Beleolvasó:. Brett O'Conor: Azután-Fej vagy Írás (Azután 1.)

Brett O’Conor:   Azután - Fej vagy Írás című könyvéből hozok nektek egy hosszabb beleolvasót, akkor hozni fogok többet is. A sorozat Azután 1.részéből olvasható a részlet.

Egy kis morális okfejtésbe kezdted a csapat.

Jó olvasást!

Brett O’Conor

Azután – Fej vagy írás

(Azután 1.)

Tartalom

Helyszín: A földrész, amelyet valaha Európának hívtak.

Miután elszabadult egy biológiai fegyver, a kialakult pánikban, a vezetők tehetetlensége és tenni nem akarása miatt polgárháborúk, illetve nemzetközi konfliktusok sora robbant ki, amely alig fél év alatt szinte teljesen elpusztította a civilizációt.

Nincs szervezett kormányzás, nincsenek nemzetek, nincsenek frontvonalak, csak anarchia, kegyetlen érdekcsoportok és az egyre fogyó, maradék lakosság.

A Zónának nevezett félországnyi területen, katonai szakértők egy csoportja próbálja visszaállítani a rendet és újra felépíteni egy élhető életet. Céljaik nemesek, de a lehetőségeket tekintve, talán csak illúziók.

A szűkös erőforrásokat a végletekig kiaknázva, egy maroknyi válogatott elit katona próbálja keresztülverekedni magát az állati szintre süllyedt háborús övezeten, hogy megakadályozza-nak egy újabb támadást, amely elpusztíthatja a civilizáció utolsó bástyáját.

A mindenre elszánt kommandó versenyt fut az idővel. Nyomukban a halál jár, előttük az arctalan, ismeretlen számú ellenség. Ha elbuknak, az élet minden bizonnyal véget ér a Földön és az emberiség inkább előbb mint utóbb, kipusztul.

De nem bukhatnak el!

– Akkor? – kérdezte John. – Megint fej vagy írást játszunk?

– A kedvenc játékom. – bólintott az őrnagy.

Paul előbb kinézett a mocskos ablakon, majd végigtekintett társain.

– Akár fej, akár írás, mindenképpen megszívjuk… Úgyhogy ezúttal legyen írás!

Gunny kihívóan felvonta a vállát és elhúzta a száját, mintha csak azt mondaná: Csapjunk bele!

A parancsnok helyettesére nézett. Az Őrült elszánt arcot vágott.

– Mire várunk? Törjünk ki!

ENGEDÉLLYEL

Jeff nem felelt, csak egy amolyan „Mit lehet tenni?” grimaszt vágott.

- Tulajdonképpen – kezdett bele Paul egy újabb monológba. –, ha jól meggondoljuk, amiben most élünk, az katonai diktatúra. Úgy értem, ha a régi világ rendszereit vesszük alapul. Katonai vezetés van, a hadsereg dönt mindenről, az tartja fent a rendet és az osztja el az erőforrásokat, saját érdekei szerint.

- Chico, nem ittál te valamit? – kérdezte Ray.

- Nem, nem, nem! Gondold csak át hadnagy! A mostani helyzet, olyan, mint mondjuk Észak-Korea volt. Ha alaposan megnézzük, egy ember, a főparancsnok kezében van minden hatalom. Ha például úgy dönt, hogy holnaptól csak a fele fejadagot kapjuk, akkor fele fejadagot fogunk kapni. Ez katonai diktatúra! Te mit gondolsz, főnök?

Jeff nem felelt azonnal. Alaposan megrágta, hogyan fogalmazza meg a fejében kavargó gondolatokat és nézeteket.

- Lehet, hogy az, de igazából nincs jelentősége. Annak meg végképp nincs, hogy én mit gondolok róla. Ez van és nincs jobb helyette! De ha már az ember mindenképpen moralizálni akar, érdemesebb azt fejtegetni, mi lenne, ha ez sem lenne?!

- Hogy-hogy? – kérdezte Paul őszinte csodálkozással. – Hát..., gondolom polgári kormányzás.

- Aha! És az jó lenne? Nézz körbe és láthatod, mi lett a polgári kormányzás eredménye! A polgári kormányzás miatt van és kell most katonai diktatúra.

- Mondjuk, ebben van valami! És gondolod, hogy az elcseszett kormányzásból egyenesen következik, hogy katonai vezetésre van szükség?

Jeff gondolkodott egy darabig, mielőtt válaszolt volna. Alárendeltjei köz‍közben feszülten figyelték. Kíváncsiak voltak a válaszra, mert nagyon is érdekelte őket, hogy parancsnokuk mit gondol erről és a jelen helyzetről, úgy általában.

- Nem könnyű erre válaszolni. Több okból sem. Az egyik mindjárt az, hogy én is katona vagyok. – megint hallgatott pár másodpercig. – Láttam a politikai képmutatást és mondhatom, elegem is lett belőle! Kapzsiság, tehetetlenség, tenni nem akarás és hazudozás. Amikor döntéseket kellett volna hozni, inkább csak sunnyogtak és a pofájukat jártatták. Eszükbe sem jutott, hogy a sok évtizedes szájtépés és agymosás hová juttatta a társadalmat, mert soha nem voltak olyan közel az emberekhez, hogy lássák, mit tettek. Az erkölcsi hanyatlás minden réteget elért. Aki lent volt, felfelé anyázott, aki fent volt, lefelé szart, közben pedig szétesett az emberekben a tartás. Csak az én volt fontos és ez szépen elő is tört, amikor a járvány terjedni kezdett.

A pusztulás borítékolható volt, a vírus csak felgyorsította azt. A háború pedig tovább mélyítette a válságot. De azt hiszem, ezt nem kell részleteznem, ti is láttátok a saját szemetekkel.

- De azért az emberek tanultak belőle. Vagy nem? – kérdezte most Vitória.

- Úgy látod?

- Igen! Te nem?

- Nem! Számomra döbbenetes, hogy az emberek milyen gyorsan elfogadták ezt a mostani világot és helyzetet. Nem érdekli őket, hogy hányan haltak meg egy rohad biológiai fegyver miatt, amit emberek találtak ki és a régi polgári kormányzás kedvéért teremtettek meg. És ha nem szabadul el, akkor inkább előbb, mint utóbb, be is vetették volna. Bár így sem vagyok meggyőződve róla, hogy nem szándékos volt. És a polgárháború? És a háborúk? Mintha nem is lettek volna. Nem számít semmi, csak, hogy élnek. És ha lesz még háború, akkor majd mások megvívják helyettük, a lényeg, hogy ők éljenek! Nincs bennük harag, nincs bennük szándék a megelőzésre, mintha semmi sem történt volna. Nem gondolnak rá, hogy ez megtörténhet újra. A fejadag kevés, ez mindig jó téma. De, hogy mi vezetett oda, hogy fejadagok legyenek és főleg ilyen kicsi fejadagok, az már senkit nem érdekel. A katonai vezetés szakértői a nap huszonnégy órájában számolnak, hogy mindenkinek meglegyen a betevője, de aki megkapja a csomagot, az leszarja, hogy az hogy került hozzá és mennyi munka és fáradtság van mögötte. Amikor szidja a főparancsnokságot, hogy megint csak egy szelet húst kapott, arra nem gondol, hogy közben Johnra a fal mentén, megint rálőtt valami eszement barom, akinek még ennyi sincs, de eszébe sem jut, hogy kérjen, hanem elvenni akar. És közben, lehet, hogy John-nak még egy szelet hús sem jut aznap. Nem tudom, mi kell hozzá, hogy az embereket felrázza, de amikor bekövetkezik, az nagyon fog nekik fájni. Csak félő, hogy akkor már végképp késő lesz.

Szótlanul meredtek maguk elé. Mindegyikük úgy érezte, a parancsnok végre kimondta, ami őket is nyomasztotta valahol mélyen, De még így sem hitték teljesen.

- Ez így elég radikális, de miért gondolod, hogy az emberek olyanok maradtak, amilyennek most gondolod őket?

- Nincs rá okom, hogy mást higgyek. Nézd meg Paul-t! Emlékszel még mit mondott az imént?

- Mire gondolsz?

- Azt mondta, amióta úgy tudja, hogy van vendéglő Saint-Omer-ben, azóta oda akart menni. Miért? Mi változott volna, ha van egy vendéglő és egyszer kap egy engedélyt, hogy oda menjen? Akkor másnap már nem lődöztek volna be a Zónába? Akkor kevesebb lett volna az esély, hogy valaki megtámad minket holnapután és egy új háborúban megölnek minket?

- Értem, amit mondasz, de nem értem hová akarsz kilyukadni?!

- Pedig egyszerű! Min változtat egy vendéglőben megevett étel?

- Semmin! De az ember egy kicsit kikapcsolhat és elfelejtheti, hogy milyen a világ most és emlékezhet, milyen volt régen.

- Pont ez a lényeg! Ha elfelejtjük, hogy milyen a világ, mert eléggé becsapjuk magunkat ahhoz, hogy elfelejthessük, akkor nyugodtan jöhet egy következő háború, vagy járvány, vagy korrupt politikai rendszer, mert az mutatja majd meg, hogy semmit nem tanultunk az előzményekből. A járványt megelőző évek és évtizedek elkényelmesedése vezetett oda, hogy ezt megtehette néhány gennyes szemétláda. Kényelem, ami elég volt ahhoz, hogy az emberek befogják a szemüket és a fülüket. Hiába kongattuk a vészharangot éveken át, nem hallgatott ránk senki. Meglett az eredménye!

- Ebben a kérdésben teljesen egyetértek az őrnaggyal! – szólalt meg most Madox is. – A háború előtti elbaszott társadalom egyszerűen képtelen volt a túlélésre és ez csak az miatt kurva pénz miatt volt. Mert azon vásároltak maguknak kényelmet. Nem érdekelte őket más és el is korcsosultak rendesen. Az emberi értékek egyszerűen elveztették a jelentőségüket és én azt már rettenetesen rühellettem! Egy kisvárosban születtem, Minnesotában. Kis város volt, de az emberek figyeltek egymásra és segítettek egymásnak, ha kellett. Ott nem volt olyan, hogy bárki fedél nélkül maradt, ha leégett a háza, mert valaki biztosan befogadta, míg a város, közös erővel felépítette az otthonukat. Ott nem volt olyan, hogy valaki hotelben aludt, ha felújította a saját házát, mert bárkinél ellakhatott, amíg elkészültek. És azt is lefogadom, hogy túlélték ezt az egész szart, mert még tudták mi az összefogás és az összetartás. Maradtak emberi értékeik.

Mikor befejezte, megint hallgattak egy darabig. Aki nem ismerte és szinte senki nem ismerte igazán, nem is gondolta volna, hogy a mogorva óriásban ennyi emberiesség lakozik.

- És tudjátok – vette át a szót Ray. –, mindehhez még hozzájön az is, hogy ahogy a szegény szegényebb, a gazdag gazdagabb lett a civilizáció utolsó tíz évében és a húsosfazék mellől kiszorult politikai elit mesterségesen feltüzelte a faji kérdéseket is. Ezt nem, mint fekete mondom, hanem, mint ember. Senki nem jött rá, hogy mindenkit hergeltek mindenki ellen, mert ha faji alapon történik valami, az nagyobb visszhangot kap, mintha egyszerűen gazdasági okokat vagdalnának egymás fejéhez. Nem volt elég, hogy mekkora szargödör lett a világból, ezt a kártyát is elő kellett húzni. Én azt hiszem, sosem számított, hogy valójában fekete, kék, zsidó, vagy muszlim, a lényeg az volt, hogy jól össze lehetett őket ugrasztani és közben halászni abban a kurva zavarosban. Persze, hogy robbant az egész, mikor a vírus elkezdett tarolni. Okádni kellett már tőle!

- Igazad van! – szólalt most meg Vitória is, társai meglepetésére, mert az eddigi viselkedése alapján nem gondolták volna, hogy lány belefolyik ebbe a beszélgetésbe és Jeff magában behúzott egy jó pontot a lánynak. – Én nem értem és sosem értettem ezt a faji kérdést, de az biztos, hogy nem magától fajult el ennyire. Sem az én hazámban…, volt hazámban, sem másutt. A kormányok szépen elhárították magukról a felelősséget és elintézték azzal, hogy ilyenek az emberek. Pedig ez mind hazugság volt, az egész képmutatás és a félelem leplezése. Jó hangosan lehetett üvöltözni és öklöt rázni, de, hogy bármelyik kimondta volna, hogy elcseszték?! Na, azt már nem! Bármennyire utáltam a politikát, ami csak arra volt jó, hogy betakarják vele az emberek szemét, nem vonhattam ki magam belőle, mert a rohadtsága átjárt mindent. Én, a magam részéről örülök, hogy a Zóna katonai irányítás alatt áll. Szerintem csak így maradhatunk életben. Csak így maradhat fent az emberiség!

- Gondolod, hogy csak mi maradtunk? – kérdezte John.

- Szerintem csak mi maradtunk, akik még szervezetten élnek.

- Értem!

Egy darabig a tűzbe bámultak, aztán John szólalt meg.

- Tudjátok, érdekes amit a politikusokról és a kormányokról mondtatok. Lehet, hogy kinevettek ezért, de én hittem a kormányok erejében és jónak, szükségesnek tartottam a civil ellenőrzést a rendvédelmi szervek és a hadsereg fölött. Hittem abban is, hogy egy szavazás a politikai akart kinyilvánítása és kényszerítő eszköz a társadalom kezében. Én 2002-ben szavazhattam először és onnantól kezdve, minden szavazáson részt vettem. A válság első napjáig hittem benne, hogy számít, mit gondolok, hogy mi mellett teszem le a voksom.

- És mi változott? – kérdezte Ray.

John hallgatott egy ideig.

- Amikor a balhé kitört, sokáig nem tudtunk semmit. Egy közös hadgyakorlaton vettünk részt az osztrák és a német hadsereggel. Mikor a mieink elértek bennünket, azonnal visszarendeltek. A parancsunk szerint az egyik gépesített lövészdandárunk laktanyájába kellett volna visszatérnünk. Ez úgy ötven kilométerre volt a fővárosunktól. A szállítógépünket már nem értük volna el, ezt a németek közölték velünk, úgyhogy ott álltunk a farkunkkal a kezünkben és nem tudtuk, mi legyen?! A századosom már azon gondolkodott, hogy kérünk egy teherautót, de az osztrák parancsnok felajánlotta, hogy a helikopterükkel elvisznek minket Bécsig. Rádióztunk a szárazföldi csapataink parancsnokságára és akkor már azt mondták, hogy a dandár megindult a főváros védelmére, úgyhogy ott kell hozzájuk csatlakoznunk. A parancsnokom azt is elmondta, hogy a miniszterelnököt evakuálták. Hittük is, nem is, de, hogy a csalódott hívei, esetleg más elől mentették ki, vagy egyszerűen csak elmenekült, azt nem tudtuk meg. De akkor már mindegy volt! Ma pedig már teljesen mindegy…! Csak azt tudtuk, kurva nagy szar van otthon és mielőbb haza kell érnünk. Elindultunk, de a helikopterünket lelőtték. Hogy a németek, a csehek, vagy kik és főleg, miért, ezt a mai napig nem tudom, de lehet, hogy már nincs is jelentősége. A lényeg, hogy mindenki meghalt a gépen, én pedig a kórházban tértem magamhoz. Mikor már magamnál voltam és képes voltam beszélni, az egyik katonaorvos átadott pár nekünk, úgy értem az egységemnek szóló rádióüzenetet. Az elsőben sürgettek, hogy azonnal térjünk vissza a parancs szerint. A másodikban értesítettek, hogy a dandár harcban áll és a főváros alatt kell csatlakoznunk hozzájuk. A harmadik, hét órával későbbi volt és azonnali hatállyal a vezérkar védelmére rendelt minket, illetve utasított, hogy az eredeti parancsban meghatározott dandárt ellenségnek kell tekinteni, mert fellázadt és az ország ellen fordult. Hogy ez mit jelentett? Hát ezt sem tudom! A negyedik üzenet arról értesített, hogy a honvédelmi miniszter irányít, mert a kormány már nem létezik. Továbbá utasítottak minket, hogy lázadás miatt a rendőrség alakulatait is tekintsük ellenségnek. Miért? Szintén passz! Az ötödik, utolsó üzenet arról szólt, hogy ha sikerül hazatérnünk, döntsünk belátásunk szerint, mert már nincs biztos információ arról, hogy ki áll az állam szolgálatában és ki fordult ellene. Harminc óra. Ennyi idő telt el a visszahívásunk és az utolsó rádióüzenet között. Szerintetek, hogy fordulhatott ekkorát a világ harminc óra alatt? Én nem tudom és nem értem! De ez a harminc óra elég volt hozzá, hogy tudjam, többé nem bízhatok meg a civilizáció erejében.

- De legalább rájöttél. – szólat meg Jeff. – Jobb későn, mint soha!

- Persze! De nézzük meg mi lett Afganisztánnal, Szíriával, Irakkal, miután odamentünk! Ott voltam Irakban, láttam mindent és még akkor is elhittem, hogy jót teszünk.

- Azok már azelőtt is szarfészkek voltak! – mordult fel Madox.

- Lehet, de mi még jobban szétkúrtuk! Húsz évig szórakoztunk a politikai érdekből kirobbantott háborúkban, utána meg hagytuk megrohadni az egészet. Ott voltál te is, őrnagy! Láttad.

- Láttam! – bólintott Jeff.

- Otthagytuk Afganisztánt is és nagyobb szart csináltunk vele, mint az egész háborúsdival. Ha bent maradunk…

- Ha bent maradunk, akkor ott haltunk volna meg. – vágott közbe Jeff. – Ennyi lett volna a különbség. Szerinted, mit kezdtünk volna ott a vírussal és a polgárháborúkkal? Bár nem tudjuk, hogy valójában mi történt!

- Igen, igazad van! De az biztos, hogy semmi értelme nem volt az egésznek! És csak azt akarom mondani ezzel, hogy nekem még ott sem nyílt ki a szemem.

- Szerintem kár ezen agyalnod! – mondta megfontoltan Jeff. – Tenni már nem tudsz ellene, megváltoztatni sem, akkor meg miért rágod?

- Csak elmondtam a véleményem.

- Azt meg jól tetted!

- Mind a kettőtöknek igaza van! – mondta most Gunny. – Minél több oldaláról ismerjük meg a dolgot, annál inkább megerősödik az emberben a gondolat, hogy szar volt, de magunkon kívül senkit nem okolhatunk miatta. Mi hagytuk! Nem mi katonák, hanem mi emberek, akik tehettünk volna ellene, de évekig a homokba dugtuk a fejünket. Mentegethetjük magunkat azzal, hogy naivak voltunk, vagy egyszerűen csak érdektelenek, mert a közönyünk segített kimenekülni a politikai szarkavarás fárasztásából. Elhittük, ha van valamink, akkor már vagyunk is valakik. De azért azt döbbenet volt látni, hogy mikor már folyt a vér és az utcán hullák hevertek, sokan még akkor is a vagyonukat mentették. Láttam olyan férfit Amszterdamban, aki a laptopjával a kezében lépett át a szomszédja holttestén, mögötte meg a síró gyereke totyogott és hátra sem fordult, csak vitte a motyót az autójához. Ez a kép öröke beleégett az agyamba. És dögöljek meg, ha hagyom, hogy még egyszer megtörténjen, akár diktatúra az ára, akár nem! Pedig mint tudjátok, a káosz elejéről, mi lemaradtunk!

Ha érdekel a könyv több könyv áruházban is beszerezhető ekönyvként illetve Brett O’Conor webshopjában is.

Brett O' Conor webshop