Doszpot Péter eseteiből Szlavicsek Judit írt letehetetlen krimit valóság és fikció határán

 Szlavicsek Judit:

Doszpot nyomoz

„A legbonyolultabb dolgok szeretnek a pillanat törtrésze alatt megoldódni, még ha ez nem mindig tetszik is az embernek.”

Az ország legnépszerűbb krimiírója az egykor leghíresebb nyomozó történetéből formált letehetetlen krimit

Megjelenés: november 19.
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 360 oldal

Leírás

Egy regény, amilyet még nem olvastál.

Sosem látott bravúr, hogy az ország talán legnépszerűbb krimiírója, a Kardos Júlia-krimik és a Viharcsapda szerzője az 90-es évek emblematikus sztárnyomozójának alakja és esetei köré fonjon fordulatos bűnügyi történetet. Judit és Péter több mint ötven órán át beszélgettek az említett viharos időszak megpróbáltatásairól: megelevenedtek az olyan – ma már a magyar kriminalisztika történetének részeként kezelt – esetek, mint a bolti sorozatgyilkos véres ámokfutása, vagy épp a Fenyő János ellen elkövetett merénylet, de ezen túl valami más is. Annak, aki nem élt az 1990-es évek Budapestjén, ma már alighanem elképzelhetetlen, hogy ez a többnyire békés város forrongó katlanként létezett, a számos gyilkossági ügyet pedig egy különös hatékonysággal dolgozó életvédelmi csoport vizsgálta, élén a valaha volt legfiatalabb főnyomozóval.

Doszpot Péterre sokan emlékeznek: látták a tévében, emblematikus fekete bőrdzsekijében, ahogy tetthelyeken irányítja az embereit, majd nyilatkozik a kamerák előtt. Magabiztos volt, erőtől duzzadó, aki tudta, mit csinál, emiatt a tévénéző hitte, hogy csapatával megoldja a hírműsorokat megtöltő borzalmas ügyeket. De mit élt meg Doszpot Péter a lelke mélyén? Miként irányította a nyomozást? Milyen bajtársakkal dolgozott együtt, és miként göngyölítette fel egy-egy ügy szálait?

Szlavicsek Judit a tőle megszokott megunhatatlan stílusban, a valóságot és a fikciót vegyítve remekbeszabott krimiben meséli el ennek a mára már legendás korszaknak, és ikonikus rendőri vezetőnek a történetét, melyből az idei ősz legegyedibb, és legizgalmasabb olvasmánya kerekedik.

Egy krimi, ami több annál, és amit egyszerűen mindenkinek olvasnia kell. Ha élt a 90-es években azért, ha nem, akkor pedig azért.

Fülszöveg

Budapest, a sötét 90-es évek végén.

Tombol az erőszak mindenhol.

Doszpot Péter, a BRFK valaha volt legfiatalabb gyilkossági főzsaruja épp egy budai villához száguld: egy húszéves lány megölését jelentették. Az utóbbi hónapok brutális alvilági leszámolásai után egy számukra hétköznapi eset kinyomozása vár rájuk. Csakhogy a gyilkost minden erőfeszítésük ellenére sem sikerül azonosítani.

Egy évvel később egy véletlen találkozás egy tihanyi étteremben ismét lendületbe hozza az eseményeket, de eközben Budapesten már egy újfajta félelem tartja rettegésben az embereket: egy sorozatgyilkos mészárol le gyanútlan boltosokat kegyetlenül, gyakran fillérekért.

Miközben Doszpot és csapata versenyt fut az idővel, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságokat, a fiatal lány megölése sem hagyja nyugodni, ráadásul az ügyben egyre nyugtalanítóbb részletekre derül fény.

Szlavicsek Judit pattanásig feszült regénye Doszpot Péter, volt gyilkossági zsaru több mint ötvenórányi mélyinterjún rögzített visszaemlékezésein és korabeli napilapok újságcikkein alapul, a legizgalmasabb krimik eszköztárával vegyítve. A könyv ott lebeg valahol az írói képzelet és egy legendás bűnügyi korszak rögvalójának határán, de semmi kedve tartozni egyik világhoz sem.

Ez a történet ötven százalék valóság és ötven százalék fikció – de 100% Doszpot.

A szerzőkről

Doszpot Péter előbb a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Osztályának csoportvezetője, majd a BRFK Életvédelmi Alosztályának vezetője lett, utóbbit mindösszesen 32 évesen sikerült elérnie. Nevéhez számtalan legendás gyilkossági ügy kapcsolódik. 1998-ban az Év rendőre lett Budapesten. 2001-ben szerelt le, alezredesi rendfokozatban.

Szlavicsek Judit a Pécsi Tudományegyetemen diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon. Szakdolgozatát a krimi és szépirodalom kapcsolatáról írta. Később elvégezte a jogi egyetemet is, és jogászként dolgozott. Napjaink egyik legnépszerűbb krimiírója, a Balatoni krimik-sorozatának mindegyik része a sikerlisták élén nyitott.

Részlet a kötetből

„Kemény a padló – felébreszti, ahogy a csípőjét nyomja.

Lehúzza a cipzárt a hálózsákon, hanyatt fordul, és hosszan kifújja a levegőt. Épp együtt vele. Vagyis a géppel – most ő szabja meg, hogy a lánya mikor kap levegőt. Percenként tizenhatszor. Így állították be a gépet.

Szóval, fekszik ott a kórházi ágy mellett a földön, a mennyezetet bámulja a monitor kékes fényétől derengő kórteremben, és most együtt lélegeznek. Beszív-kifúj, beszív-kifúj. Nekem megy, menjen neked is, kicsi szívem! – gondolja, és érzi, hogy mindjárt elbőgi magát.

Menjen neked is, életem.

Az egy héttel korábbi nap jut eszébe, amikor az orvos megmondta, hogy a hároméves ikerlányaik közül az egyiket, Ziát lélegeztetőgépre kell tenni, hogy meg tudják menteni. Fertőzés, tüdőgyulladás, életveszély… Hogyhogy megmenteni? Mégis, mi ez az egész? Hogy kerültünk ide, miért van ez – mégis, hogy a francba jutottunk el idáig, hogy erre kellett rábólintanom? Mégis, mi történt az életünkkel?

Akkor nem tudta leállítani a fejében pörgő kérdéseket, és akkor bőgött is, igen.

– Minden rendben van, Doszpot úr? – kérdezte a taxis a visszapillantó tükörbe pillantva, ő meg visszanézett rá, megtörölte az orrát a keze fejével, és bólintott.

– Akkor én nem szólok egy szót se Doszpot úr, jó?

Valami olyasmit felelhetett rá, hogy maga az én emberem, de nincs meg az egész tisztán. És csak mikor kiszállt a házuk előtt, jött rá, hogy nem is mondta meg neki a címét.

Mert nem is kellett, mert ez ilyen.

Mert ő, akit úgy hívnak, Doszpot Péter, húzza maga után a múltját, az jön utána oda is: egy taxiba, ahol üvöltve sír egy vadidegen férfi előtt, aki simán tudja, hogy hívják, és még azt is, hogy hova kell őt vinnie. Csak arról nincs fogalma, ki ő valójában. Doszpot elhúzza a száját és becsukja a szemét. Bárcsak ő legalább tudhatná. Most például csak egy apa, aki egy hete azért sírt a taxiban, hogy mire odahaza belép az ajtón, már elég erős legyen ahhoz, hogy a felesége és a két másik lánya – Zia ikertestvére, Zoé, és a nővérük, Hanna – belé kapaszkodhassanak.

Fekszik a földön, és érzi, ahogy az izmok a hátában lassan fájdalmas kötegekbe merevednek. Most nem mozdul, és nézi a semmit a plafonon. Egy ideig még kényszeríti magát, hogy egyszerre vegye a levegőt a lányával, aztán sóhajt egyet, és lekapcsolódik a ritmusról, amit a gép diktál. Túl hosszú, túl egyenletes, egyszerűen túl nyugodt ahhoz, hogy most így tudjon lélegezni.

Bíp-bíp-bíp-bíp-bíp.

Az első pillanattól fogva retteg a monitor hangjától. Az jó, ha egyenletes. De mi van, ha nem? Ha belódul: bíbíbíbíbíbíbíííííí, és abba sem hagyja, vagy épp ellenkezőleg, mi van, ha egyszer csak…

Nyel egyet és megrázza a fejét – keményen koppan a padlón a koponyája, ő pedig megretten, mi van, ha felébred a zajra? Bassza meg. Hülye vagyok – gondolja. A lányom alszik. És amíg a gépek, az orvosok és a testébe áramló szerek úgy akarják, aludni is fog.

Most újra behunyja a szemét, és maga elé képzeli az arcát, de nem kel fel, hogy megnézze. Így nem kell látnia a kék és a fehér csövet, ami egész a szájáig kanyarog, hogy ott aztán elvesszen benne, a ragtapaszt az orra körül, amivel a szondát rögzítették, nem kell látnia a branült a karjában, a tappancsokat a mellkasán, nem kell látnia, hogy nem mozdul, most gondolhat rá úgy, amilyen ő valójában.

Vajon álmodik? Érez, vagy gondol valamit? Vajon fél? Hagyd már abba, figyelmezteti magát, és újra megrázza a fejét, hátha az segít kizökkennie a kilátástalan spirálból. Felül, kikászálódik a hálózsákból, és az ablakhoz megy.

Hajnalodik, de még nem mozdul semmi odakinn, csak ő virraszt, és persze a nővérek a folyosón – szinte látja maga előtt, ahogy valamelyikük felnéz az előtte tornyosuló kórlapokból és a képernyőre pillant: a szobájuk a 04-es kocka, a jobb szélső a második sorban, na, megint nem tud szegény aludni, gondolja épp talán a nővér, ahogy látja a kórterem ajtaja fölé szerelt kamera képén, hogy az ablaknál áll, aztán már hajol is megint a papírmunka fölé.

Doszpot meg újra a gondolataiba menekül. Mióta benn vannak a kórházban, ez az egyetlen, ami működik, ha úgy érzi, megőrül. Annyiféle film pergett már le előtte az utóbbi néhány éjszakán, hogy maga is meglepődött. Mert annyira régen volt ez az egész, de tényleg. És most mégis éles a kép, vagy legalábbis jóval élesebb, mint gondolta. Ilyenkor furcsa filmeket néz, olyanokat, amiknek ő maga a szereplője. Miközben nézi, érzi, hogy melege van és csorog az izzadtság végig a hátán, látja, hogy nagy a forgalom körülöttük, hallja, ahogy a rakparton hosszan dudál egy autó, most is az agyában lüktet az ezernyi infó, amiből azonnal össze kéne állnia egy képnek – most is érzi, hogy fél.

Ebben a ma hajnali filmben újra egy autó hátsó ülésén ül épp úgy, mint egy héttel ezelőtt. Ezerkilencszázkilencvenkettő nyarán járunk, és ő nem több, mint harminc. A férfi pedig, aki az első ülésen ül, ezúttal nem egy taxisofőr, viszont ő is tudja a nevét. Legalábbis azt hiszi. De amikor hátrafordul és a szemébe néz, pontosan lehet tudni, hogy többé már nem hisz neki.

– Oké, lebuktam, zsaru vagyok – mondja Doszpot a legkézenfekvőbbet és egyben a legbiztonságosabbat. Rendőrt ölni hülyeség, ezt minden bűnöző tudja – ugye, tudja? Ebben a pillanatban csak remélni lehet.

– Átbasztál, Péter – feleli az, és Doszpot szinte fájdalmat lát a szemében: kedvelte őt.

Azt hitte, barátok – szinte már barátok. És hogy majd együtt üzletelnek. Lassan bólint, és közben azon filózik, hogy most mi lesz. Kiviszik a városból? Vagy elintézik itt, és aztán valahol beledobják a Dunába, majd egyszerűen tovább hajtanak? Esetleg csak megverik, és ennyi?

Anélkül, hogy a fejét elfordítaná, figyeli az útvonalat, és igyekszik minél több információt rögzíteni, hogy majd segíthessen a többieknek rátalálni. Nem mintha esélye lenne bármilyen formában is kapcsolatba lépni velük. Azt persze akkor, ott, az autó hátsó ülésén ülve még nem tudja, hogy a fedett autója rendszámát épp aznap reggel kérdezte le valaki, és hogy az erre kiadott figyelés miatt odabenn mostanra már tudják, hogy bajban van.

Akkor és ott csak csurog az izzadtság végig a hátán, és nem tudhatja, hogy mi lesz vele. Nem tudhatja, hogy a férfi – aki egészen addig a barátjának hitte – néhány perccel később kap majd egy hívást, és hogy ezután egyszer csak lehúzódnak az út szélére, és kiteszik őt, mintha semmi sem történt volna. Ahogy azt sem tudja akkor még, hogy ez a férfi aztán évekig minden újévkor felhívja majd, hogy boldog új évet kívánjon neki.

– És hogy vagy? – kérdezi ilyenkor azon az alig érthető törtmagyaron, amit használ, Doszpot meg rávágja, hogy kösz, jól, aztán bontja a vonalat, és újabb egy évig nem gondol rá, mert egy ideje már nem gondol arra, ami azelőtt volt.

Aztán ez a film hirtelen kifut, ő meg elfordul az ablaktól, és végre erőt vesz magán, hogy a lányára nézzen. Mellbe vágja, hogy milyen gyönyörű, ahogy ott alszik – még így is, istenem.

A gyerekek.

Egyet nem lehetett megszokni sosem: ha gyereket öltek meg. És a szülők. A fájdalom – nézni őket, ahogy szépen lassan sorvadnak a gyásszal együtt. És ha még választ sem tudtak adni nekik? Ha legalább annyival sem tudtak enyhíteni a kínjaikon, hogy megmondják nekik, hogy ki? És azt, hogy miért?

Nézi a lányát, és megint emlékezik. Indul a film odabenn: most kilencvenhat tele, ő frissen kinevezett gyilkossági vezető, tele lelkesedéssel és kételyekkel. Itt, ebben a filmben is egy lány szerepel, nem kicsi, már majdnem felnőtt, de ő is annyira gyönyörű, annyira ártatlan – most újra tisztán látja maga előtt az arcát abban a budai házban, abban a konyhában, a falnak támaszkodva ül, mintha csak lassan lecsúszott volna, hogy kicsit megpihenjen, aztán már látja maga előtt a szüleit is, emlékszik, mi lett velük azután, hogy… Miért éppen ez az ügy jutott most eszébe? Mert ott végül lett ki, és lett miért, pedig sokáig úgy tűnt, hogy semmi esély rá? Lett válasz, de azt akarni kellett nagyon. Megszállottan.

Sóhajt, aztán elmosolyodik, mert a semmiből hirtelen belé nyilall a bizonyosság, hogy itt és most – a saját lányával – minden rendben lesz. Nem tudja, honnan és miért jön, de itt van és kész: itt van a biztos tudat, és ő most kristálytisztán tudja azt is, hogy kicsoda. Egy apa.

És egy volt gyilkossági zsaru, aki sokat látott – és aki tele van történetekkel.”

Agave Könyvek

Szokatlan nyomozópáros Richard Osman, a Csütörtöki nyomozóklub szerzőjének vadonatúj sorozatában

 Richard Osman:

Gyilkosokra utazunk

„Igen, egy napig mindenki Andrew Fairbankst akarta. Bár azok után, amit a cápák műveltek vele, nem sok maradt belőle. A showbusiness már csak ilyen.”

Új sorozatba kezd a világhírű Csütörtöki nyomozóklub szerzője

Megjelenés: november 12.

Fordító: Farkas Veronika
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 400 oldal

Leírás

Richard Osman visszatér. A Csütörtöki nyomozóklub pihen.

A világhírű széria első négy részének kimagasló kritikai- és közönségsikere után a szerző úgy döntött, itt az ideje átmenetileg új vizekre evezni. Mialatt nagy erőkkel zajlik a Csütörtöki nyomozóklub filmadaptációjának forgatása Steven Spielberg produkciós cégének gyártásában egy sor A-kategóriás sztárral a csatasorban (Pierce Brosnan, Jonathan Pryce, Sir Ben Kingsley, Helen Mirren), addig Osman vadonatúj nyomozópárost vezet be krimiírói karrierjébe. Amy és Steve nem kevésbé emlékezetes figurák, mint a nyugdíjasklub bentlakói. A testőrként dolgozó fiatal és bátor lány, és feleségét gyászoló, egykori rendőr apósa a buddy-filmek ikonikus párosait idézik, és ketten együtt erednek egy fantomszerű figura nyomába, aki olyan titokzatos, hogy még az sem biztos, létezik-e egyáltalán.

Osman új sorozatában azonban nem csupán a nyomozópáros új, de a témák is. Az influenszerek csillogó világa, a mesterséges intelligencia fenyegető réme kitűnő kulissza Osman csavaros cselekményépítéséhez, a fanyar humor, és a remek karakterépítés pedig már úgyis afféle védjegy. Egy biztos, a tétek nőttek, akárcsak a tempó, de mindaz, ami miatt szeretjük Osmant, továbbra is változatlan.

Elvégre tízmillió könyvvásárló nem tévedhet.

Fülszöveg

Wheeleréknél a gyilkossági ügyek megoldása egyszerű családi vállalkozás.

Steve Wheeler ráérzett a nyugdíjas élet ízére. Időnként ugyan még mindig kinyomoz ezt-azt, de már ragaszkodik ahhoz, amit megszokott: a kocsmakvízekhez, a kedvenc padjához vagy a macskájához, aki otthon várja. Túl van élete kalandos szakaszán. Az adrenalint újabban csak menye, Amy munkája biztosítja számára.

Amy Wheeler ugyanis úgy gondolja, az adrenalin jót tesz a léleknek. Ha az ember személyi testőrként dolgozik, minden egyes nap újabb veszélyek lehetőségét hordozza. Amy pedig éppen egy világtól elzárt szigeten gondoskodik a hírhedt regényíró, Rosie D’Antonio védelméről, amíg egy holttest és egy nagy táska pénz fel nem dúlja paradicsomuk nyugalmát…

Izgalmas hajsza veszi kezdetét a világ körül. Vajon Amy és Steve képes lesz lekörözni a gyilkost?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. Első négy regénye, A csütörtöki nyomozóklub, A férfi, aki kétszer halt meg, Az eltévedt golyó és Az utolsó ördög rekordmennyiségben, több mint tízmillió példányban kelt el világszerte. A Gyilkosokra utazunk egy vadonatúj sorozat első köteteként kínál újabb izgalmakat, amíg a csütörtöki nyomozóklub tagjai pihennek egy kicsit. Richard Londonban él feleségével, Ingriddel és macskájukkal, Liesllel. A csütörtöki nyomozóklubból már forgatja a filmet Steven Spielberg produkciós cége, az Amblin Entertainment.

A Csütörtöki nyomozóklub köteteiről mondták

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Egyszerre humoros és megható.” - Harlan Coben

“Igazán szórakoztató.” - Kate Atkinson

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Zseniálisan csavaros.” - Jeffery Deaver

“Letehetetlenül jó.” - Ian Rankin

Részlet a kötetből

„Végre megtörtént.

Andrew Fairbanks mindig is tudta, hogy egy szép napon híres lesz. És ez – egy kora augusztusi csendes, verőfényes vasárnap – végre elérkezett.

Az Instagramra éveken át posztolt fitneszvideóinak köszönhetően követték páran, de messze nem ennyien. Ez őrület!

Kavart egy ideig egy popsztárocskával, így időnként megjelent a fotója a lapokban. Persze nem a címoldalon, mint ma.

Andrew Fairbanks végre szert tett az évek óta vágyott hírnévre. Az egész világ róla beszélt. Felkapták a közösségi médiában. Hirtelen mindenhonnan a jachtos szelfije nézett vissza. Meztelen felsőtesttel, lebarnulva hunyorgott a kamerába, a tűző nap szinkront hunyorgott vele a háta mögül. Vidáman tartotta fel a Krusher energiaitalt.

És azok a kommentek a kép alatt! Szívecskék, lángocskák, vágyakozás. Minden, amiről Andrew valaha is álmodott.

Némelyik komment talán kicsit lehűtötte volna a lelkesedését. „Túl hamar távozott”, „Milyen menő, RIP”, „Hátborzongató a kép úgy, hogy tudjuk, mi történt”; a mennyiség ellen viszont nem lehetett volna kifogása. Elképesztő figyelmet kapott. Még a Love Island produkciós irodájában is körbeadogatták a fotóját, és arról beszélgettek, milyen tökéletes lett volna, ha nem, nos, tudjátok.

Igen, végre mindenki megismerte Andrew Fairbanks nevét. Vagyis, ahogy mostanában emlegették, „Andrew Fairbanks tragikus sorsú influenszerét”.

Szóval, nem volt minden fenékig tejfel. Sőt, még az a kevéske tejfel is kezdett megromlani. Szerda délutánra már lefelé indult a neve a rangsorokban. Más is történt a világban. Egy baseballsztár pick-upjával az exfelesége úszómedencéjébe hajtott. Egy szépségvlogger valami bunkóságot mondott Taylor Swiftről. A tematika – árapály módjára – változott.

Andrew Fairbankst holtan találták: valaki fejbe lőtte, a testére kötelet kötött, és ledobta egy jachtról az Atlanti-óceánon. Senki más nem utazott a hajón, és arra sem utaltak jelek, hogy korábban bárki is a fedélzeten tartózkodott volna, egy bőrtáskát kivéve, amiben majdnem egymillió dollár volt.

Ám mindez még nem elég az egy napnál tovább tartó hírnévhez. Valamikor talán készül majd egy podcast az ügyről, vagy, ami még jobb lenne, egy netflixes bűnügyi dokumentumfilm, de az Andrew-ra irányuló rivaldafény pillanatnyilag kezdett kihunyni.

Andrew Fairbanks nemsokára már csak egy alak lesz egy fényképen, aki lila dobozos energiaitalt tart a kezében a kék tengeren, egy hulla egy dél-karolinai halottasházban, és időnként a kérdés: „Emlékeztek még a srácra, aki a jachton halt meg a rengeteg pénzzel?”

Ki ölte meg? Ki tudja? Talán ez, talán az, a közösségi médiát pedig elárasztották a feltételezések. És miért ölték meg? Passz – valakinek csak volt valami oka rá, nem? Féltékeny partner? Instás fitneszrivális? Bármi lehet a magyarázat. Az viszont egyszerűen hihetetlen, amit az a vlogger mondott Taylor Swiftről, nem?

De micsoda felhajtás volt azon az egy napon! Ha Andrew-t életében éri, biztosan felvesz egy teljes munkaidős médiamenedzsert. Hajts fel nekem pár szerződést, fehérjeszelet, fogfehérítés, vagy esetleg piacra dobhatnám a saját vodkámat.

Igen, egy napig mindenki Andrew Fairbankst akarta. Bár azok után, amit a cápák műveltek vele, nem sok maradt belőle.

A showbusiness már csak ilyen.”

Előrendelhető

Agave Könyvek

Octavia E. Butler egyetlen szépirodalmi műve kitaposta az utat Colson Whitehead előtt - ("„Octavia E. Butler könyveit olvasva tanultam meg, hogy merjek nagyot álmodni.” - N. K. Jemisin, háromszoros Hugo-díjas szerző")

 Octavia E. Butler: 

Rokonok

„Az utolsó hazaúton egy kart vesztettem. A bal karomat. És elvesztettem nagyjából egy évet az életemből.”

Octavia E. Butler egyetlen szépirodalmi művét ma már gimnáziumi és főiskolai kurzusok elemzik, és kitaposta az utat Colson Whitehead előtt

 

Megjelenés: július 23.
Fordító: Kleinheincz Csilla
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 336 oldal

Leírás

Octavia E. Butlert manapság széleskörben a sci-fi egyik legnagyobb csillagaként tisztelik, aki afféle átmenetet is képez a műfaj klasszikus és a modern felfogása közt. Lenyűgöző ötleteivel egy olyan korban emelkedett a műfaj csúcsára afro-amerikai nőként, amikor a tudományos-fantasztikum leginkább fehér férfiak műveitől volt hangos. És bár legtöbb művében szerephez jut saját származása, a kisebbségekkel szembeni bánásmód, és a rasszizmus, talán sehol sem jelenik meg olyan komplex formában, mint egyetlen szépirodalmi művében, az eredetileg 1979-ben megjelent Rokonokban, mely csupán minimálisan használja fel a sci-fi eszköztárát.

Butler művének érdekessége, hogy a XIX. század közepi rabszolgaság dinamikáját és dilemmáját egy XX. század végén élő nő szemszögéből és megéléséből kutatja, olyan érzékenységgel és összetettséggel, melynek köszönhetően még Butler életében közép- és főiskolai kurzusok tananyagává minősítették. A kritikusok szerint párba állítható többek közt olyan klasszikusokkal, mint William Styrontól a Nat Turner vallomásai, valamint úgy vélik, egyértelműen kikövezte az utat az olyan műveknek, mint Colson Whitehead Pulitzer-díjat nyert A föld alatti vasút című regénye.

Olyan fontos témákat jár körbe, mint az amerikai történelmi emlékezet kritikája, vagy épp egy népcsoport kollektív traumájának kapcsolata e történelmi emlékezettel, vagy ahogy némely elemzés fogalmaz: a történelmi amnéziával. Ezen túl foglalkozik a feminizmussal, a női emancipációval – melyek más műveiben sem idegenek Butlertől – és épp e szerteágazó témák miatt olyan nehéz kategorizálni is a Rokonokat. Akárhogy is, a regény 450 ezer példányban kelt el, és olyanok váltak feltétlen rajongóivá, mint Harlan Ellison vagy Walter Mosley. A Rokonok most először lesz olvasható magyar nyelven.

Fülszöveg

1976-ban Dana arról álmodik, hogy író lesz.

1815-ben viszont rabszolgaként bánnak vele.

Amikor Dana és Rufus először találkoznak egymással egy marylandi ültetvény mellett, a fiú épp a folyó vizében fuldoklik. Dana megmenti őt – majd megteszi később újra és újra.

Egyikük sem érti, hogyan képes Rufus megidézni Danát a jövőből, valahányszor az élete veszélybe kerül, ahogy nincsenek tisztában azzal sem, milyen kötelékek fűzik őket egymáshoz.

Ám ahogy Dana egyre többet tér vissza a múltba, annál világosabb lesz számára, hogy az élete talán még azelőtt véget érhet, hogy egyáltalán elkezdődhetne.

Az 1979-ben megjelent Rokonság érzékenyen és eredeti módon vizsgálja a faji és nemi alapú identitás témáit. A könyv negyvenöt évvel később sem veszített semmit az értékéből, így méltán tartják a science fiction egyik meghatározó művének.

A szerzőről

Octavia E. Butler 1947. június 22-én született a kaliforniai Pasadenában szegény fekete szülők gyerekeként. Az apja cipőfényesítő volt, az anyja pedig szobalányként és takarítónőként dolgozott, akit Octavia gyerekként sokszor elkísért, és ekkor szembesült először az elnyomás jelenségével, ami később több regényének is meghatározó elemévé vált. A tudományos fantasztikummal fiatalon találkozott a helyi könyvtárban, ahova sokszor azért menekült, mert nem tudott beilleszkedni a többi gyerek közé.

Az 1960-as évek végén egy kisebbségi íróknak szervezett workshopon az írása lenyűgözte az egyik tanárt, Harlan Ellisont, akinek bátorítására Butler beiratkozott a hathetes Clarion Science Fiction Writers Workshopba. Ott találkozott Samuel R. Delanyvel, akivel később nagyon jó barátokká váltak. Butler a workshop elvégzése után el tudta adni az első novelláit (a legelsőnek a jogait maga Ellison vette meg), és egyre több időt szentelt az írásnak. Sikerét jól illusztrálja, hogy az első, Patternist című sorozatát követően 1978-tól csak az írásból élt.

Butlernek 2006. február 24-én bekövetkezett haláláig több mint tíz regénye és két novelláskötete jelent meg, a történeteit számos magazin és antológia közölte. 1984-ben legjobb novella, 1985-ben pedig legjobb kisregény kategóriában is kitüntették a Hugo-díjjal, ezen kívül kétszer kapott Nebula-, egyszer Locus-díjat. A műveinek központi témái a társadalmi berendezkedések kritikája, az emberi test fejlesztése génmanipulációval, különféle mutációkkal és az idegenekkel való kapcsolatfelvétel által, valamint az afrofuturizmus. Leghíresebb regényei a Hajnallal kezdődő Xenogenezis-trilógia, illetve a Kindred és a Földmag-duológia.

Mások a kötetről

„Megrázó mű.” - Los Angeles Herald-Examiner

„Octavia E. Butler könyveit olvasva tanultam meg, hogy merjek nagyot álmodni.” - N. K. Jemisin, háromszoros Hugo-díjas szerző

„Butler a spekulatív irodalom egyik legrégibb toposzát tölti fel maradandó mélységgel és erővel, olyan kortárs rabszolga-narratívák számára taposva ki az utat, mint Colson Whitehead A föld alatti vasútja vagy Ta-Nehisi Coates A korsótáncos című regénye. Dana nem csupán a saját bőrén tapasztalja meg a rabszolgaságot, de megtanulja elfogadni jelenkori létezését korlátozó tényezőként is. Míg az amerikai rabszolgaságról szóló történetek gyakorta öncélúak, és a borzalmakat a nyers erőszak és brutalitás képeire szűkítik le, addig a Rokonság szövege visszafogott és pontos.” - The New York Times

Részlet a kötetből

„Ismét rohantam, ezúttal a fák felé. Nem tudtam, hova tartok, de a férfi csapta zajok hallatán tovább cikáztam. Most már vágytam a sötétebb, sűrűbb erdőre, amelyben elveszhetek.

A férfi elkapott és a földre vitt, ami fájt. Először csak kábán feküdtem, képtelen voltam mozogni vagy megvédeni magamat, amikor elkezdett ököllel ütni. Még soha nem vert meg senki így korábban – sosem gondoltam, hogy elbírok ennyi büntetést anélkül, hogy elveszíteném az eszméletemet.

Amikor megpróbáltam eliszkolni, visszarántott. Amikor megpróbáltam ellökni, alig vette észre. Egy alkalommal mégis sikerült megragadnom a figyelmét. Közel hajolt, leszorított, a hátam a földre szorult. Fölemeltem a kezemet az arcához, ujjaim félig takarták a szemét. Abban a pillanatban tudtam, hogy megállíthatnám, megcsonkíthatnám, és ebben a primitív korban ez felérne az elpusztításával.

A szeme.

Csak egy kicsit kellett volna odébb mozdítanom az ujjaimat, és belefúrnom a puha szövetekbe, kikaparhattam volna a szemét, és nagyobb kínt okoztam volna neki, mint ő nekem.

De képtelen voltam rá. A gondolattól is rosszul lettem, a kezem megdermedt. Meg kellett tennem! De nem tudtam…

A férfi ellökte a kezemet az arca elől, és hátrahúzódott tőlem – én pedig átkoztam magam mélységes ostobaságom miatt. A lehetőség elúszott, és nem tettem semmit. A viszolygásom egy másik korba tartozott, de magammal hoztam ide. Most pedig eladnak rabszolgának, mert nem volt gyomrom a leghatékonyabb módon megvédeni magamat. Rabszolgaság! De volt egy közelebbi veszély is.

A férfi nem ütött tovább. Most már csak szorosan fogott és nézett. Láttam, hogy néhány helyen megkarmoltam az arcát. Felületes, jelentéktelen karcolások. A férfi megdörgölte a sebeket, lenézett a vérre, aztán rám.

– Ugye, tudod, hogy ezért meg fogsz fizetni? – kérdezte.”

Agave Könyvek

Azt ismered, amikor Kim Stanley Robinson és William Gibson bemegy egy könyvesboltba?

 Ray Nayler: 

Az óceán szeme

„Időnként, amikor egy lábasfejű pihen, a bőrén akaratlannak tűnő színek és mintázatok kavarognak: mintha gondolatainak elektrokémiai keringése vetülne ki a kültakarójára. Ebben az állapotában tényleg olyan, akár egy elme, amely hústakaró nélkül sodródik a nyílt óceánban.”

Ray ​Nayler közeljövőben játszódó, sci-fi thrillere az öntudat természetéről szól, miközben elképesztő alámerülésre invitálja az olvasót az emberiség örökségének kincsei és roncsai közé.

Megjelenés: június 11.
Fordító: Sepsi László
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 384 oldal

Leírás

Azt ismered, amikor Kim Stanley Robinson és William Gibson bemegy egy könyvesboltba? És megkérdezik az eladót, tud-e ajánlani valamit, amin egyértelműen érződik az ő életművük hatása. Erre az eladó gondolkodás nélkül elsétál a sci-fi szekcióhoz, és leemeli Ray Nayler óriási sikert aratott első regényét, Az óceán szemét. Az ábrázolt szituáció persze merő fikció, az ugyanakkor tény, hogy nem véletlenül emlegetik Naylert a régóta saját kálváriáját járó sci-fi műfaj megmentőjeként.

Világépítése, stílusa és történetvezetése, ábrázolt képei, és bátor kiállása az állatvilág és a bolygó megvédése mellett, mindez nyakon öntve egy a közelmúltban tudományosan is igazolt etológiai tézis fiktív kiterjesztésével végre újra értelmet ad a tudományos-fantasztikum valóban tudományos oldalának, megközelítőleg azzal a mély elkötelezettséggel, mely a műfaj hőskorában többek közt Arthur C. Clarke-ot is jellemezte.

Nikolaus Rajewsky, a Max Delbrück Központ munkatársa által vezetett csapat 2022-ben bizonyította be, hogy a polipok intelligenciája bizonyos tekintetben kizárólag az emberéhez mérhető, összetett fejlődése pedig mikroRNS-készletük (rövid, nem kódoló RNS-ek) bővülésével magyarázható. Ez a kutatás volt az, mely először kimondta, hogy az embernek és a polipoknak lehet egy közös ősük, Nayler pedig erre az elméletre építette nagy sikert aratott bemutatkozó regényét, mely reményeink szerint valóban új nívót kölcsönöz majd az egy ideje már tetszhalott állapotban leledző sci-fi műfajnak. Az Egyesült Államokban mindenesetre már megtette, reméljük, idehaza sem marad el a visszhang.

Fülszöveg

Pletykák terjednek egy hiperintelligens, veszélyes polipfajról, amelynek talán saját nyelve és kultúrája is kifejlődött. A tengerbiológus dr. Ha Nguyen, aki egész életében a puhatestűek intelligenciáját kutatta, bármit megtenne, hogy tanulmányozhassa őket.

A DIANIMA nevű, nemzetek felett álló techvállalat elszigetelte a külvilágtól a félreeső Con Dao-szigetvilágot, ahol a polipokat felfedezték. Dr. Nguyen csatlakozik a cég csapatához a szigeten: egy háborús veterán biztonsági ügynökhöz és a világ első androidjához.

A polipok jelenthetik a kulcsot a példátlan áttöréshez az emberen kívüli intelligencia kutatásában. Magasak a tétek: óriási vagyont kereshet, aki képes előnyére fordítani a polipok fejlettségét, és miközben dr. Nguyen kommunikálni próbál az újonnan felfedezett fajjal, a DIANIMA-nál is nagyobb hatalmak lépnek színre, hogy megszerezzék maguknak az állatokat.

Ám a polipok véleményét senki nem kérdezte. És azt sem, hogyan szándékoznak reagálni a kialakult helyzetre.

Az óceán szemében William Gibson cyberpunk világépítése találkozik Kim Stanley Robinson látomásaival a klímaváltozásról. A kötet 2023-ban elnyerte a Locus-díjat legjobb első regény kategóriában, illetve jelölték a Nebulára és a Los Angeles Times Ray Bradbury-díjára is.

A szerzőről

Ray Nayler élete csaknem felét az Egyesült Államokon kívül töltötte a külügyminisztérium és a Békehadtest szolgálatában, ideértve egy időszakot az USA Ho Si Minh-városi konzulátusának környezetvédelemmel, tudománnyal, technológiával és egészségüggyel foglalkozó hivatalában. Jelenleg nemzetközi tanácsadóként tevékenykedik a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal tengeri rezervátumokkal foglalkozó részlegénél.

Írással a szabadidejében foglalkozik: kritikai elismerésben részesült novelláit számos folyóirat és antológia közölte, többek közt a Gardner Dozois szerkesztette A legjobbak legjobbjai. Első regénye Az óceán szeme címmel jelent meg 2022 végén, és viharos kritikai sikert aratott. Nayler azóta egy kisregénnyel jelentkezett 2024 elején (Mamutrezervátum), és jelenleg a második regényén dolgozik, melyet az egész SFF-közösség tűkön ülve vár.

A könyvről mondták

„Az óceán szeme elsőrangú spekulatív thriller, egyszerre káprázatos, könyörtelen, lehengerlő és megrázó. Nagyívű kérdéseket tesz fel a mesterséges és a nem-emberi intelligenciákról, amelyekre izgalmas és provokatív válaszokat kínál.” - Jeff VanderMeer, az Expedíció szerzője

„Imádtam a regény okosságát és szívét, rejtett csapdáit, nyers lendületét, zseniális világépítését és tiszta elköteleződését a ragyogó ötletek mellett.” - David Mitchell, a Felhőatlasz szerzője

„A lábasfejűek miatt kezdtem el olvasni Az óceán szemét (odáig vagyok a lábasfejűekért!), de a bámulatos elmélkedés ragadt magával a tudat és a személyiség mibenlétéről. Imádom ezt a könyvet.” - Ann Leckie, a Mellékes igazság szerzője

„Thriller szívével és sci-fi agyával Az óceán szeme hátborzongató, elmés olvasmány. Mesterséges intelligencia, születőben lévő állati öntudat, repülő gyilkos drónok: mint Gibson vagy Atwood legjobb szövegei, hibátlanul bonyolítja a cselekményt, de a tudat, a természetrombolás és a tudományos fejlődés nagyobb kérdéseiről sem feledkezik meg. Tényleg páratlan történet.” - Kawai Strong Washburn, a Sharks In The Time Of Saviors szerzője

„Ray Nayler vállalta a minden korábbinál bizonytalanabb közeljövőből fakadó kihívásokat, és ragyogóan megoldotta a feladatot. Regénye az egész bolygón átívelő science fiction és mélyen szántó, új típusú kalandtörténet, amelyben számtalan csodálatos dolog mellett feltűnik a legjobb főgonosz, akiről az elmúlt években olvastam. Végül a regény világában rejlő hatalmas lehetőségtől eleredtek a könnyeim. Micsoda utazás, micsoda érzelemgazdagság, micsoda jövő!” - Robin Sloan, a Penumbra úr nonstop könyvesboltja szerzője

„Az óceán szeme zabolátlanul eredeti, gyönyörűen megírt, letehetetlen és ragyogó regény. Ray Nayler az egyik legizgalmasabb új hang, akit az utóbbi években olvastam.” - Blake Crouch, a Sötét anyag és a Géncsapda szerzője

Idézetek a kötetből

„Olyan szintű eszközhasználatot láthatunk a polipoknál, amely az ember kivételével túltesz az összes madár- és emlősfajén. Vegyük az indonéz polipok összetett eszközhasználatát: ők két eldobott kókuszhéjat hordanak magukkal a tengerfenéken, a testük alá húzva gólyalábnak használják, aztán újra összeillesztik a héj két felét páncél gyanánt a ragadozók ellen. A polipok határozott céllal gyűjtik össze az emberek által eldobott kókuszhéjakat. Más állatok menedéknek használják a talált tárgyakat, esetleg összetett objektumokat készítenek (például fészkeket), de az állatvilágban sehol máshol nem találkozunk ilyen szintű kifinomult eszközhasználattal. Ezt nem írhatjuk le annyival, hogy ösztönös cselekvés. Ez tanult viselkedés. Ha vissza akarjuk követni az idáig vezető gondolatmenetet, kénytelenek vagyunk belátni, hogy egy olyan élőlénnyel állunk szemben, amelynek kíváncsisága, kalandvágya és kifinomultsága szinte páratlan az állatvilágban.”

„Nem a kommunikáció teszi különlegessé az embert. Az életben maradásához szükséges szinten minden életforma kommunikál. Az állatok, de még a növények kommunikációja is felettébb kifinomult. Az embereket a szimbólumaik különböztetik meg tőlük – betűk és szavak, amelyeket elrendezhetünk a nyelvnek nevezett önreferenciális halmazokban. A szimbólumhasználattal le tudjuk választani a kommunikációt a közvetlen kapcsolatról, ami a környezetünkben jelen lévő dolgokhoz köti. Tudunk beszélni dolgokról, amelyek ott és akkor nincsenek jelen. Tudunk történeteket mesélni. Hagyomány, mítoszok, történelem, kultúra – ezek a tudás tárolórendszerei, és mind a szimbólumok eredményei. És a szimbólumhasználat olyasmi, amivel a fajunkon kívül nem találkozunk máshol.”

A könyvet itt tudjátok beszerezni:

Agave Könyvek

Egy regény Richard Osman olvasóinak, amíg az új Csütörtöki nyomozóklubra várunk

 Bob Mortimer: 

A Szacuma-rejtély

„Ha véletlenül belém botlanál az utcán, valószínűleg a filléres szürke öltönyömet viselem fehér inggel és nyakkendővel (munkanapokon) vagy a barna kordbársony dzsekimet farmerrel és pólóval (szabadnapokon).”

Mintha Salvador Dalí írt volna forgatókönyvet egy Hitchcock-filmhez

Megjelenés: március 12.
Fordító: Kéri Andrea
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 256 oldal

Leírás

Richard Osman kétségkívül divatot teremtett. Noha A csütörtöki nyomozóklub és folytatásai alapvetően P. G. Wodehouse és még inkább Tom Sharpe regényeinek nyomvonalán haladtak, mégis fordulatos cselekményükkel és szerethető karaktereikkel önálló stílust teremtettek. Nem véletlen, hogy Benjamin Stevenson tavalyi A családomban mindenki gyilkos című kötete is nagy sikert aratott a hazai olvasók körében, most pedig itt van a népszerű angol humorista, Bob Mortimer bemutatkozó regénye.

Mortimer pár évvel ezelőtt döntött úgy, hogy ír egy regényt, mely megidézi Haruki Murakami munkásságát... majd rájött, hogy nem tud írni. Később aztán a keze ügyébe került Spike Milligan egyik könyve, amiből viszont rájött, hogy mi is lehet a valódi célja az írással, ugyanaz, mint a stand uppal: megnevettetni a közönséget. Így aztán 2021-ben megírta a memoárját, melynek fogadtatása egyértelműen meggyőzte arról, hogy az emberek értékelik, amikor nem a tévé képernyőjén mond, hanem egy könyvben ír vicces gegeket. Ezt követően döntötte el, hogy végre belekezd abba a regénybe, amit már oly régóta tervezgetett.

Mortimer szerint A Szacuma-rejtély egy magányos emberekről szóló metatörténet, tipikus, mókás szerelmi regény pár jól sikerült bűnügyi csavarral… és néhány beszélő mókussal. Mortimer persze nem hazudtolja meg önmagát: stand up fellépései alapvetése is az önkritika, nem véletlenül a főhős, Gary alakjában ott lapul Mortimer saját fiatalsága is. Egy könyv a humor és a krimi szerelmeseinek.

Fülszöveg

A bestselleríró és humorista Bob Mortimer briliánsan vicces első regénye garantáltan egy új kedvenc A csütörtöki nyomozóklub rajongóinak!

Gary Thorn beül egy sörre Brendannal, akit munkából ismer. Miután Brendan hirtelen lelép, Gary találkozik egy lánnyal is a kocsmában. A nevét ugyan nem tudja, mégis beleszeret, ahogyan kell. Miután viszont a lány is hirtelen távozik, Garynek csak a könyv marad emlékül, amit a kezében látott: A Szacuma-rejtély.

Nem sokkal később Brendannek végleg nyoma vész, ami Garynek jó apropó arra, hogy felkutassa a lányt, akit magában immár csak Szacumaként emleget, hátha ő segíthet kideríteni, mi történt a férfival. Pláne, hogy azóta már más, elég gyanúsan kinéző alakok is nagyon szeretnék megtalálni. Hamarosan őrült nyomozás veszi kezdetét Dél-London utcáit bejárva ebben a képtelen történetben, mely telis-tele van felejthetetlen szereplőkkel, a humoráról nem beszélve.

A szerzőről

Bob Mortimer angol humorista, író, televíziós személyiség és színész. Eredetileg jogászként diplomázott, a punk mozgalom csúcsán a saját maga által alapított Dog Dirt nevű zenekar frontembere volt, de írt dalt Chris Reának is. Az igazi hírnevet a Vic Reeves-el közösen 1986-ban megalapított és azóta is futó Vic & Bob című szkeccsműsor hozta meg a számára. Első regénye, A Szacuma-rejtély rögtön a sikerlistán élén debütált.

A sorozat korábbi köteteiről írták

„Imádni fogod!” - INDEPENDENT

„Vicces, okos és elragadó” - SUNDAY TIMES

„Fergeteges” - DAILY MAIL

„Spike Milliganhez hasonlóan Mortimernek is sikerül megcsillogtatnia páratlan humorérzékét egy regény keretei között.” - DAILY TELEGRAPH

„A közkedvelt humoristának a noir fikcióhoz is van érzéke; első regényét szürrealista humora teszi egészen különlegessé.” - OBSERVER

„Egy nem mindennapi romantikus thriller; mintha Salvador Dalí írt volna forgatókönyvet egy Hitchcock-filmhez.” - DAILY MIRROR

„A komikus-legenda Bob Mortimer első regénye épp olyan vicces, sajátos és mókusbarát, mint amit tőle elvárhatunk. Emellett egész jó is.” - HEAT

Részlet a kötetből

„A nevem Gary. Harmincéves jogi asszisztens vagyok egy londoni ügyvédi irodánál. Egyedül élek egy egyszobás lakásban egy hatvanas évekbeli önkormányzati lakótelepen, Peckhamben. A lakásom mindössze ötperces sétára van a munkahelyemtől, és ez a tény rendkívül boldoggá tud tenni, amikor éppen kedvem tartja. Az átlagosnál is alacsonyabb vagyok, az orrom ellenben már-már komikusan nagy.

Ha véletlenül belém botlanál az utcán, valószínűleg a filléres szürke öltönyömet viselem fehér inggel és nyakkendővel (munkanapokon) vagy a barna kordbársony dzsekimet farmerrel és pólóval (szabadnapokon). Bár előbb vennéd észre az orromat, mint a ruhámat. A hajam ápolt és rendezett, hátul és oldalt rövidre nyírva, oldalsó választékkal és magasra tupírozva, hogy afféle pompadúrfrizurát formázzon. Mandulavágású barna szememet nevezték már szomorúnak és barátságosnak is mindössze huszonnégy óra leforgása alatt. Senkinek titulálni engem igazságtalan lenne, de egy futó ismeretségnél több ritkaságszámba menne.

Az egyetlen igaz barátom Londonban az egyik lakótelepi szomszédom. A múlt héten sikerült egész jó kapcsolatba kerülnöm egy lánnyal, de ma reggel alaposan befürödtem, és pofára estem. Azt hittem, ő is kedvel, de kiderült, hogy nagyot tévedtem. Szerintem szerelmes voltam belé, vagyis biztos vagyok benne, és ha őszinte akarok lenni, még mindig az vagyok. Életemben először rendesen összetörték a szívemet.

Anyám mindig azt mondta, hogy elég jó képzelőerővel vagyok megáldva, és a javamra kellene fordítanom – hogy ne unatkozzam, és némi örömöt és célt vigyek az életembe. Olyasmit magyarázott, hogy ha képes vagy elképzelni valamit, ami még sosem történt meg veled, aztán pont abban a helyzetben találod magad, már felkészültebben tudsz szembenézni a dologgal. Jobban megbecsülöd, ugyanakkor könnyebben megbirkózol vele. Sajnos a képzelőerőm e pillanatban nem igazán válik a javamra, habár anya mentségére legyen mondva, máskor rendszerint igen.

Egyesek egész nap az okostelefonjukat bújják. Hát én nem. Én sok-sok éve ugyanazt az egyszerű Nokia telefont használom, és sosem pazaroltam az időmet a közösségi oldalakra meg hasonlókra. Nem látom értelmét, pont elég idegen van az életemben. Így ha kimozdulok, nem szegem le a fejem, és az elmém megtelik az engem körülvevő látvánnyal és hangzavarral: vitatkozó szomszédok (úgy sejtem, a mosógép szűrőjének cseréje okán), egy betört ablak (azt hiszem, egy felnőtt méretű létrával töketlenkedő gyerek zúzta be), elhagyatott autók sárvédőit borító rozsda (úgy hiszem, a kocsit egy megtébolyodott borkereskedő hagyta sorsára), egy tócsa iránt különös érdeklődést mutató kutyák (véleményem szerint a kutyákat Aktatáska Zaknek és Hosszúkás Paszternáknak hívják).

Ha ezek a látványosságok és gondolatok mégsem bizonyulnak elég serkentőnek, hagyom, hogy a képzeletem magasabb fokozatra kapcsoljon.”

R. F. Kuang szépirodalmi thrillerében írónak lenni igazi horror

R. F. Kuang:

Sárga

„Aznap este, amikor végignézem Athena Liu halálát, épp a Netflixszel kötött szerződését ünnepeljük.”

R. F. Kuang szépirodalmi thrillerében az amerikai könyvszakma maga a horror

Megjelenés: november 14.
Fordító: Tót Barbara
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 352 oldal

Leírás

R. F. Kuang legújabb, és első nem fantasy témájú regényének felütése banális is lehetne. Két rivális író, két barátnő, egy ellopott kézirat. Ugyanakkor Kuang e történetben átfogó képet fest az alkotás morális viszonyairól és árnyoldalairól, az irodalmi rivalizálás mélységeiről, és mindenekelőtt a teljes amerikai könyvpiac olykor ellentmondásos működéséről, a közösségi média karaktergyilkossági kísérleteiről, valamint a többség és kisebbség viszonyának alakulásáról.

A Sárga ennek fényében meglehetősen nehézkesen kategorizálható: éppúgy megállja magát szépirodalomként, mint identitásthrillerként, nem hiába olyan rajongókat gyűjtött magának, mint Stephen King, aki közösségi oldalain dicsérte a kötetet, és vált Kuang feltétlen hívévé, az Oscar-díjas Reese Witherspoon pedig kiválasztotta könyvklubja nyári olvasmánylistájának élére.

Kuang e regénnyel még az elsöprő sikerű Bábel szintjét is meglépte: bemutatta, miként lehet tökéletesen ötvözni a szépirodalmat és a zsánerirodalmat olyan formában, melyet nem csupán a közönség, de a szakma is a keblére ölel. Világosan hisszük, hogy az elkövetkező évek egyik legszárnyalóbb csillaga R. F. Kuang lesz.

Fülszöveg

Két ​írónő, June Hayward és Athena Liu sorsa két sikertörténet lehetett volna: ugyanakkor jártak a Yale-re, és ugyanabban az évben jelent meg mindkettejük első könyve. De míg Athena sikere műfajokon át ívelt, addig June műve az utánnyomásig sem jutott el. June utólag úgy véli, hogy manapság senkit nem érdekelnek a hétköznapi, fehér lányokról szóló történetek.

Amikor June szemtanúja lesz Athena furcsa balesetben bekövetkezett halálának, ösztönösen cselekszik: ellopja barátnője frissen befejezett és nagy titokban tartott kéziratát, egy merész, kísérletező stílusban megírt regényt kínai munkások elfeledett történeteiről, akik az első világháborúban a britek és franciák oldalán szolgáltak.

Mert hát mi rossz történhet, ha June átszerkeszti Athena regényét, és saját alkotásaként küldi el az ügynökének? Mi rossz történhet, ha hagyja, hogy kiadója újrapozicionálja az írói pályáját a Juniper Song álnévvel és olyan szerzői fotókkal, amelyekbe akár még bele is láthatóak nem létező ázsiai gyökerei? Hát nem érdemli meg ez a történet, hogy elmeséljék, bárki is legyen a mesélője? June legalábbis így gondolja, és a New York Times bestsellerlistája, valamint az ezzel járó anyagi siker hamarosan alá is támasztja ebben.

A lopott státusz azonban hamar veszélybe kerül. És miközben June a titkait védelmezi, felfedezi, hogy meddig hajlandó elmenni mindazért, amiért állítólag vért verejtékezve megdolgozott.

A számtalan irodalmi díjjal kitüntetett R. F. Kuang legújabb regénye időszerű és tűéles képet nyújt a modern könyvkiadás kellemetlen oldaláról. A Sárga a megjelenését követően egyből a sikerlistákon nyitott, és komoly párbeszédeket generált, ismételten jelezve, hogy szerzője a kortárs irodalom egyik legerősebb hangja.

A szerzőről

Rebecca F. Kuang 1996-ban született Kantonban, a szüleivel 2000-ben telepedtek le az USA-ban. A Georgetown Egyetemen nemzetközi történelemből diplomázott, a Cambridge-i Egyetemen Kína hadászatáról, háborúiról és történelmi traumáiról végezte tanulmányait, majd a Yale-en vett részt PhD-képzésben kelet-ázsiai nyelvekből. Az első, Mákháború című fantasyje a megjelenését követően elnyerte a Crawford- és Compton Crook-díjakat, valamint jelölték a Nebula-, World Fantasy-, British Fantasy- és Locus-díjakra. Egy évvel később, 2020-ban Kuang elnyerte a legjobb új szerzőnek járó Astounding-díjat, a trilógiának pedig elkeltek a megfilmesítési jogai. Az ezt követő, Bábel című regénye az amerikai nemzeti eladási lista és a New York Times sikerlista első helyén nyitott, később pedig kitüntették a Nebula- és British Book-díjakkal. Kuang legújabb regénye, a Sárga az első nem fantasy műve: a napjainkban játszódó, szépirodalmi stílusban írt történet a modern könyvkiadás kellemetlen világába nyújt bepillantást. A megjelenését követően egyből a sikerlistákon nyitott, és komoly párbeszédeket generált.

Mások a kötetről

“Kiváló szatíra identitásról és a fehérek kiváltságairól.” - The Guardian

“Erről a thrillerről mindenki beszélni fog.” - Grazia

“Borotvaéles.” - Time

“Kemény menet.” - Stylist

“Lebilincselő.” - ELLE

“Szatirikus és humoros.” - Cosmopolitan

“Fenemód okos, letehetetlen könyv.” - Gal-Dem

“Kuang egy fantasztikus karrier kapujában áll.” - Observer

Részlet a kötetből

„Aznap este, amikor végignézem Athena Liu halálát, épp a Netflixszel kötött szerződését ünnepeljük. Hogy megértsd ezt a történetet, két dolgot kell tudnod Athenáról.

Először is, neki minden az ölébe hullott: kapásból a főiskola után több kötetre szóló szerződést kapott egy nagy kiadótól, művészeti mesteroklevelet szerzett az írókurzuson, amiről már mindenki hallott, az életrajzában egymást érik az ösztöndíjak, és a felsorolás, ami a jelöléseit mutatja mindenféle díjakra, hosszabb, mint az én bevásárlólistám. Huszonhét éves korára már kiadott három regényt: egyik sikeresebb volt, mint a másik. Athena számára a Netflix-szerződés nem számított sorsfordító eseménynek: csupán egy újabb strigula a dicsőségfalon, kényelmes hely a belső sávban a sztársághoz vezető úton, amin már a lediplomázása óta száguld.

Másodszor, valószínűleg az előbbiek miatt, nem igazán vannak barátai. A korunkbeli írók – fiatal, ambiciózus, feltörekvő tehetségek éppen innen a harmincon – általában falkákba tömörülnek. A közösségimédia-felületeken könnyedén rálelsz ezekre a klikkekre – ahogy ömlengenek egymás kiadatlan kéziratairól (ELDOBOM AZ AGYAM, PEDIG MÉG KÉSZ SINCS!), visonganak a bemutatott borítótervektől (OLYAN SZÉP, HOGY BELEHALOK!!!), és a világ minden táján lőnek egy szelfit az irodalmi találkozókon. Athena Instagram-oldalán azonban nem találsz senki mást. Rendszeresen tweetel hetvenezer követőjének a karrierje legújabb állomásairól, néha fura vicceket is kiír, de nagyon ritkán jelöl meg másokat. Nem említi meg senki nevét, nem ír recenziót vagy ajánlót a kollégái könyveiről, és nem osztogat nyilvánosan buksisimit azon a kérkedő és kétségbeesett módon, ahogy a többi kezdő író teszi. Amióta ismerem, egyszer sem említette egyetlen közelebbi barátját sem, leszámítva engem.

Régen azt hittem, hogy csak nagyon zárkózott. Athena annyira röhejesen sikeres, hogy teljesen jogos, ha nem akar egyszerű földi halandók közé vegyülni. Valószínűleg kizárólag celebekkel meg a többi bestsellerszerzővel csetelget, akik a modern társadalomról kialakított kifinomult véleményükkel szórakoztatják őt. Athena nem ér rá prolikkal foglalkozni.

De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy Athenát mindenki más is éppolyan elviselhetetlennek találja, mint én. Végül is, tényleg nem egyszerű olyan emberrel barátkozni, aki mindenben jobb nálad. Talán azért nem kedvelik Athenát, mert ha összehasonlítják magukat vele, mindig ők jönnek ki rosszabbul. Talán én is csak azért maradtam vele, mert ennyire szánalmas vagyok.

Ezen az estén tehát csak Athena és én vagyunk itt egy georgetowni, szörnyen túlárazott tetőbárban. Úgy nyakalja a koktélt, mintha kötelessége lenne jól éreznie magát, én meg azért iszom, hogy végre elhallgattassam a szemét hangot magamban, amelyik folyton azt kívánja, bárcsak Athena halott lenne.”

 Agave Könyvek