5 év szünet után érkezik Christopher Moore vadonatúj regénye a magyar olvasókhoz

 Christopher Moore: 

Múzsa a díványon

„Klimt nyelvén már ott volt, hogy ő Gustav Klimt, a kurva életbe, a bécsi szecesszió mozgalmának alapítója és vezéralakja, a leghíresebb festő az egész Osztrák–Magyar Monarchiában, a bécsi előkelő közönség kedvence, akinek Európa minden jelentős múzeuma udvarol, hogy kiállíthassa a képeit, és akkor rajzol cickót, amikor csak kedve szottyan.”

5 év szünet után érkezik Christopher Moore vadonatúj regénye a magyar olvasókhoz

Megjelenés: február 10.
Fordító: Pék Zoltán
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 400 oldal

 

Leírás

 

Christopher Moore Múzsa a díványon című regénye pontosan azt nyújtja, amit a szerző legjobb műveitől várunk és megszoktunk: szellemes irodalmi játékot, kulturális utalásokkal sűrűn átszőtt történetvezetést és egy olyan alapötletet, amely egyszerre provokatív és meglepően emberi. A viktoriánus kor tudományos megszállottságait és erkölcsi képmutatását kifordító regény középpontjában az élet mesterséges teremtésének vágya áll, de Moore-t nem a horror, hanem az abszurd és a morális következmények érdeklik.

 

A Múzsa a díványon különleges erénye, hogy a klasszikus Frankenstein-mítoszt nem újrameséli, hanem újragondolja: finom iróniával, váratlan nézőpontváltásokkal és egy szerethetően groteszk szereplőgárdával. A regény egyszerre intelligens paródia és komoly kérdéseket felvető próza az emberi felelősségről, a teremtés etikájáról és arról, mit jelent „élőnek” lenni.

 

Moore humora ezúttal is pengeéles, de sosem öncélú: a poénok mögött valódi irodalmi tudás, ritmusérzék és karakterépítés húzódik meg. A Múzsa a díványon ideális belépőpont új olvasóknak, miközben a régi rajongók számára is frissnek hat. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat és gondolkodásra késztet.

Fülszöveg

  

Bécs, 1911. Gustav Klimt, a világhírű festő, a bécsi felső tízezer kedvence észrevesz egy meztelen nőt, aki holtan hever a Duna-parton. Tudja, hogy hívnia kéne a rendőrséget, de nem bírja megállni, hogy előbb ne rajzolja le. Ám miközben rajzol, a nő felköhög. Életben van!

 

A műtermében Klimt és az egyik modellje/múzsája, Wally gondoskodnak a vízbe fúlt lányról, aki nem emlékszik, kicsoda, vagy hogyan került a vízbe. Klimt a Judith nevet adja neki az egyik leghíresebb képe után, és elhatározza, hogy segít neki emlékezni.

 

Sigmund Freud és Carl Gustav Jung segítségével Judithnak eszébe jut, hogy száz éve az északi sarkvidéken volt egy ládába zárva, köszönhetően egy Victor Frankenstein nevű embernek, és hogy többször is járt az Alvilágban.

 

De akkor hogyan kerül ide, Bécsbe? És miért üldözik annyian, köztük Geoff, a croissant-zabáló északi ördögkutya?

 

Legújabb regényében Christopher Moore a századelő európai művészvilágát tárja elénk a tőle megszokott különc karakterekkel, szellemes leírásokkal és persze sajátos humorral.

A szerzőről

 

Christopher Moore 1957-ben született az ohiói Toledóban. Az édesapja autópályarendőr volt, az édesanyja pedig bolti eladó. A tanulmányait az Ohio Állami Egyetemen kezdte, majd a Santa Barbara-i Brooks Fotográfia Intézetben folytatta. 19 éves korában költözött Kaliforniába, 2003-ban pedig Hawaiira. Jelenleg San Franciscóban él. Az első könyvének – Ördögöd van – 1992-es megjelenése előtt ácsként, bolti eladóként, éjszakai portásként, biztosítási ügynökként, pincérként és rock and roll DJ-ként dolgozott. Azóta sikert sikerre halmoz a regényeivel, melyek közül a legismertebb a Biff evangéliuma, illetve a Vérszívó démonok, Totál szívás és Csak egy harapás című kötetekből összeálló Love Story-trilógia. Moore eddigi legutolsó regénye 2025-ben jelent meg Múzsa a díványon címmel.

A szerző köteteiről írták

„Ezt nem lehet csak úgy kitalálni – kivéve Christopher Moore esetében.” - Washington Post

 

„Az amerikai humor egyik legeredetibb hangú alkotója.” - Kirkus Reviews

 

„Christopher Moore egy nagyon beteg ember – a szó lehető legjobb értelmében.” - Carl Hiaasen

Részlet a kötetből

 

„Elektromos tűz révén született jégbe és gyötrelembe, soha nem volt hozzá hasonló. Egy évszázaddal később egy hajnalon Bécsben a híres festő, Gustav Klimt éppen hazafelé tartott az Operából egy gazdag özveggyel töltött élvezetes este után, és holtan találta a Duna-csatornában.

A cilinderes-frakkos Klimt megtorpant a Rossauer hídon a rakpart betonlépcsőjén heverő halvány levendulaszínű alak láttán. A nő a hátán feküdt, meztelen felsőteste a lépcsőkön, karja széttárva, csípője és lába csupán illékony-fehérnek tűnt a sáros víz felszíne alatt. Sárga haja tincsekben kígyózott le a lépcső szélén, lebegtette a lassú áramlat.

Klimt körülnézett, hátha talál valakit, akinek szólhatna, de ebben az órában senkit sem látott, pedig a távolból hallotta lovak patáinak kopogását és a Ringstrassén közlekedő villamosok elektromos zúgását. Lekapta a fejéről és a hóna alá vágta a cilinderét, majd lesietett a hídról a csatornaparti lépcsőhöz.

Negyvennyolc éves volt, eleve robusztus testalkatát még jobban megerősítette a vívás és a festőállvány előtti ácsorgás. De nem leplezhette középtáji domborulatát, amelyet a Café Tivoliban reggelire nagy adagban fogyasztott, jó sok kuglófnak meg tejszínhabnak köszönhetett. Kopaszodó üstökén szőke hajszálak elszánt szigete árválkodott, rövid, hegyes szakálla pedig illett a huncut mosolyhoz, mely oly gyakran húzta ráncba szeme sarkát.

Szaporán lépkedett lefelé a lépcsőn, bár a legcsekélyebb sejtelme sem volt, mihez kezd majd, amikor odaér. A nő mintha az ő valamelyik festményéből csusszant volna ki: a Vízikígyókból vagy az Aranyhalakból, azokból a fantáziamotívumokból, amelyekben sápadt, hajlékony nők siklanak közömbösen a vágy medencéiben. Azokból a festményekből, amelyeket több ezer vázlatrajz és fiatal modellekkel a műteremben eltöltött több száz óra eredményezett, mégis csak ebben a pillanatban, a holttest fölött állva ötlött fel benne, hogy akárcsak ez a szegény, vízbe fúlt lány, a festményeken szereplő egyik nő sincs tudatában az ő jelenlétének.

Tudta, hogy rendőrt kellene hívnia, vagy még inkább orvost, de csak állt és bámulta a nőt. Bőrének levendulaszín foltjain hajszálnál is finomabb fehér vonalak rajzolódtak ki, mintha egy művész gondosan felskiccelte volna az alakját, végtagjainak körvonalait, majd kiradírozta volna. Vagy inkább akvarellel pingálta viaszos papírra. Különös volt. Ugyanakkor lenyűgöző. Az életben nem lehetne látni a vonalakat, futott át a fején, mert a lány az életben sosem lenne ilyen színű. Ezzel a gondolattal előhúzott a kabátja belső zsebéből egy bőrkötésű jegyzetfüzetet, és egy ceruzacsonkkal nekilátott felvázolni a lány alakját.”

Agave Könyvek

Politika, technológia, egészség – Az Agave Könyvek új, ismeretterjesztő imprintet indít

 Politika, technológia, egészség – Az Agave Könyvek új, ismeretterjesztő imprintet indít

LUMEN – BEMUTATKOZIK AZ ÚJ IMPRINTÜNK!

 

Egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk. Lumen néven egy új, ismeretterjesztő könyvekre fókuszáló imprintet indítunk, melynek keretében elismert szerzők és szakemberek változatos témákban írt könyveit hozzuk el nektek. Az egyik legfontosabb célunk a sokszínűség, megmutatni, hogy milyen világban élünk, milyen lehetőségekkel és kihívásokkal állunk szemben, legyen szó akár politikáról, technológiáról, egészségről vagy sok minden másról. Hol vagyunk ebben mi, és mit tudunk tenni, hogy naprakészek és tájékozottak legyünk a lehető legjobb mentális és fizikai formánkban? Ezekre a kérdésekre keressük a választ izgalmas és elgondolkodtató könyveken keresztül.

 

Idén 12 címmel készülünk, melyekből az első hármat már most be is mutatjuk nektek:

Alexander Stubb:
A hatalom háromszöge: Az új világrend egyensúlyának helyreállítása

 

(megjelenés: február 24.)

Finnország jelenlegi elnöke, aki diplomataként, akadémikusként és politikusként is évtizedeket töltött a nemzetközi porondon, személyes tapasztalatait és szakmai meglátásait ötvözve írt könyvet arról, hogyan került veszélybe a világrend, és milyen új nemzetközi rendszer körvonalazódik. Stubbról sokszor olvashatunk a hírekben, kulcsszereplő európai és transzatlanti diplomáciában, például ő golfozhatott Donald Trumppal, ahol politikai és stratégiai kérdések informális megbeszélése zajlott. E könyvében arra figyelmeztet, hogy ha a Nyugat nem tanul meg újra figyelni és hallgatni a világ többi részére, elveszítheti a helyét abban a világrendben, amelyet valaha ő maga épített fel.

 

Cory Doctorow:
A nagy elszaródás: Miért romlott el hirtelen minden, és mit tehetünk ellene?

 

(megjelenés: március 17.)

Cory Doctorow-t a sci-fi olvasóknak nem kell bemutatni, hiszen több könyve megjelent már magyarul az évek során, ugyanakkor a neves gondolkodó az utóbbi években inkább ismeretterjesztő műveket ír, és egyelőre úgy tűnik, hogy ezekkel még nagyobb sikert arat. Ő állt elő az “enshittification” (elszaródás) szóval, amit az Amerikai Nyelvészeti Társaság 2023-ban az év szavának választott, és amivel az életünket átszövő, fontos online szolgáltatások lassan teljesen használhatatlanná és élvezhetetlenné válásának folyamatát írja le. Doctorow egyenesen kimondja: az internet pocsék hely lett, ugyanakkor megoldása is van a problémára. Ezt taglalja ebben a provokatív könyvben, ami a címe ellenére komoly írás arról, hogy mi történt az online közösségi terekkel az elmúlt évtizedekben.

 

Dr. Sara Gottfried:
Nők, hormonok, táplálkozás: 4 hetes program a hormonális egyensúlyért, az egészséges testsúlyért és a jó közérzetért

 

(megjelenés: április 14.)

Dr. Sara Gottfried orvos, kutató, oktató és egészségügyi tanácsadó. Kutatási és szakmai fókusza a mentális és fizikai egészség határterületeire, a személyre szabott molekuláris profilalkotásra, a viselhető egészségügyi eszközök alkalmazására, valamint ezek egészségügyi kimenetelre gyakorolt hatására irányul. Ebben a könyvben egy forradalmi, nők számára kifejlesztett diétás programot mutat be, amely figyelembe veszi a női szervezet egyedi hormonális igényeit. Úttörő módszere hormonális egyensúlyteremtéssel támogatja a zsírégetést és a közérzet javítását. Az olvasók így nemcsak könnyebben szabadulhatnak meg a felesleges kilóktól, de az elért súlyt is könnyebben megtarthatják, miközben hangulatuk kiegyensúlyozottá válik, erőnlétük, állóképességük növekszik, fizikai és szellemi frissességük fokozódik.

 

Az új imprintünk első kötetei a hét második felében felkerülnek előrendelésbe is!

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

 Richard Osman: 

Oltári vagyon

„A netről meg lehet tanulni bombát gyártani. Már ha tudod, hol keresd hozzá az infót. Elmondják, mit vegyél, és azt is, honnan. És aztán hogyan rakd össze az egészet. Még videók is vannak. Símaszkos fickók csavarhúzóval a kezükben. Drótokat forrasztgatnak betongarázsokban pofás kis munkapadokon. A kockázatokról már kevesebb szó esik.”

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

Megjelenés: november 11.
Fordító: Orosz Anna
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás és puhatáblás kiadás is, 352 oldal

Leírás

Richard Osman új regénye, az Oltári vagyon ismét bizonyítja, miért vált a Csütörtöki nyomozóklub-sorozat a kortárs brit krimi egyik legnagyobb sikertörténetévé. A szerethető, idős amatőr nyomozók ezúttal sem tudnak nyugodtan pihenni: egy elegáns esküvőn elhangzó, ártatlannak tűnő üzenet újabb, veszélyekkel teli kalandba sodorja őket, ezúttal a digitális vagyon, a rejtett kódok és a modern bűnözés világában. Osman ezúttal is hibátlanul keveri a fanyar humort a mély emberismerettel: miközben hősei a rejtély után kutatnak, valójában a gyász, a barátság és az újrakezdés kérdéseivel is szembenéznek.

Az Oltári vagyon nem csupán szellemes, több rétegű krimi, hanem finoman megírt, érzelmileg is gazdag történet arról, hogyan lehet méltósággal, kíváncsisággal és derűvel élni, még akkor is, ha a világ körülöttünk folyamatosan és nem épp kívánalmainknak megfelelően változik. Intelligens, emberi és mélyen szórakoztató, ráadásul kötetre-kötetre egyre jobb.

Fülszöveg

Kinek van ideje gyilkosságokra, ha egy esküvőt kell megtervezni?

Csendesen telik az év a csütörtöki nyomozóklub tagjainál. Joyce-t lefoglalják az ültetési rendek és a nyitótáncok. Elizabeth gyászol. Ronnál családi gondok vannak, Ibrahim pedig továbbra is a kedvenc bűnözője terapeutája.

Ám amikor Elizabethtől segítséget kér egy esküvői vendég, akinek az életére törnek, a csütörtöki nyomozóklub tagjait újra megcsapja a hajsza szele. Egy gonosztevőnek egy megfejthetetlen kódra fáj a foga, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi.

A banda egy minden eddiginél robbanékonyabb nyomozás kellős közepébe csöppen. Vajon képesek lesznek időben megfejteni a kódot és a gyilkossági ügyet?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. A csütörtöki nyomozóklub-regényei világszerte több millió példányban keltek el, és számos könyveladási rekordot megdöntöttek. Az Oltári vagyon a sorozat ötödik, legújabb része, míg az első kötetből készült filmadaptáció már megtekinthető a Netflixen. Osman tavaly Gyilkosokra utazunk címmel egy új történetbe is belekezdett, főszerepben egy detektívtrióval, amit ugyancsak kirobbanó sikerrel fogadtak a rajongók világszerte. Mindkét sorozatból várhatóak újabb könyvek. Osman jelenleg Londonban él feleségével, Ingriddel és macskáikkal, Liesllel és Lottie-val.

Mások a kötetről

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“Osman egyre jobb.” - Shari Lapena

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Fantasztikus élmény!” - The Guardian

“Egyszerre humoros és lélekmelengető.” - Harlan Coben

“Annyira izgalmas, amennyire szellemes.” - Evening Standard

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

Részlet a kötetből

„Igen, igen, egy ideje nem írtam. Bocsika.

Biztos el sem tudták képzelni, merre járhatok. Talán megfordult a fejükben, hogy elszöktem a Bahamákra egy rendőrkutya-kiképzővel. Igazság szerint a minap épp erről álmodtam. Aztán felriadtam Alan ugatására, aki meglátott egy mókust az ablakban.

Csupán annyi történt, hogy teljesen lefoglalt az esküvő, még gondolkodni sem jutott időm semmiről. Minden olyan gyorsan történt.

Ott voltak a virágok, az esküvői torta… mondják, hogyan lehet egy torta ennyire drága? Csak tojás, cukor meg egy kis margarin, nem? Tudom, szép díszítéssel, de akkor is. Aztán a ruha, na, az jó kis muri volt, Mimóza koktélt ittunk. Sőt, még körmösnél is jártam. Persze láttam már ilyen szalonokat kívülről, de idegenkedtem tőlük. Végül nagyon kedvesek voltak, talán megyek máskor is, esetleg egy következő esküvőre készülve.

Holnap lesz a nagy nap. Csütörtöki menyegző? Ne is mondják! Miért kell nálunk mindig mindennek csütörtökön történnie?

Nem mindennap megy férjhez az ember egyetlen gyermeke. Az itt lakók között egyeseknek már az unokái házasodnak, Joanna viszont kivárt, és azt hiszem, jól tette. Bár éveken át az ellenkezőjét hajtogattam. Ha belegondolok, hogy tavaly ilyenkor még a fociklub elnökével járt…

Paul előtt.

Vele az interneten ismerkedtek meg. Gyakran hallom az emberektől – na jó, Rontól –, hogy nekem is így kellene randiznom, de aggaszt, hogy mindenkit csak a hitelkártyaadataim érdekelnének. Ibrahim a lelkemre kötötte: soha ne áruljam el senkinek a kutyám nevét, mert megszerzik a jelszavamat. Hiába mondtam neki, hogy egyetlen jelszavamban se szerepel Alan, kötötte az ebet a karóhoz. Szóval ha az emberek megkérdezik, hogy hívják Alant, azt válaszolom: Joyce-nak. És ha aztán az én nevemet kérdezik, udvariasan elköszönök.

Említettem a virágokat, a tortát, a ruhát meg a többit, azt viszont nem, hogy Joannával ezeken mind hajba kaptunk, sőt sok minden máson is. Például azon, hogy nászinduló helyett csak Backstreet Boys lesz. Odáig jutottunk, hogy azt kellett mondanom: „Ha nem akarod, hogy segítsek, szólj”, mire ezt felelte: „Anyu, nem akarom, hogy segíts”, amin elsírtam magam, erre ő is, és azt mondta, természetesen szeretné, hogy segítsek, én pedig azt, hogy tudom én jól, hogy beleártom magam a dolgába. Szegény Ibrahim pedig pont a jelenet kellős közepén lépett a szobába, aztán szép nyugodtan ki is hátrált. Mondtam már, hogy nem hülye, kivéve kutyák és jelszavak ügyében.”

Puhatáblás

Keménytáblás

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

 Dr. Zacher Gábor & Kálmán Norbert

Zacher 3.0 –

Az én mentőszolgálatom

„Az ember értékét az adja, mennyit tud tenni másokért.”

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

Megjelenés: november 28.
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 320 oldal

Leírás

Mi tartja fogva az egészségügyi dolgozó lelkét? Az érzet, hogy életmentő segítséget nyújthat annak, aki erejét vesztve támaszra szorul. A néma készenlét feszülő csendje, amit sokszor a kék villogó hangosít fel, miközben mindenki próbál kitérni az útjából – ez az, ami megbabonázza a mentősök szívét is.

Az átlagember, ha szerencsés, akkor csak messziről szemléli, ahogy elsuhan mellette a vibráló fényjelzés, de ha igazán szerencsés valaki, akkor minél hamarabb ott villog mellette az életmentő segítség. Nagyvonalakban talán ez minden, amit a legtöbben tudnak az életmentőkről, akik a nagyvárosok átsuhanó mentőangyalai: jönnek, ha baj van, csak a páciensre figyelnek, és már mennek is tovább. Villanásnyit vannak jelen a hétköznap forgatagában, az a villanás viszont sokszor az életet jelenti.

De vajon kik ezek az emberek, hogy működnek és mit látnak a vészhelyzetek, tragédiák és megdöbbentő emberi sorsok mélyére utazva, és hogyan tudnak józanok maradni, annyi traumatikus élményt látva naponta, amennyi másoknak egy egész életre nem jut.

Ez a könyv azért született, hogy bemutassa az élet és halál határán dolgozókat, és azt a rendszert, ami az utolsó pillanatokban nyújt kapaszkodót az elesett embernek. Mindezt az ország legismertebb orvosa, Dr. Zacher Gábor megélt tapasztalatain keresztül, aki több mint negyven év után zár le egy korszakot és lassan elköszön élete nagy szerelmétől, a mentőorvosi hivatástól, amely egész szakmai életét végig kísérte. Az ország toxikológusa évtizedek óta a magyar egészségügy meghatározó arca, akit valószínűleg mindenki látott már híradókban, újságokban, podcastokban, aki képes szót érteni a huszonévesekkel és akinek neve garancia a szakmai hitelességre.

Zacher Gábor mellett megszólalnak közvetlen kollégák is – többek közt Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője is –, történeteikből pedig kiviláglik, hogy mentősnek lenni nem munka, hanem küldetés, életforma, ahol nincsenek kollégák. Bajtársak vannak, és ahogy ők mondják: „ha a bajtársammal leülök az asztalhoz, és nekem van egy kiflim, akkor kettőnknek van egy-egy fél kiflije.”

Fülszöveg

Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.

Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel és humorral teli, ugyanakkor kőkemény életigazságoktól sem mentes történeteket idéz fel az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?

A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig ható történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.

A szerzőkről

Dr. Zacher Gábor főorvos, oxyológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát 1986-ban. 1998-ban került a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást és 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014 és 2018 között a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumának vezetője. Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen, 2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Több mint négy évtizeden át szolgált mentőorvosként.

Kálmán Norbert újságíró, rádiós szerkesztő. A Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályafutása során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire összpontosít, a frontvonalban dolgozók terheit és tapasztalatait állítva vizsgálódása középpontjába.

Idézetek a kötetből

„Előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni? Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát. Fél év múlva meghalt. Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.”

„A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való. Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek. De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.”

Előrendelhető

Agave Könyvek

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

 Tananarive Due: 

A javítóintézet

„Tapasztalta már, hogy a holtak az élők között járnak. A holtak néha segítenek repülni.”

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

Megjelenés: október 21.
Fordító: Neset Adrienn
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 480 oldal

Leírás

Tananarive Due A javítóintézet című regénye hideglelős pontossággal tapint rá arra, amitől ma is félünk: hogy az a rendszer, amely a „nevelés” nevében működik, valójában megtörni akar. Egy különleges iskola falai között járunk, ahol a fegyelem nem erény, hanem fegyver, és a fiatalok nemcsak a hatalom, hanem valami sötétebb, természetfeletti erő ellen is kénytelenek küzdeni. A történet szívszorítóan emberi: az elnyomás, a túlélés és az ellenállás regénye, amelyben a horror eszközei a társadalom legmélyebb sebeit világítják meg.

Due prózája pengeéles, mégis érzékeny, ott talál be, ahol a valóság már fáj. A javítóintézet nem csupán vérfagyasztó történet, hanem allegória a hatalomról, a rasszizmusról és az intézményes kegyetlenségről. Magyar olvasóként nehéz nem a jelen valóságára gondolni: miközben a regény a múlt szellemeit idézi, ijesztően ismerős a hangja. Egy könyv, amely nem enged el, mert amit mond, az túl fontos ahhoz, hogy csak fikciónak higgyük. Olvasás közben pedig ugyanaz a feszélyező érzés kerít a hatalmába, amit Colson Whitehead Pulizer-díjas A Nickel fiúk című regényénél éreztünk.

Fülszöveg

FLORIDA A JIM CROW-RENDSZER IDEJÉN, 1950

A tizenkét éves Robbie Stephens Jr.-t hat hónapra a Gracetowni Fiúiskolába küldik, miután megvédi nővérét, Gloriát – és megrúgja a város legnagyobb földbirtokosának fiát. A helyet a rossz nyelvek csak javítóintézetnek hívják, noha valójában semmit nem javít.

Robbie az anyja elvesztése óta látja a szellemeket. Gyerekkora óta vele vannak, és nem egyszer vigaszt nyújtottak neki. De ami egykor mentsvár volt, most rémületté válik: az intézet falai közt lévő szellemek ugyanis beszélni kezdenek hozzá, és borzalmas dolgokról suttognak.

Két barátja, Félvér és Kék megtanítják Robbie-nak, hogyan lehet túlélni a helyet. Odakint pedig Gloria mozgásba lendül: minden rokont és kapcsolatot felkutat Floridában, hogy még időben kiszabadítsa öccsét, mielőtt túl késő lesz. Közben a bosszúszomjas halott fiúknak is megvannak a maguk tervei.

Tananarive Due megrázó és felejthetetlen történelmi regénye 2024-ben elnyerte többek közt a Bram Stoker-, Shirley Jackson-, Ray Bradbury- és World Fantasy-díjakat, és megszerezte olyan nagyságok elismerését, mint Stephen King és S. A. Cosby.

A szerzőről

Tananarive Due tizenhat könyv írója, köztük A javítóintézeté, melyet 2024-ben díjesővel tüntettek ki, a horroroknak járó jelentős irodalmi díjakat kivétel nélkül mind megkapta. Jelenleg a fekete közösségek élményeiből táplálkozó horror és az afrofuturizmus témakörét oktatja a UCLA-n.

Mások a kötetről

„A próza mesteri; a történetvezetés lebilincselő; a helyszín szívszorító, mégis őszinte; a szereplők pedig ritkán tapasztalt mélységgel és árnyaltsággal elevenednek meg. Ez egy valódi irodalmi mestermű.” - Library Journal

„Igazi erődemonstráció ez a regény. Hallucinatív, kísérteties, félelmetes és mélyen megindító.” - S. A. Cosby, a Bűnösök vére folyjon szerzője

„Történelem és horror nagyívű találkozása. Tananarive Due minden mesterségbeli tudását megcsillogtatja: A javítóintézet ijesztő, hátborzongató, de közben tele van szeretettel is. Olyan regény, amit nemcsak elolvasni kell, hanem emlékezni is rá.” - Victor LaValle, a Bölcsőrablók szerzője

„A Moby Dick talán felforgatta Amerikát, hogy megmutassa a rothadó mélyét, A javítóintézet pedig ugyanígy néz szembe múltunk legsötétebb fejezeteivel, de közben mégis képes megérezni a szívverést a romok alatt. Ez az a regény, amire vártam. Miközben darabokra szed, valahogy mégis egyben tart.” - Stephen Graham Jones

„Tananarive Due könyvei mindig elemi erejűek, de A javítóintézet a legmegrázóbb és egyben legrémisztőbb műve mind közül.” - Vulture

„Az egyik legnagyobb élő horroríró… A javítóintézet éppolyan megrázó, mint amennyire kísérteties.” - CrimeReads

„Due minden egyes alkalommal telibe talál – és ez most sincs másként.” - Book Riot

Részlet a kötetből

„Gloria abbahagyta az iskolát, amikor a papa elment, és Robert gyakran azon kapta, hogy elmorzsol egy könnycseppet, mielőtt elindul Miss Anne Powellhez takarítani. Gloria szemében az iskola a templomnál is szentebb. Robert szerette lerúgni magáról a cipőt a pad alatt, de Gloria megmondta Mr. Harrisnek, hogy nyugodtan csapkodja meg a kezét vonalzóval, ha egyszer is mezítláb találja. A papa megírta az egyik levelében, hogy Chicagóban az égvilágon senki sem jár mezítláb, és a lány azt remélte, leszoktathatja Robertet a vidéki szokásokról, mielőtt ők is a városba költöznek.

Mert egy nap igenis csatlakozni fognak a papához Chicagóban. Gloria megígérte neki.

A földút a 166-os útra, vagyis a McCormack útra vezetett, amely átszelte az egész megyét, és többnyire fűrésztelepek között kanyargott. Gloria és ő éppen Gracetown határán kívül éltek, ezért majdnem öt kilométer gyaloglás várt rájuk a színes bőrűek részére fenntartott Frederick Douglas Iskolába Lower Spruce-on. Télen a nap még fel sem kelt, amikor elindultak. Ha Robert elkésik, Mr. Harris elnáspángolja. Eddig csak egyszer késett el, és ez az egy alkalom egy életre elégnek bizonyult. Az éles fájdalommal járó náspángolás nem bántotta annyira, mint az osztálytársak tekintete és a sutyorgás: Robert Stephens fiát elfenekelik! Szinte hallotta, hogyan számolnak majd be róla a szüleiknek. Ahogy a papa megmondta: nem mindig áldás, ha mindenki ismeri a nevedet.

Amikor elmentek McCormackék kerítése mellett, Robert hathetes kismalacok röfögését hallotta az út mellől. Négyen voltak, már vágósúlyban. A kismalacok látványára a fiú hasa megint megkordult. Azt kívánta, bár átnyúlhatna a deszkák közötti résen és elemelhetne egyet! Még csak nem is lenne lopás, amennyi pénzt McCormackék összeharácsoltak rabszolgatartóként. A kismalacok anyukáján kívül senki sem venné észre. De Robert lépkedett tovább, csak a hasa panaszkodott hangosan, miközben ő a tízparancsolatot motyogta magában: Ne lopj! Ne! Lopj!

Megígérte a mamának, hogy Istennek tetsző életet fog élni. A mama azt állította, hogy Istenen kívül nem tud neki mást adni. Pedig sokkal többet adott Robertnek: egyszer majdnem megszerezte neki Miss Anne régi zongoráját, csak nem talált senkit, aki elcipelte volna az erdőbe hozzájuk, és egyébként sem fért volna be a házba. De amikor a zongoraóráik alatt a mama játszott, Robert hallotta, hogy arról énekelt, mennyire szereti őt, bár zongorát nem tudott szerezni.”

Agave Könyvek

Rajongsz a történelmi Japánért, és imádtad a Sógunt? - Akkor ez a te regényed!

 David B. Gil

Nyolcmillió isten

„A Szentatya előtt nem adhatjuk jelét a gyengeségünknek.”

Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol szerző a rejtélyes Japánba kalauzol egy rejtély megfejtésére

Megjelenés: szeptember 30.
Fordító: Tapolczai Pál
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 576 oldal

Leírás

David B. Gil Nyolcmillió isten című regénye lenyűgöző utazás a 16. századi Japánba, ahol a kard éle és a hit ereje egyaránt sorsokat formál. A spanyol szerző bámulatos érzékenységgel kelti életre azt a korszakot, amikor a sógunátus és a keresztény misszionáriusok világa feszült egymásnak, és minden döntés élet-halál kérdésévé vált. Gil prózája nem pusztán történelmi regény: részletgazdag, mégis filmszerű leírásai, erős atmoszférája és mélyen emberi karakterei miatt valódi irodalmi élmény.

Az Nyolcmillió isten egyedi hangja abban rejlik, hogy miközben hű marad a történelmi hitelességhez, mégis olyan ritmust diktál, mintha egy modern thriller lapjait forgatnánk. A politikai intrikák, vallási feszültségek és személyes drámák sodrása mindvégig feszesen tartja az olvasót.

Ha valaki rajong James Clavell klasszikusáért, a Sógunért, ebben a könyvben otthon fogja érezni magát: ugyanaz a gazdagon megrajzolt világ, de friss, kortárs szemszögből, sajátos spanyol ízzel. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat, tanít és elrepít egy olyan időbe, ahol valóban „nyolcmillió isten” uralta az emberek sorsát.

Fülszöveg

Japán, 1579.

A Toledóban élő Martín Ayala atya azt a váratlan megbízatást kapja, hogy térjen vissza Japánba – az országba, ahol annak idején pappá szentelték, és hosszú ideig hittérítőként működött, ám egy fiatal helyi lánnyal való tisztázatlan kapcsolata miatt elküldték –, ugyanis keresztény papok esnek egy kegyetlen, rituális gyilkosságsorozat áldozatául. Az ő feladata lesz, hogy feltárja a bűntények mögött húzódó indítékokat. A nyomozásához egy testőrt is kap Kudó Kendzsiró, egy vidéki szamuráj fiának személyében, akivel együtt járják be a háború dúlta és összeesküvések mérgezte országot.

Míg az utazás során a jezsuita szembenéz saját múltjával is, a nyomozás során kiderül, hogy nemcsak a japán kereszténység megmaradása a tét, hanem egyenesen az ország jövője forog kockán. David B. Gil lélegzetelállító regénye felejthetetlen atmoszférájú történelmi krimi, melyben úgy elevenedik meg a 16. századi feudális Japán, hogy hosszú ideig a hatása alatt maradunk.

A szerzőről

David B. Gil spanyol író, Cádizban született 1979-ben. Újságírásból diplomázott, később médiadizájnból és közösségimédia-menedzsmentből vett részt posztgraduális képzésen. Az első regénye szerzői kiadásban jelent meg 2016-ban, majd mindent elsöprő sikerének köszönhetően leszerződött a Penguin Random House spanyol leányvállalatához, ahol azóta további három műve látott napvilágot. Ezeknek a helyszíne általában a történelmi Japán, közülük a legismertebb pedig a Nyolcmillió isten.

Mások a kötetről

„David B. Gil újraértelmezi a történelmi regény fogalmát” – Barnes & Noble

„Egy regény, mely utazásra, kalandra hív, miközben hűen jeleníti meg a civilizációk és gondolkodásmódok találkozását.” - Hislibris

„A történelmi regény netovábbja: utazások, nyomozások és némi kardcsörgetés a feudális Japánban.”– Apple Books

Részlet a kötetből

„Miközben a tengerészek megragadták az oldalköteleket, hogy odahúzzák a hajótestet a mólóhoz, a japán rakodómesterek megközelítették a hajót, hogy rögzítsék a pallót, amit jobbról nyújtottak feléjük. A hajó egyetlen utasa a széltől rátapadó fekete köpenybe burkolózva állt lesben a fedélzeten, mint egy őrszem. Nem a kikötés manővereit figyelte: csodálattal telt tekintete Nagaszaki kikötőjén futott végig, ami az utolsó látogatásakor egy halászfalu volt csupán, a jezsuitáknak köszönhetően azonban felvirágzott, és a legfőbb összeköttetést jelentette az ibériai gyarmatok számára Makaó és Manila felé.

Legalább harminc hajó kötött ki az alaposan kikotort, a viharok ellen sziklaszirtekkel körülvett kikötő dokkjain. A mólókon több százan nyüzsögtek, akik közt legalább annyi külföldi volt, mint japán; mindenhonnan nevetés hallatszott, és szavak különféle nyelveken. Kétségkívül a japán és a portugál volt túlsúlyban, de lehetett hallani spanyol, kínai és koreai foszlányokat is. És úgy tűnt, mindannyian megértik egymást így vagy úgy, ami megdöbbentette a jezsuitát.

Mi más lehetett ez, ha nem egy csoda? Csoda, amit nem a keresztény papok üdvözítő imái okoztak, hanem a legősibb vallás, amit ismerünk: a kereskedelem. Mindenesetre csoda, akárhogy is nézzük.

– Atyám – szólt egy hang a háta mögött –, kíván üzenni a missziónak, hogy eljöjjenek önért? – kérdezte a hajómester.

– Nem szükséges, innen látom Nagyboldogasszonyunkat, ő majd segít tájékozódni.

A Nagyboldogasszony-templomra gondolt, amiről még Kasztíliában is beszéltek. Néhányan Nagaszaki katedrálisaként hivatkoztak rá, míg a helyiek egyszerűen Miszaki no Kjókainak, a Fok Templomának nevezték, mivel a hosszú földnyelv legvégére építették, ami most Nagaszaki kikötőjeként szolgált. A templom egy kisebb sziklaszirten helyezkedett el, ami a tengerre nézett. Onnan üdvözölte a hajósokat, emlékeztetve őket egyúttal, hogy akármilyen furcsának is tűnt, keresztény földre érkeztek.

Ayalát jóleső érzés töltötte el, látván, hogy Xavéri Ferenc korábban elvetett magvai szárba szökkentek. Leszállt a hajóról, és útnak indult a Nagyboldogasszony-templom keresztjének iránymutatása szerint. Végighaladt a mólók falabirintusán, kikerülve a rakodómestereket, akik lepakolták az árut, a halászokat, akik válogatták az első zsákmányt, mielőtt a piacra vitték, és az ácsokat, akik a zátonyokon javították a hajókat, a fa hajótestet a reggeli nap felé fordítva. Só és nedves fa illata terjengett. A nagy nyüzsgés őt is felélénkítette, miután a több hónapos tengeri hánykolódás elzsibbasztotta a testét, és eltompította az érzékeit. Amint elérte a tengerparti sétányt, elkezdtek feltolulni benne a régi emlékek: az alacsony faházak, a tolóajtók, az élet nyugodt folyása a döngölt földes utcákon, a papírlámpások, a soba tésztás standok az út mentén… Egy világ, amiről úgy gondolta, a háta mögött hagyta már, de amibe most örömtől és melankóliától vegyes érzésekkel tért vissza, felfedezve, mennyire hiányzott is neki az egész.”

Agave Könyvek