A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A hatalom köve. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: A hatalom köve. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. május 30., vasárnap

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("Olivia a kocsmában lévő összes szempár kíséretében hagyta el az ivót. Kilépett a friss levegőre, teleszívta azzal tüdejét, és hagyta, hogy az egész lényét átjárja a holdsugár. Abban a pillanatban tetszett neki először az az élénk, fényes, színkavalkádos, hangos város, ahol valamifajta csoda folytán találta magát. ")

Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéhez is az utolsó részletét hoztam el nektek. Itt is megadom az előző részeket, hogy újra olvashassátok. De ha tetszettek a részletek, és egyben olvasnátok el az Olvasnimenő oldalán, megrendelhetitek. 

 

Az eddigi részek:


1.

2.

3.

4.  

 

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve


 

Tartalom:

Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán... 

 

ENGEDÉLLYEL
UTOLSÓ RÉSZLET

 

– Na, ilyen az igaz szerelem! Ilyen az én nőm, tiszta tűz, tiszta szeszély! – mosolygott Gusztáv, mintha csupán egy szerelmes kisfiú lenne. – Gabriella csak az enyém, soha senki más nem érintheti! Ha megtenné, kettéhasítanám a kardoddal.

– A kard... – próbált a tárgyra térni Vincent, amíg még a jócskán ittas férfi tudott koncentrálni. – A helyzet az, hogy vissza kell adnod Gladiót.

– Hogy mi? – kelt ki magából a rabló, aki látszólag alig állt a lábán. – Tisztességes játékban nyertem el tőled. Gladió az enyém!

Ebben a pillanatban elcsöndesedett az egész kocsma, majd egy igencsak jellegzetes zaj töltötte be a termet, ugyanis az összes ember abbahagyta az ivást és kardot rántott, amelyet minden teketóriázás nélkül készek voltak beleszúrni Vincentbe. Olivia érezte az adrenalint végigszáguldani az erein, amely egyre gyorsabb ütemre késztette a szívverését.

– Hogy akarsz elbánni velünk kard nélkül, a becsületed nélkül, minden nélkül? – nevetett bele Gusztáv a kocsma csöndjébe. – Neked semmid nincs!

– Ezt azért nem mondanám – rázta a fejét a férfi, majd a mellénye alól előkapott két kést, melyet egyenesen a Gusztáv mögött álló két fegyveres férfi homlokához vágott. Azok abban a pillanatban szörnyet haltak, hogy a penge átszáguldott a koponyájukon. Vincent nyúlt volna már a következő késért, miközben megérzett egy csendesítő érintést a könyökén.

– Hagyd! – hatolt Olivia hangja Vincent fülébe. – Elvégre ezért hoztál engem, vagy nem?

Vincent karja megfeszült, de aztán nem nyúlt a következő késekért, ehelyett hagyta, hogy Olivia közelebb lépjen az emberei miatt sopánkodó Gusztávhoz.

– Miért kellett ez? Olyan nehéz jó munkaerőt találni!

– Szükségünk van Gladióra – mondta Olivia, miközben Gusztáv felemelte a fejét és a lány arcába nézett. Az kihúzta magát, majd a tenyerét előrenyújtotta a kardot kérve. Olyan testtartást vett fel, amilyennel még nem találkozott a rabló. Az egész lányból áradt a méltóság, és valami furcsa erő, ami arra sarkallta őt, hogy előhúzza az asztal alól az ezüstösen csillogó kardot, majd azt a lány kezébe helyezze.

– Itt van, vigyétek! – felelte Gusztáv megbabonázva, majd a fekete hajú, kék szemű férfire vetette tekintetét – De aztán ne kerülj újra a szemem elé, Vincent!

Olivia egy büszke mosollyal megköszönte a kardot, amit alig bírt el. A kezei a kard súlya miatt elernyedtek, majd leestek, mire a kard beleállt a padlóba.

– Innentől viszem én! – mondta Vincent, majd elvette a lánytól a fegyvert és a dereka köré kötötte azt. A férfi kék szemeivel újra méregetni kezdte a lányt, hiszen nem értette, hogy miként érhette el azt egy egyszerű kéréssel, hogy a rablóvezér átadjon neki egy igencsak értékes kincset.

 

Olivia a kocsmában lévő összes szempár kíséretében hagyta el az ivót. Kilépett a friss levegőre, teleszívta azzal tüdejét, és hagyta, hogy az egész lényét átjárja a holdsugár. Abban a pillanatban tetszett neki először az az élénk, fényes, színkavalkádos, hangos város, ahol valamifajta csoda folytán találta magát. Vincent hangja zökkentette ki őt gondolataiból:

– Ezt meg hogy csináltad?

– Egyszerűen csak kérnem kellett – rántotta meg a vállát a lány.

– Na, persze – fürkészte őt  továbbra is kék tekintetével a férfi, de aztán nem feszegette a témát, helyette a kardjával egy közeli kocsma felé mutatott és ennyit mondott:

– Itt maradunk éjszakára! – Olivia nem ellenkezett, követte Vincentet, hiszen mindketten tudták, hogy a lány már teljesítette ígéretét, itt volt az ideje annak, hogy a férfi is állja a szavát.

 

◊◊◊

 

Olivia hamarosan egy szobában találta magát, ahol nem volt semmi, csupán egy ágy, valamint a falakon átszűrődő mindenféle zaj. Még egy függöny, vagy spaletta sem állt a rendelkezésére, amivel kizárhatta volna az ereszkedőben lévő Hold fényét. Rosszul aludt aznap éjjel, sokat forgolódott, a történtek pedig sok rémképpel töltötték meg elméjét. Egyik pillanatban felijedt, felült az ágyán, majd tekintete ismét rávándorolt az ablakán benéző égitestre. Felsóhajtott, majd elindult, hogy a szobáját elhagyva megkeresse a mellékhelyiséget, de nem jutott messzire.

          Tudta, hogy a mellette lévő szoba volt Vincenté, onnét pedig furcsa zajok szűrődtek ki. A lány egy pillanatig ott állt a fából készült, hosszú folyosón, ahonnét mindenfelé szobák nyíltak. Egyik szoba hangosabbnak bizonyult a másiknál, hiszen hajnalig tartott a tivornya. A lány persze nem sokat tudhatott erről, de nem is érdekelte őt mindez. Egyedül Vincent szobája keltette fel az érdeklődését.

Közelebb lépett hozzá, de aztán észrevette, hogy az ajtó zárva volt. A kíváncsisága viszont nem változott, ezért lehajolt, hogy a kulcslyukon keresztül tudakolja meg, hogy mi történt a helyiségben. A Hold fénye aznap a barátja volt, hiszen az az ablakon bevilágítva láthatóvá tette a történéseket. Olivia két fehér testet látott az éjszaka homályába gabalyodni. Vincent az ágyán ült hátát a falnak támasztva. Az arcán gyöngyözött a veríték, izmos felsőteste egyértelműen látszódott a holdfényben. A szeme csukva maradt, hiszen a gondolataival és erős kezeivel elkalandozott azon test minden egyes szegletén, amely szétvetett lábakkal ült rajta. A lány egyértelműen látta a nő hátát, barna hajzuhatagát, testének ütemes rezdüléseit. Vincent húsába vájta hosszú ujjait, amint teret kapott testében az élvezet. Egy vékonyka takaró hullott a derekára ezzel eltakarva a lány elől a formás fenekét. Vincent elveszett a nő kebleiben, szorosan magához vonta azokat, miközben ajkaival kényeztette a nő minden porcikáját.

Olivia érezte, hogy mennie kellene, de valami még mindig marasztalta őt. Tudni akarta, hogy mégis ki lehetett az a nő. Mintha csak meghallották volna a gondolatait, Vincent erős kezeivel felemelte, majd végigvetette a kéjtől elaléló hölgyet az ágyon. A barna hajzuhatagra hullott annak feje, amitől a kulcslyukon át leső lány egyértelműen felismerte Gabriellát, a rablóvezér feleségét. Vincent teste ránehezedett a hölgyre, ajkai megtalálták annak nyakát, miközben erős ujjai a nő csípőjére hulltak, leszorították azt, majd azzal a mozdulattal újra ütemes ringásba kezdett a két test. Olivia újra érezte az adrenalint az ereiben száguldani, hiszen jól tudta, hogy mire számíthatnak, ha Gusztáv rájön erre.

Felegyenesedett, és ezzel magára hagyta a párt. Amint viszont megfordult, kettő  tagbaszakadt rablóval találta magát szemben a folyosón. A rablók egy pillanat alatt beérték a lányt, aki ellépett Vincent ajtajától, így riadt tekintete a két nagydarab martalócra tévedt.

– Hé! – szólt rá az egyik. – Nem láttad Gabriellát? Gusztáv kettéhasít minket, ha nem lesz meg hajnalra.

– Nem – rázta a fejét a lány, majd kihúzta a hátát és nyugalmat erőltetve magára igyekezett nem ránézni Vincent szobájának ajtajára. Megköszörülte a torkát, és ennyit mondott:

– Menjenek le a kocsmába! Hátha ott mulat a többiekkel – felelte Olivia, akinek egy része legszívesebben elárulta volna az ajtó mögött szeretkező párost, de mégsem vitte rá őt a lélek. Nem akart Vincentnek gondot okozni. Azt hitte, hogy úgysem fogják elhinni ezt a martalócok, de aztán az egyik intett a fejével a másiknak, megfordultak és elhagyták a folyosót. Olivia tüdejéből egy zaklatott sóhajt tört fel, hiszen megkönnyebbülve konstatálta, hogy egyedül maradt a kihalt folyosón.

 

Miután a lány visszatért a szobájába, nem tudott aludni. Folyton azok a képek kísértették őt, amiket a kulcslyukon keresztül látott. Az ajkába harapott, erőltette az alvást. Éppen elbóbiskolt volna, amikor valaki berontott a szobájába. Homályos tekintetén keresztül egyértelműen látta Vincent fehér testét szellemként besuhanni oda. A férfi félmeztelen volt, így a lány egyértelműen láthatta az erős, izmos karokat, a kockás hasat, a széles hátat. A férfi nadrágján ott lógott felerősítve Gladió, a kard és az úti köveket tartalmazó kis szütyő. Egy pillanat alatt kirántotta Oliviát az ágyából, majd sietve húzta maga után a lányt, miközben ennyit mondott:

– Mielőbb el kell húznunk a csíkot! Sietnünk kell!

Olivia továbbra sem értett semmit, de valami azt súgta neki, hogy nem is szükséges gondolkoznia a történteken, elég, ha követi Vincentet, az bárhová is vezeti őt.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

 

Olvasnimenő

Moly

 

2021. május 22., szombat

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához? – Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán. – Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! ")

 Ahogy megszokhattátok, hozom ma is Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéből újabb részletet. Hogy tetszett az előző? Vártátok a következőt? Vajon most mi fog történni a mai részben?

 

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve


Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán…

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

 

– De ha nem sikerül, akkor visszaviszlek a palotába, felmarkolom érted a zsákmányt, és elválnak útjaink.

– Rendben! – bólintott egyet Olivia tudván, hogy ez volt az egyetlen esélye. – Akkor éppen itt az ideje, hogy elengedj...

– Vincent. A nevem Vincent – felelte a férfi egy sóhajjal, miközben ujjaival lefejtette Olivia tagjairól a köteleket. Amint ezzel megvolt, Sebastian, a bagoly felé fordult, és ennyit mondott:

– Te maradj itt! Figyeld a városból jövő mozgást. Ha a többiek elindulnának nélkülem, légy a segítségükre! Elintézem ezt az ügyet hamar, és találkozunk a Révnél! – Erre csupán a bagoly izgatott huhogása felelt. Vincent felsóhajtott, majd a lányra nézett, és válaszként ennyit mondott a fán ülő, szemeit kerekítő állatnak:

– Nem lesz vele baj! Tudom, hogy tartsam kordában az efféle fehérnépet!

– Indulunk? – kérdezte Olivia sürgetően, hiszen sejtette, hogy nem lehetett túl közel az a hely, ahol a férfi elhagyta a kardját. – Hány napi járásra van innen a hely?

– A hely – válaszolta Vincent kék szemeit forgatva –, kérlek szépen két percre van tőlünk, úgyhogy készülj fel arra, hogy hamarosan be kell vetned a tárgyaló képességedet azért, hogy visszaszerezd nekem Gladiót!

– Már alig várom! – porolta le a lány a ruháját némi szarkazmussal hangjában. De aztán valami érdekesség vonta el a figyelmét. A férfi egy tarisznyát húzott elő, ami a derekára erősített övre volt kötve. Előhúzott belőle egy fekete kavicsot, és ezt mondta:

– Itt az idő!

– Ez mi? – kérdezte Olivia, de nem kapott a kérdésére szóbeli választ, hiszen Vincent megragadta a kezét, majd a követ egy pillanat alatt a földhöz vágta. Az egy éles pukkanással szétdurrant, mire a lány tátott szájjal nézte végig, ahogy szétvált a köd, majd egyre kerekdedebb formát öltött magára. Végül pedig egy körben, mintha csak egy ablak lenne, egy város képe kezdett felsejleni előttük. Vincent továbbra is a lány kezét fogva tuszkolta át őt a látomáson keresztül egy domboldalra. Ő is követte Oliviát, aki még mindig nem jutott szóhoz. A lány ugyanis a dombról egy várost pillantott meg egy széles folyó partján feküdni. A következő pillanatban hátranézett, de mögötte már csupán egyetlen füstszerű képződmény jelezte, hogy valaha volt ott egy átjáró, aminek segítségével eljutottak odáig. Vincent egy magabiztos mosollyal az arcán feldobta, majd elkapta a markában lévő tarisznyáját, s ennyit mondott:

– Ezek utazókövek. Az egyik barátom, Noah készítette őket. A tudományának hála tudunk utazni azon helyek között, ahol már jártunk, és ahol elkészítette ezeket a köveket.

– Fantasztikus! – mosolygott Olivia egyet előrelépve a város felé. Még mindig el volt ámulva a látottaktól, ami miatt megbabonázva lépdelt le a dombról, hogy egyenesen a város felé vegye az útját.

 

Olivia nem látott még olyan élénk, nyüzsgő helyet, mint amilyen a város volt. Az megannyi színével, hangjával, zajával, nevetésével tárult fel a lány előtt. Macskaköves utcái bevezettek a fából készült házak rengetegébe, ahonnét mindenhonnan az utcára ömlött a fény, a szórakozás, a zene és az alkoholmámor hangja. A lányt egyértelműen elbűvölték a látottak, de útitársa közömbösen haladt végig a jól ismert utcákon. Olivia szájából pedig önkéntelenül hangzott el a következő kérdés:

– Hol vagyunk?

– Észak-Galandrinban.

– Hogy hol? – kérdezett vissza a lány, de hallását nem a házakból kiszűrődő zene tompította.

– Észak-Galandrinban, Lynxben – felelte Vincent. – Ez itt a Rablók Városa. A királyuk szemet huny néha a rablók, martalócok, fosztogatók tevékenysége felett. Úgy van vele, hogy az embereinek valahol ki kell élnie heves vérmérsékletét. Sokan járnak hát ide.

A szavait mintegy nyomatékosítva tört ki az egyik házból egy férfi, aki félmeztelen volt, az egyik kezében kardot, a másikban pedig rumosüveget tartott. Hangosan ordibálva rohant ki onnét, de hogy mi lehetett a baja, azt egyikőjük sem tudta. Olivia egy lépéssel közelebb húzódott Vincenthez, aki ezt egy mosollyal vette tudomásul, majd megkérdezte:

– Mi az? A hercegnő szolgája nincs hozzászokva a Rablók Városának kavalkádjához?

– Még soha nem hagytam el Altrairt – bukott elő önkéntelenül a válasz Olivia ajkán.

– Akkor valóban a legjobb emberét küldte a hercegnő! – felelte Vincent szarkazmussal hangjában, de Oliviának nem akadt arra lehetősége, hogy kimagyarázza magát, ugyanis a férfi az egyik faház felé fordult, és a fénytől átitatott ajtónyíláson azonnal belépett az ivóba.

 

Olivia szorosan követte útitársát, mire meglátta a benti történéseket. Ott mindenhol faasztalok álltak faszékekkel, a helyiség jobb oldalán pedig egy hosszanti bár húzódott végig. Ott lenge ruházatú hölgyek szolgálták ki a vendégeket. A ház végében egy lépcsősor vezetett fel annak belsejébe. Olivia nem tudta a tekintetével követni az odafent történteket, hiszen lent zajlottak valójában az események.

A terem végében egy asztal mögött néhány ember ült, miközben egy hosszú sor várakozott előttük. Ők is beálltak a sorba, Olivia Vincent mögé állt, miközben egyedül a férfi széles hátát látta, így megpróbált oldalról kilesni, és onnan figyelni a történéseket.

A helyiségben az asztaloknál mindenhol literszámra folyt az ital, ott csoportokba verődve ittak a kétes kinézetű emberek. Mind mosdatlannak, szakállasnak, rendezetlennek tűnt. Az arcukra egyfajta pír ült ki, amit Olivia eddig csak édesapja arcán látott egy-egy ünnep alkalmával. Szorosan közelebb húzódott Vincenthez, mivel hosszú, barna, hátára omló haja ellenére érezte a mögötte sorakozó ember alkoholbűzös leheletét a saját tarkóján visszacsapódni. Már-már ott tartott, hogy arcát Vincent hátának nyomja, amikor a férfi kilépett mellé, és így a lány is szembekerült egy érdekes jelenettel. Az asztalnál egy hasas férfi ült, kerek fején kalapot viselt, hosszú bajusza tűként állt ki arcából. Barna szeme értetlenséget tükrözött. A fickó mellett ott ült egy nő is, akinek hosszú, barna haja, barna szeme, szép, nőies alakja volt. Nem viselt magán semmi mást, csupán egy olyan felsőt, mely a hasát szabadon hagyta, valamint egy bőrnadrágot. Látványosan felcsillant a hölgy tekintete, amikor meglátta a jóképű Vincentet.

– Hej, de gusztustalan életet éltek mostanában! Csak nem, hogy toboroztok? – kérdezte a fekete hajú, kék szemű férfi egy magabiztos mosollyal az ajkán, miközben egyértelműen látta az ott lévők múltját és jövőjét.

– Muszáj, barátom. Mostanában a királyunk kevés teret hagy a hozzánk hasonlatos, szegény, jóembereknek, akik saját erejükből boldogulnak.

– Persze, mások javain... – tette hozzá a kék szemű férfi, mire a köpcös férfi ezt a hangnemet nem tűrve felpattant az asztal mögül, és ennyit mondott:

– Mindenki abból él, amiből tud! Mi más vagyonából, te a hókuszpókuszodból, más másból... – ezzel tekintete Oliviára vetődött, mire megkérdezte:

– Ki ez a kishölgy?

– A kísérőm – vont vállat Vincent.

– Hát, mi lett azzal a szőkével? Talán ráuntál a ti nagy szerelmetekre? – ült ki látványos rosszindulat a férfi arcára, majd a szintén felálló hölgy fenekébe csípve ennyit szólt.

– Nem olyan az, mint az én Gabriellám! – mosolygott a nőre a rabló, majd nagy, zsíros kezeit átvetve annak vékonyka derekán közelebb húzta magához az asszonyt.

– Galambom, adj egy csókot a te Gusztávodnak! – erőltette le húsos nyelvét a nő torkán, aki aztán Olivia legnagyobb meglepetésére egy pofonnal jutalmazta a szemtelenséget.

– Részeg vagy te! Te anyaszomorító! – kiabálta a nő, aki egy erős mozdulattal ellökte magától a férfit. – Majd ha kijózanodsz, adok én neked!

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Líra

Moly

2021. május 7., péntek

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve-("– Mégis, hogy képzeli? Mit képzel magáról ez a felfuvalkodott, hatalommániás királynő? – Nyugodj meg! – csitította őt tovább Ibis. – Az udvari népek ilyenek, hiszen te is tudod! – Sokáig éltem palotában, de ott akkor sem voltak ilyen basáskodó, öntelt személyek, akik úgy hiszik magukról, hogy mindenhez joguk van!")

Aurora Lewis Turner: A hatalom köve című könyvéből újabb részletet hozok nektek. Remélem a múltkori tetszett, és hagytok nyomott a bejegyzésem alatt.

 

Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve


Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán... 

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET


– Ja, és Bogumil! Tarts velük! Ezzel talán csillapíthatod haragom – fordult a királynő a katona felé, miközben villámok cikáztak tekintetében. – Ha épen és egészségesen visszahozzátok a lányomat, akkor megbocsátok, és életed mellett megtarthatod munkádat.

– Értettem, felség – hajolt meg megkönnyebbülten a férfi. A nő ismét megfordult, hogy férje oldalán elhagyja a termet, de aztán Serena dühtől és ijedtségtől fűszerezett hangja törte meg a csendet:

– Felség! – Erre odafordult felé a királynő. Serena a kezét nyújtotta az amfiszbéna fogai után. – Visszakaphatom?

– Majd, ha én is visszakapom a lányomat.

– Ez... – kapta fel a vizet Serena, de Ibis fehér, kecses ujjai a vállán csendesítették haragját.

– Nyugodj meg! Ahogy mondták, a hercegnő itt lesz a közelben, hamar elhozzuk őt! – Serena csak a még mindig haragvó pillantásával válaszolt, de nem indult el a fehér márványlépcsőn kitépni a királynő kezéből a relikviáját. Az uralkodók már nem is igazán foglalkoztak a kis csoporttal, lassan elhagyták a termet.

 

Ibis kivezette a trónteremből a dühöngő Serenát, őket követte némán, egymás mellett lépdelve Noah és Bogumil. Amint kiértek a fellegvár előtt elterülő, élénkzöld gyeppel borított kis kertbe, a fehér hajú nőből kitörtek ezek a szavak:

– Mégis, hogy képzeli? Mit képzel magáról ez a felfuvalkodott, hatalommániás királynő?

– Nyugodj meg! – csitította őt tovább Ibis. – Az udvari népek ilyenek, hiszen te is tudod!

– Sokáig éltem palotában, de ott akkor sem voltak ilyen basáskodó, öntelt személyek, akik úgy hiszik magukról, hogy mindenhez joguk van!

– Hagyd rá, hiszen most vesztette el egyszem gyermekét! – sóhajtotta Ibis, miközben csitító kezét még mindig barátján tartotta. – Igazuk van, könnyű meló ez! Induljunk el most, és meglásd, hamar meglesz a hercegnő, te pedig hamar visszakapod a medálodat!

– Rendben! – rántotta el vállát Ibis nyugtató kezei alól, majd tekintetével végigvándorolt az ottaniakon, mire jéghideg pillantása megállt Bogumilon.

– Akkor is egy szörnyeteg a királynőd! – végül sóhajtott egy nagyot, és megkérte:

– Mutasd az utat! Merre mentetek? – gondolt a katona hercegnővel tett rövidke találkájára. Végül aztán a rögtönzött társaság megindult a fehér márványból kirakott ösvényen, mely egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett a fellegvárból. A kis kertet tűző nap érte, hiszen csupán annak szélén állt őrt egy-egy hűs árnyékot adó fa. A társaság a márvány utat követve ereszkedett egyre a város szívébe, hogy aztán megkeressék a nagy vaskaput, majd azon átjutva ők is elhagyják Altairt.

 

◊◊◊

 

Olivia szívének üteme felgyorsult, a térdei remegtek, mikor a fának dőlve végül felegyenesedett, hogy farkasszemet nézzen a ködfátyolt késként áthasító, kék pillantással. A következő minutumban egy izgatott kuvikolás hangja törte át az este lehulló leplének anyagát. A lány elkapta a tekintetét, és meglátott egy közeli fán üldögélő baglyot. Jobban mondva nem is az állat volt az, amit látott, hanem egy sárga szempár, mely szintén kíváncsian méregette őt. De a következő pillanatban Olivia ismét a kék szempár fogságába esett, melyhez hasonló pillantást még soha nem látott. Olyan volt, mintha a szempár egyrészt az ő arcát firtatta volna, másrészt mintha álomföldön járt volna. Egy hosszú másodpercre elidőzött még a furcsa tekinteten, majd megijedt, hiszen édesanyjától elégszer hallott meséket haramiákról és útonállókról, ezért ösztönösen sarkon fordult és futásnak eredt.

A hercegnő alig látott valamit a köddel borított, sötétlő erdőben, azt sem tudta igazán, hogy merre indult, csupán érezte a sürgetést és a kék szempárt, mely követte őt. Nem juthatott messzire, hiszen az erdő alja egyenetlen volt, onnan gyökerek álltak ki, melyek nehezítették a továbbjutást. A lány megbotlott egy ilyen gyökérben, majd elhasalt. Éppen csak észlelte az ütődést, amikor azt is megérezte, hogy valami a lábára tekeredett, és húzni kezdte őt maga felé. Ösztönösen a hátára fordult, de aztán ismét azt a kék pillantást látta, ami nem is olyan rég figyelni kezdte őt. Ismét idegesítő vijjogás hangzott fel, mely az egyik közeli fáról szólt, amin Olivia tisztán látta azt a fürkésző, sárga szempárt, mely egy bagolyhoz tartozott. A kék szempár gazdája Oliviát a lábainál fogva húzta ki a köd takarásából egy olyan részre, ahol gyér volt az erdő lombkoronája, így azon átszűrődhetett a fogyó hold fénye.

– Nézzük meg, Sebastian, hogy mit fogtunk ma! – felelte a kék szemű alak, akinek szavait a bagoly izgatott huhogása követte. Olivia észre sem vette, és pillanatok alatt egy fához kötözve találta magát.

– Nézzük csak! – mondta a mély férfihang, amint végzett a lány lekötözésével. – Jól karbantartott fehérnép, a közeli Altairból jöhetett. Te mit gondolsz? – fordult a fán nyugodtan ücsörgő bagoly felé.

– Te most komolyan a bagolyhoz beszélsz? – kérdezte a lány hüledezve, miközben felbomlott a köd, és megláthatta teljes egészében az előtte álló férfit. Egy pillanatra el is akadt a szava, hiszen az egy szép szál legény volt magas testalkattal, széles vállal. A Hold fényében megcsillant annak fehér bőre, fekete haja a vállára omlott, miközben kék tekintete mintha a semmit fürkészné... Olivia ismét látta rajta, hogy az nem e világi földeken járt. A férfi arcát nem fedte semmilyen szőrzet, így egyértelműen látszottak azon markáns, jóképű  vonásai, férfias álla, határozott arcéle, és az az izzó, kék szeme. A lány mégsem ezzel lett elfoglalva, hiszen látta, ahogy a férfi elmosolyodott, és ennyit mondott:

– Ő nem csak egy bagoly, ő Sebastian!

– Így már mindjárt érthetőbb – fújta ki tüdejéből a zaklatott levegőt a lány ironizálva.

– Itt most az a kérdés, hogy te ki vagy, és miért nem látlak igazán – lépett egyet közel a lányhoz, lehajolt hozzá, hogy a szemébe nézzen. Ez a mozdulat talán túl közelire is sikerült. Olivia először nem viszonozta a pillantást, helyette ennyit szólt:

– Talán a köd miatt lehet, hogy nem látsz igazán.

– Nem, ez nem a köd! – csóválta a fejét a férfi, miközben Olivia felszegte a fejét, hogy a férfi tekintetébe nézhessen. Ekkor valóban elakadt a szava, hiszen annak szeme kékjében egyszerre látta a mindent és a semmit. A szikrázó, kék tekintetből vad hullámok csaptak ki, melyek egészen a lány lelkéig hatoltak. Olivia ekkor értett meg valamit, aminek önkéntelenül is hangot adott:

– Te vak vagy?

– Vak? – kérdezte a férfi, miközben elmosolyodott, ezért még a ködön keresztül is látszódtak gyöngyház fogai. Felegyenesedett, miközben bőrből készült nadrágja és fekete inge, mely fölött egy fekete bőrmellényt viselt, szintén láthatóvá vált a lány számára. Ellépett a foglyától, majd macskákat megszégyenítő ügyességgel lépdelt át a kiálló gyökerek között az egyik közeli fához, hogy annak támaszkodjon. Olivia egy pillanatra elszégyellte magát, amiért azt feltételezte, hogy a férfi vak volt, aminek hangot is adott. De az ismét rávetette kék tekintetét, és a hercegnő szívébe újra bizonytalanság férkőzött.

– Nem – csóválta a fejét újra a férfi. – Nem vagyok vak... Általában jól látom az embereket és a körülöttem lévő tárgyakat, sőt, nemcsak azokat látom, hanem azok múltját és jövőjét is.

– Látod a jövőt? – kérdezte Olivia egyre kevésbé értve a körülötte zajló dolgokat. – Az meg hogy lehet?

– Úgy, hogy... – kezdte volna a férfi, de aztán a fán ücsörgő bagoly izgatott károgásba kezdett, a nyakát nyújtogatta, majd a szárnyát is összeverte. A kék szemű férfi erre ismét a bagolyhoz fordult, és ennyit mondott:

– Ugyan már, Sebastian! Ez csak egy gyerek! Úgysem éri fel ésszel, amit mondanék neki! – Olivia ekkor sértődöttségében majdnem ráförmedt, de a férfi rá se hederítve folytatta:

– Azt viszont nem értem, hogy én miért nem látom őt, ha minden mást igen.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Olvasnimenő (készlet figyelés)

Moly

 

2021. május 1., szombat

Beleolvasó: Aurora Lewis Turner: A hatalom köve - ("Esküdjetek meg, hogy senkinek nem beszéltek arról, amit én most mondani fogok, ugyanis ez a hír államtitkokként kezelendő!")

Mai napra egy új beleolvasót hozok nektek, ezúton is köszönöm Aurora Lewis Turner írónőnek, hogy blogomon megoszthatom veletek a pár napja megjelent A hatalom köve című könyvéből részletet. Igyekszem hozni a részleteket a blogomra, de ha megtetszett nektek a részlet, a bejegyzés alatt találhatjátok az írónő és a kiadó elérhetőségét.

 Aurora Lewis Turner:
A hatalom köve

Tartalom:

 Egykor öt királyság uralkodott a Kontinensen. A középső, Norma volt mindig is a leghatalmasabb. Annak hercegnője, Olivia egy sötét titkot rejteget; egy átok miatt akaratlanul is ártatlan emberek vére tapad kezéhez. Annak megtörése céljából egy nem mindennapi utazásra indul, s rájön; az általa ismert emberi világ mögött rejtőzik egy másik tele mágikus lénnyel, szörnyekkel és varázslattal. Vajon sikerrel jár? Meddig tudja titkolni Vincent, a szörnyvadász elől kilétét és véres múltját? Normából való távozásával elindul a harc a hatalomért. Ekkor még nem is sejti, hogy milyen fontos szerepe van ebben, s hogy a szíve nem egy egyszerű emberi szív csupán... 

 

 ENGEDÉLLYEL

--- Részlet---

A fellegvár szikrázott a déli napsütéstől. Fehér tornyai magasztosan meredeztek az ég felé. Belül kellemesen hűvös idő fogadta a három katonát. Elöl ment Bogumil, jobbról az egyik, balról a másik társa fogta őt közre a célból, hogy még véletlenül se tévesszék őt szem elől. A három katona a kötelességének teljes tudatában lépdelt végig a vörös szőnyegen, az egykori uralkodók szobrai előtt, amelyek magasztosan álltak a jövevényeknek tisztelegve.

A három katona viszont nem volt ott egyedül, hiszen tőlük nem sokkal lemaradva lépdelt a három idegen. Elöl ment a fekete hajú Ibis, akivel tulajdonképpen Bogumil az üzletet kötötte. Őt követte egymás mellett ballagva a fehér hajú, bájos arcú Serena, valamint Noah, akinek egy akkora hátizsák feszült a hátára, mely majdnem nagyobb volt nála. A jövevények, bár igyekeztek nem mutatni az érzéseiket, elámultak a trónterem láttán. Érdeklődő pillantásaikat végigvezették a fehér márványfalakon, a régi királyok szobrain, a rózsaablakokon, melyeken áttörő fény szivárványszínt festett a padlózatra. Végül a pillantásuk a három trónra vetült, mely a terem végében helyezkedett el tekintélyt parancsolóan. Akkor a trónusok üresen álltak várva az uralkodókra.

          Hamarosan elcsendesedett a márványkövön visszhangzó katonai csizmák csattogása, majd síri csend telepedett az egész teremre. Egy darabig illedelmesen várták az uralkodók jöttét, aztán a Noah kezén lévő időmérő eszközt kezdte pásztázni a tekintetük. Még mielőtt zúgolódás hangja támadt volna, kinyílt a trónterem ajtaja, és megjelent ott a király és királynő két katona kíséretében. A katonák megálltak a trónusok egyik s másik oldalán, miközben az uralkodópár némán elhelyezkedett a trónusok közül kettőn. A harmadik trón üresen maradt, azt a hagyomány szerint mindig a trónörökös foglalhatta el egészen apró korától kezdve. De most a trónörökös a váron s a városon kívül, messze járt.

          Bogumil előrelépett, letérdelt a két, a márványteremben is jelentős méretekkel bíró trónus előtt, és a tekintetét lesütve ennyit mondott:

– Teljesítettem az ígéretemet. Elhoztam azokat, akiket említettem.

– Ezek lennének a te híres nyomkövetőid? – húzta fel a királynő hangsúlyos, aranyszőke szemöldökét, majd kételkedéssel átitatott hangon így folytatta:

– Egy volansi – nézett rá a fehér hajú nőre, akinek keze ettől látványosan az övére csúszott. Hirtelen hiányozni kezdtek neki a fegyverei, amiket a fellegvár bejárata előtt kellett hagynia. Zavarta őt a nő kijelentése, szinte már érezte, hogy viszketett a tenyere. De aztán ujjait belebújtatta az öve és a nadrágja közé, majd úgy várta, hogy a királynő pillantása átvándoroljon Noah-ra. –, egy fornaxi, és te – nézett végül a fekete hajú nőre, aki hideg, kék szemeit állhatatosan a királynőn tartotta. – Te, akiről nem tudom, hogy ki vagy. Mi a neved, idegen?

– Ibis vagyok – húzta ki magát a fekete hajú nő, de nem hajolt meg a királynő előtt. Az látszólag nem is vette zokon ezt, ehelyett a pillantása visszavándorolt Bogumilra, és így fűzte tovább a szavait:

– Azt várod tőlem, hogy ezt a fontos küldetést idegenekre bízzam? Ők más országok szülöttei, nem Norma vére csörgedezik az ereikben. Nem bízom bennük.

– Engedje meg, hogy megjegyezzem, királynőm – vette át a szót Bogumil továbbra is meghajtott térddel –, igaz, hogy nem e földről valók, de megbízható emberek. Vincent pedig a legjobb!

– Vincent? – kérdezte a királynő ismét átvonultatva fagyos tekintetét a jelenlévőkön.

– És hol van ő?

– Épp a városba tart – vette át a szót Serena, aki viszonozta a királynő fagyos pillantását. – És tényleg nincs nála jobb! De miben is kellene a szakértelme?

– Az államtitok – folytatta az uralkodónő fölényeskedően, de aztán a király közbeszólt:

– Ne játszadozz már velük, Mildred! Inkább essünk túl ezen az egészen! – könyökölt a király trónja karfáján látványosan unva a neje vallatását.

 

– Addig nem, amíg meg nem tudom, hogy valóban érdemesek-e a feladatra. Azt mondják, hogy Vincent a legjobb, de messziről jött ember azt mond, amit akar...

– Hát, jó! – lépett egyet előre Serena, aki fehér felsője alól előhúzott egy medált, amelyen két méretes metszőfog lógott. Az egyik fekete színű volt, akárcsak a legsötétebb éjszaka, míg a másik olyan fehér, mint a tej. A nő előrébb lépett, hogy aztán levegye a nyakából a láncot, melyre a fogak voltak erősítve, és felmutatva azokat ennyit mondott:

– Vincent ölte meg a lynxi amfiszbénát, a sárkányszerű lényt, melynek a farkán is van feje. A fehér fog ehhez a fejhez tartozott, míg a fekete ahhoz a fejhez, ami a törzséből nőtt ki. Vincent a legjobb – szórt szikrákat Serena kék tekintete ellentmondást nem tűrve. Nem szerette, ha bárki is megkérdőjelezte Vincent szakértelmét. Az uralkodónő közelebb parancsolta őt magához, majd a kezét nyújtotta a medálért. A fehér hajú nő láthatóan nem szívesen adta a királynő kezébe az ékszert, amit oly féltve őrzött, de aztán felsóhajtott, és mégis átadta neki azt. A király ebben a pillanatban mutatta először jelét az érdeklődésnek, hiszen ilyet nem sokszor láthatott még ő sem. Miközben mindkét uralkodó tekintete elveszett a talizmánban, Noah hangja hatolt a fellegvár levegőjébe visszhangot verve:

– Ha megengedik... – lépett oda a fogat tartó kezek gazdáihoz, hogy a táskája oldalsó zsebéből kivegyen egy átlátszó, henger alakú tárgyat, majd azt előbb a saját szeme elé emelve ennyit mondjon:

– Látszik, hogy ez eredeti. Igencsak érdekes jelenséget mutatnak az amfiszbéna fogai a mikroszkóp alatt. Figyeljék meg, ahogy a fehér színű fog részecskéi felnagyítva fekete, gyémántszerű molekulákból állnak, míg a fekete fog részecskéi fehérnek tűnnek! – ezzel odanyomta az uralkodók orra alá a kerek, nagyításra használatos eszközt. A király látszólag elámult a látottakon, miközben a királynő ajkai is résnyire nyíltak. Ez az apró mozdulat jelezte azt, hogy őt is megdöbbentette az, amit a nagyító alatt látott. De aztán tekintetét hamarosan visszatérítette Serenához, aki a kezét nyújtotta a nyakláncáért.

– Érdekes – zárta a tenyerébe a fogakat a királynő, de annak látható része kilógott az ujjai közül. Serena egy lépést előrébb tett a nyaklánc irányába, de aztán Ibis nyugtató érintése csöndesítette őt. A királynő visszalépdelt a trónusához, leült, majd tekintetét Higgins királyra vetette. A király tudta, hogy a nő az ő véleményét kérdezi, ezért bólintott egyet. Ettől a királynő megköszörülte a torkát, és ennyit mondott:

– Esküdjetek meg, hogy senkinek nem beszéltek arról, amit én most mondani fogok, ugyanis ez a hír államtitkokként kezelendő! – A társaság tagjai egymásra néztek, majd bólintottak egyet. – Esküdjetek Vincent életére, hiszen úgy látom, hogy mindegyikőtöknek fontos az a férfi, aki megölte a lynxi amfiszbénát – vájta bele mélykék tekintetét Serena hideg pillantásába. – Hallani akarom!

– Esküszöm – lépett előre Ibis, majd a többiekre nézett, végül az ő hangjukat is érthetően visszhangozta a terem.

– Rendben – bólintott egyet a királynő. – A lányom, Olivia hercegnő eltűnt. Ma hajnalban üresen találtam az ágyát. Ez a jómadár – mutatott Bogumilra – nyitotta ki a kapukat, hogy aztán útjára engedje őt. Onnantól kezdve, hogy távozott a városból, nem tudunk róla semmit. Hozzátok vissza őt ide, hozzánk! Nem valószínű, hogy messzire jutott, hiszen nem aludt az éjszaka. Muszáj neki megpihennie. Olivia csupán egy gyermek, aki még soha nem járt e városon kívül. Nem ismeri a kinti világ veszélyeit, úgyhogy óvatosan bánjatok vele!

– És mit kapunk cserébe? – kérdezte Ibis, akinek haja feketén csillogott a rózsaablakon átszökő, nyári napsütésben.

– Természetesen nem maradunk hálátlanok – állt fel a király és királynő mintegy befejezve a megbeszélést. Miközben elfordultak, hogy elhagyják a termet, ennyit vetett még oda foghegyről a királynő:

 

Folyt köv...

 A könyvet itt tudjátok beszerezni.

Olvasnimenő (készlet figyelés)

Moly