Lily Brooks-Dalton
Az éjféli égbolt
Tartalom:
Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.
Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.
BELEOLVASÓ
ENGEDÉLLYEL
EGY
Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és
lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint
várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás
ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe,
indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint
egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd
égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az
egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott
ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre. A felhős égbolt szokatlan volt a
tavaszhoz képest. Az obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás
miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák
magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd
követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban
fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó
melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A
nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban.
Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a
tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain
ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A
vidék nem törődött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt
biztos, hogy milyen nap van.
Egy másik életben mindig bepakolta
puha bőrből készült utazó táskáját, ha a környezete elutasította, mint
az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A
bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke
szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt
szüksége költöztető furgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött,
távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról
az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott,
Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába –
mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők
felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének.
Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább
vonzották. Augustine számára ez mindig így ment. A kontinensek és az
országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az,
ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az
egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el
elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja.
Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel
akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy
kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta
venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait,
hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta,
hogy emlékezzenek rá. Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri
szigettenger csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára
érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába
bámulni.
A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik
kiszögellését képezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle
egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult
a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és
egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre, délre, ahol a
tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer;
a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve
mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt.
Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a
bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel
korábban, háborúról szólt. A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy
tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot,
tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és
horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több
kutató felszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni
tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel
tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok
alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a
szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek
között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is
a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az
obszervatóriumot, körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett
épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek,
ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói
ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem
két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A
program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik
frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk
mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre,
mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket, a
könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi
gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott
volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg. A látóhatárra hunyorítva
éppen hogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap
süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott
vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri
éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan
visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár
órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd
az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére
Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél
kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt
elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a
mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét. Michiganben, ahol felnőtt, a tél
gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a
hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak
el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan
irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha
nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a
maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy
jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy
vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és
összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni
hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy
ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz.
Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással
megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni
belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok
nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az
álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem,
bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett
élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása
ilyen irányba görbíteni a száját. Ő sem értette jobban a szerelmet, mint
az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy
alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a
haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég
felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a
kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez
történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy
mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum
ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit
egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is
bánta. Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja
a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett
egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a
doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk
alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a
dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy
frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire.
Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor
odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpróbálta
rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta
a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett
volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni.
Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek
nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága
amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a
következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A
nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a
tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a
gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az
anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára
küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről
emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont,
és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem
volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt
egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre
és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk. A jegesmedve
lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó.
Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta
a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét,
érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a
gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc
évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár
fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a
munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek
óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott
olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen
különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement,
a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak
egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt
szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát
is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min
gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált.
Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán
felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel. Amikor
visszatért az irányító központ tornyához, az ég színe mély alkonyati
sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával a súlyos
acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel korábban. A teste
mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél
becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az
obszervatórium legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget,
ahol a legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány
kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről meg a
melléképületekből: két indukciós főzőlapot, egy hálózsákokból és
göröngyös, egyszemélyes matracokból készített fészket, pár tányért,
edényt és evőeszközt, egy elektromos vízforralót. Augie-nak az összes
lépcsőfokon meg kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik
szintre, becsapta maga mögött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a
meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes
ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a
kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd
letekerte a sálját, és azt is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a
ruháit a kabátakasztókon. Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön
olyan üresnek a helyiség – betöltötte maga körül a teret a saját
nyomaival, hogy üvöltő magánya ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány
flaneling lógott a kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag
pulcsi. Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a
cipzárjával. Utána azt is felakasztotta. Irisnak nyoma sem volt. A lány
ritkán szólalt meg, bár időnként csendben dúdolt, általa kitalált
dallamokat, amelyek mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél
hangjával emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve.
Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem hallott.
Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány mozdulatlan maradt,
úgyhogy most figyelmesen végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást
kutatva, a halk lélegzetvételt. Csak ők ketten voltak az
obszervatóriumban, és a teleszkóp meg a tundra. Az utolsó civil kutató
is már egy éve visszarepült a legközelebbi katonai támaszpontra, onnan
pedig a családjához. Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél
többet senki nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is
kérdezgette a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették,
amit mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni. A légierő egysége,
amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az igazgatói irodába,
mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapitány felolvasta az
összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal arra nézve, mikor és
hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre. – Én nem megyek –
jelentette ki Augustine, amikor meghallotta a nevét. Az egyik katona
felnevetett. Néhány tudós frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem
vette komolyan. De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem
hagyta, hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt
volt a munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül,
és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá. – Nem jövünk
vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türelmetlenül. –
Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy velünk jön
most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A
kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öregembert
látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja, amit mondott.
Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsorgó fogak, összevissza
álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás. A kapitánynak túl sok
dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok
másik ember miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett
elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat
fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi
kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta a
férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges hangon
–
Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a
repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel
kapcsolatban. Nem lesz több járat.
– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértettem. És most menjen a fenébe!
A
kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine elmasírozik,
becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az
obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok
előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között
rohangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban
könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt
motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók
Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem
maradt. A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár
bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy eltűnik
a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe.
A könyvet itt tudjátok beszerezni: