Lichter Péter
A detektív, aki baglyokat filmezett
Megjelenik április 9-én!
Prae Kiadó
Prae Kiadó, 2026
Szerkesztette: Péczely Dóra
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Könyvbemutató a Tavaszi Margón
Időpont: április 11., szombat 19:00-19:45
Helyszín: Margitsziget, Kristály, Könyves Magazin színpad
A szerzővel Kránicz Bence beszélget.
Fülszöveg
Lichter Péter filmrendező és felesége, Léna a horvát tengerpartra tartanak, hogy előadást tartsanak egy fesztiválon. A festői Velun szigete azonban hamar megmutatja sötétebb arcát: a rendezvény nem csupán vetítésekből és szakmai beszélgetésekből áll, hanem kísérlet is, amely film és valóság határait feszegeti.
A helyi szervezők olyan módszerekkel próbálnak „tökéletes filmélményt” teremteni, amelyek nemcsak szokatlanok, hanem nyugtalanítóak is. Ahogy telnek az éjszakák, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szigeten zajló eseményeket veszélyes pusztán művészetnek tekinteni. Valaki – vagy valami – a háttérből irányít, és nem riad vissza a gyilkosságtól sem.
Amikor felbukkan Péter régi barátja, Roger, az ügy új irányt vesz. Roger egy eltűnt diák után nyomoz, és a szálak a sziget elhagyatott belsejébe vezetnek. Bizarr, lidérces élménypark várja őket, a megelevenedett Twin Peaks, ahol a valóság szabályai többé nem érvényesek.
A fordulatokban bővelkedő thriller A detektív, aki tintahalakkal álmodott világát viszi tovább, de önállóan is élvezhető, és újabb rétegekkel gazdagítja Lichter Péter történetét. A regény végére az olvasó egészen másképp tekint majd a kísérleti filmekre… és még a baglyok sem azok, amiknek látszanak.
A szerzőről
A szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.
Lichter Péter filmrendező, filmesztéta, a PTE BTK Filmtudományi Tanszékének adjunktusa, a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei: A láthatatlan birodalom (2016), Utazás a lehetetlenbe (2018), 52 kultfilm (2018), Kalandos filmtörténet (2019, Kránicz Bencével közösen), Steven Spielberg filmjei (2020), 52 hátborzongató film (2021), Kubrick-akció (2021), A hollywoodi alakváltó (2022), 52 humoros film (2022), Az amerikai film rövid története (2023), 52 érzéki film (2023), Doktor Horror (2024), Frankenstein eksztázisa (2024), A VHS gyermekei (2024), A detektív, aki tintahalakkal álmodott (2025), Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek (2025)
Részlet a kötetből
A fogadóbizottság többi tagja is bemutatkozott – természetesen senkinek nem sikerült megjegyeznem a nevét –, és kénytelenek voltunk Wrennel meg a barátnőjével is megismerkedni. Mint kiderült, a lányt Katie-nek hívták, és láthatóan eléggé fárasztotta a felhajtás. Fél percen belül a szemerkélés esőbe váltott, ezért Matthias mindenkit a kikötő melletti belváros felé terelt, hogy minél hamarabb elfoglaljuk a szállásunkat. Lénának sikerült szóba elegyednie az egyik lánnyal – spanyol akcentusa volt, és a fiatal művészhallgatókra jellemző orrpiercinget viselt, az alkarján pedig sűrűn szedett, apró betűs szövegtetoválás futott végig. Matthias eközben Wrenékkel volt elfoglalva, így szerencsére megúsztam a small talkot, amiben mindig borzalmas voltam.
Mizra óvárosa két meredek domb közé szorult: az egyiken egy kolostor állt, cédrusok között kikandikáló tornyát tisztán ki lehetett venni a kikötőből; a másikon egy erődítménnyel megtoldott villaszerű épület magasodott. A kikötőt elhagyva rögtön a zegzugos utcácskák labirintusában találtuk magunkat, ahol két perc után elvesztettem az irányérzékem, és hagytam, hogy a hipnotikusan kanyargó sikátorok testhajlatai beleringassanak valami réveteg állapotba. A bőröndünk görgői kelepelő visszhangot vertek a vadszőlővel benőtt falakon.
Úgy éreztem, mintha egy díszletvárosban bolyonganánk – semmi sem tűnt valóságosnak. Az épületeket nyilvánvalóan csak turisták lakták, a bejáratok mellett csokrokban lógó számzáras lakatok bőséges Airbnb-bevételeket sejtettek. Álmos unalmamban azon tűnődtem, vajon hogyan festhet a város februárban, turisták nélkül: elképzeltem a tengeri szelektől megdermedt utcákat és az esőpermettől megvetemedett épületek kriptáit, ahonnan gyerekkísértetek fojtott kacagása hallatszik. A balkáni gótika titokzatos szépségei – szinte hiányzott ez a kietlenség. A szezon még nem ért teljesen véget, nyilvánvalóan ezért időzítették mostanra a filmfesztivált is: kevés csüggesztőbb dolog van annál, mint amikor egy vetítésen maguk a szervezők teszik ki a közönséget. Volt már részem hasonlóban – végső soron a kísérleti film nem éppen a mozipénztáraknál kígyózó sorokról és az egymást letaposó rajongókról híres –, de amikor az ember napokat utazik azért, hogy a közöny és érdektelenség zsibbasztó mocsarába merüljön, azért az elég lehangoló.
Végre befutottunk a szállodához, ami a maga három emeletével és velencei stílusú homlokzatával az aprócska tér legbüszkébb épülete volt. Régimódi, kovácsoltvas cégér hirdette a nevét: Hotel Dissolve. Ez rögtön kizökkentett az álmos révületből. A név még Hollywood tőszomszédságában is furcsa lenne – hiszen a dissolve mint filmes szakkifejezés nem éppen a glamúrral és a vörös szőnyeges nosztalgiával asszociálható, hanem két kép fokozatos egymásba úsztatását, vagyis „áttűnését” jelenti –, de itt, a horvát tengerparton kifejezetten bizarrnak hatott.
Ahogy beléptünk a bejáraton, nem bírtam ki, hogy kísérőnktől ne kérdezzek rá a névre.
– Elég fura név a Hotel Dissolve. Mire számítsunk alvás közben, dimenziók összecsúszására?
– Annál sokkal többre, barátom – felelte Matthias, a beavatottak irritáló fölényességével mosolyogva. El sem tudtam képzelni, mi lehet „sokkal több” egy mezei dimenzióugrásnál, de gondoltam, idővel majd bölcsebb leszek.
– Amúgy egyszerű a dolog – folytatta Matthias. – A hoteltulajdonos keményvonalas cinéfil. Nézz csak körbe! – A recepcióval szemközt lévő fal felé bólintott, amelyet három hatalmas, bekeretezett poszter borított: a Sztalker, a 2001: Űrodüsszeia és a Kék bársony kissé megsárgult, de jó állapotban megőrzött plakátjai. Léna még mindig az egyik kísérőnkkel beszélgetett, talán udvariasságból, de az is lehet, hogy tényleg érdekelte a másik, nála ezt sosem lehetett biztosan tudni. Nem vette észre a falra akasztott, filmmúzeumba illő dekorációt, ezért finoman oldalba böktem, és lelkesen rámutattam a plakátokra, de nem tudtam kizökkenteni a beszélgetéséből. Matthias közben segített elintézni a becsekkolást, majd a kulcsunkat átnyújtva csak ennyit mondott:
– Menjetek, pihenjetek le. Hatkor találkozunk a szálloda éttermében. Filip és Emma különleges vacsorával fogad benneteket.
– Köszönjük! Ez nagyon kedves tőletek, alig várjuk – felelte Léna minden irónia nélkül. Valahogy az ő szájából minden kedvesség tökéletesen hitelesen hangzott, ami rólam a legkevésbé sem volt elmondható. Tavaly lecserélték az egyetemi honlapra feltöltött profilképeket, ezért minden oktatóról – köztük rólam is – új fotókat készített egy túlpörgött portréfotós, aki olyanokat kurjantott nekem a kattintgatás közben, hogy „Dobj egy mosolyt, haversrác”, meg „Hadd lássam azokat a vakító fogakat”. Csak az ötödik próbálkozásra sikerült valami vicsorfélét kicsikarnia belőlem, miközben teljesen meg voltam győződve róla, hogy mosolygok. A fotós viszont egyre idegesebb lett, mert azt hitte, „direkt nem akarom megmutatni a fogaimat”. Nem tudom, mit várt egy kelet-európai bölcsészkar adjunktusától – talán korábban bekólázott brókerek csapatépítőit dokumentálta.
A Hotel Dissolve méltó volt a nevéhez: már az első pillanatban enyhén tudatmódosult állapotba kerültem. A folyosók padlóját borító szőnyeg mintázata kísértetiesen emlékeztetett Kubrick Ragyogásának díszleteire, szinte magam előtt láttam az egyik lépcsőfordulóban álldogáló ikerlányokat („Gyere, játssz velünk, Peti!”). A szobánkban sem hagyott alább ez a harsány rémálom-esztétika: ahogy benyitottunk, először az előszoba fekete-fehér, cikk-cakkos padlója tárult elénk, aztán a kék bársonyfüggönyök, amelyek súlyos csenddel omlottak az ablakok elé. Az ágy fölött a kamerába révedő, szomorú kutyatekintetű Tarkovszkij portréja nézett vissza ránk, az éjjeliszekrényeken pedig a Biblia helyett Truffaut Hitchcock-kötetének zsebkönyvkiadása hevert. Olyan érzésem támadt, mintha huszonéves énem legvadabb vágyálmába csöppentünk volna – egy díszlethotelbe, amit a tudatalattimból titokban kihalászott tervrajzok alapján terveztek meg –, és ez, nem felejtve a tavalyi eseményeket, nem sok jóval kecsegtetett.
Muszáj volt egy kicsit ledőlnünk. Léna szinte azonnal elaludt, de én is gyorsan átléptem a szokásos délutáni szunyókálás impresszionista REM-fázisába.
Egy világítótorony alatt ültem egy nedves szikla oldalán, és az egymás hátára kapaszkodó viharfelhőket figyeltem. Nem törődtem az esővel meg a viharos széllel. A vállam fölött sirály vijjogott. Hátrafordultam, és a torony bádogajtaja kinyílt. Egy öltönyös alak sziluettje tűnt fel. Természetellenes merevséggel állt, de közben valami alig észrevehető magányt is sugárzott. Megmozdult. Felemelte a kezét. Felém integetett.
Visszaintegettem.
Az alak lassan leengedte a kezét, mintha valaki walkie-talkie-n instruálná a háttérből, majd határozott léptekkel elindult felém. Elöntött a rémület, ami egy pillanatra hidegebbnek tűnt az arcomba maró szélnél is. A hátamban éreztem a kamera elektromos tekintetét és a stábtagok figyelmét. Egy mikrofon szőrös boomja lebegett felettem, akár egy póznára ragasztott döglött mókus. És akkor hirtelen, a semmiből izgatott férfihang harsant a szélben:
– Tessék!
Megvásárolható a kiadó webáruházában
Prae Kiadó
