Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

 Richard Osman: 

Oltári vagyon

„A netről meg lehet tanulni bombát gyártani. Már ha tudod, hol keresd hozzá az infót. Elmondják, mit vegyél, és azt is, honnan. És aztán hogyan rakd össze az egészet. Még videók is vannak. Símaszkos fickók csavarhúzóval a kezükben. Drótokat forrasztgatnak betongarázsokban pofás kis munkapadokon. A kockázatokról már kevesebb szó esik.”

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

Megjelenés: november 11.
Fordító: Orosz Anna
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás és puhatáblás kiadás is, 352 oldal

Leírás

Richard Osman új regénye, az Oltári vagyon ismét bizonyítja, miért vált a Csütörtöki nyomozóklub-sorozat a kortárs brit krimi egyik legnagyobb sikertörténetévé. A szerethető, idős amatőr nyomozók ezúttal sem tudnak nyugodtan pihenni: egy elegáns esküvőn elhangzó, ártatlannak tűnő üzenet újabb, veszélyekkel teli kalandba sodorja őket, ezúttal a digitális vagyon, a rejtett kódok és a modern bűnözés világában. Osman ezúttal is hibátlanul keveri a fanyar humort a mély emberismerettel: miközben hősei a rejtély után kutatnak, valójában a gyász, a barátság és az újrakezdés kérdéseivel is szembenéznek.

Az Oltári vagyon nem csupán szellemes, több rétegű krimi, hanem finoman megírt, érzelmileg is gazdag történet arról, hogyan lehet méltósággal, kíváncsisággal és derűvel élni, még akkor is, ha a világ körülöttünk folyamatosan és nem épp kívánalmainknak megfelelően változik. Intelligens, emberi és mélyen szórakoztató, ráadásul kötetre-kötetre egyre jobb.

Fülszöveg

Kinek van ideje gyilkosságokra, ha egy esküvőt kell megtervezni?

Csendesen telik az év a csütörtöki nyomozóklub tagjainál. Joyce-t lefoglalják az ültetési rendek és a nyitótáncok. Elizabeth gyászol. Ronnál családi gondok vannak, Ibrahim pedig továbbra is a kedvenc bűnözője terapeutája.

Ám amikor Elizabethtől segítséget kér egy esküvői vendég, akinek az életére törnek, a csütörtöki nyomozóklub tagjait újra megcsapja a hajsza szele. Egy gonosztevőnek egy megfejthetetlen kódra fáj a foga, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi.

A banda egy minden eddiginél robbanékonyabb nyomozás kellős közepébe csöppen. Vajon képesek lesznek időben megfejteni a kódot és a gyilkossági ügyet?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. A csütörtöki nyomozóklub-regényei világszerte több millió példányban keltek el, és számos könyveladási rekordot megdöntöttek. Az Oltári vagyon a sorozat ötödik, legújabb része, míg az első kötetből készült filmadaptáció már megtekinthető a Netflixen. Osman tavaly Gyilkosokra utazunk címmel egy új történetbe is belekezdett, főszerepben egy detektívtrióval, amit ugyancsak kirobbanó sikerrel fogadtak a rajongók világszerte. Mindkét sorozatból várhatóak újabb könyvek. Osman jelenleg Londonban él feleségével, Ingriddel és macskáikkal, Liesllel és Lottie-val.

Mások a kötetről

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“Osman egyre jobb.” - Shari Lapena

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Fantasztikus élmény!” - The Guardian

“Egyszerre humoros és lélekmelengető.” - Harlan Coben

“Annyira izgalmas, amennyire szellemes.” - Evening Standard

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

Részlet a kötetből

„Igen, igen, egy ideje nem írtam. Bocsika.

Biztos el sem tudták képzelni, merre járhatok. Talán megfordult a fejükben, hogy elszöktem a Bahamákra egy rendőrkutya-kiképzővel. Igazság szerint a minap épp erről álmodtam. Aztán felriadtam Alan ugatására, aki meglátott egy mókust az ablakban.

Csupán annyi történt, hogy teljesen lefoglalt az esküvő, még gondolkodni sem jutott időm semmiről. Minden olyan gyorsan történt.

Ott voltak a virágok, az esküvői torta… mondják, hogyan lehet egy torta ennyire drága? Csak tojás, cukor meg egy kis margarin, nem? Tudom, szép díszítéssel, de akkor is. Aztán a ruha, na, az jó kis muri volt, Mimóza koktélt ittunk. Sőt, még körmösnél is jártam. Persze láttam már ilyen szalonokat kívülről, de idegenkedtem tőlük. Végül nagyon kedvesek voltak, talán megyek máskor is, esetleg egy következő esküvőre készülve.

Holnap lesz a nagy nap. Csütörtöki menyegző? Ne is mondják! Miért kell nálunk mindig mindennek csütörtökön történnie?

Nem mindennap megy férjhez az ember egyetlen gyermeke. Az itt lakók között egyeseknek már az unokái házasodnak, Joanna viszont kivárt, és azt hiszem, jól tette. Bár éveken át az ellenkezőjét hajtogattam. Ha belegondolok, hogy tavaly ilyenkor még a fociklub elnökével járt…

Paul előtt.

Vele az interneten ismerkedtek meg. Gyakran hallom az emberektől – na jó, Rontól –, hogy nekem is így kellene randiznom, de aggaszt, hogy mindenkit csak a hitelkártyaadataim érdekelnének. Ibrahim a lelkemre kötötte: soha ne áruljam el senkinek a kutyám nevét, mert megszerzik a jelszavamat. Hiába mondtam neki, hogy egyetlen jelszavamban se szerepel Alan, kötötte az ebet a karóhoz. Szóval ha az emberek megkérdezik, hogy hívják Alant, azt válaszolom: Joyce-nak. És ha aztán az én nevemet kérdezik, udvariasan elköszönök.

Említettem a virágokat, a tortát, a ruhát meg a többit, azt viszont nem, hogy Joannával ezeken mind hajba kaptunk, sőt sok minden máson is. Például azon, hogy nászinduló helyett csak Backstreet Boys lesz. Odáig jutottunk, hogy azt kellett mondanom: „Ha nem akarod, hogy segítsek, szólj”, mire ezt felelte: „Anyu, nem akarom, hogy segíts”, amin elsírtam magam, erre ő is, és azt mondta, természetesen szeretné, hogy segítsek, én pedig azt, hogy tudom én jól, hogy beleártom magam a dolgába. Szegény Ibrahim pedig pont a jelenet kellős közepén lépett a szobába, aztán szép nyugodtan ki is hátrált. Mondtam már, hogy nem hülye, kivéve kutyák és jelszavak ügyében.”

Puhatáblás

Keménytáblás

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

 Dr. Zacher Gábor & Kálmán Norbert

Zacher 3.0 –

Az én mentőszolgálatom

„Az ember értékét az adja, mennyit tud tenni másokért.”

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

Megjelenés: november 28.
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 320 oldal

Leírás

Mi tartja fogva az egészségügyi dolgozó lelkét? Az érzet, hogy életmentő segítséget nyújthat annak, aki erejét vesztve támaszra szorul. A néma készenlét feszülő csendje, amit sokszor a kék villogó hangosít fel, miközben mindenki próbál kitérni az útjából – ez az, ami megbabonázza a mentősök szívét is.

Az átlagember, ha szerencsés, akkor csak messziről szemléli, ahogy elsuhan mellette a vibráló fényjelzés, de ha igazán szerencsés valaki, akkor minél hamarabb ott villog mellette az életmentő segítség. Nagyvonalakban talán ez minden, amit a legtöbben tudnak az életmentőkről, akik a nagyvárosok átsuhanó mentőangyalai: jönnek, ha baj van, csak a páciensre figyelnek, és már mennek is tovább. Villanásnyit vannak jelen a hétköznap forgatagában, az a villanás viszont sokszor az életet jelenti.

De vajon kik ezek az emberek, hogy működnek és mit látnak a vészhelyzetek, tragédiák és megdöbbentő emberi sorsok mélyére utazva, és hogyan tudnak józanok maradni, annyi traumatikus élményt látva naponta, amennyi másoknak egy egész életre nem jut.

Ez a könyv azért született, hogy bemutassa az élet és halál határán dolgozókat, és azt a rendszert, ami az utolsó pillanatokban nyújt kapaszkodót az elesett embernek. Mindezt az ország legismertebb orvosa, Dr. Zacher Gábor megélt tapasztalatain keresztül, aki több mint negyven év után zár le egy korszakot és lassan elköszön élete nagy szerelmétől, a mentőorvosi hivatástól, amely egész szakmai életét végig kísérte. Az ország toxikológusa évtizedek óta a magyar egészségügy meghatározó arca, akit valószínűleg mindenki látott már híradókban, újságokban, podcastokban, aki képes szót érteni a huszonévesekkel és akinek neve garancia a szakmai hitelességre.

Zacher Gábor mellett megszólalnak közvetlen kollégák is – többek közt Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője is –, történeteikből pedig kiviláglik, hogy mentősnek lenni nem munka, hanem küldetés, életforma, ahol nincsenek kollégák. Bajtársak vannak, és ahogy ők mondják: „ha a bajtársammal leülök az asztalhoz, és nekem van egy kiflim, akkor kettőnknek van egy-egy fél kiflije.”

Fülszöveg

Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.

Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel és humorral teli, ugyanakkor kőkemény életigazságoktól sem mentes történeteket idéz fel az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?

A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig ható történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.

A szerzőkről

Dr. Zacher Gábor főorvos, oxyológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát 1986-ban. 1998-ban került a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást és 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014 és 2018 között a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumának vezetője. Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen, 2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Több mint négy évtizeden át szolgált mentőorvosként.

Kálmán Norbert újságíró, rádiós szerkesztő. A Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályafutása során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire összpontosít, a frontvonalban dolgozók terheit és tapasztalatait állítva vizsgálódása középpontjába.

Idézetek a kötetből

„Előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni? Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát. Fél év múlva meghalt. Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.”

„A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való. Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek. De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.”

Előrendelhető

Agave Könyvek

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

 Tananarive Due: 

A javítóintézet

„Tapasztalta már, hogy a holtak az élők között járnak. A holtak néha segítenek repülni.”

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

Megjelenés: október 21.
Fordító: Neset Adrienn
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 480 oldal

Leírás

Tananarive Due A javítóintézet című regénye hideglelős pontossággal tapint rá arra, amitől ma is félünk: hogy az a rendszer, amely a „nevelés” nevében működik, valójában megtörni akar. Egy különleges iskola falai között járunk, ahol a fegyelem nem erény, hanem fegyver, és a fiatalok nemcsak a hatalom, hanem valami sötétebb, természetfeletti erő ellen is kénytelenek küzdeni. A történet szívszorítóan emberi: az elnyomás, a túlélés és az ellenállás regénye, amelyben a horror eszközei a társadalom legmélyebb sebeit világítják meg.

Due prózája pengeéles, mégis érzékeny, ott talál be, ahol a valóság már fáj. A javítóintézet nem csupán vérfagyasztó történet, hanem allegória a hatalomról, a rasszizmusról és az intézményes kegyetlenségről. Magyar olvasóként nehéz nem a jelen valóságára gondolni: miközben a regény a múlt szellemeit idézi, ijesztően ismerős a hangja. Egy könyv, amely nem enged el, mert amit mond, az túl fontos ahhoz, hogy csak fikciónak higgyük. Olvasás közben pedig ugyanaz a feszélyező érzés kerít a hatalmába, amit Colson Whitehead Pulizer-díjas A Nickel fiúk című regényénél éreztünk.

Fülszöveg

FLORIDA A JIM CROW-RENDSZER IDEJÉN, 1950

A tizenkét éves Robbie Stephens Jr.-t hat hónapra a Gracetowni Fiúiskolába küldik, miután megvédi nővérét, Gloriát – és megrúgja a város legnagyobb földbirtokosának fiát. A helyet a rossz nyelvek csak javítóintézetnek hívják, noha valójában semmit nem javít.

Robbie az anyja elvesztése óta látja a szellemeket. Gyerekkora óta vele vannak, és nem egyszer vigaszt nyújtottak neki. De ami egykor mentsvár volt, most rémületté válik: az intézet falai közt lévő szellemek ugyanis beszélni kezdenek hozzá, és borzalmas dolgokról suttognak.

Két barátja, Félvér és Kék megtanítják Robbie-nak, hogyan lehet túlélni a helyet. Odakint pedig Gloria mozgásba lendül: minden rokont és kapcsolatot felkutat Floridában, hogy még időben kiszabadítsa öccsét, mielőtt túl késő lesz. Közben a bosszúszomjas halott fiúknak is megvannak a maguk tervei.

Tananarive Due megrázó és felejthetetlen történelmi regénye 2024-ben elnyerte többek közt a Bram Stoker-, Shirley Jackson-, Ray Bradbury- és World Fantasy-díjakat, és megszerezte olyan nagyságok elismerését, mint Stephen King és S. A. Cosby.

A szerzőről

Tananarive Due tizenhat könyv írója, köztük A javítóintézeté, melyet 2024-ben díjesővel tüntettek ki, a horroroknak járó jelentős irodalmi díjakat kivétel nélkül mind megkapta. Jelenleg a fekete közösségek élményeiből táplálkozó horror és az afrofuturizmus témakörét oktatja a UCLA-n.

Mások a kötetről

„A próza mesteri; a történetvezetés lebilincselő; a helyszín szívszorító, mégis őszinte; a szereplők pedig ritkán tapasztalt mélységgel és árnyaltsággal elevenednek meg. Ez egy valódi irodalmi mestermű.” - Library Journal

„Igazi erődemonstráció ez a regény. Hallucinatív, kísérteties, félelmetes és mélyen megindító.” - S. A. Cosby, a Bűnösök vére folyjon szerzője

„Történelem és horror nagyívű találkozása. Tananarive Due minden mesterségbeli tudását megcsillogtatja: A javítóintézet ijesztő, hátborzongató, de közben tele van szeretettel is. Olyan regény, amit nemcsak elolvasni kell, hanem emlékezni is rá.” - Victor LaValle, a Bölcsőrablók szerzője

„A Moby Dick talán felforgatta Amerikát, hogy megmutassa a rothadó mélyét, A javítóintézet pedig ugyanígy néz szembe múltunk legsötétebb fejezeteivel, de közben mégis képes megérezni a szívverést a romok alatt. Ez az a regény, amire vártam. Miközben darabokra szed, valahogy mégis egyben tart.” - Stephen Graham Jones

„Tananarive Due könyvei mindig elemi erejűek, de A javítóintézet a legmegrázóbb és egyben legrémisztőbb műve mind közül.” - Vulture

„Az egyik legnagyobb élő horroríró… A javítóintézet éppolyan megrázó, mint amennyire kísérteties.” - CrimeReads

„Due minden egyes alkalommal telibe talál – és ez most sincs másként.” - Book Riot

Részlet a kötetből

„Gloria abbahagyta az iskolát, amikor a papa elment, és Robert gyakran azon kapta, hogy elmorzsol egy könnycseppet, mielőtt elindul Miss Anne Powellhez takarítani. Gloria szemében az iskola a templomnál is szentebb. Robert szerette lerúgni magáról a cipőt a pad alatt, de Gloria megmondta Mr. Harrisnek, hogy nyugodtan csapkodja meg a kezét vonalzóval, ha egyszer is mezítláb találja. A papa megírta az egyik levelében, hogy Chicagóban az égvilágon senki sem jár mezítláb, és a lány azt remélte, leszoktathatja Robertet a vidéki szokásokról, mielőtt ők is a városba költöznek.

Mert egy nap igenis csatlakozni fognak a papához Chicagóban. Gloria megígérte neki.

A földút a 166-os útra, vagyis a McCormack útra vezetett, amely átszelte az egész megyét, és többnyire fűrésztelepek között kanyargott. Gloria és ő éppen Gracetown határán kívül éltek, ezért majdnem öt kilométer gyaloglás várt rájuk a színes bőrűek részére fenntartott Frederick Douglas Iskolába Lower Spruce-on. Télen a nap még fel sem kelt, amikor elindultak. Ha Robert elkésik, Mr. Harris elnáspángolja. Eddig csak egyszer késett el, és ez az egy alkalom egy életre elégnek bizonyult. Az éles fájdalommal járó náspángolás nem bántotta annyira, mint az osztálytársak tekintete és a sutyorgás: Robert Stephens fiát elfenekelik! Szinte hallotta, hogyan számolnak majd be róla a szüleiknek. Ahogy a papa megmondta: nem mindig áldás, ha mindenki ismeri a nevedet.

Amikor elmentek McCormackék kerítése mellett, Robert hathetes kismalacok röfögését hallotta az út mellől. Négyen voltak, már vágósúlyban. A kismalacok látványára a fiú hasa megint megkordult. Azt kívánta, bár átnyúlhatna a deszkák közötti résen és elemelhetne egyet! Még csak nem is lenne lopás, amennyi pénzt McCormackék összeharácsoltak rabszolgatartóként. A kismalacok anyukáján kívül senki sem venné észre. De Robert lépkedett tovább, csak a hasa panaszkodott hangosan, miközben ő a tízparancsolatot motyogta magában: Ne lopj! Ne! Lopj!

Megígérte a mamának, hogy Istennek tetsző életet fog élni. A mama azt állította, hogy Istenen kívül nem tud neki mást adni. Pedig sokkal többet adott Robertnek: egyszer majdnem megszerezte neki Miss Anne régi zongoráját, csak nem talált senkit, aki elcipelte volna az erdőbe hozzájuk, és egyébként sem fért volna be a házba. De amikor a zongoraóráik alatt a mama játszott, Robert hallotta, hogy arról énekelt, mennyire szereti őt, bár zongorát nem tudott szerezni.”

Agave Könyvek

Rajongsz a történelmi Japánért, és imádtad a Sógunt? - Akkor ez a te regényed!

 David B. Gil

Nyolcmillió isten

„A Szentatya előtt nem adhatjuk jelét a gyengeségünknek.”

Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol szerző a rejtélyes Japánba kalauzol egy rejtély megfejtésére

Megjelenés: szeptember 30.
Fordító: Tapolczai Pál
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 576 oldal

Leírás

David B. Gil Nyolcmillió isten című regénye lenyűgöző utazás a 16. századi Japánba, ahol a kard éle és a hit ereje egyaránt sorsokat formál. A spanyol szerző bámulatos érzékenységgel kelti életre azt a korszakot, amikor a sógunátus és a keresztény misszionáriusok világa feszült egymásnak, és minden döntés élet-halál kérdésévé vált. Gil prózája nem pusztán történelmi regény: részletgazdag, mégis filmszerű leírásai, erős atmoszférája és mélyen emberi karakterei miatt valódi irodalmi élmény.

Az Nyolcmillió isten egyedi hangja abban rejlik, hogy miközben hű marad a történelmi hitelességhez, mégis olyan ritmust diktál, mintha egy modern thriller lapjait forgatnánk. A politikai intrikák, vallási feszültségek és személyes drámák sodrása mindvégig feszesen tartja az olvasót.

Ha valaki rajong James Clavell klasszikusáért, a Sógunért, ebben a könyvben otthon fogja érezni magát: ugyanaz a gazdagon megrajzolt világ, de friss, kortárs szemszögből, sajátos spanyol ízzel. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat, tanít és elrepít egy olyan időbe, ahol valóban „nyolcmillió isten” uralta az emberek sorsát.

Fülszöveg

Japán, 1579.

A Toledóban élő Martín Ayala atya azt a váratlan megbízatást kapja, hogy térjen vissza Japánba – az országba, ahol annak idején pappá szentelték, és hosszú ideig hittérítőként működött, ám egy fiatal helyi lánnyal való tisztázatlan kapcsolata miatt elküldték –, ugyanis keresztény papok esnek egy kegyetlen, rituális gyilkosságsorozat áldozatául. Az ő feladata lesz, hogy feltárja a bűntények mögött húzódó indítékokat. A nyomozásához egy testőrt is kap Kudó Kendzsiró, egy vidéki szamuráj fiának személyében, akivel együtt járják be a háború dúlta és összeesküvések mérgezte országot.

Míg az utazás során a jezsuita szembenéz saját múltjával is, a nyomozás során kiderül, hogy nemcsak a japán kereszténység megmaradása a tét, hanem egyenesen az ország jövője forog kockán. David B. Gil lélegzetelállító regénye felejthetetlen atmoszférájú történelmi krimi, melyben úgy elevenedik meg a 16. századi feudális Japán, hogy hosszú ideig a hatása alatt maradunk.

A szerzőről

David B. Gil spanyol író, Cádizban született 1979-ben. Újságírásból diplomázott, később médiadizájnból és közösségimédia-menedzsmentből vett részt posztgraduális képzésen. Az első regénye szerzői kiadásban jelent meg 2016-ban, majd mindent elsöprő sikerének köszönhetően leszerződött a Penguin Random House spanyol leányvállalatához, ahol azóta további három műve látott napvilágot. Ezeknek a helyszíne általában a történelmi Japán, közülük a legismertebb pedig a Nyolcmillió isten.

Mások a kötetről

„David B. Gil újraértelmezi a történelmi regény fogalmát” – Barnes & Noble

„Egy regény, mely utazásra, kalandra hív, miközben hűen jeleníti meg a civilizációk és gondolkodásmódok találkozását.” - Hislibris

„A történelmi regény netovábbja: utazások, nyomozások és némi kardcsörgetés a feudális Japánban.”– Apple Books

Részlet a kötetből

„Miközben a tengerészek megragadták az oldalköteleket, hogy odahúzzák a hajótestet a mólóhoz, a japán rakodómesterek megközelítették a hajót, hogy rögzítsék a pallót, amit jobbról nyújtottak feléjük. A hajó egyetlen utasa a széltől rátapadó fekete köpenybe burkolózva állt lesben a fedélzeten, mint egy őrszem. Nem a kikötés manővereit figyelte: csodálattal telt tekintete Nagaszaki kikötőjén futott végig, ami az utolsó látogatásakor egy halászfalu volt csupán, a jezsuitáknak köszönhetően azonban felvirágzott, és a legfőbb összeköttetést jelentette az ibériai gyarmatok számára Makaó és Manila felé.

Legalább harminc hajó kötött ki az alaposan kikotort, a viharok ellen sziklaszirtekkel körülvett kikötő dokkjain. A mólókon több százan nyüzsögtek, akik közt legalább annyi külföldi volt, mint japán; mindenhonnan nevetés hallatszott, és szavak különféle nyelveken. Kétségkívül a japán és a portugál volt túlsúlyban, de lehetett hallani spanyol, kínai és koreai foszlányokat is. És úgy tűnt, mindannyian megértik egymást így vagy úgy, ami megdöbbentette a jezsuitát.

Mi más lehetett ez, ha nem egy csoda? Csoda, amit nem a keresztény papok üdvözítő imái okoztak, hanem a legősibb vallás, amit ismerünk: a kereskedelem. Mindenesetre csoda, akárhogy is nézzük.

– Atyám – szólt egy hang a háta mögött –, kíván üzenni a missziónak, hogy eljöjjenek önért? – kérdezte a hajómester.

– Nem szükséges, innen látom Nagyboldogasszonyunkat, ő majd segít tájékozódni.

A Nagyboldogasszony-templomra gondolt, amiről még Kasztíliában is beszéltek. Néhányan Nagaszaki katedrálisaként hivatkoztak rá, míg a helyiek egyszerűen Miszaki no Kjókainak, a Fok Templomának nevezték, mivel a hosszú földnyelv legvégére építették, ami most Nagaszaki kikötőjeként szolgált. A templom egy kisebb sziklaszirten helyezkedett el, ami a tengerre nézett. Onnan üdvözölte a hajósokat, emlékeztetve őket egyúttal, hogy akármilyen furcsának is tűnt, keresztény földre érkeztek.

Ayalát jóleső érzés töltötte el, látván, hogy Xavéri Ferenc korábban elvetett magvai szárba szökkentek. Leszállt a hajóról, és útnak indult a Nagyboldogasszony-templom keresztjének iránymutatása szerint. Végighaladt a mólók falabirintusán, kikerülve a rakodómestereket, akik lepakolták az árut, a halászokat, akik válogatták az első zsákmányt, mielőtt a piacra vitték, és az ácsokat, akik a zátonyokon javították a hajókat, a fa hajótestet a reggeli nap felé fordítva. Só és nedves fa illata terjengett. A nagy nyüzsgés őt is felélénkítette, miután a több hónapos tengeri hánykolódás elzsibbasztotta a testét, és eltompította az érzékeit. Amint elérte a tengerparti sétányt, elkezdtek feltolulni benne a régi emlékek: az alacsony faházak, a tolóajtók, az élet nyugodt folyása a döngölt földes utcákon, a papírlámpások, a soba tésztás standok az út mentén… Egy világ, amiről úgy gondolta, a háta mögött hagyta már, de amibe most örömtől és melankóliától vegyes érzésekkel tért vissza, felfedezve, mennyire hiányzott is neki az egész.”

Agave Könyvek

John Scalzi tíz év után új regénnyel tér vissza a Vének háborúja univerzumába

 John Scalzi: 

A törékeny béke

A nevem Gretchen Trujillo, és ma meg fogom gyilkolni önöket.”

John Scalzi tíz év után új regénnyel tér vissza a Vének háborúja univerzumába 

Megjelenés: szeptember 30.
Fordító: Farkas István
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 320 oldal

Leírás

John Scalzi új regénye, A törékeny béke egyetlen kérdéssel indít: mi történik, amikor a civilizációk közti törékeny egyensúly egyszer csak megbicsaklik? A szerző ezúttal is azt a képességét villantja meg, amiért világszerte rajonganak érte: miközben lendületes, szellemes és filmszerűen sodró történetet mesél, olyan mélyebb dilemmákat bont ki, amelyek jóval túlmutatnak a science fiction műfaji keretein.

Scalzi mindig is a nagy ívű ötletek és a hétköznapi emberi reakciók mesteri összekapcsolásáról volt híres. Most is ugyanígy tesz: egyetlen, szinte észrevétlen repedésből bontakozik ki az a feszültség, amely képes megrengetni egész világokat. A könyv nem a csaták vagy a technológiai leírások köré szerveződik, hanem a döntések, a felelősség és a közösségek sebezhetősége kerül a középpontba.

„Az önálló kötetek és a többi könyv elég sikeres ahhoz, hogy ne legyen muszáj visszatérnem a Vének háborúja világába, csak akkor, ha valami olyat tudok hozzátenni, amit megéri elolvasni” – mondta Scalzi tavasszal a Libri Magazinnak adott interjújában. És így is van. A törékeny béke nemcsak Scalzi-rajongóknak szól: azoknak is meglepő és izgalmas olvasmány, akik most találkoznak először a szerzővel. A regény friss, mai kérdéseket vet fel bizalomról, politikáról, békéről és annak törékenységéről. Épp itt volt az ideje visszatérni ehhez a felejthetetlen univerzumhoz.

Fülszöveg

John Scalzi tíz év után visszatér a Vének háborúja univerzumába – megérkezett a régóta várt hetedik kötet, A törékeny béke.

Tíz éven át béke honolt a csillagközi térben. A Föld, a Gyarmati Szövetség és az idegen fajokat tömörítő Konklávé közötti háromoldalú megállapodás megfékezte a háborús törekvéseket, még úgy is, hogy valójában sokan visszavágytak a korábbi idők küzdelmeibe. Egy évtizeden át a józan ész uralkodott, az összefogás eszméje határozott meg mindent.

Ám most új fenyegetés közeledik: a konszuk, az emberiség által ismert legfejlettebb intelligens lények polgárháború küszöbén állnak. A konfliktus ugyan a saját frakcióik között robban ki, de hamarosan a Gyarmati Szövetség, a Föld és a Konklávé is belesodródik a válságba, méghozzá egészen váratlan módon.

Gretchen Trujillo középszintű diplomata a szövetség bürokráciájának egyik jelentéktelen zugában. Amikor azonban meghívást kap egy titkos küldetésre, ahol a galaxis összes befolyásos hatalmának képviselője részt vesz, olyan titokra bukkan, amely új irányba terelheti az emberiség és az idegen fajok jövőjét… vagy mindannyiuk végzetét hozza el.

A szerzőről

John Scalzi az ezredforduló után feltűnt sci-fi-írók nemzedékének termékeny és invenciózus tagja. Több stílusban és médiában kipróbálta magát, írt filmrecenziókat, ismeretterjesztő könyveket és esszéket is. Dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban; népszerű blogja, a Whatever pedig az egyik legrégibb a maga nemében. A Vének háborúja az első műve, mára kultkönyvvé vált, az univerzuma a későbbiekben öt további kötettel bővült. A 2012-es Vörösingesek című regényéért elnyerte a Hugo-díjat, Az összeomló birodalom pedig Locus-díjat kapott 2019-ben. Scalzi szakmai elismerését jelzi, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé. 2023-ban ő volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége.

Jelenleg az ohiói Bradfordban él feleségével és lányával.

Mások a kötetről 

„Klasszikus Scalzi-űropera a maga csipkelődő humorával, politikai éleslátásával és meglepő módon makacs optimizmusával.” – Kirkus Review

„A Hugo-díjas Scalzi feszesen felépített történettel tér vissza: fajok közötti tárgyalások, drámai akciójelenetek, technológiai kihívások és markáns karakterek szövik át a regényt.” – Publishers Weekly

„Erősen ajánlott mindazoknak, akik szeretik a nagy ívű, epikus űroperákat, és a száraz humorral, szellemes iróniával átitatott science fictiont.” – Library Journal

Részlet a kötetből

– Helló – köszöntem. – A nevem Gretchen Trujillo, és ma meg fogom gyilkolni önöket.

Mindig érdeklődve figyeltem, hogyan fogadják ezt a mondatot. Ma, a Gyarmati Szövetség Diplomáciai Akadémiájának ebben a csupasz, birkózószőnyegekkel borított, multifunkciós edzőtermében ketten meglepetten bámultak rám, ketten önelégülten vigyorogtak, egyiküknek nem tudtam megfejteni az arckifejezését, egy másik pedig kifejezetten elgondolkodott.

Hát, ja. Az igazat megvallva a reakciók kicsit változatosabbak voltak annál, mint amit általában kapok: a legtöbbször a helyiség egyik fele meglepődik, a másik fele pedig vigyorog. A legtöbb meglepett arckifejezés azoknak az újoncoknak az arcára ül ki, akikben fel sem merült, hogy a Gyarmati Szövetség Diplomáciai Biztonsági Szolgálatának orientációs képzésén a gyilkosság a tananyag részét képezi. A vigyorgók azok, akik felmérték a fizikumomat, és biztosra vették, hogy egy összecsapásban ők nyernének.

Egy kéz a levegőbe emelkedett. Az elgondolkodó újoncé.

– Igen? – kérdeztem.

– Miért fog ma meggyilkolni bennünket?

– Mi a neve? – kérdeztem az újoncot, bár már tudtam a választ. Elvégre megkaptam a dossziéikat.

– Jensen Aguilera – felelte.

– Nos, Jensen, kiváló kérdés – mondtam, majd elővettem a kabátom alatt rejtőző pisztolyomat, és az arcába lőttem.

A többi újonc csak döbbenten nézett. Mindet lelőttem, az egyik szintén az arcába kapta, a többi a törzsébe.

– Mit tanultunk ma? – tudakoltam az újoncoktól.

– Hogy maga jól lő – felelte egyikük, akiről tudtam, hogy Faiza Vegának hívják. Ő volt a kifejezéstelen arcú. A mellkasán világító paca, amelyet a rá kilőtt nanobotikus festéklőszerem okozott, már elkezdett halványodni. Ezeket a lőszereket ijesztegetésre és nem sérülés okozására tervezték, és nyilvánvalóan nem arra, hogy öljenek velük.

Ezzel együtt eléggé meg lehetett tőle ijedni. Senki sem számít arra, hogy a kiképzés első napján lelövik. Főleg nem olyasvalaki, aki úgy fest, mint egy középszintű aktakukac, és akiből legfeljebb annyi harciasságot lehet kinézni, hogy összepofozkodott már a haverjával, miután túl sok koktélt ittak egy diplomatabárban.

– Valóban megtanulták, hogy jól lövök – ismertem el –, de nem ezt akartam megtanítani maguknak.

– Megtanultuk, hogy ha valaki azt mondja, meg akar gyilkolni minket, akkor érdemes komolyan vennünk – közölte Jensen Aguilera. Az arcán már teljesen eltűnt a festék, a nanobotikus töltetet ugyanis úgy tervezték, hogy szinte azonnal leperegjen.

Rámutatva feleltem:

– Ez már jobb. Szeretném magukba sulykolni, hogy a Gyarmati Szövetség Diplomáciai Biztonsági Szolgálatának tagjaiként mindig álljanak készen a veszélyre, amely önöket és a védenceiket fenyegeti. – Körbemutattam a helyiségen. – Még olyan helyeken is, amelyekről azt hiszik, hogy tökéletesen biztonságosak.

– Ez rendben is van, viszont a maga akciója nem volt valami tisztességes… – kezdett bele az egyik vigyori, egy Owais Hartley nevű fickó, de csak eddig jutott, mielőtt az arcába lőttem volna – megint –, aztán újra lelőttem mindenkit, csak a miheztartás végett.

– A következő dolog, amire fel kell készülniük, hogy a világegyetem nem tisztességes – folytattam az okítást. – Azok, akik ártani akarnak maguknak, nem fognak finomkodni. Nem fognak időt hagyni rá, hogy felkészüljenek. Azzal kell dolgozniuk, ami maguknál van, legyen az bármi. Kezdve az agyukkal.”

Agave Könyvek

A női test nem metafora, hanem csatatér, a szépség pedig átok, mely az abúzushoz visz

 Bíró Kincső: 

Medúzalány

„Különös rendellenességgel – átokkal – születtem. Az emberek nem a valódi külsőmet látják.

A női test nem metafora, hanem csatatér, a szépség pedig átok, mely az abúzushoz visz

Megjelenés: szeptember 4.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 304 oldal

Leírás

Bíró Kincső első regénye nyers, őszinte és provokatív utazás két fiatal, Leila és Olivér kapcsolatának feszültségekkel teli világába. A történet egyszerre groteszk és érzéki, humoros és kegyetlen, pontos látlelet a 20-as éveikben bolyongó, önmagukat és a másikat kereső mai, fiatal generációról. Leilát mindenki annak a nőnek látja, akire vágyik, miközben a lány mindennapjait szorongás, testképzavar és bizalmatlanság árnyékolja; Olivér, a kívülálló festő pedig jobban érzi magát a papírlap mögé bújva, mint valódi emberi kapcsolatokban.

A regény merészen beszél a szépségkultusz, a párkapcsolati játszmák és a mentális zavarok tabutémáiról, miközben a párbeszédek pengeélesen és életszagúan sodorják előre a némi mágikus csavarral megszédített cselekményt. A Medúzalány nem finomkodik, tükröt tart, amelyben egyszerre látszik a vágy, a félelem, az illúzió és a kiábrándulás. Fontos könyv mindenkinek, aki érteni akarja, mi zajlik a felszín alatt egy Instagram-mosoly mögött, és miért nem elég, ha csak kívülről szép egy történet.

Fülszöveg

Ki ​vagy, ha senki sem látja a valódi arcodat?

Leila minden túlzás nélkül a legszebb nő a világon. Aki rápillant, a számára ideális nőként látja őt, igazi arcát pedig senki nem ismeri, csakis ő. Adottsága ezért inkább hátrányt jelent, az embereket csupán a külseje érdekli, így nehezen illeszkedik be a közösségébe és gyakran éri zaklatás. Leila attól tart, hogy senki sem fogja önmagáért szeretni. Vagy talán mégis?

Olivér világa békés, üres, és sokszor színtelen. Így mindent fenekestül forgat fel az a fura, mániákus lány, akit titokban skiccelgetett egy kávézóban azon az augusztusi délutánon. A legkevésbé sem hiányzik neki, hogy bárki is felkavarja élete unalmas állóvizét, ám lassan minden erőfeszítése ellenére Leila megszállottja lesz.

A fiú rajzain a lány valódi arca szerepel. Létezik a világon valaki, aki a valódi külsejét találja a legszebbnek.

Olivér és Leila idővel feltárják egymás előtt sebeiket és titkaikat, amelyek épp annyira összekötik, mint amennyire elválasztják őket egymástól. Vajon képesek lesznek felépíteni egy igazi párkapcsolatot, vagy a traumáik miatt eleve bukásra vannak ítélve?

A szerzőről

Biró Kincső 2000-ben született, irodalom szakot végzett, jelenleg kommunikáció- és médiatudomány mesterképzésen tanul a Debreceni Egyetemen. Szabadidejében sellőket fest, csillogós ékszereket készít, emellett pedig sosem érzi elég feketének a haját. A Medúzalány az első regénye.

Részlet a kötetből

„Különös rendellenességgel – átokkal – születtem. Az emberek nem a valódi külsőmet látják. Ha rám néznek, a tökéletes nő jelenik meg előttük. Így vagy úgy, de számukra én vagyok a legszebb nő a világon.

A valódi külsőm, amilyennek én látom magam a tükörben, még véletlenül sem felel meg a sztenderd szépségideálnak. A hajam hollófekete, hullámos és a fenekemig ér, hajvasalóval sem lehet megszelídíteni a fürtjeimet. A bőröm szinte egészségtelenül sápadt. A frufrumat magam formázom a fürdőszobatükör előtt, általában hajnali háromkor. Az orrom hosszú és hegyes, az arccsontozatom a kelleténél markánsabb, nem elég nőies. Az állam hegyes, a járomcsontom kiugró. A szemöldökömtől, bárhogy alakítom, bármilyen vastagságúra szedem, mindig egy kicsit szigorú lesz az arckifejezésem. Húsz évem alatt sajnos nem sikerült megfejtenem, hogy honnan eredhet ez a különös adottság. Teljesen hétköznapi módon születtem, és átlagos csecsemő voltam.

Csak a kisgyerekek között érzem magam biztonságban. A kislányok általában tündérnek, királykisasszonynak vagy a saját anyukájuknak hisznek engem. Épp ezért a jövőben bölcsődében vagy óvodában szeretnék dolgozni. Saját gyereket azonban semmi esetre sem tervezek, nem akarom, hogy örökölje az átkomat, bármekkora is legyen erre az esély.

Az iskoláskorú gyerekekkel kezdődnek a gondok. Habár már húsz vagyok, számomra még mindig a tinédzser fiúk a legijesztőbb élőlények a világon. Egy életre elegendő traumát gyűjtöttem a gimnáziumi éveim alatt. Az egyik fiú osztálytársam határozottan állította, hogy úgy nézek ki, mint Lana Rhoades, ráadásul ezt elég gyakran hangoztatta, ami cseppet sem volt jó érzés. Tulajdonképpen ránézve talán kínosabb volt, mint nekem, habár ezt akkoriban nem így éltem meg. Különösen, mert nem ő volt az egyetlen fiú, aki egy pornószínésznőhöz hasonlított.

Meglepően befolyásolja az emberek ízlését az adott kultúra szépségideálja. Gyakran látom úgy magam, ahogy mások látnak: napbarnított szépségkirálynő mosolyával megáldott szőkének, kék bambiszemekkel és gumilabdaszerű mellekkel. Undort kelt bennem, ha valaki ilyen külsővel ruház fel. Fájdalmasabb, mégis felemelő érzés, ha inkább egy szeretett személy arcát viselhetem.

A körmömet piszkálom a váróban. Lassan tíz perce késik a pszichológusom. Már-már ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy kiugorjak egy cigire. Émelygek.”

 

Agave Könyvek

Egy könnyed regény a kiégés munkahelyi kultúrájáról és a vállalati képmutatásról - The Office rajongóknak kötelező

 Natalie Sue: 

Remélem, jól vagy

„Lesznek majd kérdések. Olyan kérdések, amelyekre nincsenek társadalmilag elfogadott válaszaim.”

Egy könnyed regény a kiégés munkahelyi kultúrájáról és a vállalati képmutatásról

Megjelenés: június 10.
Fordító: Tót Barbara
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 432 oldal

Leírás

Íme egy regény, egy egészen finoman csomagolt pofon, mely a modern munkahelyi kultúra arcán csattan.

Natalie Sue első könyve pontosan azt adja, amit a címe ígér: egy látszólag udvarias mondat mögé bújtatott őszinte dühöt, kétségbeesést és ki nem mondott feszültséget. A főszereplő, Jolene – egy alulértékelt HR-asszisztens – véletlenül hozzáfér a kollégái privát leveleihez egy IT-baki miatt, és ezzel elindul egy váratlan belső forradalom.

Rendkívül szórakoztató és éleslátó történet; olykor ugyan könyörtelenül, mégis empátiával boncolgatja a kiégés kultúráját, a vállalati képmutatást és a láthatatlan munka terheit. Emellett felveti azt az égető kérdést is: mi marad belőlünk, ha végleg levesszük a munkahelyünkön viselt maszkjainkat?

A Remélem, jól vagy azért izgalmas, mert tükröt tart a 21. század irodista társadalma elé, és abba a tükörbe néha épp annyira nehéz belenézni, mint amennyire máskor felszabadító. A humor és a feszültség tökéletes egyensúlya miatt a regény nemcsak elgondolkodtató, hanem igazi élmény is, ráadásul mindenkihez szól, aki valaha is küldött (vagy épp kapott) egy passzív-agresszív e-mailt.

Fülszöveg

Jolene, ​a Supershops Incorporated adminisztrátora szerint szigorúan elég a hivatalos teendőkre szorítani a munkatársakkal való napi érintkezést. Amit persze az idegesítő, inkompetens kollégái rendre képtelenek felfogni. Jolene megküzdési stratégiája a helyzettel, hogy sérelmeit kicsinyes utóiratokba önti a céges e-mailezésében, majd fehérre állítja a szöveg színét, hogy senki ne lássa azokat.

Aztán egyszer természetesen eljön a pillanat, amikor lelepleződik. Büntetésként érzékenységi tréningre kell mennie, valamint korlátozásokat állítanak be a fiókjában.

Csakhogy valami hiba csúszik ebbe, és Jolene véletlenül korlátozások helyett most már az egész részleg levelezéséhez és privát chatjéhez is hozzáfér. Tisztában van vele, hogy szólnia kellene emiatt, de ki tud ellenállni annak, hogy kilesse, mit beszélnek róla a háta mögött a többiek? Jolene biztosan nem. Ráadásul, amikor tudomására jut, hogy leépítések várhatóak, rádöbben, hogy csak egy módon mentheti meg a pozícióját: be kell vágódnia a főnökénél, és meg kell győznie a HR-est a nélkülözhetetlenségéről.

Ahogy Jolene egyre mélyebben vájkál kollégái személyes világába és titkaiba, egyre többet tud meg róluk, és miközben egyre több hazugságra kényszerül mindenkivel szemben, elkezdi megkedvelni őket. Ez az állapot azonban nem tartható fent sokáig, így idővel döntenie kell, hogy a pozíciója megtartása vagy az őt körülvevő emberek fontosabbak – még úgy is, hogy esetleg tisztáznia kell magát előttük.

A Remélem, jól vagy kedves és vicces regény a magányról és a monitorok mögött felbukkanó szeretetről. Natalie Sue bemutatkozó regénye sírva nevetős párbeszédeivel és szívhez szóló megfigyeléseivel a mindennapi munkahelyi kultúra.

A szerzőről

Natalie Sue kanadai író iráni és brit felmenőkkel. Gyerekkorát Nyugat-Kanadában töltötte, megfűszerezve egy kis Skóciával, ahol felfedezte történetmesélési szenvedélyét mint kapcsolódási lehetőséget, és az olvasást mint vigaszt. Amikor épp nem ír, imád nagyszerű vagy szörnyű sorozatokat nézni, próbálkozik keramikussággal és vigyáz a növényeire. Calgaryban él a férjével és lányával, valamint kutyájukkal.

Mások a kötetről

„A Remélem, jól vagy úgy hatott rám, akár egy fánk az irodai ebédlőasztalon: váratlan, meglepően édes, és abszolút feldobta a napomat. Úgy is mondhatnám: faltam! A The Office rajongóinak kötelező.” - Shelby Van Pelt, A boldogságnak nyolc karja van szerzője

„Nagyon jó ez a könyv, és még csak nem is számítottam rá… Csípős humorával ragad meg, majd suttyomban kiderül, valójában sokkal mélyebb és érzelmesebb, mint hitted volna.”  - Julia Quinn, a Bridgerton-sorozat szerzője

„Cinikus, romantikus és kegyetlenül szívből jövő. Ha a következő kedvenc olvasmányod keresed, ebben a könyvben minden megvan: bosszúszomjas kollégák, hamis eljegyzések, és még egy aranyszívű hős is. Natalie Sue levett a lábamról!”  - Ashley Poston, a Halott romantika és a Hét év távolság szerzője

„Viccesen és őszintén tárja fel azokat a titkokat, melyeket az előrébb jutásunk érdekében rejtegetünk, ugyanakkor megmutatja azt is, hogy mi történik, amikor már nem félünk a következményektől. Roppant szellemes élcelődéseivel és bámulatosan szórakoztató irodai svindlijeivel Jolene sztorija elrabolta a szívem, oldalról oldalra szurkoltam érte.”  - Elle Cosimano, a Finlay Donovan-sorozat szerzője

Idézetek a kötetből

„Erre a meetingre automatikus emlékeztető van beállítva, ő meg csak azért is küld egy e-mailt két méterrel odébbról. Átkukucskálok a fülkém alacsony fala fölött az ő állomására, ahol a polcon poros biszbaszok sorakoznak, a faláról gyűrött sárga papírra írt motivációs idézetek lógnak, továbbá egy irattartóban gyógyszerek, teafilterek és 2012-ben lejárt kekszek rostokolnak. Mintha arra számítana, hogy egy nap csapdába esik idebent, és ő akkor nemcsak túlélésre fog játszani, hanem egyenesen szárnyal majd.”

„Amint elhaladok Caitlin asztala mellett, megüti az orromat a vaníliaillatú kézkrémének a bukéja, amit napi szinten tizenhétszer ken magára, ezzel is mikrodózisokban táplálva a bosszúságomat. Ez a szag beleszivárog minden iratba és borítékba, amit kezel, mintha egy kutya jelölné körbe a területét. Felém biccenti a fejét, és kissé megemeli a tekintetét, de nem néz konkrétan rám. Bizonytalanság ver tanyát bennem. Egész nap figyel, és benne kevésbé bízom, mint a Wish.com ajánlásaiban.”

„Ez nem az a menő munkahely, ahol ingyennasit osztogatnak, meg állítható magasságú asztalok és alvófülkék biztosítják a kényelmet. Az irodánk inkább olyan, mint egy időkapszula. Ha valaki hét-kilenc évet szeretne visszautazni az időben, bejöhet ide, és megcsodálhatja a deszkán ebédelő férfiakat ábrázoló poszterünket, a még mindig üzemelő faxunkat és a leeresztett jógalabdáinkat. Az évtizedes kávéfoltokat a Larry kávéfőzője melletti szőnyegen nagylelkűen figyelmen kívül hagyjuk, ahogy azt is, hogy Larry évente néhányszor idebent alszik.”

„Az őseim túlélték a járványokat, a szegénységet és a háborút annak érdekében, hogy én most itt lehessek. Anyám még angolul sem tudott, elszakadt a családjától, és mindent kockára tett, hogy Iránból Kanadába vándorolhasson, csak azért, mert azt akarta, hogy nekem jobb legyen. Mindez az áldozat és bátor cselekedet ide vezetett, ehhez a pillanathoz, ebbe a tárgyalóterembe a sivár munkahelyemen, hogy a főnökeim rávilágíthassanak, mennyire elbaszott flúgos picsa vagyok.”

„Én tényleg nem közösködöm ezekkel az emberekkel. Az elmúlt nyolc évben, amióta itt vagyok, az abszolút szükséges dolgokon felül egy szót sem szóltam a kollégáimhoz. Több időt töltök velük, mint bárki mással, mégis olyan láthatatlan akarok lenni, mint a táblámon a nevem.”

„Kierőszakolok magamból egy mosolyt. Ezek a HR-esek miért szeretik ennyire beleütni az orrukat az emberek dolgába? Biztos vagyok benne, hogy részben szociopatának kell lenned ahhoz, hogy ez legyen álmaid munkája.”

 Agave Könyvek