte, sokkal inkább kiegészítik egymást. A valóság adja az érzelmi alapot, az emberi tapasztalatokat és az inspirációt, a fantázia pedig lehetőséget teremt arra, hogy mindebből egy önálló világ és történet szülessen.

Az ArShEm – Három test, egy lélek esetében ez különösen igaz. A regény alapját egy valóban megélt, számomra meghatározó lelkitársi kapcsolat emléke adta. Azok az érzések, amelyekből a történet megszületett, valódiak. A szereplők, a közöttük kialakuló kapcsolatok és az események jelentős része azonban már az írói képzeletem szüleménye.

Azt szerettem volna megmutatni, hogyan alakulhatott volna egy olyan történet, amelyben a szerelem és egy különleges lelkitársi kapcsolat nem egymás ellen dolgozik, hanem egymás mellett létezhet. Ebben a fantázia szabadságot adott arra, hogy olyan helyzeteket, találkozásokat és emberi döntéseket is megjelenítsek, amelyek a valóságban nem feltétlenül történtek meg.

Ugyanakkor fontos számomra a hitelesség. Akár egy valós városban játszódó romantikus jelenetről, akár egy történelmi eseményekhez kapcsolódó időutazásról írok, szeretem, ha a történetnek van valóságalapja. A helyszínek, a történelmi körülmények és az emberi viselkedés hitelessége segít abban, hogy az olvasó a legmerészebb elképzeléseket is átélhetőnek érezze.

Úgy gondolom, hogy az írói fantázia egyik legszebb lehetősége az, hogy választ kereshetünk a „Mi lett volna, ha...?” kérdésre. Mi lett volna, ha bizonyos találkozások másként alakulnak? Ha az élet nem sodor szét embereket? Vagy ha valaki visszatérhetne a múltba, és megváltoztathatna egy sorsfordító eseményt?

Talán éppen ez vonz leginkább az írásban: a valóság ad egy kiindulópontot, a képzelet pedig megmutathatja mindazt, ami megtörténhetett volna.

Számomra azonban a legfontosabb, hogy bármennyire is a fantázia világában járunk, a szereplők érzései mindig emberiek és hihetőek maradjanak. Mert egy kitalált történet is képes nagyon is valóságos érzéseket ébreszteni az olvasóban.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Az írás szeretete tulajdonképpen már egészen fiatalon megjelent az életemben. Középiskolás koromban is próbálkoztam történetek írásával, bár ezekből akkor még nem született befejezett mű. Volt azonban bennem valami, ami azóta sem változott: szerettem történeteket elképzelni, emberi sorsokon elgondolkodni, és a gondolataimat szavakba önteni.

Már akkoriban is akadtak olyan élmények és találkozások, amelyek megmozgatták a fantáziámat. Ilyen volt például egy Anda nevű szász–román lány története, amelynek emléke máig megmaradt bennem, és amelyből egyszer talán szintén regény születik. Úgy látszik, vannak történetek, amelyek türelmesen várnak arra, hogy egyszer elmeséljük őket.

Az élet azonban másfelé vezetett. A család, a munka és az utazások kerültek előtérbe, de az írás teljesen soha nem tűnt el a mindennapjaimból. Az utazásainkról például rendszeresen készítettem blogbejegyzéseket, amelyekben igyekeztem nemcsak a meglátogatott helyeket bemutatni, hanem az átélt élményeket és hangulatokat is visszaadni az olvasóknak.

A regényírásba végül 2026 júniusában vágtam bele igazán, amikor elkezdtem az ArShEm – Három test, egy lélek történetét. Ekkor egy régi, bennem élő gondolat végre lehetőséget kapott arra, hogy teljes regénnyé formálódjon.

Ahogy megszülettek az első fejezetek, a szereplők egyre inkább életre keltek a képzeletemben. Különleges érzés volt megtapasztalni, amikor egy korábban csak a gondolataimban létező jelenet egyszer csak párbeszédekké, eseményekké és emberi sorsokká alakult. Az írás fokozatosan magával ragadott, és egy idő után már nemcsak azt tudtam, hogyan szeretném befejezni a történetet, hanem azt is, hogy nem ez lesz az utolsó regényem.

Az ArShEm után újabb történetek kezdtek foglalkoztatni, köztük egy történelmi időutazásos regény, amelynek megírásába már bele is kezdtem.

Ma már úgy érzem, hogy az írás nem egy hirtelen jött szenvedély az életemben, hanem valami, ami mindig is ott volt bennem, csak idő kellett hozzá, hogy igazán kibontakozhasson.

Talán erre mondják azt, hogy ami késik, nem múlik. Nálam az írói álmoknak több évtizedet kellett várniuk, de végül mégis megtalálták az útjukat a papírra.

Miért pont ez az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?

Az írói nevem Steven Michaelson, a polgári nevem pedig Mihály István. Amikor elhatároztam, hogy regényíróként is szeretnék bemutatkozni, fontos volt számomra, hogy olyan nevet válasszak, amely egyszerre személyes és könnyen megjegyezhető.

Nem szerettem volna teljesen elszakadni a saját nevemtől, ezért egy angolos hangzású változat mellett döntöttem. A Steven az István név angol megfelelője, a Michaelson pedig a Mihály névre utal.

A választásomban az is szerepet játszott, hogy hosszabb távon nemcsak magyar olvasókhoz szeretnék eljutni. Nagy álmom, hogy a történeteim egyszer más nyelveken is megjelenjenek, és külföldön is olvashassák őket.

Úgy érzem, a Steven Michaelson név jól illik ahhoz az írói világhoz, amelyet szeretnék felépíteni. Egy kicsit nemzetközi, egy kicsit titokzatos, de közben mégis én vagyok mögötte.

Számomra az írói álnév nem egy másik személyiséget jelent, hanem ugyanannak az embernek egy új oldalát. Mihály Istvánként élem a mindennapjaimat, Steven Michaelsonként pedig életre keltem azokat a történeteket, amelyek a képzeletemben megszületnek.

Ez a történet sorozat része, vagy önálló regény?

Az ArShEm – Három test, egy lélek önálló regénynek készült, saját történettel, amelynek megvan a maga kezdete és lezárása. Nem egy előre megtervezett könyvsorozat első kötete, ezért az olvasóknak nem kell egy következő részre várniuk ahhoz, hogy megismerjék a három főszereplő történetét.

Ugyanakkor bevallom, hogy az írás során nagyon megszerettem Shiftyyt, Emilyt és Ariát. Hónapokon keresztül szinte a mindennapjaim részévé váltak, és egy ilyen hosszú történet után nem könnyű egyszerűen búcsút venni tőlük.

Éppen ezért már az ArShEm világának kialakításakor elgondolkodtam azon, hogyan lehetne továbbépíteni ezt a történetet. Több olyan szereplőt és lehetséges történetszálat is elképzeltem, amelyek az első regényben még nem jelennek meg, de egy későbbi folytatásban fontos szerepet kaphatnának.

Ilyen lehet például Stephan, Tina vagy Min története. Az ő életük, találkozásaik és barátságaik is az ArShEm világában bontakozhatnának ki. Megismerkednének a három főszereplővel, és az új kapcsolatok révén tovább gazdagodhatna az a világ, amelyet az első regényben megteremtettem.

Ezek egyelőre még tervek, de a lehetőség már ott van a fejemben. Nem szeretném végleg lezárni az ArShEm világát, mert úgy érzem, még sok elmesélésre váró történet születhet benne.

Jelenleg azonban egy másik regényen is dolgozom, amely a történelmi eseményeket az időutazás és a szerelem világával kapcsolja össze.

Számomra az a legfontosabb, hogy minden történetem önmagában is maradandó élményt adjon az olvasóknak. Az ArShEm első regénye tehát önálló mű, de egyáltalán nem biztos, hogy Shiftyytől, Emilytől és Ariától végleg búcsút kell vennünk.

Milyen érzés volt amikor pontot tettél a történet végére?

Amikor az ArShEm történetének végére értem, nagyon különös érzés fogott el. Egyszerre éreztem örömöt, büszkeséget és egy kis szomorúságot is.

Örültem, mert sikerült megvalósítanom valamit, amiről korábban talán magam sem hittem volna, hogy képes leszek rá. Egy régi emlékből, néhány gondolatból és érzésből egy teljes regény született, amelynek szereplői és eseményei hónapokon keresztül szinte a mindennapjaim részévé váltak.

Ugyanakkor volt bennem egy kis hiányérzet is. Hiszen addig minden nap visszatérhettem Shiftyy, Emily és Aria világába, újabb jeleneteket élhettem át velük, és alakíthattam a sorsukat. Amikor pedig elérkezett az utolsó mondat, hirtelen úgy éreztem, mintha egy hosszú utazás végén búcsút kellene vennem néhány nagyon közeli ismerőstől.

De talán a legerősebb érzés mégis a meghatottság volt. Az ArShEm számomra sokkal több egy kitalált történetnél. Egy olyan emberi kapcsolat emlékéből született, amely hosszú évek múltán is fontos maradt számomra. Az, hogy ebből az emlékből egy egész regény születhetett, különleges jelentőséget adott a befejezés pillanatának.

Persze az utolsó mondat leírásával a munka még nem ért véget. Következett az átolvasás, a javítás és a kézirat csiszolása, hogy a történet valóban olyan formában kerülhessen az olvasók elé, ahogyan elképzeltem.

Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy egy regény befejezése nem feltétlenül búcsú a történettől. Inkább annak a pillanata, amikor az író lassan elengedi a szereplőit, hogy azok az olvasók képzeletében élhessenek tovább.

És ha egyszer valaki az utolsó oldalt becsukva ugyanazt a meghatottságot érzi majd, amit én a befejezéskor, akkor úgy fogom érezni, hogy minden egyes megírt mondat megérte.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Azt hiszem, nálam az írás egyszerre tudatos és ösztönös folyamat. Szeretem tudni, honnan indul egy történet, hová szeretnék eljutni vele, és milyen üzenetet szeretnék átadni az olvasóknak. Ugyanakkor nem ragaszkodom mindenáron egy előre meghatározott útvonalhoz.

Az ArShEm – Három test, egy lélek esetében például már a kezdetektől tudtam, milyen kapcsolatot szeretnék bemutatni Shiftyy, Emily és Aria között. A szerelem, a hűség és a lelkitársi összetartozás jelentette azt az alapot, amelyből nem szerettem volna engedni.

A történet részletei azonban sokszor írás közben születtek meg. Előfordult, hogy egy jelenetnek csak a kiindulópontját ismertem, de ahogy belekezdtem, a párbeszédek és a szereplők reakciói új irányba vitték az eseményeket. Ilyenkor nem akartam mindenáron visszaterelni őket az eredeti elképzelésemhez, ha az új megoldás természetesebbnek és hitelesebbnek tűnt.

Az utazások és a különböző helyszínek megjelenítésénél viszont fontos számomra a tudatos tervezés. Szeretem megismerni a helyszínek sajátosságait, utánajárni a részleteknek, és figyelni arra, hogy a történet eseményei következetesen kapcsolódjanak egymáshoz.

Azt is megtanultam, hogy egy regény megírása nemcsak ihlet kérdése. Kitartásra, türelemre és sok-sok átdolgozásra van szükség. Néha éppen az a legnehezebb, hogy az ember egy számára kedves jeleneten is változtasson, ha a történet egésze ezt kívánja.

Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy a történeteimnek van egy tudatosan kijelölt iránya, de az odavezető úton szívesen hagyom érvényesülni a képzeletemet.

Hiszen az írás egyik legszebb pillanata éppen az, amikor még maga az író is meglepődik azon, merre viszik tovább a történetet a saját szereplői.

Vannak a könyvben kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Természetesen vannak kedvenc jeleneteim, bár egy ilyen hosszú regény esetében nagyon nehéz lenne egyetlen pillanatot kiemelni. Mindegyiknek megvan a maga jelentősége, és sokszor nem is a leglátványosabb események állnak hozzám a legközelebb, hanem azok a csendes, meghitt pillanatok, amikor a szereplők igazán megmutatják az érzéseiket.

Különösen kedvesek számomra Shiftyy és Emily közös jelenetei, amelyekben a szerelmük nem csupán szavakban, hanem apró gesztusokban, figyelmességben és egymás iránti bizalomban is megmutatkozik.

Ugyanilyen fontosak számomra azok a pillanatok, amikor Aria fokozatosan egyre közelebb kerül hozzájuk. Ezeknek a jeleneteknek a megírásakor különösen ügyelnem kellett arra, hogy az olvasó is megértse: itt nem egy hagyományos szerelmi háromszög bontakozik ki, hanem egy egészen másfajta emberi összetartozás.

A legnehezebb talán éppen ezeknek az érzéseknek a hiteles bemutatása volt. Hogyan lehet szavakba önteni egy olyan lelki kötődést, amely mélyebb a hétköznapi barátságnál, mégsem szerelem? Hogyan lehet úgy ábrázolni három ember különleges kapcsolatát, hogy közben a szerelem, a hűség és a bizalom egy pillanatra se kérdőjeleződjön meg?

Voltak olyan jelenetek is, amelyeket többször át kellett dolgoznom, mert nem voltam elégedett azzal, ahogyan az érzelmeket sikerült megfogalmaznom. Számomra fontosabb volt, hogy egy párbeszéd vagy egy apró gesztus természetesnek hasson, mint hogy mindenáron látványos legyen.

Azt hiszem, azokat a részeket szeretem a legjobban, amelyekben a szereplők kimondatlan érzései is érthetővé válnak. Amikor egyetlen pillantás, egy ölelés vagy néhány egyszerű szó többet mond el, mint egy hosszú vallomás.

Ha pedig az olvasók között lesznek olyanok, akik ezeknél a jeleneteknél egy pillanatra megállnak, elmosolyodnak vagy éppen meghatódnak, akkor úgy érzem majd, sikerült átadnom mindazt, amit írás közben szerettem volna.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

A történeteim általában egy gondolatból, egy emlékből vagy egy olyan kérdésből születnek, amely valamiért nem hagy nyugodni. Néha egyetlen mondat is elegendő ahhoz, hogy elinduljon a képzeletem, és idővel egy egész történet bontakozzon ki belőle.

Az ArShEm – Három test, egy lélek esetében az ihlet egy több mint húsz évvel ezelőtti ismeretségből érkezett. A kétezres évek elején, az internetes beszélgetések világában megismertem egy Orsi nevű lányt, akivel különleges lelki kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem szerelem volt, hanem egy olyan mély kötődés, amelyet talán a lelkitársi kapcsolat szó ír le a legjobban.

Bár az élet később másfelé sodort bennünket, ennek a kapcsolatnak az emléke megmaradt bennem.

Volt egy mondat is, amely különösen mély nyomot hagyott bennem. Orsi édesanyja egyszer arról beszélt, hogy a lánya akár a leendő feleségem legjobb barátnője is lehetne. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a gondolat egyszer egy regény alapjává válhat.

Évekkel később azonban felmerült bennem a kérdés: mi lett volna, ha ez valóban így alakul? Ha két ember között megmaradhat egy különleges lelki kötelék, miközben egyikük megtalálja élete szerelmét, és a két kapcsolat nem kizárja, hanem kiegészíti egymást?

Ebből a kérdésből született meg az ArShEm alapgondolata, majd fokozatosan Shiftyy, Emily és Aria története.

Természetesen a regény nem Orsi és az én életem története. A szereplők és az események az írói képzeletem alkotásai. A valóságból elsősorban az érzést és azt a gondolatot emeltem át, hogy létezhet olyan mély emberi összetartozás, amely nem szerelem, mégis egy életen át elkísérhet bennünket.

Más történeteimnél is hasonlóan működik az inspiráció. A történelem, az utazások, az emberi találkozások és a „Mi lett volna, ha...?” kérdése egyaránt képes megmozgatni a fantáziámat.

Talán ezért is szeretek írni. Mert egy régi emlék, egy véletlen találkozás vagy egyetlen gondolat néha sokkal többet rejt magában, mint azt elsőre gondolnánk. És előfordulhat, hogy egy történetnek több mint húsz évet kell várnia arra, hogy végre megszülessen.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Az ArShEm – Három test, egy lélek kéziratát az írás során elsősorban én olvastam és formáltam, nem volt egy állandó, családi vagy baráti körből álló előolvasói csapatom.

A történetet azonban több kiadóhoz is eljuttattam, és mindegyiküktől pozitív visszajelzést kaptam. Ez kezdő íróként rendkívül sokat jelentett számomra, hiszen megerősített abban, hogy érdemes volt belevágnom a regényírásba.

Különleges érzés volt megtapasztalni, hogy egy történet, amely korábban csak az én képzeletemben létezett, másokat is meg tud szólítani.

Természetesen nyitott vagyok az építő kritikára is. Úgy gondolom, hogy egy külső szemlélő sokszor olyan részleteket vesz észre, amelyek az írónak elkerülik a figyelmét. Egy jó észrevétel segíthet abban, hogy a történet még természetesebb, érthetőbb és hitelesebb legyen.

Ugyanakkor vannak olyan alapelvek, amelyekhez ragaszkodom. Az ArShEm esetében ilyen a szerelem, a hűség, a bizalom és a lelkitársi kapcsolat különleges jelentősége. Ezek adják a regény lelkét, és nem szeretném, ha egy változtatás éppen ezt a mondanivalót gyengítené.

Számomra tehát fontos mások véleménye, különösen azoké, akik szakmai szemmel olvassák a kéziratot, de a végső döntéseket mindig én szeretném meghozni.

Azt pedig különösen várom, hogy a regény megjelenése után az olvasók is elmondják a véleményüket. Hiszen végső soron nekik szánom ezt a történetet, és az lesz az igazi visszajelzés, ha az ArShEm szereplői és az általuk képviselt érzések az ő szívükhöz is utat találnak.

Mit üzensz az olvasóidnak?

Elsősorban azt szeretném üzenni az olvasóimnak, hogy soha ne veszítsék el a hitüket a szeretetben, az emberi kapcsolatokban és az álmaikban.

Hiszem, hogy az életünk során vannak olyan találkozások, amelyek örökre nyomot hagynak bennünk. Vannak emberek, akik csak rövid ideig kísérnek el bennünket, mégis olyan emlékeket és érzéseket hagynak maguk után, amelyek évtizedek múltán is velünk maradnak.

Az ArShEm – Három test, egy lélek megírásával szerettem volna megmutatni, hogy a szeretetnek sokféle formája létezik. A szerelem, a barátság és a lelkitársi összetartozás nem ugyanaz, mégis mindegyik képes különlegessé tenni az életünket. Nem minden mély kötődés jelent szerelmet, és nem minden emberi kapcsolatot lehet egyszerű szavakkal meghatározni.

Azt szeretném, ha az olvasók nyitott szívvel közelednének a történethez, és nemcsak Shiftyy, Emily és Aria kalandjait követnék végig, hanem időnként a saját életükre, kapcsolataikra és emlékeikre is gondolnának.

Ha a regény olvasása közben valaki elmosolyodik, meghatódik, vagy eszébe jut egy ember, aki valaha különösen fontos volt számára, akkor már úgy érzem, hogy érdemes volt megírnom ezt a történetet.

Szeretnék üzenni azoknak is, akikben ott él egy régi álom, de valamiért még nem mertek belevágni a megvalósításába. Én negyvenhat évesen kezdtem el megírni az első regényemet. Korábban talán magam sem gondoltam volna, hogy egyszer íróként mutatkozhatok be. Ma pedig már újabb történeteken dolgozom.

Ezért azt mondom: soha nincs késő elkezdeni valamit, amire igazán vágyunk. Lehet, hogy az álmainkhoz vezető út hosszabb, mint elképzeltük, de ettől még ugyanúgy megérkezhetünk a célunkhoz.

Végül pedig szeretném megköszönni mindenkinek, aki időt szán majd az ArShEm elolvasására. Egy író számára talán nincs nagyobb ajándék annál, mint amikor a gondolatai és érzései egy másik ember szívében is otthonra találnak.

És ha egyetlen gondolatot vihetnének magukkal a történetből, azt szeretném, hogy ez legyen:

A szerelem életre szólhat, a barátság elkísérhet, és vannak lelki kötelékek, amelyeket még az idő sem tud elszakítani.



2026. október 28., szerda

Lázár Bence András: Így tűnünk el mindannyian – Megjelenik november elején!

 Lázár Bence András

Így tűnünk el mindannyian

Megjelenik november elején!


Prae Kiadó

 


Prae Kiadó, 2026

 

Szerkesztette: Péczely Dóra

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

A kötetről


Egy júniusi éjszaka Lisszabonban. Egy pszichiáter főorvos és egy pszichológus, akik évek óta ugyanazon az úton sietnek a Klinikák felé. Egy tányér kacsakagyló, egy bár zárás előtt, egy kék ház Bairro Altóban. Aztán egy mondat, ami után minden megváltozik: innentől úgyis mindegy.

Lázár Bence András kisregénye megállóról megállóra követi Perr Rebeka és Weisz Máté történetét Nápolytól Rómán, Barcelonán, Madridon és Párizson át Bécsig.

Az idő itt nem egyenes vonalban halad. A mondatok visszatérnek, mint a metró ugyanazokba a megállókba, csak mindig más irányból, és közben egyre több derül ki arról, mit hagyunk magunk mögött, amikor döntést hozunk. Egy elvesztett gyermekről, hitről, egy házasságról, amely Nápolyban kezdődik, és egy ablakról, amely a Szabadság hídra nyílik.

Az Így tűnünk el mindannyian szerelmi történet és családregény, ugyanakkor zenei szerkezetű kísérlet arra, hogyan lehet elmesélni egy életet, amelyet mindenki csak töredékesen lát.

 

Beleolvasó

 

Kálvin tér. Budapest. Doktor Losonczi.

Rebeka, leérve a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése közötti aluljáró lépcsőin, azt gondolta, ez a nap más lesz, mint a többi. Napszemüvegének sötétbarna lencséjén tükröződött az aluljáró hajléktalanjainak árnyéka. Napszemüvegének sötétbarna lencséje mögött hiába az önbizalom, a tegnap estére és az aznap hajnalra gondolva hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemének zugában könnyként gyülemlett fel az érzelmek feszültsége, amit már jó három hónapja cipelt a vállán, mint a Barcelona feliratú vászontáskát. De az aluljáró üveghasábjainak tükrében ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és a Barcelona feliratú vászontáskával. 

Nem tudhatta a mozgólépcsőn vele szemben felfelé siető tömeg, amely figyelte ezt a nőt, nem tudhatta, hogy már négy hónapja, hogy a napszemüveg sötétbarna lencséje mögött a hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemekben ott van egy férfi. Egy férfi, aki talán többet jelentett neki ezekben a napokban, mint bárki más ebben a Budapest nevű városban, ebben a Magyarország nevű országban, ezen a kontinensen, ezen a Föld nevű kőzetbolygón, ebben a belvárosi aluljáróban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében, a fölfelé igyekvők szempárjaiban, a Marilyn Monroe-t idéző napszemüveg sötétbarna lencséjében. De ezt leszámítva ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és a Barcelona feliratú vászontáskával. 

De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól? Mitől volt ez a nap nem egy szokványos keddi nap? Mert érezte, hogy ez a mai nap nem ugyanolyan lesz: nemcsak a Kálvintól a Tömő utcán át, a Klinikák kora reggeli zajától egy rendelő kiélezett csendjéig halad, hogy a férjével, aki épp annyira kiszámítható, mint amilyennek akkor akarta, hogy kiszámítható legyen egy férfi, amikor igent mond az oltár előtt, a szokásos helyen, a Síp utca nyolc szám alatt megigyanak egy ristrettót, ahogy minden hétköznap délután fél ötkor – hanem valami egészen más történhet. De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól?

A napszemüveg sötétbarna lencséjében tükröződő aluljáróban a hajléktalan árnyéka éppen annyira volt ennek a napnak a része, mint a papírlap, amit Perr Rebeka kabátjának zsebében gyűrt felismerhetetlenné, amikor a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében eltűnt ennek a keddi napnak a reggelében. A papírlap, amin egy ultrahangvizsgálat időpontja szerepelt. A papírlap, ami talán örökre megváltoztatja Perr Rebeka életét. 

De ki volt ez a férfi a napszemüveg sötétbarna lencséje mögött? Perr Rebeka ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával. Egy Barcelona feliratú vászontáskával, amit három hónapja cipel együtt az érzelmek feszültségével. 

Ugyanennek a keddi napnak a reggelén egy bizonyos Weisz Máté sietett az Erzsébet híd felől a Ferenciek terére, hogy elérje a metrót, hogy utána a Tömő utcán át, a Klinikák kora reggeli zajától egy rendelő kiélezett csendjéig vigye a szerelvény. Ahol Weisz Mátét főorvosnak hívják. Igaz, Weisz Máténak nem volt napszemüveg a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamagbarna szemén, Weisz Máténak vállán nem volt Barcelona feliratú vászontáska. De Weisz Máté ismerte ezt a bizonyos Perr Rebekát és nem úgy, mint aki a Síp utca nyolc szám alatt hétköznapi délutánokon, fél ötkor ristrettót rendel. Weisz Máté is emlékezett a tegnap estére és a ma hajnalra. Weisz Máté is a vállán cipelte az érzelmek feszültségét már jó három hónapja. Weisz Máté látta a papírlapot, ami örökre megváltoztathatja Perr Rebeka életét ezen a bizonyos keddi napon. Weisz Máté ismerte a zöldes, néha egészen sötétbarna szemeket, ismerte Perr Rebeka bőrének a homok és a tengervíz egyvelege alkotta illatát, ismerte Perr Rebeka izmainak feszülését, ismerte a nyakát, a csontok ritmusát, ismerte Perr Rebeka ajkának a rándulását, miközben ujja ki-be jár ölében, ismerte a zihálását, ismerte a napszemüveg sötétbarna lencséjét és a Barcelona feliratú vászontáskát, amit ő vásárolt jó három hónapja. Weisz Máté tudta Perr Rebeka történetét, tudta a kiszámítható férfit, tudott az elhunyt gyermekről, tudott mindent, ami Perr Rebeka. A nő, aki ugyanolyan nő volt, mint a többi a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése között. 

De mit várt Perr Rebeka ettől a naptól? A napszemüveg sötétbarna lencséjében tükröződő aluljáróban a hajléktalan árnyéka éppen annyira volt ennek a napnak a része, mint a papírlap, amit Perr Rebeka kabátjának zsebében gyűrt felismerhetetlenné, amikor a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében eltűnt ennek a keddi napnak a reggelében. És úgy volt része doktor Losonczi a nőgyógyászati szakrendelőben délután kettőkor, mint az Erzsébet híd autótengere, mint Weisz Máté a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamagbarna szemével és a férfi, aki ristrettót rendel a Síp utca nyolc szám alatt, fél ötkor, minden hétköznap délután. 

Perr Rebeka tudta, hogy Weisz Máté nem csak egy férfi. Weisz Máté neki a férfi, akinél senki nem jelentett többet, mint bárki ebben a Budapest nevű városban, ebben a Magyarország nevű országban, ezen a kontinensen, ezen a Föld nevű kőzetbolygón, ebben a belvárosi aluljáróban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződésében, az üveghasábok tükröződésében, a fölfelé tartó mozgólépcső szempárjában, a Marilyn Monroe-t idéző napszemüveg sötétbarna lencséjében. És Perr Rebeka tudta, hogy a mai nap legalább négy ember életét változtathatja meg. És Perr Rebeka tudta, hogy a férfi, aki a Síp utca nyolc szám alatt fél ötkor, minden hétköznap délután ristrettót rendel, nem lehet a gyermekének az apja. És Perr Rebeka emlékezett arra a februári napra, amikor a Múzeumkert oldalában egy garzonlakás spalettái mögött Weisz Mátéval megértették, hogy innentől úgyis mindegy.

Aztán délután kettő lett. Perr Rebeka az utolsó páciensétől is elköszönt ezen a keddi napon. És ott állt napszemüvegben, ujjait tördelve, és várta, hogy doktor Losonczi megvizsgálja. És nem gondolt másra, csak a tegnap éjszakára, a mai nap hajnalára, amikor Weisz Mátét szorította ágyékához, és megígérte, szeretni fogja, ameddig van Barcelona, ameddig áll benne a katedrális, ameddig zajlik ez az életnek nevezhető időmúlás, és ameddig vannak szavak, amelyekkel mindezt el tudja mondani. Perr Rebeka tudta, hogy az élete megváltozhat ezen a keddi napon. Ahogy a napszemüveget levette, hol zöldes, hol egészen sötétbarna szemének zugában, mint hajnalban a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződése közötti aluljárójában, felgyűlt az elmúlt három hónap érzelmeinek feszültsége. Könnyei a nőgyógyászati rendelő hideg kőburkolatán koppantak, és semmi sem számított onnantól. Doktor Losonczi csak egy rövid mondatot gépelt a vizsgálati lapra: Perr Rebeka terhes.

Amint Rebeka leért a Múzeum körút és a Szabó Ervin tér kereszteződés aluljárójának lépcsőjén, arra gondolt, ez a nap más lesz, mint a többi. Kedd délután volt. Perr Rebeka, aki ugyanolyan nő volt, mint a többi, napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával haladt egyre mélyebbre a Kálvin tér metrómegállójának üveghasábjai között. A felfelé tartó mozgólépcsőn hazafelé siető tömeg nem tudhatta, hogy már három hónapja van egy férfi. Egy férfi, aki aznap délutánra többet jelentett, mint a Síp utca nyolc szám alatti ristretto, aki többet jelentett aznap délutánra, mint a Budapest nevű város, a Magyarország nevű ország, a kontinens, a Föld nevű kőzetbolygó.

Perr Rebeka ugyanolyan nő volt, mint a többi. Napszemüvegben és Barcelona feliratú vászontáskával. 

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában 

Prae Kiadó


2026. szeptember 23., szerda

Október 1-jén megjelenik Tóth Kinga Mariamachina című kötete!

 Tóth Kinga

Mariamachina

 

Megjelenik október 1-jén!

Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2026

 

Szerkesztette: Péczely Dóra

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter.

Borítóterv: Tóth Kinga grafikája felhasználásával Szabó Imola Julianna


Könyvbemutató az Őszi Margón

Esemény

Időpont: október 16., péntek 18.30

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Kávézószínpad

 

A szerzővel Perintfalvi Rita beszélget.



Perintfalvi Rita ajánlója


„Tóth Kinga verseskötete olyan, mint egy diptichon, egy posztmodernkori, lélekből faragott szárnyasoltár. Ha kinyitod, női szenteket, szeretőket, apácákat, medvének született fiút, virágleányt találsz benne. Imákkal, liturgikus ünnepekkel, lelki- és beszédgyakorlatokkal fűszerezve az életről és halálról, a bűnbánatról és megtisztulásról, a vágyról és az elengedésről. Amikor a táblaképen a versek egy része megújulva visszatér, a kötet meditációvá, mantrává válik. A szavak hömpölygő folyama és a képek játéka ellenálhatatlan erővel magával ragadja az olvasót. Maga is a diptichon, az oltár részévé válik. Végbemegy a transzformáció.”

 

A szerzőről


Tóth Kinga író-költő, hangperformer, vizuális alkotó. Munkásságáért Hazai Attila Irodalmi Díjjal, Margó Különdíjjal, Hugo Ball támogatói díjjal, Bernhard Heidsieck- díjjal és az Ingeborg Bachmann-díj KELAG-díjával tüntették ki. Legutóbbi kötete a Prae Kiadónál: AnnaMaria sings/singt/énekel, 2023


Tóth Kinga portréját Verena Mayrhofer készítette.

 

Versek a kötetből

 

VAKU

 

amikor a portrészékre ültettek

és egy próbababa mögé álltam

világoskéken férceltek tojásformára

de lepattant a karomról a tű

és futott bennem a ló

(és elkezdett futni bennem a ló)

és a lábujjaim megtüzesedtek

és a vénáimon narancssárgán

feszült az utcai világítás

a bőrömön a kis szőrök szaladtak

a sapkámat ledobta a haj

a fiam intett egyet egy bárány hátán

benjámin a repülők fölé emelkedett

a billentyűzeten átkapcsolta magát

a nyelv és a villanykörtedrótba

kerültem balról jobbra

suhantam át abban az áramkörben

lehetett volna karácsonyi dísz is

aztán a mozsár a fűszertörő a szemem

közé koppant az a kör doktor manhattan

az a pont ahonnan a futóideg ered

ami belecsúszik a fényképezőlencsébe

a mozsár amikor betakarja a fejem

anna énekel és öt hanggal lejjebb

énekelnek a nővérek ott van az a hang

az összes mögött a ló hátán amikor

a lábujjaddal pattintasz mikor leetted

az utolsó falatot az almaszárról mind

a magokkal együtt amikor a kandeláberen

kiég az összes is mikor a kötött megcsípi

a füled az az a kék pisszentés

a vaku

 

 

VÍZHORDÓ

 

menyasszonyt árulnak az ablakban

azt kérdeztem nekem mikor lesz

ilyen fehér ruhám ha lesz biztos

nadrágos lehet csak vagy biztos

csak nadrágos lesz

felgyújtottam volna azt a kirakatot

rádobni a tüzet arra a ruhára

forró cseresznyemagokat a ruha alá

de fent volt a ház a hegy aljából még

át az erdőn a falak mellett három kolostor

mellett a templom és még egy és még

az iskola útját kikerülni egyenesen a kerülőn

az emelkedő a cipőmben benne

a vízhordó asszony az apácák egy nemes is

én is ugyanúgy megyek hordom a vödröt

egyetlen hang sincs él-e itt bárki nem mozdul

a bokor sem csak akkor ha elrendelik akkor

egy kisállat elfut a bokrok között

akkor messze lehet egy autót hallani

és egy fiatal férfi is megy de másik irányba

kanyarodik elszakad a kabát meg az összes

többi nincsen pihenő egyenletesen egyik

a másik után ezen az útközben kérdez a fiú is

hiszi hogy egyedül van de velem együtt

meghallja a bokor alól a szomszéd faluból

és a kanyar másik oldalán a másik kérdező

férfit mindkét cipőmmel hordom őket

a domb tetején aztán nincs már mit csinálni

ott veszünk először levegőt

tapsolni kezd bennem a nemesasszony

az apáca tapsol a hosszú kabátom eloldódik

a kötője a cipőfűzőm foszlik le a ruhám leesik

a számról a kendő átfúj a csöveimen kihidegíti

legyen éles tűnjön el róla ami az enyém

anyáim nővéreim megjöttem

 

 

ÚSZÁS

 

ha a víz felemeli a lábat

a hasadnál tartalak meg először

akkor kellene megadni elengedni (nekem)

csak dobd fel magad a tenyerem felett

fogsz lebegni mint a béka azt hiszed

kalimpálsz hogy felhabosítasz hogy

a buborékokban a fulladásod pukkad ki

a víz felemeli a lábad (nem a tenyerem tart)

a hasad irányít engem a hasad mondja

a víznek is merre lökjön vagy engedje

azt a két centimétert amit nem akarsz

látni a kezem felett ami miatt akarsz itt engem

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában: 


Prae Kiadó