Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Szia, Fibi György Patrik vagyok, 37 éves állatorvos-asszisztens. Szeretek hosszú túrákat tenni a hegyekben, ugyanakkor a kanapén lustálkodás is a kedvelt cselekvéseim közt van. Jelenleg Budapesten élek a kedvesemmel, és a macskánkkal.
Ami az írási folyamatot illeti, annyira meg akarták íratni magukat, hogy az első kézirat mindkét regény esetében 2-3 hónap alatt megszületett.
Az Acél szentesi című könyv trilógia, hány részesre tervezed?
Nem trükközök, ahogy Adams, Colfer és Tidholm tette a Galaxis útikalauz stopposoknak című, öt részes trilógiájukban. A Vezeklők-trilógia tényleg három kötetet foglal majd magába, jelenleg a másodikat írom.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Mivel high-fantasyt írok, alapvetően a középkorra építkezem, az ezzel kapcsolatos kutatásokat írás közben szoktam végezni. Elsősorban az írásra fókuszálok, és azon dolgozom, hogy minél jobban szabadjára engedjem a képzelőerőm. Azt tapasztalom, hogy ez a kor előrehaladtával egyre nehezebb, mert egyre inkább a már ismert film-, könyv-, és játékélmények körül futnak a gondolataim, és a már ismert sémák jönnek elő. Szeretnék ebből kitörni, ezért sok szokatlan ötletnek is helyet adok. De szeretem, ha egy fantasynak is van egy működő szabályrendszere, ahhoz képest lesznek az egyes események misztikusak. Ezért igyekszem olyan gazdasági-politikai viszonyokat ábrázolni, amik működnének a mi valóságunkban is. A varázslat egy történetben szerintem akkor működik jól, ha előtte megértjük, mihez képest szokatlan egy hegyoldalból merőlegesen kiálló kastély. Jó… az talán mindenhez képest szokatlan…
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Magát az írást aktívan 14 éves
koromban kezdtem el. Ne firtassuk, mi tartott eddig, miért 21 évvel később
jelent meg az első regényem. De magát a
történetalkotást mondhatni, szinte a születésem óta próbálgatom. A gyerekkori
rajzaimmal is meséket szőttem, sok „folytatásos rajzom” volt. Mondanom sem
kell, mennyire örülök, hogy sokat megtaláltam még egy mappába gyűjtve a
legelsők közül is, számomra valódi kincsek. Képregényekkel is próbálkoztam, de
a rajzolást sosem élveztem annyira, hogy fejlesszem a készségemet. Maradt a
próza. 14 évesen azért fogtam bele az első saját regényembe, mert nem tudtam
feldolgozni, hogy az első Gyűrűk Ura mozifilm számomra akkor tisztázatlan
okokból befejezetlen maradt.
Később tudtam meg, hogy van még két része (a könyveket később olvastam), de a
saját regény írása akkor adott némi kapaszkodót, valami stabilitást, hogy annak
én határozom meg, mikor és hogyan lesz vége. Aztán jóval ezután rájöttem, hogy
ez nem feltétlenül igaz az írásnál.
Más zsánerben is tervezted már kipróbálni magad?
Szívesen írnék történelmi regényt (történelmi novelláim már jelentek meg, a 100 magyar baka című antológiában olvasható az I. világháborús történetem, a Forradalmak című kötetben pedig az 56-os forradalommal kapcsolatban írtam novellát.) Próbálkoztam még a horror műfajjal, de az ilyen ötleteimet egyelőre be tudom építeni a dark-fantasyba. A jövőben van tervben minden misztikumot nélkülöző, realista sötét-komédia, a mágikus realizmus is foglalkoztat. A sci-fivel is aktívan próbálkozom, de ahhoz tényleg sok-sok kutatómunka szükséges, megkockáztatom, hogy majdnem annyi, mint egy jó történelmi regényhez.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Attól függ, mit nevezünk a kézirat befejezésének. Amikor először elértem az utolsó fejezet végére, és a „vége” szót odabiggyesztettem, még távolról sem volt kész a kézirat. De üres érzés volt, csalódott voltam, mert írtam volna még tovább. Hónapokig ekörül zajlott az életem, folyton ötleteltem, együtt kalandoztam a főhőssel, és amikor őt útjára bocsátottam a reménybeli folytatás felé, nekem „otthon kellett maradnom” és a szerkesztővel egyeztetnem. Elmentem utána egy nagy kirándulásra kiszellőztetni a fejem, de nem volt olyan jó érzés elengedni a történetet. Most A mesékkel fertőzött emberről beszélek, a második regényem, ami egy teljesen új történetet nyitott, mellőzte ezt az érzést, lévén egy trilógia nyitánya, tudtam, hogy hamarosan visszatérek oda.
Miért pont ezt az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?
Régóta eltökéltem, hogy a polgári nevem fogom használni. Tudom, miért hasznosak és vonzóak az írói álnevek, főleg a márkaépítés terén, én viszont ezt az utat választom. Annyi szabadságot hagytam magamnak, hogy a „Patrik” név hivatalosan nem tartozik a nevemhez, csak ez lett volna a másik keresztnevem a György mellett, és egész életemben bánkódtam, hogy nem Patrik. Ez jobban tetszik nekem. Macerásnak érzem hivatalosan felvenni, de egyfajta írói álnévként bátran használhatom. Az ismerőseim többnyire úgyis Patrikként ismernek.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
11-12 lehettem, amikor tudatosabban megismertem a fantasy műfajt, és szinte azonnal magába szippantott. A Heroes of Might and Magic 3 című stratégiajátékkal játszva azt éreztem, hazaértem. Ezt tetézte életem legnagyobb filmélményeinek egyike, a Gyűrűk Ura, a Gyűrű szövetsége, és el sem tudtam képzelni, hogy ne adjak teret a legképtelenebb ötleteimnek, ha írásról van szó. Ezt megelőzően, amikor inkább képregényeket rajzoltam, szinte minden jelentős műfajban tettem egy-egy próbát, főként más képregényeket és filmeket utánozva. De az inkább szárnypróbálgatás volt, a fantasy-val sikerült rendesen „ellöknöm magam a sziklától”.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Emlékszem, aznap rettenetesen fájt a torkom, mert mandulagyulladásom volt. De ezzel együtt is csak arra tudtam gondolni, hogy itt van a kezemben, ez megtörtént, valóság, ez most már majdnem regénynek nevezhető. Viszont ennél jóval izgalmasabb volt számomra, amikor a moly.hu-n először szerepelt a borító a „Közelgő megjelenések” rovatban. Akkor éreztem először, hogy már regényként van kezelve az alkotásom.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Mindig tudatosan szeretném elkezdeni, aztán mindig elszabadulnak a dolgok és impulzív lesz. A folyamat röviden a következő: nagyon tudatosan leülök írni, és egy óráig írok valamit. Odafigyelek, melyik szó milyen hatással lehet, hogyan zárjak le egy fejezetet úgy, hogy növeljem az érdeklődést, stb. Este lefekszem aludni, és ébren forgolódok éjjel 2-ig, és fejben szinte magától összeáll, igazából hogyan kellett volna megírnom az adott fejezetet. Ha nagyon magával ragad az írás folyamata, rendszerint kétnaponta alszom 5-6 órát.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
A mesékkel fertőzött ember volt az első, önálló kötetem. Elkezdeni nehéz volt, a Prológus nehezen állt össze, nem találtam a hangulatot, nem értettem a főhőst. Aztán, ahogy megtaláltam vele a kapcsolódási pontot, vele együtt elkezdtem felfedezni a környezetét. A következő fejezetek csak úgy kiáradtak a kezeim közül, egyet kivéve. Az utolsó előtti fejezetet. Annak nagyon sokszor kellett nekiszaladnom. Egyelőre rejtély számomra, miért pont az nem akart megíródni eleinte. Vannak kedvenc jelenetek, amikhez olykor szívesen visszatérek, mert szeretem felidézni a hangulatot, amit a megírásakor éreztem. Szeretek olyan jeleneteket írni, ahol szereplők búcsúzkodnak, vagy ha állat van a jelenetben. Van, hogy elfelejtkezem egy vicces párbeszédről a regény elején, és későbbi újraolvasáskor őszintén nevetek rajta. Szerencsés, hogy legalább én értékelem a saját humorom.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Abszolút kaotikus,
kiszámíthatatlan. Van, hogy egy másik könyvet olvasva azt mondom, „Ó, de kár,
hogy nem arról szól, hogy…” „Ó, azt hittem, így fog folytatódni, az jobban
érdekelt volna…” És aztán az agyam önállósítja magát, és mint egy elégedetlen
gyereket, elvisz a képzeletbeli „vidámparkba” lecsihadni, hogy akkor írjuk meg
azt a másik történetet. Máskor mindenféle előjel nélkül egy zene, egy álom, egy
villamoson hallott beszélgetésfoszlány, vagy egy furcsa folt az aszfalton
elindít egy gondolatmenetet, amit nem tudok leállítani. Van egy íródó időutazós
történetem, ami egy fogmosás közben szökkent ki a fejemből. Ezt párhuzamosan
írom most a Vezeklők trilógia második kötetével. Ez még nyugtalanabb alvást
jelent a közeljövőben.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Általában a barátnőmnek mutatom meg először, mert elég kritikus ahhoz, hogy rámutasson az egyértelmű hibákra, vagy arra, ami lehetne jobban megírva. Olyan is van, hogy más, hozzám hasonlóan amatőr szerzőkkel cserélünk első fejezeteket, és bátorítjuk egymást egy-két ötlettel, de ez elég veszélyes is lehet. Letéríthet az elképzelt útról, ha nem olyan az első fogadtatás. Jobb, ha bízom az ötleteimben, és a végén csiszolgatok rajtuk, minden kezdő írónak ugyanezt javaslom. A történet alakulásába nehezen hagyok beleszólni bárkit, de volt már olyan, hogy hagytam magam meggyőzni.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Mivel elég korán kezdődött nálam a hoppáré, nem voltak elragadtatva, hogy a fiktív történetek jobban lekötnek a tankönyveknél. Ami azt illeti, a családomból többen próbáltak lebeszélni róla, többek közt az az érv is elhangzott, hogy „már minden történetet megírtak, amit érdemes volt” – ez a 2000-es évek elején mostani szemmel igen komikus, ráadásul sokan rá is cáfoltak. Inkább olyasminek tekintették ezt nálam, amit majd kinövök. Amikor később megjelentek novelláim, aztán magánkiadásban regényeim, már gratuláltak, és elfogadták az ajándék dedikált példányt, sőt, kérték is azt. De ezzel együtt is azt mondom, a családtagjaim finoman szólva sem tartoztak a legnagyobb támogatóim közé.
Mit üzensz az olvasóidnak?
Nincsenek sokan, így először is azt, hogy őszintén köszönöm, hogy vannak, és nagyon értékes számomra a támogatásuk. Továbbá – mert nincsenek sokan – legalább jobban tudok velük kapcsolatot tartani, és továbbra is nyitott vagyok a véleményükre, kritikáikra. Szeretem a kritikákat. Leendő olvasóimnak csak annyit üzenek, szeretettel várom őket.
Fotó: Fibi György Patrik Szerzői oldalról való.
