Anna Blix
A várandósság 40 hete
És 81 további mód a szaporodásra
Megjelent!
.jpeg)
Figura Könyvkiadó, 2025
Fordította: Veress Kata
Szerkesztette: dr. Dávid Gyula
A magyar nyelvű kiadás szakmai lektorai Mokos Judit PhD, biológus és Orbán Ildikó PhD, biológus
A kötetben található illusztrációkat Froydis Sollid Simonsen készítette.
A magyar változat borító- és kötésterve: Kiss Barnabás
A kötetről
A várandósság negyven hetéből mindegyik hétre jut legalább egy faj, amelyik már befejezte a szaporodást. A foltos hiéna például már tizenhat hét után szül, utódját azonban egy hosszú, péniszre hasonlító csiklón keresztül kell világra hoznia, amely menet közben felhasad. Neki vajon könnyebb? A pipabékának nincs méhe, így a petéi a duzzadt hátbőrébe ágyazódnak be. Vagyis magával viheti a kicsinyeit, nem kell a vízben hagynia őket. No és vajon mi, emberek, jól csináljuk a dolgokat?
DAGBLADET
A szerzőről
Anna Blix (1985–) norvég biológus és író. Íróként és publicistaként is komoly tapasztalattal rendelkezik, tanulmányai rendszeresen megjelennek a Klassekampen tudományos rovatában.
Mi inspirálta könyve megírására?
„Az első terhességem alatt hihetetlenül rosszul voltam. Végig hánytam, és az első trimeszterben egy sötét szobában kellett feküdnöm, hogy bármit magamban tudjak tartani. Nem tudtam képernyőkre nézni, könyveket olvasni, és alig tudtam rádiót hallgatni.
.png)
© Adrian Nielsen / NORLA
Biológusként nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. Ha egy kőkorszaki barlangban éltem volna, vagy az első emberek egyike lettem volna több mint 200 000 évvel ezelőtt, és nem lettem volna elhalmozva tápláló turmixokkal, hányinger elleni tablettákkal egy jóléti államban, amelyben betegszabadságra mehetek, valószínűleg belehaltam volna valami betegségbe. Miért ragadt meg az emberiség evolúciója során a „reggeli rosszullét”? Amíg terhes voltam, arról álmodtam, hogy lerakhatok egy petesejtet, és elsétálhatok tőle, vagy egy bab nagyságú embriót szülhetek, amelyet egy tasakba tehetek a méhem helyett. Most már értem, hogy ez sem feltétlenül lett volna ilyen egyszerű.”
Anna Blix
Részlet a kötetből
41. HÉT
„Ha most nyújtózkodik egy kicsit lefelé, megfoghatja a fejecskéjét. Rengeteg haja van!”
Minden izmom megfeszül. Olyan régóta dolgozott már a testem, hogy ez a pillanat eljöhessen. Újra felkelőben a nap, és most tetőzik minden: az utóbbi órák kemény izommunkája, és hogy hónapok óta rendíthetetlenül növekedett bennem egy másik, apró test. Egészen tegnap estig józan gondolkodású ember voltam, konkrét elképzeléssel és véleménnyel arról, hogyan is nézzen ki a szülés. Mostanra viszont ösztönösen cselekvő állat lett belőlem.
Amióta a testem egyre erősebb összehúzódásokat produkált, és a deréktáji csiklandozásból rajtam keresztülvágtázó hullámok lettek, nyoma veszett a bennem lakozó embernek. Nagy morcosan kiküldtem a bábát a kórház zuhanyzójából, ahol egy széknek támaszkodva görnyedtem, és vártam, hogy a meleg víz enyhítse a fájdalmaimat. Szépen megkértem a férjemet, hogy időnként adjon nekem inni, de beszélni vagy ölelkezni semmi kedvem nem volt.
A testem gyereket szül, az agyam pedig csak kísérő.
Néhány órával ezelőtt tudatosult bennem, hogy ma éjjel jön el az idő. A kanapén fekve néztem valami sorozatot, amikor a méhem intenzívebb gyakorlásba fogott, és felerősödtek a jósló fájások. Hiába terveztem el, hogy ma este párnával a térdem között, kényelmesen, teát kortyolgatva olvasok, úgy tűnt, nem tudok majd a szövegre koncentrálni. Ahogyan az utóbbi hetekben olyan sokszor, most is pihentetni készültem a medencémet, hogy másnap tudjak járni, és gondoltam, közben majd figyelgetem a magzatom mozgását.
Aztán erősebbek lettek az összehúzódások, sűrűbben jelentkeztek, és egyre inkább nehezemre esett közben beszélni. Taxit hívtunk, mert arra jutottunk, hogy jobb, ha még azelőtt bejutunk a kórházba, hogy a péntek esti bulizó tömeg hazaindulna és nem lehetne kocsit fogni. A taxiban olyan volt, mintha az agyam nem tudta volna tovább kontrollálni a testemet, hogy a szokásos társadalmi normáknak megfelelően viselkedjem. Az összeszorított fogaim mögül nyögések szabadultak ki, és a következő fájást végigüvöltöttem a hátsó ülésen. Belekapaszkodtam az ablak fölötti fogantyúba, mire a sofőr beletaposott a gázba. Attól tarthatott, hogy a kocsijában fogok megszülni.
Ahogy a kórházhoz értünk, a járdán újabb fájás jött rám, összegörnyedtem, és csak utána tudtam bemenni az épületbe, a táskánkat is cipelő férjembe kapaszkodva. A liftben nagy levegőket vettem, míg felértünk a megfelelő emeletre. Csak be akartam jutni a szülőszobára, hogy felmérjem a terepet, megszagoljam az ágyneműt, lássam, biztonságos-e az egész, olyan-e, mint ahol a múltkor szültem. Amikor felbukkant a bába, Torild, egy kicsit magamhoz tértem. Vele már találkoztam, tudtam, hogy ő lesz ma az ügyeletes. Örültem neki, benne megbízom. Vetkőzés közben újra elködösödtek a gondolataim, nem volt erőm válaszolni Torild-nak, hogy hogyan képzelem az estét, csak be akartam állni a zuhany alá, hogy simogassa a hátamat a langyos víz, és csillapítsa a fájdalmaimat ez a felmelegített őstenger.
Amikor szinte elviselhetetlenné vált a fájdalom, és a meleg víz is csak annyit ért, mintha valaki sebtapaszt tenne egy nyílt törésre, kicsoszogtam az ágyhoz, hogy a bába megnézhesse, mi a helyzet. Mondani egyedül annyit tudtam, hogy kapcsolják le a villanyt. Sötétben akartam szülni, mint egy állat, biztonságban a szavanna ragadozói elől. A bába belém dugta az ujjait, az
agyam pedig igyekezett értesíteni a testemet, hogy baráttal van dolga, segítővel, nincs veszélyben sem a szülés, sem a méhszáj. „Nyolc centiméter” − hallottam, miközben rámorogtam. Odébb lépett, és hagyta, hogy a testem dolgozzon, de a közelben maradt. Biztonságban éreztem magam tőle. Éreztem, hogy csorog az izzadság a mellemen, ütemesen megfeszülnek az izmaim, és minden fájással lejjebb kerül a kicsi a méhemben. Éreztem a fejét a szülőcsatornában, ahogy először megindul lefelé, aztán a tolófájásokkal fokozatosan vissza fel. Két lépés előre, egy hátra,
szép lassan haladunk. Az agyam tudja, hogy a testem képes rá, a méhem teszi a dolgát.
− Most lihegjen, mint egy kutya! Ne nyomjon!
Kint van a kisfiam feje, aki halkan felnyüszít, amíg még össze van nyomva a tüdeje, és a teste nem állt át a köldökzsinórról a levegőre. Egy kicsit nevetünk a testemből félig kilógó gyerekfej különös hangján. Kívülről látom magam, visszavonulót fúj a bennem lakozó állat, újra tudok gondolkodni és beszélni, már mindjárt kész, a testem tudja, hogy túl van a nehezén. A fejecske nyirkos hajához érek.
− A következő fájásnál kint lesz − mondja a bába nyugodt hangon.
A férjem a kezemet fogja.
Megfeszül a testem, majd lenyúlok. Aztán ott van a kicsi, a hasamon. Levegőt vesz, életében először, és az ismeretlen, nehéz és hideg levegő egyszerre csapja meg a kis testét belülről és kívülről. Életében először száraz lesz a bőre, ahogy letörölgetjük róla a biztonságot nyújtó magzatvizet, amely olyan sokáig vette körül. A köldökzsinór még pumpálja a vért a testébe, mint egy biztosítókötél az anyaméhből. Hamarosan elvágják, és a kilenc hónapig tartó szimbiózisunk új szakaszába lép.
A hasamon fekszik, három és fél percesen és három és fél milliárd évesen, egyszerre ősleves és vadonatúj élet. Teljesen tehetetlen, a leggyámoltalanabb újszülött az összes közül, felismeri a hangomat, érzi a tejem illatát, és felkúszik a mellemhez.
Felemeli az apró testéhez képest óriási és nehéz fejét, és rám mered, hogy felismerje az arcvonásaimat. Résre nyitja a száját, és a világ legerősebb vákuumával a mellemre cuppan. Kilenc hónapig volt bennem, de most már végre nem én vagyok a lakása, a szopásából viszont egyértelmű, hogy még nem végeztem, a testem továbbra is őt szolgálja.
Végre nem bennem lakik már az apró élőlény, amelytől olyan tüneteim lettek, mintha élősködő költözött volna belém, a testemet kiszipolyozó idegen test.
Hónapokon át hánytam, és úgy émelyegtem, hogy négy különböző vényköteles gyógyszert kaptam rá. Átrendeződtek a belső szerveim, a belem és a húgyhólyagom összehúzta magát, hogy legyen elég hely. A bőröm is addig nyújtózkodott a gerincoszlopomtól elfelé, ameddig csak tudott, a terhességi hormonoktól pedig szorulásom lett, és több órával megnőtt az alvásigényem. Hónapokig nem tudtam bekötni a cipőmet, kompressziós harisnyát hordtam, és az állandó refluxos tünetek miatt savlekötőt szedtem. Azért, hogy az ivadékom kijusson a testemből, az ízületeim kilazultak, és a csontjaim távolodni kezdtek egymástól, a medencém pedig minden megtett lépéssel jobban fájt. Az apró, bennem növekedő élőlénnyel a testem magára vállalta a fajom szaporodásának terhét.
Bárcsak rakhattam volna inkább tojást, amelyet aztán a társam kelt ki! Vagy világra hozhattam volna olyan apró csecsemőt, hogy szinte észre se vegyem a szülést, aztán erszényben hordtam volna, amíg kellően önálló nem lesz. Annak viszont örülök, hogy nem jártam úgy, mint a foltos hiéna, amelynek a nősténye hosszúkás, péniszre hasonlító csiklón keresztül kénytelen szülni, amely ráadásul olyan szűk, hogy az először ellő hiénamamák kölykeinek hatvan százaléka bele is pusztul a születésbe. Én nem a vázamban vagyok terhes, mint a skorpiók, akik a vemhesség vége felé felfújt lufikra hasonlítanak, mert a páncéljuk alatt hemzsegnek az apró utódok. Nem kell mozdulatlanul feküdnöm egy fészekben, amíg a fiókám ki nem kel a tojásból, mint a pehelyrécének. Nem pusztulok éhen, míg a petéimre vigyázok, mint például a polipok, és nem hagyom az utódaimnak, hogy élve felfaljanak, mint némely pókfaj.
Most, ahogy itt fekszik a hasamon a kisbabám, és szép lassan felkúszik a mellemhez a legelső adag tejért, helyreállt a világ rendje. A szervezetemben túltengenek a szülést beindító és fájdalomcsillapító hormonok, amelyek arról is gondoskodnak, hogy szeressem a ráncos kis lényt, miközben az egekbe repít az érzés, hogy képes voltam megszülni egy aranyos kisbabát, és megérte az a hosszú kilenc hónap. Menet közben viszont sokszor kívántam, bárcsak valamilyen más fajhoz tartoznék, egy olyan fajhoz, amelyik máshogyan szaporodik, akárhogy, csak ne furakodjon a szövetembe egy megtermékenyített petesejt, hogy aztán a magzat átvegye az irányítást a keringésem és az egész testem fölött.
Az összes élőlény, amelyik a kisfiammal egyszerre jött a világra, és az összes szülő, attól függetlenül, hogy osztódással szaporodott-e; megtermékenyítetlen petesejtet rakott-e a vízbe, amelynek aztán önállóan kellett megtalálnia a spermiumot; látta-e, ahogy kibukkan a fiókája feje a tojáshéjból; érezte-e, ahogy az ivadékai a hátán vagy a hanghólyagjában ficánkolnak; vagy éppen szűk szülőcsatornán préselte-e ki a kicsinyét − mind az élet fájának legkülönbözőbb ágain helyezkedünk el, de egy tőről fakadunk, ugyanabból az őslevesből jöttünk létre, az első élő sejtekből. És mindannyian kellőképpen hosszan túléltünk ahhoz, hogy utódokat nemzzünk, legyen szó emberekről, amőbákról, tengerirózsákról, hiénákról, pehelyrécékről vagy éppen kengurukról. Az előttünk élő élőlények menet közben mind egy kicsit máshogyan változtak, míg mára az utódnemzés legkülönbözőbb fajtáival találkozhatunk a Földön.
Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése