 |
Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
Hűűű, na, ez az a kérdés, amire sose tudom, hogy röviden vagy hosszan? Mennyi az, amennyi még érdekli az embereket?
De hogy a kérdésre is válaszoljak: Egerben élek a férjemmel és a kutyáinkkal, és most már második éve, hogy főállásban, csak és kizárólag könyvekkel foglalkozom (nem csak íróként, ugyanis 2018-ban elvégeztem a szerkesztőképzést, és rájöttem, hogy eddig nagyon nem azokban a munkakörökben dolgoztam, amit igazán szerettem. Most viszont a hobbim gyakorlatilag a munkám, és képes vagyok bárhol, de tényleg bárhol, akár nyaralás közben, vagy a fürdőkádban ázakodva is dolgozni – meg egyéb, kétbetűs helyeken is).
Az Árnyak hangja című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Bevallom, a kutatómunka annyira nem az én terepem, talán pont ezért is
szerettem meg a fantasy zsánert, és nem mondjuk a történelmi romantikust, mert
itt saját magam alkotom a világokat, én hozom a törvényeket.
Ettől függetlenül (vagy pont ezért?) épp a világépítés az, ami számomra a legnehezebb, mert én megrögzötten karakterközpontú író vagyok.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Majdnem, leírtam, hogy 100% fantázia, hiszen az Árnyak hangja is egy ízig vérig, a valósághoz cseppet sem kapcsolódó fantasy, és a már sokat emlegetett „sárkányos” regényem is az, de aztán eszembe jutott, hogy igazából az írói pályafutásom nem is regényekkel, hanem novellákkal kezdődött, és amelyek kötetben megjelentek, ott viszont túlnyomórészt a hétköznapokban játszódó, valósághű írásaim vannak, de az online elérhető novellák közt is a fantasy a kevesebb.
És igazából regényt is tervezek
olyat írni, amely a valóságban játszódik, de ilyen kérdés úgy is lesz.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
A könyvek szeretete az szerintem azóta megvan, hogy megtanultam olvasni, és írással is próbálkoztam a középiskolában, egyetemen (Resident Evil fanfic), csak épp sose gondoltam, hogy a fiókon túl bárkit is érdekelne.
Aztán amikor belecsöppentem a szerepjátékok világába, elkezdtem a kalandjainkat leírni, a játékostársaim elolvasták, és jól felbiztattak, hogy ez jó, miért nem próbálok meg kiadót keresni.
Így akadtam rá az Aranymosás pályázatra, amire gyorsan be is küldtem az egyik regényemet. Komolyan elhittem, hogy én egy csodát alkottam, és így a semmiből majd jól megnyerem a pályázatot, kiadják a könyvemet, amihez már a folytatás is kész, és hipp-hopp híres író leszek.
Na, igencsak meglepődtem, amikor már az előszűrésen kiesett a regény.
Viszont két dolog miatt folytattam. Az egyik az egy komment volt valamelyik másik regényrészlet alatt, ahol egy szerkesztő rámutatott, hogy az írás is egy szakma, és tanulható. A másik dolog pedig a fene nagy makacsságom volt, hogy csakazértis megmutatom, hogy író leszek.
Más zsánerben is tervezted már kipróbálni magad?
IGEEEEEN!
Sőt, igazából múlt időben jobb is lenne, mert már több zsánerben kipróbáltam magamat, novellák terén jó pár realista young adult, new adult írásom megjelent (nyomtatott és online antológiában, honlapokon, volt, amelyikkel díjat is nyertem), de például az egyik Aranymosás pályázatra sci-fi regénnyel pályáztam.
És azt meg is tanultam, hogy a sci-fi az nagyon nem az én terepem.
De több, a való világban játszódó regényhez is van már ötletem (ez pszichothriller lesz majd), és még több fantasyhoz, urban fantasyhoz, misztikus romantikushoz, sőt, van, amit el is kezdtem kidolgozni.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Mámor, öröm, megkönnyebbülés?
Igazából fogalmam sincs, mivel annyi ötletem van, és nagyon sokszor nem is csak egy regénnyel foglalkozom egyszerre, hanem lehet, az egyiknek írom a cselekményvázlatát, a másikat már dolgozom ki, a harmadikkal csak szórakoztatom magam elalvás előtt, hogy nálam nincs olyan, hogy valamit befejeztem. Sőt olyan is van, hogy azt hiszem készen van, aztán két hét múlva eszembe jut valami, hogy úúú, ezt még bele lehetne írni, és milyen jó fordulat lenne…
Úgyhogy igazából azt mondanám, hogy én nem befejezem, hanem elengedem a regényt, amikor leadom a kéziratot a kiadónak.
(Bár amíg nem kapok lektori véleményt rá, addig is simán hajlamos vagyok beleírni.)
Miért pont ezt az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?
A kezdetekben még álnéven írtam, az első online novelláim Fabyen néven jelentek meg. Ez az egyik Vavyan Fable regény női szereplőjének a neve, aki történetesen szintén író.
Viszont mivel kiadó is létezik ezen a néven, nem akartam ezt használni az összecsengés miatt. A saját nevem meg tartottam szerencsésnek, mivel szerkeszteni, fordítani azt használom, és el akartam valamilyen szinten vonatkoztatni egymástól a két énemet, az írót és a szerkesztőt (és nem, nem vagyok tudathasadásos. Vagy ki tudja..)
Úgyhogy jött a dilemma: mi legyen? A külföldi csengésű nevek népszerűek, és olyankor, amikor valakinek van valami kötődése az adott nyelvhez, néphez, tök jó ötletnek is tartom, sőt az is nagyon tetszik, amikor valaki gyakorlatilag a saját nevét fordítja le, de az én nevem nem olyan, amit le lehetne.
Sok írónál láttam monogramos megoldást, ami nagyon megtetszett, és végül a saját és a férjem vezetéknevét tettem a Patrícia elé.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Nem tagadom, hogy igen, a fantasy az a zsáner, ami igazán elvarázsol (amióta 12 évesen elolvastam Vavyan Fable Varázscsók című regényét), de egyébként olvasóként is eléggé mindenevő vagyok, úgyhogy íróként is szeretek kísérletezni.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Egy hullámvasút. Nem csak maga a megjelenés, de az előtte-utána időszak.
Ugye az Árnyak hangja a Maxim kiadó első regénypályázatának a nyertese volt a Dream Könyvek kategóriában, de ugyanebben az évben egy másik regénnyel (a sokat emlegetett „sárkányossal”) az Aranymosás pályázatra is jelentkeztem, ami a Maxim kiadóval szemben egy nyílt pályázat volt, ahol a honlapon, nyomon lehetett követni a továbbjutó regényeket.
Amikor kikerült, hogy az előszűrésen túljutottam, még nem igazán örömködtem, mert ez olyan léc, amit már többször is megugrottam, de amikor megkaptam az első pozitív lektori véleményt, már nagyon felvillanyozott a dolog, mert idáig még sose jutottam el.
Aztán jött a hír, hogy a Maxim pályázatán is megvolt az előszűrés, és az Árnyak hangja továbbjutott.
Csakhogy utána jött az Aranymosásnak az az ominózus befagyasztása, amit nagyon sok író megsínylett, nagyon sokáig semmit nem tudtunk, mi lesz a pozitív lektorit kapott regényekkel, így amikor a Maxim kiadó döntése megszületett, és kiderült, hogy ki fogják adni az Árnyak hangját, nem is igazán tudtam sem felfogni, sem örülni neki.
Igazából nem kevés idő kellett, mire meghoztam a döntést, és visszaléptem az Aranymosás pályázatról, mert amikor a legeslegelső alkalommal jelentkeztem, elhatároztam, hogy én bizony a KMK-nál akarok megjelenni. Ez olyasmi volt, amit el kellett tudni engedni, hogy tovább tudjak lépni, de nem bántam meg, mert így maximálisan az Árnyak hangjára tudtam koncentrálni.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Amikor elkezdtem írni, „hólabdás” író voltam, szabad utat adtam a karaktereimnek, menjenek, amerre szeretnének. Na, jól szét is kóricáltak, nem győztem őket levadászni. Mai napig van olyan regényem, amivel nem tudom, mit kezdjek, a felénél úgy elmásztak a szereplők, hogy utol se értem őket.
Igazából pont az Árnyak hangja volt az, aminél kipróbáltam egy másik módszert.
Nem titok, hogy rengeteg írós kurzust elvégeztem, többek között egy dramaturgia kurzust is, ahol szorgalmi feladat volt, hogy dolgozzuk ki egy regény cselekményvázlatát. Na ebből született az Árnyak hangja.
És igazából rájöttem, hogy nekem így sokkal könnyebb írni. Úgyhogy először mindig felépítem a cselekményvázlatot, és csak amikor úgy érzem, hogy a történetvezetés logikus, a világnak ismerem az alappilléreit, akkor kezdem el ténylegesen írni a regényt. Még így is van, hogy menet közben jut eszembe ez vagy az, ami miatt borulnak dolgok, de így lényegesen kevesebbet kell a del gombot használnom.
Viccen kívül elárulom, hogy a „sárkányos” regényemet kétszer kompletten át kellett írnom, egyszer pedig „csak” a felét (az „apróbb” átírásokról ne is beszéljünk ). Amikor elkezdtem írni, még a hólabdás módszerrel írtam, pluszban erős volt a szerepjátékok hatása, ezért gyakorlatilag „kalandoztak” a karaktereim, nem volt központi szál, nem volt fókusz.
Amikor már csak a „felét” kellett átírnom, akkor pedig a béta olvasóim jelezték, hogy „ugye tudod, hogy a karakter a regény felénél eléri a célját?”. És igazuk volt! Pedig akkor már szerkesztőképzésre jártam, de az ember a saját regényét akkor is teljesen máshogy látja. Ezért van még a legjobb íróknak is szerkesztője.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
Ó, nagyon is vannak kedvenc jelenetek! Pont az ilyenekkel szoktam magam elszórakoztatni elalvás előtt. Aztán magamra vessek, ha annyira izgalmasak, hogy nem hagynak aludni.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Eddig minden írásomnál egy apró momentum volt, ami elindította az egészet, ami kb. derült égből villámcsapás. Bármikor, bárhol eszembe juthat (ezért van egy külön dokumentum „ötletek” címszóval).
Volt olyan novellám, ahol egy dal indította el, volt olyan, amikor egy jól hangzó, pár soros párbeszéd.
Az Árnyak hangjánál konkrétan azt a jelenetet láttam magam előtt legeslegelőször, amikor a férfi főszereplőt, Killiant másnaposan, a saját vérétől és hányásától mocskosan felkísérik a bitófához. És nem, ez nem valami jó kis cliffhangeres végként jelent meg előttem, hanem, hogy innen indul a története.
Úgyhogy nekem már csak azt kellett kitalálni, miért akarják felakasztani, hogy akadályozhatnám meg, egyáltalán miért akarná bárki megakadályozni, stb…)
Amikor kipattan a szikra, és nekiülök a cselekményvázlatnak, nekem a rengeteg-rengeteg „miért”-re kell megkeresnem a választ.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Szerintem nem csak egy jó szerkesztő kell minden írónak, de megbízható béták is. Ahogy már egy korábbi kérdésnél említettem, pont a béták mutattak rá egy óóóóriási dramaturgiai hibára a „sárkányos” regényemben, ami az én szememet nem bökte ki.
Úgyhogy egy jó béta aranyat ér!
És én nem tudok elég hálás lenni azoknak az embereknek, akik elolvasták a regényeimet, és segítettek is abban, hogy jobbá váljanak, úgyhogy ezúttal is köszönet neki (név szerint mindenkit végigvenni nem szeretnék, már csak azért sem, mert nem tudom, ők mennyire szeretnék, ha megemlíteném őket, de remélem, hogy magatokra ismertek .)
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Azt hiszem, elmondhatom, hogy megdöbbenéssel.
Egyrészt jó kis introvertálthoz méltóan én mindig is zugíró voltam, csak a fiók ismerte a titkaimat, másrészt például az irodalom sose tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Nem véletlen, hogy teljesen más irányban végeztem egyetemet, és dolgozni is teljesen más területeken dolgoztam.
De tegye fel a kezét, aki 18 évesen pontosan tudja, mi szeretne lenni. Mert én bevallom töredelmesen: fogalmam sem volt.
Sőt, igazából még amikor az írói utamat keresgéltem, tanultam, próbálkoztam a különféle pályázatokon, akkor sem igazán hittem, hogy ez oda fog kilyukadni, hogy a könyvek az életem minden percének a részei lesznek.
A szerkesztőképzésre is azért jelentkeztem, mert íróként akartam jobbá válni azáltal, hogy megismerek egy másik perspektívát. Csak amikor megkaptam az első (majd a második és a harmadik) szerkesztői, lektori munkára a felkérést… a dolog szerelemmé változott.
Mit üzensz az olvasóidnak?
Sose adjátok fel az álmaitokat!
