Kérlek, mesélj magadról, mit lehet tudni rólad?
1972-ben születtem Budapesten, a 20. kerületben. Itt is nőttem fel, még a középiskolát is Pesterzsébeten végeztem el. Gépésztechnikus lettem, nulla műszaki érzékkel. Elég sokat szenvedtem emiatt, de akkoriban még nem volt más út: a szüleimnek, akik nem voltak túl iskolázottak, és vidékről kerültek a fővárosba, az volt a felfogásuk, hogy a fiúgyereknek szakma kell a kezébe. A suli öt éves volt, és a végén megpróbáltam az ELTE történelem szakára bejutni. A szüleim szerintem azt gondolták, hogy jó, próbálja meg a gyerek, úgy se sikerül neki, de tévedtek. Állítólag a technikumból, ahol tanultam, én voltam az első, akit felvettek a Bölcsészkarra. Ezt nem tudom, hogy igaz-e, soha nem néztem rendesen utána. Itt aztán felvettem a Muzeológia szakot is, és végül, amikor végeztem, három év tanárkodás után a Nemzeti Múzeumban kötöttem ki, még 1998-ban. Azóta itt dolgozom, végigjártam a szamárlétrát, rendeztem néhány egészen jelentős kiállítást, írtam néhány tucat tudományos publikációt, most éppen a Modernkori Főosztályt vezetem. A feleségemmel és a két lányommal Dunaharasztin élek egy békés környéken, közel a Kis-Dunához, remekül érezzük magunkat.
Egy Chippendale fú vallomása című könyved sok kutatómunkát igényelt? Meddig tartott az írás folyamata?
A történet ugyan fikció, de némi kutatómunka elengedhetetlen volt három probléma mentén. A történet két idősíkon játszódik, a jelenben, illetve az 1980-1990-es években. Egyrészt a kor chippendale-történeteinek néztem utána, elsősorban az elérhető újságokat, hetilapokat, magazinokat nézegettem. Olyan apróságokig lebontva, mint a hajviselet, a divat és a zene. Másrészt a történetben erősen jelen van egy homoszexuális szál, amelyben én finoman szólva sem vagyok otthon. Szerencsére találtam egy, az 1980-as években íródott szociográfiát, amely rengeteget segített. A harmadik problémát a vegyészet okozta, a sztoriban ugyanis megjelenik a speed illegális gyártása is. Nos ehhez egy kollégám kémikus fiára volt szükségem, aki szépen minden pontban kijavította a hibáimat. A végén olyan jól sikerült ez a pár oldal, hogy a kiadó kivetette velem egy részét, nehogy valaki a leírtak alapján hozzáfogjon a gyártáshoz…
Történeteidben mennyire van jelen fantázia és valóság?
Eddig elsősorban történelmi regényeket írtam, illetve egy ifjúsági regényem is megjelent, amelyet a nagyobb lányom, Petra ötlete és közreműködése nyomán írtam. Ez utóbbi teljes fikció. A történelmi regényeimben a főhősök fiktív alakok, velük bármit meg lehet tenni, képlékenyek, ezért szeretem ezt a technikát használni, amit még a romantikus történelmi regény atyja, Walter Scott talált fel nagyjából kétszáz éve. Határozott, hiteles történelmi háttér megrajzolása és korfestés, amelyben a nagy alakok megjelennek, de mint mellékszereplők, és a cselekmény folyását a kisemberek története lendíti előre.
Mikor kezdtél el írni, hogyan kezdődött ez a szenvedély?
Még olvasni sem tudtam, de állandóan meséket követeltem az anyai nagymamámtól, ő pedig olvasott rendületlenül… Sokat köszönhetek neki, velünk élt, rengeteget vigyázott rám, és persze olvasott. Aztán, 18 éves koromig kb. kiolvastam a világirodalom klasszikusait, és persze a magyarokat is, de a nagy kedvencek az ifjúsági történelmi regények voltak. Valószínűleg ezeknek köszönhetően jelentkeztem töri szakra is. Már kamaszkoromban írogattam, de az egyetem alatt nem volt időm ezzel a szenvedélyemmel foglalkozni, aztán ugye jött az első munka, a család, gyerekek. 2005 és 2008 között megírtam egy szaktörténeti munkát a magyar világkiállítások sikereiről, jelentőségéről, ami egyébként egészen jól fogyott, és akkor kezdtem el agyalni azon, hogy esetleg regényeket is írhatnék, akkoriban sok angolszász írótól olvastam történelmi regényeket, akik egyben történészek is voltak. Gondoltam, ha nekik megy, akkor talán én is megpróbálhatom. Arra gondoltam, több emberhez tudom e könnyedebb stílus segítségével eljuttatni a magyar történelem egyes számomra fontos epizódjait, bővíthetem azok számát, akik megszeretik a történelmünket, mint a szakkönyveken keresztül. Hát belevágtam, kábé 2011-ben. (2013-ban jelent meg az első regényem.)
Más zsánerben tervezed kipróbálni magad?
Amint azt már az előbbiekben mondtam, van ifjúsági regényem, és most ugye a Chippendale egy thriller, de úgy vélem (bár még van egy thriller-ötletem), hogy elsősorban maradok a történelmi regényeknél, azonban lehet, hogy kipróbálok más eszközöket, most például egy egészen új hangvételű stílusparódia-szerűségen dolgozom.
Milyen érzés számodra, amikor befejezed a kéziratod?
Egyrészt jó, hogy végre pontot tehetek a kész mű végére, másrészt sajnálni is szoktam, de csak egy kicsit. Akkor már az újabb feladat jár a fejemben. Valójában a kutatást a témához sokszor jobban élvezem, mint annak megírását. Lehet, a történész-vérem miatt?
Milyen érzés volt, amikor az első könyved megjelent?
A Világkiállító magyarok volt ugye az első megjelent könyvem, amiről már beszéltem, így ezt veszem ide, nem az első regényemet, az Antantmissziót, jó? Szóval, az nagyon jó érzés, hogy elküldöd X kiadónak a szinopszist, a kéziratot, aztán persze vársz, az idegtépő, és akkor végre megjön a várva-várt e-mail. Hát az nagy érzés. Ugyanez lejátszódott az első regénynél is, bár ott annyi különbséggel, hogy egy kiadó már majdnem ráharapott, egy fél évig hitegetett, de aztán visszakozott. Utána pedig kettő kiadónál is versenyzett a kézirat, és így utólag, lehet, rosszul döntöttem, hogy nem a másikat választottam. De ezen utólag már kár rágódni.
Tervezett és tudatos folyamat számodra az
írás vagy impulzív?
Impulzív. Nem írok még vázlatot sem, pedig lehet, kellene… De elég jó a fejem, és valahogy mintha térben (mint egy prezi) látnám a sztori hálózatát magam előtt. Nem felejtem el az egyes részleteket, és ez azért szerencsés, mert bármikor változtathatok rajtuk, olyan mint a gumi. Amúgy egyszer elolvastam egy ilyen „hogyan kell regényt írni” könyvet, de rájöttem, semmi értelme. Persze valamiféle kereteket ad, de írni azért nem tanít meg.
A köteteidben vannak kedvenc jeleneteid? Vagy volt olyan, amiket nehezen tudtál megírni?
A Báthory regényem második részében (A katonakirály) Báthory István és a felesége, Jagelló Anna kapcsolatát szerintem elég jól megfogtam, néhol vicces is, egy kicsit Robert Merle Francia históriájának stílusából merítettem hozzá, imádtam azt a sorozatot. Egészen elképesztően más jellem a két ember, erre építettem, és a tudott dolgokra: István szinte menekült Katalin elől, mert nagyon butuska volt az asszonyka, ráadásul hisztis, és jóval öregebb, mint a király.
Ugyanebben a sztoriban négy várvívást kellett megjelenítenem. Az első még baromi izgalmasra sikerült szerintem, de a harmadik-negyedik… Na, azokkal szenvedtem, meg is látszik.
Hogyan születik meg egy-egy történeted? Van valami inspiráció, ihlet, amihez nyúlsz?
Ugye nincs vázlatom, nagyon fontos az eleje, hogy az pörögjön, már az első mondatok legyenek erősek. Nagyon sokszor írás közben jön egy következő ötlet, ami még nyers, de aztán kidolgozom. Tavasztól őszig bringával járok munkába, és érdekes, de biciklizés közben baromi sokszor jutnak eszembe jó, a sztorit előre vivő ötleteim. Általában van egy-egy nagy történelmi téma (figyelek arra, hogy olyat válasszak, amit még nem írtak meg előttem túl sokan), ami megfog, és ahhoz kerítek-kerekítek egy saját sztorit.
Kik láthatják először a kéziratod? Kik olvassák elsőként, kinek a szava számít, akik beleszólhatnak a szöveg, történet alakulásába?
A nagyobbik lányom, miután elolvasta az első regényemet kb. 13 évesen, már várja, hogy láthassa a kézirataimat, és mivel remek szerkesztő-vére van, sokat segít is, stilizál, hibákat talál, véleményt mond. A másik első olvasóm pedig a feleségem, sokat adok a véleményére.
De amióta a lányom egyre jobban besegít, ő egy kicsit kivonja magát a folyamatból, de azért nem teljesen. Egyébként ő is történész-muzeológus, mint én, viszont annyira nincs oda a történelmi regényekért. A Chippendale sztorija viszont nagyon tetszett neki is.
A családod miként fogadta a hírt, hogy könyvet írsz, sőt meg is jelent?
Megint a nagyobb lányommal jövök, érdekes, először a Báthoryt reklámozta a kiadóm úgy „igazából”, megjelentek fényreklámokon a Metró-aluljárókban. No, lefotóztam egyet az Astoriánál, és elküldtem a családnak. Az akkor 14 éves Petra visszaírt: „Apa, te tényleg író vagy!” - Akkor hitte el, pedig már látta, olvasta a regényemet. Na de, hogy a Metrón reklámozzák! Az már valami. A kisebbik lányom is elkezdett már az olvasómmá válni, szerintem büszke rám (nem mondja), és persze a feleségem is örül, támogat. Szegény anyukám, egy éve vesztettük el, nagyon büszke volt rám és persze mindent elolvasott tőlem.
Annak örülök egyébként, hogy nagyon sok új barátra tettem szert, egy csomó íróval-költővel lettem jóban az utóbbi időben. Ez eléggé megváltoztatta az eddigi életemet.
Mit üzensz az olvasóidnak, mi várható még tőled az idén?
Az idei különleges év a számomra, soha ennyi megjelenésem nem volt/lesz. Ugye megjelent a Chippendale februárban, a Világkiállító magyarok kötetem javítva, bővítve ugyancsak kijött a nyomdából márciusban. Részt vettem egy nagyon különleges kiállítás rendezésében a Néprajzi Múzeumban, 1862-es magyarországi színezett fényképeket találtunk meg Londonban, ennek katalógusába is írtam egy tanulmányt. Érdemes megnézni ezt a tárlatot, kb. 160 éve nem látott képek kerültek elő! A Könyvhétre megjelenik első regényem, az Antantmisszió javított kiadása (ez egyébként az 1919-es budapesti román megszállásról szól, amerikai katonák szemüvegén keresztül), és a Könyvhétre jelenik meg a Történelmiregény-írók Társaságának tagjaival közösen írt Buda&Pest kötetünk előzményregénye, amelyben én megint elkövettem egy részt, remélem tetszeni fog majd az olvasóknak. Az ősszel még kijön egy új kisregényem is, mondjuk úgy, modern szépirodalmi mű, amelynek a címe: Egy áldott jó ember. A családon belüli erőszak problémáját boncolgatom benne. És remélhetőleg néhány novellám is kijön különböző online irodalmi folyóiratokban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése