Ismerjük meg közelebbről a meseírókat! Tokody Klára - ("Sose hagyják abba a meseolvasást. Se gyerekként, se szülőként, se felnőttként. A mesék a mai időszűke korban gyors és remek kikapcsolódást jelentenek, és minőségi időtöltést a család számára. ")

Úgy gondoltam, hogy külön rovatban kellene foglalkozzuk a meseírókkal, mely az Ismerjük meg közelebbről a meseírókat!, címet viselné. Noha ritkán olvasok meséket, úgy gondolom, meg kell, hogy mutassam nektek, bizony csodás történeteket alkotnak. Ezért született meg újonnan a rovat. Igyekszem ezáltal minden meseírót megszólaltatni. Ezúttal Tokody Klárát kérdezgettem, akinek Mina és Vidi az óriások nyomában című mesekönyve jelent meg magánkiadásban.Fogadjátok sok szeretettel! 

 

1.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Tokody Klára a nevem, két gyermek édesanyja vagyok, szörfös feleség, Balaton-rajongó, egy multinacionális cég kommunikációs szakértője, blogger, monda-gyűjtő és meseíró. Tevékenységeimnek ihletője a Balaton, télen-nyáron, amikor csak lehet, a Balatonon vagyunk. Sokan szokták kérdezni, hogy mit lehet ott csinálni szezonon kívül, ezért elhatároztam, hogy megmutatom. Így indult a blogom 2017-ben, és mind a mai napig hetente legalább egy cikkel, fotókkal mutatom be, milyen gazdag a Balaton környéke felfedezésre váró csodákban. Mivel mindig is rajongtam a mesékért, Balaton-rajongásom egy idő után balatoni mondagyűjtésbe torkollott, illetve saját meséket is kezdtem írni, szintén Balaton témában: első meseregényemben, ami a Mina és Vidi az óriások nyomában címet viseli, két fonyódi tündér egy régi balatoni monda nyomába ered, ami óriásokhoz köti a Balaton keletkezését.

2.

Milyen érzés gyermekeknek meséket írni? Te magad is olvasol meséket?

Édesanyaként nekem a világ legtermészetesebb dolga, hogy gyerekeknek írok meséket. Hiszen Mina és Vidi története is úgy indult, hogy saját gyerekeimnek meséltem, majd ismerősök biztatására kezdtem ezeket leírni.

Igen, olvasok mind a mai napig meséket, mondákat, mert azt gondolom, hogy felnőttként is van ezeknek a történeteknek üzenetük.

3.

Gyerekkorodban volt kedvenced?

Mesék szempontjából elég szokatlan gyerekkorom volt, hiszen édesanyám nem a klasszikusokat, Grimmet és Andersent mesélte nekem, hanem az Árpád-kori királyok történeteit. A korona és kard mondája, László bölcs döntése, aki nem a daliás, vitéz Álmost, hanem a púpos, ámde bölcs Könyves Kálmánt jelölte utódjául, III. Béla bizánci neveltetése, majd magyar trónra kerülése, a fegyvertelenül az ellenség táborába merészkedő Imre király, aki hitt a Szent Korona erejében, mindezek olyan történetek voltak, amik rajongó kislánylelkemre sokkal nagyobb hatással voltak, mit a Piroska és a farkas. A mai napig majdnem kívülről fújom az Árpád-házi királyok családfáját, és első kedvenc könyvem, amit szerintem százszor is kiolvastam, Lengyel Dénes Régi magyar mondák című könyve. Talán ez vezetett oda, hogy magam is elkezdtem mondákat, legendákat, meséket gyűjteni a Balaton környékéről. 

4.

Milyen együtt dolgozni egy illusztrátorral? Mesélnél kicsit bővebben?

Egy gyerekeknek szóló meseregényben szerintem kulcsszerep jut az illusztrátornak. Főleg az ovis korosztálynak, ahol még a szülők mesélnek, nagyon fontos, hogy látványában szép könyvet nézegethessenek. Amikor illusztrátort kerestem, már elég határozott elképzelésem volt a látványvilágról, és végtelenül boldog voltam, amikor az egyik jelentkező próbarajzán pontosan ez a látványvilág köszönt vissza. Ő volt Elek-Varga Viktória. Viki vegyes technikával illusztrálta kézzel a könyvet, a rajz és a festés ötvözésével. Klasszikusnak vagy hagyományosnak is nevezhető a stílus, és szerintem nagyon passzol a tündérekhez, illetve a monda-alapú történethez.

Az együttműködésünk nagyon harmonikus volt. Annak ellenére, hogy személyesen sosem találkoztunk, hiszen a pandémia alatt dolgoztunk együtt a könyvön, szerintem irigylésre méltó összhang alakult ki közöttünk. Vikinek ráadásul nagyon sok kedves ötlete is volt, és remek karaktereket rajzolt.

5.

Mennyi ideig tart egy mesetörténetet megírni?

Nagyon különböző időtávot ölel fel egy balatoni monda feldolgozása és egy meseregény. A mondák esetében általában a kutatómunka az, ami sok időt vesz el, a megírás már gyorsabban megy. Természetesen itt is előfordul, hogy napokig alakítom magamban a történetet, különösen azoknál a történeteknél, amikor például csak egy mondat az alapja az egész mesének. Például van egy törökkoppányi legenda, ami szerint Szent István megátkozta a törökkoppányi békákat, mert nem hallotta tőlük Koppány hadainak közeledését. Ebből egy kerek mesét nyilván nehezebb kerekíteni, mint amikor egy teljes történet ismert, aminek van eleje, vége, éppen csak szavakba kell önteni. Ez utóbbinál sokszor egy-két óra elég a mese megszületéséhez.

Teljesen más viszont a saját mesék írása. Az első meseregényem, a Mina és Vidi az óriások nyomában hónapokig készült, a Mina, Vidi és a vasszörny rejtélye, ami eddig félig készült el, már két éve ugyanott áll. Ennek persze elsősorban az időhiány az oka, hiszen inkább az első könyvre koncentráltam most, miközben a blogomon is folyamatosan dolgozom. 

 

 

6.

Mit gondolsz, a meseíróknak mennyire nehéz a helyzetük?

Azt gondolom, egyszerre nehéz és egyszerre könnyű. Könnyű olyan szempontból, hogy mesére mindig szükség van, új mesékre is, hiszen a gyerekek világa is folyton változik, ezért a meséknek is változniuk kell. Ugyanakkor óriási a konkurencia, rengeteg mesekönyv jelenik meg folyamatosan a legváltozatosabb témákban és sajnos a legváltozatosabb színvonalon is. Ez pedig rendkívül nehézzé teszi az érvényesülést.

7.

Miért a magánkiadás mellett döntöttél?

Több kiadóhoz is beadtam a meséimet, de mivel egy kivételével még csak választ sem kaptam, végül a magánkiadás mellett döntöttem. Az én könyvem Szerzői kiadású könyvek oldala csapata segített, ők végezték a szerkesztői, korrektori, tördelői munkákat. A magánkiadás nagy szabadságot jelentett számomra, de természetesen nagy feladatot is, hiszen így a finanszírozástól a marketing és értékesítés feladatáig, minden rám hárul. És ez elég sok munkát igényel.

8.

A gyerekeknek, hogy tetszik a mese, amit írsz? Milyen visszajelzéseket kaptál a szülőktől, ill. gyerekektől a történeteidre?

Eddig nagyon pozitív volt a fogadtatás. Volt olyan anyuka, aki elmesélte, hogy míg a tíz éves fia eddig csak a kötelező olvasmányokat volt hajlandó elolvasni, ezt nem tudta letenni, és két nap alatt elolvasta. Volt, aki már többször is kikönyörögte a szülőktől az ismétlést. 

9.

Milyen további mesekönyvek megjelenése várható tőled a jövőben? Jelenleg dolgozol valamin?

Egyszerre három könyvön is dolgozok. Egyrészt, ahogy említettem, a most megjelent könyvemnek folytatásán dolgozom, aminek a címe Mina, Vidi és a vasszörny rejtélye. Közben az utolsó simításokat végzem az eggyel kisebb korosztálynak készült mesesorozatomon, ami szintén Mina és Vidi kalandjairól szól. De mivel, ahogy korábban beszéltünk róla, hiszek abban, hogy a felnőtteknek is kell mese, tervezem a balatoni mondagyűjtésem kiadását is.

10.

Zárásképpen, mit üzennél a jelenlegi/jövőbeli olvasóidnak?

Sose hagyják abba a meseolvasást. Se gyerekként, se szülőként, se felnőttként. A mesék a mai időszűke korban gyors és remek kikapcsolódást jelentenek, és minőségi időtöltést a család számára. 

 

A mesekönyvet itt tudjátok beszerezni:

Tokody Klára 

Minavidi

Beleolvasó: Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera Árnyai) -("- Megtörted a pecsétet… - lehelte, a hangja mintha évezredek távlatából szólna, egyszerre volt férfi és női. - Ki vagy te? – bukott ki Nash-ből az álmatag kérdés, képtelen volt levenni a szemét a jelenésről. ")

Claire Robins: Sorsok tükre (Vystera Árnyai) című könyvéből hoztam újabb részletet, sajnos pénteken nem tudtam kitenni, ezért most hoztam.

Claire Robins:
Sorsok tükre
(Vystera Árnyai)

Tartalom.

“Sokféle ​legenda terjengett a Hiúzról és az Árnyakról. Azt mondják, a Hiúz a sivatagi városokat járja vörös csuklyás köpenyében, és gyerekeket ragad el magával. Őket aztán a titkos táborába viszi, és ott mindenféle rituálékkal és főzetekkel halálosztókat nevel belőlük, akik aztán éjszakánként Árnyakként gyilkolják a rosszakat. Ez persze csak rémtörténet volt, amivel a rossz gyerekeket riogatták. Itt azonban, a nyomornegyedben mindenki tudta, kik ők valójában. A Hiúz valóban a sivatagi városokat járta, azonban nem rabolt el egyetlen gyereket sem. Az árvák és szegények közül választotta ki azokat, akiknek elég jó képességeik voltak. Gyorsaság, ügyesség, kitartás… Elég sokan választották a Hiúzt a nyomornegyed helyett. Ő aztán kitanította őket. Igazi Árnyakat nevelt belőlük.”

Az Árnyak évszázadok óta küzdenek a nemesek kapzsisága és zsarnoksága ellen, ám ezúttal sokkal fenyegetőbb veszéllyel kerültek szembe. Ötszáz év telt el, mióta a rejtélyes eredetű varázskönyvnek nyoma veszett, ám most újra előkerült. Azt suttogják, egy másik világból származik, s ördög tudja, miféle szörnyűségeket lehet véghez vinni a segítségével. Kik állnak a titokzatos szertartások mögött, hogyan találtak rá a könyvre, és mi céljuk vele? És mi köze ehhez egy fiatal lánynak, az Árnyak első nemesi származású tagjának? A sorsok tükre minden titkot felfed. Addig is az Árnyak elsődleges célja, hogy megakadályozzák, hogy az összeesküvők használhassák a könyvet, és megóvják Vystera-t más, idegen világok mágiájától.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

A repedésből éles, vakító fény tört elő, Nash-nek a szeme elé kellett kapnia a kezét, s mikor a világosság valamelyest halványult, s újra képes volt körbenézni, nagy meglepetésére egy alakot látott a szoba közepén. Olyasmi volt, akár egy elf, vékony, karcsú testű, ám jóval magasabb, talán még emberből sem látott ekkorát, s a feje tetején elágazó szarvak – vagy inkább agancsok? – meredtek hátrafelé. És a szemei… a szemei úgy ragyogtak, akár a csillagok. Megtört volt. Térdepelt, ám a kezei magasan a feje fölött lógtak bilincsbe verve, mintha egy láthatatlan falhoz lenne hozzáláncolva. Nem élő volt, inkább tűnt kísértetnek vagy látomásnak, s Nash óvatosan közelebb kúszott hozzá, hogy jobban megnézhesse, ám ekkor az alak megmozdult, s ő ijedten hátrahőkölt. Amaz mintha álmából ébredt volna, úgy nézett körbe a szobában, akár egy riadt kismadár, mellkasa szaporán hullámzott. Nash ámult, sosem látott még hozzá hasonló lényt, meg akarta volna érinteni, szólni akart volna hozzá. A férfi – vékony, csontos arcából és lapos mellkasából annak tűnt – végül ránézett, tekintete átható, szinte már égető volt.
- Megtörted a pecsétet… - lehelte, a hangja mintha évezredek távlatából szólna, egyszerre volt férfi és női.
- Ki vagy te? – bukott ki Nash-ből az álmatag kérdés, képtelen volt levenni a szemét a jelenésről.
- A nevem Gwychyrrhean. A Rempath egyik driádja vagyok.
- Hogy lehet, hogy még sosem láttam hozzád hasonlót?
- Mi, driádok sokezer évvel ezelőtt, még az első emberek előtt éltünk. Mi vigyáztuk a Rempath csúcsait és Kordrin szent erdeit. Mára már egyetlen élő társunk sem maradt, de sokunk szelleme sosem hagyta el Vystera-t, hogy eskünket megtartva halálunk után is óvhassuk a vidéket.
- Mi történt veled? Hogy kerültél… ide? – pillantott a driád csuklóit tartó bilincsekre.
- Moneth. Évek óta vadászott már ránk, míg végül engem sikerült fogságba ejtenie ebben a bálványban. Ezzel az erőmet fel tudta használni, hogy megkeresse Rempath legtermékenyebb bányáit. – arcán bánat és megbánás suhant át, mintha csak árulásnak tartaná, amit akarata nélkül kellett véghez vinnie – A pecsét tartott fogva a bálvány belsejében, s hogy ezt megtörted, onnan kijuthattam.
- De hisz még mindig rab vagy… - kúszott közelebb Nash, s a bilincseket vizsgálta – Mondd, hogyan tudnám ezeket megtörni?
A driád megmozdította a kezeit.
- Ezeket a bilincseket egy varázslat hozta létre. Hogy eltűnjenek, fel kell olvasnod a bálvány hátán a szöveget. Akkor én is szabaddá válok.
Nash újra felvette a szobrot, ám ahogy megtalálta rajta az írást, egészen kétségbe esett. Sosem látott még ilyen írásjeleket.
- Én ezt nem tudom elolvasni… Nem ismerem ezt a nyelvet…
- Segítek. – mosolyodott el a másik.
Azzal Nash mintha csak megvilágosodott volna, a fejében szinte álomként szavak kezdtek formálódni. Látta, hallotta, érezte őket, sosem hallott még hasonló beszédet, mégis értette a szavakat, tudta, mit kell mondania. És mondta. Maguktól jöttek ki a torkán a hangok, ahogy olvasta a sorokat, a bálvány a kezében vibrált, morajlott. A driád csuklója körül a bilincsek izzani kezdtek, s ahogy Nash a szöveg végére ért, egyszerűen elpattantak, s a férfi végre szabad lett. Alakja ragyogott, ahogy végre kiegyenesedhetett, arca sugárzott a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm, barátom… Kiszabadítottál… - lehelte boldogan, s fejet hajtott a lány előtt – Örökké hálás leszek neked.
Nash leírhatatlan boldogságot és megtiszteltetést érzett, örömében képtelen volt megszólalni, csak nézte őt áhítattal telve.
- Most vissza kell térnem a hegyekbe. Rendbe kell hoznom, amit általam tönkretettek. Búcsúzom, barátom. Tudd, hogy Rempath hegyei közt mindig menedékre lelsz. És ha eltévednél, egyvalamit jól jegyezz meg… A sorsok tükre minden titkot felfed.
Azzal a driád még egyszer fejet hajtott, majd az alakja elemelkedett a padlótól, felragyogott, s szertefoszlott. Ahogy Nash lenézett a kezére, látta, hogy a bálványból is csupán por maradt, mintha soha nem is létezett volna. Extázissal töltötte el az iménti jelenés, s most, hogy a driád visszatért a hazájába, az érzés is kezdett halványodni, s átadta a helyét a zavarvodottságnak. Mégis mit jelent az utolsó mondat? Mi a csoda lehet a sorsok tükre? Mit akart ezzel mondani?
Tompa nyöszörgés ütötte meg a fülét, s szeme sarkából apró mocorgást látott. Kezdett kiürülni a méreg a nő szervezetéből. Nash csendben szitkozódott, s újra áttúrta a ládában az aranyat, míg végül megtalálta, amit keresett. Nem csalódott, az ilyen Moneth-félék mind rajongtak az értékes fegyverekért. Előhúzott a ládából egy vékony, díszes tőrt, s a nőhöz sétált. Amaz kábán pislogott fel rá, fogalma sem volt, hogy hol van.
- Sajnálom, drágám. De találni kell valami bűnbakot. Más kuncsaftot kellett volna választanod. – szólt Nash, majd leszúrta a nőt.
Megvárta, míg elhagyja az élet, s amint a nő kilehelte a lelkét, kihúzta a tőrt a mellkasából, s a kezébe tette. A kapzsi szerető története mindig hatásos, aki a pénzért elteszi láb alól a gazdag férfit. Ám annak még az utolsó pillanatban sikerül megbosszulni a tettet, s még a halál után is ragaszkodik az aranyához.
Nash még egyszer végignézett a szobán. Végzett itt. S a tudat, hogy egy driádot is sikerült kiszabadítania, akit ugyanaz a Moneth ejtett fogságba, akivel ő az imént végzett, a bűntudat legapróbb szikráját is kioltotta benne. Kisétált az erkélyre, s amint meggyőződött róla, hogy senki sem láthatja, lemászott Oliverhez.
- Minden rendben? Zajt hallottam, és fényt láttam bentről… - kérdezte a fiú aggódva, s Nash-t fürkészte, hogy talál-e rajta valami sérülést.
- Igen. Még nagyobb rendben is, mint lehetne. – vigyorodott el Nash, s félrehúzta a köpenyét, hogy a fiú láthassa az erszényeket – Ma éjjel meglepjük a Surean-i nincsteleneket.

*

- Ez mégis mit jelent? A sorsok tükre felfed minden titkot? – kérdezte Oliver, mikor órákkal később, napkelte után egy távoli tetőn falatoztak.
Nash mindent elmesélt neki, ami a szobában történt, s Oliver ámulva hallgatta a driád történetét, látszott rajta, hogy máris elképzelte őket, hogyan nézhettek ki sokezer évvel ezelőtt, milyen lehetett akkor a táj, s hogyan védték a betolakodóktól. Imádta a régmúlt időkből származó történeteket, távolian varázslatosnak tartotta őket, arcáról sugárzott a csodálat.
- Fogalmam sincs. – felelte Nash, ahogy egy újabb falat sajtot tett a szájába, de az ő tekintete is a távolba révedt, a hegyek közé – Talán valami rejtvény lehet.
- Igen, valószínűleg. – gondolkodott el Oliver, ahogy elszakította magát a legendáktól.
- Mi lehet az a sorsok tükre?

 

 Folyt.köv.

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Claire Robbins írói oldala

Underground Kiadó

 

Ismerjük meg közelebbről a meseírókat! Bombicz Judit - ("Saját magam nem illusztrálom a meséimet, bár szeretek rajzolni. Pontosabban van néhány, amihez készítettem én is illusztrációt, de úgy éreztem, inkább más munkáit szeretném a mesekönyveimben látni.")

Úgy gondoltam, külön rovatban kellene, hogy foglalkozzunk a meseírókkal, mely az Ismerjük meg közelebbről a meseírókat! címet viselné. Noha ritkán olvasok meséket, úgy gondolom, meg kell, hogy mutassam nektek, bizony csodás történeteket alkotnak. Ezért született meg újonnan a rovat. Igyekszem ezáltal minden meseírót megszólaltatni.

Ezúttal Bombicz Juditot kérdezgettem, akinek Mesék elalvás előtt című mesekönyve jelent meg a ForArt Kiadónál, valamint Csodák könyve című mesekönyve a NewLine Kiadónál. Fogadjátok sok szeretettel! 

 

1.

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Nos, először is köszönöm a lehetőséget, a kérdéseket. Örülök, hogy érdemesnek tartottál erre az interjúra. A nevem Bombicz Judit és már jó néhány éve írónak vallom magam. Ezen belül is főleg meseírónak, bár mással is próbálkoztam már. Civilben a lakóhelyemen vezetek egy cukrászdát, alkalmazottként. Végül is ez a pénzkereseti forrásom. A hivatásom viszont az írás. Imádok történeteket kitalálni és szórakoztatni velük másokat. Elváltam, amikor a lányom négy éves volt, így egyedül neveltem fel őt. Nem volt könnyű, de azt hiszem, a végeredményre nagyon büszke lehetek, ha ránézek a gyermekemre. A szerzői oldalamon minden hónapban nyereményjátékot indítok, ahol a nyertes saját mesét nyerhet. Eddig nagyon jók a visszajelzések. Végül is már 2018-tól minden hónapban avatunk egy-egy újabb nyertest. Az idei év végére tervezem megjelentetni harmadik mesekönyvemet, Mesevarázs címmel. Emellett van egy teljesen kész romantikus fantasy regény-kéziratom, valamint kettő félbehagyott. Hogy ezeknek mi lesz a sorsa, az még számomra is rejtély.

2.

Milyen érzés gyermekeknek meséket írni? Te magad is olvasol meséket?

Szerintem egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz a kicsiknek írni. Könnyű abból a szempontból, hogy szerencsére őrzöm magamban azt a kislányt, aki egykor voltam, így nagyon sok dolog előjön írás közben az emlékek közül. Valamennyire nehéz is, mert a gyerekek nagyon kritikusak tudnak lenni és gyorsan elutasítják, ami nem tetszik nekik. Igazából meg tudom őket érteni! Olvasni is szeretem a meséket, így sokszor előveszek egy-egy könyvet. Mivel még a gyermekkori mesekönyveimet is őrzöm, nincsen nehéz dolgom, hogy olyat találjak, amit szeretek.

3.

Gyerekkorodban volt kedvenced?

Szerintem mindenkinek volt gyerekkori kedvenc története vagy éppen írója. Nekem az egyik nagy kedvenc Benedek Elek volt. Minden meséjét szerettem. Kicsit nagyobb koromban viszont már Fekete István Tüskevár és Téli berek című könyvei varázsoltak el. Ez a varázs a mai napig tart. Emlékszem, volt egy mesekönyv, amit az egyik barátnőmnél láttam meg, és elkértem elolvasásra. Akkor nagyon tetszett. Fodor Sándortól a Csipike az óriástörpe volt ez. Valahogy más volt, mint amiket addig olvastam, és élveztem ezt a másságot. Eddig ezt a könyvet még sosem említettem sehol, mint ahogy Sebők Éva Boholy című könyvét sem, pedig azt is szerettem. Most beugrott még egy könyv, amit többször is elolvastam. N.Noszovtól a Nemtudomka Napvárosban. Ez sem a megszokott mesestílus volt, s említenék még egy utolsót, Hárs Lászlótól a Jutka és a cseretündér című könyvet. Ha most, felnőtt fejjel olvasnám őket, valószínűleg néha csodálkoznék, hogy mi volt, ami annyira megfogott akkor bennük.

4.

A meséidhez vannak saját illusztrált képek, ha nincsenek, akkor milyen együtt dolgozni egy illusztrátorral? Saját illusztrált képek, megalkotására mi inspirál? Mesélnél kicsit bővebben?

Saját magam nem illusztrálom a meséimet, bár szeretek rajzolni. Pontosabban van néhány, amihez készítettem én is illusztrációt, de úgy éreztem, inkább más munkáit szeretném a mesekönyveimben látni. Nem ceruzával rajzolok, ha rászánom magam, hanem a számítógépen a kurzorral. Ennek is van előnye, hátránya, ahogy minden másnak. Beletelt egy kis időbe, amíg ráállt a kezem az egérhasználatra a rajzoknál, de most már aránylag megy. Az illusztrátorommal nagyon szeretek együtt dolgozni. Biztosan közrejátszik ebben, hogy óvodás kora óta ismerem, hiszen lányommal egyidős és az óvoda óta barátnők. Bármit meg tudunk beszélni, még sosem volt köztünk vita. Egyszerűen imádom Zsuzsi (Hiczkó Zsuzsanna) rajzait. Pont olyan a stílusa, ami nekem bejön, ráadásul egyedi, nem tucat  rajzokat készít.

5.

Mennyi ideig tart egy mesetörténetet megírni

Ennek változó az ideje. Van olyan mese, amit húsz perc alatt megírtam, de van olyan is, amit többször is megrágtam magamban, mire úgy éreztem, megérett arra, hogy megszülessen. Ez hangulattól, kedélyállapottól is függ. Amikor valami nagyon világra akar jönni, akkor mindig rövid idő kell a megírásához. Néha azért vannak „nehezebb szülések”, olyankor kicsit tovább tart, vagy éppen két részletben születik meg a mese.

6.

Mit gondolsz, a meseíróknak mennyire nehéz a helyzetük?

Őszinte leszek, nem könnyű a helyzetünk. Mivel a gyermekirodalom nem mindenkinek fontos. A legtöbb felnőtt átsiklik a mesekönyvek felett, ha nincsen a környezetében kisgyerek, akit esetleg megajándékozhatna velük. Szerencsére a kisgyerekes szülők között egyre többen vannak, akik hangsúlyt fektetnek a mesélésre, hogy a kicsik hozzászokjanak az irodalomhoz, és jól érezzék magukat ebben a közegben. Viszont még mindig nagyon sokan nem veszik figyelembe, hogy a mesékkel is megalapozhatják a gyermekek lelkivilágának fejlődését jó vagy rossz irányba. Ha egy kisgyermek építő jellegű meséket hallgat, akkor valószínűleg pozitív irányba fejlődik a lelki érzékenysége, esetleg hamarabb megtanulja az emberi értékeket, hogy mi az, ami hasznosan segítheti őt az élete folyamán. Egyelőre azonban még mindig a felnőtt regények által taposott ösvényen kullognak a mesekönyvek, kicsit lemaradva. Bízom benne, hogy ez a közeljövőben még változni fog, pont az olyan emberek miatt, mint amilyen te is vagy, akik propagálják nem  csak a felnőtt, hanem a gyermekirodalmat is.

7.

Miért éppen a NewLine Kiadónál jelent meg a mesekönyved? Milyen velük a közös munka? Hogyan viszonyulnak a mesezsánerhez?

Emlékszem, amikor az előző kiadóm megszűnt, folyamatosan új gondozót kerestem a meséimnek. Sok helyen kopogtattam, sok helyen elutasítottak. Volt olyan (inkább nem nevezem meg az ismert kiadót), ahol azt a választ kaptam, hogy nem tudják vállalni, mert sok ilyen stílusú, mondanivalójú mesekönyvet adnak ki. Szerintem ez csak szöveg volt, de nem foglalkoztam vele tovább. Viszont pont te voltál, Ági, aki ajánlottad számomra a NewLine Kiadót, mondván, nem veszítek vele semmit, ha megkeresem őket. Igazad lett! Nem veszítettem, sőt nyertem, hiszen bizalmat szavaztak a történeteimnek, pedig addig mesekönyvekkel nem is foglalkoztak. Tehát, valamilyen szinten úttörő is lettem a Csodák könyvével, hiszen ez volt az első mesekönyv, amit kiadtak. Szerencsére tetszenek nekik a meséim, úgyhogy azt hiszem, mindkét fél megelégedésére szolgál az együttműködésünk.  

8.

A gyerekeknek, hogy tetszik a mese, amit írsz? Milyen visszajelzéseket kaptál a szülőktől, ill. gyerekektől a történeteidre?

Nagyon sokáig csak néhány felnőttnek mutattam meg az írásaimat. Aztán kerestem olyan felnőtteket, akiknek a családjában kisgyermekek voltak, s kértem őket, olvassák fel nekik, hiszen ők a célközönség. 10-ből 9-szer pozitív volt a visszajelzés. A kicsik rendszeresen kérték az általam írt meséket. Ekkor már tudtam, hogy ezzel szeretnék leginkább foglalkozni. Az egyik legszebb dolog, amikor egy meseíró azt látja, hogy a kicsik csillogó szemmel hallgatják a történeteit. Szerencsére ezt tesztelhettem is a helyi óvodában már többször. Nagyon jó érzés, amikor azt látom, hogy akiknek készülnek a mesék, azok szeretik őket. Sőt, nem egyszer volt már, hogy a szülők bejöttek a gyermekükkel a cukrászdába, ahol a kicsi köszönés után már mondta is, hogy „megvan ám nekem a mesekönyved és alá is írtad nekem…”. Nos, ez az egyik legnagyobb elismerés, amit kaphatok.

9.

Milyen további mesekönyvek megjelenése várható tőled a jövőben? Jelenleg dolgozol valamin?

Jelenleg a harmadik mesekönyvön dolgozom. Rólam tudni kell, hogy mindegyik könyvem grafikus, digitális szerkesztését én csinálom a saját számítógépemen. Részben, mivel költségcsökkentő dolog, részben, mert nagyon szeretem csinálni. A grafikus részével hamarosan teljesen elkészülök, utána pedig kezdődik a szöveg beszerkesztése. A Mesevarázs reményeim szerint október tájékán kerül majd kiadásra.

10.

Zárásképpen, mit üzennél a jelenlegi/jövőbeli olvasóidnak?

Szeretném, ha a mesék is megkapnák az őket megillető helyet az irodalom palettáján. Szeretném, ha az olvasók egyre több magyar szerzőnek szavaznának bizalmat, hiszen rengeteg tehetséges író él kis hazánk határain belül. Ami pedig nagyon fontos, az olvasói visszajelzések. Ezekből hatalmas a hiány, pedig éppen ezek azok a reakciók, amik segítenek nekünk tovább fejlődni, amik meg tudják mutatni, min kellene változtatnunk, vagy esetleg éppen pozitív energiával töltenek fel bennünket. Azt hiszem, minden írótársam nevében kérem a kedves olvasókat (szülőket, nagyszülőket), ne fogják vissza magukat, és kérés nélkül is véleményezzék a megvásárolt mesekönyveket. Jelen korunkban ez egyáltalán nem nehéz, hiszen az internet közelebb hozta egymáshoz az írókat és az olvasókat. Már elérhetőek vagyunk mindenki számára, nem kell dedikálásokat, könyvbemutatókat vadászni, ha valaki tudni akar valamit egy-egy íróról. Kérdezzetek tőlünk bátran, mondjátok el a véleményeteket nekünk azokon az oldalakon, csoportokban, ahol megtalálhatóak vagyunk! Higgyétek el, mi is ugyanolyan emberek vagyunk, mint ti! Annyi csak a különbség közöttünk, hogy mi leírjuk azokat a néha hihetetlen, fantasztikus gondolatokat, amik megfogalmazódnak az agyunkban. Kérlek, segítsetek nekünk a visszajelzéseitekkel, hogy minél több új történettel örvendeztethessünk meg minden kedves olvasónkat!

 Az írónő könyveit itt tudjátok beszerezni:

NewLine Kiadó 

Bombicz Judit Szerzői oldal 

 Mesepályázat

 

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hetedik bolygó (Bolygókeringő 2.) - ("– Nem, de neked ennél sokkal fontosabb dolgod van! – igyekezett őt felvidítani a lány. – Egy hatalmas szíved, amely tele van érzésekkel. És hidd el, nem cserélném el a barátságodat senki máséért sem! ")

Vasárnap, akkor jöhet Aurora és Lloyd története, ugye? Ki olvasta már az első részét? Én most kezdtem el napokban, de íme a következő rész A hetedik bolygó (Bolygókeringő 2.) című könyvéből hoztam most nektek egy kis részletet.

 Aurora Lewis Turner:
A hetedik bolygó
(Bolygókeringő 2.)

Tartalom:

 Ashley-t elrabolták. Tőlem, Aurórától függ az élete. Ahhoz, hogy megmentsem, vissza kell szereznem az erőm, amiről egy új élet reményében mondtam le. Az én képességem az övéért cserébe… Útra kell kelnem, hogy megleljem elveszett emlékeimet. A Hetedik Bolygó leghatalmasabbikán, a Nardeenen kezdem a kutatást, melynek fővárosa, Gomora az emberi bűnök tárháza; dúl a prostitúció, virágoznak a drogügyletek, a névtelenek rabszolgákként élnek… Vajon útközben fény derül arra, ki vagyok valójában? Választ kapok arra, hogy kik a szüleim, és hogy miért mondtak le rólam? A legfőbb kérdés pedig: vajon meddig tudom távol tartani magam Lloydtól és a benne élő fenevadtól?
A Hetedik Bolygó a Bolygókeringő trilógia második könyve.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

 – Nem hiszem – csóválta a fejét a szőke lány. – Szerintem csak féltékeny.
– Miért lenne az? Nincs oka ilyesmire! – ráncolta a homlokát a vörös hajú lány, majd bocsánatot kért Laurától, és Sam után indult, aki akkorra már egy csomó aprót dobált be egy nyerőgépbe, és igyekezett felkészülni a játékra.
– Ne haragudj! Nem akartunk megbántani – sóhajtotta a lány, mire Sam félrehúzta a száját, barna tekintetét Aurórára vetette, majd közölte vele:
– Valami azt súgja nekem, hogy Lloyd egyáltalán nem bír engem. Állandóan megjegyzéseket tesz, és bunkón viselkedik...
– Mint mindenki mással. Az lenne fura, ha nem viselkedne bunkón – vont vállat Auróra megkísérelvén elviccelni a helyzetet. – Ha minden beszólásán megsértődnénk, akkor mást sem tennénk egész álló nap, csak duzzogva ülnénk.
– Tudom, de veled más… Úgy értem, hogy engem nem igazán érdekel az, hogy mit gondol rólam. Valójában az érdekel, hogy te mit gondolsz róla.
– Mégis, mit gondolnék? – húzta össze a szemöldökét Auróra értetlenkedve. – Azt, amit mindenki más, hogy egy durva, kellemetlen alak, akire mind rá vagyunk szorulva, ezért kénytelenek vagyunk elviselni őt.
– Én mást gondolok – csóválta egy nagy sóhajjal a fejét Sam, mire Auróra félve megkérdezte tőle:
– Mégis, mit?
– Hát tudod, hogy ő ilyen… – próbálta felfújni a testét, és ezzel nagyobbnak tüntetni fel magát. – Én meg ilyen vagyok. – A következő pillanatban leeresztett. – Nekem nincs menő bőrdzsekim, meg nem vagyok két méter magas, és még izmaim sincsenek…
– Nem, de neked ennél sokkal fontosabb dolgod van! – igyekezett őt felvidítani a lány. – Egy hatalmas szíved, amely tele van érzésekkel. És hidd el, nem cserélném el a barátságodat senki máséért sem! – ölelte át Samet, amitől a srácban megrázkódott valami. Szeretett a lány közelében lenni, megbolondította őt Auróra édes illata, bőrének érintése. Így nem tehetett erről, behunyta a szemét, és ő is magához szorította a barátnőjét. Amint aztán elváltak egymástól, visszaültek Laurához, majd több órányi zaklatott várakozás lett osztályrészük. A végére már Sam elaludt a pulton, mire Laura és Auróra jócskán becsiccsentett. Érezték, ahogy forgott körülöttük a világ. Észrevették, hogy nem változott körülöttük a környezet, hiszen éjjelre szólt a dömping a helyen, csupán nappal csendesültek el a helyiek. A hajnal közeledtével egyre több lett a részeg, valamint megszaporodtak az olyanok, akik egy árva vas nélkül hagyták el a kaszinót.

Hamarosan Lloyd is feltűnt a színen, aki immár magán viselte kigombolt ingét, ami egy csíkban szabadon hagyta tökéletes felsőtestét. A kezében tartotta az atlétáját, kócos hajában csillámok szóródtak szét rendezetlenül, a testét pedig heveny izzadtság takarta.
Jango öreg, jó barátként köszöntötte őt, majd leült a társaság asztalához. Laura egy könnyed mozdulattal oldalba bökte Samet, aki ettől felriadt, miközben Auróra úgy érezte, hogy még mindig eszeveszett tempóban forgott körülötte az egész világ. Jango lett az első, aki megszólalt:
– Igazán izgalmas licit volt. – Aurórára pillantva közölte, miközben Lloyd egy cigarettára gyújtott. – Láttam ám azt a kis csalást, de szerencsére mind jól jártunk. Én megkaptam a pénzem, ti meg mindjárt megkapjátok az információt, amiért fizettetek, Lloyd pedig… – fordult a nyugodtan cigarettázó férfi felé. – Nos, ő legalább jól szórakozott az éjjel.
– Mit kellett tenned? – csúszott ki a vörös hajú lány száján ez a kérdés, amint megszületett elméjében a gondolat, de a férfi arcán egy rossz fiús mosoly jelent meg.
– Ami abban a szobában történt, az ott is marad. Mindannyiunknak jobb, ha nem beszélek róla. – Ezzel a lányt heccelve újra beleszívott cigarettájába, miközben Auróra újra megérezte azt a szurkálódó érzést a szívéből kiindulva az egész testében szétáramlani, amit csak Lloyd közelében tapasztalt.
– Nos, térjünk rá az üzletre – fordult Auróra felé Jango, akinek ezért el kellett szakítania a tekintetét a nyugodtan cigarettázó Lloydtól, hogy aztán immáron napszemüvegtől megfosztott pillantását a lány tekintetébe szúrja.
– Egy olyan különleges képességekkel rendelkező nőt keresünk, aki képes másokat lokalizálni. Izabellának hívjk, valaha Oldfield tanár úr társa volt.
– Van tőle emléketek? Tudjátok, emlék nélkül nem megy. Valami, ami valaha hozzá tartozott.
– Ha a lánya megfelel, akkor kezdje Rórával! – ajánlotta Sam, mire a férfi bogárszemei egy csöpp érzelem nélkül vetődtek ismét a lányra, aki körül a világ gyors forgása alig tudott megállni.
– Rendben. – Ezennel Jango megfogta Auróra kezét, behunyta a szemét, és a gondolataiba mélyedt. A kaszinó vezetője olyan sokáig tartotta magát abban a pózban, hogy már-már azt hitték róla, hogy elaludt, de végül mégis megmozdult, a lány szemébe nézett, majd így szólt:
– Édesanyád a Nardeen nevű bolygón van, körülbelül ötszázezer fényévnyire tőlünk. A Hetedik Bolygó planétái közül az a legnagyobb, így idő lesz, amíg megtalálod őt.
– Beutaztuk már a hat bolygót emlékek után kajtatva, szerintem menni fog – jelentette ki szűkszavúan Lloyd, mire Jango megrázta a fejét, és Aurórához fordulva fűzte tovább a mondandóját:
– Ha a könyvedben minden úgy szerepel, ahogyan valóban történt, akkor ez azért volt, mivel az uralkodónő átka akkorra már életbe lépett. Mágnesként vonzottak téged maguk felé az emlékek, a társaság többi tagja nem is tudott erről, de azért kerültetek önkéntelenül is arra a helyre, ahová végül kilyukadtatok, mivel közötted és az emlék között olyan erős kapcsolat létesült, hogy még a barátaid sem tudtak ellenállni a vonzásnak. Ez azonban más. A Nardeen a legnagyobb bolygó a Hetedik Bolygó közül, azt viszont nem látom, hogy azon belül hol kereshetnétek édesanyádat. Olyan lesz ez, mint tűt keresni a szénakazalban. Nekem pedig homályos vízióim vannak egy sivatagról, csupán három hegyet láttam magasodni rajta, valamint az égen perzselő napot.
– Nekem bőven elég az, ha nem a fővárosban kell őt keresnünk – vonta meg a vállát Lloyd, ami maga után vonta Auróra kérdését.
– Mégis, miért?
– A főváros maga a pokol. Mivel sokan csak Szodoma és Gomoraként [1]emlegették, ezért röviden Gomora lett annak ez elnevezése. A hat bolygón az emberek hozzá lettek szoktatva a nyugodt élethez, a kényelemhez… Ahhoz, hogy egy bolygón ne legyen bűnözés és gyilkosságok, az kell, hogy az emberek állati természetüket valahol máshol élhessék ki. Gomora tűnt erre a legjobb helynek, ugyanis ott mindent megtehetnek, amit csak akarnak; szabadon gyilkolhatnak, rabszolgát tarthatnak, utcalányokkal hálhatnak. Vannak persze olyan társaságok, melyek éppen erre vannak kiélezve, arra, hogy odaszállítsák a hat bolygó tisztes állampolgárait egy kis izgalom kedvéért. Természetesen van egy kimondatlan szabály; ember embert nem ölhet, csupán az olyanokat, mint amilyenek mi vagyunk. Azokkal viszont bármit megtehetnek, amit nem szégyellnek. A mieink jogait senki nem védi. – Auróra elkínzott tekintetet vetett Lloydra, majd előjött a csuklása, így el-elakadó hangon kérdezte őt:
– Hogy... jutunk... át o...da? Hisz Jack...Jack...son a tanár úr...éknak seg...segéd...édkezik.
– Hacsak nincsen jó sok pénzetek, akkor felejtsétek el az élményturizmust – ajánlotta Jango. – Úgy hallottam, hogy százezreket is képesek elkérni azért, hogy átvigyék a gazdagokat egy-egy hosszú hétvégére. Persze ennél sokkal többet kérhetnek a visszaútért cserébe. Mondják, hogy vannak, akik sose térnek vissza. Persze ez többnyire azért van, mert annyira rákapnak a féktelen élet ízére, hogy a normális élet immár nem opció számukra. – Egy pillanatra elhallgatott, majd ennyit tett hozzá: 

 

---

[1] A két város a Bibliában és a Koránban is szerepel. Azokat az ott élők bűnei miatt Isten tüzes esővel pusztította el. Ezek  az erkölcsi romlottság és emberi gonoszság színhelyeiül szolgáltak.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Moly

Olvasnimenő Kiadó

Aurora Lewis Turner írói oldala

Gregus Gábor: Megjelöltek - ("Számomra az írótól ez az első kötete és azt hiszem későbbiekben is szívesen olvasnék könyvet tőle.")

~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm Gregus Gábornak, hogy lehetőségem nyílt elolvasni a Megjelöltek című könyvét. A könyvet Mogul Kiadó gondozásában jelent meg. Azt kell, hogy mondjam igen egyedi történetet, kaptam kézhez. Nem sok leírás van, így képzeletem nem szabhatott határt az olvasás közben. Ilyen is ritka, hogy így olvassak. Szeretem, ha van leírások, de ez mintsem változott semmit. Sőt!

 Gregus Gábor:
Megjelöltek



Tartalom:

A szürke város szélén egy titokzatos társaság gyűlik össze minden évben, hogy tagjai megmérkőzzenek egymással, életre-halálra. Miért teszik ezt? Miért pont ők? Mitől mások, mint a hétköznapi emberek?

Egy fiatal férfi is e közösség tagja. Rég leszámolt már minden illúzióval, és feladta reményét, hogy valaha normális életet élhet. A bosszú hajtja csupán. Egészen addig, amíg meg nem pillant egy lila hajú lányt társai között. Talán ő jelentheti számára a menekvést kiüresedett életéből. De az ősi ceremóniák szerint működő gyülekezetet nem olyan egyszerű otthagyni.

Egy történet barátságról, szerelemről, gyűlöletről, bosszúról, párbajokról, és az élet értelméről. A titokzatos erővel megáldott, vagy épp megvert alakok, mindannyian keresnek valamit, ami számít. Éppen úgy, mint az átlagos emberek. Vannak köztük jók és rosszak, illetve olyan is akad, aki a világ végét hozhatja el az ezeréves energiával.

Véleményem
4/5

Mit is mondhatnék erről a könyvről, egy érdekes történetet olvastam…

Amikor megkaptam a könyvet, nem gondoltam volna, hogy egy régi ezer éves sorozatra fog emlékeztetni. Jó volt visszaemlékezni és gondoltam egyet majd újra belenézek, de addig is fogtam a könyvet, elolvastam.

 Az életet élni kell, nem olvasni róla.

Mindenesetre, elég sokáig tartott elolvasni, és nem azért mert unalmas volt. Csupán annyi, hogy nem fogott meg annyira. Sokszor félre kellett tennem, de így is annak ellenére, hogy nem fogott meg, húzott magához, hogy olvassam tovább. Hajtott a kíváncsiság, hogy mi lesz Szikrával, Herceggel, Indigóval és Pöröllyel. Na meg a többiekkel. Annak ellenére, hogy az egész kötet filozofálásból áll az egész, ez a része sokkal jobban tetszett. Ezeket szerettem olvasni.Egyedül Szikra és Pöröly beszélgetései tetszett, Indigó, ahogy később belépett Szikra életében. 

Milyen ironikus az idő viszonylagossága, amikor hosszú évszázadoknak egy másodperc alatt lesz vége, ha valaki egy adott pillanatban nem bizonyul elég gyorsnak…

Kedvencem Szikra, szerettem őt olvasni, a gondolatai, az érzései olyan emberi. Nem volt sablonos, nem voltak ismétlődő, felesleges mondatok. Egyszerű, letisztult történetet kaptam, amin nem kellett sokat agyalni rajta. Inkább az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy melyik jobb, élni vagy meghalni? Igazából meghalni sokkal könnyű, de élni még nehezebb. Gördülékeny, olvastatta magát, noha, ahogy fentebb említettem mindig félre kellett tennem… Nem mondhatom, hogy rém unalmas volt. Sőt!Számomra az írótól ez az első kötete és azt hiszem későbbiekben is szívesen olvasnék könyvet tőle.Viszont a vége elég gyorsan vége is lett. Azt hittem ennél részletesebb lesz a vége vagy legalább kapunk egy kis részletet későbbiekben, hogy mi lesz a szereplőkkel. Vagy esetleg a történet során miért kell/kellett harcolniuk, mi ennek az értelme. Igazából ez hiányzott benne, a magyarázat az egészre.De mégis élvezhető, könnyed kikapcsolódást nyújt, aki szereti az ilyen fantasy történeteket. Annak szívből ajánlom. 

 

A könyvet itt tudod megvenni:

Mogul Kiadó

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához? – Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán. – Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! ")

 Ahogy megszokhattátok, hozom ma is Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéből újabb részletet. Hogy tetszett az előző? Vártátok a következőt? Vajon most mi fog történni a mai részben?

 

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve

Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán…

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

 

– De ha nem sikerül, akkor visszaviszlek a palotába, felmarkolom érted a zsákmányt, és elválnak útjaink.

– Rendben! – bólintott egyet Olivia tudván, hogy ez volt az egyetlen esélye. – Akkor éppen itt az ideje, hogy elengedj...

– Vincent. A nevem Vincent – felelte a férfi egy sóhajjal, miközben ujjaival lefejtette Olivia tagjairól a köteleket. Amint ezzel megvolt, Sebastian, a bagoly felé fordult, és ennyit mondott:

– Te maradj itt! Figyeld a városból jövő mozgást. Ha a többiek elindulnának nélkülem, légy a segítségükre! Elintézem ezt az ügyet hamar, és találkozunk a Révnél! – Erre csupán a bagoly izgatott huhogása felelt. Vincent felsóhajtott, majd a lányra nézett, és válaszként ennyit mondott a fán ülő, szemeit kerekítő állatnak:

– Nem lesz vele baj! Tudom, hogy tartsam kordában az efféle fehérnépet!

– Indulunk? – kérdezte Olivia sürgetően, hiszen sejtette, hogy nem lehetett túl közel az a hely, ahol a férfi elhagyta a kardját. – Hány napi járásra van innen a hely?

– A hely – válaszolta Vincent kék szemeit forgatva –, kérlek szépen két percre van tőlünk, úgyhogy készülj fel arra, hogy hamarosan be kell vetned a tárgyaló képességedet azért, hogy visszaszerezd nekem Gladiót!

– Már alig várom! – porolta le a lány a ruháját némi szarkazmussal hangjában. De aztán valami érdekesség vonta el a figyelmét. A férfi egy tarisznyát húzott elő, ami a derekára erősített övre volt kötve. Előhúzott belőle egy fekete kavicsot, és ezt mondta:

– Itt az idő!

– Ez mi? – kérdezte Olivia, de nem kapott a kérdésére szóbeli választ, hiszen Vincent megragadta a kezét, majd a követ egy pillanat alatt a földhöz vágta. Az egy éles pukkanással szétdurrant, mire a lány tátott szájjal nézte végig, ahogy szétvált a köd, majd egyre kerekdedebb formát öltött magára. Végül pedig egy körben, mintha csak egy ablak lenne, egy város képe kezdett felsejleni előttük. Vincent továbbra is a lány kezét fogva tuszkolta át őt a látomáson keresztül egy domboldalra. Ő is követte Oliviát, aki még mindig nem jutott szóhoz. A lány ugyanis a dombról egy várost pillantott meg egy széles folyó partján feküdni. A következő pillanatban hátranézett, de mögötte már csupán egyetlen füstszerű képződmény jelezte, hogy valaha volt ott egy átjáró, aminek segítségével eljutottak odáig. Vincent egy magabiztos mosollyal az arcán feldobta, majd elkapta a markában lévő tarisznyáját, s ennyit mondott:

– Ezek utazókövek. Az egyik barátom, Noah készítette őket. A tudományának hála tudunk utazni azon helyek között, ahol már jártunk, és ahol elkészítette ezeket a köveket.

– Fantasztikus! – mosolygott Olivia egyet előrelépve a város felé. Még mindig el volt ámulva a látottaktól, ami miatt megbabonázva lépdelt le a dombról, hogy egyenesen a város felé vegye az útját.

 

Olivia nem látott még olyan élénk, nyüzsgő helyet, mint amilyen a város volt. Az megannyi színével, hangjával, zajával, nevetésével tárult fel a lány előtt. Macskaköves utcái bevezettek a fából készült házak rengetegébe, ahonnét mindenhonnan az utcára ömlött a fény, a szórakozás, a zene és az alkoholmámor hangja. A lányt egyértelműen elbűvölték a látottak, de útitársa közömbösen haladt végig a jól ismert utcákon. Olivia szájából pedig önkéntelenül hangzott el a következő kérdés:

– Hol vagyunk?

– Észak-Galandrinban.

– Hogy hol? – kérdezett vissza a lány, de hallását nem a házakból kiszűrődő zene tompította.

– Észak-Galandrinban, Lynxben – felelte Vincent. – Ez itt a Rablók Városa. A királyuk szemet huny néha a rablók, martalócok, fosztogatók tevékenysége felett. Úgy van vele, hogy az embereinek valahol ki kell élnie heves vérmérsékletét. Sokan járnak hát ide.

A szavait mintegy nyomatékosítva tört ki az egyik házból egy férfi, aki félmeztelen volt, az egyik kezében kardot, a másikban pedig rumosüveget tartott. Hangosan ordibálva rohant ki onnét, de hogy mi lehetett a baja, azt egyikőjük sem tudta. Olivia egy lépéssel közelebb húzódott Vincenthez, aki ezt egy mosollyal vette tudomásul, majd megkérdezte:

– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához?

– Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán.

– Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! – felelte Vincent szarkazmussal hangjában, de Oliviának nem akadt arra lehetősége, hogy kimagyarázza magát, ugyanis a férfi az egyik faház felé fordult, és a fénytől átitatott ajtónyíláson azonnal belépett az ivóba.

 

Olivia szorosan követte útitársát, mire meglátta a benti történéseket. Ott mindenhol faasztalok álltak faszékekkel, a helyiség jobb oldalán pedig egy hosszanti bár húzódott végig. Ott lenge ruházatú hölgyek szolgálták ki a vendégeket. A ház végében egy lépcsősor vezetett fel annak belsejébe. Olivia nem tudta a tekintetével követni az odafent történteket, hiszen lent zajlottak valójában az események.

A terem végében egy asztal mögött néhány ember ült, miközben egy hosszú sor várakozott előttük. Ők is beálltak a sorba, Olivia Vincent mögé állt, miközben egyedül a férfi széles hátát látta, így megpróbált oldalról kilesni, és onnan figyelni a történéseket.

A helyiségben az asztaloknál mindenhol literszámra folyt az ital, ott csoportokba verődve ittak a kétes kinézetű emberek. Mind mosdatlannak, szakállasnak, rendezetlennek tűnt. Az arcukra egyfajta pír ült ki, amit Olivia eddig csak édesapja arcán látott egy-egy ünnep alkalmával. Szorosan közelebb húzódott Vincenthez, mivel hosszú, barna, hátára omló haja ellenére érezte a mögötte sorakozó ember alkoholbűzös leheletét a saját tarkóján visszacsapódni. Már-már ott tartott, hogy arcát Vincent hátának nyomja, amikor a férfi kilépett mellé, és így a lány is szembekerült egy érdekes jelenettel. Az asztalnál egy hasas férfi ült, kerek fején kalapot viselt, hosszú bajusza tűként állt ki arcából. Barna szeme értetlenséget tükrözött. A fickó mellett ott ült egy nő is, akinek hosszú, barna haja, barna szeme, szép, nőies alakja volt. Nem viselt magán semmi mást, csupán egy olyan felsőt, mely a hasát szabadon hagyta, valamint egy bőrnadrágot. Látványosan felcsillant a hölgy tekintete, amikor meglátta a jóképű Vincentet.

– Hej, de gusztustalan életet éltek mostanában! Csak nem, hogy toboroztok? – kérdezte a fekete hajú, kék szemű férfi egy magabiztos mosollyal az ajkán, miközben egyértelműen látta az ott lévők múltját és jövőjét.

– Muszáj, barátom. Mostanában a királyunk kevés teret hagy a hozzánk hasonlatos, szegény, jóembereknek, akik saját erejükből boldogulnak.

– Persze, mások javain... – tette hozzá a kék szemű férfi, mire a köpcös férfi ezt a hangnemet nem tűrve felpattant az asztal mögül, és ennyit mondott:

– Mindenki abból él, amiből tud! Mi más vagyonából, te a hókuszpókuszodból, más másból... – ezzel tekintete Oliviára vetődött, mire megkérdezte:

– Ki ez a kishölgy?

– A kísérőm – vont vállat Vincent.

– Hát, mi lett azzal a szőkével? Talán ráuntál a ti nagy szerelmetekre? – ült ki látványos rosszindulat a férfi arcára, majd a szintén felálló hölgy fenekébe csípve ennyit szólt.

– Nem olyan az, mint az én Gabriellám! – mosolygott a nőre a rabló, majd nagy, zsíros kezeit átvetve annak vékonyka derekán közelebb húzta magához az asszonyt.

– Galambom, adj egy csókot a te Gusztávodnak! – erőltette le húsos nyelvét a nő torkán, aki aztán Olivia legnagyobb meglepetésére egy pofonnal jutalmazta a szemtelenséget.

– Részeg vagy te! Te anyaszomorító! – kiabálta a nő, aki egy erős mozdulattal ellökte magától a férfit. – Majd ha kijózanodsz, adok én neked!

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Líra

Moly

Aurora Lewis Turner írói oldala

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! Ivády Orsolya - ("Olvasóként is szeretem a változatos történeteket, a romantikustól kezdve a fantasyig, horrorig bármi jöhet, így íróként is célomnak tartom, hogy kipróbáljam mindet.")

Ismerjük meg közelebbről a szerzőket! rovatomban felkértem Ivády Orsolya írónőt, hogy meséljen kicsit magáról, és a könyveiről. Ezúton is köszönöm, hogy elfogadta az interjúfelkérésemet. Az írónőnek Sabrina és az Utolsó kívánság könyve jelent meg eddig, amiket az Ágenda Kiadó oldalán és Ivády Orsolya írói  oldalán lehet megrendelni.

Íme az interjú, fogadjátok szeretettel.

 

Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?

Egy teljesen átlagos ember vagyok. Napközben dolgozok, gyereket nevelek, háztartást vezetek, este pedig írok.

A Sabrina és Utolsó kívánság című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?

Mielőtt belekezdek egy történet írásába, a helyszín az, amit biztosra letisztázok. Szeretek utánaolvasni, esetleg ismerősöket megkérdezni egy-egy ország, város szokásaival, hagyományaival kapcsolatosan. Az, hogy mennyi idő alatt készül el, a könyv terjedelmétől és a kutatómunkától is függ.

Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?

Mindkettő jelen van, de többnyire a fantáziára bízom a történet alakulását. Általában személyes tapasztalatokat, élményeket is megjelenítek a könyvekben.

Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Már egészen korán, az általános iskola 7., 8. osztályában kezdtem írni, többnyire novellákat. Akkoriban nagy Bravó újság rajongó voltam, és a benne szereplő történetek, meg a saját tini életem inspirált.

Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?

Mindenképp. Olvasóként is szeretem a változatos történeteket, a romantikustól kezdve a fantasyig, horrorig bármi jöhet, így íróként is célomnak tartom, hogy kipróbáljam mindet.

Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?

Olyan, mint amikor a gyerek kirepül a családi fészekből. Dédelgettem, nevelgettem, de egyszer a saját lábára áll. Egy-egy könyv befejezése után kell egy kis szünetet tartanom, hogy teljesen el tudjam engedni.

Miért pont ez az írói álneved? Illetve, ha ez nem írói álnév, nem gondolkodtál még ezen?

Az Ivády Orsolya név az anyakönyvezett nevem. Korábban gondoltam rá, hogy ha egyszer úgy alakul, hogy könyvem jelenik meg, lesz írói nevem, de végül maradtam a sajátomnál.

 

Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?

Alapvetően romantikus ember vagyok, így egyértelmű volt számomra, hogy elsőnek ezzel próbálkozom.

Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?

Azt nem lehet leírni. Egyszerre voltam boldog, izgatott és egy kicsit féltem is, hogy milyen fogadtatásban lesz része.

Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?

Tervezett annyira, hogy egy alaptörténetet kitalálok, de a továbbiakban az alakítja saját magát.

A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?

Mindkettő van. A Sabrina az a fajta könyv, amibe van néhány személyes élményem, így azokat könnyű volt megírni és a mai napig, ha elolvasom, mosolyt csal az arcomra. Ezzel szemben az Utolsó kívánság nagyon nehéz volt. Többször is félre kellett tennem, mert érzelmileg nagyon megérintett.

Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?

Nagyon sok mindenből tudok ihletet meríteni. Legyen az egy ember az utcán, egy film, zene, bármi. Írás közben mindig olyan zenét hallgatok, ami a készülő könyv hangulatának megfelelő, így könnyebben át tudom venni a hangulatot. Tehát mondhatom azt, hogy a zene inspirál a leginkább.

Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?

Elsőként a közeli ismerőseim vagy a család olvassa. A férjem nem szokta olvasni, de minden egyes mozzanatot meg beszélünk, és elsősorban az ő véleménye az, amire sokat adok.

A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?

Örültek neki. Anyukám tiniként is bátorított az írásra, így számára nem volt annyira meglepő vagy váratlan, hogy meg is jelent. Egyébként a gyermekeim a legbüszkébbek rám.

Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén? 

Rengeteg ötletem van, ami nem biztos, hogy az idén mind meg is valósul, de nagyon igyekszem. Remélhetőleg a nyár elején megjelenik a harmadik könyvem is.