Alapvetően egy eléggé kíváncsi, introvertált ember vagyok, akit egész életében túl sok minden érdekelt egyszerre. Szeretek alkotni, tervezni, barkácsolni, dolgokat szétszedni és megérteni, hogyan működnek. Ugyanígy érdekelnek az élőlények, az emberi psziché, a társadalom vagy akár az is, hogy miért viselkedünk úgy, ahogy.
A filozófia különösen közel áll hozzám, főleg azok a kérdések, amelyekre nincs egyszerű vagy biztos válasz. Talán ezért szeretek annyira történeteket is kitalálni: egy regényben össze lehet ereszteni mindazt, ami az embert foglalkoztatja. Ráadásul ott még az a rengeteg látszólag haszontalan tudás is egyszer csak használhatóvá válik, amit az ember az évek során kíváncsiságból összeszedett.
Rá-Ro Extra című regényed sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
Ennél a könyvnél sok mindent nem kellett külön kutatnom, mert húsz évig benne éltem abban a közegben, amiről írtam. Ismertem a munkafolyamatokat, a brigádok működését, a beszédmódot, a humort és magát a kórházi helyszínt is. A történet gerincét, az összes fontosabb eseménnyel együtt körülbelül három hét alatt írtam meg. Utána még hónapokig javítottam és bővítettem. Ebben az is benne volt, hogy sokáig nem mertem senkinek megmutatni, úgyhogy mindig találtam még valamit, amit lehetett piszkálni rajta. Így lett két év.
Miért pont horror?
Nagyon korán megtalált. Nyolcévesen láttam először az Evil Deadet, akkor még Az erdő szelleme címen, hangalámondásos kalóz VHS-en. Rendesen traumatizált, aztán valamiért mégis egyre jobban érdekelt. Tízéves korom körül már rendszeresen horrorokat néztem, később pedig a régi olasz zombifilmek és Peter Jackson Hullajója is nagy kedvencek lettek. Gyerekként vonzottak a filmes trükkök és a maszkok, és talán a horrorban van ezekből a legtöbb.
Felnőttként már mást is látok benne. Azt vettem észre magamon, hogy amitől félek, az sokszor csak addig igazán félelmetes, amíg ismeretlen. Ezért inkább közel megyek hozzá, megpróbálom megérteni, valahogy magamhoz ölelni — és onnantól rendszerint veszít az erejéből. A horror erre nagyon jó terep. Közben a félelem a saját múlandóságunkkal is szembesít. Ezt nem feltétlenül sötét gondolatnak tartom; szerintem ahhoz, hogy az ember teljesebben éljen, néha arra is emlékeznie kell, hogy az ideje véges.
Tervezed folytatni a történetet vagy más történetet fogsz írni? Továbbra is horror zsánerben fogsz alkotni?
A Rá-Ro Extrát eredetileg teljesen önálló történetnek írtam, ezért sokáig biztosan azt mondtam volna, hogy nem lesz folytatása. Azóta viszont meglepően sokan kérik, úgyhogy már nem zárom ki. A következő könyvekkel mindenesetre más irányokat is szeretnék kipróbálni. Nem akarok egyszerűen „a zombis horroríró” maradni: van romantikus horror és realista sci-fi horror ötletem is. A horror valószínűleg sokáig velem marad, de inkább eszközként, nem ketrecként.
Miről és kiknek szól a történet?
A felszínen egy véres, groteszk zombihorror egy magyar építőipari brigádról, amely egy öreg kórházban beletenyerel valamibe, amibe nagyon nem kellett volna. Nekem viszont személyesebb ennél. Akkor már tudtam, hogy húsz év után otthagyom az építőipart, Józsiék pedig az utolsó brigádom voltak. Nagyon megszerettem őket, ezért a könyv részben búcsúajándék lett nekik és annak az egész korszaknak. A humor is ezért ilyen fontos benne: szerettem volna megőrizni valamit abból, ahogy együtt dolgoztunk és egymást szórakoztattuk.
Volt benne egy tudatosabb szándék is. Szerettem volna, ha olyan melósok is könyvet vesznek a kezükbe, akik egyébként ritkán olvasnak. Rengeteg ember nem találkozik olyan történettel, amelyben a saját világára, nyelvére és humorára ismerhet. Arra gondoltam, talán ha egyszer róluk szól egy regény, könnyebb megszeretniük az olvasást.
A másik oldalról pedig közelebb akartam hozni ezt a közeget azokhoz is, akik kívülről hajlamosak csak annyit látni, hogy „melósok”. Szerintem nagyon alulértékelt rétegről van szó. Ezek az emberek szó szerint a két kezükkel építik fel azt a világot, amelyben mindannyian élünk: a lakást, ahová hazamegyünk, a boltot, ahol ételt veszünk, a kórházat, ahol kezelnek bennünket, az irodát, ahol mások dolgoznak. Nem idealizálni akartam őket, hanem emberként megmutatni: a humorukkal, hibáikkal, érzéseikkel, hülyeségeikkel és méltóságukkal együtt.
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Szeretem a valós talajba ágyazott lehetetlenségeket. Ha a közeg, az emberek és a reakcióik hitelesek, az olvasó meglepően nagy őrültséget is elfogad. Erre Stephen King Mángorló című novellájánál figyeltem fel igazán. Mire tudatosult bennem, hogy mekkora eszméletlen baromság maga az alapötlet, már rég élveztem a történetet. Akkor gondoltam először, hogy valamit nagyon tud az öreg. Azóta engem is az érdekel, hogyan lehet a legvadabb ötletet annyira valóságos közegbe tenni, hogy egy idő után az olvasó egyszerűen elfogadja a szabályait.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Harmincnégy éves koromig leginkább akkor írtam, amikor udvarolni kellett – én voltam az a srác a csapatban, akihez a többiek is fordultak, ha valami igazán szépet kellett írni. 2020-ban viszont sokakhoz hasonlóan én is nehéz időszakot éltem át, és művészetterápiaként kezdtem el komolyabban írni. Rajzolni és festeni mindig szerettem, de rájöttem, hogy szavakkal sokkal több mindent lehet egyszerre kifejezni. Ráadásul az írás talán a legolcsóbb művészeti forma: kell hozzá egy papír és egy toll, és fel lehet építeni vele egy egész világot. Annyira bevált, hogy elkezdtem tudatosan tanulni az írást. A Rá-Ro Extra már annak a próbája volt, hogy végig tudok-e vinni egy hosszabb, összefüggő történetet.
Más zsánerben is tervezted már kipróbálni magad?
Igen. Engem nem annyira a műfaji hűség érdekel, inkább az, hogy egy adott történethez melyik eszköztár működik a legjobban. Most kifejezetten izgat, mit lehet kezdeni a horrorral, ha romantikával, sci-fivel vagy akár egészen realista történettel keverem. Még keresem a saját utamat, és ezt jelenleg inkább lehetőségnek érzem, mint problémának.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Furcsa. Hónapokig folyamatosan jár a fejemben a történet: egy jelenet, egy mondat, egy megoldás, amit még jobbá lehetne tenni. Aztán egyszer csak el kell engedni. Amikor már a nyomdában van, különösen szokatlan, hogy többé nem tudok hozzányúlni. Ugyanakkor nagyon jó érzés, amikor a sok különálló ötlet és jelenet végül egyetlen egésszé áll össze. Onnantól már nem valami félkész dolog él a fejemben, hanem létezik nélkülem is.
Miért pont ezt az írói álneved? Ha nem álneved, akkor esetleg nem gondolkodtál-e, hogy legyen?
A valódi nevemet úgy gondoltam, nehéz lehet marketingelni, így mindenképp álnévben gondolkoztam. Nem mintha baj lenne vele, de egy ütősebb név szerintem már eleve figyelemfelkeltő. A Jeffrey rész Jeffrey Combs színész előtt tiszteleg. Imádom a filmjeit, és erősen összekapcsolódik bennem azzal a horrorvilággal, amin felnőttem. A Knox viszont sokkal prózaibb, nincs különösebb legenda mögötte: kellett a Jeff mellé egy jól hangzó vezetéknév, és egyszer újraindult a Samsung telefonom. A kezdőképernyőn ott volt a „Secured by Knox” felirat. Néztem egy darabig, aztán arra gondoltam: Jeffrey Knox… ez nem is rossz. Így maradt.
Mindig is ebben a zsánerben szerettél volna írni?
Nem. Gyerekkorom óta találtam ki történeteket, csak akkor még inkább filmként képzeltem el őket, és nem is mind horror volt. Maga az írás sokáig egyáltalán nem volt tervben. A horror viszont gyerekkorom óta közel áll hozzám, ezért természetes volt, hogy az első regényem ebben a műfajban született meg. Hosszú távon viszont több zsánert is szeretnék kipróbálni, valószínűleg mindegyiket valamilyen horroros elemmel keverve.
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
Nagyon vártam, és közben rettenetesen izgultam. Egész életemben alkottam valamit, de ez volt az első alkalom, hogy egy munkámat tényleg kiengedtem a kezemből idegen emberek elé. Addig a kézirat az én világom volt, aztán egyszer csak nyomtatott könyv lett belőle, amit bárki megvehet, szerethet vagy utálhat. Sokáig teljesen komolyan azt vártam, hogy betegnek fognak titulálni és paradicsommal dobálnak majd.
A kéziratot végül a FairBooks egyik játékára küldtem be, ahol hibrid kiadást nyertem. A fogadtatás pedig sokkal jobb lett, mint amire számítottam. Az olvasói visszajelzések különösen megleptek: egészen más érzés úgy alkotni, hogy egyszer csak visszajön valami abból, amit az ember kiadott magából. Nekem ez többet jelentett, mint előtte gondoltam volna.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az írás vagy impulzív?
Mindkettő. A Rá-Ro Extra nagy része úgy készült, hogy napközben munka közben gondolkodtam rajta, estére pedig már tudtam, merre menjen tovább. Más jelenetek viszont szinte készen, ösztönösen jöttek. Most, hogy összetettebb történeteken dolgozom, jobban támaszkodom vázlatra, de nem szeretném annyira megtervezni a könyvet, hogy engem már ne tudjon meglepni. Szükségem van arra, hogy írás közben én is felfedezzek valamit.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
A tetős jelenetet nagyon szeretem, mert szinte tervezés nélkül szakadt ki belőlem, mégis lendületes lett. Simon utolsó jelenete egészen másért áll közel hozzám, a végső nagy rock and roll finálét pedig egyszerűen élvezet volt megírni.
A nehézség inkább abból jött, hogy a főbb szereplők mögött valódi kollégáim álltak, akiket szerettem. Figyelnem kellett arra, hogy a humor ne rajtuk, hanem velük együtt nevessen. Elég sajátos érzés este szörnyű dolgokat kitalálni egy karakterrel, aztán másnap ugyanazzal az emberrel együtt dolgozni – de mivel ők maguk is benne voltak a játékban, ez inkább összekovácsolt minket, mintsem feszültséget okozott.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Nincs biztos receptem, vagy bevett szokásom. Inkább az történik, hogy gyűlnek bennem különféle információk, kérdések, helyzetek és furcsa részletek, aztán egyszer két egymástól távoli dolog összeér. A Rá-Ro Extránál ilyen volt a régi zombifilmek szeretete és az a sötét kórházi pince, ahol éppen dolgoztunk. Sok történet nálam egy egyszerű „mi lenne, ha?” kérdéssel indul, aztán addig piszkálom, amíg saját szabályai és következményei nem lesznek.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
Van néhány barátom, akik szívesen elolvassák, amit írok, nekik mutatom meg először, és meg is fogadom a tanácsaikat, főleg ha többen ugyanott akadnak el vagy ugyanarra reagálnak. Béta csoportban is szoktam jelentkezni, ha már tesztolvasóra érett szövegem van. Ha jó meglátást ajánl bárki, akkor meg szoktam fogadni. Muszáj, mert tömérdek átolvasás után az ember már átsiklik a szöveg hibái felett.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
A családom régóta tudja, hogy elég elvont, introvertált alkotó alkat vagyok, ezért azon nem lepődtek meg, hogy valamit megint csinálok. Szerintem festményre, szoborra vagy valamilyen furcsa saját készítésű tárgyra jobban számítottak, mint egy könyvre. Nem különösebben olvasós a közvetlen környezetem, mégis jól fogadták és támogatnak benne. Nekik is érdekes lehetett látni, hogy abból, amit eleinte csak magam miatt kezdtem, egyszer csak megjelent regény lett.
Mit üzensz az olvasóidnak?
Azt, hogy imádom őket. Komolyan! Amióta megjelent a regényem, minden új reakció, értékelés vagy üzenet meg tudja dobogtatni a szívemet. Egész életemben alkottam valamit, de ez az első alkalom, hogy amit létrehoztam, igazán eljut más emberekhez, és ők vissza is jeleznek rá. Ezt még mindig nehéz megszoknom.
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki időt adott a könyvemnek, végigment velem ezen az őrült történeten, nevetett rajta, undorodott, izgult vagy csak annyit gondolt közben, hogy „ez teljesen beteg”. Nekem már az is rengeteget jelent, hogy valaki pár órára belépett abba a világba, amit én raktam össze.
