Köszönöm, jól vagyok – Megjelent Patkós Ferenc első novelláskötete!

 Mi vagyunk a történetek főszereplői.

Patkós Ferenc

Köszönöm, jól vagyok

 

Megjelent!

PF Kiadó

Libri

Book24

Copyright © Patkós Ferenc, 2026

Szerkesztette: Tegyi Timea

Borítóterv: Győrfi Judit

 

ISBN 978-615-02-7050-0

Keménytáblás

13x19 cm

Terjedelem: 192 oldal

Ár: 4990 Ft

Könyvbemutató a kecskeméti Katona József Könyvtárban

Cím: Kecskemét, Piaristák tere 8.

Időpont: Október 29., csütörtök 16.30

 

Fülszöveg

Az emberi világ lényege nem a nagy elméletekben, hanem a buszmegállóban várakozva töltött percekben, a kisbolt pénztárosának kedves gesztusaiban, a kutyánk hűségében vagy a családunk szeretetében rejlik. Az élet túl rövid a nyakatekert körmondatokhoz, és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy minden pillanatban komolyan vegyük. Az egyik legnagyobb öröm lehet, ha sikerül túllépnünk a hétköznapok profán gyötrelmein.

 

Patkós Ferenc ehhez nyújt kapaszkodót az irónia és a humor írói eszközeivel. Sírós-nevetős történeteivel segít könnyebben végigszáguldani ezen az életnek nevezett valamin. Mi vagyunk a történetek főszereplői.

A novelláit olvasva könnyebb megtalálni a hétköznapok monotóniájában megcsillanó gyémántszemeket. S az utcákat járva gyakrabban mosolyogni embertársainkra, tudván, mind útitársak vagyunk.

Rövid részlet a kötetből

„Felkeltette a figyelmemet ez a minden író számára tökéletes kezdőmondat. Pont ezt kerestem, egy mondatot, amely bilincsként láncolja az olvasót a történethez. Ezért járom a várost már hetek óta. A nagy témát keresem, ami állítólag az utcán hever, jelen esetben a kocsmában. A story azonban rajtam kívül senkit sem érdekelt. Elővettem a jegyzetfüzetemet, ezüstszínű golyóstollamat, melyet még karácsonyra kaptam a feleségemtől, és felírtam az ominózus mondatot. Lefetyeltem a korsóból némi sört, körbenyaltam a szám szélét, és egy vadászkutya éberségével vártam a folytatást.”

 

A szerzőről

Patkós Ferenc 1973-ban született Kecskeméten. Huszonöt éve dolgozik a vendéglátásban. A munkája során szerzett tapasztalatok, emberi sorsok inspirálják történetei megírásában, melyekkel szeretne vidámságot csenni a hétköznapok szürkeségében elfásult olvasói életébe. Úgy gondolja, az élet sokkal könnyebb, ha időnként képesek vagyunk kívülről szemlélni, s problémáinkat elengedve nevetni önmagunkon.

Patkós Ferenc oldala

PF Kiadó

 

Beleolvasó

Útitárs

 

Alig várom, hogy elfoglaljam a helyem a vonaton. Teljesen kifárasztott ez a nap. Az első sikerkönyvem után olyan gyorsan megjelenik a következő kötetem, hogy csak kapkodom a fejem. Szerkesztőség, illusztrátor, nyomda, utána meg a rengeteg dedikálás. Elegem lett az emberekből. Meguntam az arcokat, a folytonos kérdéseket, a tömeget.

Behúzom a fülke ajtaját, és az ablakhoz ülök. A vonat lassan elindul. Legalább az úton hazafelé egyedül leszek a gondolataimmal, senkihez sem kell szólnom. Kicsit elnyújtózom az ülésen, és próbálok végre megnyugodni.

Öt perc múlva, gőzöm sincs, honnan, mégis előkerül egy betolakodó. Feszegeti az ajtót, majd szó szerint beesik rajta. Nem hiszem el, hogy a félig üres vonaton épp ide kell ülnie. Ilyenekkel vannak tele a börtönök. Hogy van felöltözve? Mezítláb, papucsban csoszog itt nekem. Egész úton szagolhatom a büdös lábát a szűk térben. Az inge meg félig kigombolva. Gyönyörű. Nézhetem a kikandikáló, gusztustalan szőrszálait.

Most meg mit csinál? Basszus, nem hiszem el, elővett egy rohadt nagy szendvicset. Letépi róla az alufóliát, azután összegyűri, a hangjától feláll a szőr a hátamon. Jobb lett volna, ha újságpapírba csomagolja, ahogy ezek szokták. Az egész fülkét átjárja a nehéz, zsíros kolbászszag. Mindjárt felfordul a gyomrom. Külön köszönöm a MÁV-nak, hogy nem lehet lehúzni az ablakot, nemcsak meleg van, hanem most már büdös is. Még szalvétája sincs. Szerintem az ő fajtája nem is ismeri ezt a szót, a kezével törli meg zsíros száját, az ujjait meg simán a nadrágjába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mi az? Dobozos sör? Az igen! Hangos szisszenéssel kinyitja, és szürcsölve kortyolgatja. Mégse bánom, hogy nem működik az ablak, mert ha nyitva lenne, gondolkodás nélkül ki-ugranék a robogó vonatból.

Na végre, befejezte. Evett, ivott, most már remélem, alszik egyet, és nyugtom lesz. De nem. Inkább a táskájában kotorászik, a szatyrával zörög. Mi jöhet még? Rágyújt? Azon sem lepődnék meg. Hát az meg mi a franc? Könyv? Most komolyan egy könyvet vett elő? Azt gondoltam, az ilyenek nem olvasnak. Tisztára olyan, mint az én kötetem. Egy pillanatra lefagyok. Jobban megnézem a borítót. Basszus, ez az én könyvem. Ez tényleg engem olvas. Mi történik velem? Az ujjait bámulom, ahogy megérinti a lap szélét.

Hirtelen leizzadok, a torkomban dobog a szívem. Szerintem el is pirultam. Csak észre ne vegye a fotóm a hátoldalon. Miközben lapoz, alig merek levegőt venni. Ha közben felpillant, biztosan felismer. Mit mondjak neki?

Most, hogy jobban belegondolok, mikor bejött, egész udvariasan köszönt. A kalauzzal is kedves volt, még rá is mosolygott. A szendvicse meg gusztusos. Ahogy a kolbász, a paradicsom és a paprika ott lapult a két vastag kenyér között, szinte olyan, mint egy mű-alkotás. Az illatát is csak azért éreztem olyan intenzívnek, mert nem volt időm ebédelni a nagy rohanásban. És ki az az őrült, aki zárt cipőben rohasztja a lábát kánikulában? Főleg, ha ilyen ápolt körmei vannak… A kigombolt ing meg kifejezetten jól áll neki. Látszik, hogy van stílusa. Egyből láttam, hogy egy komoly ember. Mindig mondom: „Mutasd meg, mit olvasol, s megmondom, ki vagy.”

Ahogy hazaérek, azonnal megkeresem a papucsom, és felbontok egy hideg sört. Ki az, akinek nem esne jól egy ilyen fárasztó nap után? Emberek vagyunk. Csak ne lenne ez a rengeteg előítélet! Azt szeretem legjobban a világunkban, hogy olyan színes.

Megrendelhető a kereskedelmi hálózatokban

Libri

Bookline

Lira

Book24

 

Közvetlenül a szerzőtől is megvásárolható

PF Kiadó

A könyv az alábbi könyvesboltokban kapható:

Kecskeméten:

·       Libri Malom Könyvesbolt

Kecskemét, Korona utca 2. (Malom Üzletközpont, 3. emelet)

·       Líra Könyvesbolt

Kecskemét, Hornyik János körút 2.

·       Alföld Áruház – Könyvosztály

Kecskemét, Deák Ferenc tér 6. (Alföld Áruház, földszint)

 

Budapesten:

·       Libertine Könyvesbolt

Budapest V., Múzeum krt. 5.

·       Libertine Könyvesbolt

Budapest II., Lipthay u. 12.

·       Líra Fókusz Könyváruház

Budapest VII., Rákóczi út 14.

·       Írók Boltja

Budapest VI., Andrássy út 45.

 

Szegeden:

·       Libertine Könyvesbolt

Szeged, Kölcsey u. 13.

Pier Vittorio Tondelli: Külön szoba – Megjelent!

 Pier Vittorio Tondelli

Külön szoba

(Camere separate)

 

Megjelent!

Libri

Lira

 

Figura Könyvkiadó, 2026

 

Fordította: Katona-Gombos Luca

Szerkesztette: dr. Dávid Gyula

Borító- és kötésterv: Kiss Barnabás

A borító Végh Júlia Empty wall című festményének felhasználásával készült.

Fülszöveg

Leo (Tondelli alteregója) partnere, egy fiatal német zenész, Thomas elvesztésének óriási fájdalmával küszködik. Az olvasó visszaemlékezéseken keresztül ismeri meg Leo és Thomas életének különböző momentumait, akik szinte véletlenül találkoztak egy este egy párizsi buliban. Leo sikeres író, gyakran utazik konferenciákra, Milánó, Párizs, London és Firenze között ingázva él. Thomas Münchenből származik, de nemrégiben Nyugat-Berlinbe költözött. A két szerelmes gyakran találkozik Európa-szerte, együtt nyaralnak, hosszú utakra indulnak, de Leo ügyel arra, hogy mindig hagyjon magának kiutat. Kapcsolatukat pontosan leírja a regény címe: két szobában laknak, egymástól kétezer kilométerre. Így lehetőségük van arra, hogy lássák egymást, amikor akarják, de arra is, hogy visszavonuljanak magányukba, amikor szükséges.

Thomas azonban nem bírja elviselni az egyedüllétet, megismerkedik egy lánnyal, akit bevallása szerint úgy szeret, ahogy Leót is. Ennek a furcsa hármas kapcsolatnak, amely kezdetben valódi féltékenységi kríziseket ébreszt Leóban, hamarosan Thomas gyógyíthatatlan betegsége vet véget, aki alig több mint huszonöt évesen hal meg egy müncheni kórházban.

Leo, hogy megbirkózzék hatalmas fájdalmával, visszatér szülővárosába, ahol a húsvéti ünnepeket tölti. Részt vesz a nagypénteki ünnepségeken, majd elindul megkeresni első barátját, Hermannt, akit évekkel azelőtt elhagyott, kilépve a drogokból, veszekedésekből és árulásokból álló kapcsolatból.

Leo özvegynek érzi magát, örökre megfosztva a szerelemtől. Egy egyesült államokbeli útja során először hajlandó fizetni azért, hogy élvezze a világ örömeit.

A regény végén Leo Kanadába indul, ahol konferenciát tart Jack Kerouacról. Az utolsó sorokban olvashatjuk, hogy Leónak gyógyíthatatlan betegsége van (a regény írásának idején Tondelli AIDS-ben szenvedett).

A könyv mindenekelőtt a szeretetről, az Én kutatásáról és újjáépítéséről való elmélkedés is: milyen, amikor ez a szeretet hiányzik, és minden összeomlani látszik. Már a harmadik oldalon megjelenik ez a hiány: Thomas már nem él, meghalt AIDS-ben, Leo pedig, bár túléli ezt az űrt, még magányosabbnak érzi magát.

A könyvből Léa Seydoux főszereplésével Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Csontok meg minden) készít játékfilmet.

Beleolvasó

 

Leo három hétig marad New Yorkban. Egy kislakásban él a Fifth Avenue-n, a Kilencvenkettedik környékén. Reggelente a Central Parkban sétálgat vagy biciklit bérel, vagy kölcsönkéri valamelyik srácét és versenyre hívja őket. Délutánonként alszik, olvas, tanul, esténként pedig egy kicsit európai nagyvilági életet él: néhány olasz levelezőtárs, egy csapat irodalomtanár a Columbia Universityről. Éjszaka lemegy a Village-be vagy a St. Mark’s Place-be és jó pár sört magába dönt a kocsmákban. Videókat néz, vagy transzvesztita csoportok előadásait, senkihez nem szól, csak a bárpultosokhoz, akiket lenyűgöz az olasz akcentusa, és ezért még romlatlannak és egészségesnek tartják. A fejében akár egy teljes órán keresztül is jegyzetel, vagy még tovább, elképzeli, milyen lehet az élete annak a bizonyos embernek, akihez vonzódik, vajon mi lehet a foglalkozása, milyen szexpózt kedvelhet. De ezek mind butaságok, és a legmeghatározóbb érzése az, hogy húszévesen kellett volna New Yorkba jönnie, rengeteg energiával, még ép gyomorral és hajlandósággal arra, hogy reggelig bulizzon.

Úgy dönt, hazatér Milánóba. Néhány órával az indulás előtt megérzése támad. Egy kép, ami idegesíti és zavarja. Ugyanaznap reggel a kukába dobott egy pár régi, fekete Paraboot cipőt, amit Párizsban vett. Egész egyszerűen azért, mert meg akart szabadulni minden többletsúlytól, és a pár viharvert cipő volt az első, ami szembeötlött. Nem is gondolt rá többet, egészen addig, amíg a portás nem értesítette a szobatelefonon keresztül, hogy a taxija készen áll, és amíg ellenőrizte, hogy elzárta-e a gázt, a vizet, becsukta-e az ablakokat, lekukucskált a belső kertbe, és meglátta a takarítófiút, ahogy egy hatalmas konténerbe önti a kukászsákok tartalmát. Bár a tizedik emeleten volt, tisztán ki tudta venni, ahogy a cipője a szemét közé esik, kivillan egy pillanatra, aztán eltemeti egy újabb adag, majd elviszi egy kis furgon.

Szorongva érkezett a terminálba. Úgy képzelte, tele lesz a gép, és az utasfelvételi pulton ezt meg is erősítették. Nem tudott a kijáratok melletti helyet szerezni, ahol kinyújthatta volna a lábát, csak a folyosó mellett talált helyet. Amíg várakozott, meglátott úgy harminc kislányt, és bízott benne, hogy nem ugyanarra a járatra várnak. Egy toszkán társaságot is észrevett, és itt is reménykedett, hogy másik légitársasággal utaznak, de egy órával később mind együtt ültek a repülőgép belsejében.

Míg a csomagjait rendezgette, egy nagyon magas, sötétkék zakós férfi, ritkás, ősz hajjal és pirospozsgás, foltos arccal, kétségtelenül jóképű férfi és nagyon igényes is – hatalmas aranygyűrűt viselt a kisujján, gyöngyszínű selyem nyakkendőt és egy legalább harmincéves Rolexet –, éppen Leo előtt foglalt helyet. Amint felszálltak, a férfi egy hirtelen mozdulattal hátradöntötte az ülését. Leo, aki a termete miatt nehezen fért el, telibe kapta az ütést, és szitkozódni kezdett. Odahívta a stewardesst és megkérte, szóljon az előtte ülőnek, hogy nem hajthatja hátra a támlát, mert így nem tudja hova tenni a lábát. A stewardess beszélt a férfival, és utóbbi bocsánatot kért tőle, majd megkérdezte, milyen magas. Leo kedvesen válaszolt. A szemébe nézett. Úgy gondolta, nem lehetett több hatvan évesnél.

Néhány percig beszélgettek, Leo óvatosabban, a másik égető szükségben, hogy válthasson valakivel pár szót. A téma a magasságuk volt, a kényelmetlenségek, amelyeket ez okozott, hogy milyen nehéz megfelelő ágyat találni a szállodákban és főleg megfelelő ülést a repülőkön. De Leo tudta, hogy van itt más is. Minden másodpercben azt várta, mikor kerül elő. Néhány perc után történt meg, miközben Leo az elsőt kortyolgatta a gin-tonikok megszakítatlan sorából, amelyet a leszállásig elpusztított.

A férfi ezt mondta, szó szerint, anélkül, hogy a beszélgetés akár csak távolról is érintette volna ezt a kegyetlen és különös témát. Így szólt:

– A fiamat hozom magammal, ott lent.

És ökölbe szorított jobb keze mutatóujjával a padló felé bökött. Leo majd’ elájult, mert rögtön megértette. Sőt, magában azt mondta: Aha, hát erről van szó.

 – A halott fiam van a raktérben – kezdte újra a férfi, és kétségbeesett tekintettel bámult rá. – Azért jöttem, hogy hazahozzam.

A motor tompa zúgása mély zümmögésként hatolt be az utastérbe. A férfi sírt és az arcát törölgette egy fehér zsebkendővel. Leo képtelen volt bármit mondani, néha annyit motyogott:

– Ez szörnyű, nem akarom elhinni.

A férfi meg se hallotta. Tovább mesélt a fiáról, akinek a szenvedését végig kellett néznie az utolsó hónapban. Elmondta, hogy minisztériumi tisztviselő volt, ötven éves, és a rák mindössze három hónap alatt elvitte. Leo alig állt a lábán. Folyamatosan az utaskísérőt hívogatta, gin-tonikot rendelt, egyik cigarettát szívta a másik után, és remélte, hogy elég hamar lerészegedik, hogy az álmosságtól és fáradtságtól kimerülten az ülésébe dől, de minden hiába. A férfi tökéletesen illedelmesen és visszafogottan könnyezett, és Leónak is kedve támadt sírni. A gondolat, hogy tizenkétezer méter magasan repülve a lába alatt egy koporsó feküdjön egy holttesttel, teljesen padlóra küldte. Majdnem elengedte magát, de tudta, hogy semmi haszna nem lenne: a repülő nem váltott volna irányt, nem rakták volna ki, nem nyomták volna tele nyugtatóval és nem ültették volna át az első osztály fotelágyaiba. Így tartotta magát, remélve, hogy az öreg előbb összeomlik. De az öreg egy nyugdíjas tábornok volt, nyolcvankét éves, és könnyen talpon maradt. Azt mondta:

– Maga házas? Akkor soha ne nemzzen gyereket. Nem értheti, milyen fájdalom ez. Az ember az életét is odaadná, csak ne jusson el eddig. Én nem hiszek Istenben, de esküszöm magának, hajlandó lettem volna alkut kötni vele: én és a feleségem cserébe ennek a fiúnak az életéért.

Leo továbbra is hallgatott, inkább hagyta kitombolni magát. Néha kénytelenek voltak visszaülni az üléseikbe, mert az iskoláslányok egymást kergették. A toszkánok a repülő végében énekeltek és nevettek. Pezsgőt bontottak. Ők ketten ösztönösen odafordították a fejüket a pukkanásra, aztán folytatták a beszélgetést, mintha egyszerűen egy dongót láttak volna arra repülni.

– Nyolcvankét éves vagyok, és soha egyetlen cigarettát nem szívtam el életemben. Soha nem ittam alkoholt, mindig egészséges életmódot éltem, bár Európában, az Egyesült Államokban és Brazíliában is szolgáltam. Mindig teniszeztem és sportoltam. És mire volt jó mindez? Hogy egy nap magammal hozzam a fiam odalent. Erre volt jó.

Leo megérintette a karját, de nem nézett a szemébe. Érezte magán a tekintetét, tágra nyílt, vörös, könnyekkel és rettenettel teli szemét. Thomas apjára gondolt, és Thomasra, természetesen. És amikor az öreg, aki ilyen atletikus, ilyen egészséges, ilyen robusztus, végre kimerülten az ülésre rogyott és zsebkendőt szorított a szemére, elmehetett a toalettre megmosni az arcát és kisírni magát. Ivott még, megpróbált enni valamit, ledöntött néhány doboz sört, és végre egy kicsit jobban érezte magát. Becsukta a szemét, de nem tudott elaludni. A repülőn filmet vetítettek, sötét volt, de vele szemben ott volt a férfi tarkója hófehér hajával és rózsaszín szeplőivel. Meg akarta simogatni, mondani neki valamit. De dühös is volt. A férfi, aki soha nem ivott és nem dohányzott, azért tartotta magát karban, hogy eltemethesse a fiát. A természetellenes ebben az egészben nem a fiatalabb férfi halála volt, sokkal inkább az idősebb erőltetett túlélése. És akkor arra gondolt, hogy bizonyos értelemben ő is eltemette Thomast. És hogy az öreg és ő is gyilkosok voltak, akik valamilyen módon a végsőkig kontrollálták annak az embernek az életét, akit a legjobban szerettek. Amíg a sírgödörbe nem tették az általuk kreált testet.

És akkor Leo megérzi, hogy a szado-mazochizmusra való igény nem egy idegen impulzus, hanem a perverzió legtisztább formája, amit valaha átélt, és a legőszintébb is. Mert ő a kínzó, és ő az áldozata is az elnyomónak, aki az ő nevét viseli. Hermann, Thomas és bárki más csak eszközei a gyötrelemnek, amelyben önmagát részesíti, amióta csak az eszét tudja: vagyis hogy az igénynek, hogy megsemmisüljön és meghaljon. Az ő boldogság és szerelem iránti igénye megölte a többieket, ő nem volt képes sem magában tartani, sem eltéríteni, sem ügyesen terelgetni. Thomasszal nemcsak a szerelme halt meg, hanem az ő személyes szerelmi stratégiája. Ami most rá vár, az nem több egy erkölcsös kurvapecér életénél. Konkrét szükségletek kielégítése, amit csak idegenekkel képes megélni.

Az álmos utastér sötétjében az iskoláslányok összegömbölyödve alszanak az ülésükön, a turistacsoport részegen motyog, a fehér szervizlámpák csak két álmatlan, fájdalmas alakot világítanak meg. Két férfi, akinek a fájdalma olyan természetesen abszurd, hogy egyetlen szó sem képes ezt leírni, sőt, ha megpróbálnánk, a használható kifejezések ellentmondásnak tűnnének. A repülőgépen, a régi kontinens nyomain egy „árva apa” és egy „özvegy szerető” utaznak. És ha Leónak meg kéne mondania, mi lesz a gép sorsa, arra se merne fogadni, hogy földet fog érni valahol. Mert holttesteikkel a talpuk alatt mind az öreg, mind a fiatal afelé a hűs hely felé igyekszik, ahonnan az élet csupán űrnek tűnik, amelyet egy örökre elrontott és elveszett paradicsom hagy maga után.

 

 

Megvásárolható a kereskedelmi hálózatokban: 

Lira

Libri

Bookline

Book24

Megjelent! Judy Thorne: A lányok nem káromkodnak

Napokban megjelent Judy Thorne legújabb regénye a Lányok nem káromkodnak címmel. A könyvet e-book formátumban lehet megvásárolni az alábbi linkeken.

MEGJELENT

Judy Thoorne

Lányok nem káromkodnak

Tartalom

A 2020-as években fiatal nőnek lenni kimerítő. A folyamatos krízisek, a pénzügyi bizonytalanság és a társadalmi elvárások között a huszonéves Pandora egyre kevésbé tudja, hogyan kellene „normálisan” élni. Pedig valahol mélyen ő is ugyanarra vágyik, mint mindenki más: szeretetre, biztonságra és arra, hogy végre ne csak túlélje a mindennapokat.

Miközben próbálja kitalálni, mit is jelent a „rendes felnőtt élet”, inkább csak a laptopja előtt ül a kedvenc kopott melegítőnadrágjában, és olyan emberek életét nézegeti az interneten, akiknek látszólag minden sikerül.

De hogyan legyen boldog, miközben a világ körülötte porig ég?

A lányok nem káromkodnak szókimondó generációs regény szorongásról, nőiségről, kiégésről és arról, hogyan próbálunk embernek maradni egy széteső világban.

RENDELHETŐ

EBOOK

DiBook

Lira

Libri

Bookline

Újabb narancsok gurulnak el – Június 6-án megjelent Mohácsi Balázs regénye!

 Mohácsi Balázs

Újabb narancsok gurulnak el

 

Megjelent június 6-án!

Prae Kiadó

Prae Kiadó, 2026

Szerkesztette: Péczely Dóra

Olvasószerkesztő: L. Varga Péter

A borítótervet Schuller Mária és Mohácsi Balázs kollázsának felhasználásával Szabó Imola Julianna készítette.

Dedikálás az Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty téren

Helyszín: a Prae Kiadó 74. sz. standja

Időpont: 2026. június 13. 17 óra

A regényről

Az Újabb narancsok gurulnak el egy költő íróvá válásának története. Fejlődésregény, amely a személyes létezés és a kulturális hagyomány szövevényének szétszálazására vállalkozik: mi történik, ha az apa halála után érvényét veszti egy már lezárt verseskötet? Mi marad az apa, és mi a versek helyén? Kitölthető-e a hiány, ha sem a kötet nem írható újra, sem az apa nem kelthető életre? Művelhető-e a szőlő az apa helyett, és munkára fogható-e az irodalom a jelentésüket vesztett szavak helyén?

Apák és mesterek, követendő és kikezdett hagyományok története rajzolódik ki Mohácsi Balázs első regényében, amely olyan, mint egy anatómiai bábu: láthatóvá válik benne minden szerv, ér, idegpálya és izom, ami működteti az emberi testet – csak az identitást adó „felszín” hiányzik.

Az Újabb narancsok gurulnak el az érvényét vesztett kézirat és a lezárult életszakaszok romjain kinövő avantgárd kísérlet. Műfajtalankodása – vers és próza, novella és esszé, írói program és kutatási terv, szonettszerkezet és lexikonregény, autofikció és családtörténet, kollázs és tipográfiai játék – olyan organizmust alkot, amely a mű helyébe lép: a bábu groteszk gólemként életre kel.

 

Milbacher Róbert

 

A szerzőről

A portrét Hock Zoltán készítette.

 

Mohácsi Balázs (1990) költő, kritikus, irodalomtörténész, Pécsett él. Előző kötete: Hungária út, hazafelé (Jelenkor, 2018)

 

Részlet a kötetből

Annyi próbálkozás után egyértelmű: annak kell lennie az első mondatomnak, hogy. Hogy megadta az élet ma dél körül. Hogyan fogom elfelejteni a szagot. A látványt. Meg tudom-e. El tudom-e. Mit nem fogok megírni. Mit nem szabad. Mit másképp. Anyám azt fogja mondani, ezt nem szabad. Anyám veszekedni fog velem, miután elolvassa, hogy ezt nem lett volna szabad. Hogyan fogom tudni elmagyarázni neki, hogy mi mást, ha nem ezt. Vagy – ha és amennyiben elhiszem, komolyan gondolom, ezt magam sem tudom még – hogy ez terápiás írás lenne. Mindenesetre hangsúlyozni a sorsközösséget: nem veled, vele, veletek, velük vagyok indiszkrét, hanem magammal is, tehát magunkkal. Mindannyiunkkal. Cioran szerint „Az őszinteség fényűzését csak az az író engedheti meg magának, akinek nincs közössége. Senkihez sem szól, legfeljebb önmagához.” Vagy Michal Habajtól emeljek ki patetikus idézetet? „A billentyűzetem fölé hajolva / Őriztelek”? (Mottóügyek.) Lehet, hogy inkább térjünk vissza oda, hogy mi mást, ha nem ezt. Kicsit később, sokadik gondolatként az is eszembe jutott, mi lesz a címmel. Maradhat-e a cím, hogy a cím az marad-e, aminek szántam, nem lesz-e, nem válik-e félreérthetővé? Még később az válik kérdéssé, milyen címmel, melyikkel? És mi lesz az anyaggal? A versekkel, a szöveggel, a salakkal és a testtel? És te nem jössz közelebb, csak épp annyira, amennyire távolodsz. És valaki hazafelé vándorol, fájlokat rak a számítógépbe, akár virágokat a vázába. És valaki idéznivaló sorokat keres egy vastag verseskötetben.

A hátamon fekszem, a plafont nézem, a sarokban egy inváziós katica mászkál jobbra-balra, előre-hátra. Egy argentin zenekar kislemezét hallgatom, ami pár napja eszembe jutott a semmiből, valamikor 2016-ban találtam rájuk a YouTube-on, akkor néhány hétig sokat hallgattam a lemezeiket, ez volt a kedvencem, pedig kék a borítója. Ez a fiú megölt egy motoros rendőrt. A Wikipédia-oldaluk szerint a Pixies, a Ramones, a Weezer, a Sonic Youth és a The Velvet Underground voltak rájuk hatással, ezeket én is bírom.

 

Amikor délelőtt 10 körül elkezdett a létrán mászni, nem tudta, mi vár rá. Azzal a szomorú ténnyel, hogy testileg aligha van felkészülve a feladatra, nem volt idő törődni, hiszen két alternatíva jöhetett volna még szóba: (1) a hatvanéves anyja mászik be helyette, vagy (2) a késlekedést vállalva kerítenek egy vadidegent, aki – miért is? – bemászik helyettük. Egyiknek kevesebb realitása volt a másiknál.

Miután átmászott a kerítésen, az anyja követni akarta, mondta neki, hogy hatvanéves, nyugodjon le, aztán rájöttek, hogy az autóbeálló kapuja egyébként is nyitva van, neki is fölösleges volt tornásznia. Ezen felbuzdulva beszaladt az udvarba, és megnézte a bejárati ajtót, de az zárva volt. Hiába lett volna náluk kulcs, bent teljesen keresztbe fordítva a zárban volt a másik, esélyük se lett volna. (A bejárati ajtó üvegének betörése és a kulcs elfordítása egyáltalán fel sem merült, bár utólag úgy emlékszik, eszébe jutott végső megoldásként.) Édesanyja hátraszaladt a régi darálóhoz, s már hozta is a jó három-négy méteres padláslétrát, hogy azon fognak bemászni valamelyik első ablaknál, ahol ilyenkor, nyáridőben csak szúnyogháló van. Az első szobába akartak bemászni, a ritkán használt tisztaszobába, de a leeresztett redőnyt nem sikerült eléggé felnyomni, esélytelennek tűnt, hogy beférne a legfeljebb 30x30-as nyíláson. Átmentek a szomszéd szobához, ott szerencsére jobban fel lehetett nyomni a redőnyt. Letámasztották a létrát, és elkezdett rajta mászni, ahogy egy harmincéves, száznegyven kilós, fájós hátú irodalmár, aki utoljára a gimnáziumi tornaórán végzett valamelyest hasonló mutatványt.

Amikor az ablakhoz ért a kerítéstől induló hosszú létra enyhe emelkedőjén, megnézte, hogy ő még valamennyivel feljebb tudja-e esetleg nyomni a redőnyt, mint a földön álló anyja. Engedett még valamicskét, nem szorult, mint a másik szobáé. Bedugta a fejét. Utólag tudja csak azt mondani, hogy nem erre számított. Valójában nem számított semmire, vagy ha mégis, mostanra az már teljesen világosan nettó ökörség volt, teljesen naiv, teljesen ártatlan elképzelés. A pillanat hevében természetesen azzal volt elfoglalva, hogy a testét átjuttassa az ablaknyíláson, bemásszon a hőtárolós kályhára, és onnan lejusson a padlóra, majd kinyissa az anyjának a bejárati ajtót.

Utólag azt kell mondanom, lassan kezdett összeállni a kép. Mire a félhomályhoz hozzászokott a szeme, más érzékei már régen árulkodtak. Az abszurd pózban felmért szituáció lehetetlenné tette, hogy lefagyjon, jut eszembe, amit később ő is megjegyzett, attól tartok, némiképp önvállveregető hangnemben, nem tudom eldönteni, privát traumát vagy hőstettet mesélt-e, amikor a történetét rekapitulálta. A szoba jelzőkkel alig illethető állapotban volt, és a padlón a szétgurult test, amit a harminc éve alatt még sosem látott így, és ahogy talán az anyja se.

– Szia, mama!

– Te vagy az, kisfiam? Be tudsz mászni?

– Itt meg mi történt, mama?

– Elestem. Be tudsz mászni?

– Meglátjuk.

Párbeszédük hosszasan kommentálható lenne. Mamácska gyenge hangja, például, amit a műfogsor nélküli beesett száj hangtere tovább torzított. Tartalmilag természetesen a hiányok meghatározók. Elbeszéltek a helyzet fölött. Ő a párkányon mászott. Mamácska a földön feküdt. Gyalázatos dolog az emberi elme, amiért oda nem illő dolgokat juttat az ember eszébe. Most már ki nem kaparhatom a fejemből, hogy a helyzetét ne egy Lovasi-idézettel illusztráljam. De hát az jutott eszembe, hogy ott nyomult, mint töltőcsőn a hurka, nyomakodott előre az ablaknyílásban, fejjel előre mamácska hálószobájába.

Hátával sikerült feljebb nyomnia a redőnyt, a felsőteste már a szobában volt. A hőtárolós kályhára támaszkodott a baljával, a jobbjával pedig rendezni kezdte a dolgokat. Ébresztőórát, gyógyszereket tolt arrébb, vagy söpört le, mamácska szemüvegét jobb megoldás híján eldobta messzire az átellenes sarokba, ahol remélhetőleg addig nem taposnak rá, amíg fel nem veszik.

Próbálta kitalálni, a kályha után hol tudna megtámaszkodni, hogyha a jobb kézre eső ágy messze. Az ágy melletti puff mélyen volt, de vele szemben, úgyhogy nem volt más megoldás. Utólag nem igazán tudja sem elképzelni, sem elmondani, miként sikerülhetett, jó lenne, ha láthatnánk kívülről, hogyan zajlott. Mindenesetre miután már be tudta maga után húzni a térdét is a kályhára, ismét az öntetszelgés: gyerekjáték volt, legalábbis az emlékezete ekkortól nem őriz különösebb fizikai akadályokat. Azért persze próbált odafigyelni, hova lép a szobában, ahol semmi sem úgy volt, ahogyan lenni szokott, ahogyan lennie kellett volna.

– Emelj föl, tegyél fel az ágyra!

Nem felelhetett őszintén mamácska kérésére, mert (1) cselekednie kellett, és mert (2) nem léteztek – ahogy most se léteznek – a helyzetre reális mondatok. Most is rébuszokban beszélek, jut eszembe, miközben ef Zámbó István azt énekli, ♫na ne / na ne / na ne hülyéskedj / velem♫. Nem kizárt, hogy delfinizálom a történetet, amiről a fogalom etimológiájának áttételén keresztül eszembe jut a The Musketeers, a sorozat, amit éppen újranézek. Rekonstruálhatatlan a szétvillázó gondolatok ágrajza.

– Mindjárt jövök, mama, addig ne menj sehová.

Nem tudjuk utólag, hogy véletlenül mondta így, vagy tisztában volt az iróniával. Vagy nem így mondta. Vagy talán egyáltalán nem ilyesmit mondott neki, csak utóbb jutott eszébe, hogy ezt kellett volna, vagy ezt mondhatta volna. Vagy talán csak az írás, a történetmesélés hozta ki most, poentírozni. Mindenesetre mondott valamit a nagyanyjának, amivel a tudtára kívánta hozni, hogy segíteni fog, fognak, de előbb más dolga van. Átszaladt a lakáson, és kinyitotta a bejárati ajtót. Nem értette, anyja miért nem áll még az ajtóban. Neki akadálypályán kellett átjutnia. Miután bemászott a szobába, át kellett másznia a fotelon és az asztalon. Arrébb kellett tolnia a ruhaszárítót és mamácska járókeretét, csak utána tudta kinyitni a hálószoba ajtaját, hogy aztán átmehessen a lakáson, az étkező-nappalin és az előszoba-gangon.

 

Megvásárolható a kiadó webáruházában

Prae Kiadó