Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

 Tananarive Due: 

A javítóintézet

„Tapasztalta már, hogy a holtak az élők között járnak. A holtak néha segítenek repülni.”

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

Megjelenés: október 21.
Fordító: Neset Adrienn
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 480 oldal

Leírás

Tananarive Due A javítóintézet című regénye hideglelős pontossággal tapint rá arra, amitől ma is félünk: hogy az a rendszer, amely a „nevelés” nevében működik, valójában megtörni akar. Egy különleges iskola falai között járunk, ahol a fegyelem nem erény, hanem fegyver, és a fiatalok nemcsak a hatalom, hanem valami sötétebb, természetfeletti erő ellen is kénytelenek küzdeni. A történet szívszorítóan emberi: az elnyomás, a túlélés és az ellenállás regénye, amelyben a horror eszközei a társadalom legmélyebb sebeit világítják meg.

Due prózája pengeéles, mégis érzékeny, ott talál be, ahol a valóság már fáj. A javítóintézet nem csupán vérfagyasztó történet, hanem allegória a hatalomról, a rasszizmusról és az intézményes kegyetlenségről. Magyar olvasóként nehéz nem a jelen valóságára gondolni: miközben a regény a múlt szellemeit idézi, ijesztően ismerős a hangja. Egy könyv, amely nem enged el, mert amit mond, az túl fontos ahhoz, hogy csak fikciónak higgyük. Olvasás közben pedig ugyanaz a feszélyező érzés kerít a hatalmába, amit Colson Whitehead Pulizer-díjas A Nickel fiúk című regényénél éreztünk.

Fülszöveg

FLORIDA A JIM CROW-RENDSZER IDEJÉN, 1950

A tizenkét éves Robbie Stephens Jr.-t hat hónapra a Gracetowni Fiúiskolába küldik, miután megvédi nővérét, Gloriát – és megrúgja a város legnagyobb földbirtokosának fiát. A helyet a rossz nyelvek csak javítóintézetnek hívják, noha valójában semmit nem javít.

Robbie az anyja elvesztése óta látja a szellemeket. Gyerekkora óta vele vannak, és nem egyszer vigaszt nyújtottak neki. De ami egykor mentsvár volt, most rémületté válik: az intézet falai közt lévő szellemek ugyanis beszélni kezdenek hozzá, és borzalmas dolgokról suttognak.

Két barátja, Félvér és Kék megtanítják Robbie-nak, hogyan lehet túlélni a helyet. Odakint pedig Gloria mozgásba lendül: minden rokont és kapcsolatot felkutat Floridában, hogy még időben kiszabadítsa öccsét, mielőtt túl késő lesz. Közben a bosszúszomjas halott fiúknak is megvannak a maguk tervei.

Tananarive Due megrázó és felejthetetlen történelmi regénye 2024-ben elnyerte többek közt a Bram Stoker-, Shirley Jackson-, Ray Bradbury- és World Fantasy-díjakat, és megszerezte olyan nagyságok elismerését, mint Stephen King és S. A. Cosby.

A szerzőről

Tananarive Due tizenhat könyv írója, köztük A javítóintézeté, melyet 2024-ben díjesővel tüntettek ki, a horroroknak járó jelentős irodalmi díjakat kivétel nélkül mind megkapta. Jelenleg a fekete közösségek élményeiből táplálkozó horror és az afrofuturizmus témakörét oktatja a UCLA-n.

Mások a kötetről

„A próza mesteri; a történetvezetés lebilincselő; a helyszín szívszorító, mégis őszinte; a szereplők pedig ritkán tapasztalt mélységgel és árnyaltsággal elevenednek meg. Ez egy valódi irodalmi mestermű.” - Library Journal

„Igazi erődemonstráció ez a regény. Hallucinatív, kísérteties, félelmetes és mélyen megindító.” - S. A. Cosby, a Bűnösök vére folyjon szerzője

„Történelem és horror nagyívű találkozása. Tananarive Due minden mesterségbeli tudását megcsillogtatja: A javítóintézet ijesztő, hátborzongató, de közben tele van szeretettel is. Olyan regény, amit nemcsak elolvasni kell, hanem emlékezni is rá.” - Victor LaValle, a Bölcsőrablók szerzője

„A Moby Dick talán felforgatta Amerikát, hogy megmutassa a rothadó mélyét, A javítóintézet pedig ugyanígy néz szembe múltunk legsötétebb fejezeteivel, de közben mégis képes megérezni a szívverést a romok alatt. Ez az a regény, amire vártam. Miközben darabokra szed, valahogy mégis egyben tart.” - Stephen Graham Jones

„Tananarive Due könyvei mindig elemi erejűek, de A javítóintézet a legmegrázóbb és egyben legrémisztőbb műve mind közül.” - Vulture

„Az egyik legnagyobb élő horroríró… A javítóintézet éppolyan megrázó, mint amennyire kísérteties.” - CrimeReads

„Due minden egyes alkalommal telibe talál – és ez most sincs másként.” - Book Riot

Részlet a kötetből

„Gloria abbahagyta az iskolát, amikor a papa elment, és Robert gyakran azon kapta, hogy elmorzsol egy könnycseppet, mielőtt elindul Miss Anne Powellhez takarítani. Gloria szemében az iskola a templomnál is szentebb. Robert szerette lerúgni magáról a cipőt a pad alatt, de Gloria megmondta Mr. Harrisnek, hogy nyugodtan csapkodja meg a kezét vonalzóval, ha egyszer is mezítláb találja. A papa megírta az egyik levelében, hogy Chicagóban az égvilágon senki sem jár mezítláb, és a lány azt remélte, leszoktathatja Robertet a vidéki szokásokról, mielőtt ők is a városba költöznek.

Mert egy nap igenis csatlakozni fognak a papához Chicagóban. Gloria megígérte neki.

A földút a 166-os útra, vagyis a McCormack útra vezetett, amely átszelte az egész megyét, és többnyire fűrésztelepek között kanyargott. Gloria és ő éppen Gracetown határán kívül éltek, ezért majdnem öt kilométer gyaloglás várt rájuk a színes bőrűek részére fenntartott Frederick Douglas Iskolába Lower Spruce-on. Télen a nap még fel sem kelt, amikor elindultak. Ha Robert elkésik, Mr. Harris elnáspángolja. Eddig csak egyszer késett el, és ez az egy alkalom egy életre elégnek bizonyult. Az éles fájdalommal járó náspángolás nem bántotta annyira, mint az osztálytársak tekintete és a sutyorgás: Robert Stephens fiát elfenekelik! Szinte hallotta, hogyan számolnak majd be róla a szüleiknek. Ahogy a papa megmondta: nem mindig áldás, ha mindenki ismeri a nevedet.

Amikor elmentek McCormackék kerítése mellett, Robert hathetes kismalacok röfögését hallotta az út mellől. Négyen voltak, már vágósúlyban. A kismalacok látványára a fiú hasa megint megkordult. Azt kívánta, bár átnyúlhatna a deszkák közötti résen és elemelhetne egyet! Még csak nem is lenne lopás, amennyi pénzt McCormackék összeharácsoltak rabszolgatartóként. A kismalacok anyukáján kívül senki sem venné észre. De Robert lépkedett tovább, csak a hasa panaszkodott hangosan, miközben ő a tízparancsolatot motyogta magában: Ne lopj! Ne! Lopj!

Megígérte a mamának, hogy Istennek tetsző életet fog élni. A mama azt állította, hogy Istenen kívül nem tud neki mást adni. Pedig sokkal többet adott Robertnek: egyszer majdnem megszerezte neki Miss Anne régi zongoráját, csak nem talált senkit, aki elcipelte volna az erdőbe hozzájuk, és egyébként sem fért volna be a házba. De amikor a zongoraóráik alatt a mama játszott, Robert hallotta, hogy arról énekelt, mennyire szereti őt, bár zongorát nem tudott szerezni.”

Agave Könyvek