A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Grzegorz Musial. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Grzegorz Musial. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 10., kedd

Grzegorz Musiał: Tamara, a vulkán húga – Megjelenik március közepén!

Grzegorz Musiał

Tamara, a vulkán húga

 

Megjelenik március közepén!

Prae Kiadó



Prae Kiadó, 2026

 

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Balogh Endre

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

 

A borítót a Tamara Lempicka 1941-ben készült fotójának felhasználásával (Tamara de Lempicka in Caftan Cape) Szalay Miklós készítette.


A kötetről


Tamara, a vulkán húga Tamara Lempicka festő életregényének második része, a magyarul 2024-ban megjelent Én, Tamara című regény folytatása.

Lempicka sikerei csúcsán, a fenyegető háború elől menekülve érkezik New Yorkba 1939-ben. Egy rövidebb havannai kitérő – és a Hemingwayjel folytatott románc – után Tamara 1940-ben Hollywoodba költözik férjével, Kuffner báróval. Hírnévre szomjazó, felékszerezett nőként ő lesz az „ecsetes báróné”, akit a befolyásos művészvilág lenéz. Fényűző partikat tart, melyeken Clark Gable-től Greta Garbóig számos híresség megjelenik. Művészetének elutasítása és a második világháborúban lerombolt Európába tett utazás mégis depresszióba taszítja. A házaspár visszaköltözik Manhattanbe, majd amikor férje halála után magára marad, Tamara úgy dönt, hogy Mexikóba költözik, a Popocatepetl vulkán lábához.

1973-ban újra felfedezik Párizsban: a Galérie Luxembourg kiállítása nemzetiközi szenzáció lesz.

 

Tamara, a vulkán húga izgalmas művészlélektani regény, amely végigköveti az ikonná váló festő életét mindaddig, amíg – végső kívánságának eleget téve – hamvait a Popocatepetl vulkánba szórják.

A magát lengyel katolikusnak valló, a legfrissebb kutatások szerint mindkét ágon zsidó származású Tamara Lempicka az első női világsztár volt a művészek közt. Gyűjtői közé tartozik Jack Nicholson, Madonna vagy Barbara Streisand.

 

Rövid részlet a műből:


„Tudod, milyen könnyen vádolnak az emberek minket, művészeket azzal, hogy a jó ég tudja, mit meg nem engedünk magunknak, sebeket osztunk a hozzátartozóinknak, azoknak a szerencsétleneknek, míg mi, a szörnyetegek, erkölcsi fertőben és alkoholban tobzódunk. Hát akkor valamelyik rendes állampolgár, aki felháborodik minden gesztusunkon, pillantásunkon, szavunkon, próbáljon meg akár egyetlen napot eltölteni a tisztességes életéből a mi fordulatszámunkon! Azzal a szívünkben működő vulkánnal, amit egész nap hordozunk magunkban.”

 

A szerzőről


Grzegorz Musiał (1952, Bydgoszcz, Lengyelország) író, költő és orvos, akinek pályája és személyisége önmagában is regényes.




A szerző portréját Fundacja Clarté készítette.

 


A ’70-es években indult költőként, majd fontos résztvevője lett a független lengyel irodalmi életnek. A Lengyel PEN Club tagja, és a Lengyel Szépírók Szövetségének alapítója. Négy irodalmi folyóirat alapítása és szerkesztése fűződik a nevéhez. Több alkotói ösztöndíj résztvevője volt Iowában, Washingtonban és Skóciában. Fulbright-ösztöndíjasként az Egyesült Államokban is alkotott, és műveiért rangos díjakat kapott.

 

Számos verseskötet és regény szerzője. Két kortárs amerikai versantológia és Allen Ginsberg két verseskötete jelent meg a fordításában lengyelül. Musiał művei többek közt angol, francia, német, spanyol, orosz, cseh és román nyelven olvashatók.

 

Łempicka művészetével 1975-ben találkozott először, egy londoni metrómegálló plakátján – ez adta az első impulzust a több évtizedes kutatás elkezdéséhez. Az Én, Tamara írása közben bejárta a festő életének minden fontos helyszínét, és Łempicka mexikói házában is élt.

 



Fotó: Bach Máté / Prae Kiadó

 

Részlet a regényből

 

River Oaksban

 

A lányom nagy háza nem is volt olyan nagy. Álgótikus ablakocska volt az ajtó fölött, az oldalsó saroknál valami bástyaféle, ez adta volna a kastélyjellegét, de csak a lépcsőfeljárót álcázó félbástya volt. Láttam magam előtt vidámabb színárnyalatokban, ha átfestenék lilásrózsaszínre vagy rózsaszínre… Érdekes összhatást adna a sápadt houstoni égbolttal, amely a szikomorfák mögött derengett, mint a haldokló kékség árnyalata Milton Avery képein, amelyeket Washingtonban láttam, és annyiszor próbáltam utánozni eredménytelenül. Nekem is vannak pigmenttitkaim – és vannak neki is, olyan kifakult kéket tud kihozni belőlük, amilyet a hamu alól kiásott pompeji vesztibülökben látni. Nekem mindig élénk, vidám szín sikerül, mert még mindig túl sok bennem a Riviéra napsütése, el kellene járnom Grönlandra.

Kizette mellettem állt. Utolsó találkozásunk óta megereszkedett az arca, hidegen nézett a szeme. Elhatároztam, hogy megfestem a portréját ebben a házban, kemény és kiégett nő lesz, hunyorgó szemmel, mintha a bűnbe belefáradt Venus lenne. De tudom, hogy ez a lányom újabb maszkja, amely mindig ugyanazt hivatott leplezni: az el nem ért nagyság katasztrófáját. A nagyság, amely rá volt szabva szépen és lendületesen, közönségessé alakult. Megtörtént az összeomlás. Ő szippantotta magába azt a remek építményt, csak az erős váz tartja magát továbbra is. Túlságosan kíméletlenül ítélem meg? Lehet, hogy nem az ő hibája, hanem az enyém? Én voltam ez az összeomlás, én égettem pusztító izzással, amely a puszta kőig perzselte fel az élete alapját, és hiányzott valamelyik alapanyag, vagy túl heves tűzzel égett, és leomlottak a falai. Most sajnálja, hogy nem voltam csöndben, és nem én hunytam ki, mint más anyák, hogy ő tudjon felemelkedni és ragyogni. Ehelyett állandóan nőttem, nőttem, elvonva tőle a fényt és a vizet.

„Akkor miért nem menekültél el tőlem?” – kiáltottam némán az önigazolást, de nem hagyta, hogy befejezzem, és ő is némán kiáltott, rám szegezve Tadeusz jeges tekintetét. Így nézett rám, mielőtt kilépett az életemből. „El kellett volna engedned a láncról, anya! Te viszont láncon tartottál, Médeia, láncon, mert mindig birtokolnod kell valakit, hogy csontig lerághasd a húsát, és kihajíthasd.”

„Nem a láncom tartott fogva, hanem a pénzem, te liba!” – védekeztem, és ő megint rám kiabált, hogy az én hibám, mert luxusra tanítottam, megfertőztem a pénzzel, pedig jól érezte magát Párizsban nincstelenül a fiújával, kapualjakban csókolóztak, olcsó bárokba jártak reggelizni, pedig fillérekért dolgozott a nagykövetségen, és milyen boldog volt… De akkor magamhoz hívtam az óceánon túlról, ő pedig elhajózott hozzám engedelmesen, otthagyta a szerelmét, és ez az én hibám, minden az én hibám. Mindig mindenki engem hibáztat, Pablo, mert én erős vagyok, ők pedig gyengék. Mert tudom, mit csinálok, ők viszont nem. Mert meg tudom mondani, mit hoz a holnap, ők viszont nem. Mert van tehetségem, hatalmas tehetségem. Nekik pedig nincs. Ó, sirasd, görög kórus, sirasd a gyászoló királynődet! Ismer valaki ahhoz fogható szenvedést, ami bennem munkál?

Eközben a fűnyíró indítójával vesződött a szomszéd az élősövény túlsó oldalán, mellettünk pedig heggyé magasodtak a levendulaszínű bőröndök, amelyeket a két taxi sofőrje rakott ki a járdára. Végigmentünk az élősövények közti keskeny ösvényen, és Kizette mutatott egy kis dupla ablakot a háznak a telek hátsó részére nyúló szárnyában, a manzárdban.

– Azok a te ablakaid – mondta.

– Ez két kémlelőnyílás! – rivalltam rá. – Ilyen kalitkát szántatok nekem? És mit fessek ott? A szomszéd kukáit?

– Remek a manzárd, anya. Látni onnan…

– …hogy a szomszéd felesége kiül a tornácra, a hajában akkora hajcsavarókkal, mint a fűnyírójuk kipufogója, és recsegő rádió mellett reszeli a lábkörmeit, ha le tud hajolni a hasától.

Kizette elvörösödött.

– Nem muszáj itt laknod, ha nem tetszik.

Némán mentünk vissza a ház elé.

– Itt fogok lakni, kislányom – szólaltam meg. – De fenntartok egy lakosztályt a szállodában is, arra az esetre, ha a szomszédod egy parti után, amellyel éjjel háromig fog szórakoztatni minket, füvet kaszálna reggel kilenckor, a fia pedig ugyanakkor klarinéton kezd gyakorolni.

– Dobon! – mordult fel Kizette.

– Pakolják vissza! – fordultam a sofőrökhöz, akik az autóik mellett várakoztak a viteldíjra.

– Hogy micsoda? – kérdezte az egyik.

– Nem értesz angolul? Pakoljátok vissza, és vigyétek el a Warwick hotelbe.

– Kérem, asszonyom – szólalt meg a másik, mihelyt visszanyerte a hangját. – De…

– Warwick hotel! Adják nekem a nyolcadik emeleti lakosztályt, ahonnan a Hermann parkra nyílik kilátás. Aztán egyikük visszajön ide, és becsönget az ajtón, bent leszünk. Megkínálsz egy teával? – fordultam a lányomhoz. – Nem szórsz bele patkánymérget?

– Inkább te az enyémbe – felelte Kizette. Egy pillanatig egymás méregettük, és olyan érzésem volt, hogy egyikünk sem zárja ki ezt a lehetőséget. A sofőrök megint berakták a bőröndöket a csomagtartóba, én írtam valamit egy cédulára, és átadtam az egyiknek.

– Itt van, ezt kell mondanod a recepción, már biztos elfelejtetted.

– Sure, ma’am.

Még egyszer megnéztem magamnak a házat.

– Valamit kezdeni kell vele. Az utcafront legyen rózsaszín, vagy lazacrózsaszín… Megkérem Foxyt, hogy keverjen nekem festéket. Megadod a számát? – Belenéztem a noteszembe. – Nincs meg az új munkahelyi száma.

És már be akartam menni a házba, amikor megállított Kizette kiáltása. A mai napig látom vörös arcát, tébolyult szemét és végeérhetetlen ordításra nyitott száját, hogy takarodjak a házából, mire én, hogy nem az ő háza, mert én vettem.

– Akkor vidd magaddal! – üvöltötte. – Én meg fogom a gyerekeket, és megyünk az anyósomékhoz, ők normális emberek, és lehugyoznak a kutyáik, ha odatolod a képed!

– Kutyák?! – ordítottam. – Kutyákkal hugyoztatod le az anyádat?!

Feldúltan masíroztam át a pázsiton, és beültem az egyik taxiba, amelynek éppen begyújtotta a motorját a sofőr.

– Menj! – ziháltam. – A Warwick hotelbe! Na, menj már! – sürgettem, közben láttam, hogy Kizette tébolyultan szalad utánam, kiabálva, fűcsomókat tép ki a földből, és az elhajtó autó után dobálja őket.

***

A kívánságomnak megfelelően nem nagyinak szólítottak a kislányok, hanem Chérie-nek. Mármint a nagyobbik hívott így, akit viszonzásul Puttinak neveztem el, a feje körül lebegő aranyhaj dicsfénye miatt, a régi festményeimen látható kislányokra emlékeztetett. A kisebbik még csak gőgicsélt, elviselhetetlenül, a hajacskája fekete, és már kitaláltam, hogy Chacha lesz a neve – mint az a forró latin tánc, amely akkoriban jött divatba. Kizette nem titkolta, hogy megsértődött, amiért megváltoztattam a gyerekei nevét, hangsúlyozva, hogy az ő gyerekei, és értésemre adva, hogy még ha hozzá lehet is némi jogom, a kicsikhez már nincs. Mohóságában viszont elkövetett egy hibát, amikor egy nap elutazott a Bermudákra Foxyval, aki „végre kivette a vágyott szabadságot a kemikáliáitól”, bár meglepett, hogy éppen akkor, amikor megérkeztem hozzájuk. Adódott hát az alkalom, hogy érvényesítsem a házukhoz fűződő jogaimat. Megvártam, míg elindult a taxi a repülőtérre, és a korábban kinézett üzletben, amelynek címét a szállodában adták meg, két óra hosszat válogattam, míg megtaláltam a megfelelő lilásrózsaszín festékárnyalatot. Szóváltásra is sor került az eladókkal, és csak akkor sikerült megtalálni a raktárban a megfelelő árnyalatú festéket tartalmazó régi dobozokat, amikor odajött a tulajdonos. A szállodai recepciósok leszerződtettek nekem három mexikói mázolót létrával, és alig pár nap elteltével olyan csodás lilásrózsaszínben pompázott a ház utcafrontja, hogy megálltak előtte az elhaladó autók. Nem a dudát nyomták, ahogy ez itt szokás, jelezve, hogy látják és csodálják a művemet, csak lassítottak – mint egy texasi család kisteherautóval, amit egy parasztkendőt és inget viselő nő vezetett. Megálltak és nézték némán, gyerekfejek bújtak ki az ablakokon, volt velük egy szemüveges, idősebb nő, aztán megállt egy iskolabusz is, és leszállt belőle néhány gyerek. Ők is megálltak a járdán, és bámultak hol rám, ahogy a ház mellett állok, hol a rózsaszín homlokzatra. Megállapítottam, hogy elértem a célt, még ha arra utalt is a reakciójuk, amit Breton hipnotikus álomnak nevezett, amely felébreszti az emberben „a vita igényét”. Igaz, hogy Breton elméletei megítélésem szerint veszélyeztetik a lelki egészséget, ami nemegyszer megesett a dadaistáknál, de ha vita lesz, méghozzá ilyen szinten, akkor csak legyen.

Sajnos sokkal alacsonyabb színvonalú volt a diskurzus a Foxhall családdal, amikor vidáman, lebarnulva megérkeztek a Bermudákról. Megkíméllek Kizette ordítozásától, Pablo, mutatóba kaptál már belőle korábban. Foxy viszont néma volt és szomorú, talán azért, mert megoldottam a dolgot a festékei nélkül. A lányom tehát kettő helyett cirkuszolt, először megpróbálta lekaparni a festéket a falról, de abbahagyta, amikor az élősövény mögül átlestek a szomszédok. Berohant a házba, ahol majdhogynem fel kellett locsolni, amikor meglátta, hogy a szobákat is ugyanolyan színűre festettem át. Már aggódtam érte, és ha meg kellett volna ismételnem ezt a műveletet, Pablo, akkor már nem tettem volna meg… bár, ki tudja.

Most, hogy ehhez a szakaszhoz értünk a történetben, valószínűleg egyre kevésbé kedvelsz, Pablo. De hát egyszerűen nem tudott hol utat törni a tehetségpotenciálom! Amerika lezárta előttem a zsilipeket, amelyeket mások előtt kinyitott, és nem tudott másfelé kiáradni a bennem felhalmozódott víz, már fulladoztam tőle. Tudod, milyen könnyen vádolnak az emberek minket, művészeket azzal, hogy a jó ég tudja, mit meg nem engedünk magunknak, sebeket osztunk a hozzátartozóinknak, azoknak a szerencsétleneknek, míg mi, a szörnyetegek, erkölcsi fertőben és alkoholban tobzódunk. Hát akkor valamelyik rendes állampolgár, aki felháborodik minden gesztusunkon, pillantásunkon, szavunkon, próbáljon meg akár egyetlen napot eltölteni a tisztességes életéből a mi fordulatszámunkon! Azzal a szívünkben működő vulkánnal, amit egész nap hordozunk magunkban. Csak menjen el bevásárolni a Macy’sben azzal az állandó robbanásveszéllyel, kotorásszon órákig a fazekak, cipőfűzők, babasapkák között. Menjen el a bankba fölvenni a tízdollárosait, aztán költse el egy soda fountainben kólára meg sült krumplira, menjen el az episzkopális templomba, énekeljen himnuszokat a többi ünneplős nyamvadékkal együtt, úgy, hogy magában hordozza azt, ami bennünk van: tájfunt, sirokkót és hóvihart egyszerre. Kíváncsi vagyok, ki őrülne bele előbb: ők, akik teljesen tehetetlenek a tehetségnek nevezett adottsággal szemben, amely inkább kereszt, átok, vagy mi – ha nekünk pedig az ő unalmuk terhe alatt kellene kúsznunk, amelybe fülig süppednek bele, és csak akkor kapnak levegőt, ha az uruk keze meglóbál az orruk előtt egy darab kolbászhéjat. Tudom, hogy rosszmájú, sőt kegyetlen ez a jellemzés, megharagudna rám Doris Day a temérdek hajcsavarójával. De igaz, Pablo. Te tudod, és tudom én is: így van.

 

Megrendelhető a kiadó webáruházában

Prae Kiadó



A szerző korábbi kötete

Prae Kiadó



2024. szeptember 18., szerda

Grzegorz Musiał: Én, Tamara – Megjelenik szeptemberben!

Grzegorz Musiał

Én, Tamara

Megjelenik szeptemberben!

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)

Prae Kiadó, 2024

Fordította: Mihályi Zsuzsa

Szerkesztette: Németh Gábor Dávid

Borítóterv: Imagine Creative Consulting Kft. és Szalay Miklós

Fülszöveg

Tamara Łempickát mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.

Extravagáns, zseniális festő volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.

Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.

Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.


Idézet a regényből:

„...hogyan győzzem meg ezt a züllésben és luxusban tobzódó tömeget, amely elözönli a bulvárokat a hiúság világának fővárosában, hogy éppen nekem, a járda szélén lépkedő, mindenki számára ismeretlen lengyel nőnek, akit tizenvalahány hónapja képen törölt egy csekista, aztán megerőszakolt egy alkoholista kokainfüggő, és aki lótetemszeletet evett reggelire egy olyan városban, amelyet feldúltak a bolsevikok, akiket itt imádtak – éppen nekem van olyan tehetségem, amilyen korábban senkinek sem volt, hmmm… Artemisia Gentileschi óta?... És véghez viszem azt, amit megígértem a szép Antoniónak Firenzében: megváltoztatom ezt a kort.

Nem ők diktálják nekem a ritmust, hanem én nekik.”

Grzegorz Musiał:

A szerző portréját Fundacja Clarté készítette.

Részlet a kötetből

Az első nap Párizsban

TAMARA HANGJA: Elszöktem Oroszországból, aztán egy évig rostokoltam Stockholmban és Koppenhágában, míg végül eljutottam Párizsba. Szép tavaszi délelőtt volt, a húszas évek legeleje. A lengyelek – a világ nagy örömére – seggbe rúgták a bolsevikokat Varsónál, a bolsevikok viszont felégették Grúziát, és nem sokkal később két rémség: Benito és Adolf megkezdte a menetelést, hogy átvegye a hatalmat. Vonattal mentem Londonból Párizsba, megérkeztünk a Gare du Nord peronjára, és kiszálltunk mi ketten: egy négyéves forma kislány, és a másik is fiatal még, de lélekben már öreg, Tamara, akit meggyötört az élet, és erősebbnek bizonyult nála.

Két évig tartott az utam Európán át, amely a tűz ölelte Szentpétervárról indult, és legszívesebben kitörölném az életrajzomból. Olyan volt ez a két év, mint egy kopott hanglemez, amely szinte már nem is szól, mert elakadt egy barázdában, és csak egyetlen nevet hajtogat: Tadeusz, Tadeusz… Minden gondolatom, minden lélegzetem, minden szívdobbanásom: vele, róla, érte. Az arca: szemből, félprofilból, profilból. A szeme – amikor nevet, amikor szikrát vet a fény a szempillája hegyén, vagy amikor szomorú, és a görög szobrok tekintetére emlékeztet, akik a Tirrén-tenger fölött röpködő sirályokat figyelik. A világ összes többi része csak megfakult dagerrotípia volt, vázlatos formák és hangok a múltból.

Elsőként Stockholm tűnt fel, csodaszép volt a ködben, úgy vibrált a szórt fényben és a vízben tükröződve, mint egy érzékeny Ruisdael-tájkép. Sziklákon magasodó vörös templomtornyokat láttam, nagy, masszív kőházakat, ahol vikingek laknak a marcona feleségeikkel. Ott, abban a városban, amelyhez a családomból – Maurycy bácsit leszámítva – senkit sem kötött semmi, zajlott le a családi „könny- és zsebkendőkomédia”, ahogy az ilyen fogadtatásokat nevezte Saint-Simon. Aztán amikor Malwina már jól kisírta magát a nyakamba csimpaszkodva és megcsipkedve Kizette arcocskáját, kijelentette, hogy most ideje összepakolni, és „minél gyorsabban útnak indulni Varsóba”. Izgatott volt és boldog, már bebútorozta nekünk a konstancini házat, ahol Tadeusz és én végre „megteremthetjük magunknak” (értsd: neki) „a többnemzedékes házasságot, ahogy illik”. Nem hatottak az érvek, hogy Lengyelországban véres háború dúl az éppen Varsó mellett hadakozó bolsevikok ellen, és ha ebben a csatában nem a lengyelek győznek, márpedig nincs nagy esély a győzelemre, akkor nagyon hamar olyanok lesznek Varsó és a többi lengyel város utcái, mint a szentpéterváriak. De Malwina csak ezt hajtogatta: „Nem, nem és nem! Nem akarok semmiféle Párizst, semmiféle Koppenhágát!” Döbbenten néztem rá, mert ez a bámulatos makacsság nagyobb volt mindennél, amire én ebben a pillanatban képes voltam. Csak az józanította ki, amikor ebédnél Maurycy kelletlenül odavetett néhány szót: akik most vissza akarnak térni Varsóba, ne számítsanak arra, hogy támogatni fogja őket Párizsból, ahová Stefával együtt átköltöznek… De Malwina ne aggódjon… mindig lehet pirogot sütni és pultról árulni, ahogy azt a legtöbb társaságbeli hölgy teszi Varsóban. Biztos jövedelmező lesz, mert Lengyelországban nagyra értékelik a jó konyhát.

Malwina egész napra bezárkózott, hogy kisírja magát a Gamla Stanban, Stockholm óvárosában lévő lakásunk kis szalonjában, ahol természetesen megint csak Maurycynek köszönhetően volt tető a fejünk fölött, aki a Crédit Lyonnais svéd fiókjának vendégei számára tartotta fenn ezt a szállást. Reggel Malwina komoran, némán került elő, és elkezdett csomagolni, hogy Stifterékkel tarthasson. Én úgy döntöttem, itt várok tovább, mint egy koppenhágai szirén, nézem a tengeren a kikötőbe tartó vitorlásokat és gőzhajókat, amelyekkel még mindig nem érkezett meg az én Odüsszeuszom… És imádkozom, hogy kibírjam, ne vegyek be végül valami arzénfélét. Égette az ujjaimat a svéd útlevél, gyűlöltem a nyelvet, amit itt az utcán beszéltek, és amelyen a pincérrel érintkezett a Konzul aznap este. Tudtam, hogy bélyeget égetett a szívembe az az éjszaka, ugyanolyat, amilyet rossz emberek vassal égetnek a borjak oldalába. Meg vagyok bélyegezve… a szégyennel? Így kell nevezni. Milyen lesz most az életem? A férjem oldalán? Hazudnom kell neki? Tegyek úgy, mintha hűséges feleség lennék? Vagy szembesítsem inkább a tényekkel – amit viszont nem áll ki a szerelmünk. Egyelőre semmi hírem felőle. A Konzul biztosította Maurycyt arról, hogy Oroszországban „folyik a nyomozás”, és „minden jó úton halad”, és a férjemet biztosan nem küldik valamilyen szolovki pokolba, és nem is lövik agyon. Nem hittem a Konzulnak, még kevésbé azoknak, akik őt Oroszországban „biztosították” arról, hogy „dolgoznak az ügyön”. Mennyi ideig lehet „dolgozni” az „ügyön”? Még mindig égetett a csekista összehúzott szemének pillantása, aki ott állt hosszú bőrkabátjában nyomorúságos kis szobánk közepén – szerelmünk utolsó menedékében, ahonnan úgy űztek ki minket, mint a vérző kismadarakat, hogy tébolyultan repüljünk az ismeretlenbe. A durva szívű, hazug szemű Oroszország emléke, amely a karmai között tartja a férjemet, kioltott minden reményt, és csak a rózsafüzért szorongattam azokban a pillanatokban, amikor már legszívesebben a Balti-tenger csattogó, szürke hullámokat vető mélyébe vetettem volna magam. Mert nem imádkozhattam. Mert az égiek segíthettek volna megtalálni a férjemet, de nyilván nem akartak. Istent hibáztattam, amiért csúfot űz belőlem, bár azt is be kellett vallanom, hogy sok-sok évig én sem tettem a kedvéért semmit… Akkor miért kellene törődnie velem?

És most – Párizs, egy tavaszi délelőtt.

Megvásárolható a kiadó webáruházában:

Én Tamara – Prae Kiadó (praekiado.hu)