2020. november 24., kedd

Beleolvasó: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt 1.rész ("– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat. ")

Ma este egy kis beleolvasót hozok nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt c. kötetből. Mivel elég hosszú részlet van, így két részletbe hozom nektek. Én már nagyon várom, mint filmet, mint könyvben is. A könyv december 1.én fog megjelenni Agave Könyv Kiadónál. Érdemes előjegyezni rá.A film pedig december 23-án lehet megnézni Netflix-en.

Lily Brooks-Dalton
Az éjféli égbolt


Tartalom:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

 

BELEOLVASÓ

ENGEDÉLLYEL

 EGY

Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre. A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervató­rium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törő­dött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazó­ táskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksé­ge költöztető furgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliá­ba – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment. A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá. Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csú­csán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.
A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését ké­pezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre, délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt. A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutató felszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot, körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket, a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg. A látóhatárra hunyorítva éppen hogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét. Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mé­lyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját. Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta. Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpró­bálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk. A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel. Amikor visszatért az irányító központ tornyához, az ég színe mély alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel korábban. A teste mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az obszervatórium legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget, ahol a legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről meg a melléképületekből: két indukciós fő­zőlapot, egy hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy elektromos vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre, becsapta maga mö­gött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon. Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség – betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő magánya ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány flaneling lógott a kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi. Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta. Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve. Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt. Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához. Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni. A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre. – Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan. De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta, hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül, és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá. – Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges hangon
– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat.
– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértettem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem maradt. A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése