„Hogy itt válik ketté a világ, mindig is tudtam,
Veszprémi Szilveszter
Vijjogók
Megjelenik április elején!
Prae Kiadó, 2026
Szerkesztette: Péczely Dóra
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Fülszöveg
Veszprémi Szilveszter Vijjogók című kötete a közösségi emlékezetből eredő és a személyes sebek térképe. A versek olyan egykori világot rajzolnak ki, amelyben a nyelv még élő anyag: mesékből, átkokból, imákból és kimondhatatlan vagy kimondatlan fájdalomból szövődik. A cigánysors nem egyszerűen témaként van jelen a kötetben, hanem mint létforma és örökség, amely egyszerre tart meg és taszít ki.
A versek ismétlésekre épülő, ráolvasásszerű beszédmódja, ritmusa egy ősi rendbe vezet el, ahol a közösség tagjai hagyományokon és történeteken keresztül kapcsolódtak egymáshoz. A megidézett alakok – anya, apa, ősök, számkivetettek – hangja a megértés utáni vágy kiáltása. A veszteségek az élet minden területére kiterjednek, és ami volt, mostanra töredékes, elmeséletlen, néma. Látszólag.
A Vijjogók verseinek mélyén ott az életigenlés és a múlt megelevenedése. A tűz, a test, a vágy ereje azt mutatja, hogy a mindent átszövő hiányok ellenére a nyelv és a mély érzések, a megértő odafordulás életet lehelnek a múltba, és jelenvalóvá teszik. A kötet versei nem együttérzést várnak, inkább teret adnak annak, hogy meghalljuk, amit nem akartunk hallani, és lássuk, amit mindig látni kell.
Könyvbemutató a Tavaszi Margón
Kovács Edwarddal és Veszprémi Szilveszterrel Horváth Florencia beszélget.
A szerzőről
A szerző portréját Wilhelm Laura készítette.
Veszprémi Szilveszter (1997) költő, blogger, kulturális újságíró. Első kötete, A Helyek, ahol rám öröm vár kiadónknál jelent meg 2022-ben.
Versek a kötetből
Aki ismeri a szerencsés legényt
Mindig jó gyerek volt,
ismertem, mióta ekkora volt,
szépen köszönt, nem úgy, hát tudják, úgy.
Látszott, hogy még sokra viszi,
az már a gyereken látszik, tudja,
hogy többre van, mint hogy itt, köztünk.
Mindig segített, már gyereknek is, jött,
észrevette a munkát, dicsértük az anyjának.
Mondtam is eleget, figyeljétek meg, még sokra viszi,
hát most hallottam, hogy mire, jó gyerek,
megérdemli az, megérdemelne még ennél is többet,
de nem olyan ő, hogy ne lenne neki elég,
sose kért, tőlünk se, semmit,
csak hát érti, okos, erős gyerek volt,
mindig mondtuk, hogy figyeld meg, ez a gyerek
a legrafináltabb lovat is röptébe patkolja majd,
és haptákba vágja a világ erdeit,
mert olyan ügyes volt ez a gyerek,
azt látnia kellett volna, azt nem lehet elmesélni,
hogy milyen erős és okos gyerek volt.
Aki meghallotta a kányákat
Amikor először meséltek a kányák,
még csak szavak vesztek el,
még csak nem is a fontosabbak,
és a kányák, a kányák olyan szépen mondták,
hallanotok kellett volna, cserrentek ki a csőrükből a hangok,
mint bölcs királyok meséje, akik a mélyét ismerik
a nyelvnek. El sem hittem, hogy ezek a kányák,
a kányák, akik velünk éltek, akik minket kísértek, és mégis.
Ilyen szépség nem a cigánytábor mellett születik,
tudom, mert nálunk mindenki a cigánytábor mellett született,
és mi nem vagyunk ilyen szépek.
Úgy tűntek el a szavak, ahogy a patak folyik el nyár elején.
Az átlátszó víztükör sodrása alatt kiszárad a mélység,
a partok közelebb kerülnek egymáshoz,
és a kányák, a kányák úgy meséltek,
mint akik mindent tudnak a világról,
a szélről meséltek, ahogy a szárnyaik alá kap,
a levegőről, hogy csak az tartja őket az égben,
és az erdőkről, messzi erdőkről és azokon túlról meséltek,
mert a kányák, a kányák nem úgy vándorolnak, mint mi,
azok széjjel a világon repülnek, a kányák,
a kányák szavai széjjel a világról mesélnek,
és ha hallgatnom kell a történeteikért,
nem is mondhatnék szebbet, mint a kányák,
a kányák, akik mindent láttak széjjel a világban.
Akik elvesztették a földet
Madarak voltunk,
messzefénylő tollú madarak,
szabadok, a porban fürödtünk,
miénk volt a föld és az ég,
de megtéptük a tollainkat,
és elvesztettük, amit a kányák, a rigók
és a többi bölcs az égen
sosem adnának fel.
Nem hallottuk a csőszök kiáltását,
minden gyümölcs az ég alatt nekünk termett,
átszálltunk a legmagasabb drótokon,
nem volt, aki uralná röptünket,
mi magunknak maradtunk mégis,
és a völgyek hűvöse többé nem minket nyugtat,
ha fészket építenénk, mint a mocsárra sátrat,
nincs helyünk többé benne.
Madarak vagyunk itt lent a földön,
így, földre ragadt, űzött madarak.
Megvásárolható a kiadó webáruházában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése