Lichter Péter
33 klasszikus avantgárd film
Megjelent!
Prae Kiadó, 16:9 Könyvműhely, 2026
Szakmai lektor: Gelencsér Gábor
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Fülszöveg
Mi az avantgárd film?
Szinte minden, a témába vágó szakirodalom e kérdés megválaszolásával indít, jóllehet az avantgárd és kísérleti filmek több mint száz éve léteznek, és immár legalább fél évszázada rendszeresen foglalkoznak velük filmtörténészek és filmkritikusok. Sőt, az utóbbi években a körülöttük zajló filmtudományos diskurzus mintha még inkább felélénkült volna. Ennek ellenére ez a filmcsoport – vagy filmkészítési gyakorlat – valószínűleg a filmtörténet egyik legnehezebben definiálható jelensége. Ennek oka, hogy az avantgárd és kísérleti filmek lényegüknél fogva kerülik a megszokott kategóriákat: alapvetően nem mesélnek történetet, sőt gyakran „hagyományos” szereplőik sincsenek, vagyis teljes mértékben szembemennek az általunk ismert filmkészítési és filmnézési normákkal. De miért születtek meg ezek a különös mozgóképek, és hogyan jöttek létre? Mi a lényegük? Mitől izgalmasak? És egyáltalán: miért érdemes nézni őket? Ez a könyv – a maga töredékes módján – a kiválasztott harminchárom filmen keresztül próbál választ adni ezekre a kérdésekre.
A szerzőről
A szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.
Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), Kubrick-akció (2021), A hollywoodi alakváltó (2022), 52 humoros film (2022), Az amerikai film rövid története (2023), 52 érzéki film (2023), Doktor Horror (2024), Frankenstein eksztázisa (2024), A VHS gyermekei (2024), A detektív, aki tintahalakkal álmodott (2025), Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek (2025), A detektív, aki baglyokat filmezett (2026)
Részlet a kötetből
Hans Richter: Ritmus 21 (1921)
Kezdetben csak fény volt és sötétség.
Felberreg a vetítőgép. Vibráló fénypászma hasítja át a moziterem poros levegőjét. A formák egyszer csak életre kelnek: egymás árnyékába harapó kockák, a semmibe nyíló szeszélyes perspektívák, a tér mágikus örvénylései. A film megtalálta lényegét: a mozgás örömét, a ritmus extázisát, a formák karneválját.
A mozivászon nem pusztán egy üres felület, ami egy sötét teremben, néhány tucat szék elé állítva várja a vetítést, hanem forradalmian új érzéki tapasztalatok tárháza, az esztétikai felforgatást és a fekete mágiát ötvöző új művészet kapuja. Ez a mindent megváltoztató felismerés hajtotta a tízes-húszas évek művészeit, akik nem elégedtek meg a legfilmezett színházzal és a mozgóképpé alakított irodalommal, hanem meglátták az új médiumban a lehetőséget, hogy valóban egy új művészetté, a hetedik művészetté váljon. Ehhez viszont meg kellett találniuk az esszenciáját: mi teszi a filmet igazán filmmé? Mi a lényege? Mi a filmszerűség abszolútuma? Ezek voltak az avantgárd filmesek legégetőbb kérdései.
Nehéz elképzelni, hogy pontosan mit is élhettek át a korai absztrakt filmek legelső nézői. A kulturálisan rendkívül termékeny húszas években járunk: ekkoriban a modern irodalom, a zene és a képzőművészet úttörői korábban soha nem ismert ösvényeket fedeztek fel, de a film még mindig alig tudta elhagyni a társművészetek mankóit. Nem a mozi volt a határfeszegető esztétikai tapasztalatok otthona: a kulturális elit nem is tekintette többnek a filmet, mint látványos technológiával feltupírozott cirkusznak, a vásári mutatványosok legújabb bűvésztrükkjének. Más fiatal művészekhez hasonlóan egy harminchárom éves, német festő viszont nem így gondolta: Hans Richter (1888–1976) a festészetének érzéki kiterjesztését látta a mozgókép médiumában. Richter eleinte az expresszionista irányzat hatása alatt alkotott, majd a tízes évek végén a dadaizmus és a konstruktivizmus esztétikai irányelvei tettek rá mély benyomást. Akkor jött Richter első igazi művészi áttörése, amikor a svéd festőművésszel, Viking Eggelinggel (1880–1925) papírszalagokra festett absztrakt képekkel kísérletezett. „Az az ötletünk támadt, hogy hosszú papírszalagokra tudatosan készítsünk folytatólagos, összefüggő folyamatot formákból és formák csoportjaiból – ezek voltak az első »filmszalagjaink«” – írja Richter a memoárjában.[1] Egy ihletett pillanatban zseniális ötletük támadt: mi lenne, ha a képeket nem papír, hanem celluloidszalagra rögzítenék? És mi lenne, ha ugyanezeket a képeket megmozdítanák? Ekkor született meg (újra) az absztrakt film.
Megvásárolható a kiadó webáruházában
