Mennyire lehet a hazád a hely, ahol sosem éltél? – R. F. Kuang új regénye identitásról és gyökerekről

 R. F. Kuang: 

Tajpei történet 

 

„Ugyanazon az úton indultunk most el, ugyanazt a tátongó űrt akarjuk betölteni, s ehhez némi időre van szükség: tíz hét Tajpejben, elmerülve a szüleink anyanyelvében, hogy aztán amikor visszatérünk, hibátlan hangsúllyal beszéljünk, és avatottabb kínaiak legyünk.”

Mennyire lehet a hazád a hely, ahol sosem éltél? – R. F. Kuang új regénye identitásról és gyökerekről

Megjelenés: szeptember 29. - Könyvfesztivál
Fordító: Borbély Judit Bernadett
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 336 oldal

 

 

Miről szól a könyv?

Lily Chen kínai-amerikai egyetemista egy intenzív nyelvi kurzus kedvéért tölti a nyarat Tajpejben, abban bízva, hogy a mandarin nyelv elsajátításával közelebb kerülhet ahhoz a kultúrához is, amelyet családjától örökölt. Csakhogy Tajvanon hamar ráébred: attól, hogy valahol nem tekintenek egészen idegennek, még nem feltétlenül érzi magát otthon az ember. R. F. Kuang egyszerre humoros és fájdalmas fejlődésregénye nyelvről, identitásról és arról szól, lehet-e valódi kapcsolatunk egy hellyel, amelyet egész életünkben a sajátunknak hittünk, anélkül, hogy igazán ismertük volna.

 

Miért aktuális most?

A bevándorlók második és harmadik generációja számára az identitás egyre kevésbé írható le egyszerűen származással vagy állampolgársággal. Kuang ezt a diaszpóraélményt egy különösen izgalmas ellentmondáson keresztül vizsgálja: mi történik, amikor a vágyott „hazatérés” során derül ki, hogy az elképzelt haza valójában sosem volt a miénk? A Tajpeji történet ezzel a kulturális hovatartozásról folyó kortárs párbeszéd egyik legérzékenyebb kérdéséhez nyúl.

 

Leírás

 

R. F. Kuang néhány év alatt generációja egyik legismertebb írójává vált. Regényei vezették a New York Times és a Sunday Times bestsellerlistáját, munkásságát Nebula-, Locus-, Crawford- és British Book Awarddal is elismerték. A Tajpeji történettel azonban új területre lép. A Bábel történelmi fantasyje, a Sárga könyvpiaci szatírája és a Katabasis nagyszabású alvilágjárása után ezúttal minden fantasztikus elem nélkül, egyetlen nyár történetében beszél a felnőtté válás nehézségeiről.

 

A váltás nem véletlenül érződik személyesnek. Kuang maga is részt vett fiatalon intenzív mandarin nyelvkurzuson Tajpejben, és ugyanebben az időszakban veszítette el a nagyapját. Lily történetébe így saját élményeinek érzelmi lenyomata is bekerült; az írónő egyenesen az eddigi legszemélyesebb könyvének nevezte a regényt.

 

Különösen izgalmas, hogy Kuang ezúttal egyik kedvenc témáját, a nyelvet egészen más irányból közelíti meg. Nem a hatalom eszközeként, hanem egyszerre hídként és akadályként. Megtanulhatjuk-e valaha azt a nyelvet, amelyen már nincs kinek feltennünk a családunkkal kapcsolatos kérdéseinket? A Kirkus Reviews éppen ezt nevezte a regény lényegének: a nyelv egyszerre képes összekötni és elválasztani bennünket.

 

Fülszöveg

 

R. F. Kuang új, sodró erejű regénye mélyen megható felnövéstörténet az első szerelemről, a második nyelvről és a végső búcsúkról egy felejthetetlen, tajpeji nyár díszletei között.

 

Az elsőéves egyetemista Lily Csen Tajpejben tölti a nyarat egy intenzív nyelvi program keretében, mint előtte oly sok kínai-amerikai diák, aki azt remélte, hogy így közelebb kerülhet ahhoz a kultúrához, amelyet csak megörökölt, de sosem értett igazán. Az első napok izgalmát követően viszont hamar csalódnia kell. Az órák kimerítőek, lakótársa az őrületbe kergeti, ráadásul kegyetlen pletykák célpontjává is válik csoporttársai körében. Lily elveszettnek érzi magát egy idegen országban, amelyről azt hitte, otthonos lesz majd neki.

 

Aztán sokkoló hír érkezik: meghalt a nagyapja. A veszteség arra kényszeríti a lányt, hogy szembenézzen családja múltjának immár megválaszolhatatlan kérdéseivel. Gyásza egyúttal önismereti utazás is, melynek során próbálja összerakosgatni az emlékeket, az elmesélt és elhallgatott történeteket számos egyszerre humoros és katasztrofális kapcsolódási kísérleten keresztül.

 

Mi történik, ha a diaszpóra hazatérésről szőtt álma sosem válik valóra? Ha még a nyelv megtanulása sem visz közelebb azokhoz, akiket el akarunk érni? Hogyan lehet feltárni egy család történetét, ha maga a család hallgatni akar róla? És mi történik, amikor a legfontosabb kérdéseket túl későn tesszük fel? Miközben Lily a válaszokat keresi, nyara szívbemarkoló utazássá válik, amely során megpróbálja megérteni önmagát, a családját és azt, mit jelent az a szó: otthon.

 

A szerzőről

 

Rebecca F. Kuang 1996-ban született Kantonban, a szüleivel 2000-ben telepedtek le az USA-ban. A Georgetown Egyetemen nemzetközi történelemből diplomázott, a Cambridge-i Egyetemen Kína hadászatáról, háborúiról és történelmi traumáiról végezte tanulmányait, majd a Yale-en vett részt PhD-képzésben kelet-ázsiai nyelvekből. Mostanra hét könyv szerzője, melyekből több a nemzetközi sikerlisták élén nyitott és számos irodalmi kitüntetést kapott. A legújabb regénye Tajpeji történet címmel jelent meg 2026 őszén.

 

A könyvről mondták

 

„R. F. Kuang könyvei a természetüknél fogva szembemennek az elvárásokkal… A mondatok ragyogóak, a gondolatok megérintőek és mélyen hatnak. Ráadásul a humort sem nélkülözik.” - The New York Times

 

Részlet a kötetből

 

„A szóbeli vizsga videó formájában zajlott. Ideges voltam, holott éppen az volt a felmérő célja, hogy kiderüljön, mit nem tudok, és aztán a nyár folyamán majd megtanuljam. Biztosra vettem, hogy amint kinyitom a számat, máris látni fogják, hogy semmit sem tudok kínaiul, és elkönyvelnek taníthatatlan szélhámosnak. Előtte való nap magolni akartam, de sok értelme úgyse volt, hiszen ha egyetlen éjszaka alatt meg tudnék tanulni egy nyelvet, akkor nem kéne Tajpejbe utaznom.

Minden a tajpeji időhöz volt igazítva – nálam éjfél volt a vizsga idején. A virtuális terembe belépve két nőt láttam a videón, egy asztal mögött ültek. Az idősebbik szemüveget viselt, a másik fiatalabbnak és barátságosabbnak tűnt. Csang tanárnőként és Huang tanárnőként mutatkoztak be.

– Meséljen nekünk magáról – biztatott Huang tanárnő.

Végig ő beszélt a vizsga alatt. Csang tanárnő jegyzetelt, és időnként elmosolyodott anélkül, hogy felpillantott volna.

– Másodéves leszek a Yale Egyetemen, és a Kelet-ázsiai tanulmányok mesterszakot választottam.

Ezt rendkívül gördülékenyen adtam elő, ugyanis még előző este kikerestem a „Yale” és a „kelet-ázsiai tanulmányok” fordítását. Kiragasztottam a képernyőmre egy kis puskát: olyan kifejezések kínai megfelelőjével, mint „két anyanyelvű”, „csecsemő voltam, amikor emigráltunk”, „nem kínai környezet”, valamint „mindent elfelejtettem, mert sosem kellett kínaiul beszélnem”.

– Milyen órákat kíván felvenni? – kérdezte Huang tanárnő.

– Órákat?

– Igen! Sokféle kurzust kínálunk. Szabadon választhat kultúra, történelem, irodalom és film témakörben.

– Szeretem az irodalmat – bólintottam. – Irodalom!

– Pompás. Kínai irodalmat is szokott olvasni?

– Olvasok kínai irodalmat.

Olvastam már kínai szerzőket angol fordításban egy világirodalom szemináriumra. Reméltem, hogy ez is számít.

– Nevezzen meg néhány kínai szerzőt, akit kedvel.

Hirtelen egyetlen árva kínai író nevét se tudtam felidézni Lu Hszünön kívül, őt meg nem akartam mondani, mert Lu Hszünt a modern kínai irodalom atyjának szokás tekinteni. Lu Hszünnel előhozakodni olyan lett volna, mint ha azt mondanám, hogy Shakespeare a kedvenc angol szerzőm. Végül kiböktem:

– Csang Aj-ling.

– Remek! Igen jól ismert szerző Kínában. Kifejtené, hogy mi érdekli a szerző munkásságában?

Bajban voltam. Eltértünk a forgatókönyvtől. Azt akartam volna mondani, hogy csak angol fordításban olvastam Csang Aj-linget, de még fordításban is lenyűgözött az ábrázolótehetsége és az éleslátás, amivel az emberi kapcsolatokat bemutatta, hogy egyszerre vonzónak és mesterkéltnek találtam a fekete-fehér szerzői fotóját, amin egy elegáns csöngszamot  visel, s hogy sokat tűnődtem azon, milyen lehet nőként írónak lenni, amikor az ember kritikai elismerésre is vágyik, és csinos is szeretne lenni. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy mondják mindezt kínaiul.

A következő kifejezéseket ismertem: „II. világháború”, „Sanghaj”, „város”, „kapcsolatok”. Ezek mind Csang Aj-linghez társított kulcskifejezések voltak. Valahogy összerakosgattam őket a rendelkezésemre álló nyelvtani tudással, és elismételtem, hogy mindezt nagyon érdekesnek találom, nagyon érdekesnek. A tanárnők arcáról nem tudtam leolvasni, hogy ez jó vagy rossz válasz volt.

– Van még bármilyen kérdése vagy mondanivalója?

– Nincsen – feleltem. – Vagyis…

Azt akartam mondani, hogy alig várom a tanfolyamot, de hirtelen nem jutott eszembe, hogy is mondják azt, hogy „alig várom”. Azt hiszem, sosem tanultam. Úgyhogy ennyit mondtam:

– Nagyon örülök, hogy Tajvanra jöhetek. És tanulhatok. Önökkel.

– Mi is nagyon örülünk – mondta Huang tanárnő szikrázó mosollyal, és ujjaival a levegőben zongorázva integetett. – Viszlát!

Kiléptek a videóhívásból. Én még ültem egy darabig az íróasztalomnál, és a kezemet bámultam.”

 

Magnólia Kiadó