Beleolvasó: Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt 1.rész ("– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat. ")

Ma este egy kis beleolvasót hozok nektek, Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt c. kötetből. Mivel elég hosszú részlet van, így két részletbe hozom nektek. Én már nagyon várom, mint filmet, mint könyvben is. A könyv december 1.én fog megjelenni Agave Könyv Kiadónál. Érdemes előjegyezni rá.A film pedig december 23-án lehet megnézni Netflix-en.

Lily Brooks-Dalton
Az éjféli égbolt

Tartalom:

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.

 

BELEOLVASÓ

ENGEDÉLLYEL

 EGY

Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre. A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervató­rium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törő­dött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazó­ táskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksé­ge költöztető furgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliá­ba – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment. A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá. Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csú­csán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.
A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését ké­pezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre, délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt. A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutató felszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot, körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket, a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg. A látóhatárra hunyorítva éppen hogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét. Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mé­lyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját. Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta. Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpró­bálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk. A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel. Amikor visszatért az irányító központ tornyához, az ég színe mély alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel korábban. A teste mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az obszervatórium legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget, ahol a legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről meg a melléképületekből: két indukciós fő­zőlapot, egy hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy elektromos vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre, becsapta maga mö­gött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon. Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség – betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő magánya ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány flaneling lógott a kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi. Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta. Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve. Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt. Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához. Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni. A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre. – Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan. De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta, hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül, és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá. – Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges hangon
– Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat.
– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértettem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem maradt. A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek Kiadó

Beleolvasó:J. D. Barker: Szíve helyén sötétség ("Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt. Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem. ")

 November 24-én jelenik J. D. Barker: Szíve helyén sötétség c. kötete. Aki ismeri a legutóbbi munkásságát, a Negyedik majom trilógiát, az nem fog csalódni ebben a kötetben sem. Egy hosszú beleolvasót hoztam nektek, egy kis kedvcsinálónak. Mindenesetre engem megfogott ez a történet.

J.D. BARKER 
SZÍVE HELYÉN SÖTÉTSÉG 

 

 Tartalom:

 

Jack ​Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb  szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára.

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.

BELEOLVASÓ

Engedéllyel 

Bejegyzés 1984. 08. 08. 

„D” alany a szokványos paramétereken belül van. 

Charter Megfigyelőcsoport – 309. 

1 

– Lejárt az idő! 
– Csitt, te kis tökmag! Éppen a húgommal beszélgetek. 
Jo néni elővette a következő szál hosszú piros Marlborót a kockás vászontáskáján heverő dobozból, a szájába tette, meggyújtotta egy ezüstszínű Zippóval, és füstfelhőt eresztett a mennyország felé. 
– Azt mondtad, egy óra – tiltakoztam. – Ez ötkor volt. Most hat óra van. Lejárt az idő. 
Jo néninek nem volt időérzéke. Azt sem tartottam kizártnak, hogy képes lenne az egész napot a temetőben tölteni, és a sírkövekkel beszélgetni. 
Pontosabban anya sírkövével. Apával nem állt szóba. Őt nem kedvelte túlságosan. 
– Két óra múlva kezdődik a Knight Rider. 
– Nem fogsz lemaradni róla. 
– A múltkor is lemaradtam – emlékeztettem Jo nénit. – Hat óra harminc perckor indultunk el innen, hétre értünk haza, megvacsoráztunk, rákényszerítettél, hogy megfürödjek, és mire leültem a tévé elé, már a felénél járt a film. A Knight Rider t nem lehet a felétől megnézni. Az elejétől kell végignézni. 
Jo néni beleszívott a cigarettájába. 
– Félelmetes emlékezőtehetséged van ahhoz képest, hogy még csak nyolcéves vagy. 
– Elindulunk végre? 
– Még nem. 
Felsóhajtottam, és a rádióért nyúltam. 
Jo néni egy pokrócot terített a szüleim sírjára, hogy ne kelljen a vizes fűre ülnünk. Majdnem egész délelőtt esett az eső, és a pittsburghi napsütésnek 11 
nem sikerült felszárítania, függetlenül attól, hogy augusztus volt. A talaj is tocsogott a nedvességtől. 
– Négy év, Katy – mondta anya sírkövének Jo néni. – Négy év telt el azóta, mióta az a semmirekellő férjed elvett téged tőlünk… Tőlem és a kisfiadtól, Jacktől. 
– Nem apa ölte meg anyát. 
– Ő vezetett, nem? 
– Baleset volt. 
– Az apád részeg volt. 
– Anya két pohár bort ivott, apa pedig kólát. Ezt mondta a pincér. 
Benne van a rendőrségi jelentésben. 
Jo néni megigazította a virágokat anya vázájában. Sárgák voltak a körmei. A margarétát én választottam a Giant Eagle-ben idefelé jövet. Apa vázájában nem virágok voltak, hanem állott esővíz és gyom. Jo néni nem engedte meg, hogy kimossam. 
– Részeg volt, mielőtt elindultak. 
Megráztam a fejem. 
– Jeges teát ivott otthon, mielőtt átvittek hozzád. Anya is. 
– Ezt nem tudhatod. 
– Te mondtad az előbb, hogy félelmetes emlékezőtehetségem van. 
– Akkor még csak négyéves voltál. 
– Én csokis tejet ittam. Anya beleöntötte a csőrös poharamba, hogy elvihessem magammal. Megnéztük a Magnumot nálad, a kanapén, és rögtön utána lefektettél. Aznap este nem kellett megfürödnöm. 
– Hűha! 
– Elromlott a rádió. 
Végigtekertem a gombot az egyik végétől a másikig, de csak recsegett. 
– Nem romlott el, csak itt nehéz befogni a jelet. 
– Akkor miért hoztad el? 
– Mert néha sikerül befogni a jelet, és az anyád szerette a zenét. 
A Bob FM a 96.9-en sugárzott. Beállítottam a mutatót a kilencven-héttől kicsit balra. Huey Lewis mondott valamit egy új drogról, azután megint recsegés hallatszott. 
Visszatettem a rádiót a pokrócra, Jo néni táskája mellé. 
– Esetleg kihagyhatnám a fürdést. 

– Nem fogod kihagyni a fürdést. 
– Ha ma este nem fürdök, itt lehetünk hétig, és nem maradok le a Knight Rider ről – magyaráztam. 
Jo néni elnyomta a csikket apa sírkövén, azután egy apró bádogdobozba tette, amely kifakult, rózsaszínű pincérköténye zsebében lapult. Máskor a fűbe pöckölte volna, de itt, a temetőben nem csinált ilyet, főleg nem anya sírjánál. Elővette a következő szál cigit, meggyújtotta, és megint füstfelhőt fújt. 
– Oké, ma este nincs fürdés, de holnap kötelező. Rendben? 
– Rendben. 
– Akkor még egy óra – közölte Jo néni. – Mi van ideírva, Jack? El tudod olvasni? 
– Tudod, hogy igen. 
– Akkor olvasd! 
– Minden évben felolvastatod velem. 
– Mi van ideírva, Jack? – Jo néni megkocogtatta az öngyújtójával anya sírkövét. – Olvasd! 
Vágtam egy grimaszt. 
– Kaitlyn Gargery Thatch. 1958. február 16. – 1980. augusztus 8. Szerető feleség, anya és testvér. 
– Az én drága kishúgom! Azt is oda kellett volna írni, hogy „egy gonosz férfi ölte meg, aki a szomszédos sírba itta magát, és hiába tiltakozott, őt is magával cipelte, hogy ne kelljen egyedül lennie”. 
– Apa nem ivott. 
– Elég sokat ivott. 
Jo néni szerette az italt, főleg a bort, és mindenkiről feltételezte, hogy iszik. Lehet, hogy apa ivott, én viszont sohasem láttam. Anya ivott, de nem sokat. Kevesebbet, mint Jo néni. 
Apa sírkövére csak a neve, a születési és a halálozási dátuma volt rávésve, utóbbi megegyezett anyáéval. Ha Jo nénin múlt volna, apának még sírköve sem lett volna, de szerencsére nem rajta múlt. Apa egy szerszám kereskedésben dolgozott, és a munkatársai összedobták a pénzt a két síremlékre, mivel a szüleim nem tettek félre pénzt a temetésükre. Mindkét sírkő fekete gránitból készült. Anyáé csillogott, mert Jo néni gondosan áttörölgette, miután megérkeztünk. Apáét vékony por- és sárréteg borította, ami alatt a kőnek tompa fénye volt. Később majd visszajövök, és letakarítom, hogy ugyanúgy csillogjon, mint anyáé. 
Négyéves voltam, amikor meghaltak, és akkor a sírkövek lekerekített teteje még fölém tornyosult. De azóta harminc centivel magasabb lettem. 
Most felálltam, és lesimítottam a farmeromat a csontos térdemen. 
– Hová készülsz? 
– Sétálni akarok. 
Jo néni összeráncolta a szemöldökét. 
– Itt kellene maradnod és beszélgetned az anyáddal. Biztosan érdekli, hogy mi történt veled az elmúlt egy évben. 
Megint grimaszoltam, és anya sírkövére fektettem a tenyerem. 
– Nyolcéves vagyok, anya. Nincsenek barátaim, mert a gyerekek többsége ostoba. Jo néni még mindig nem engedi meg, hogy csokis kekszet egyek reggelire, az iskola pedig unalmas. Egy év múlva megint jelentkezem, vagy talán hamarabb, ha közben történik valami változás a kekszet illetően. 
Jo néni elhessegetett a cigarettás kezével. 
– Menj! De ne csavarogj el túl messzire! 
Vetettem egy pillantást apa sírkövére. Majd később visszajövök, és beszélek vele. Nem akartam, hogy a nagynéném is hallja. 
Felkaptam a plédről a rádiót, és amennyire csak lehetett, kihúztam az antennát. Felcsavartam a hangerőt, és az apró dobozt magam előtt tartva elindultam felfelé a dombon a temető másik része felé. 
A szüleim sírja a temető déli végében volt, egy vörös juharfa alatt. 
Augusztusban úgy rikítottak a levelei, mint a tűzoltókocsi. 
Egy pillanatra megszűnt a recsegés, és mintha Elton Johnt hallottam volna, de aztán megint eltűnt a hang. Felértem a dombtetőre, és balra fordultam. Gondosan a kikövezett járdán haladtam, nehogy rálépjek a két oldalán sorakozó sírokra. 
Amikor a kriptákhoz értem, megtorpantam. 
Pittsburghben sok temető volt, köztük ez, az All Saints Hollow az egyik legnagyobb. 
A kripták. 
Nem kedveltem túlságosan a kriptákat. 
Valahányszor temető mellett hajtottunk el autóval, Jo néni mindig azt mondta, nem szabad levegőt vennünk, nehogy megtaláljon bennünket a holtak lelke. Nem tudom, hogy ez a szabály a temetőn belül miért nem volt érvényes, a kriptákra mindenesetre érvényesnek kellett lennie. Itt nem mozgott a levegő. Elképzeltem, hogy a halottak kikukucskálnak a kövek repedésein, és készenlétben tartják csontos kezüket, hogy elkapják a gyanútlan kisfiúkat, és miután behúznak bennünket azokba a zömök építményekbe, nyomtalanul és örökre eltűnünk. 
Mély levegőt vettem, a mellkasomhoz szorítottam a rádiót, végigrohantam a kripták között a járdán, és amikor Steve Perry üvölteni kezdett a hangszóróból, majdnem megbotlottam. 
Miután elértem a kriptasor végére, kifújtam a levegőt. A hangszóró megint recsegésre váltott. Nem értettem, hogy a rádió miért működik a kripták között, de nem is érdekelt. Majd keresek másik helyet. Oda nem akartam visszamenni. 
Szemügyre vettem a százhetven hektáron elterülő hegyeket. Jo nénit és a vörös juhart már nem láttam. 
A temető egy sűrű fasorban végződött. A fák alatt fekete fémpad állt, egy fűzfa hajlott rá. Keskeny levelek és az ágakra telepedett nehéz moha alkotta árnyékba borult lombsátrát. A padon egy lány ült. Körülbelül harminc méterre tőle egy nő állt zsebre tett kézzel, hosszú fehér kabátban a temető egyik belső útján parkoló, fehér városi terepjáró mellett. 
Az időjárás nem indokolta a kabátot – nem tombolt a hőség, de nem is volt túlságosan hideg –, ám a nőt ez láthatóan nem zavarta. Nyakig begombolta a fehér ruhadarabot. Amikor felértem a dombtetőre, a nő felém fordult. A szeme fekete volt, és sólyomszerű. A haja, amely ugyan-olyan fehér volt, mint a kabátja, kissé lobogott az enyhe szélben. Ahogy meglátott, megfeszült a teste, és kihúzta magát. Kivette a zsebéből a kezét, ökölbe szorította, és amikor leengedte a combja mellé, eltűnt a kabát redői között. Gyanakvóan és furcsán végigmért, azután ismét a padon ülő lány felé fordította a fejét. 
A lány fodros fehér blúzt viselt, szintén nyakig begombolva, derekán gondosan a térdig érő fekete szoknya alá igazítva. Hosszú, göndör barna haja a vállára és a hátára omlott. Az egyik oldalon az arcába lógott, a másikon a füle mögé volt tűrve. Sötét szemét egy puha kötésű könyv lapjaira szegezte, amelyet kesztyűs kezével az ölében tartott. 
Nem tudom, meddig álltam ott. 

Nem tudom, miért álltam ott. 
Mégis ott álltam, és a lányt néztem, aki óvatos elszántsággal lapozta a könyvet, és némán mozgott a szája, mintha felolvasást tartana az egy-személyes közönségének. 
A rádiómból üvölteni kezdett a Jessie’s Girl című szám. A lány felkapta a fejét, rám szegezte a pillantását, és az egyik kezével gondosan megjelölte a könyvben, hol tart. 
Esetlenül babráltam a rádió gombjaival, és lehalkítottam. 
Nem emlékeztem rá, hogy odamentem volna a padhoz, de egyszer csak ott álltam mellette. 
A lány összeráncolta a szemöldökét, és kíváncsian félrebillentette a fejét. 
– Hűha! Te aztán elég csúnya kisfiú vagy. 
Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért hallgattam. Tudtam, hogy nem vagyok csúnya. Jo néni mindig azt mondogatta, szerencsés vagyok, hogy az anyámra ütöttem, és nem az apám külsejével vert meg a sors. Volt egy fényképem apámról, amelyet sikerült elrejtenem a nagynéném elől. 
A rozsdás Fordja mellett állt, és úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Akkor is abban ültek anyával, amikor… 
– A ruhád is ócska. 
A lány furcsa, kissé James Bondra emlékeztető akcentussal beszélt. 
A rádió felsikított, elnyomta Rick Springfieldet és minden más hangot.
Kikapcsoltam, visszadugtam az antennát, és azon kaptam magam, hogy leülök a pad másik végére. Megint nem tudtam, miért csinálom. Végtére is ő egy lány, és nekem nem volt a lányokkal semmi dolgom, főleg nem olyannal, amelyik kényeskedő, illedelmes és virágillatú. Mégsem szaladtam el. Leültem arra a padra, és nem vettem tudomást a gyomromban érzett, furcsa bizsergésről. 
A terepjáró mellett álló nő felé biccentettem. 
– Ő az anyukád? 
– Nem, ő nem az anyám. 
– Akkor miért tart szemmel téged? 
– Mindig ezt csinálja. 
– Elég ijesztő. 
A lány elmosolyodott, de csak egy pillanatra, mintha a mosolya külön-leges ajándék lenne, amelyet nem osztogat csak úgy bárkinek. 
– És te miért mászkálsz egyedül a temetőben? Hol vannak a szüleid? 
– Meghaltak. 
– Tényleg? Ki ölte meg őket? 
Nem azt kérdezte, hogy haltak meg, hanem hogy ki ölte meg őket. 
Mintha az lett volna a legtermészetesebb, hogy gyilkosság áldozatai lettek. 
– Mit olvasol? – kérdeztem, hogy témát váltsak. 
Nem akartam a szüleimről beszélni. Elég volt aznapra. 
A lány felemelte a könyvet, és megmutatta a borítóját – Charles Dickens: Szép remények. A papírfedelű könyv gerince annyira megtört a sok használattól, hogy fehérre koptak rajta a színek. A borítója is hasonló állapotban volt. Legalább ezerévesnek látszott, mintha egy pincében heverő dobozból menekítették volna ki. 
– Ebben van a fiú és a tutaj? 
– Hmmm. Ezek szerint nemcsak csúnya vagy, hanem műveletlen is. 
– Ezt hogy érted? 
– A Huckleberry Finn kalandjai ra gondolsz. Azt a könyvet nem Dickens írta, hanem Twain. Ő csak egy firkász. A Twain nem is a valódi neve. Ha-jóskapitány volt, akinek sikerült papírra vetnie néhány gondolatot, amikor éppen nem a szerencsejátékkal és az ivással volt elfoglalva. 
Semmit sem olvastam Twaintől, sem Dickenstől. A könyvtáram a Hardy Boys kalandregény-sorozat feléből és néhány tucat képregényből állt. Az ismerőseim közül senki sem olvasott Twaint vagy Dickenst, még a szüleim és Jo néni sem. 
– És miről szól a Szép remények? 
A terepjáró mellett álló nőnek sikerült közelebb húzódnia hozzánk. 
Nem vettem észre, hogy megmozdult, most azonban alig három méterre állt tőlünk, a szeme sarkából figyelt bennünket, és nyilvánvalóan minden szavunkat kihallgatta. 
A lány lepillantott a kesztyűs kezében tartott könyvre. 
– Minden benne van, ami igazán fontos. 
– Ezt nem értem. 
– Nem csodálom. 
– Megnézhetem? 
A könyvért nyúltam, mire a lány riadtan kihúzódott a pad szélére. A nő közelebb jött, de amikor a lány felpillantott rá, megtorpant. A lány letette a könyvet a padra, és odacsúsztatta nekem az ujjai he-gyével. Úgy tűnt, a nő ettől megnyugodott. 
Felemeltem a könyvet, és elolvastam a hátsó borítón lévő szöveget. 
– Stellának hívnak – mondta a lány. – A könyvben szereplő lányról kaptam a nevem, habár őt Estellának hívják. 
Odanyújtottam neki a könyvet. Arra számítottam, hogy megkér, csúsztassam vissza a padon, de nem így történt. Kikapta a kezemből, és visszatette az ölébe. 
– Ha egy lány elárulja neked a nevét, az udvariasság azt diktálja, hogy viszonozd a gesztust. 
– Viszonozzam? 
A lány felsóhajtott. 
– Ugyanúgy kell felelned, ugyanazt kell tenned. 
– Ó, engem Jacknek hívnak! Jack Thatch. 
– Szokványos név egy szokványos fiúnak. Mi a valódi neved? A „Jack” nem valódi név. Az esetek többségében a John becézése, amit sohasem értettem. Nem olyan, mint például a Mike és a Michael. Inkább mint a Bill és a William, ami még furcsább. 
– A teljes nevem John Edward Thatch – feleltem. – De mindenki Jacknek szólít. 
– Természetesen. És milyen rokoni szál fűz Edwardhoz? Bizonyára a családod egyik tagjának a neve. 
– Az apámat hívták Edwardnak. Mindenki Eddie-nek szólította. Te hány éves vagy? Furcsán beszélsz. 
A lány először felpillantott a nőre, azután le, a könyv borítójára. Piszkálni kezdte a lapokat. 
– Nyolc. 
– Nem úgy beszélsz, mint egy nyolcéves. Én is annyi vagyok. 
– Nos, te sem beszélsz úgy. 
– Stella! – szólalt meg halkan és kissé fenyegetően a nő, mintha kiköpte volna a nevet. – Indulnunk kell. 
Stella megint felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Válaszolt valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem, az idősebb nő azonban láthatóan igen, pedig távolabb volt Stellától, mint én. 
A nő megrázta a fejét, Stella összeráncolta a szemöldökét, lecsusszant a padról, és lesimítgatta a szoknyáját az egyik kezével. Rálépett a gyepre, és elindult a nő felé. 
– Szia! – szóltam utána, és felemeltem a kezem. 
Erre megtorpant, és felém fordult. 
– Igazán örülök, hogy megismerhettelek, John Edward Jack Thatch. 
Elindult felfelé a dombon, a várakozó terepjáró felé. A nő néhány lépés távolságból követte. Amikor Stella megfordult, ő is megfordult, és a szél belekapott a kabátjába. Megpillantottam valamit alatta, és a mai napig tisztán emlékszem a látványra: egy puska csöve simult a combjához. 
Stella beült a hátsó ülésre. A nő rácsukta az ajtót, és ő eltűnt a sötétített ablak mögött, amely egyre kisebbre zsugorodott, ahogy elhajtottak. 

2 

– Hagytam tíz dollárt a pulton a pizzafutárnak. Már leadtam a rendelést. 
A teljes összeget add oda neki! Nyolc dollár a pizza, kettő a borravaló, világos? 
– Világos – feleltem, miközben a tévé képernyőjére tapadt a szemem. 
Jo néni előző évben lecsapott egy Atari 2600-ra egy garázsvásáron, amelyhez egy doboznyi játékkazetta is tartozott. Most éppen a Pac-Man volt a kedvencem, és egész ügyesen csináltam. A Ms. Pac-Manben még jobb voltam, de azt csak a játékteremben lehetett játszani. A Pitfallt is élveztem. 
– Hallod egyáltalán, amit mondok? 
– Pizza, pénz, borravaló, felfogtam – dünnyögtem. 
– Oké. És mit nem csinálsz, amíg nem vagyok itthon? 
– Nem nyitom ki az ajtót. 
– Csak a pizzafutárnak. 
– Csak  pizzafutárnak. 
Jo néni lehajolt, és puszit adott a fejem búbjára. Az egyenruhájának palacsinta- és égettpirítós-szaga volt. 
– Ma este én zárok, de éjfélre elvileg hazaérek. Ha szerencsém lesz, talán egy kicsit hamarabb. 
– És ha a pizzafutár egy baltás gyilkos, aki apró darabokra akar vágni? 
– Hát akkor ne adj neki borravalót! Mennem kell. 
A nagynéném egy pillanattal később kilépett az ajtón, és maga után húzta a friss cigarettafüstöt. 
Blinky, a szellem elkapott az egyik sarokban, és mivel ez volt a harmadik életem, elvesztettem a játékot. 
– Banyek! 
Hétéves koromig, vagyis egy évvel ezelőttig Jo néni bébiszittereket fogadott mellém, amikor dolgoznia kellett, viszont már nem engedhette meg magának. Azt mondta, olcsóbb lenne, ha nem menne be munkába, mint ha bemegy, és felvesz mellém valakit. Egyébként sem volt szükségem bébiszitterre. A többségük leült valahová, a barátjával beszélgetett telefonon (némelyik személyesen), és tudomást sem vettek rólam. 
Jo nénivel megállapodást kötöttünk. Nincs több bébiszitter, kapok egy dollárt cserébe azért, hogy nem keveredek bajba, és én döntöm el, mit eszem vacsorára. Mindig pizzát kértem. A pizza volt a legjobb a világon. 
A frissen szerzett vagyonomat képregényekre költöttem, a maradék pedig egy befőttesüvegben lapult az ágyam alatt. Eddig harminckét dollárt sikerült összegyűjtenem. 
Felálltam, nyújtózkodtam, és az ablakhoz mentem. 
Jo néni már a következő sarkon járt az út túloldalán. Megvártam, amíg belép a munkahelye, a Krendal’s Diner nevű étterem ajtaján, elszámoltam tízig, azután felvettem a cipőmet, és kiosontam a lakásból. 
Átmentem a folyosó túloldalára, és bekopogtam a 304-es lakás ajtaján. 
Miután nem kaptam választ, újra kopogtattam, ezúttal hangosabban. Már éppen arra készültem, hogy harmadjára is bekopogok, amikor az ajtó úgy nyolc centire kinyílt, a fém biztonsági lánc pedig megfeszült. 
A résen apró, mélyen ülő szempár kukucskált ki. Ms. Leech vastag szemüveget viselt, az arca öreg volt és ráncos, a haja ősz és borzas. 
– Mit akarsz? 
– Magának vannak könyvei, igaz? 
– Vannak könyvei? Szerinted így illik üdvözölni az időseket? 
Tudtam, hogy Ms. Leechnek sok könyve van, mert tavaly, amikor kezdtek elmaradozni a bébiszitterek, néha ő vigyázott rám. Az újságok is kupacokban álltak a lakásában. Jo néni azt mondta, hogy Ms. Leech gyűjtögető. 
– Charles Dickens egyik könyvét keresem, a Szép remények-et. 
– Charles Dickens? 
– Igen. Megvan magának? 
Ms. Leech átlesett lakásunk nyitott ajtajára. 
– Hol van a nagynénéd? 
– Dolgozik. 

– Nem lenne szabad elhagynod a lakást, amikor dolgozik. 
– Nem hagytam el. Itt van egy karnyújtásnyira. – A nyitott ajtó felé intettem. – Ha kölcsönadja azt a könyvet, megkínálom a pizzámból. 
Ms. Leechnek felragyogott a szeme. 
– Van pizzád? 
– Még nincs, de hamarosan kihozzák. 
Az öregasszonynak a pizza volt a gyengéje, főleg a pepperónis. Néha ananászt is tett rá. Jo néni azt mondta, hogy ez talán az időskori szenilitás jele, és azt hiszem, egyetértettem vele. Az ananásznak semmi keresnivalója a pizzán. 
Ms. Leech becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és betessékelt. 
– Igen, vannak könyveim. Sok könyvem van. Azt hiszem, az is megvan, amit te keresel. 
Amikor be akarta csukni az ajtót, emlékeztettem, hogy meg kell hallanunk a futárt, ezért hagyott egy félcentis rést, de nem szívesen. Észrevettem, hogy kétszer is hátrafordult az ajtó felé. Jo néni azt mesélte, hogy Ms. Leecht körülbelül tíz évvel ezelőtt kirabolták. Betörték az ajtót, berontottak a lakásba, és csúnya dolgokat műveltek. Senki sem árulta el nekem, hogy mik voltak azok a csúnya dolgok, de a szomszédunk jóformán nem hagyta el a lakását. Azt mondta, hogy azok a betörők hazáig követték, és ha nem megy ki többet, akkor nem követhetik. Amikor Jo néni boltba ment, neki is bevásárolt. Azt hiszem, sohasem láttam Ms. Leecht az épületen kívül. 
– Majd én szemmel tartom az ajtót – ajánlottam. – Maga keresse meg a könyvet! 
Úgy tűnt, ettől megnyugodott. 
Bólintott, és lassan átvágott a nappalin, gondosan kikerülve az újság-halmokat, nehogy felborítsa őket. 
– Igazán örvendetes, hogy felkeltették az érdeklődésedet a klasszikusok, de nem gondolod, hogy inkább valami olyasmivel kellene kezdened, mint a Huckleberry Finn? Az az angol fickó a nyomába sem ér Mark Twainnek. 
Dickens dagályos, és dől belőle a szó. Annyira elveszik a saját szövegében, hogy szerintem bizonyos időközönként meg kellett néznie a borítót, hogy emlékeztesse magát, melyik könyvet írja éppen. Twain kellemes és lényegre törő, sokkal velősebb. 
– Iskolai feladat – hazudtam. 
– Már elkezdődött az iskola? – kérdezte valahonnan a távolból Ms. Leech. 
Nem láttam őt, mert a nappali túlsó végében volt. 
– Csak két hét múlva kezdődik, de Mrs. Thomas feladta a nyári szünetre kötelező olvasmánynak. 
– Elég komoly könyv egy harmadikosnak. 
– Negyedikes leszek. 
– Ó, az egészen más…! 
Sejtelmem sem volt, hogy normális esetben hányadik osztályban szokás elolvasni ezt a könyvet, ha szerepel egyáltalán a kötelező olvasmányok listáján. 
– Megtaláltam! – mondta az idős nő. 
Ezután csattanás hallatszott. 
– Jól van, Ms. Leech? 
– Igen. Igen. Csak a lexikonjaim. Azoknak is a polcon kellene lenniük, de rengeteg helyet elfoglalnak. 
Amikor felbukkant, még borzasabb volt a haja, mint korábban, és egy puha kötésű könyvet tartott a kezében. 
– Kellemes emlékeim vannak erről a regényről. Ha kiolvastad, talán én is elolvasom újra. Ugye vissza fogod adni? 
Bólintottam, és a könyvért nyúltam. 
– Ha jól sejtem, a nagynénéd „a két keze munkájával”2 nevel fel. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, sok a hasonlóság közted és a fiatal Pip között. 
– Mit jelent az, hogy „a két keze munkájával”? 
Ms. Leech elmosolyodott. 
– Nem akarom elárulni, miről szól a könyv. Hamarosan megtudod. 
A borító egy fiatal lányt és egy fiatal fiút ábrázolt furcsa ruhában. A fiú mosolygott, a lány nem. 
Együtt vártuk meg a pizzát Ms. Leechcsel. A futárnál nem volt balta. 

3 

Augusztus 17-én elromlott a légkondicionálónk. 
Egyszerű, ablak alá szerelhető szerkezet volt, nem a legdrágább fajta. Egy homokszínű doboz, amelyik működés közben hangosan hörgött, és vizet csöpögtetett a padlóra, mégis hűvösen tartotta a lakást azokon a napokon, amikor Pittsburghben tombolt a hőség. 
Augusztus 17-e is ilyen nap volt. A hőmérő 33 fokot mutatott délben, és percről percre melegebb lett. 
– Nem fogom kifizetni a lakbért, ha Triano nem vonszolja fel a valagát egy órán belül – közölte Jo néni. 
Odahúzta az ócska, lábtartós bőrfotelt a másik ablakhoz, amelyik alatt nem volt működésképtelenné vált légkondi, vizes ruhát terített a homlokára, és ledőlt. Kis idő elteltével levette a blúzát, halvány színű melltartóban és kék rövidnadrágban hevert a fotelban, csupasz lábfeje pedig a lábtartó mellett himbálózott. 
– Ez az ócskavas mindig akkor nyögi be az unalmast, amikor a legnagyobb szükség lenne rá – mondta. 
Arra gondoltam, a tél közepén sokkal kisebb az esélye, hogy elromlik a klímaberendezés, de ezt végül nem közöltem vele. 
– Kérsz egy pohár limonádét? – kérdeztem inkább. 
– Az nagyszerű lenne! 
Kimentem a konyhába, előtúrtam egy poharat a mosogatóban tornyosuló piszkos edények közül, elmostam, és megtöltöttem abból a kancsó limonádéból, amelyet korábban készítettem. Amikor odanyújtottam Jo néninek, óvatosan belekortyolt, azután egy hajtásra megitta az egészet. 
– Legközelebb talán tehetnél bele még egy kis cukrot, de azt hiszem, kezdesz belejönni. 
Egyelőre nem sikerült elkészítenem a tökéletes limonádét. 
A nagynéném lehunyta a szemét, és végiggörgette az üres poharat az arcán. 
– Miért nem odakint játszol? Egy korodbeli gyereknek nem kellene egész nyáron a lakásban gubbasztania. Kint kellene lenned a barátaiddal. 
– Nincsenek barátaim. Nem laknak a házban korombeli gyerekek. 
Erőtlenül legyintett egyet. 
– Talán ki kellene költöznünk a kertvárosba, egy hatalmas, medencés kastélyba akkora kerttel, hogy a szomszéd gyerekek sorba álljanak, hogy kitölthessék a jelentkezési lapot, hogy a barátaid lehessenek. Akkor majd kiválogathatnád a legjavát, a többit meg hazaküldhetnéd. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint kimenni az utcára, és adni egy esélyt annak, hogy belefutsz valami korodbeli srácba, és szerzel egy-két barátot hagyományos módon. – Jo néni elfordította a fejét, és hunyorogni kezdett a napsütés miatt, amely világos csíkot festett az arcára. – Szeretlek, kölyök, de nem kellene a nyári szünet utolsó két hetét velem töltened idefent. Néha elviselhetetlen tudok lenni, mint például most. Megparancsolom, hogy menj ki, és érezd jól magad. 
– De… 
– Most! – rivallt rám Jo néni. – És hatig nem akarom látni a képed. 
Tudtam, hogy nem érdemes vele vitatkozni. Felmarkoltam a képregényemet a konyhaasztalról, és kiszaladtam az ajtón. 
A temetőben találtam magam. 
Nem állt szándékomban erre jönni, de mivel ez volt a legközelebbi nyílt terület, ahol általában nyugalom honolt, itt kötöttem ki. Megálltam a szüleim sírjánál, a vázáikba tettem a Greenlee Road mellett szedett pitypangot, aztán a pólómmal letöröltem a port és a koszt apa sírkövéről. Ha Jo néni megkérdezi, mitől lett ilyen piszkos a ruhám, majd azt mondom neki, hogy a játék mocskos dolog. 
Miután elégedetten megszemléltem a végeredményt, felkaptattam a dombon, és visszatartott lélegzettel átszaladtam a kripták között. 
Arra számítottam, hogy a lány megint a padon fog ülni, de tévedtem. 
Néhány vörös juharlevél akadt a fémrácsok közé, ezt leszámítva azonban a pad üres volt. Tisztára söpörtem egy részt, leültem, és kinyitottam a képregényt a közepénél. Oda rejtettem el a vastag, papírfedelű könyvet,  
amelynek egy mosolygó fiú és egy nem mosolygó lány volt a borítóján. 
Kinyitottam, és olvasni kezdtem. 
Két nappal később visszamentem a temetőbe. A következő napon is. 
A pad mindig üres volt. Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt. 
Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem. 

 

A könyvet itt tudod előjegyezni.

Agave Könyvek Kiadó

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - ("Megjelenik december 1-jén! Filmpremier a Netflixen december 23-án! ")

Újabb könyvajánlóval jöttem. Még hozzá igencsak izgalmas könyvről van szó. Mely hamarosan Netflixen is látható lesz George Clooney főszereplésével Az éjféli égbolt címmel. Agava Kiadónál pedig dec.1-én jelenik meg Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt címmel. Trailert láttam már napokkal ezelőtt, és azt kell, hogy mondjam brutál jó film lesz. Könyvben viszont nagyon várom, hogy elolvashassam.

 

 „A kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Megjelenik december 1-jén! 

Filmpremier a Netflixen december 23-án! 

Fordította: Farkas Veronika

 

Augustine-t, a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől.
Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.
Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek?

A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin az év legjobbjai közé válogatta, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle The Midnight Sky (Az éjféli égbolt) címmel filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét. 

Filmpremier a Netflixen december 23-án!

Ajánlások

„Lily Brooks-Dalton a kihalt tájak remek krónikása, legyen szó az univerzum hideg mélyéről vagy az emberi szív legeldugottabb zugairól.”

– Colson Whitehead

„Gyönyörűen megírt, ritka posztapokaliptikus regény, amely az emlékezettel, veszteséggel és identitással foglalkozik. Emily St. John Mandel Tizenegyes állomásának vagy Kim Stanley Robinson Aurorájának rajongói értékelni fogják ezt a rendkívüli felfedezőutat.”

– The Washington Post

„Az éjféli égbolt tájleírásai lenyűgözőek, a befagyott sarkvidéktől kezdve a végtelen űrig, ráadásul a könyv a legnagyobb kérdésekkel foglalkozik – Mi marad a világ végén? Mennyit ér egy élet munkája? – egy mindig a csillagokat bámuló férfi és a csillagok közt lebegő nő nagyon különböző, de tagadhatatlanul összekapcsolódó élményein keresztül. Csendes regény, egy apokalipszis nélküli posztapokaliptikus történet, amely jóval az utolsó oldala után is sokáig megmarad az emberben.”

– Portland Mercury

Lily Brooks-Dalton

Vermont déli részén született és nőtt fel. Első regénye, Az éjféli égbolt a 2016-os megjelenését követően nagy sikert aratott, mintegy tizenöt országba adták el a jogait, George Clooney pedig filmre adaptálta (The Midnight Sky / Az éjféli égbolt), aminek ráadásul a főszerepét is ő játssza:

Vanityfair cikk

Port.hu

Lily Brooks-Dalton jelenleg a következő regényén dolgozik.

A kötet előrendelhető az Agave Könyvek webáruházában 

35 % kedvezménnyel!

Bihary Péter: A veszett kutya - ("Azta mindenit. Ez igen! Hát ez nem semmi könyv. Anyám.. Van itt minden, kendőzetlenül a valóságot nyújtja nekünk az író. Durván, arcon vág...")

Köszönöm NewLine Kiadónak és Bihary Péternek, hogy elolvashattam ezt a nem mindennapi történetet. Nagy kedvencem lett, és szívből merem ajánlani A veszett kutya c. kötetét. Alig tudtam letenni, faltam a sorokat. Mire végére értem, kicsit bosszankodtam egy sort. Mert baromi rövid volt. Tolhatott volna még 200 oldalt, mert tuti ez a történet ahol jött, ott van még belőle.
Szóval, íme a véleményem a kötetről. Köszönöm még egyszer!

Bihary Péter: 

A veszett kutya

Tartalom:

Mondják, ​hogy a tehetség mindig utat tör magának – és milyen jól mondják!
Mert itt ez a Bihary, aki egész életében a művészetektől távoli foglalkozást űzött, aztán egyszer csak megjelenik valahonnan a Fekete-erdőből a harmadik asszony és három gyerek múlva, már deresedő szakállal, de hóna alatt olyan meglepően pompás írói eszközökkel, amivel mesterien vegyíti a legszigorúbb drámát a zsigeri, keresetlen humorral. Mintha egész életében ezt csinálta volna. Bihary Péter tehát egy betárazott szerjózsa a 90-es évek reményekkel és legvadabb változásaival telt időszakából, hiánypótló stílusban előadva azt- ne szépítsük, letehetetlen. Ez van. A kedves olvasó nyugodtan készüljön fel hosszú éjszakákra, a csak még egy fejezetet elolvasokra. Mert ez a regény olyan, mint a román medve: nem játék. Beszippant, magával ragad, könnyedén felemel, aztán kíméletlenül földhöz csapkod.

Véleményem
5/5

Azta mindenit. Ez igen! Hát ez nem semmi könyv. Anyám.. Van itt minden, kendőzetlenül a valóságot nyújtja nekünk az író. Durván, arcon vág... Ilyenkor azt gondolom, hogy sokaknak a kezébe nyomnám ezt a könyvet, akik méltatlanul szidják a rendőröket. Hogy semmire nem tartják őket, minimális tisztelet van feléjük. Világ életembe tiszteltem, becsültem a rendőrök munkáit. Hiszen nagybátyám is rendőr volt, még hozzá nyomozó. Csak sajnos egy baleset mindet megváltoztatott. Legalább észbe kapnának, hogy bizony nem laza munkát végeznek. Sőt! Hiába szerelnének le, mennek nyugdíjba, a vérükben van a zsaru ösztön.  Van is kedvenc idézetem a könyvből, akár a mottó is lehetne másoknak.                          

„Nem kérünk és nem adunk kegyelmet!”

Egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató, tanulságos történet. Voltak olyan részek, amitől elborzadtam, volt olyan is, amitől kész voltam. Néha már pirultam az egyes jeleneteknél. Nagyon vártam, hogy elolvashassam ezt a könyvet. Az író csoportjában csupa jókat írtak róla. Már azelőtt is szemezgettem vele, jól tettem, hogy beszereztem. De előtte is láttam már ezt a könyvet, már akkor kinéztem magamnak, hogy beszerzem. S most itt van, kiolvasva és írom nektek a véleményemet.

Ez a könyv valós életből merítkezik, soha nem gondolnánk azt, hogy mennyire nehéz a rendőrök munkája. Nem maga munka, hanem a lelki rész. Félelmetes, hogy miket kell látniuk nap, mint nap… Az nem mindegy. Ahogy olvastam végig, sokszor azt éreztem, hogy ott ülök hátul a kocsiba, és külső szemlélőként nézem az eseményeket. A pesti éjszaka hiába szép, gyönyörű, ha a sötét árnyai ott vannak.

Egy szóval, nagy élmény volt elolvasni. Várom is a következő könyvét, bizton állíthatom nem fog mézesmázoskodni, hanem kimondja, amit gondol, amit érez. S pont ezt szeretem, hogy őszinte, szókimondó

Szívből ajánlom, annak, aki kíváncsi egy zsaru életéről, hogyan dolgoznak, szolgálnak és védenek bennünket. Ez a történet színtiszta valóságot mutatja.

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

 NewLine Kiadó 

FB oldal és csoport 

Bihary Péter oldal

Bihary könyvek csoport

J.D. Barker: Szíve helyén sötétség - Hamarosan érkezik A negyedik majom-trilógia írójának a legújabb könyve. ("A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.")

J.D. Barker:

 Szíve helyén sötétség 

Megjelenik november 24-én!

Fordította: Bosnyák Edit

Jack Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással.

A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.

Ajánlások

„Barker elegáns, költői, tragikus és dermesztő történetében gyönyörűen kidolgozott karakterek szerepelnek. Merész és ambiciózus regény a science fiction és a horror elemeivel. A szerző egyik legjobb írása, amely ismét a műfajteremtő szerzők közé emeli Barkert.”

(David Pitt, Booklist Online Exclusive)

„J. D. Barker olyan alkotóerő, amellyel feltétlen számolnunk kell." 

– Tosca Lee, New York Times

„Tehetséges író, elragadóan csavaros elmével!”

 – Jeffery Deaver, New York Times

„J.D. Barker egyedülálló szerző, ami ritka és különleges dolog. Stephen King-et, Lee Child-ot, John Sandford-ot juttatja eszembe. Három karakter egyetlen személyiségben. Ne hagyjon ki semmit, amit J.D. ír!”

– James Patterson, a legnépszerűbb amerikai író

Részlet a regényből

„Mélyet lélegeztem.

Kint is sűrűn kavargott a füst, de több volt benne a tiszta levegő, és a tüdőm boldogan szívta be. Kezdett visszatérni az erő a végtagjaimba, és lassan kitisztult a fejem.

Ekkor jutott eszembe Krendal.

Eszembe jutott Elden Krendal, és tudtam, hogy még bent van.

A kockás inges férfi meg akart állítani. Elkapta a vállamat, és megpróbált visszanyomni a földre, miközben összeszedtem a maradék erőmet, és felálltam. Mások is utánam kaptak az egyre népesebb tömegből, mert a tekintetem állítólag egyértelműen elárulta, mire készülök.

Ettől függetlenül felálltam, és mély levegőt vettem.

Leráztam magamról a kockás inges férfi kezét, kiszabadultam a többiek szorításából, és visszarohantam az étterembe, miközben a távolban felvisítottak a szirénák.

Miután az épület hatalmas ablaka hiányzott, a terjeszkedő lángok könnyen táplálékhoz jutottak, és amikor másodjára átléptem az ablakkeretet, éreztem, hogy a levegő már nem kifelé tol, hanem befelé áramlik. Beszívta az éhes szörnyeteg, amelyik belülről zabálta fel az éttermet.

Átbotladoztam az asztalok, a székek és a bokszok maradványai között, elhaladtam a pult előtt, és a konyhába vezető lengőajtó felé igyekeztem. Minden lépésnél egyre elviselhetetlenebbé vált a hőség. Egy pillanatra megakadt a szemem a tálalóablakon, ahol Krendal szokta kiadni az ételt, a fekete füst miatt viszont nem láttam, mi van mögötte.

A lengőajtó közelében lángolt a fal, és amikor a fémhez értem, megégette az ujjamat.

Tudtam, hogy a robbanást a gázpalackok okozták, amelyeket a főnököm a konyha hátsó részében tárolt arra az esetre, ha kimaradna a gázszolgáltatás, ami kétszer fordult elő, mióta megvette a helyet, és mind a kétszer ebédidőben, amikor tele volt. Ezért tartotta készenlétben azt a három palackot, és azt is megmutatta nekem, hogyan kell rácsatlakoztatni őket a tűzhelyre. Büszkén állította, hogy ő tíz másodperc alatt meg tudja csinálni.

Lehajtottam a fejem, és átmentem a féloldalas lengőajtón, amelyet csak a felső zsanér tartott.

Lángok csapkodtak körülöttem, mintha üdvözölnének, és hullámzott a fekete füst. Behajlítottam a térdem, és minden erőmet beleadva beugrottam egy szabad területre, az ajtótól jobbra. A forró levegő sziszegve száguldott át a nyíláson a kinti, tiszta levegő felé.

Leszorítottam a fejem a padlóhoz, amennyire tudtam, és kitöröltem a szememből a könnyeket, mert csípte a hőség.

Ismeretlen tájon találtam magam.”

J.D. Barker

1971-ben született, a Fort Lauderdale-i Művészeti Intézetben szerzett üzleti diplomát. Az 1990-es években sokáig a 25th Parallel című magazin munkatársa volt. Popkulturális témában írt cikkeket, és együtt dolgozott Brian Hugh Warnerrel, aki később Marilyn Mansonként vált híressé. Több novellája is megjelent a 90-es években, főleg a horror műfajában alkotott. Sokáig szellemíróként dolgozott, Forsaken című első regényét 2014-ben adták ki. A kötet meglepő sikert aratott, és jelölték a Bram Stoker-díjra is, ráadásul a Stoker család felkereste őt, hogy segítsen Dacre Stokernek megírni a Drakula hivatalos előzményregényét. Közben Barker saját sorozatba is kezdett: A negyedik majomban az utóbbi évek egyik legeredetibb sorozatgyilkosát teremtette meg, akit a rendőrség üldöz. A kötet jogait számos országba eladták, opciózták filmre és televíziós sorozatra egyaránt, ráadásul Az ötödik áldozat és A hatodik éjszaka című kötettel trilógiává bővült.

A kötet előrendelhető, november 24-étől pedig megrendelhető extra kedvezményekkel!

Agave Könyvek Kiadó

 

Hosszabb részlet a könyvből

BELEOLVASÓ

Szántó Dániel: Egy pap vallomása - ("Szemem előtt elevenedett meg a történet, ahogy haladtam, és a puzzle darabkák kezdtek a helyükre kerülni, úgy döbbentem le a végeredményen. Sejtéseim, amik voltak egy csapásra elmúltak.")

~~~ Recenzió ~~~

Szeretném megköszönni Szántó Dánielnek és az Alexandra Kiadónak a lehetőséget, hogy elolvashattam az Egy pap vallomása c. kötetét. Zseniális mű! Amikor kezembe vettem, nem gondoltam volna, hogy rögvest a kedvencemmé fog válni ez a könyv. Izgalmakkal teli történetet kaptam, mellyel kapcsolatban több kérdésem volt, mint válaszom. 

 Szántó Dániel:
Egy pap vallomása

Tartalom:

„- Honnan értesült az emberrablásokról? – kérdezte kásás hangon.
Mihály atya felnevetett:
– Onnan, hogy én tüntettem el őket.
– Maga? – Viktor nem bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
– Én bizony. Elraboltam őket, koporsóba fektettem a testüket a föld alá valahol messze innen, és otthagytam őket. Van levegőjük, némi italuk és élelmük. Úgy számoltam, hogy nagyjából egy hétig húzzák. Persze csak ha elég kitartóak.”
Egy hitében megrendült katolikus pap.
Egy megszállott elme kísérlete, elevenen eltemetett kísérleti alanyokkal.
Egy őrült nyomozás, ahol nem az elkövetőt kell megtalálni, hanem az áldozatokat.
Egy kiégett nyomozó és egy törtető nyomozónő küzdelme, miközben az óra kérlelhetetlenül tovább ketyeg…

Szántó Dániel harmadik regénye egy elképesztően nyomasztó és izgalmas bűntény felderítésének magával ragadó története a koszos, maffiózók uralta, csodálatos Budapesten.

Véleményem
5/5

Az elmúlt napokban sajnos nem volt időm olvasni, ezért a hétvégén folytattam. Röpke 3 nap alatt letudtam. De amikor végeztem, sajnáltam, mert olvastam volna még. Kedvenc könyv lett a számomra. Budai Viktor a legjobb. Nem mellesleg elképzeltem azt, hogy ha ebből forgatnának filmet, én Stohl Andrást, választanám Viktor karakterének. Annyira illene hozzá. A modora, a sárm, a nézése, meg minden. Csakis ő játszhatná el.
Uhh, nem is emlékszem mikor olvastam ilyen jó, izgalmas, lebilincselő történetet. Szántó Dánielnek elképesztően jó a mesélőkéje.

Olvasás közben azt gondoltam, hogy nagyon meg kellene filmesíteni. Annyira filmszerű volt az élmény. Szemem előtt elevenedett meg a történet, ahogy haladtam, és a puzzle darabkák kezdtek a helyükre kerülni, úgy döbbentem le a végeredményen. Sejtéseim, amik voltak egy csapásra elmúltak. Zseniális volt, a feszültség, az izgalom, hogy ki a társa a papnak, mi a szerepe a történetben. Hát nem volt semmi! Még a végén is voltak kérdéseim az egésszel kapcsolatban. Miért tette? Bár megvoltak a válaszok, de akkor is. Nem tudtam elfogadni.

Szerintem pörgős volt, tele jobbnál jobb csavarokkal. Azt se tudtam, mire számítsak. Nagyon sok szereplő volt benne, érdekes karakterekkel. Volt olyan, akit nem kedveltem, például Losonczi Barbara volt ilyen. Nyilván kellett egy negatív szereplő. Aztán ott volt Miranda, hát őt sem tudtam hova tenni. Végül Botond, Balázs, Alex, Olivér érdekes karakterek voltak.

Továbbá azt el kell, hogy mondjam, a történetnek réteges mondanivalója van. Ha elolvasod, rájössz, hogy sok igazság van benne. Kezdetnek a vallásról, hitről szól, ahogy Budapestről is, és azon belül a társadalmi megosztottságról, a médiahajhászásról, ami megkeseríti a napjainkat. Mind, mind valóságosak. Dániel mesterien tudd írni, oda szegezi az embert, és elmond mindent, amit szeretne. Döbbenetesen jó érzékkel van megáldva. És merem remélni, hogy nem évek múlva fog felbukkanni, újabb sikersztorival a kezében.

Egyszóval, ez a könyv egy mester mű! Elképesztően jó. Ez a könyv lett az etalon számomra. Lelökte Réti Lászlót a képzeletbeli dobogóról, és felkerült helyére Szántó Dániel. Ezek után minden olvasmányomat hozzá mérem! Szívből merem ajánlani, aki még kacérkodik a gondolattal, hogy elolvassa. Megéri, érdemes megvenni.

 

 A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Alexandra

Libri

Book24

Írói oldala

Szántó Dániel hivatalos oldala

 

Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos - ("Már az olvasás közben úgy éreztem, hogy fogom a motyómat, fonalaimat, tűimet, és megyek, megkeresem ezt a varázsos villamost. De aztán eszembe jutott, hogy mit csinálok, ha megtalálom. Na, ugye? Ilyen nekem is kell. Rég olvastam ilyet, ilyen jót. Azt sajnálom csak, hogy ennyire rövid volt. Nem lehetett volna hosszabb? Csak kicsit még… ")

 ~~~ Recenzió ~~~

Köszönöm a Napkút Kiadónak és Dobó Dorottyának a lehetőséget, hogy elolvashattam ezt a nem mindennapi történetet, A zapumai kóbor villamos c. ifjúsági meseregényt. Azt hiszem, számomra nagy kedvenc lett. Nem gondoltam, hogy lesz még valaha kedvenc meseregényem. Hálásan köszönöm az élményt az írónőnek.

 

 Dobó Dorottya:
A zapumai kóbor villamos

Tartalom:

Zapumában elszabadult szellemvillamos járja a várost, fedélzetén két gyerekkel és egy pulival. Tomi nehezen találja a közös hangot az álomvilágban élő Bogival, ám a villamos rejtélyének felderítése érdekében kénytelen együttműködni a lánnyal. Bogi egy vérbeli kopó alaposságával veszi észre a bűntény kibogozásához szükséges apró jeleket, és csakhamar meglepő magyarázattal áll elő az elszabadult járművel kapcsolatban. Mindeközben a villamosigazgatóság központi épületében is nyomozás kezdődik, miután váratlan levelet kap a polgármester.

Miért indult el vezető nélkül a járat? Mi történik, ha eléri a város villamoshálózatának végét?

Hogy menekülnek meg a szerelvényen ragadt gyerekek? És egyáltalán, miért nincs rajta Zapuma a világon, egyetlen térképen sem?

 

 Véleményem
5/5

Óh, jaj ez a történet olyan aranyos volt! Szuper jó ifjúsági történet a tizenéves gyerekeknek. Nagyon élveztem az olvasását. Csak sajnos nagyon lassan haladtam vele. Nem, nem a történettel volt a baj. Sőt!

Sajnos az elmúlt hetekben, napokban picit túl sok minden jött össze, nem haladtam leggyorsabban. De megnyugtatok mindenkit, hogy Zapuma története szórakoztató, kikapcsolódást nyújt, és nagyon izgalmas.

Már az olvasás közben úgy éreztem, hogy fogom a motyómat, fonalaimat, tűimet, és megyek, megkeresem ezt a varázsos villamost. De aztán eszembe jutott, hogy mit csinálok, ha megtalálom. Na, ugye? Ilyen nekem is kell. Rég olvastam ilyet, ilyen jót. Azt sajnálom csak, hogy ennyire rövid volt. Nem lehetett volna hosszabb? Csak kicsit még…

Mindenesetre, így is élveztem. De jó lett volna hagyni, hogy jobban kibontakozzon a történet. Mert nem igazán tudom, miért is rabolták el a kislányt? Miért került fel a villamosra Bogi, és egyáltalán kicsoda ő? Sok kérdésem merült fel olvasás közben, de abban reménykedem, hogy ezek a válaszok, egy későbbi regényben fellelhetőek lesznek. Hiszen érdemes lenne, folytatni a történetet, szeretnék olvasni tovább, hogy mi lesz a főszereplőinkkel, milyen újabb kalandokba fognak keveredni.

Nem gondoltam volna, hogy felnőtt fejjel szeretni fogom ezt a történetet. Igazán szórakoztató volt, ráadásul krimi szál is volt a regényben, ami még izgalmasabbá tette. Igaz volt két idegesítő személy, Bogi és Kelemen. Viszont Kelemen a történet végén mintha kicsit másképpen viselkedett volna. Végülis Bogival megbékéltem a végére, igazán aranyos, bolondos kislány. Ez a történet egyszerre krimi, mese és ifjúsági regény, minden korosztály bátran nekiállhat olvasni.
És akadtak benne érdekességekis... Mindenesetre Dorottyának köszönöm a lehetőséget, hogy elolvashattam.
Van egy kedvenc idézetem Tomitól, ha nem gond, azt meg is osztanám. Ebben nagyon is egyetértek vele. 

„A barátait maga választja meg az ember, a testvéreit a szüleitől kapja, Bogit pedig a villamos adta neki, és most pont úgy érezte, mintha egy testvére heverne ott mellette.”

 

A könyvet itt tudjátok beszerezni, mely várhatóan december 10-én jelenik meg.

Libri 

Líra

 

Facebook:

A zapumai kóbor villamos 

Ha támogatni szeretnéd:

Indítsuk útjára a zapumai villamost!