Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Bacsa Zsófia - ("Idén télen a Jillian Rosedale című regényem kapható lesz a New Line kiadónál, illetve Merítés díj jelölést kapott ifjúsági kategóriában a moly.hu oldalán, amire nagyon büszke vagyok. ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Bacsa Zsófia írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek az Jillian Rosedale ifjúsági c. könyve jelent meg. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról,mit lehet tudni rólad?

31 éves, egy gyermekes anyuka vagyok, diplomás agrármérnök, aki Mindszenten nőtt fel és él mai napig. Nagyon szeretem ezt a kis várost, nagyon csendes és ez az alkotáshoz számomra nélkülözhetetlen a nyugalom és a jó, vidékies levegő. Már 2015 óta bontogatom a szárnyaimat az írás terén, de az igazi utam 2020-ban a covid beköszöntével indult el és azóta nincs megállás. Elkezdtem itthon dolgozni illusztrátorként. Sok megkeresésem volt mesekönyvek illusztrálására, valamint verseskötetekhez is készítettem már szép alkotásokat. Az élet mindig is a művészet felé sodort, és úgy hiszem, hogy ezen az úton is fogok maradni még nagyon sokáig.

Jillian Rosedale c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

A regényemet még gimnazista koromban kezdtem el írni, de közel sem hasonlít már az első verzióhoz a történet. a kézirat több, mint tíz éves. Amikor elkezdtem írni, akkor még nem nagyon gondoltam abban, hogy megjelenik nyomtatott formában. Kutatómunkát nem igényelt a történet. Két évvel ezelőtt rajzoltam meg a karaktereket, és úgy voltam vele, hogy „jók lesznek azok valamire”, de még akkor sem gondoltam, hogy újra előveszem a kéziratot, pedig minden évben elvettem és hozzátettem egy kicsit. Végül a tavalyi évben jött az elhatározás, hogy megírom és Jillian története élni fog. Megérte rá várni.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Szeretek párhuzamot vonni a valóság és a fantázia szülte világaim között. Így dolgoztam fel sok traumáimat, hogy ezekbe a csepp kis történetekbe írtam bele azokat a dolgokat, amik megtörténtek velem. Nagyon ritkán írok olyan történeteket, amely nem a fantázia világában zajlik, amiben nincsenek esetleg varázslények, vagy vérszívó vámpírok. Hogy miért? Talán abban érzem magam otthon és kényelmesen.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Az első kis novellámat, még 2010 környékén írtam meg, de akkor még nem fogott el a késztetés, hogy mindenáron tollat ragadjak és folytassam az alkotásnak ezt a műfaját. A szenvedély érzése sokkal később érkezett az életemben, 2017-ben. Simeonov Todor Apeva pályázatával indult el a szenvedély. Onnantól minden évben megjelent egy-egy apevám az ő köteteibe és nem volt megállás. Az ajtók kitárultak.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Igen. Szeretnék horror történeteket is írni, és már készülőben is van egy kézirat, amelynek címe „Amikor a felhők leszállnak”. A fantasy regényeimben is jelen vannak horror elemek, és most szeretném magam elmélyíteni a témában és a műfajban.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Elégedett voltam, de ez tartott egy napig, mert a következő lépésen járt az eszem, hogy még mennyi munka lesz vele, mielőtt még könyv formájában kézbe vehetem. Egy alkotó mindig talál hibát saját munkájában és én nem szégyellem mondani, hogy még mindig lehetne tökélesebb az írásom. De ezt a történetet nem magamnak írtam, hanem nektek, és eljött az ideje annak, hogy befejezzem, máskülönben sosem adtam volna ki.

Nem gondolkodtál még írói álnéven?

Nem gondolkodtam egyáltalán. Szeretem a nevemet, és vállalom a munkáimat (ha jók, ha rosszak).

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

A határozott válaszom igen. Szeretem ezt a zsánert. Határ a csillagos ég.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Remek érzés volt, de ugyanakkor frusztráló is, hiszen az emberek elé tettem valamit, amibe belepillanthatnak. Egy darabot belőlem. Az első könyvemnél az összes létező hibát elkövettem, amit lehetett, de nem bánom, hogy ez így történt, mert máskülönben nem tartanék itt. Odafigyelek, hogy ne történjen meg ugyanaz a hiba.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Többnyire impulzív. Ritkán tervezek meg egy történetet. Ha tervezéshez nyúlok, akkor ott rövid határidővel kell dolgozzak.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Kifejezetten kedvenc jelenetem nincs, én egészében szeretem a történetet. Viszont van egy jelenet, ami 1,5 hónapig tartott a megírása, és alig van 3 oldalnyi az egész. Az első erotikus jelenet. Nem olyan könnyű megírni, mint ahogy tűnik.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Sokat olvasok, és néha elég egy meghatározó gondolat egy könyvből, ami elindít bennem egy különálló történetet. Vagy egy zene, ami kivált egy érzést és úgy érzem, történetbe kell foglalnom.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Sok olyan író ismerősöm van, akiknek már 1-2 tucat könyvük megjelent,   és vannak köztük olyanok, akiknek bátran odaadom a nyers művet és adok a szavukra, mert bízom a saját tapasztalataikban. Van 2-3 béta olvasóm, akik olvassák, és friss szemmel próbálják kiszűrni a hibákat.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Elfogadták, hogy írok. Nagy figyelmet nem kaptam tőlük. Igazából most kezd beérni munkám gyümölcse, mert már a családom is elismeri, amit csinálok.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Idén télen a Jillian Rosedale című regényem kapható lesz a New Line kiadónál, illetve Merítés díj jelölést kapott ifjúsági kategóriában a moly.hu oldalán, amire nagyon büszke vagyok. De új regény, vagyis a folytatása, amelynek címe „Duncan, egy démon emlékei”, majd csak a jövő évben lesz kapható. Az „Amikor a felhők leszállnak” című regényemet idén be szeretném fejezni és pályázatokra szeretném beadni.

Bacsa könyvek oldala

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Boltsek Erik - ("Arra jutottam, hogy kardinális kérdés, hogy pontosan hol írok, és mire írok. Bizonyos nehéz fejezetek kidolgozásánál azzal játszottam, hogy egyszer a számítógépen írtam, egyszer telefonon, egyszer post-itekre rövidke mondatok formájában, hol pedig komplett A/4es oldalakat töltöttem meg részletgazdag leírásokkal, amiből vagy ennyit vagy annyit használtam fel a végén.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Boltsek Erik írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak Párhuzamos létezés c. könyve  jelenik meg, amit a Publio Kiadó oldalán lehet majd megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Mielőtt belevágnék, szeretném megköszönni, hogy felkértél erre az interjúra, és lehetőséget teremtettél arra, hogy kezdőként bemutatkozhassak egy számomra új közösségnek.

Komárom-Esztergom megyéből, Tatabányáról származom, de már több, mint tíz éve Budapesten élek és dolgozom. Az új közösséget azért is emeltem ki, mert világéletemben logisztikai pályára készültem, utána pedig ezen a területen is helyezkedtem el. A művészet különböző formákban és módokon mindig jelen volt az életemben, de csupán hobbiként. Persze megvolt a „rocksztár leszek” korszakom is 18 éves korom tájékán, amikor még zenekari szinten basszusgitároztam és koncerteztünk, de ugyebár nem lesz mindenkiből rocksztár.

Párhuzamos létezés c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Ha röviden szeretném ezt megválaszolni, azt mondanám, hogy az írás 20-30% volt a teljes folyamatból, a kutatás pedig 70-80%. Minden egyes évszám, helyszín, tárgy, személy, bizonyos esetekben komplett családfák áttanulmányozása, népszámlálási adatok átbogarászása, korabeli térképek átnézése, és így tovább. Annak ellenére, hogy ez mennyi időt vett igénybe, kifejezetten élveztem, hiszen így az én tudásom is bővült, és hasznos ismeretekre is szert tettem. A hitelesség jegyében a szereplők neveit is aszerint válogattam össze, hogy az adott államban, évben és környezetben mennyire volt valószínű, hogy valakit Richardnak, Antonionak vagy éppenséggel Jeremiásnak neveztek el a szülei. Amennyiben kiemelt jelentőségű tárgyakról volt szó, azt is felkutattam, hogy ha – példának okáért – egy 150 éves tárgyról beszélünk, akkor azt miből és hogyan készítették el akkoriban.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A kettő kéz a kézben jár egymással. Felhasználtam valódi eseményeket, melyeket vagy így vagy úgy beépítettem a történet folyásába. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az adott esemény kiemelten fontos vagy hogy egyáltalán fontos a történetre nézve, viszont autentikusabbnak éreztem, ha valamely szereplőm egy valódi esemény körül bukkan fel, vagy éppenséggel részese annak, ami formálja valahogy a személyiségét. Továbbá ilyen események felhasználásával szándékoztam mélységet adni az adott jelenetnek, és visszaadni valamit az adott évből vagy korszakból.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Történetmeséléssel már egészen korán próbálkoztam, még Általános Iskolában, bár az inkább egy nagyon gagyi, South Park ihlette képregény próbálkozás volt, nem túl sok történettel, amiről mesélhettem volna. Az igazi próbálkozások a már említett dalszövegek voltak, amiket Középiskolában firkálgattam, amikor éppen eltalált egy érzés, vagy valamilyen behatás ért, amire így akartam reagálni. Az igazi szenvedély pedig 2022 januárjában indult, amikor elhatároztam, hogy befejezem azt a könyvet, amit 2014 és 2016 között írtam – szintén azért, hogy egy engem ért behatást lereagáljak vele.

Más zsánerben is tervezed kipróbálni magad?

Vannak elképzeléseim rá, és van is már 2-3 új regényötletem, melyek eltérőek a Párhuzamos Létezés stílusától, de az még a jövő zenéje, hogy miként futják ki magukat. Az első regényem eleve több zsánert vonultat fel, melyek úgy gondolom, hogy szépen illenek egymáshoz, és jól harmonizálnak, de természetesen ezt majd az olvasók állapítják meg, hogy valóban megvan-e a kémia.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Annyit elárulhatok, hogy nem egy könnyed, vasárnap délutáni kávé mellett letudható, egy szálon futó történetről beszélünk, így roppant nehéz volt meghatározni, hogy hol is kellene hogy legyen a vége. Még mielőtt elküldtem volna a kiadónak, voltak fejezetek melyek kikerültek, voltak fejezetek melyek bekerültek, és volt néhány átrendeződés is a sorrendben, hogy az időrend és a történet folyása lineáris(abb) legyen. Azt mondjuk meg kell említsem, hogy az első néhány fejezettel az egyik részem elégedett, a másik pedig addig javítgatná, amíg el nem kopik a billentyűzet, de azt hiszem, hogy ez az elsőkönyves írók népbetegsége lehet.

Nem gondolkodtál még írói álnéven?

Gondolkodtam rajta, de úgy voltam vele, hogy a saját nevemet szeretném látni a borítón. Szép és hatásos misztikumot lehet felépíteni egy írói álnév köré, és a két keresztnevem miatt egy esetleges rövidítéses elrendezés is felmerült, de végül úgy döntöttem, hogy a vezetéknevem egyedisége miatt „megtartom”.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Valahogy úgy érzem, hogy az eddig bejárt életutam és tapasztalataim miatt konstans jelen van egy amolyan küzdelem az élet bizonyos erőivel szemben. Sokat elárul az is, hogy a dalszövegeim többsége fájdalom feldolgozásáról és annak megértéséről szóltak, vagy éppenséggel egy csalódást mesélnek el. Talán bizonyos metál irányzatokhoz ezek a témák passzoltak akkoriban, de ebből kiindulva egy drámai színtér felépítése könnyebb volt, mintha egy vidám történettel kezdtem volna. Egy posztomban említettem, hogy 2006-2007 környékén az RPGMaker 2000 programmal is próbálkoztam, és emlékeim szerint az egyik első játékom címe „Halál Közelben” volt, ami szintén beszédes.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Itt inkább azt említeném meg, hogy milyen volt, amikor a Publio igent mondott. Konkrétan megmondva három kiadót kerestem meg, közülük ketten jeleztek vissza pozitívan, és noha mindkettőnek nagyon örültem, a Publio-t választottam. Hogy milyen érzés volt? Felfoghatatlan. Az az igazság, hogy nem is nagyon akartam elhinni, hogy az, amit „összehordtam” méltó lehet arra, hogy bármilyen formában felkerüljön neves könyvesboltok polcaira, és valahol még most sem hiszem el. De talán majd akkor, amikor látom is, hogy ott vannak, akkor elkezdem majd elfogadni.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Azt kell mondjam, hogy is-is. Van, amikor pontosan tudom, hogy mit szeretnék elmesélni a következő bekezdésben vagy fejezetben, és ennek felállítom a nyers kereteit, amit az esetek többségében egy-egy impulzív gondolattal töltök meg, hogy egyedi legyen, remélhetőleg a lehető legközhelymentesebb eredményt elérve ezzel. Van, amikor egy pillantás, egy tárgy, egy érzés vagy illat beindít valamit, amiről tudom, hogy felhasználhatom egy jelenethez, hogy jobbá és hitelesebbé tegyem, vagy éppenséggel eljuttat valami teljesen máshoz, amire nem is gondoltam volna az elején.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Kedvenc jeleneteim, kedvenc fejezeteim és karaktereim is vannak, bár ezutóbbiban voltak meglepő fordulatok számomra is, amikor képes voltam megszeretni egy karaktert, akit az elején magam sem kedveltem. Reményeim szerint a fontosabb szereplők karakterfejlődései érezhetőek és jól felépítettek az olvasók szempontjából is, ugyanis itt-ott valódi érzelmi hullámvasutat tartogatok számukra.

A nehezen megírható részeket illetően… volt olyan romantikus szál, amivel meggyűlt a bajom, és vissza kellett menjek bizonyos fejezetekhez, hogy organikusak legyenek, és ne azt vegye észre az olvasó, hogy egyszer csak valaki vonzódik valakihez, és nincs előzménye. A másik, a nehezebb, amikor egy szereplőtől meg kell válni. Úgy gondolom, hogy ezt nem lehet csak úgy egyik oldalról a másikra megvalósítani – legalábbis fontosabb szereplők esetében, -ugyanis ha sikerül azonosulni az adott személlyel, az olvasó is jobban átérzi a fájdalmat, amit ő átél.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

A legkülönbözőbb dolgok adhatnak ihletet a következő gondolathoz. Példának okáért egyszer a csupaszív mudim (Cole) mellkasán lévő fehér pamacsból „merítettem”, és ez az apró részlet egy kulcsfontosságú tényezővé vált egy igazán fontos jelenetben.

Arra jutottam, hogy kardinális kérdés, hogy pontosan hol írok, és mire írok. Bizonyos nehéz fejezetek kidolgozásánál azzal játszottam, hogy egyszer a számítógépen írtam, egyszer telefonon, egyszer post-itekre rövidke mondatok formájában, hol pedig komplett A/4es oldalakat töltöttem meg részletgazdag leírásokkal, amiből vagy ennyit vagy annyit használtam fel a végén.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Legelsőként a feleségem, Ani látta és mondott róla véleményt, és mivel az első néhány fejezet… hagy(ott) némi kívánnivalót maga után, így sok terelgetés kellett, mire olyan formát öltött, ami vállalható a nagyobb közönségek előtt is. Őt követte egy nagyon kedves krimi rajongó kollégám, Andi (Szöszi). Az ő véleményükön felbátorodva engedtem betekintést másoknak is, és jelenleg négy olyan ember van, akiknek adok a szavára, és olykor kikérem a véleményüket erről-arról.

Kísérleteztem is a szerencsével és a sorssal, ugyanis amikor egy válaszúthoz jutottam, ahol mindkét végkifejletet szívesen kidolgoztam volna, rábíztam azt Anira és a kollégáimra. Biztosan hülyének gondoltak, amikor odaléptem hozzájuk azzal, hogy „Kontextus nélkül; igen vagy nem?”. Ez egy nagyon jó ötletnek és kihívásnak bizonyult, ami által megmentettem szereplőket, és volt, aki közel főhősi rangra emelkedett azután, hogy néhányszáz oldal alatt kiírtam volna a történetből.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Meglepődve fogadták a dolgot. Nyílt titok, hogy a családban inkább én vagyok a kreatív, míg édesapám és bátyám a szakmaibb személyiségek. Meg is kérdezték, hogy mégis hogy van nekem agyam ahhoz, hogy egy ilyen sok szereplős és oldalas történetet felépítsek. A válasz? Magam sem tudom pontosan, de így, hogy lassan két éve minden egyes nap foglalkozom a Párhuzamos Létezés univerzumával, az egyik énem már ott él abban a világban, és harmadik személyként valahol részese is a történéseknek, ami fantasztikus érzés.

A megjelenésnek nagyon örülnek. Nem hibáztatom őket, hogy nem gondolták volna, hogy rábólintanak a művemre, ugyanis nekem is voltak bőven kételyeim, de összességében nagyon büszkék és örülnek neki.

Mit üzensz az olvasóidnak,  mi várható még tőled az idén?

Az idei év a Párhuzamos Létezésé, de a FB oldal elindulásával nem csak a bemutatóról és a megjelenés dátumával tervezem traktálni a követőimet, hanem betekintést nyújtok az írói folyamatba, inspirációkba, ötletekbe, és természetesen magamról is elárulok néhány dolgot, ami talán magyarázatot adhat bizonyos dolgokra a történetben.

Azt pedig majdnem kifelejtettem, hogy a jövőbeni tervekről és regényekről is elhintek majd apró részleteket alkalomadtán.

Előrendeléssel kapcsolatos infókat az író fb oldalán olvasható majd.

Boltsek Erik írói oldala

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Hatala Csenge - ("Ha egyet kellene kiemelnem, folyamatosan mosolyogtam, amikor a Treat Williamsről szóló részt írtam, mert az a találkozás hihetetlenül felemelő és álomszerű volt.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a  Hatala Csenge írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek Hírzárlat, Requiem és Úton c. könyvei jelentek meg. Mivel én először olvastam írónőtől, az Úton című könyve jelent meg a Tarandus Kiadónál.  Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Fotó: Széles Laura

Úton c. könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Az Egyesült Államokba jegyzetfüzetekkel érkeztem. Mivel nem tudtam, mi vár rám, nem vittem a laptopomat, kézzel jegyzeteltem le minden éjjel a nap történéseit. Az anyag alapját 45 nap utazás, majdnem ugyanennyi város és 10 ezer megtett kilométer jelentette – autóval. Ez a sodrás, a minden percben valami más történik, szinte csak kapkodom a fejem érzése megjelenik a regényben is. Miután visszatértem Magyarországra, begépeltem a szöveget, először vázlatként, majd mondatokká formáltam ezeket a vázlatokat és az írási folyamat csak ezután kezdődhetett. Kutatómunkára is szükség volt, még akkor is, ha a történetek nagy részét odakint hallottam.

Hatala Csenge weboldal  (amit itt látsz kép, itt valóban az USA-regény jegyzetei között fekszem) 

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Alapvetően a dokumentumregények és dokumentumfilmek világából jövök. Ezeknél kötelező jelleggel az igazságot tárjuk fel. Igaz történeten alapuló játékfilmeknél vagy regényeknél azonban megesik, hogy különféle okok miatt fikciós elemekkel is dolgozunk. Az Úton című könyvem rengeteg ponton hasonlít a korábbi munkáimhoz, hiszen útinaplóról, korrajzról, valamilyen szinten az amerikai élmények dokumentációjáról van szó, de ahogy azt a bevezetőben is jelzem, „Ez egy igaz történet. Kivéve a kitalált részeket.”

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Már általános iskolában írogattam, az első könyvem (Hírzárlat) anyagát 14 évesen kezdtem el összerakni. A magyartanáraim folyamatos támogatását élveztem, amiért nem győzök elég hálás lenni.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Azt hiszem, az alkotók tipikus problémája engem is elkísér, azaz, hogy nem fejezek be kéziratot, csak abbahagyok. Van az a megmagyarázhatatlan belső fék, amikor úgy érzem, ha most tovább írok, akkor nem építem, hanem elrontom a szöveget. Ilyenkor szoktam abbahagyni. Aztán leteszem hetekre, hónapokra, hogy más perspektívából tudjak utána ránézni az adott írásra, de attól tartok, ha nem lennének ezek a belső fékek, (vagy a határidők) a végtelenségig írnék.  

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Egyszerre tűnt nem eviláginak és nagyon ismerősnek.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Mindkettőre volt már példa, de azt hiszem az impulzív alkotás egy kicsit közelebb áll hozzám, olyankor más mélységei tárulnak fel a léleknek.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

A Hírzárlat és a Requiem írása közben végig valamiféle súly nehezedett rám. Ha először hoz nyilvánosságra valamit az ember, főleg, ha egy tragédiáról van szó, az azért sok szempontból megterhelő tud lenni.

A kedvenc jeleneteim kérdéskör kicsit más, mert az Útonnál saját élményeket vettem alapul, és azokat újraélni mindig boldogsággal töltött el. Ha egyet kellene kiemelnem, folyamatosan mosolyogtam, amikor a Treat Williamsről szóló részt írtam, mert az a találkozás hihetetlenül felemelő és álomszerű volt.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Olyan témákról írok, amik magukkal ragadnak. Mindig azt mondom, hogy vagy szerelemmel dolgozom, vagy sehogy. Ez a regényeimre is igaz. A Hírzárlatnál szinte adott volt a téma. Balassagyarmatiként az ottani túszdráma története elég mélyen hatott rám. A Requiemnél már évtizedek óta jártam Karthago koncertekre. Az Úton pedig személyes ihletésű volt.

Minden alkotófolyamatomnál elmondható, hogy rengeteget inspirálódom más művészeti ágakból, mint a zene vagy a színház. Az Útonnál a fő sodor a Red Hot Chili Peppers zenéje és Orbán Józsi (100 Folk Celsius) volt, de rengeteg más művészt is megemlítek, Bródytól kezdve a P. Mobilon át Molnár Tomiig, de a teljesség igénye nélkül, idézek például ifj. Vidnyánszky Attilától is.  

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Vannak mentoraim, akik a legtöbb írásomat ismerik, akár olyanokat is, amik végül a fiókban maradtak. Ők kíméletlenül őszinték velem, sokszor kemény kritikát is megfogalmaznak, így rengeteget tanulhatok tőlük és fejlődhetek általuk.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelentek?

Szerencsés vagyok, hogy egy támogató családból származom, így nemcsak együtt örültek velem, hanem fuvarral és biztatással is segítettek, mikor melyiket kívánta meg az adott helyzet.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Az Útonnal szeretnék minél több olvasót elérni, és minél több rendezvényen találkozni is velük, személyesen. Az érdeklődőket kérem, hogy figyeljék az oldalaimat, mert rengeteg meglepetéssel készülök. 

Hatala Csenge írói oldala

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Hanna J. Nagy - ("Tudod, az egész élet egy fantázia. Először beleszületünk mások fantáziájába, majd ebből kiindulva alakul a miénk. Nekem az a mottóm, ha a szeretet burkolja be a fantáziádat, akkor a rosszal nem lehet dolgod.")

Ismerjük meg a szerzőket! rovatomban felkértem Hanna J. Nagy írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet.

Az írónőnek eddig novellás/antológia kötetei, versekötetei és társírós regényei irásai jelentek meg. Biztos találkoztatok már a Megérzés, Angyalok lángja, Véletlen, Megbocsátás és Véletlen extra antológiákkal, de az “1001 pillanat” verses antológia most jelent meg....

Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Sok író szeretne maga köré egy bemutatkozással egyfajta misztériumot teremteni. Nem szándékom. Jó érzésű, kedves embernek tartom magam. Lehet, ez látszik az írásaimban is.  Semmi extra küldetéstudat és semmi megváltásérzés. Csak egy a sok közül, aki leírja a gondolatait.

Novellás könyveid közül sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írásfolyamata?

Az előző kérdésből indulva folytatom a mondanivalóm. Az egész élet egy kutatómunka. Keresi mindenki a helyét. Olyan helyeket, ahol kiteljesedhet s élhet az örömeinek. Nekem az is örömöt okoz, ha segítek másoknak. Így van az, hogy nem elsősorban a saját novelláskötetemre koncentráltam, hanem mások megjelenését segítettem szerkesztő munkával. Eddig hat antológia került ki a kezeim alól. Persze van saját novellás könyvem is, amely nemrég jelent meg.

Hanna J. Nagy
Kicsit magadra hagylak

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Tudod, az egész élet egy fantázia. Először beleszületünk mások fantáziájába, majd ebből kiindulva alakul a miénk. Nekem az a mottóm, ha a szeretet burkolja be a fantáziádat, akkor a rosszal nem lehet dolgod. Más dolog a mottó s más dolog az, amikor ütköznek a világképek s konfliktusok lehetnek emiatt.A történeteim a realitás mentén megvalósuló álmaim.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Azaz igazság, ha ezzel kezdek egy mondatot, hogy „azaz igazság”, mások arra gondolnak, hogy mért is igaz.... Az én igazságom benne van az életemben. Az irodalom szeretetétől az emberszeretetig terjedve. Benne az apró kis történetek, amelyek megfogalmazódtak bennem. Először olvasva, majd magam is írtam gondolatokat, verseket.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Ha lenne olyan zsáner, hogy angyal, akkor az lenne a zsánerem. A valóságot a jóérzések miatt érdemes színezni a fantáziával, amelyek elgondolkodtatóvá teszik a történeteket, verseket. Itt bármely kitalált zsáner elfér, mégha angyal zsánernek nevezem is....

Hanna J. Nagy
Hanna

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Szerintem egyfajta sikerélmény. Olyan sikerélmény, amely visz tovább az utadon s keresed már a következő kereszteződést vagy irányt.

Hogyan jutottál Helma kiadóhoz? Illetve, akik szeretnének bejutni, mit kell tenni?

A Facebookon találkoztam vele. Írótársaim már bent voltak a kiadóban. Megfogott az elv, amely mentén szerveződik s gondoltam, nekem is itt a helyem.

Nem gondolkodtál még írói álnéven? Ha esetleg írói álneved van, miért választottad?

Egy író sokszor a történeteiben él és azonosul szereplőivel. Néha elég, ha a szereplők viselik azt az álnevet, amely épp adódna.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Nincs az a kifejezett zsáner. Minden lapot az élet s az álmok osztanak. Ha ez egy kontrollkérdés, akkor csak meg tudom erősíteni az, amit az előbb:

“Ha lenne olyan zsáner, hogy angyal, akkor az lenne a zsánerem.

A valóságot a jóérzések miatt érdemes színezni a fantáziával, amelyek elgondolkodtatóvá teszik a történeteket, verseket. Itt bármely kitalált zsáner elfér, mégha angyal zsánernek nevezem is...”

Hannan J. Nagy

Mennyire nehéz novellát írni? Jobb, mint a regényírás?

Minden idő kérdése. Ha elkezdődik az írás, csak abban élek addig, míg be nem fejezem.

Úgy tudom, Kanadában, Torontóba laksz. Ott ismerik a műveid? Mennyire nehéz onnan, itt Magyarországon érvényesülni novellaíróként?

A neten sok minden elterjedt. Vélhetően igen. Az írói oldalam elérhető mindenkinek. Eddig 7 művem jelent meg s a hat antológia is ott van, mert mint szerkesztője, fel tudtam tenni az oldalamra. Most is folyamatban van egy verses könyvem s egy társszerzős írásom. Nem keresem az érvényesülést úgy direktbe, csak adom magam.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Egyrészt büszkeség, másrészt meg az, hogy ez itt nem fog megállni, mert már bennem van a következő írás.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Inkább impulzív. Sokszor mikor már végeztem az írással, utána kell még szerkeszteni, ha túl impulzív.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni? 

Igen van, amikor elakadok, de egy jó alvás, majd séta után folytatom, A természet szerelmeseként feltölt egy tóparti séta. Az Ontario-tó itt van az életterünkben s rengeteg színes madár s mókusok hada visszahozza a kedvem az íráshoz.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Hát igen, volt olyan, amelyet megálmodtam. Egyik mondat megszületik a másikból. Jó, ez nagyon könnyen hangzik, de van, amikor egy-egy mondatot könny kísér, akkor kicsit ez eltérít a melankólia világába.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

A férjem segít sokat. Ő is író és szerkesztő. Meghallgatjuk egymás véleményét.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Szerény a család s nem hordozunk olyan attitűdöket, amelyek elbizakodottá tehetnének bármelyikünket.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Magam is olvasóként kezdtem. Most se értem célba.... de még idén lesznek megjelenéseim... Szeretettel köszönöm, hogyha belenéznek a lelkembe az írásaim által.

Illiryan Monastery

Hanna J. Nagy weboldal

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! K.Kormos Noémi - ("büszke vagyok erre az eredményre, arra meg különösen, hogy a „kutyás sztorikkal” sikerült egy összetartó, egymásra odafigyelő kis társaságot összehozni. Az oldalnak köszönhetően barátságok születtek, sőt a tagságnak köszönhetően nem egyszer anyagi támogatást is kaptak tőlünk arra rászorulók.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem K. Kormos Noémi írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónő igencsak sok oldalú, útikönyvet ír, szakácskönyvet. Nemrégiben Helma Kiadónál megjelent Roxy kutya naplója című könyve. Mely követte a második kötet is a Roxy kutya naplója-második neki futásra.

Emellett egy 12 ezres oldal tulajdonosa is egyben Roxi kutya naplója melyen vicces, kalandos életrevaló kutyusokról szólnak a bejegyzések.

Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

 

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Kicsit már öregecske menyecskének számító pedagógus vagyok. Pontosabban logopédus. Három saját és egy „lízingelt”, ma már felnőtt gyerek (+ a párjaik) és a férjem, édesapám képviselik a legszűkebb családomat. De nővéremmel és az ő népes családjával is nagyon szoros a kapocs. Az ő unokáira is úgy nézek, mintha a sajátom lennének. Az olvasás – írás szeretetét a szüleimtől, sőt már a nagyszüleimtől is örökölhettem. Vagy eltanulhattam a nővéremtől, aki éjjel, a takaró alatt elemlámpával is képes volt olvasni. Mikor én is rákaptam az olvasás ízére, magam is követtem a példáját. Az első könyv, amit elolvastam „A két Lotti” volt. Ettől kezdve nem volt megállás. A kedvenc könyveimet annyiszor elolvastam, hogy a végén, szó szerint, kívülről fújtam őket. Elég szépen mondtam verseket, így aztán igen korán versenyeken találtam magam, ahonnan az esetek többségében el is hoztam az első három hely egyikét. Grafomániám már kiskoromban megmutatkozott. Ha üres füzet és toll került a kezembe, nekem írni kellett. Mindegy volt mit, csak nyomot hagyjak a papíron.

Az állatok és az erdő – mező szeretetét anyai nagyapámtól kaptam örökségül. Ő maga mezőőr (erdőkerülő) volt, és még tévedésből sem a járt úton „kerülte” az erdőt, akárcsak napjainkban én. A különbség mindössze annyi közöttünk, hogy nagyapám pontosan tudta, hol, merre jár, míg nálam igen gyakran már az ország, sőt a földrész sem biztos, ha beveszem magam az erdő (lehetőleg legsusnyásabb) mélyére.

A Roxy kutya naplója sorozat sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Kutatómunkát egyáltalán nem igényelt, hiszen a napi kalandokat készen kapom az ebektől. Az írás pedig a mai napig tart, hiszen a könyv befejezésével az élet nem áll meg, és a Facebook-on az olvasóink, követőink igényt tartanak a napi beszámolókra. Csínytevésből pedig, ott, ahol három kutya van, mindig akad bőven.

Roxi kutya naplója blogod mióta vezeted? Miért hoztad létre? Mi célból?

Eredetileg egy gyerekeknek szóló könyvet akartam írni (erről azért még nem mondtam le végleg) a felelős állattartásról, humorosan, és egy kutya szemével nézve a dolgokat. Ezt előkészítendő hoztam létre a Facebook-on a Roxi kutya naplója oldalt, ami úgy körülbelül a 128.563. volt a sorban az állatos, kutyás, macskás oldalak között. Ebből kifolyólag azonnal hatalmas sikert arattam, úgy nagyjából ketten olvasták is a bejegyzéseimet. Ebből egy az édesanyám volt. Aztán egyszer csak, nagy nehezen megtört a jég. Emlékszem, amikor először 40 olvasót jelzett a magasba tartott hüvelykujj szimbólum, madarat lehetett volna velem fogatni. Mára már tizenkét és fél ezren követnek bennünket az oldalon, az oldalhoz kapcsolt csoportunkban pedig már túl léptünk a 44 ezres taglétszámon. Nem tagadom: büszke vagyok erre az eredményre, arra meg különösen, hogy a „kutyás sztorikkal” sikerült egy összetartó, egymásra odafigyelő kis társaságot összehozni. Az oldalnak köszönhetően barátságok születtek, sőt a tagságnak köszönhetően nem egyszer anyagi támogatást is kaptak tőlünk arra rászorulók. Lányom, és Mogyi segítségével pedig a Bátor Tábornak és a Nyíregyházi Állatvédőknek gyűjtöttünk. Bár az eredeti céltól jó messzire kerültem, de azt hiszem, mégis jó irányba tartok. Meg is fogalmaztam egy új célt: Nevess, hogy segíthess! Segíts, hogy nevethess! Ez a mottó arra is utal, hogy a könyveimből származó jogdíjat én magam is mindig felajánlom valamilyen jótékonysági célra. A Roxi kötetekkel a vakvezetőkutya kiképzést és az ARGOS Állatvédelmi Egyesületet támogatom. Így a könyveket megvásárlók maguk is jót tesznek pusztán azzal, hogy ők maguk is jól szórakoznak a történeteken.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

A történetek 98%-ban valóságon alapulnak. Kicsit felturbózva, kicsit átalakítva, de valóban megtörténtek velünk amikről Roxi beszámol. Nem tagadom, egyszer-kétszer, azért elragad a fantáziám is, de szerencsére, az olvasók eddig még sosem jöttek rá a turpisságra. Április elsején viszont rendszeresen megtréfáljuk az olvasókat, és bizony sokan áldozatul esnek az ugartásnak.

A könyveid Helma Kiadónál jelentek meg? Milyen velük dolgozni? Hogyan tudd egy szerző/író csatlakozni hozzájuk?

Első pillanattól kezdve élveztem a közös munkát. Amellett, hogy minden segítséget megkaptam, tökéletesen megmaradt az alkotói szabadságom, sőt, ha „messzire gurult a gyógyszerem”, még akkor is próbáltak nekem kedvezni. Arra meg végképp nagyon büszke vagyok, és egyúttal végtelenül hálás is, hogy a „Roxi kutya naplója” volt a Kiadó első nyomtatásban megjelent kötete.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Mint említettem, már gyerekkoromban kiütközött rajtam a grafománia. Ám az akkori írásaimmal kizárólag a családomat szórakoztattam. Később verseket is írtam, de ezeknek az irodalmi értéke úgy nagyjából a nullával volt egyenlő. De arra jók voltak, hogy felköszöntsem velük a családtagokat, vagy éppen a lányom házi feladatát megoldjam…

Később, szakácskönyvet írtam a lányomnak. De nem ám hagyományosat! Inkább szórakozásra volt jó, mintsem főzésre. De ezt hamarosan az olvasóim is megtapasztalhatják, mert hamarosan annak az átdolgozott kéziratát is leadom a Kiadónak. Az első nyomtatásban megjelent könyvem a „Tizenkét keréken Európán át” volt. (Ennek folytatása, átdolgozása a „Gesta fuvarórum”, avagy ketten egy fülkében, amely hamarosan napvilágot lát a Helma Kiadó gondozásában) A könyv tulajdonképpen egy kamionos útinapló. A férjemet kísértem el az egyik egy teljes hónapon át tartó útjára. Ennek az eredménye lett a napló. Aztán egy évvel később megjelent a „Nem is olyan egyszerű? Beszélni tudni kell!” című könyvem, ami kifejezetten szakmai jellegű. Szülőknek, rokonoknak mesélek a logopédiáról közérthető, és remélem „emészthető” formában. Egyfajta kérdezz – felelek a könyv. Azokra a gyakori kérdésekre adok választ, amelyekkel a munkám során gyakran találkoztam.

Közben a gyerekeimnek összeállítottam egy versekből, mondókákból, dalokból álló kis könyvecskét „Édes álmot hozzon az éj” címmel. Azokat a dalocskákat tartalmazza a könyv, amiket anno a gyerekeim nagyon szerettek, és amelyekkel álomba ringattam őket. Ez valószínűleg sosem fog kiadásra kerülni. Ez csak a gyerekeimé!

Aztán jött az igazi nagy szerelem, és egyben első igazi siker: a Roxi kutya naplója. Azt gondolom, írhatok én még akár száz könyvet is, a szívem csücske akkor is ez marad. Nem titkolom: a főszereplő miatt! Amikor az első, nyomtatott példányt a kezembe vettem, sírva borultam Roxi nyakába, és csak annyit tudtam mondani: „Megcsináltuk, Roxos! Megcsináltuk!” Hiába, na! Szentimentális vagyok. Vállalom.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Ha itt arra gondolsz, hogy fogok-e valaha, komoly, mélyen szántó gondolatokat, emberi tragédiákat feldolgozó írásokat a világra szabadítani: hát, aligha! Ettől megkímélem az emberiséget. Bár, azt hiszem, vallom, attól, hogy valami mulatságos, szórakoztató, még igenis taníthat. Sőt!

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Olyan „kár, hogy vége” érzés. Mert még annyi minden lenne, amit el szeretnék mondani. Nyilván, ez a napló jellegű művekre vonatkozik. A többinél jön a „Na, végre! Ez is megvan!” (Még sincs este) Regényt még nem írtam, lehet az egy harmadik érzelmet hozna elő belőlem.

Nem gondolkodtál még írói álnéven? Vagy,ha igen miért pont azt a nevet választottad?

Nem igazán. Ez vagyok én. Minden hülyeségemmel, bolondosságommal, érzelgősségemmel, alkalmanként túlcsorduló szeretetemmel, aggodalmaimmal együtt. Ilyen vagyok és kész. Ha azt vesszük, a K. Kormos „álnév”, bár én szimplán rövidítésnek szántam. Ha a teljes nevem kiírom -  némi túlzással -,  hosszabb lenne, mint a mű.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Semmilyen zsánerben nem szerettem volna írni. Egyszerűen, jött a múzsa, cuppantott egyet, aztán írtam. Egyik könyvem előtt sem volt tervezés, átgondolt szereplőformálás, cselekményvázlat… Jelzem, azért a blogírás nem is hasonlítható a regényíráshoz! Teljesen más műfaj. Itt a mindennapos történések adják a „sztorit”. A Roxi kutya pedig egyértelműen a blogbejegyzésekre épül.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Nagyon jó. Tényleg. Mégis akkor voltam három méterrel a föld fölött, amikor a Roxi jelent meg. Mondom, ez az igazi szerelem! Az érzés is ahhoz fogható: a semmihez sem hasonlítható, első, igazi és mégis ártatlan, tiszta szerelemhez. Szóval, olyan szuper, „lebegek a föld felett, és minden csodálatos” érzés.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás, vagy impulzív?

Abszolút impluziv. Mondom, jön az isteni szikraa, és akkor írni kell. De ha nem jön, akkor hiába tervezgetek, meg akarok írni, mert esetleg már nagyon kellene, vagy épp határidős munka, egy betű nem sok, annyit se vagyok képes. Csak „nyígek”, nyafogok, húzom, halasztom az időt. Aztán egyszer csak jön a „na, most!” érzés, és csak írok, írok, írok. Akkor meg már abbahagyni nehéz. Mit csináljak? Ilyen vagyok. Valószínűleg, anno fordítva szereltek össze a „gyártósoron”. De a garanciális idő meg már régen lejárt, nem vagyok csereszavatos se, szóval, ezzel kell együtt élnem. Másoknak meg velem. Ha nem bírják, panaszt lehet tenni a Teremtőnél…

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Mindkettő igaz. Kedvenc jelenetem sok van. De paradox módon, pont azokat nehéz megírni. Mert vagy a helyzet abszurditása, vagy az átélt események miatt, leírva nem úgy jönnek át a dolgok, ahogy én azt szeretném.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Engem abszolút az élet inspirál, hiszen nagyrészt valós történéseket vetek papírra. Most elárulok egy titkot! Készülök írni a jószomszédi (v)iszonyról. Mondanom sem kell, ehhez is a való élet adta az ötletet.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Vannak olyan barátaim, akiknek a véleményében megbízok, akik nem fognak udvariaskodni, közlik, hogy mi az, ami jó, és mi az, amit jobb lenne felejtősre venni. Az egyik ilyen barátnőmet, pontosan a Roxi kutya blognak köszönhetem. Ismeretlenből, egyszerű blogolvasóból lépett elő az egyik legjobb barátommá, akivel azóta már számtalan túrán, személyes találkozáson vagyunk túl. A fizikai távolság ellenére is.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Természetesen, büszkék rám, biztatnak, hogy „vén fejjel”, már épp itt az ideje, hogy azt csináljam, amit igazán szeretek. A technikai háttér, a managelés terén pedig nélkülük igencsak nagy bajban lennék.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Ha minden igaz, még karácsony előtt kijön a „Gesta fuvarórum”, a rendhagyó kamionos napló, ha sikerül, akkor befejezem a „Szakácskönyv Kitti lányomnak” átdolgozását is. Ha jön a múzsa, és cuppant, akkor nekikezdek a „Jószomszédi (v)iszony”-nak. És már szerkesztem a „Roxi kutya naplója” harmadik, egyben befejező részét.

Olvasóimnak szeretettel ajánlom figyelmébe a  honlapom nevét:

„Nevetni kell, ennyi az egész!”

…és az élet máris sokkal elviselhetőbb

K.Kormos Noémi írói oldala

Roxy kutya naplója

Roxy kutya naplója-második nekifutásra

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Alyona Crower - ("Mi a fantázia és mi a valóság? Vagy kérdezhetném úgy is, mi számít valóságnak? Dolgozom valós helyszínekkel, kitalált karakterekkel, de soha nem használok valós karaktereket, nem írok a szomszéd néniről, nem jelenik meg a pék bácsi a regényemben, nem igazán inspirál egy körülöttem lévő személy se.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem a Alyona Crower írónőt, hogy meséljen kicsit magáról és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek több kötete jelent meg, többek között Bárcsak igaz volnál, A parasztleány aranya, Álomjárók, és nyomtatottan Árnyak és csillagok címmel. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Már gyerekként is kacérkodtam az írás gondolatával, ha jól emlékszem, egy Harry Potter fanfiction volt az első művem, aztán jöttek a novellák, majd pár év szünet után a regények. Két zsánert preferálok, az a fantasy és a romantikus, vagy ezek elegye. Ezért ebben a kettőben alkotok.

A családom szinte minden tagja imád olvasni, rengeteg könyv sorakozott a nagyszülők szekrényében, édesanyám polcán, amik közül párat a mai napig őrzők és újra olvasok.

Jelenleg Pakson élek a családommal, és itt is dolgozok, viszont gyakran hazajárok Bonyhádra, hiszen ott éltem le 27 évet.

Az eddig megjelent könyveid sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Az első regényem, a Szerelem receptjének megírása 2-3 hónap alatt végbement. Itt egyáltalán nem figyeltem a túlírásra, írástechnikára, ami a fejemben volt, lepötyögtem. Ahogy egyre tudatosabban kezdtem írni, ez az idő kitolódott, és beállt 10 hónap, max 1 évre. A kutatómunka jóval tovább tart a megírásnál, főleg, ha olyan témát érintek, ami számomra kevésbé ismert. A Földön ragadt imák című fantasy regény erősen kötődik a Bibliai témákhoz és Énok könyvéhez, a legutóbb megjelent Árnyak és csillagok pedig a szláv folklórhoz és a középkorhoz.

Mi különbség számodra az e-könyv és a nyomtatott könyv? Te melyiket preferálod?

 Mindkettőt. Van, hogy nincs időm elmenni a könyvesboltba, esetleg nem kapható már az adott regény, csak e-könyvben, ezért úgy veszem meg. Van számtalan itthon az utóbbiból, helytakarékos, hamar hozzáférhető, viszont a formátumával nem vagyok kibékülve. Szeretem ha egy könyvnek könyv jellege van. Tördelt sorok, oldalszámozás, különböző betűtípusok. Ezt csak a pdf és a nyomtatott könyv képes visszaadni.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Mi a fantázia és mi a valóság? Vagy kérdezhetném úgy is, mi számít valóságnak? Dolgozom valós helyszínekkel, kitalált karakterekkel, de soha nem használok valós karaktereket, nem írok a szomszéd néniről, nem jelenik meg a pék bácsi a regényemben, nem igazán inspirál egy körülöttem lévő személy se. Sokszor felteszik a kérdést, hogy akkor most minket is bele fogsz írni a regénybe, vagy ezt meg azt a valós történetet/életutat írd meg. Nem. Nem írok ilyesmit. Úgy érzem, elég nagy fantáziával rendelkezem „külső” segítség nélkül is.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Gyerekként túl sok történet volt a fejemben. Csak feküdtem az ágyban, és álmodoztam. Úgy voltam vele, miért ne írhatnám le? Így születtek meg a novellák, regények és pár vers.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Egyelőre maradok a jól bevált romantikus-fantasy vonalon. Megfordult a fejemben, hogy megpróbálkozom a krimivel, de előbb érdemes lenne mélyebben beleássam magam a témába.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

A legutóbbi romantikus történetemet, Az érted a világ végére is-t elég könnyen elengedtem. Talán meg is könnyebbültem, de viszont izgatott is vagyok, mert tudom, hogy mikkel szeretném kiegészíteni a regényt. Az Árnyak és csillagok befejezésénél ürességet éreztem. Mint mikor valami véget ér. Egy szerettünk meghal, valakit elvesztünk. Nehéz elbúcsúzni a karakterektől, a felépített világtól, de muszáj visszatérni a valóságba.

Nem gondolkodtál még írói álnéven? Vagy,ha igen miért pont azt a nevet választottad?

A legelső regényemet, a Szerelem receptjét évekkel ezelőtt publikáltam egy közösségi oldalon. Ekkor az egyik családtagom megkérdezte, hogy ugye minden rendben? Ugye nincs semmi baj? Ő konklúziót vont a történetbéli, elvált, gyerekét egyedül nevelő Eva karaktere és az én valós életem között, holott nem a saját életemből merítettem ihletet. Nem vagyok se házas, se gyereket egyedül nevelő nő. Na, ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy nem akarom a saját nevemet használni. Nem hiányzik, hogy az olvasó párhuzamot keressen. Az író nem azonos azzal, amit leír. Ez nem kivetülés, ahogy sokan tévesen hiszik. Ha valaki horrorsztorikat ír, az nem gyilkos, nincs meg a hajlama.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Igen. Az elején keresgéltam, végül rájöttem, a fantasy és a romantikus zsáner áll hozzám a legközelebb.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Volt egy nagyobb lendület, ahol felfokozott lelkiállapotban voltam, már küldtem volna az anyagot a nyomdába, amikor jött a hír, hogy egy pályázaton továbbjutott a regény. (Erről a pályázatról már letettem időközben, mert vagy fél évet csúszott az eredményhirdetés) Aztán jött a közönségszavazós rész. Itt már elszállt a lelkesedésem, mert nem mindig az a legjobb történet, amire a legtöbb haver szavaz.

Az a pár nap, amíg a nyomdára vártam, idegtépő volt. Végül megkönnyebbültem, mikor megláttam az elkészült könyveket.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás, vagy impulzív?

Mostanra tudatossá vált. Apránként építem fel a fejezeteket, a plotpontokat, a szereplők jellemét, egyszóval mindent. Viszont egy az új történet születése mindig impulzív. Kell hozzá egy zene, egy érzés, látványvilág, benyomás. Ha ez nincs meg, nincs új történet se.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Mindegyik történetemben vannak olyan jelenetek, mondatok amiket kifejezetten szeretek. Eleinte az erotikus részek megírása okozott nehézséget, vagy ha olyan kort, helyszínt akartam megjeleníteni, amiben/ahol nem éltem. Ilyenkor jött a kutatómunka, streetview, útikönyvek fellapozása.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Egy dal, egy helyszín, illat, film. Mindig kell valami, ami inspirál.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Vannak előolvasók/barátok, akikkel kölcsönösen segítjük egymást, illetve a legutóbbi történetemen együtt dolgoztam egy lektorral, ő igazán jó meglátásokkal szolgált. A középkori világban pedig egy kifejezetten jártas személyt ismerhettem meg Andrew Jonathan O’Brien személyében.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Pozitívan fogadták a törekvésemet, és szerencsére az Árnyak és csillagok megjelenéskor is velem együtt örültek.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

Az Árnyak és csillagok augusztus elsején jelent meg, előreláthatóan országos terjesztésben is kapható lesz, jövőre, ha minden úgy alakul, várható a folytatás, és talán még egy romantikus regény is, ami maga mögött hagyja a fiktív világot, és elrepíti az olvasót egészen Angliáig, majd onnan Dél-Koreába, hogy megismerjük Amelia és Jin-sung koránsem egyszerű szerelmi történetét.

Alyona Crower írói oldala

Alyona Crower weboldala

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Kozári Bálint - ("Ha olvastátok a művemet, nagyon hálás vagyok érte, ha pedig még véleményetek is van róla, ne habozzatok megosztani azt velem! ")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Kozári Bálint írót, hogy meséljen kicsit magáról és a könyvéről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónak Ami a sötétben rejtőzködik novellás könyve jelent meg, amit a Helma Kiadó oldalán lehet megrendelni. Íme, az interjú, fogadjátok szeretettel!

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

            Kozári Bálint vagyok, 26 éves. Jelenleg Pesten élek és dolgozom, mint szoftverfejlesztő mérnök. Az írás egészen fiatal korom óta foglalkoztatott, és régen gyakran gondolkodtam azon, hogy ebből szeretnék megélni. Mostanra pont fordítva gondolom, mindenképpen azt szeretném, ha az írás mindig egyfajta hobbi és kikapcsolódás lenne számomra. A munkám mellett rendszeresen tartok foglalkozásokat a Codecool programozóiskola diákjainak is, szerintem ez a leghálásabb feladataim egyike.

Ami a sötétben rejtőzködik című novellakönyv sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

            Ha visszagondolok, az az érzésem, hogy nagyjából egy évig írtam, viszont ez meglepően távol áll a valóságtól. 2022 márciusában kezdtem el az első novellát, és október-november táján fejeztem be az utolsót, szóval nagyjából fél év volt. Alapvetően az a tapasztalatom, hogy terjedelemtől függetlenül bármit ír az ember, az kutatómunkát igényel. Azt mondanám, hogy a novellák közül mindössze a harmadik – az Összetört szívek – igényelt a hosszához képest relatíve sok kutatómunkát. Sok fizikai jelenségnek mélyebben utána kellett néznem, amiket nagyjából ismertem, de nem voltam elég biztos a tudásomban.

Ez a könyv egy sorozat része, hány részesre tervezed?

            Szerintem a novellák világának többségében lenne még mit elmesélni, én pedig szeretem ezeket bontogatni. A Mélység c. novellában például rengeteg olyan szereplő volt, akik a főhős történetében csupán mellékszereplők voltak, azonban nekik is megvan a maguk múltja, jelene és jövője, amik megérnének egy saját írást. Az Evergreen hőse, Lucas is érdemelne egy folytatást, bár előreláthatólag sosem fogja megkapni. Ami az utolsó novella – Aaron Hunter, az újságíró – egyik szereplőjét, Clarissát illeti, az ő eredettörténetét kibontó íráson jelenleg is nagy erőkkel dolgozom. Persze rengeteg, a novelláktól független ötletem is van, szóval nehéz megmondani, mi fog ténylegesen megvalósulni, és mi nem.

Gondolt-e már arra, hogy nyomtatott formában adod ki?

Annyira nem foglalkoztat a téma, az én véleményem az, hogy a nyomtatott forma olyan, mint a szivárvány, aminek nincs egy arannyal teli üst a tövében. Túl a nyomtatási költségen és a kivágott fákon egyéb olyan dolgokat is felvet, amikkel nem szívesen foglalkoznék. Régebben jelent meg egy könyvem nyomtatott formában, és nem meglepő módon minden ismerősöm dedikált példányt szeretett volna. Nem szeretek dedikálni. Ha lehetek teljesen őszinte, engem boldoggá tesz, hogy egyelőre csak e-book és hangoskönyv formájában érhető el.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

            Szeretem azt hinni, hogy nagyjából fele-fele arányban. Ha valamilyen fantasztikus elem be is kerül valamely írásomba, azért szeretem, ha az attól független részek továbbra is a valóság, a természet, a fizika törvényeinek megfelelően működnek. Fontosnak tartom a koherens világalkotást is. A helyszínek sokszor kitaláltak, leginkább azért, hogy ne kelljen térkép előtt ülve írnom. Ez nekem is ad némi szabadságot, és közben nem kell azon aggódnom, hogy egy létező település lakói egy napon panasszal élnek, amiért valótlanul mutattam be az otthonukat. A legutóbbi novelláskötetem során kifejezetten sokat kísérleteztem a valóságot és képzeletet elválasztó határvonallal, és megkockáztatnám, hogy az arányok tekintetében nem lett két egyforma mű benne. Amit még a valóság szempontjából fontosnak tartok, hogy nagyon sok olyan helyzet vagy interakció van egy-egy történetben, amit szinte változtatás nélkül a saját életemből emelek át. Szerintem ezek a beszélgetések, szituációk valóságossá teszik a tetőpontok közti „intermezzo”-kat.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

            Egészen kiskoromtól kezdve szerettem történeteket elmesélni, akár sajátot, akár már létező hősök történeteit másképpen. Ez utóbbi valamennyire meg is maradt a mai napig, szeretek közismert témákat viszonylag egyedi nézőpontból bemutatni. A Mélység c. novellában például a vallás és az ember kapcsolatát vizsgáltam, az Összetört szívekben a tudomány határain elmélkedtem.

            A valódi írást, azt mondanám, kamaszkoromban kezdtem. Hogy miért, azt nehezen tudnám megmondani, számomra valahogy van egy szépsége annak, ha egy kerek, egész történet összeáll a fejemben, és sikerül megörökítenem. Ha tudnék rajzolni, biztos inkább lerajzolnám őket, mert az gyorsabban menne. Ennek hiányában kénytelen voltam azzal főzni, ami a rendelkezésemre állt.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

            Egyelőre nem. Így is elég sok minden keveredik szerintem egy-egy írásomban, ha nem figyelek oda. Horror, thriller, fantasy, sci-fi… Szerintem az egyik legtisztább érzés a világon a félelem. Általában, amikor írok, ennek valamilyen formáját igyekszem átadni az olvasónak. Főleg olyan formáit, amiről tudom, hogy már mindenki szembesült vele élete során. Pattanásig feszült idegek, mielőtt kinyitunk egy ajtót vagy egy szekrényt. Sűrű szívdobogás, miközben végigsétálunk egy sötét folyosón. Vagy az a kellemetlen érzés, mikor látszólag minden rendben van, de mégis tudod, hogy valami rossz fog történni. Szerintem ilyen érzések átadására ezek a zsánerek a legmegfelelőbbek, ezért egyelőre nem tervezek szakítani velük.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

            Itt fontos elkülöníteni, mit értünk befejezés alatt. Számomra ugyanis a folyamat legnehezebb része az utólagos átolvasásokat végigcsinálni. Az elütések, esetleges helyesírási hibák kijavítása gyors és könnyű folyamat, a probléma mindig akkor kezdődik, ha stilisztikailag kezdem el javítgatni. Tudom, hogy akárhányszor olvasom át, mindig lesznek olyan részek, ahol elégedetlen vagyok a megfogalmazással, a kifejezésmóddal. Gyakran átírom, és következő átolvasásra rájövök, hogy sokkal rosszabb lett. Azt szoktam mondani, ez a része a könyvnek sosincs befejezve, csak abba van hagyva. Tehát a kérdésre a válasz: az utolsó karaktert leütni kellemes, felszabadító érzés. Az utolsó átolvasás végére érni inkább olyan „végre szabad vagyok”, de közben mindig ott marad egy kis szorongás is bennem. Tudom, hogyha még egyszer átolvasnám, biztos lenne még valami, amit megint át akarnék írni.

Hogyan jutottál Helma kiadóhoz? Illetve, akik szeretnének bejutni mit, kell tenni?

            Ebben sajnos keveset tudok segíteni, valójában a Helma kiadó, azon belül Pregh Balázs keresett meg 2022 elején. Korábban elértem egy előkelő második helyezést az évente megrendezésre kerülő Preyer Hugo novellapályázaton, ezért a pályázat weboldalán azóta is szerepelek a díjazottak között. Balázs ez alapján talált meg, és kötött össze a kiadó ügyvezető igazgatójával, Dvariecki Bálinttal. Éppen abban az időben kezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, szóval cseppet sem terveztem komolyabban visszatérni az íráshoz, a napjaimat kitöltötte a munka. Viszont mikor Bálint ismertette a Helma kiadó célkitűzéseit, szóba került az is, hogy igyekeznek látássérültek és vakok számára „fogyasztható” tartalmat gyártani – ezért főként e-book és hangoskönyv formában adnak ki műveket. Mivel a menyasszonyom szintén látássérült, azonnal szimpatikus lett a kiadó, és – ha jól emlékszem – azon melegében rábólintottam a lehetőségre. Vicces tény, hogy akkoriban nem is volt semmiféle kész mű a kezemben, ezután kezdtem csak el írni a kötet első novelláját.

            Ezt természetesen azóta sem bántam meg, rendkívül kedves és korrekt emberek dolgoznak a kiadónál, öröm velük együttműködve haladni. Ami a bejutást illeti, a Helma kiadó honlapján van egy külön rész új szerzőknek, ahol egy egyszerű internetes űrlap segítségével lehet jelentkezni.  

Nem gondolkodtál még írói álnéven? Ha esetleg írói álneved van, miért választottad?

            Sokat gondolkodom rajta, leginkább azért, mert írás közben olyan gondolatokat osztok meg, amiket a mindennapi életben jellemzően nem. Ezért nem is vagyok oda érte, ha az ismerőseim által ismert Kozári Bálint keveredik az íróval. Viszont ezen egy álnév aligha segítene, inkább igyekszem a nagy egészre figyelni, és megpróbálom a saját nevemet írói névvé tenni. Ha eljönne az a pillanat, hogy többen ismernék a nevemet az írásaim miatt, mint bármi más okból, akkor az megoldaná a problémát. Persze ha ez valaha be is fog következni, akkor nem mostanában.

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

            Nem, tizenöt évesen még biztosan nem, akkoriban a fantasyt imádtam a legjobban. Szerintem valamikor tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdődött a szerelmem a félelem érzésével, azóta viszont szinte mindig azon dolgoztam, hogy ezt valamilyen formában átadhassam.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

            Nagyszerű. Én nagyon szeretek tartalmat gyártani, és mindig úgy vagyok vele, ha mindössze néhány embernek tetszik vagy okoz pár jó pillanatot, akkor már megérte dolgozni vele.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

            Ha impulzívan írok valamit, akkor tudom, hogy azt sosem fogom megjelentetni sehol. Most már tudom, de az eddig vezető út sok csalódással volt kikövezve. Az a probléma, hogyha egy adott érzelmi állapotban megszáll az ihlet, és írok valamit, ami abban a pillanatban egyébként nagyon jónak tűnik, az pár nap múlva már egyedül azért fog vállalhatónak érződni, mert én emlékszem arra az állapotra, amiben írtam. Felelevenít bennem kellemes emlékeket. Más viszont nem élte azt át, szóval ők simán csak nem fogják élvezni.

            Ha pályázatra írok – vagy bármilyen más formában azzal a céllal, hogy megjelenjen valahol –, akkor száz százalékban mindent szeretek megtervezni, akár hagyom is magamban érni heteken át, hogy biztosra menjek: amit ma kitaláltam, az két hónap múlva is tetszeni fog, nem kell letagadnom.

            Nemrég egy fiatal írópalánta kikérte a véleményemet az írásai kapcsán, nekem pedig nagy gyengeségem, hogy imádok tanácsot adni. Ő kifejezetten impulzív író, minden egyes írása egyfajta felfokozott érzelmi állapotban történik, és azt próbálja megörökíteni. Tetszettek a művei, némelyik annyira, hogy arra biztattam, foglalkozzon még vele, mert simán lehetne belőle egy novella vagy regény, ami önmagában is megállja a helyét. A válaszaiból viszont úgy vettem ki, már nem szeretne tovább foglalkozni ezekkel, nem szeretne változtatni rajtuk. Sajnos ez jól összefoglalja, miért nem lehet csak impulzívan írni: azok nem olyan művek, amikkel később szeretnénk foglalkozni. Vagy már nekünk sem tetszik annyira, vagy pedig nem akarunk rajta változtatni, mert számunkra az egy adott érzelmi pillanat hiteles megörökítése. Akárhogyan is, általában a fiókban marad. Ezzel persze semmi gond nincsen, én magam is szoktam hirtelen felindulásból írni, de mindig előbb tisztázom magamban: ez nem lesz kiadva, nem fog megjelenni, nem megy pályázatra. Ez csak az enyém.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

            Szeretem azokat a jeleneteket, ahol egy olyan érzést próbálok leírni egy cselekménysorral, amit egyébként nehéz lenne szavakba önteni. A novelláskötetnél maradva jó példa erre, amikor Lucas a hangok forrását kutatja, vagy amikor Dick az ágyneműs ládát pakolja ki. Ha azt mondanám, hogy „éreztél már olyat, hogy keresel valamit, és aztán egyre közelebb és közelebb érsz, amikor pedig azt hiszed, már nem juthatsz közelebb, akkor még közelebb jutsz?”, az olyan bugyután hangzik, és szerintem a legtöbb ember nem értené, mire gondolok. Viszont a cselekménybe ágyazva lehetséges, hogy olyan kellemes, bizsergető érzést vált ki: „ilyen már velem is volt”.

            A lezárások mindig nehezen mennek. Főleg azért, mert ha rajtam múlna, én sosem zárnék le semmit, a végtelen folytatásokban hiszek. Ennek ellenére néha erőt veszek magamon, és úgy fejezek be egy történetet, hogy minden szálat elvarrok.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

            Az örök kérdés, amire mindenki kíváncsi – én is. Azt mondanám, az ideális folyamat a következő lenne: találok egy múzsát, egy inspiráló személyt, aki megihlet. Elgondolkodom rajta, hogy ő milyen helyzetben tudna kiteljesedni. Elhelyezem térben és időben, és ha úgy érzem, ez kevés, akkor köré álmodok egy világot. Ez a világ eleinte tökéletesen szinkronban van az illetővel, és adok pár napot az elképzelésnek: ha bármilyen bonyodalom eszembe jut, ami egy érdekes történetet eredményezve, akkor elkezdem kidolgozni, egyébként újragondolom a világot.

            A valóságban persze ez ritkán történik meg, sok történetemben egyáltalán nincs olyan szereplő, akit egy valódi emberről mintáztam, vagy csak egy-egy mellékszereplő. Ezek a történetek általában egy kisebb fajsúlyú inspirációból erednek, ez szinte bármi lehet: egy kép, egy kifejezés, egy beszélgetés, amit hallottam az utcán sétálva… A kötet utolsó novellája esetében például az egyetlen kiindulási alapom az volt, hogy milyen lenne, ha egy nárcisztikus személy olyan hatalomhoz jutna, amellyel kiélheti a legvadabb vágyait is. Emellett tudtam, hogy a maffiáról is szeretnék írni, és szerettem volna egy Clarissához hasonló karaktert. Mindent ebből raktam össze a tervezés stádiumában.

            Persze ez még mindig nem a vége, mert előfordul az is, hogy menet közben döntök úgy, hogy a cselekmény túlzottan lapos, banális, nincsenek benne valódi fordulatok. Így történt az Összetört szívek esetében is, kénytelen voltam a történet második felét teljesen átírni. Ha pedig nincs kedvem átírni, akkor egyszerűen megy a kukába, és az egész folyamat újrakezdődik.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

            Jelenleg senki, de ezen egyébként változtatni szeretnék. A folyamat úgy nézett ki a legutóbbi kötet esetében, hogy megálmodtam, megírtam a novellát, addig csiszolgattam, hogy én már valamennyire elégedett legyek vele, ekkor küldtem el Bálintnak, és ő, mint a kiadó hangja, adott visszajelzést. Mostanság viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy jó lenne néhány olyan ember, akik menet közben is hozzászólnak, akár fejezetről fejezetre – vagy tartalmi egységről tartalmi egységre –, és ezáltal már menet közben is formálódhatna a történet a visszajelzéseik alapján. Persze sok minden máson is szeretnék változtatni a folyamat kapcsán, de nincs rá garancia, hogy valóban fogok is.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

            Nemrég töltöttem pár napot a szüleimmel, amikor már a kezemben voltak a kérdések, szóval édesanyámtól megkérdeztem ezt. Azt válaszolta, hogy nagyon örült, és mindenkinek dicsekszik vele azóta is. Szerintem ez a családom többségére igaz. A menyasszonyommal, Rékával már jó néhány éve együtt élünk, szóval talán őt érintette legközelebbről az írás folyamata. Általában este vonultam el írni a dolgozószobámba, de ezt sosem nehezményezte, mindig mindenben támogatott, és szinte napi szinten jelezte, mennyire büszke rám – pedig akkor még csupán az írás stádiumában voltunk, nem is lehettünk benne biztosak, hogy valóban ki lesz adva. Nyáron a nagy melegben kifejezetten nehezen tudok bármire koncentrálni, még este is nagyon nyögvenyelősen megy az írás, napi 2-3 oldal helyett már az is csoda, ha háromnegyed oldalt megírok két-három óra alatt. Emiatt sokat nyavalyogtam, mert kellemetlennek éreztem, hogy már egy hónapnál is több eltelt, de még semmit nem tudtam felmutatni a kiadónak az új novellával kapcsolatban. Réka szerencsére ilyenkor is mindig mellettem volt, és megnyugtatott.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?

            Ez a kérdés kifejezetten érzékeny pontra tapintott. Sajnos az idei projektek nem úgy alakultak, mint év elején terveztem. Korábban egy Helmás podcast során nyilatkoztam ezekről a tervekről, az új regényötletemről, amelyet meg szeretnék valósítani. Nem sokkal később bele is vágtam, de az első két-három fejezet után több okból is kénytelen voltam pihenőpályára tenni ezt a könyvet. Ezután belevágtam abba a regénybe, amiről már korábban írtam, amely Clarissa háttértörténetét hivatott kibontani. Ennek már több, mint a fele kész, szóval nincs kizárva, hogy még az idén lesz belőle egy kész kézirat, amit bemutathatok a kiadónak. Ha így is lesz, idén már biztos nem lesz belőle kész e-book, szóval azt mondanám, idén már ne nagyon várjatok tőlem semmit.

            Ezt leszámítva azt tudom üzenni az olvasóimnak, amit általában szoktam ilyen helyzetben: tartsuk a kapcsolatot! Ha olvastátok a művemet, nagyon hálás vagyok érte, ha pedig még véleményetek is van róla, ne habozzatok megosztani azt velem! Az olvasói vélemények alapján tudom felmérni, hogy Titeket mi érdekel, és nem kevesebbet állítok, minthogy ez befolyásolhatja, hogy bizonyos történetek milyen sorrendben készülnek el, vagy elkészülnek-e egyáltalán.

Helma Kiadó