A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prae Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Prae Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. március 20., csütörtök

Kotányi Attila: Éberen kutató élet – Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben március 21-én

 Kotányi Attila

Éberen kutató élet

Megjelent!

Prae Kiadó


Prae Kiadó, 2025

Felelős szerkesztő: Tillmann J. A.

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

A borítót Kotányi Attila rajza felhasználásával Szabó Imola Julianna készítette.

Könyvbemutató a Nyitott Műhelyben március 21-én 18 órától


Kotányi Attila könyvét és munkásságát Kurdy Fehér JánosTábor Ádám és Tillmann J. A. mutatja be.


A kötetről


Kotányi Attila szokatlan művet hagyott hátra: jegyzetek ezreit, amelyeket cédulákra és könyveibe írt, továbbá mondatokat, amelyek kitörölhetetlenül barátai emlékezetébe vésődtek. Építész volt, aki szinte semmit sem épített; várostervező volt, aki azt tanította, hogyan kell a világban élni; szituacionista, akit rövidesen kizártak a mozgalomból, mert a vallást nem akarta kizárni; filozófus volt, aki Castanedát vagy Krishnamurtit ugyanolyan komolyan vette, mint Nietzschét és Lévinast; tanár volt művészeti főiskolákon, aki inkább lakására hívta a diákjait, és véget nem érő beszélgetésekbe bonyolódott velük.

E könyvben betekintést nyerhet az olvasó Kotányi Attila írásaiba, és azt is megtapasztalja, hogy az ő munkáját lényegesnek tartó gondolkodók – Hannes Böhringer, Erhardt Miklós, Tillmann J. A. és Wendriner Aladár – hogyan vélekednek a világban betöltött szerepéről.


A könyv előszavából


„A vasfüggöny kettévágta életét: az 1956-os felkelés után Magyarországról Brüsszelbe menekült, majd később tovább, Düsseldorfba. Az ottani művészeti főiskolán tanított a szovjet birodalom összeomlásáig. Ekkor ismét Budapest vonzásába került, ahol a Képzőművészeti Főiskola értelmes, fiatal főit gyűjtötte maga köré. A kétszeres emigrációt megszenvedte. A szellemi hagyomány, amelyben élt és gondolkodott, időközben Magyarországon is megszakadt. Hasonló veszteség érte korábban Nyugaton. A vasfüggöny innenső és túlsó oldala mélységi tapasztalataiban nem sokat tudott egymásról. Kotányi Attila azonban fáradhatatlanul folytatta „mestere”, Szabó Lajos munkásságát, nem főiskolákon, hanem a peremeken. Képes volt arra, hogy távol az iskolák konformizmusától, de élénk közelségükben, tanórákra és heves vitákra gyűjtsön egybe fiatalokat, és az eleven szó, a konkrét személyekre és helyzetekre vonatkozó beszéd és gondolkodás kultúráját ápolja.

2011. áprilisában „Kotányi Attila: a mondott szó elkötelező ereje” címen szerveztünk egy konferenciát. Nem emlékművet akartunk neki állítani, hanem megbizonyosodni szellemi alapimpulzusáról, amit újra és újra a tánc analógiájára írt le. Táncban a filozófia megszabadul akadémikus kényelmességétől, és elevenné válik. Táncban a filozófia olyan közel kerülhet a művészethez és a valláshoz, hogy csaknem hasonul hozzájuk.

Ám Kotányinak a filozófia, a művészet és a vallás „együvé gondolása” során a társadalom, a történelem és a világpolitika elemzését, az általános és a személyes helyzetet, másként mondva: a nagy és a kicsiny mizériát is tekintetbe kellett vennie. A fenségesnek és a nyomorúságosnak a nüanszokról folyó vitaként minden beszélgetésben meg kellett jelennie, találó kifejezésekben, szavakkal megragadva és prizmatikusan megvilágítva. Szellemes villanásokban, fényfoltok táncában. Ennél alább Kotányi nem adta.”

Hannes Böhringer – Tillmann J. A


Részlet a kötetből


Kotányi Attila: Vane médiumkritika, amely nem öngyilkos?

Valamelyik első amerikai elnöktől ezt kérdezték: lehetséges volna az Egyesült Államok elnök nélkül is? Talán Jefferson volt az, aki így válaszolt: elnök nélkül igen, el tudom képzelni. De nem sajtó nélkül. Ha egy európai gondolkodó ember a mai Amerikában él egy ideig, belátja, hogy a mai világ leghatalmasabbb államában a politikai témák és a döntések a metropoliszok sajtójának, televíziójánakés rádiójának a függőségében működnek.

Ezeket a médiumokat pedig nem cenzúrázza az állam. A nyilvánosság ellenőrzése alatt csak azáltal vannak, hogy az, amit meghirdetnek, mindenki számára hallható dobolás, aki hallani, olvasni és látni tud. De hát a médiumokat a felhalmozott tőke meg tudja vásárolni, és ha kell, ki tudja tartani, még ha veszteséges is. Pénzért vásárolható szubtilis hatalom az, amit liberális, a piac korlátozását tiltó államokban médiumoknak hívnak. A klasszikus demokrácia (Montesquieu) az igazságszolgáltatás, a közhatalmi adminisztráció és a törvényhozás különválasztásával jött létre. (Tehát nem görög népuralom, jóllehet a szó ezt jelenti.) A pénzért vásárolható hatalom neve: korrupció.

Vajon azt kell-e gondolnunk, hogy a liberalizmus azért veszítette el régi hitelének zömét, mert ha nem is kedvez a közszolgálat a korrupciónak, de a média a hatalom megvásárolhatósága miatt adás-vétel tárgyávááruvá változtatja azt, ami nem az, aminek nem szabadna áruvá vagy a parancsuralmi rendszerek, de még pártok eszközévé se válnia?

Van-e erre válasz? Azt hiszem, hogy amerikai körülmények között a válasz az, hogy ott a piaci alapon létrejött kutatóintézetekben, civil, nem állami ügynökségekben és a médiumok szerkesztőségében is valamennyi szabadságuk van ellentmondó szellemű embereknek is, ha tehetségesek. Még ha nem is sztárok. Ez azért van ott és talán Angliában is, mert az állam és a nagy egyházak szervezett ellenőrző hatalma sokkal szétszórtabb, mint akár a mai piacosodó Nyugat-Európában. Ne is beszéljünk Kelet-Európáról.

Az alábbi cikket három évvel ezelőtt írtam.

Az előző sorokban vázolt kérdés ez volt: El lehet-e választani a médiumok szerkesztőségét a kapitalista termeléstől úgy, hogy ne azoknak a hatalma érvényesüljön a médiumban, akikre az állam rábízná az elválasztás ellenőrzését?

Hiába égető a kérdés. A legjobb, ha az is marad.

A szervezők meghívását azzal próbáltam elhárítani, hogy félő, számomra a médiumok még sokkal kritikusabb színben tűnnek fel, mint amit egy kritikusan hangolt konferencia még megvitatásra érdemesnek tart.

A túlfeszültség okát nem érdemes másutt keresni, mint az élettörténetemben. Három félelmetes diktatúráéltem meg úgy, hogy abból kettőnek szem- és fültanúként már a felemelkedését is megéltem a médiumok szárnycsattogásai közepette. Az olasz korai fasizmus teoretikusai és olyan futuristák, mint Marinetti mutatták meg  már talán az első világháború előestéjé, hogy mit lehet elérni egyetlen hangszóróval, amit teherautóra szereltek, és a szónokok azon a nyitott teherautóálltak. Egy kisvárosban is tömeget lehetett összecsődíteni.

Ezt persze még nem saját szememmel és fülemmel tapasztaltam, de Horthyt már igen, aki ezen olasz fascio tanítása szerint szervezte meg a Tanácsköztársaságot leverő ellenforradalmat. Meg hát Hitler és Sztálin médiumpolitikáját már jócskán felébredt korban éltem át. Ráadásul az összeomlott Németországban a liberális piac médiumparadicsomának harminc év óta bennlakó polgára voltam és vagyok. Minthogy ez is hatalmi centrumok, gazdasági és politikai diszpozíciós csomópontok függvényeként működik, így ez a harmadik diktatúra: a liberális nyugat-európai és részben amerikai hidegháborús médiumvilág, amelynek igen intenzív fogyasztója voltam és vagyok.

Sőt 1961-ig még magam is munkatársa voltam az Internationale Situationiste nevet viselt francia nyelvű, avantgárd folyóirat főszerkesztőjének. A folyóirat arról lett később közismertebb, hogy az 1968-as diákmozgalmak jelszavainak nagy része tőlünk származott. Jelszavak a tekintélyuralmi állam, család és iskola ellen, valamint az így berendezkedett közállapotokat kiszolgáló médiumok ellen. Az európai közállapotok azóta erős hasonlóságot mutatnak az Egyesült Államok viszonyaival. Termelési és társadalmi viszonyaival, beleértve azt is, hogy a kettő közötti ellentmondások is hasonlóak, mint ahogy ezt a klasszikus marxista irodalom mondaná.

Ezen ellentmondások legkiválóbbika arra vonatkozik, hogy a médiumok a hatalomnak egy olyan új formáját testesítik meg, amely kívül esik a régi hármas hatalmi szférán. A modern demokrácia a három szféra egymástól való elválasztása nélkül nem működik. E század félelmetes politikai elnyomó rendszerei a szóval és képpel, azok hatalmával való visszaélést aknázták ki. Hitler a ’33-as hatalomátvétel után futószalagon gyártatta a néprádiót, hogy beszédeit az egész család hallgathassa. Hallgatta is. Hitler rövid öngyilkossága előtt, Berlinben, egy asztali beszélgetés során azt mondta: „Mindent, amit elértem, rábeszéléssel értem el.” Tudjuk, hogy ennek titka a milliószoros megsokszorozódás, az egyidejűség és a rendezés. A közélet és a hatalom gyakorlása áttelepül egy minden lakásban hallható és minden moziban látható színpadra.A mai médiumok szerepét betöltő házi színpad, napi színház lehetősége után kutattak már a 19. század második felében.

Hitler kritikusainak azt vetem a szemére, hogy nem ismerik el fölényes tisztánlátását a szó hatalmát illetőleg. Jóllehet, a Biblia lényege is ezen tudás megújulása. A Földön minden hatalom az élő, a minket éltető és szárnyaló szónak adatott. Ez az evangélium, az örömhír.

A diktatúrák médiumai a saját ideológiáik halott szavait ismétlik, mozgatják így és úgy azért, hogy élőnek tűnjenek a halott szavak és képek. És ezt kitartóan teszik. Egészen a pusztulásuk végső órájáig. Ezen felismerés és keserű elismerés nélkül még sok szóbeszédet, üres magyarázatot kell elhallgatnunk a náci és bolsevik hatalom eredetéről.


Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó


Gyimesi Emese és Szabó T. Anna beszélgetnek a Tavaszi Margón április 5-én

 Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca

Gyimesi Emese új kötetének bemutatója a Tavaszi Margón

 

Időpont: Április. 5., szombat 16.30

Helyszín: Kristály Színtér, Margitsziget, Hajó

 

A szerzővel Szabó T. Anna beszélget.

Esemény

Margó Fesztivál



Az ifjúság és szerelem korában / Rózsákkal hintett pályatér helyett / Én a tövises ösvényt választám” – így vall az irodalom nehéz útjáról Szendrey Júlia, az első modern író-páros női tagja. Aki ma szenvedélyesen olvas és ír, annak jó, ha van kihez viszonyulnia és van hová visszanyúlnia, ám a magyar irodalomtörténet szinte csak férfi alkotókat kanonizált, az alkotó nők legfeljebb csak múzsák lehetnek mellettük. Emiatt egyre fontosabb lesz, hogy az olvasók elé lassanként ismét oda- vagy visszakerüljenek azok a névről épp hogy ismert, vagy teljesen elfeledett női szerzők, akik jelentős életművet hagytak hátra, és/vagy különleges életpályát futottak be. Gyimesi Emese irodalomtörténészi érdeklődésének homlokterében elsősorban a tizenkilencedik századi írónők és különösen Szendrey Júlia írásai állnak, úgyhogy jól ismeri a korabeli „tövises ösvény” szúrásait, nehézségeit, az akár máig húzódó-ismétlődő irodalmi és társadalmi vitákat. Szabó T. Anna alkotóként a mai író nők által élt kihívásokat éli, de intenzíven foglalkoztatja a női irodalmi hagyomány története és az újabb kori írópárok dinamikája is. Kettejük beszélgetése a szövegek és szerepek újraértelmezésére és újbóli átélésére hív, és miközben a mindenkit érintő problémákról szól, ismeretlen területekre is elkalauzol, tanulságos és izgalmas kalandozásra hív a tüskés-illatos irodalmi rózsalugasba.

Szabó T. Anna


A kötetről



Szendrey Júlia-kutatás, Budapest, 2024

 

Lektorálta: Margócsy István

Felelős szerkesztő: Gy. Gömöri Ilona Edit

Borítóterv és a kötet grafikai terve: Tóth Tamás



A tudományos és a népszerű ismeretterjesztés határán


Ez a könyv elsőként vállalkozik arra, hogy Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmének történetét a reformkor grandiózus társadalmi változásainak fényében vizsgálja. Úgy világít rá a főszereplők gondolkodásmódjának újdonságára, döntéseik súlyára és bátorságára, hogy az őket körülvevő társadalmi közeg sajátosságaira helyezi a hangsúlyt, miközben bevezet a korabeli Szatmár vármegye világában kibontakozó szerelem kulisszái közé.

Kevesen feszegették olyan vad erővel és olyan megalkuvást nem tűrő határozottsággal személyes mozgásterük kereteit, mint ez a huszonhárom éves fiú és ez a tizennyolc éves lány. Döntéseik, világképük és kapcsolatuk elemzése a rendi társadalom polgári társadalommá alakulásának folyamatát sajátos perspektívából képes megmutatni. A könyv középpontjában ez a változás áll: két különleges személyiség formálódása egy gyökeres átalakulások előtt álló, forrongó korban.

 

Gyönyörű képekkel illusztrált kötet naplóbejegyzésekkel, sok szép verssel, kortársak visszaemlékezéseivel – a tudományos és a népszerű ismeretterjesztés határán.



Gyimesi Emese a kötetről


„Egészen más történészként megírni egy szerelem történetét, mint fikciós szerzőként. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor alakja az írók, költők, drámaírók fantáziáját már jó néhányszor megmozgatta, de még soha nem született a kapcsolatukról olyan könyv, amely az eredeti forrásokból kiindulva, hitelességre törekedve, a korabeli társadalmi közegek sajátosságait elemezve mutatta volna be a történetüket. Nekem ez volt a célom.

A szerelemről sokan hajlamosak úgy gondolkodni, mint ami örök érvényű, változatlan, de engem kutatóként elsősorban az érdekelt benne, ami korspecifikus. A szerelem megélését ugyanis mélyen befolyásolja az, hogy miként gondolkodunk róla, hogyan értelmezzük a saját érzéseinket, milyen a világképünk. Ilyen szempontból a szerelem sosem csupán két ember magánügye. Rengeteget elárul egy korszak társadalmáról az, hogy miként kezeli az érzelmeket, hogyan tekint a szerelemre és mit tart a házasság lényegének. 

A reformkorban mindez épp változóban volt, és ez tetten is érhető Szendrey Júlia vívódásainak hátterében.

(Részlet Both Gabi a WMN.hu-n megjelent interjújából.)

 

Ajánlások


„Hogyan tudhatjuk megközelíteni egy több mint százötven évvel ezelőtti szerelem történetének rejtelmeit? Szendrey Júlia és Petőfi Sándor kapcsolatáról az elmúlt időben számos szentimentális és előítéletes kitaláció látott napvilágot, így ideje volt, hogy megszülessék a nagy kísérlet: a korábbi pszichologizáló feltételezéseken túllépve a kor társadalmi viszonyai közé illesszük be a kapcsolatot – s ne érzelmesen, hanem megértően kezeljük a különleges esetet. Gyimesi Emese társadalomtörténeti vizsgálata sok tanulsággal jár – a kort is jobban megismerhetjük, s új dolgokat is gondolhatunk a jól ismert szerelmespárról."

(Margócsy István irodalomtörténész, a könyv lektora)

 

A magyar irodalom talán leghíresebb varázslata. Egy irodalomtörténész nem írhat le ilyet. De ő is tudja, hogy mindenki érti, miről beszél.

(Szálinger Balázs költő)

 

Korrajz és szerelem



Még nem született olyan mű, amely Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmének történetét  a kultikus és a pszichologizáló megközelítéseken felülemelkedve a reformkor társadalomtörténetének szempontjából vizsgálja.


Ha belépünk ebbe a világba, megismerhetjük a Károlyi grófok alkalmazásában álló jószágigazgatók családjainak életmódját, a városi leánynevelő intézet után szatmári közegüket szűknek érző úrikisasszonyok világképét, a vidéki társaséletet, az egymást követő bálokat, valamint a korabeli politikai kultúra jellegzetes szereplőit és eseményeit. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor írásai pedig egészen egyedülállóan érzékeltetik, milyen volt átélni a szerelmük kibontakozásának fázisait. Mindez lehetőséget ad arra, hogy – a kultikus megközelítések csapdáit elkerülve, a lezárt, szoborrá merevedett történet helyett – a megismerkedés pillanatától kezdve a házasságkötésig és a nászútig úgy tekintsük végig a szerelmi szabadságharc sodró fordulatait, hogy érzékeljük az egyes helyzetek képlékenységét, a gyötrő kétséget, bizonytalanságot, a várakozás és a vágyakozás feszült izgalmát, a felfokozott érzelmek hullámzását és a döntések tétjét. 

 

Szerelmi szabadságharc(ok)


A küzdelem nem csupán a látványos frontokon, az egymástól különböző karakterrel, de egyaránt erős személyiséggel rendelkező szereplők (a jószágigazgató apa, Szendrey Ignác és az ifjú szerelmesek) között zajlott, a fiataloknak saját belső csatáikat is meg kellett vívniuk. A szerelmi szabadságharc első és leghosszabb szakasza az a belső küzdelem, amely Szendrey Júlia számára még az apjának és a társadalmi elvárásoknak való látványos ellenszegülésnél is nagyobb megpróbáltatást jelentett, hiszen egyszerre volt tépelődő alkat és szenvedélyes személyiség. Júlia naplófeljegyzéseit és leveleit olvasva, a költő 1846 szeptemberében tett, első erdődi látogatásától nyomon követhetjük, a lány hogyan jutott el a dilemmáktól a sorsfordítóan bátor döntésig, a Petőfivel kötött házasságig.


A szerelmi szabadságharc második szakasza a nyílt összecsapás Szendrey Ignáccal, vagyis a leánykérés időszaka, amikor eldőlt, hogy bármilyen nyomást is gyakorolnak rá, Szendrey Júlia gyökeresen más életet választ, mint ami társadalmi helyzete, neveltetése és apja szándékai szerint várna rá. Házasságkötése által nem a vidéki középnemességhez, hanem a pesti polgárság értelmiségi köréhez csatlakozott. Így nem a rendi társadalom logikája szerint lépett előre, hanem a kialakulóban lévő polgári társadalom világképének megfelelően.

 

szerelmi szabadságharc arra az imázsra is utal, amelyet a fiatal házaspár önmagáról felépített a korabeli sajtóban, arra a folyamatra, amelyben lépegetve az olvasóközönség számára jól „fogyasztható” mesévé formálták szerelmi történetüket.

 

A koltói nászút idején Szendrey Júlia nem csupán feleséggé vált, hanem a saját útját kereső alkotóvá is. Az Életképekben és a győri Hazánkban megjelent naplópublikációi miatt hamarosan „szellemdús” írónőként emlegették a korabeli lapok. Két hónappal később megjelent, Ábránd című művében pedig bátran hirdette a szerelmi házasság eszméjét, és büszkén vallotta: „sorsom megáldott boldog szerelemmel.” A könyv a megismerkedés pillanatától a szerelmi házasság eszméjét hirdető publikációk megjelenéséig követi nyomon az eseményeket.

 

Gyimesi Emese gazdag képanyaggal illusztrált kötetében a történetmesélés élményszerűségét a társadalomtörténeti elemzés pontosságával párosítja.

 

A szerzőről


Gyimesi Emese (1990) irodalom- és társadalomtörténész, Szendrey Júlia-kutató, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa.

Egyetemi tanulmányait az ELTE Bölcsészettudományi Karán, valamint a prágai Károly Egyetem és a szicíliai Universitá degli Studi di Catania közös mesterképzésén végezte. Doktori fokozatát 2019-ben irodalomtudományból, 2022-ben történelemtudományból szerezte. Feltárta és sajtó alá rendezte Szendrey Júlia összes versét, elbeszélését és meséjét, valamint gyermekeinek levelezését és más családi dokumentumait is. Szendrey Júlia pályafutását elemző monográfiájáért Artisjus Irodalmi Díjat kapott. A koltói Teleki-kastély 2023-ban megnyílt állandó kiállításának („Sorsom megáldott boldog szerelemmel" Szendrey Júlia és Petőfi Sándor koltói mézeshetei) kurátora volt.



Gyimesi Emese portréját Éberling András készítette.


Korábbi kötetei:
Szendrey Júlia összes verse (2018)
Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában (2019)
Szendrey Júlia irodalmi pályafutása. Társadalomtörténeti kontextusok (2021)
Szendrey Júlia elbeszélései és meséi (2021)

 

Részlet a kötetből


Petőfi csüggedtségét az okozhatta, hogy Szendrey Júlia nem adott egyértelmű visszajelzést arra vonatkozóan, viszonozza-e az érzelmeit. Az előző találkozásuk alkalmával írt Kinn a kertben voltunk… még nem lokalizálta pontosan, hol üldögélt egymás mellett a két fiatal a hatalmas kerten belül. Ezúttal azonban a tó közepén található kicsiny sziget vált a második találkozás után születő vers központi terévé, amelynek egyetlen szomorúfűzfája „elégséges volt, lehajló ágaival sátort képezni az egész hely fölé s még legvégső ágait a karfán túl le a vízbe mártani”.

A napra pontosan két évvel később, 1848. szeptember 27-én született Tudod, midőn először ültünk… így idézte fel a találkozás emlékét:

 

„Tudod, midőn először ültünk

E tó fölött e fák alatt?

Röpűl a gyors idő fölöttünk,

Azóta két év elhaladt.

 

Ily ősz volt akkor is, ilyen szép

Mosolygó őszi délután,

Szelíd fuvalmak így rezgették

A sárga lombokat a fán.

 

Igy tükrözé vissza a tónak

Vize a tiszta kék eget,

Igy ringatózott ama csónak

Ábrándosan a víz felett.

 

De akkor még csak gondolatban

Élveztem mennyországomat,

Mert akkor még nem csókolhattam,

Mint mostan, édes ajkadat.”

 

Kerényi Ferenc a költemény alapján azt feltételezte, hogy Szendrey Júlia még nem az első, csak a második találkozás alkalmával vitte el Petőfit kedvenc rejtekhelyére, a tó magas töltéspartján elhelyezkedő, évszázados tölgyfákhoz és az ezek egyike alatt megbúvó, vadrózsabokrokkal körülvett falócához. A versből csak akkor lehet ezt a következtetést levonni, ha egyben azt is feltételezzük, hogy a költő nem csupán hónapra, hanem valóban napra pontosan utalt vissza a két évvel korábbi eseményekre. Erre a Septemb. 27. 1846. címmel megjelentetett Költői ábránd volt, mit eddig érzék… alapján komoly esély van, amely a dátumot helyezte a figyelem középpontjába, így Petőfi feltehetően később is kitüntetett jelentőséget tulajdonított neki.

A Homoród patak által táplált tó partján zajló találkozás során emlékezetes eszmecsere

folyhatott, amely feltehetően még az udvarló gesztusokkal teli bemutatkozó látogatásnál is elmélyültebb volt. Petőfi egyre szomjasabban sóvárogta a viszonzást, Szendrey Júlia azonban ekkor még kételkedett a költő érzelmeinek mélységében. A külső szemlélők mindebből csak a lány tartózkodását és a fiú hiábavalónak tűnő küzdelmét látták. Sass Károly így idézte fel a találkozások hangulatát:

 

„…Szathmárban több helyeken tett utazgatásai közben idönként meg-megjelent Erdődön. De magával Juliával is még ebben az időben nem volt sehogy. A leánynak Petőfi jelenléte kellemesnek látszott, társaságában jól érezte magát, de sem erősebb hajlamot nem árult el a költő iránt, sem olyan magaviseletet nem mutatott, mi Petőfit határozott reményekre jogositotta volna.”

 

A kortársak visszaemlékezései mellett a 20. századi írók, költők és újságírók, a Nyugatosok művei, de még a Petőfi-kutató irodalomtörténészek is előszeretettel rótták fel Szendrey Júliának, hogy bizonytalanságban tartotta a hevesen udvarló, őszinte érzelmű Petőfit. Hatvany Lajos 1919-ben egyenesen ambiciózus femme fatale-ként tüntette őt fel, aki a nagykárolyi megyebál előtt „néhány tökéletes technikával lövelt” pillantással elintézte, hogy a szegény költő „sose térjen többé magához”, utána pedig egy pillanatig sem vette komolyan: „Petőfi szeretett, Júlia flirtölt; ami Petőfinek kín volt, Juliának mulatság.” Szendrey Júlia naplófeljegyzései azonban korántsem egy ravasz és hódítani vágyó nő portréját rajzolják elénk, hanem egy önmagát mélyen elemző, sokat gyötrődő, a szerelmi csalódástól szinte végletesen rettegő fiatal lány képét. 1846 júniusában – vagyis három hónappal Petőfivel való megismerkedése előtt – a „sziv életét és történetét”, valamint a „külső felületes életet” állította egymással szembe naplójában egy képzeletbeli lány példáján keresztül, aki súlyos szerelmi csalódása után rendkívüli fájdalmat él át, de egyszersmind könnyelműnek is tűnik a külvilág szemében, mivel sorra fogadja a széptevő udvarlók bókoló szavait, amelyeknek már úgysem tud hinni:

 

„De ő szeretni kezd, szeretni igazán és lángolón; ábrándozva csügg egész valója az ifjun,

ki szerelmét tán csak időtöltésbül, vagy más mellékes érdekekből éleszti, mig ráúnván,

könnyelmüen elhagyja, midőn képe és e szerelem már olly erős gyökeret vert a szegény lány szívében, mellyet, midőn szerelme kijátszását látja, vérezve szakit ki belőle […] Mi csoda, ha midőn látja, hogy belső tiszta boldogsága tán örökre elenyészett, erővel dönti magát a világ zajába, s mohón és kapkodva kutat fel és élvez minden gyönyört, mit csak helyzetében a világ képes adni, s könnyelmüen hallgatja a csapodár ifjakat szerelmet regélni…” voltunk… még nem lokalizálta pontosan, hol üldögélt egymás mellett a két fiatal a hatalmas kerten belül. Ezúttal azonban a tó közepén található kicsiny sziget vált a második találkozásután születő vers központi terévé, amelynek egyetlen szomorúfűzfája „elégséges volt, lehajló ágaival sátort képezni az egész hely fölé s még legvégső ágait a karfán túl le a vízbe mártani”.

 

A kötet a fesztiválon megvásárolható a Bookline standján:



2025. március 13., csütörtök

Caitlin Doughty: Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok? – És más fontos kérdések a holttestekről – MEGJELENT!

 New York Times bestseller, a Goodreads Choice Award tudományos és technológiai díjának 2019-es nyertese

Caitlin Doughty

Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok?

És más fontos kérdések a holttestekről

 

Megjelent!


Líra


Libri


Bookline



Figura Könyvkiadó, 2025

 

Fordította: Fejérvári Boldizsár

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borító-és kötésterv: Kiss Barnabás és Meszlényi Péter

 

Fülszöveg  


Igaz, hogy van egy titkos rekesz a repülőgépeken azoknak, akik az utazás során halnak meg?

Minden halállal kapcsolatos kérdés jó kérdés. A világ leghíresebb temetkezési vállalkozójának a könyvében a gyerekek nyíltan és őszintén kérdeznek a halálról. Caitlin Doughty szerint így is kell beszélni róla. De utánozhatatlanul laza stílusában, ám mindig tiszteletteljesen nem csak a gyerekeknek enged bepillantást a tabuk és gátlások fekete függönye mögé. Szakmai hozzáértéssel és humorral oszlat el sok mítoszt és kétséget a haldoklásról, a test bomlásáról és az azt kísérő jelenségekről. A szerző szerint az élet végét nem tehetjük kellemessé, de megismerhetjük, hogy ne féljünk a haláltól. Végül is a halál fontos eleme valóságunknak. Enélkül nincs élet, és előbb-utóbb mindannyiunkkal megtörténik.

És nem, ha meghalsz, a macskád nem eszi meg a szemedet. Vagy legalábbis nem azonnal.

 

Mi is ez a könyv? 

 

Összegyűjtöttem a legérdekesebb kérdéseket, amelyeket a halál kapcsán valaha feltettek nekem, majd megválaszoltam őket.

A halállal kapcsolatban nincs rossz kérdés, de a legegyenesebben és legkihívóbban a gyerekek kérdeznek. (Ezt különösen a szülőknek mondom.) Mielőtt először vállalkoztam erre a „kérdezz-felelek” játékra, azt hittem, a kiskölykök naivan ártatlan és éteri kérdéseket tesznek majd fel.

Hmm… távolról sem!

 

A fiatalok bátrabbnak és nemritkán fürgébb észjárásúnak bizonyultak a felnőtteknél. És nem riadtak vissza a véres belsőségektől sem. Habár foglalkoztatta őket néhai papagájuk halhatatlan lelke, inkább azt akarták tudni, hogy a kis kedvenc milyen gyorsan indul rothadásnak a juharfa alá temetett cipősdobozban.

 

A jelen kötet összes kérdése tehát 100%-ban etikus forrásból, szabadon tartott biogyermekektől származik.

A halál iránti érdeklődés teljesen normális dolog. Ahogy azonban az ember öregszik, magáévá teszi azt az elképzelést, hogy a halálról gondolkodni „morbid”, de legalábbis „fura”. Növekszik bennünk a félelem, és rossz szemmel nézzük azokat, akik szóba hozzák ezt a témát, csak hogy ne kelljen szembenéznünk a halállal.

 

Ez viszont probléma. A mi kultúrkörünkben a többségnem foglalkozik a halál témájával, és ettől csak még jobban félnek.

A halál kétségkívül kemény ügy. Szeretünk valakit, aztán fogja magát, és meghal. Ez olyan igazságtalan! És persze vannak erőszakos, hirtelen vagy elviselhetetlenül szomorú halálesetek is. De ez is realitás, ami nem feltétlen igazodik az elképzeléseinkhez.

 

A halál nem tréfadolog, de a halálról igenis sok mindent megtanulhatunk szórakoztató módon. A halál tudomány és történelem – művészet és irodalom. Átível minden koron és kultúrán, és egyesíti az egész emberiséget.

Sokan, s köztük én is, azt valljuk, hogy félelmeink egy részén úrrá lehetünk, ha megbarátkozunk a halállal, kiderítünk róla dolgokat, és a lehető legtöbb kérdést tesszük fel vele kapcsolatban.

 

(Caitlin Marie Doughty)

 

A szerzőről



Kezdőlap - Caitlin Doughty

 

Caitlin Marie Doughty (1984. augusztus 19.) amerikai temetkezési szakember, író, bloggerYouTubera halotti elfogadás és a nyugati temetkezési ágazat reformjának szószólója . A Los Angeles-i Clarity Funerals and Cremation tulajdonosa, az Ask a Mortician című websorozat alkotója, The Order of the Good Death (A Jó Halál Rendje) alapítója, és három bestseller könyv szerzője.

 

Doughty a hawaii Oahu állambeli Kaneohe-ban nőtt fel, ahol 8 évesen tanúja volt egy halálesetnek: egy gyerek lezuhant a bevásárlóközpont erkélyéről. Gyorsan elvitték a baleset helyszínéről, és soha többé nem esett szó róla. Több éven át megszállottja lett a saját vagy családtagjai halálától való félelemnek. Doughty szerint jobban felépülhetett volna az esetből, ha lehetőséget kapott volna, hogy szembenézzen a gyermek halálának valóságával.

 

Chicagói Egyetemen középkori történelem szakon végzett. A halálra és annak kultúrája volt a fő témája, 2006-ban diplomázott.  Ezt követően  San Franciscóba költözött, 22 évesen temetkezési irodákban keresett munkát. A Pacific Interment krematóriumábaalkalmazták. Felettese és munkatársai gyakran próbára tették: már az első munkanapján le kellett borotválnia egy holttestet, Doughty pedig bármilyen feladatot elvállalt. 

 

Doughty azt mondta, hogy munkája kezdete óta tudta, meg akarja változtatni a halállal kapcsolatos hozzáállását és meg szeretné találni a módját, hogy alternatív temetési megoldásokat kínáljon. A krematóriumban eltöltött egy év után Doughty részt vett a Cypress College Mortuary Science programjában, majd okleveles temetkezési szakemberként végzett. Megalapította a halállal foglalkozó, hasonló gondolkodású szakemberek egyesületét (The Order of the Good Death) olyan művészekkel, írókkal és akadémikusokkal, akiknek közös céljuk a halállal, a temetéssel és a gyászszal kapcsolatos nyugati attitűdök megreformálása.

 

Doughty fő inspirációja az a tapasztalat volt, hogy az elhunytak családjai gyakran nem voltak jelen a folyamatban, amit a nyugati kultúrákban megfigyelt halálszorongásnak és halálfóbiának tulajdonított. Ösztönözni akarta a halál elfogadását, valamint mozgalmat akart indítani a temetkezési ipar kiszélesítése érdekében.

 

Doughty meg akarja fordítani azt a hozzáállást, amely szerint „a halálról beszélni deviáns”. Dolgozik azon, hogy legyőzze azt a hiedelmet, hogy a holttestek veszélyesek és csak képzett szakemberek kezelhetik őket műszaki berendezések és speciális eszközök segítségével.

 

Doughty 2011-ben indult YouTube-sorozata, az Ask a Mortician, amelyben humoros módon morbid és olykor tabunak számító haláltémákat dolgoz fel. 2012-re 12 epizód után az Ask a Morticiant 434 ezren nézték meg, 2022 januárjában pedig 258 klipje volt a csatornának, összesen 215 milliós nézettséggel. Doughty tiszteletlen, szokatlan és szürreális hangvételével hatalmas közönséget teremtett annak a témának, amely sok potenciális néző számára elrettentő és lehangoló. Doughty ezt vallja: „Hihetetlenül komolyan veszem a munkámat és ezt az egész mozgalmat. Humorral csinálom a videókat, ez az életem, nagyon fontos számomra, hogy a halál pozitív üzenete eljusson az emberekhez." 

 

Részlet a kötetből

 

Eltemethetjük a nagymamát viking módra?

 

Á, szóval a Nagyi viking temetést akart? Tényleg? Mennyire menő már! Szinte sajnálom, hogy nem ismerhettem.

Attól tartok azonban, hogy szörnyű híreim vannak számo­tokra. Egyből kettő is: a Nagyi halott, ráadásul a „viking temetés” – legalábbis annak hollywoodi formájában – nem valóságos. Elképzelhetjük a véres csatában hős harcosként elesett Nagyi lepelbe borított holttestét, amint fahajóján ring a tengeren. A nemes járművet nénikéid lökték a habok közé. Anyukád felajzza íját, hogy lángoló nyílvesszője ragyogó ívet írjon az alkonyati égre, beleálljon a Nagyiba, és fellobbantsa őt. Halálában is olyan hőfokon lobog, ahogy életében tette.

Ez már nem is akármilyen kamu, hanem kamuvári kamufake.

Az meg hogy lehet!? Azért nevezik viking temetésnek, tadám, mert a vikingek így temetkeztek. Sajna, nem. A vikingek, e közkedvelt középkori rabló-kereskedő harcosok sok, érdekesebbnél izgalmasabb rituáléval búcsúztak a halottaiktól, de a lángoló hamvasztás nem tartozott közéjük. Nézzük inkább, miket csináltak valójában! A vikingek hamvasztottak – de csakis a szárazföldön. A máglyát esetenként hajó alakban eligazított és egymásra rakott kövek között építették fel (talán innen ered a fent vázolt elképzelés). Ha a halott különleges pozíciót töltött be, az egész hajóját a szárazföldre vonhatták, hogy egyfajta koporsóul szolgáljon neki, ezt nevezhetjük csónaktemetésnek. De tüzes nyilas tengeri hamvasztás nem volt.

Előre szólok, hogy bármennyire tapintatosan próbálod is helyreigazítani a lángoló hajós sztori történelmi hiteltelenségét, egyből jön majd a tromf: „az Ahmad ibn Fadlán-os csávó mondta”. Az Ahmad ibn Fadlán-os csávó az az internetes vitéz, aki váltig állítja, hogy az égő hajós kremálás hollywoodi verziója kőkemény valóság volt. Lépten-nyomon terjeszti, hogy színigaz minden, amit Ahmad ibn Fadlán, a tizedik századi arab utazó és útleírásszerző állít, akit egyébként úgy ismerünk, mint a „ruszok”, vagyis az északi germán viking kereskedők krónikását. Történeti forrásként azonban Ibn Fadlán problémás, többek között nem tekinthetjük egyáltalán elfogulatlannak. Úgy vélekedett például, hogy a vikingek „tökéletes fizikumúak”, higiéniai szokásaikkal szemben viszont nyíltan ellenséges volt. Krónikája leír egy igen kifinomult hamvasztási rítust, amelyben a ruszok egyik törzsfője részesült.

Ibn Fadlán szerint a ruszok tíz napig ideiglenes sírban tárolták a törzsfőt, akinek fontossága indokolta, hogy népe partra vontassa, majd faemelvényre állítsa a hosszúhajóját. A rituálét egy idősebb, a Halál Angyalaként ismert nő végezte (Ibn Fadlán, a fenébe is, róla miért nem írtál részletesebben!?). Ő ágyazott meg a törzsfőnek a hajón. A holttestet ezután kiemelték a sírból, átöltöztették, és összes fegyverétől övezve belefektették az ágyba. Rokonai égő fáklyákkal állták körül, majd lángra lobbantották a hajót, így a jármű és a faemelvény a törzsfő holttestével együtt a tűz martalékává vált. Ne feledjük: még mindig a szárazföldön vagyunk!

Ki tudja, honnan származik ez az egész mendemonda? A vikingek kifinomult hamvasztási eljárást alkalmaztak. Voltak hajóik. Ennyi? Kit érdekel, hogy hamvasztóhajóik nem voltak?

Tudom, most mire gondolsz. „Oké, belátom, a temetési tervem történelmileg nem teljesen hiteles. Egyébként se érdekel ennyire a viking történelem. Fókuszáljunk inkább a lángoló hajóra!” Hátrébb az agarakkal, drága piromániás barátom! Az égő hajós temetési rítust azért nem tette magáévá egyetlen kultúra sem, mert… nem működik!

Láttam én már szabadtéri halotti máglyát. A tűzgyújtást kö­vető első negyedórától tényleg leesik az ember álla. A holttest körül füst gomolyog, a testből vörösen izzó lángnyelvek csapnak fel. Érthető, hogy Hollywood lecsapott erre a látványvilágra: „Nagyon menő ez a tüzes máglya cucc, de mi lenne, ha átraknánk az egészet egy hajóra?” És itt van a bibi. A ragyogó lángolás tizenöt perce után még további sok-sok óra és rengeteg tűzifa kell ahhoz, hogy a holttest elhamvadjon. Egy átlagos kenu hossza öt méter körül van. Ahhoz elég fát lehet ráhalmozni, hogy a máglya fellobbanjon, de szakértő véleményre támaszkodva írom (a halottimáglya-rakók mondták el nekem), hogy a teljes hamvasztáshoz több mint egy köbméter fára lenne szükség. A tűznek nemcsak el kell érnie, de két-három órán keresztül meg is kell tartania a 650 °C-os hőmérsékletet. A folyamat során mindvégig újabb és újabb farönkökkel kell táplálnunk a holttest közvetlen közelében égő tüzet. Egy ötméteres viking csónak megközelítőleg sem tartalmazhatna elég tűzifát, még akkor sem, ha jól megraknánk fával. Ráadásul a tűz minden valószínűség szerint lyukat égetne a hajótestbe, mielőtt még elérhetné a holttest elégetéséhez szükséges hőfokot, úgyhogy ez a felállás egyáltalán nem hatékony. Ha a halotti csónak ilyen hamar kiég, mi marad utána? Az öbölben békésen ringatózó, félig elszenesedett hulla. Történelmi románc ide vagy oda, elég lelombozó lenne, ha Nagyi holttestét épp egy családi összeröffenés közepén vetné partra a víz.

Tudom, ez most talán rosszulesik, és nem örülök, hogy temetkezőként állandóan én vagyok a rossz hír hozója. De hadd ajánljak néhány másik megoldást!

Első: hamvasszátok el a Nagyit hagyományos krematóriumban, úgynevezett retortás kemencében. Végignézhetitek, ahogy Nagyi testét betolják a gépbe, és amikor megnyomjátok a tüzet fellobbantó gombot, énekeljetek viking harci indulókat! Lehetőség van rá, hogy a hamvasztás családi körben történjen. Ez­után a hamvakat foghatjátok, és rátehetitek egy aprócska viking csónakra, amit ha meggyújtotok, a hamvak bele fognak szóródni a vízbe. (Fontos: senkit sem biztatok arra, hogy gyújtogasson a városi csatornarendszerben. Merőben hipotetikus töltettel mondom, hogy ez menőn hangzik.)

Második: gondoskodjatok róla, hogy a Nagyi körmét tövig levágjátok a hamvasztás előtt. Az északi mitológia szerint előbb-utóbb bekövetkezik a Ragnarök gyűjtőnévvel leírt homályos, de komor világvége, melyet az istenek halálát és a világ megsemmisülését elhozó csata zár le. E csata során a bosszúszomjas sereg egy Naglfar, vagyis „Körömhajó” nevű óriási bárka fedélzetén érkezik majd. Nem tévedés, ez a hadihajó teljes egészében a holtak körméből épül majd fel. Úgyhogy ha nem szeretnétek, hogy a Nagyi körme is felelős legyen az univerzum pusztulásáért, elő a körömcsipeszekkel, és nyissz-nyassz! Ha ezeket a tanácsokat megfogadjátok, akkor oké, hogy nem lesz szó igazi „viking temetésről”, de legalább a lángoló hajóval és egy hősi manikűrrel vigasztalódhattok.

 

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban:


Líra


Libri


Bookline