Andris Kalnozols a PesText fesztivál vendége
Moderátor: Makai Máté
A beszélgetés nyelve angol, magyar tolmácsolással.
Tolmácsgépet biztosítanak.
(5) PesText 2025 // Andris Kalnozols | Facebook
https://pestextfestival.hu/
Andris Kalnozols
Sokoldalú alkotó: drámaíróként és rendezőként darabjait a Lett Nemzeti Színház, a Dirty Deal Teatro és a Ģertrūdes Ielas Teātris is játszotta. Bábszínházi társulatot alapított, és már első regényével meghódította hazája közönségét.
Tudtad?
Andris Kalnozols a régi talsi kórházban.
„Egyedi humorral megírt mű.”
Madara Melberga
Andris Kalnozols
Szólíts Naptárnak
Prae Kiadó, 2025
Fordította: Kis Orsolya
Szerkesztette: Péczely Dóra
Borítóterv: Szabó Imola Julianna
Fülszöveg
Oskar fejből tudja a naptárt, és bárkinek megmondja, mikor van a névnapja. Napközben a városka utcáit rója, figyel, fürkész, ott segít, ahol tud. Oskarnak van édesanyja, vannak barátai, plátói szerelme, mégsem mindennapi figura. Oskar nem a valósághoz tartozik. Nem szeret beszélni, de arról, ami vele történik, kendőzetlen őszinteséggel számol be naplójában. Egy nap úgy dönt, színdarabot ír a szomorúságról, amely akkor éri az embereket, amikor az örömről kiderül, hogy az csupán üres rutin. Ám ahhoz, hogy jó színielőadást alkosson, Oskarnak össze kell szednie a bátorságát, és el kell mesélnie a történetét.
Andris Kalnozols letehetetlen, életigenlő regénye a zárkózott, ám annál jóságosabb és tettre kész fiatalember naplóján keresztül mutatja be egy lett kisváros különc, esendő figuráit, ismerős és rejtett zugait, ahol a legegyszerűbb dolgokból is csoda fakadhat.
A Szólíts Naptárnak humoros, lírai története a köztünk járó hősökről és a másokhoz való kapcsolódás erejéről szól. Arról, hogy időnként közülük is a legcsendesebb figurák hordozzák a legnagyobb történeteket.
Az utóbbi évek legsikeresebb lett regénye. Számos nyelvre lefordították, népszerű színdarab és film is készült belőle Juris Poškus rendezésében.
Rövid idézet a regényből:
„Ma vasárnap van, és kezdődik a tavasz első hónapja, de nem maga a tavasz. Általában a tavasz a születésnapomon kezdődik, ám ez egy szökőév, és nagyon valószínű, hogy a tavasz egy naptári nappal később lesz. Ezt még nem tudom, de majd megtudom. Ma sétálok egyet, és átgondolom a következő lépéseket. Megfontoltan és óvatosan kell eljárni, hogy rendbe tudjam tenni az életemet, és kapcsolatba lépjek azokkal az emberekkel, akik jót akarnak nekem. Azt hiszem, ez az, amiből a hétköznapoknak állni kell. Rendbe rakni a szobádat és a gondolataidat, megköszönni az embereknek, akik adtak neked valamit anélkül, hogy cserébe bármit is elvárnának.”
Beleolvasó
április 6.
Elaludtam, és arra ébredtem, hogy egy láncfűrész dübörög az udvaron, amiről kiderült, hogy egy szürkésfehér Stella moped. Régi. Emlékszem, amikor gyerek voltam, a nagyfiúk jártak ilyennel a házak és a tavak körül. A Stella semmi volt Lenin ordításához képest. Kiderült, hogy Janīna már régen elrendezett mindent. Stella egy igazi kis motorbicikli. És ő egy hölgy, nem férfi vagy semleges nemű. Az én Stellám. Régen Lenin bátyjáé volt, de miután ő a halála után már nem motorozott vele, évek óta csak a szomszéd garázsában állt. Stella ápolt és jó állapotban van. Lenin általában elég pedáns. Ez egy pluszpont neki. Lenin szerint Stella akár 60 km/h sebességre is képes, és azt akarja, hogy én vezessem.
Visszatértem a földre. Minden rendben ment, és csak egyszer estem el, de az a végén volt, és szinte nem is számított. Egészen a Jövőig vezettem, mert az mindig útba esik. És rendszeresen oda kell járnom majd. Egyszer sem okoztam balesetet. Közel sem. A körforgalomnál megálltam, körülnéztem, hogy jön-e valaki, aztán gázt adtam. Egyszer még 20 kilométer/órás sebességig is elmentem, ezt mutatta a sebességmérő. De aztán már nem voltam vakmerő, és normálisan mentem 10 km/h-val. Ha lehet szeretni a gépeket, akkor én szeretem az én Stellámat. Most már december 25-e is ünnep.
április 7.
Zina, Zinaīda, Helmuts. Tudjátok, mit fogok csinálni? Stella és én üzleti útra megyünk a Jövőbe, és utána motorozni fogunk az országúton. Lógunk egy kicsit, ahogy a felnőtt gyerekek mondják.
április 8.
Furcsa ez a kisfiú. Már minden házban jártam a környéken, de úgy tűnik, csak öregemberek laknak ott. Bár nem jártam az összesben. De a Krikai, Bezdibeni és Blanki házakban nincs semmi jele annak, hogy egy iskolás gyerek lakna bennük. Csak nagymamák és nagypapák. Igaz, hogy nem beszéltem senkivel. Itt jön egy másik probléma – tulajdonképpen nekem a színház dolgait kéne intézni és a Jövő helyiségeiről tárgyalni, de ezt nem tudom megtenni. Az, hogy nem beszélgetek, zavaró kezd lenni. Ez még soha nem történt meg korábban. A hallgatás sokszor megszabadított a felesleges emberektől. De most szükségem van rájuk. Nem vagyok hozzászokva.
április 9.
Amikor a nap lenyugodott, a fák teteje vörösen izzott. A nap ezen a bolygón már szörnyen régóta és gyakran lemegy. Aztán újra felkel. De melyik volt előbb – a naplemente vagy a hajnal?
április 10.
Joszif nagyon kedves, és persze idős. És nem beszél sokat, úgyhogy jól kijövünk egymással. Nem számítottam rá, hogy a Jövőben találkozom valakivel, de kiderült, hogy Joszifé a Jövő földterülete és a gyárépületek, amik senkinek sem kellettek. Ott egy kis asztalosműhelyt rendezett be saját használatra, ahol fusizik. Az épületek szétkorhadtak, csinálj csak, amit akarsz, mondta nekem. Csak legyél nagyon óvatos. Azt válaszoltam, hogy mi többnyire idősek vagyunk. Nem tudom, nincs sok tapasztalatom a beszélgetésben. Aztán kérdeztem az itteni kisfiúról, de Joszif azt mondta, hogy itt nincsenek gyerekek. Hacsak a legközelebbi faluból, Mundigciemsből nem ugranak át ide.
Így hát megkaptam a helyiségeket, és Stellával elmentünk, hogy közöljük a jó hírt Janīnával és a színtársulattal.
Anita, Anitra, Annika, Agraphena, azaz Körte. Anitra volt az egyik menyasszony Ibsen Peer Gyntjében. Annika az én osztályomba járt. A körte ősszel lóg a fákról. Anita a kedvencem.
április 11.
Ma Janīnával millió cukkinimagot ültettünk el. Mindenféle üvegekbe, tejfölösüvegekbe, csíráztató dobozokba. Mindenhova, ahova földet lehet önteni és magot tenni. Janīna maga csíráztatja a cukkinit. Mondtam neki, hogy elmehetsz a piacra és megveheted az öregasszonyoktól. Azt is mondtam, hogy uborkát, paradicsomot és ilyesmit is lehet kapni. A változatosság nagy érték, mondtam Janīnának, mert nemrég hallottam a tévében. De Janīna sokáig hallgatott, aztán azt mondta, hogy nem kell. Mégsem kellene annyit beszélnem. Így hát csendben folytattuk a cukkini vetését. Egész nap. És késő este, amikor elvetettük az utolsó napsugarakkal az utolsó cukkinimagokat is, Janīna azt mondta, hogy oké, akkor most elmondom neked.
április 12.
Janīna tegnap mindent elmondott. Nem tudom, mit mondjak. Dióhéjban annyi, hogy kiderült, hogy az összes a cukkini, amit termeszt, az első szerelme. Háborús idők voltak és éhínség, és a kedvese, Juris K., akinek a vezetéknevét még nem árulom el, titokban zöldségeket ültetett a város összes ágyásába, hogy ősszel az emberek idejöhessenek enni. Egyébként csak a tisztek jártak oda, hogy megnézzék a virágokat. Valaki kiszagolta, és elkezdte keresni a tettest. És megtalálták Janīna Jurisát a magok nyomán a házban. Börtönbe csukták, és ott megverték. Nagyon csúnyán megverték, a fejét is. És amikor Juris majdnem meghalt, kórházba vitték. Nem emlékezett semmire. Csak Janīnára. Az időérzéke is elveszett. Minden egy örökkévalóságnak tűnt neki. Janīna például kiment, hogy hívja a nővért, és két perccel később visszatért, de Juris ez idő alatt hangosan sírt, és a nevét kiabálta. Nagyon izgatott lett, és azt kérdezte: Hol voltál ilyen sokáig? Évek óta várok rád. Janīna elhatározta, hogy a kórházban marad, és egy pillanatra sem mozdul Juris mellől, de aztán, amikor több orvos sem tudta rávenni, hogy távozzon, katonák jöttek és elvezették. Másnap reggel, amikor újra bement, kiderült, hogy Juris az éjszaka folyamán meghalt. Janīna egy cukkinimagot talált az inge zsebében. Ez volt az utolsó dolog, ami élete szerelméből megmaradt. Egy magszem.
Megvásárolható a kiadó webáruházában
