Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban E A. Szandra írónővel beszélgettem, akinek a nemrégiben jelent meg Bűverő című könyve a FairBooks Kiadónál.
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Rögtön a legnehezebb kérdés.
Jelenleg 34 éves vagyok, egy kis faluban élek a családommal, van kutyánk, meg dolgozgatok, tök átlagos életet élek, és szeretem. Főleg azért, mert sose tudtam eldönteni, mi akarok lenni, ha nagy leszek, csak annyit tudtam, hogy boldog. És mivel gyerekkorom óta szerettem történeteket kitalálni, valahogy az egész jött magától, hogy írjak egy könyvet. Úgyhogy író is lettem, és ezt is szeretem. De közben folyamatosan fejlesztem magam, és mivel nagyon szeretek olvasni is, a szerkesztés bugyraiba is belekóstoltam már, és hát azt is szeretem. Meg a macskákat. A macskákat főleg szeretem.
Bűverő című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Inkább úgy fogalmaznék, némi kutatómunkát igényelt, hogy valamennyire hitelesen tudjam átadni a helyszíneket, a cselekményt, bizonyos részelemeket, amik nem is mindig kerültek bele konkrétan a történetbe, hanem a háttérben munkálkodnak. Ilyen volt például, amikor ki kellett számolnom, az általam választott – éppen akkor eladó – házig hány percig tart az út kocsival a bevásárlóközponttól. De nem ez volt az oka, amiért magát a történetet hat év alatt sikerült megírnom. Egyrészt, mert még az írástechnika elején jártam, amikor nekikezdtem, sokszor voltak fennakadásaim, blokkjaim. Másrészt mert bizonyos elemeket a saját életemből merítettem, és meg kellett találnom a módját, hogyan tudnám azt a mondanivalót, amit ebből szánok átadni, úgy megfogalmazni, hogy a történet velejárója legyen.
Van kedvenc könyved? Ha igen melyek azok?
Több is, mert azokat én máris kedvencemnek mondom, amik valamit adnak hozzám. És legtöbb esetben így is van. De ha muszáj választanom egyet, akkor az Victor Hugotól A nyomorultak című könyve, annak nagyon sokat köszönhetek.
Ha viszont a Bűverőt veszem alapul, akkor két (három) könyvet mondanék azonnal: J.L.Armentrout – Várok rád és Bízz bennem, és Jessica Sorensen – Ella és Micha titka. Ezeket olvasva fogalmazódott meg bennem a Bűverő alapötlete, és hogy mi az, amit szeretnék vele átadni az olvasóimnak.
Kiknek íródott a történet, miről szól?
A Bűverőt mindenképp fiatal felnőtt hölgyeknek ajánlom, esetleg még a gimnazista éveik végén járó lányoknak (bár felhívnám a szülők figyelmét, hogy előbb olvassák el ők, és aztán döntsenek, ugyanis vannak benne erősebb paprikás jelenetek). A besorolást is New Adult kategóriába teszem, hiszen a főszereplőm, Somogyi Odett is ebben a korban van éppen, 21 éves. Egy kocsmában dolgozik, habár ez messze áll az álmaitól, de mára eljutott odáig, hogy csak szeretne végre boldog lenni. Ebben segíti őt Gyeke Tamás, lakótársa és fogadott bátyja, bár ezzel neki is megvannak a saját céljai. Arra viszont egyikőjük sem számít, hogy Odett egy borús februári napon összetalálkozik régi kedves osztálytársával, Fekete Andrással, és onnantól kezdve valahogy úgy adódik, hogy többször is felbukkan. Odettnek pedig szép lassan rá kell jönnie, hogy az egyetlen, aki a boldogsága útjában áll, az ő maga.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Ez egy remek kérdés, de nem olyan egyszerű válaszolni rá. Mivel most a Bűverőről van éppen szó, ennek kapcsán el tudom mondani, hogy vegyes a repertoár, de nagyon figyeltem, hogy minden valós elem jól, hitelesen épüljön bele az általam megálmodott világba. Számomra a legfontosabb a karakterhűség, és mivel az életben oly sok minden befolyásolhat minket (akár egy lekésett busz, akár egy váratlan zivatar), ezeket szeretném úgy átadni, hogy az olvasó is beleélhesse magát.
Ettől függetlenül vannak a tarsolyomban fantasy ötletek is, ahol jobban elrugaszkodtam a valóságtól: saját rendszereket, kultúrákat és történelmet hoztam létre. De ez egy másik történet.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Mondhatnám a sokak által már ismert „gyerekkorom óta szeretek írni” szöveget, ami igaz is, de még nagyon sok év állt előttem, hogy eldöntsem, valóban, komolyan foglalkozni szeretnék vele. Szerettem mindig történeteket kitalálni, eljátszani a babáimmal, és amikor megtanultam az ábécét, teljesen elbűvölt a tinta a papíron. Mindig voltak szárnypróbálgatásaim, de végül hamar abbahagytam őket. Igazából 18 évesen ültem le hosszabb időre, akkor találtam ki egy olyan történetet, ami a mai napig él bennem – és tervezem egyszer olvasók elé tárni, ha képes leszek felnőni hozzá. Körülöttem minden barátom, ismerősöm a pályaválasztás nehézségein, a jövőjüktől való izgatott félelmein haladt, én viszont megrekedtem. Nem tudtam, merre induljak, mit akarok egyáltalán. Igazából nekem jó volt úgy, ahogy volt, csak muszáj volt mégis valamit. Ezért inkább nem indultam semerre – legalábbis nem ezen a téren. Bedugtam a fülembe a bömbölő zenét, elővettem egy spirálfüzetet, leültem a padhoz, és hagytam, hogy vigyen a képzeletem. Az pedig akkora világot tárt elém, hogy nem bírtam betelni vele. Mostanra pedig elképzelni nem tudom enélkül az életemet.
Miért pont ez az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?
Természetesen nem ez a hivatalosan dokumentált nevem, de nem is akartam túlzottan elvonatkoztatni tőle. Valóban Szandrának hívnak (és egyéb becenév), de az előtte lévő két kezdőbetűvel a szüleim előtt tisztelgek, azok az ő vezetéknevük első betűje. Hiszen ha az ő irodalomszeretetük nincs, én most biztosan nem lennék itt.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Minden esetben romantikusban, igen.
Nem is a rózsaszín habcsókos, szirupos, mindenképp happy enddel záródó történetekre gondolok feltétlen – bár azzal sincs gondom. Hanem mert ez az, ami szerintem bármit képes befolyásolni. A szeretet sokféle lehet, jótékony is, káros is, minden attól függ, hogy a szereplők hogyan állnak hozzá, életük mely szakaszában vannak éppen. Én ezeket a kapcsolatokat veszem górcső alá, probálom megérteni, ábrázolni. Persze a végén boldog befejezéssel zárni, de sokszor nem megy olyan simán.
De ez nem kizárólag reális zsánerben működik, szoktam más közegbe is áthelyezni, akár urban fantasy.
Milyen érzés volt amikor pontot tettél a történet végére?
Mivel ez egy duológia első része, még nem mondanám, hogy sikerült letennem azt a pontot. Ha viszont csak ezt a kötetet nézzük, akkor… jó. Mondhatom, hogy büszke voltam magamra, mivel hat év munkáját sikerült olyan szintre felhoznom, hogy a pályázaton a kiadó kiválassza, és hogy mostanra olvasók elé kerüljön. De mellette a felelősséget is intenzívebben éltem át, mivel nem jelenthetem ki hátradőlve, hogy elvégeztem a munkát… még ott van a fele, amihez szintén fel kell kössem a gatyát – főleg, hogy ezzel már nem érek rá évekig totojázni.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Nem tudnék konkrétan egyikre se mutatni, valahogy nálam karöltve működik a dolog.
Mármint az elsődleges, amikor megszületik az ötlet, olyankor én csak ülök és „mozizok” a fejemben. Olyankor ismerem meg a karaktereimet, a cselekményt, a főbb plotokat. Ezeket vázlatba szedem, ha maradtak meg bennem kifejező mondatok, jelenetek, azokat lejegyzem. Csak utána állok neki a tényleges írásnak, mert pontosan tudom, honnan hová kell tartani… de még ez sem teljesen biztos: néha akadnak kerülőutak, néha bele kell lépnem más szereplő nézőpontjába, néha olyan meglepetések érnek engem is, hogy sokkba kerülök pár napig.
A Bűverőt egy részesre terveztem eredetileg, de aztán annyi ilyen zökkenés jött közbe, amit a szereplők hoztak magukkal a tényleges írás alatt, hogy rájöttem, kettőbe kell szedjem.
Vannak a könyvben kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Hogy is mondjam… mindegyik és egyik sem? Nem tudnék választani kedvencet, számomra az egész összefonódik. Viszont sok olyan jelenet volt, amivel nehezen boldogultam. Azt hiszem, a legdurvábban a veszekedéseknél nyilvánult meg. Én alapból konfliktuskerülő típus vagyok, de ha belekerülök, akkor is utólag vagyok okosabb. Ebből adódóan borzasztó nehezen ábrázoltam a vitás részeket.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Mindig van valami, ami löketet ad, de nincs egyetlen forrás. Van, amit álom szült, egy jelenet. Van, amikor egy érzést próbálok megfogni. A Bűverő kiindulópontja az akkori olvasmányaim, ugyanis egyre idegesített, hogy a New Adult könyvekben mind egyetemisták a szereplők, én viszont olyat akartam, ahol pont az egyetemet hagyják ki.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Az írói fejlődés útján szerencsére több olyan sorstársammal találkoztam, akikkel segítőkészen állunk egymáshoz, az ő véleményük sokat számít… de igazából csak akkor szeretem megmutatni nekik, ha késznek találom. Elsősorban én magam szeretek a dolgok mélyére járni, összeilleszteni a darabkákat, beleszőni a részleteket. Szóval ha kész a kézirat, azt a barátaim olvassák el elsőként.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Örültek neki és büszkék rám. A férjem mindenben segít, támogat, és próbál a realitás talaján tartani. Ő az, aki tudja, mennyire nehéz is ez a pálya, de ott van mellettem, hogy megéljem az álmomat.
Mit üzensz az olvasóidnak?
Úgy vedd a kezedbe a könyvet, hogy tudd, nem vagy egyedül. Szabad hibáznod, és mindig méltó vagy a szeretetre.
A könyveim elsősorban azért íródnak, hogy szórakoztassanak, de próbálok olyan helyzeteket, olyan karaktereket hozni, ami ismerős lehet, és olyan utakat mutatni, amik nem tökéletesek, de igazak. Akárhogy is, az olvasás összeköti az embereket. És én minden kedves olvasómnak hálás vagyok, hogy részese a történetemnek!
Köszönöm ezt a lehetőséget, hogy bemutatkozhassak, és kicsit többet mutassak meg a Bűverőből. És a remek interjút, a szuper kérdéseket!
Én köszönöm a lehetőséget!
