A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prae Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prae Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. szeptember 27., péntek

Oto Horvat: Éjszakai vetítés – Megjelent!

 Oto Horvat

Éjszakai vetítés

Megjelent!

Éjszakai vetítés – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Prae Kiadó (Magyarország), Akademska Knjiga (Szerbia), 2024

Fordította: Beszédes István

Szerkesztette: Ladányi István

A borítóterv Oto Horvat alkotásának felhasználásával készült.

Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben

Időpont: november 2-án 19 órakor

Helyszín: Budapest XII., Ráth György u. 4.

A bemutatón vendégünk a szerző.

Fülszöveg

Mint mikor egy lelkes archeológus töredékekből rekonstruál egy korszakot, Oto Horvat szuggesztíven és meggyőzően, visszafogott prózai eszközökkel építi fel az Éjszakai vetítés Firenzéből Újvidékre hazalátogató hősének személyes történetét és privát szféráját, ami nem csupán az övé, mert közösen birtokolják a várossal. A főhős múltbeli életének rekonstrukciója, annak megbízható tényekkel való alátámasztása az Éjszakai vetítés című regényben fokozatosan fordul át a származásról, a családról, az egyes szereplők sorsáról és történelmi viszontagságok közötti megpróbáltatásairól, az elvándorlásról és az otthon maradásról szóló elbeszélésbe, egy olyan családtörténetbe, ami magába foglalja a nyomasztó felnőtté válás, a másság és a különbözőség, az elhallgatott családi mesék és rejtélyek témáit is, miközben társadalmi és történelmi kalauzunk marad Újvidék megéléséhez, a város traumáinak, fényes és sötét korszakainak jobb értéséhez is.

Franja Petrinović

 

A szerzőről

Horváth Ottó (szerzői nevén Oto Horvat) 1967-ben szü letett Újvidéken. A gimnáziumot Karlócán, egyetemi tanulmányait Újvidéken, Erlangenben és Berlinben végezte. Firenzében él és alkot.

Verseskötetei: Gde nestaje šuma (1987), Gorki lis to vi (1990), Zgrušavanje (1990), Fotografije (1996), Dozvola za boravak (2002), Putovati u Olmo (2008, magyar fordítása 2010-ben jelent meg Olmóba menet címmel), Izabrane & nove pesme (2009). Regénye: Sabo je stao (2014, magyar fordításban 2023-ban jelent meg, Szabó megállt címmel). Elbeszélések: Kao Celanovi ljubavnici (2016). Fordítások: Pilinszky János, Krater (1992); Fenyvesi Ottó, Anđeo haosa (2009); Hans Magnus Enzensberger, Poslednji pozdrav astronautima (2010).

A fordító, Beszédes István 1961-ben született Zentán, ahol most is él. Költő, műfordító, a zEtna internetes irodalmi folyóirat alapító-szerkesztője. Önálló fordításkötetei: Citadella.doc – Három négykezes (Zenta, 2003); Boško Krstić: A vadgesztenyék utcájának nyomában (Szabadka, 2007); Oto Horvat: Olmóba menet (Zenta, 2010); Boško Krstić: Az azúr őrzőinek legendája (Pécs, 2012); Oto Horvat: Szabó megállt (Újvidék, 2023).


Részlet a kötetből

Késő tavasz tombolt a hosszú fasorban.

Pár pillanatig lenyűgözve szemléltem a sötétített üvegű ablak mögül, majd sietős léptekkel a repülőtér épületének kijárata felé vettem az irányt. Kinn váratlanul ért, hogy a déli verőfény milyen erős és brutális. Akár egy pöröly. Hátizsákom elülső zsebéből elővettem a napszemüveget, s amint a látásomat visszanyertem, a nevemet kezdtem keresni az autójuknak támaszkodó taxisofőrök kezében lévő papír- és kartonlapokon. Egy alacsonyabb, kissé köpcös, krémszínű zakót és farmernadrágot viselő fiatalembernél találtam meg, aki a kocsisor végén parkoló, fényesre suvickolt, fekete autója előtt állt. Jó érzéssel töltött el, hogy az utazás a tervek szerint halad. Késés és várakozás nélkül. Minden nehézség nélkül. A rend kedvéért intettem neki. Amikor felé indultam, megfordult a fejemben, akadhat esetleg másvalaki is az utasok között, akinek szintén ez a vezetékneve. És hogy az a valaki is tarthatna éppen Újvidékre. Lassítottam, és elbizonytalanodva néztem körül. De senki nem igyekezett, és senki se tekintett abba az irányba. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem sajnáltam kicsit.

A szél erőteljesen szította a zöld tüzet a lombok között. Egyre melegebb lett. A hátizsák meg vágta a vállam. Megkönnyebbüléssel adtam át a taxisnak. A hátsó ülésre helyezte, hogy a kezem ügyében legyen, bár amikor erre kértem, egy pillanatig habozott. A gépkocsi, amibe beültem, új Mercedes volt, C osztály. Meglepett, hogy hosszabb útra ilyen modellt alkalmaznak, mert már hozzászoktam a jóval szerényebb típusokhoz. Belül  még minden patyolattiszta volt, a korábbi utasok és az élettörténetük még nem hagyott szagot. Szerencsémre légfrissítő sem volt a kocsiban, mert attól hányingert és fejfájást kapok.

Ezeket az olcsó parfümöket ugyanolyan nehezem viselem, mint az áporodott víz szagát a fonnyadt (a nagyapa kertjében szedett) orgonával teli vázában, vagy a lepusztult balkáni metropoliszokat összekötő autópályák vendéglátóhelyein a mosdók mindig egyforma bűzét, illetve a katonai hálótermek áporodott levegőjét, amelyekben valamikor régen, szakaszvezetőként, nem minden szadista hajlam nélkül ordítoztam a méltóságukat vesztett és koszos újoncok fülébe: Ébresztő, bakák! És valamivel ritkábban, hogy Riadó, kopaszok! A frissen nyírt és számomra, az egykori hippi számára túlzottan is rövid hajú taxisofőr, nyakán fehér, napot nem látott bőrsávval, szótlanul tette a dolgát. Átfutott az agyamon, hogy minden apropó nélkül, csak úgy, megszokásból vagy kíváncsiságból beszélgetést próbál majd kezdeményezni, de legnagyobb örömömre nem tette.

Így, csöndben, gondoltam, sokkal kellemesebb utazni. Csöndben, miközben, ha akarom, hallgathatom a motor zúgását és a papírcsörgést a sofőr keze nyomán, miközben zakója zsebében cukorkák után kutat. Az, hogy nem vettek körül idegen szagok és idegen élettörténetek, és elmaradt a sofőr udvarias érdeklődése is, valamiféle gyermeki izgalommal töltött el. Ígéretes előjele ez, gondoltam, az előttem álló újvidéki hétnek.

Azon tűnődtem, hogy a tudatosan vagy öntudatlanul identitásomba szőtt családi történetek és gyermekkori legendák között minden bizonnyal vannak hamisak, eltúlzottak és elferdítettek is. Már hónapok óta azt éreztem, elérkezett a nagytakarítás és a történetek rekonstrukciójának a pillanata. Hogy ez eddig váratott magára, nem csupán a lustaságnak tudható be, hanem a félelemnek is, hogy mindez lelki kellemetlenségekkel és váratlan következményekkel járhat. Kétségem sem volt afelől, hogy sem Firenzében, sem bármelyik másik városban sem tudom elvégezni ezt a szembesítést és önvizsgálatot. Igaz, ezek a helyek valami módon óvnának az igazsággal való közvetlen szembesüléstől, de vajon sikerülhet-e az igazság egyetlen kis szilánkját is megtalálni és megragadni kívül azon a városon, ahol a történések megestek. Csakis Újvidéken győződhettem meg mindazoknak az örömteli vagy tragikus eseményeknek a hiteléről, amelyekről hallottam, vagy amelyeket közvetlenül vagy közvetetten megéltem.

Firenzében, az utazásra való készülődés során jutott eszembe, hogy mint egy banális és átlátszó krimiben, én magam vagyok a nyomozásom tárgya, és a családra vonatkozó kérdésekkel csak áltatom magam. Az igazi indítékot nem lehetne-e az ismert imperatívusszal leírni: Tudd meg, értsd meg és ne feledd, ki voltál és mit akartál!?

A felszállás előtt, a becsekkolók sorában állva még ebben sem voltam biztos, a repülés előtti idegesség és pánik teljesen leblokkolt és összezavart, az ítélőképességem nullára csökkent.

Amikor felhajtottunk az autópályára, felriadtam gondolataimból. A sietve gyülekező, mogorva felhőket néztem. Erőteljesen magasodtak a síkság fölélegyőzhetetlen és kímáletlen lovashadsereg.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Éjszakai vetítés – Prae Kiadó (praekiado.hu)

2024. szeptember 25., szerda

A Prae Kiadó a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

 Dedikálások a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon

a Prae Kiadó B43-as standjánál



Idén is érdemes felkeresni a Prae Kiadó standját a Millenárison. 
Verseskötet, tanulmánykötet, prózakötet is szerepel a kiadó friss kínálatában.

A Prae Kiadó újdonságai elérhetőek a kiadó webshopjában

Dedikálások 

Szeptember 27., péntek

15.00: Ingo Schulze

17.00: Locker Dávid

Szeptember 28., szombat

11.00: Tallér Edina

14.00: Pólik József

16.00: Nyerges Gábor Ádám

Szeptember 29., vasárnap

14.00: Pál Dániel Levente

15.00: Szirák Péter


2024. szeptember 18., szerda

Grzegorz Musiał: Én, Tamara – Megjelenik szeptemberben!

Grzegorz Musiał

Én, Tamara

Megjelenik szeptemberben!

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Németh Gábor Dávid

Borítóterv: Imagine Creative Consulting Kft. és Szalay Miklós

Fülszöveg

Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.

Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.

Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.

Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.


Idézet a regényből:

„...hogyan győzzem meg ezt a züllésben és luxusban tobzódó tömeget, amely elözönli a bulvárokat a hiúság világának fővárosában, hogy éppen nekem, a járda szélén lépkedő, mindenki számára ismeretlen lengyel nőnek, akit tizenvalahány hónapja képen törölt egy csekista, aztán megerőszakolt egy alkoholista kokainfüggő, és aki lótetemszeletet evett reggelire egy olyan városban, amelyet feldúltak a bolsevikok, akiket itt imádtak – éppen nekem van olyan tehetségem, amilyen korábban senkinek sem volt, hmmm… Artemisia Gentileschi óta?... És véghez viszem azt, amit megígértem a szép Antoniónak Firenzében: megváltoztatom ezt a kort.

Nem ők diktálják nekem a ritmust, hanem én nekik.”

Grzegorz Musiał:

A szerző portréját Fundacja Clarté készítette.

Részlet a kötetből

Az első nap Párizsban

TAMARA HANGJA: Elszöktem Oroszországból, aztán egy évig rostokoltam Stockholmban és Koppenhágában, míg végül eljutottam Párizsba. Szép tavaszi délelőtt volt, a húszas évek legeleje. A lengyelek – a világ nagy örömére – seggbe rúgták a bolsevikokat Varsónál, a bolsevikok viszont felégették Grúziát, és nem sokkal később két rémség: Benito és Adolf megkezdte a menetelést, hogy átvegye a hatalmat. Vonattal mentem Londonból Párizsba, megérkeztünk a Gare du Nord peronjára, és kiszálltunk mi ketten: egy négyéves forma kislány, és a másik is fiatal még, de lélekben már öreg, Tamara, akit meggyötört az élet, és erősebbnek bizonyult nála.

Két évig tartott az utam Európán át, amely a tűz ölelte Szentpétervárról indult, és legszívesebben kitörölném az életrajzomból. Olyan volt ez a két év, mint egy kopott hanglemez, amely szinte már nem is szól, mert elakadt egy barázdában, és csak egyetlen nevet hajtogat: Tadeusz, Tadeusz… Minden gondolatom, minden lélegzetem, minden szívdobbanásom: vele, róla, érte. Az arca: szemből, félprofilból, profilból. A szeme – amikor nevet, amikor szikrát vet a fény a szempillája hegyén, vagy amikor szomorú, és a görög szobrok tekintetére emlékeztet, akik a Tirrén-tenger fölött röpködő sirályokat figyelik. A világ összes többi része csak megfakult dagerrotípia volt, vázlatos formák és hangok a múltból.

Elsőként Stockholm tűnt fel, csodaszép volt a ködben, úgy vibrált a szórt fényben és a vízben tükröződve, mint egy érzékeny Ruisdael-tájkép. Sziklákon magasodó vörös templomtornyokat láttam, nagy, masszív kőházakat, ahol vikingek laknak a marcona feleségeikkel. Ott, abban a városban, amelyhez a családomból – Maurycy bácsit leszámítva – senkit sem kötött semmi, zajlott le a családi „könny- és zsebkendőkomédia”, ahogy az ilyen fogadtatásokat nevezte Saint-Simon. Aztán amikor Malwina már jól kisírta magát a nyakamba csimpaszkodva és megcsipkedve Kizette arcocskáját, kijelentette, hogy most ideje összepakolni, és „minél gyorsabban útnak indulni Varsóba”. Izgatott volt és boldog, már bebútorozta nekünk a konstancini házat, ahol Tadeusz és én végre „megteremthetjük magunknak” (értsd: neki) „a többnemzedékes házasságot, ahogy illik”. Nem hatottak az érvek, hogy Lengyelországban véres háború dúl az éppen Varsó mellett hadakozó bolsevikok ellen, és ha ebben a csatában nem a lengyelek győznek, márpedig nincs nagy esély a győzelemre, akkor nagyon hamar olyanok lesznek Varsó és a többi lengyel város utcái, mint a szentpéterváriak. De Malwina csak ezt hajtogatta: „Nem, nem és nem! Nem akarok semmiféle Párizst, semmiféle Koppenhágát!” Döbbenten néztem rá, mert ez a bámulatos makacsság nagyobb volt mindennél, amire én ebben a pillanatban képes voltam. Csak az józanította ki, amikor ebédnél Maurycy kelletlenül odavetett néhány szót: akik most vissza akarnak térni Varsóba, ne számítsanak arra, hogy támogatni fogja őket Párizsból, ahová Stefával együtt átköltöznek… De Malwina ne aggódjon… mindig lehet pirogot sütni és pultról árulni, ahogy azt a legtöbb társaságbeli hölgy teszi Varsóban. Biztos jövedelmező lesz, mert Lengyelországban nagyra értékelik a jó konyhát.

Malwina egész napra bezárkózott, hogy kisírja magát a Gamla Stanban, Stockholm óvárosában lévő lakásunk kis szalonjában, ahol természetesen megint csak Maurycynek köszönhetően volt tető a fejünk fölött, aki a Crédit Lyonnais svéd fiókjának vendégei számára tartotta fenn ezt a szállást. Reggel Malwina komoran, némán került elő, és elkezdett csomagolni, hogy Stifterékkel tarthasson. Én úgy döntöttem, itt várok tovább, mint egy koppenhágai szirén, nézem a tengeren a kikötőbe tartó vitorlásokat és gőzhajókat, amelyekkel még mindig nem érkezett meg az én Odüsszeuszom… És imádkozom, hogy kibírjam, ne vegyek be végül valami arzénfélét. Égette az ujjaimat a svéd útlevél, gyűlöltem a nyelvet, amit itt az utcán beszéltek, és amelyen a pincérrel érintkezett a Konzul aznap este. Tudtam, hogy bélyeget égetett a szívembe az az éjszaka, ugyanolyat, amilyet rossz emberek vassal égetnek a borjak oldalába. Meg vagyok bélyegezve… a szégyennel? Így kell nevezni. Milyen lesz most az életem? A férjem oldalán? Hazudnom kell neki? Tegyek úgy, mintha hűséges feleség lennék? Vagy szembesítsem inkább a tényekkel – amit viszont nem áll ki a szerelmünk. Egyelőre semmi hírem felőle. A Konzul biztosította Maurycyt arról, hogy Oroszországban „folyik a nyomozás”, és „minden jó úton halad”, és a férjemet biztosan nem küldik valamilyen szolovki pokolba, és nem is lövik agyon. Nem hittem a Konzulnak, még kevésbé azoknak, akik őt Oroszországban „biztosították” arról, hogy „dolgoznak az ügyön”. Mennyi ideig lehet „dolgozni” az „ügyön”? Még mindig égetett a csekista összehúzott szemének pillantása, aki ott állt hosszú bőrkabátjában nyomorúságos kis szobánk közepén – szerelmünk utolsó menedékében, ahonnan úgy űztek ki minket, mint a vérző kismadarakat, hogy tébolyultan repüljünk az ismeretlenbe. A durva szívű, hazug szemű Oroszország emléke, amely a karmai között tartja a férjemet, kioltott minden reményt, és csak a rózsafüzért szorongattam azokban a pillanatokban, amikor már legszívesebben a Balti-tenger csattogó, szürke hullámokat vető mélyébe vetettem volna magam. Mert nem imádkozhattam. Mert az égiek segíthettek volna megtalálni a férjemet, de nyilván nem akartak. Istent hibáztattam, amiért csúfot űz belőlem, bár azt is be kellett vallanom, hogy sok-sok évig én sem tettem a kedvéért semmit… Akkor miért kellene törődnie velem?

És most – Párizs, egy tavaszi délelőtt.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Szergej Tyimofejev: Replika – A szerző a PesText vendége!

Szergej Tyimofejev




 A szerző a PesText vendége!


 

Szergej Tyimofejevet szeptember 28-án, szombaton 19 és 20 óra között Terék Anna költő, műfordító kérdezi a Három Hollóban.

A beszélgetés nyelve angol, magyar tolmácsolással. Tolmácsgépet biztosítanak.

A helyszínen a Replika című kötete megvásárolható, a program után Szergej Tyimofejev 21.30-tól 22 óráig dedikálja kötetét.

 

Szeptember 28-án 20:20-21:30-ig részt vesz a V4 Költészeti Esten.

https://www.facebook.com/events/2317730438570843/

(Videoművészet, versfelolvasás).

 

 

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Vass Annamária

Szerkesztette: Péczely Dóra

Borítóterv: Szabó Imola Julianna

 

A kötetről

 

replika több jelentéssel is bír: elsősorban válasz, ami párbeszédet feltételez, a zenében egy dallam megismétlését, a képzőművészetben utánzatot vagy másolatot jelent. Szergej Tyimofejev verseskötetében a lírai beszéd folyamatos áramlásának vagyunk tanúi, amelyben  a jelen pillanat egyszerre idézi fel a múltat, ami szervesen velünk él, és vetíti előre a jövőt, amely a változatlanság nyomasztó hatalmával dacol. A győzelmek, a kudarcok, az öröm és a fájdalom szorongató keverékében megelevenednek az elmúlt évtizedek és a jelenkor egymásra rakodó rétegei, a valóság fikcióvá, a fikció pedig valósággá válik. Csingacsguk, Vadölő és Robin Hood a legközelebbi könyvtárat keresi, gyermekien dörömböl egy rakéta-sorozatvető, a szerelem legpraktikusabb megvallása pedig egy jó hagymás gombaragu. Olykor ugyan elvesznek a körvonalak, máskor azonban le kell porolni a dolgokat, hogy megértsük, mi a helyük és értelmük a világban.

A ráismerés szavak és dolgok helyzetére Tyimofejev lírájának egyik legfontosabb tapasztalata, ami egyúttal a költészet szakadatlan próbatétele. Hiszen ahogy mondja, „minden egyes új kötet valójában csak egy replika, melyet újabb szerzők újabb megszólalásai követnek”. 

 

A szerzőről


A szerző fotóját Maris Morkans készítette.

 

Szergej Tyimofejev (1970) Lettországban élő orosz költő, író, médiaművész. Az „Orbita” nevű ismert rigai csoport alapító tagjaként a különböző kreatív műfajok és médiumok, így például a szöveg, zene, videó vagy fotó közötti párbeszéd megteremtését tűzte ki célul. Rendszeres résztvevője nemzetközi költészeti fesztiváloknak, műveit mások mellett angol, német, olasz, svéd és ukrán nyelvre fordították. A Replika a harmadik, Lettországban megjelent verseskötete.

 

Versek a kötetből

 

Reggel az introvertáltak országában

 

A kutya kicsit megugatja

az elhaladó kerékpárost.

visszafogottan romlik az időjárás

és dől össze a pajta.

Az éjjeli baglyok kritikusan szemlélik

a reggel csodáit.

A nap nem emlékszik,

meddig is emelkedett tegnap,

és most nem tör olyan magasra.

A gyerekek mindenkinél előbb ébrednek,

olvasgatják a könyvüket,

hogy fel ne keltsék a felnőtteket.

A víz szolidan csordogál a csapból,

nem fröcsköl, és szinte azonnal el is tűnik a lefolyóban.

Alig-alig rezdül az örökzöldek árnya.

valaki vékony vajréteget ken egy szelet kenyérre.

A „Klasszika” rádióban interjút ad egy zongorista,

aki mindenre „igennel” vagy „nemmel” felel.

De nagyon pontosan játszik

apró, magabiztos szünetekkel.

 

Olajkitermelő nő

 

Térde kalácsából olaj fakad,

térdéből szivárog az olaj.

Jobb napokon meg lehet vele tölteni

egy félliteres üveget,

peremén, ha végigsiklatja a bőrén,

össze tudja gyűjteni az olajos cseppeket.

Mit lehet tenni ez ellen?

Az orvosok csak konzíliumokat tartanak,

szerencsére nem kürtölték szét a sajtóban.

A családja már hozzászokott,

hogy mindenhova fekete tapadós

cicanaciban mászkál, amiben speckó

térdbetétek szívják fel a keletkező cseppeket.

Az olaj nála a napi rutin része,

még az árfolyamot is követi,

úgy ingadozik, mint másnak a pulzusa szokott,

kissé heves, csapongó, élénk és kiszámíthatatlan. Mostanában

úgy érzi magát, mintha valóságos olajkitermelő ország lenne.

Egy állam, amely meg van győződve önnön jelentőségéről.

Nézzék csak, hogy kel át az utcán,

hogy nevetgél, hogy vásárolgat.

Hiába szabadul meg az olajtól

a fürdőszobában, újra meg újra lemosva a súlyos

fekete cseppeket. Neki kőolaja van

ebben az életben. Hát nektek mi jutott?

 

Előrejelzés

 

Én már tíz évvel ezelőtt megmondtam neked,

hogy ez örökké így lesz – ezek a fák, ezek a mezők,

ezek a kudarcok,

ezek a szolid, ingatag győzelmek,

ezek az út menti kávézók, ahol üres levegőt árulnak

és ezeréves zene megy,

ezek a napok, mikor a szülők először hozzák gyerekeiket

az iskolába,

a szorongás és öröm fájó keverékét élve át,

ezek az almák, ez a köd a völgyben reggelente,

ez a konzervborsó, ami az ország

legfőbb salátáját díszíti.

Te pedig bevásárlóközpontokról beszéltél, hogy majd innen

egészen a láthatárig,

fényes magazinok halmairól a küszöbön,

hatsávos végtelen autópályákról,

melyek egyenesen a tengerre visznek,

éjjelekről, melyek nappalba folynak át,

mint egyik kemény valuta a másikba.

És hol van mindez? Kérdezem én

a buszmegállóban,

melynek éke egy szerény hirdetés

arról, hogy eltűnt két feketeszín tacskó lánykutya.

Tegnapelőtt

nyomtathatták.

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó

 

2024. június 26., szerda

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Kocsis Gergely - ("Ha látok vagy hallok valami érdekeset, gyorsan jegyzetet készítek a telefonomba, nehogy elveszítsem.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Kocsis Gergely írót, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak nemrég jelent meg Prae Kiadónál, Krimi Ma keretén belül A varjúszellem című kötete.

Forrás: Kocsis Gergely Szerzői oldala

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Kocsis Gergelynek hívnak, idén múltam ötven éves, mondhatni, hogy az első kötetem a legszebb születésnapi ajándék volt számomra. Nagyon más területről érkeztem az íráshoz; polgári foglalkozásomat tekintve mérnök-közgazdász vagyok, és egy adatokkal és mesterséges intelligenciával foglalkozó cég nemzetközi ügyvezetője. Van két felnőtt lányom; a kisebbik, Laura maga is író, a Menő Kiadónál jelent meg a Cseréljünk című kötete. Van egy kilenc éves fiam is. Budapesten élek egy ötgyermekes mozaikcsaládban. Nagyon szeretek utazni, sportolni és természetesen olvasni.

A varjúszellem c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

A varjúszellem első kéziratát közel egy év alatt írtam meg, de utána további másfél évig csiszoltam, mire végleges lett. Végig a háttérben zajlott a kutatómunka; végigolvastam 1921 novembere és 1922 márciusa között szinte minden napilapot az Arcanumon. Nagyon kevés olyan monográfia található sajnos erről az időszakról, ami nem Trianon traumájáról szólna, így bár olvastam néhányat, nekem sokkal fontosabb volt a mindennapi emberek élete. Így találtam rá Ablonczy Balázs köteteire, akivel utána többször konzultáltam is.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Ez egy fiktív történet egy fiktív alföldi városban (Karattyánon), de a kort és a kötetben lévő szereplőket igyekeztem minél korhűbben megírni. A történetet egyébként Szájer József híressé vált ereszcsatornás jelenete inspirálta. Akkor úgy éreztem, hogy ebben az országban, ha a felső körökhöz tartozol, bármit megtehetsz, és nem lesznek következményei. Ez adta az alapötletet a regényhez.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

2013-ban Prágába költöztem, és elkezdtem írni egy blogot a kinti kalandjaimról, leginkább saját magamnak az akkori Origó blogmotorjával. Elég gyorsan felfigyelt rá az egyik szerkesztő, és onnantól kezdve majdnem végig a címlapon szerepeltem. Ahogy hazaköltöztem, egyre inkább szerettem volna jobban megtanulni írni, ezért jelentkeztem az akkor induló Péterfy Akadémiára, és gyűjtöttem annyi bátorságot, hogy elkezdtem publikálni. Két novellám angolul is megjelent, innentől már egyenes út vezetett a regényhez.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Igen, mindenképpen, bár hozzá kell tennem, hogy A varjúszellem is egy kevert zsánerű regény, többféle stílus is keveredik benne: történelmi krimi, misztikus regény és talán szépirodalom is. Tervezek írni egy szépirodalmi kötetet is, de előtte még A varjúszellem folytatását fejezem be.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Ez nem egy könnyű kérdés, mert a kézirat a leadás pillanatáig változik; mindig találok benne javítani valót. Igazából akkor érzem a megkönnyebbülést, amikor elküldöm a szerkesztőnek, utána viszont jó ideig képtelen vagyok újra elolvasni a szöveget. Legalább fél évnek el kell telnie, hogy újra hozzá tudjak nyúlni.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Nincsen írói álnevem, bár egyszer poénkodtunk a lányaimmal, hogy Gregory L. Kutcher megfelelő írói álnév lehetne. Az L. már nem tudom pontosan, miért kellett bele, de biztos, hogy jobban hangzott úgy. Szeretek a saját nevemben írni, és komolyan nem merült fel sosem, hogy írói álnevet használjak.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Nem, és ahogy már korábban mondtam, igazából nem is egy zsánerben íródott a regény. Leginkább a szépirodalom vonz, de ahhoz még bőven gyűjtenem kell a muníciót.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Emlékszem egy délután, hogy telefonáltak a kiadóból, hogy ha szeretnék, bemehetek, mert estére már ott lesznek a nyomdából a könyvek. Éppen a fiammal voltam a városban, így autóba ültünk és elgurultunk a Prae Kiadó Kis Présház irodalmi kávéházába (ami sajnos nemsokára bezár), és elhoztam a szerzői tiszteletpéldányaimat. Az úton hazafelé fiam egész idő alatt azt hajtogatta, hogy ő is író lesz majd, ha felnőtt.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Én nagyon tervező író vagyok, alap végzettségem mérnöki, szóval rengeteg jegyzetet, vázlatot és táblázatot használok írás közben. Minden karaktert és helyszínt részletesen kidolgozok. Számomra a könyvírás is szigorú ütemezést igényel, tehát nagyon tudatos vagyok ebből a szempontból.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Csak egy kötetem jelent meg, és abban van egy kedvenc jelenetem, amikor Adler Arankaéknál vendégeskedik. Nagyon szerettem írni ezt a részt, és szerintem jól sikerült is. A kötet befejező nagy összecsapását viszont nem volt egyszerű elkészíteni úgy, hogy kellően izgalmas és fordulatos legyen. Sokszor átírtam és változtattam rajta.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Ha látok vagy hallok valami érdekeset, gyorsan jegyzetet készítek a telefonomba, nehogy elveszítsem. Ezeket szoktam böngészni, amikor új történethez keresek kiindulási pontot. Néhány írótársammal olykor azt a módszert is alkalmazzuk, hogy bedobunk egy szót, és arról kell történetet írni, amit nagyon élvezek.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Általában először a kisebbik lányom olvassa el a kéziratot, majd egy író barátom visszajelzései alapján dolgozom rajta a véglegesítésig, amíg át nem megy az ő szűrőjén. Utána természetesen a szerkesztőm kerül sorra, de neki már érett szövegeket szoktam elküldeni.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

A kedvesem már akkor ismert meg, amikor már rendszeresen írtam, számára ezért nem volt ez újdonság. Ráadásul, mint korábban említettem, van még egy író a családban, így ez a téma rendszeresen szóba kerül nálunk, és része mindennapjainknak.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen visszajelzéseket kapok majd. A varjúszellemról. Érdekel, hogy hogyan értékelik az olvasók a regényt. Jelenleg is dolgozom a következő köteten, amely egy évvel az előző történet után játszódik, és terveim szerint jövőre jelenik meg. Addig néhány rövidebb írást tervezek publikálni.

Kocsis Gergely Szerzői oldala

Prae Kiadó

2024. június 8., szombat

A Prae Kiadó dedikálásai és bemutatói a 95. Ünnepi Könyvhéten

 A Prae Kiadó dedikálásai és bemutatói a 95. Ünnepi Könyvhéten


Dedikálások a Prae Kiadó 72-es standjánál 

(Új helyen: a Vörösmarty téren, a Váci utca torkolatánál!) 

Június 14. péntek

16.00-17.00: Pál Dániel Levente (A budai anyák kelet felé indultak el)

17.00-18.00: Locker Dávid (Beszédkényszer)

Június 15. szombat:

13.00-14.00: Ughy Szabina (Az átlátszó nő)

14.00-15.00: Nyerges Gábor Ádám (Vasgyúrók)

15.00-16.00: Tallér Edina (Jóemberek)

16.00-17.00: Kocsis Gergely (A varjúszellem) és Bánhidi Lilla (Sorsod Borsod)

17.00-18.00: Láng Orsolya (Ház, délután) és Weber Kristóf (Keringő) 

Június 16. vasárnap

15.00-16.00: A közérzet poétikái. Tanulmányok Bodor Ádám életművéről (Szerk.: Lőrincz Csongor és Smid Róbert) című kötet szerzői 

Könyvbemutatók a Kis Présházban

(Budapest XI., Bartók Béla út 44.)

Június 13. csütörtök:

20:00: Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók című kötetének bemutatója

Június 14. péntek:

20.00: Pál Dániel Levente A budai anyák kelet felé indultak el című verseskötetének bemutatója

2024. június 4., kedd

Nyerges Gábor Ádám: Vasgyúrók – Az Ünnepi Könyvhétre megjelenik!

 „Felkínálkozunk a pusztulásra, és ez feneketlenül mulattat.”

Nyerges Gábor Ádám

Vasgyúrók

 

Megjelenik az Ünnepi Könyvhétre!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2024

Szerkesztette: Benedek Anna

A borítót Tarcsay Zoltán tervezte Munkácsy Mihály Rőzsehordó nő című festménye, valamint a Fortepan 94864-es képszámú fotójának felhasználásával.


Könyvbemutató és dedikálás a Kis Présházban június 13-án, csütörtökön 20 órától

Esemény

A szerzővel és a kötet szerkesztőjével, Benedek Annával Halmi Tibor költő, kritikus, szerkesztő beszélget.

Vasgyúrók a helyszínen is megvásárolható, és átvehetők az előrendelt példányai.

 


Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten a Prae Kiadó 70-es  standjánál, a Vörösmarty téren

Időpont: Június 15., szombat 14–15 óráig

„Ha találós kérdés lenne, így tehetnénk fel: hol és hogyan találkozhat a második világháború olasz frontja, a magyar űrprogram furcsán ismerős sci-fije, Micimackó és Soros György, tűzkárosultak, özvegyek, irodai dolgozók, sorozatgyilkosok és egyetemi professzorok, utolsó vérig rivalizáló traumacsoportok, kamaszos szerelembe eső középkorúak, elhagyni készülők és elhagyottak vagy a játszóterek indián szellemei?”

Fülszöveg

Egy kisiskolás gyereket – talán egy vasgyúrót – reggel halva talál az anyja, aki ezt hogyan is élheti túl. A külügyi szakértőnő szakmai hibát követ el, majd a metró alá akar ugrani, de véletlenül mást sikerül belöknie. Két régi barátnő addig átkozza egymás politikai táborát, míg kékülni nem kezd a fejük. A szerelmes fiút a nagybátyja részegen akarja kifaggatni a barátnőjéről.

Nyerges Gábor Ádám novelláinak ismerős környezetében köznapi emberek abszurd helyzetek részesei lesznek. Miközben szorongásaikat a groteszk félelmetessége is fokozza, történeteik mögött egymással való küzdelmeik sorstragédiája áll.

Egy férfi és egy nő megkésve találnak egymásra, amikor a hátralévő kis darab időben már nemcsak a szív dobog. Valaki a papjának meséli, hogy kiket ismert föl a migránsok vérengzéséről szóló rémálmaiban. A békés, kicsit rozzant faluban csak a plakáthely látszik, odavezető út nincsen. De hogyan készülnek a meg nem erősített hírek, vagyis mivel foglalkoznak a Hírbástyánál – mármint ténylegesen?

Ezek az elbeszélések a szatirikus próza hazai alkotóival és tárcaíróival vállalják a rokonságot. A szerző sokoldalúan tárja föl napjaink morális és egzisztenciális csapdahelyzeteit, mégsem ítélkezően ábrázolja figurái determinált észjárását, kiszolgáltatottságba ágyazott élethazugságát.

 

Závada Pál

A szerzőről

Nyerges Gábor Ádám másfél évtizede, a 2000-es évek végén kezdte pályáját. Bár elsősorban versek és regények szerzőjeként ismerjük, valójában ez idő alatt folyamatosan jelentette meg novelláit, elbeszéléseit, tárcáit, többek között a 2000, az Élet és Irodalom, a Kalligram, a Népszava, a Prae és a Tiszatáj hasábjain. E több mint évtizednyi anyagból válogatta a szerző első novelláskötetét, melyet 2024 Ünnepi Könyvhetére várhatnak az olvasók.

 

Részlet a kötetből

Vasgyúrók

1.

Amikor a Károly elhagyott, hallgattam a Fonográfot. Jöjj, kedvesem, odáig jutottam, sírtam, kikapcsoltam. Hallgattam a Zoránt. Hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell. Idáig jutottam, sírtam, kikap­csoltam. Hallgattam a Sebőt. Rejtelmek, ha zengenek, csak idáig jutottam, olyan szomorú volt, sírtam, kikapcsoltam. Ha én szél lehetnék, egy lányt megkereshetnék, engem nem keresnek, kikapcsoltam és sírtam, egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt, egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél, kikapcsol­tam, két szoba közt a csend, de végtelen nagy távolság, s mi otthonunknak hívtuk egykor ezt a két szobát. Kikapcsoltam, kikapcsoltam, mindent kikap­csoltam, magamat is kikapcsoltam, és csak akkor kapcsoltam újra be, amikor a Jankó elment az iskolába, én meg beértem az állomásra, és sírtam az irodá­ban, amikor nem jött vevő. Megtanultam ki- és bekapcsolni a sírást, ott tanul­tam meg, két vevő közt, ami jól jött a Jankóval, nyolcéves volt, és elment az apja, el se búcsúzott tőle, nem sírhat az anyja. És nem hallgattam már sem­mit, pedig sok szép zenénk volt otthon. Neki néha fölraktam, amitől nem sír­tam, nem volt sok olyan, a Régi csibészeket, de aztán attól is sírnom kellett, azt se raktam föl többet. Mert akkor már minden zene fájt. Tizenkét év házas­ság volt mögöttünk, ennyi idő alatt minden hangba belekerül a másik, abba is, amit sose hallgattunk együtt, minden róla szólt, a Hajnali óceán, de még a Léna is, ő volt a Gyöngyhajú lány, a Lökd ide a sört, de a Ha én zászló vol­nék is. Elvesztettem minden zenét, pedig a szüleimtől kaptam őket, sok más nem is maradt utánuk. De ott volt a Jankó. Sokáig féltettem, hogy mi lesz belőle a megbolondult, elhagyott anyja mellett, meg úgy egyébként is, ne legyen belőle valami vidéki tuskó, mint az a DISZNÓ apja. Értem én, meg­értettem. Fiatalabb volt az a másik, ahogy az lenni szokott, a nevét se tudom, sosem beszéltünk utána, csak a következő karácsonykor, akkor is csak rövi­den, felhívott, felvettem, hát beszéltünk, keményen tartottam magam, rideg voltam, de udvarias, nem sírtam, csak a gyereknek nem adtam oda a telefont, azt mondtam, már alszik. Ha akar vele beszélni, jöjjön el, nézzen a szemébe, mondtam. Jó, azt mondta, tudtam, sosem fog jönni, ilyen volt egyszerűen. Szóval fiatalabb volt, az is a benzinkútnál dolgozott, azt tudtam még. Nem csalt meg, azt mondta, mert ő olyan, hogy így tisztességes, azt mondta, tud­tam, megcsalt akkor már rég, ilyen volt egyszerűen. A gyereket nem értettem a dologban, engem nem szeretett akkor már rég, ezt utólag összeraktam, de a Jankót, azt elvben nagyon. Szeme fénye volt, játszott vele, vitte mindenhová, amikor már semmi pénzünk nem volt, akkor is vett neki minden héten valami kis játékot, nem is tudom, miből. Becézte, cirógatta, puszilgatta, nem is értem. Hogy aztán semmi, mintha elvágták volna, úgy hagyta el, ahogy engem, de hát az egy gyerek, még nyolc se volt, hát azt is megunta, abból is fiatalabb kellett? Az is lejárt, az sem jelentett semmit? Nem tudtam, hogy van az ilyen, nekem akkor nem nagyon voltak barátaim, nem volt időm barátkozni, munka, gyerek, háztartás, mikor barátkoztam volna, aki régről volt, az is mind elma­radozott, vagy hát én maradoztam el tőlük, mert hát mikor? Hogyan? Nem volt akkor nekem már senkim a Jankón kívül, csak a hallgathatatlan, régi lemezeim a halott szüleimtől, meg az a pindúr kis félárva, vagy mi, hát nem is tudom, hogy hívjam az ilyet, akit elhagy az apja, mint egy megunt felesé­get. Még nyolc se volt, még fel se fogta eleinte rendesen, csak aztán értette meg, pedig én nem mondtam neki, mert megfogadtam, hogy nem lesz bolond, síró anyja, még az kellett volna neki, aki elmondja fűnek-fának az apját, hogy abban nőjön fel, van meg lesz elég baja, de aztán valahogy utólag összerakta, mert okos volt és nagyon érzékeny, olyan csendben megértette a dolgokat, hogy az ember ránézett kedden, és semmi, és szerdán is ránézett, és már ott volt a szemében minden, hogy összerakta, hogy megértette, hogy tudja pon­tosan, akkor is, ha nem érti, de tudja, érzi, hogy mi történt, hogy neki nem lesz apja többet, mert az ilyen, ilyen volt egyszerűen. Hogy ránéz kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, kis lovag, te leszel, meglátod, az új Messi, te TRÓNÖRÖKÖS, ordította, és fölkapta, és forgott vele a szobában, én nem is láttam még embert, mármint férfit így szeretni a gyerekét, vagy hát így kimu­tatni, hogy ránézett kedden, és szeretlek, kis picúr vasgyúró, és ránéz szerdán is… És már nincs ott, nincs apja, elment köszönés nélkül, és azt se mondja, azt se hazudja, hogy hazajön, mert ilyen volt egyszerűen. És ezt a Jankó csendben és hiszti nélkül megértette, utólag egyszerűen összerakta, keddről szerdára ez mind ott lett a kis szemében, a nézésében, hogy ez így van, ez így történt, ezt ő felfogta, megérezte, tudomásul vette, bár nyilván nem értette. Én meg megtanultam ezt mind kikapcsolni, aztán a zenét már bekapcsoltam újra, meg vettem ki könyvet, mindig mást, valami régit, szépet, József Attilát, Szabó Lőrincet, miatta kezdtem olvasni, amíg volt még pénzem olvasójegyre, aztán kértem kölcsön könyvet, mindig valami szépet, mert már lettek újra barátaim, hogy halljon ilyen szépeket, legyen műveltebb, mint a szülei, és hallja, amiket a sosem ismert nagyszüleitől kapott, hogy ne legyen ilyen falusi tirpák bunkó, akinek többet ér a feleségénél és a kisfiánál egy ilyen névtelen KURVA, és csak olvastam neki, főleg az Altatót, azt nagyon szerette, meg én is, én talán még jobban is, lefekvés előtt olvastam neki a verseket, aztán adtam egy puszit, mindig úgy aludt el, hogy aludj el szépen, kis Jankó, picúr kis lovagom, és már aludt is, vagy ha nem is, úgy tudott tenni, talán öntudatlanul is, tapintatból, sosem tudtam. És aztán én még sokáig fennmaradtam sírni, mert aztán már csak olyankor tudtam, aztán már azt is – kikapcsoltam.

A kötet megvásárolható a kiadó webáruházában:

Prae Kiadó