Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Kozári Bálint vagyok, 26 éves. Jelenleg Pesten élek és dolgozom, mint szoftverfejlesztő mérnök. Az írás egészen fiatal korom óta foglalkoztatott, és régen gyakran gondolkodtam azon, hogy ebből szeretnék megélni. Mostanra pont fordítva gondolom, mindenképpen azt szeretném, ha az írás mindig egyfajta hobbi és kikapcsolódás lenne számomra. A munkám mellett rendszeresen tartok foglalkozásokat a Codecool programozóiskola diákjainak is, szerintem ez a leghálásabb feladataim egyike.
Ami a sötétben rejtőzködik című novellakönyv sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Ha visszagondolok, az az érzésem, hogy nagyjából egy évig írtam, viszont ez meglepően távol áll a valóságtól. 2022 márciusában kezdtem el az első novellát, és október-november táján fejeztem be az utolsót, szóval nagyjából fél év volt. Alapvetően az a tapasztalatom, hogy terjedelemtől függetlenül bármit ír az ember, az kutatómunkát igényel. Azt mondanám, hogy a novellák közül mindössze a harmadik – az Összetört szívek – igényelt a hosszához képest relatíve sok kutatómunkát. Sok fizikai jelenségnek mélyebben utána kellett néznem, amiket nagyjából ismertem, de nem voltam elég biztos a tudásomban.
Ez a könyv egy sorozat része, hány részesre tervezed?
Szerintem a novellák világának többségében lenne még mit elmesélni, én pedig szeretem ezeket bontogatni. A Mélység c. novellában például rengeteg olyan szereplő volt, akik a főhős történetében csupán mellékszereplők voltak, azonban nekik is megvan a maguk múltja, jelene és jövője, amik megérnének egy saját írást. Az Evergreen hőse, Lucas is érdemelne egy folytatást, bár előreláthatólag sosem fogja megkapni. Ami az utolsó novella – Aaron Hunter, az újságíró – egyik szereplőjét, Clarissát illeti, az ő eredettörténetét kibontó íráson jelenleg is nagy erőkkel dolgozom. Persze rengeteg, a novelláktól független ötletem is van, szóval nehéz megmondani, mi fog ténylegesen megvalósulni, és mi nem.
Gondolt-e már arra, hogy nyomtatott formában adod ki?
Annyira nem foglalkoztat a téma, az én véleményem az, hogy a nyomtatott forma olyan, mint a szivárvány, aminek nincs egy arannyal teli üst a tövében. Túl a nyomtatási költségen és a kivágott fákon egyéb olyan dolgokat is felvet, amikkel nem szívesen foglalkoznék. Régebben jelent meg egy könyvem nyomtatott formában, és nem meglepő módon minden ismerősöm dedikált példányt szeretett volna. Nem szeretek dedikálni. Ha lehetek teljesen őszinte, engem boldoggá tesz, hogy egyelőre csak e-book és hangoskönyv formájában érhető el.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Szeretem azt hinni, hogy nagyjából fele-fele arányban. Ha valamilyen fantasztikus elem be is kerül valamely írásomba, azért szeretem, ha az attól független részek továbbra is a valóság, a természet, a fizika törvényeinek megfelelően működnek. Fontosnak tartom a koherens világalkotást is. A helyszínek sokszor kitaláltak, leginkább azért, hogy ne kelljen térkép előtt ülve írnom. Ez nekem is ad némi szabadságot, és közben nem kell azon aggódnom, hogy egy létező település lakói egy napon panasszal élnek, amiért valótlanul mutattam be az otthonukat. A legutóbbi novelláskötetem során kifejezetten sokat kísérleteztem a valóságot és képzeletet elválasztó határvonallal, és megkockáztatnám, hogy az arányok tekintetében nem lett két egyforma mű benne. Amit még a valóság szempontjából fontosnak tartok, hogy nagyon sok olyan helyzet vagy interakció van egy-egy történetben, amit szinte változtatás nélkül a saját életemből emelek át. Szerintem ezek a beszélgetések, szituációk valóságossá teszik a tetőpontok közti „intermezzo”-kat.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Egészen kiskoromtól kezdve szerettem történeteket elmesélni, akár sajátot, akár már létező hősök történeteit másképpen. Ez utóbbi valamennyire meg is maradt a mai napig, szeretek közismert témákat viszonylag egyedi nézőpontból bemutatni. A Mélység c. novellában például a vallás és az ember kapcsolatát vizsgáltam, az Összetört szívekben a tudomány határain elmélkedtem.
A valódi írást, azt mondanám, kamaszkoromban kezdtem. Hogy miért, azt nehezen tudnám megmondani, számomra valahogy van egy szépsége annak, ha egy kerek, egész történet összeáll a fejemben, és sikerül megörökítenem. Ha tudnék rajzolni, biztos inkább lerajzolnám őket, mert az gyorsabban menne. Ennek hiányában kénytelen voltam azzal főzni, ami a rendelkezésemre állt.
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Egyelőre nem. Így is elég sok minden keveredik szerintem egy-egy írásomban, ha nem figyelek oda. Horror, thriller, fantasy, sci-fi… Szerintem az egyik legtisztább érzés a világon a félelem. Általában, amikor írok, ennek valamilyen formáját igyekszem átadni az olvasónak. Főleg olyan formáit, amiről tudom, hogy már mindenki szembesült vele élete során. Pattanásig feszült idegek, mielőtt kinyitunk egy ajtót vagy egy szekrényt. Sűrű szívdobogás, miközben végigsétálunk egy sötét folyosón. Vagy az a kellemetlen érzés, mikor látszólag minden rendben van, de mégis tudod, hogy valami rossz fog történni. Szerintem ilyen érzések átadására ezek a zsánerek a legmegfelelőbbek, ezért egyelőre nem tervezek szakítani velük.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Itt fontos elkülöníteni, mit értünk befejezés alatt. Számomra ugyanis a folyamat legnehezebb része az utólagos átolvasásokat végigcsinálni. Az elütések, esetleges helyesírási hibák kijavítása gyors és könnyű folyamat, a probléma mindig akkor kezdődik, ha stilisztikailag kezdem el javítgatni. Tudom, hogy akárhányszor olvasom át, mindig lesznek olyan részek, ahol elégedetlen vagyok a megfogalmazással, a kifejezésmóddal. Gyakran átírom, és következő átolvasásra rájövök, hogy sokkal rosszabb lett. Azt szoktam mondani, ez a része a könyvnek sosincs befejezve, csak abba van hagyva. Tehát a kérdésre a válasz: az utolsó karaktert leütni kellemes, felszabadító érzés. Az utolsó átolvasás végére érni inkább olyan „végre szabad vagyok”, de közben mindig ott marad egy kis szorongás is bennem. Tudom, hogyha még egyszer átolvasnám, biztos lenne még valami, amit megint át akarnék írni.
Hogyan jutottál Helma kiadóhoz? Illetve, akik szeretnének bejutni mit, kell tenni?
Ebben sajnos keveset tudok segíteni, valójában a Helma kiadó, azon belül Pregh Balázs keresett meg 2022 elején. Korábban elértem egy előkelő második helyezést az évente megrendezésre kerülő Preyer Hugo novellapályázaton, ezért a pályázat weboldalán azóta is szerepelek a díjazottak között. Balázs ez alapján talált meg, és kötött össze a kiadó ügyvezető igazgatójával, Dvariecki Bálinttal. Éppen abban az időben kezdtem a jelenlegi munkahelyemen dolgozni, szóval cseppet sem terveztem komolyabban visszatérni az íráshoz, a napjaimat kitöltötte a munka. Viszont mikor Bálint ismertette a Helma kiadó célkitűzéseit, szóba került az is, hogy igyekeznek látássérültek és vakok számára „fogyasztható” tartalmat gyártani – ezért főként e-book és hangoskönyv formában adnak ki műveket. Mivel a menyasszonyom szintén látássérült, azonnal szimpatikus lett a kiadó, és – ha jól emlékszem – azon melegében rábólintottam a lehetőségre. Vicces tény, hogy akkoriban nem is volt semmiféle kész mű a kezemben, ezután kezdtem csak el írni a kötet első novelláját.
Ezt természetesen azóta sem bántam meg, rendkívül kedves és korrekt emberek dolgoznak a kiadónál, öröm velük együttműködve haladni. Ami a bejutást illeti, a Helma kiadó honlapján van egy külön rész új szerzőknek, ahol egy egyszerű internetes űrlap segítségével lehet jelentkezni.
Nem gondolkodtál még írói álnéven? Ha esetleg írói álneved van, miért választottad?
Sokat gondolkodom rajta, leginkább azért, mert írás közben olyan gondolatokat osztok meg, amiket a mindennapi életben jellemzően nem. Ezért nem is vagyok oda érte, ha az ismerőseim által ismert Kozári Bálint keveredik az íróval. Viszont ezen egy álnév aligha segítene, inkább igyekszem a nagy egészre figyelni, és megpróbálom a saját nevemet írói névvé tenni. Ha eljönne az a pillanat, hogy többen ismernék a nevemet az írásaim miatt, mint bármi más okból, akkor az megoldaná a problémát. Persze ha ez valaha be is fog következni, akkor nem mostanában.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Nem, tizenöt évesen még biztosan nem, akkoriban a fantasyt imádtam a legjobban. Szerintem valamikor tizenhét-tizennyolc éves koromban kezdődött a szerelmem a félelem érzésével, azóta viszont szinte mindig azon dolgoztam, hogy ezt valamilyen formában átadhassam.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nagyszerű. Én nagyon szeretek tartalmat gyártani, és mindig úgy vagyok vele, ha mindössze néhány embernek tetszik vagy okoz pár jó pillanatot, akkor már megérte dolgozni vele.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Ha impulzívan írok valamit, akkor tudom, hogy azt sosem fogom megjelentetni sehol. Most már tudom, de az eddig vezető út sok csalódással volt kikövezve. Az a probléma, hogyha egy adott érzelmi állapotban megszáll az ihlet, és írok valamit, ami abban a pillanatban egyébként nagyon jónak tűnik, az pár nap múlva már egyedül azért fog vállalhatónak érződni, mert én emlékszem arra az állapotra, amiben írtam. Felelevenít bennem kellemes emlékeket. Más viszont nem élte azt át, szóval ők simán csak nem fogják élvezni.
Ha pályázatra írok – vagy bármilyen más formában azzal a céllal, hogy megjelenjen valahol –, akkor száz százalékban mindent szeretek megtervezni, akár hagyom is magamban érni heteken át, hogy biztosra menjek: amit ma kitaláltam, az két hónap múlva is tetszeni fog, nem kell letagadnom.
Nemrég egy fiatal írópalánta kikérte a véleményemet az írásai kapcsán, nekem pedig nagy gyengeségem, hogy imádok tanácsot adni. Ő kifejezetten impulzív író, minden egyes írása egyfajta felfokozott érzelmi állapotban történik, és azt próbálja megörökíteni. Tetszettek a művei, némelyik annyira, hogy arra biztattam, foglalkozzon még vele, mert simán lehetne belőle egy novella vagy regény, ami önmagában is megállja a helyét. A válaszaiból viszont úgy vettem ki, már nem szeretne tovább foglalkozni ezekkel, nem szeretne változtatni rajtuk. Sajnos ez jól összefoglalja, miért nem lehet csak impulzívan írni: azok nem olyan művek, amikkel később szeretnénk foglalkozni. Vagy már nekünk sem tetszik annyira, vagy pedig nem akarunk rajta változtatni, mert számunkra az egy adott érzelmi pillanat hiteles megörökítése. Akárhogyan is, általában a fiókban marad. Ezzel persze semmi gond nincsen, én magam is szoktam hirtelen felindulásból írni, de mindig előbb tisztázom magamban: ez nem lesz kiadva, nem fog megjelenni, nem megy pályázatra. Ez csak az enyém.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Szeretem azokat a jeleneteket, ahol egy olyan érzést próbálok leírni egy cselekménysorral, amit egyébként nehéz lenne szavakba önteni. A novelláskötetnél maradva jó példa erre, amikor Lucas a hangok forrását kutatja, vagy amikor Dick az ágyneműs ládát pakolja ki. Ha azt mondanám, hogy „éreztél már olyat, hogy keresel valamit, és aztán egyre közelebb és közelebb érsz, amikor pedig azt hiszed, már nem juthatsz közelebb, akkor még közelebb jutsz?”, az olyan bugyután hangzik, és szerintem a legtöbb ember nem értené, mire gondolok. Viszont a cselekménybe ágyazva lehetséges, hogy olyan kellemes, bizsergető érzést vált ki: „ilyen már velem is volt”.
A lezárások mindig nehezen mennek. Főleg azért, mert ha rajtam múlna, én sosem zárnék le semmit, a végtelen folytatásokban hiszek. Ennek ellenére néha erőt veszek magamon, és úgy fejezek be egy történetet, hogy minden szálat elvarrok.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Az örök kérdés, amire mindenki kíváncsi – én is. Azt mondanám, az ideális folyamat a következő lenne: találok egy múzsát, egy inspiráló személyt, aki megihlet. Elgondolkodom rajta, hogy ő milyen helyzetben tudna kiteljesedni. Elhelyezem térben és időben, és ha úgy érzem, ez kevés, akkor köré álmodok egy világot. Ez a világ eleinte tökéletesen szinkronban van az illetővel, és adok pár napot az elképzelésnek: ha bármilyen bonyodalom eszembe jut, ami egy érdekes történetet eredményezve, akkor elkezdem kidolgozni, egyébként újragondolom a világot.
A valóságban persze ez ritkán történik meg, sok történetemben egyáltalán nincs olyan szereplő, akit egy valódi emberről mintáztam, vagy csak egy-egy mellékszereplő. Ezek a történetek általában egy kisebb fajsúlyú inspirációból erednek, ez szinte bármi lehet: egy kép, egy kifejezés, egy beszélgetés, amit hallottam az utcán sétálva… A kötet utolsó novellája esetében például az egyetlen kiindulási alapom az volt, hogy milyen lenne, ha egy nárcisztikus személy olyan hatalomhoz jutna, amellyel kiélheti a legvadabb vágyait is. Emellett tudtam, hogy a maffiáról is szeretnék írni, és szerettem volna egy Clarissához hasonló karaktert. Mindent ebből raktam össze a tervezés stádiumában.
Persze ez még mindig nem a vége, mert előfordul az is, hogy menet közben döntök úgy, hogy a cselekmény túlzottan lapos, banális, nincsenek benne valódi fordulatok. Így történt az Összetört szívek esetében is, kénytelen voltam a történet második felét teljesen átírni. Ha pedig nincs kedvem átírni, akkor egyszerűen megy a kukába, és az egész folyamat újrakezdődik.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Jelenleg senki, de ezen egyébként változtatni szeretnék. A folyamat úgy nézett ki a legutóbbi kötet esetében, hogy megálmodtam, megírtam a novellát, addig csiszolgattam, hogy én már valamennyire elégedett legyek vele, ekkor küldtem el Bálintnak, és ő, mint a kiadó hangja, adott visszajelzést. Mostanság viszont egyre többet gondolkodom azon, hogy jó lenne néhány olyan ember, akik menet közben is hozzászólnak, akár fejezetről fejezetre – vagy tartalmi egységről tartalmi egységre –, és ezáltal már menet közben is formálódhatna a történet a visszajelzéseik alapján. Persze sok minden máson is szeretnék változtatni a folyamat kapcsán, de nincs rá garancia, hogy valóban fogok is.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Nemrég töltöttem pár napot a szüleimmel, amikor már a kezemben voltak a kérdések, szóval édesanyámtól megkérdeztem ezt. Azt válaszolta, hogy nagyon örült, és mindenkinek dicsekszik vele azóta is. Szerintem ez a családom többségére igaz. A menyasszonyommal, Rékával már jó néhány éve együtt élünk, szóval talán őt érintette legközelebbről az írás folyamata. Általában este vonultam el írni a dolgozószobámba, de ezt sosem nehezményezte, mindig mindenben támogatott, és szinte napi szinten jelezte, mennyire büszke rám – pedig akkor még csupán az írás stádiumában voltunk, nem is lehettünk benne biztosak, hogy valóban ki lesz adva. Nyáron a nagy melegben kifejezetten nehezen tudok bármire koncentrálni, még este is nagyon nyögvenyelősen megy az írás, napi 2-3 oldal helyett már az is csoda, ha háromnegyed oldalt megírok két-három óra alatt. Emiatt sokat nyavalyogtam, mert kellemetlennek éreztem, hogy már egy hónapnál is több eltelt, de még semmit nem tudtam felmutatni a kiadónak az új novellával kapcsolatban. Réka szerencsére ilyenkor is mindig mellettem volt, és megnyugtatott.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Ez a kérdés kifejezetten érzékeny pontra tapintott. Sajnos az idei projektek nem úgy alakultak, mint év elején terveztem. Korábban egy Helmás podcast során nyilatkoztam ezekről a tervekről, az új regényötletemről, amelyet meg szeretnék valósítani. Nem sokkal később bele is vágtam, de az első két-három fejezet után több okból is kénytelen voltam pihenőpályára tenni ezt a könyvet. Ezután belevágtam abba a regénybe, amiről már korábban írtam, amely Clarissa háttértörténetét hivatott kibontani. Ennek már több, mint a fele kész, szóval nincs kizárva, hogy még az idén lesz belőle egy kész kézirat, amit bemutathatok a kiadónak. Ha így is lesz, idén már biztos nem lesz belőle kész e-book, szóval azt mondanám, idén már ne nagyon várjatok tőlem semmit.
Ezt leszámítva azt tudom üzenni az olvasóimnak, amit általában szoktam ilyen helyzetben: tartsuk a kapcsolatot! Ha olvastátok a művemet, nagyon hálás vagyok érte, ha pedig még véleményetek is van róla, ne habozzatok megosztani azt velem! Az olvasói vélemények alapján tudom felmérni, hogy Titeket mi érdekel, és nem kevesebbet állítok, minthogy ez befolyásolhatja, hogy bizonyos történetek milyen sorrendben készülnek el, vagy elkészülnek-e egyáltalán.
