Új, javított kiadásban a Gillian Flynn, a Holtodiglan szerzőjének kultikus regényei

 Gillian Flynn: 

Sötét helyek, Holtodiglan,

Éles tárgyak

„Eljutottam arra a pontra, ahol úgy tűnt, többé semmi sem számít, mert nem vagyok valóságos személy, ahogy senki más sem az.”

Új, javított kiadásban a Gillian Flynn, a Holtodiglan szerzőjének regényei

Megjelenés: november 11.
Fordító: Csonka Ágnes
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás kiadások, díszdobozban is

Leírás

Gillian Flynn a kulturális kritika irányából érkezett az irodalomba, és pontosan ezt a tekintetet használta fel arra, hogy teljesen átrendezze a mainstream thriller pszichológiai logikáját. Regényeiben a nő többé nem áldozat vagy funkció, hanem ügynök: aktív szereplő, aki a narratívát nem elszenvedi, hanem irányítja.

A Holtodiglan óta Flynn nem műfaji szerzőként működik, hanem olyan íróként, aki a hatalmi viszonyokat belülről vizsgálja: a szégyen, az önutálat és a társas játszmák finom mechanizmusain keresztül. Prózája letisztult és pontos, nem dekorál, hanem mikroszkopizál. Ezért működik erősebben, mint a legtöbb kortárs thriller: nem feszültséget árul, hanem pszichológiai adatot. És ezért tudtak ezek a regények kultikussá válni – nem csak a cselekményük miatt, hanem mert a női szubjektumot végre nem illusztrációnak, hanem narratív hatalmi tényezőnek tartják.

A három kötet most javítva, új szerkesztéssel, vadonatúj borítókkal került a boltokba, ráadásul kapott egy exkluzív, limitált díszdobozos kiadást is.

Fülszövegek

Éles tárgyak

Amikor két kislányt elrabolnak és meggyilkolnak egy missouri kisvárosban, Camille Preaker újságírónak haza kell térnie, hogy tudósítson az esetről. Camille számára ez nem csak szakmai feladat: gyermekkorát egy mélyen eltemetett tragédia árnyékolja be, és hosszú évek óta nem tartja a kapcsolatot anyjával. Most azonban ismét beköltözik családja nyomasztó kúriájába, ahol újra szembesül szülője rideg tekintetével, valamint féltestvérével, az alig ismert, de baljósan érett tizenhárom éves Amával.

Ahogy Camille a bűntények nyomába ered, egyre mélyebben azonosul az áldozatokkal – talán túlságosan is. A nyomok rendre zsákutcába vezetnek, és miközben próbálja feltárni az igazságot, Camille-t a saját démonai sem hagyják nyugodni: ha túl akarja élni ezt a hazatérést, kénytelen lesz szembenézni azzal, ami évekkel ezelőtt történt vele.

Gillian Flynn hátborzongató debütregénye sötét, feszült pszichothriller, amely a traumák és családi titkok mérgező hatását kutatja. Az Éles tárgyak világsiker lett, rengeteg nyelvre fordították le világszerte, és HBO-minisorozat is készült belőle Amy Adams főszereplésével.

Sötét helyek

Libby Day mindössze hétéves volt, amikor édesanyját és két nővérét brutálisan meggyilkolták a kansasi Kinnakee városkában történt, hírhedt „sátánista mészárlás” során. Ő volt az egyetlen túlélő – és ő volt az is, aki tanúvallomásával rács mögé juttatta tizenöt éves bátyját, Bent.

Huszonöt évvel később egy titkos társaság, a Gyilkosok Klubja veszi fel vele a kapcsolatot, amely megszállottan kutat híres bűntények után. A tagok azt remélik, hogy Libby segítségével végre bebizonyíthatják Ben ártatlanságát.

Libbyt eleinte csak a pénz érdekli: hajlandó újra felkeresni a múlt kulcsszereplőit, hogy beszámoljon az élményeiről – természetesen térítés ellenében. Ám ahogy egyre mélyebbre ás az eseményekben, útja elhagyatott oklahomai kisvárosokon és mocskos missouri sztriptízbárokon át vezet, mígnem szembe kell néznie azzal a borzalmas igazsággal, amely alapjaiban rengeti meg az emlékeit. És mire feleszmél, Libby ismét menekül… egy gyilkos elől.

Gillian Flynn ebben a regényében mesterien elegyíti a pszichológiai feszültséget a krimi műfaj legjobb hagyományaival. A Sötét helyek nemcsak egy hátborzongató gyilkossági ügy újraértelmezése, hanem mélyreható tanulmány az emlékezet megbízhatatlanságáról, a túlélés áráról és a morális bizonytalanság határmezsgyéiről.

Holtodiglan

Ki vagy valójában? És mit tettünk egymással?

Ezeket a kérdéseket teszi fel magának Nick Dunne, amikor ötödik házassági évfordulójuk reggelén felesége, Amy nyomtalanul eltűnik. A rendőrség azonnal gyanakodni kezd rá, arról nem beszélve, hogy Amy barátai szerint a nő félt Nicktől, és titkolózott előtte. Nick ugyanakkor tagadja, hogy gondjaik lettek volna egymással. Még akkor is, amikor a számítógépe keresési előzményei feltűnően gyanúsak. A furcsa, kitartó telefonhívásokról nem beszélve.

Mi történt valójában Nick gyönyörű feleségével?

A Holtodiglan nem csupán egy mesterien felépített pszichothriller: Gillian Flynn regénye generációs mű lett, amely újradefiniálta a házasságról, bizalomról és önazonosságról szóló történeteket. 2012-es megjelenését követően világsikerré vált, több mint 40 nyelvre lefordították, és 2014-ben David Fincher rendezésében, Ben Affleck és Rosamund Pike főszereplésével nagy sikerű filmadaptáció készült belőle.

A szerzőről

Gillian Flynn amerikai írónő, a modern pszichothriller koronázatlan királynője. 1971-ben született Kansas Cityben, újságírást tanult, majd az Entertainment Weekly filmes újságírójaként dolgozott. Első regénye, az Éles tárgyak 2006-ban jelent meg. Igazi világhírnevet a Holtodiglan hozott számára 2012-ben: ez a házasság mélyére ásó, csavaros műve nemcsak bestsellerré vált, de nem sokkal később David Fincher filmre is vitte. Flynn szereplői általában sebekkel teli, intelligens nők, akik gyakran veszélyesebbek, mint bárki hinné, míg történetei pengeélesek, és nem hagyják nyugodni az olvasót.

Mások a kötetekről

„A Holtodiglan Gillian Flynn lehengerlő áttörése. Ravasz, szeszélyes, finoman rétegzett regény, tele olyan hitelesen megalkotott szereplőkkel, akiktől nehéz búcsút venni.” - The New York Times

„Hátborzongató regény a valódi rettegésről – egy írótól, akinek minden eszköze megvan hozzá, hogy tökéletesen adagolja a borzongást.” - Chicago Tribune

„Kíméletlenül nyomasztó családi rémtörténet.” - Stephen King

Agave Könyvek

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

 Richard Osman: 

Oltári vagyon

„A netről meg lehet tanulni bombát gyártani. Már ha tudod, hol keresd hozzá az infót. Elmondják, mit vegyél, és azt is, honnan. És aztán hogyan rakd össze az egészet. Még videók is vannak. Símaszkos fickók csavarhúzóval a kezükben. Drótokat forrasztgatnak betongarázsokban pofás kis munkapadokon. A kockázatokról már kevesebb szó esik.”

Két év kihagyás után végre folytatódik Richard Osman Csütörtöki nyomozóklub-sorozata

Megjelenés: november 11.
Fordító: Orosz Anna
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás és puhatáblás kiadás is, 352 oldal

Leírás

Richard Osman új regénye, az Oltári vagyon ismét bizonyítja, miért vált a Csütörtöki nyomozóklub-sorozat a kortárs brit krimi egyik legnagyobb sikertörténetévé. A szerethető, idős amatőr nyomozók ezúttal sem tudnak nyugodtan pihenni: egy elegáns esküvőn elhangzó, ártatlannak tűnő üzenet újabb, veszélyekkel teli kalandba sodorja őket, ezúttal a digitális vagyon, a rejtett kódok és a modern bűnözés világában. Osman ezúttal is hibátlanul keveri a fanyar humort a mély emberismerettel: miközben hősei a rejtély után kutatnak, valójában a gyász, a barátság és az újrakezdés kérdéseivel is szembenéznek.

Az Oltári vagyon nem csupán szellemes, több rétegű krimi, hanem finoman megírt, érzelmileg is gazdag történet arról, hogyan lehet méltósággal, kíváncsisággal és derűvel élni, még akkor is, ha a világ körülöttünk folyamatosan és nem épp kívánalmainknak megfelelően változik. Intelligens, emberi és mélyen szórakoztató, ráadásul kötetre-kötetre egyre jobb.

Fülszöveg

Kinek van ideje gyilkosságokra, ha egy esküvőt kell megtervezni?

Csendesen telik az év a csütörtöki nyomozóklub tagjainál. Joyce-t lefoglalják az ültetési rendek és a nyitótáncok. Elizabeth gyászol. Ronnál családi gondok vannak, Ibrahim pedig továbbra is a kedvenc bűnözője terapeutája.

Ám amikor Elizabethtől segítséget kér egy esküvői vendég, akinek az életére törnek, a csütörtöki nyomozóklub tagjait újra megcsapja a hajsza szele. Egy gonosztevőnek egy megfejthetetlen kódra fáj a foga, és addig nem nyugszik, amíg meg nem szerzi.

A banda egy minden eddiginél robbanékonyabb nyomozás kellős közepébe csöppen. Vajon képesek lesznek időben megfejteni a kódot és a gyilkossági ügyet?

A szerzőről

Richard Osman író, producer és televíziós műsorvezető. A csütörtöki nyomozóklub-regényei világszerte több millió példányban keltek el, és számos könyveladási rekordot megdöntöttek. Az Oltári vagyon a sorozat ötödik, legújabb része, míg az első kötetből készült filmadaptáció már megtekinthető a Netflixen. Osman tavaly Gyilkosokra utazunk címmel egy új történetbe is belekezdett, főszerepben egy detektívtrióval, amit ugyancsak kirobbanó sikerrel fogadtak a rajongók világszerte. Mindkét sorozatból várhatóak újabb könyvek. Osman jelenleg Londonban él feleségével, Ingriddel és macskáikkal, Liesllel és Lottie-val.

Mások a kötetről

“A szerzőre jellemző megnyerő stílus az utolsó oldalig.” - Lee Child

“Szívet melengető, bölcs és rafinált.” - Val McDermid

“Osman egyre jobb.” - Shari Lapena

“Izgalmas, megható történet, amin hangosan nevettem.” - Mark Billingham

“Fantasztikus élmény!” - The Guardian

“Egyszerre humoros és lélekmelengető.” - Harlan Coben

“Annyira izgalmas, amennyire szellemes.” - Evening Standard

“Rafinált, emberséges, szívet melengető, megható és NAGYON vicces.” - Marian Keyes

Részlet a kötetből

„Igen, igen, egy ideje nem írtam. Bocsika.

Biztos el sem tudták képzelni, merre járhatok. Talán megfordult a fejükben, hogy elszöktem a Bahamákra egy rendőrkutya-kiképzővel. Igazság szerint a minap épp erről álmodtam. Aztán felriadtam Alan ugatására, aki meglátott egy mókust az ablakban.

Csupán annyi történt, hogy teljesen lefoglalt az esküvő, még gondolkodni sem jutott időm semmiről. Minden olyan gyorsan történt.

Ott voltak a virágok, az esküvői torta… mondják, hogyan lehet egy torta ennyire drága? Csak tojás, cukor meg egy kis margarin, nem? Tudom, szép díszítéssel, de akkor is. Aztán a ruha, na, az jó kis muri volt, Mimóza koktélt ittunk. Sőt, még körmösnél is jártam. Persze láttam már ilyen szalonokat kívülről, de idegenkedtem tőlük. Végül nagyon kedvesek voltak, talán megyek máskor is, esetleg egy következő esküvőre készülve.

Holnap lesz a nagy nap. Csütörtöki menyegző? Ne is mondják! Miért kell nálunk mindig mindennek csütörtökön történnie?

Nem mindennap megy férjhez az ember egyetlen gyermeke. Az itt lakók között egyeseknek már az unokái házasodnak, Joanna viszont kivárt, és azt hiszem, jól tette. Bár éveken át az ellenkezőjét hajtogattam. Ha belegondolok, hogy tavaly ilyenkor még a fociklub elnökével járt…

Paul előtt.

Vele az interneten ismerkedtek meg. Gyakran hallom az emberektől – na jó, Rontól –, hogy nekem is így kellene randiznom, de aggaszt, hogy mindenkit csak a hitelkártyaadataim érdekelnének. Ibrahim a lelkemre kötötte: soha ne áruljam el senkinek a kutyám nevét, mert megszerzik a jelszavamat. Hiába mondtam neki, hogy egyetlen jelszavamban se szerepel Alan, kötötte az ebet a karóhoz. Szóval ha az emberek megkérdezik, hogy hívják Alant, azt válaszolom: Joyce-nak. És ha aztán az én nevemet kérdezik, udvariasan elköszönök.

Említettem a virágokat, a tortát, a ruhát meg a többit, azt viszont nem, hogy Joannával ezeken mind hajba kaptunk, sőt sok minden máson is. Például azon, hogy nászinduló helyett csak Backstreet Boys lesz. Odáig jutottunk, hogy azt kellett mondanom: „Ha nem akarod, hogy segítsek, szólj”, mire ezt felelte: „Anyu, nem akarom, hogy segíts”, amin elsírtam magam, erre ő is, és azt mondta, természetesen szeretné, hogy segítsek, én pedig azt, hogy tudom én jól, hogy beleártom magam a dolgába. Szegény Ibrahim pedig pont a jelenet kellős közepén lépett a szobába, aztán szép nyugodtan ki is hátrált. Mondtam már, hogy nem hülye, kivéve kutyák és jelszavak ügyében.”

Puhatáblás

Keménytáblás

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

 Dr. Zacher Gábor & Kálmán Norbert

Zacher 3.0 –

Az én mentőszolgálatom

„Az ember értékét az adja, mennyit tud tenni másokért.”

Dr. Zacher Gábor nyugdíjba megy, és vadonatúj könyvével búcsúzik a mentőszolgálattól

Megjelenés: november 28.
Nyomdai kivitelezés: keménytáblás, 320 oldal

Leírás

Mi tartja fogva az egészségügyi dolgozó lelkét? Az érzet, hogy életmentő segítséget nyújthat annak, aki erejét vesztve támaszra szorul. A néma készenlét feszülő csendje, amit sokszor a kék villogó hangosít fel, miközben mindenki próbál kitérni az útjából – ez az, ami megbabonázza a mentősök szívét is.

Az átlagember, ha szerencsés, akkor csak messziről szemléli, ahogy elsuhan mellette a vibráló fényjelzés, de ha igazán szerencsés valaki, akkor minél hamarabb ott villog mellette az életmentő segítség. Nagyvonalakban talán ez minden, amit a legtöbben tudnak az életmentőkről, akik a nagyvárosok átsuhanó mentőangyalai: jönnek, ha baj van, csak a páciensre figyelnek, és már mennek is tovább. Villanásnyit vannak jelen a hétköznap forgatagában, az a villanás viszont sokszor az életet jelenti.

De vajon kik ezek az emberek, hogy működnek és mit látnak a vészhelyzetek, tragédiák és megdöbbentő emberi sorsok mélyére utazva, és hogyan tudnak józanok maradni, annyi traumatikus élményt látva naponta, amennyi másoknak egy egész életre nem jut.

Ez a könyv azért született, hogy bemutassa az élet és halál határán dolgozókat, és azt a rendszert, ami az utolsó pillanatokban nyújt kapaszkodót az elesett embernek. Mindezt az ország legismertebb orvosa, Dr. Zacher Gábor megélt tapasztalatain keresztül, aki több mint negyven év után zár le egy korszakot és lassan elköszön élete nagy szerelmétől, a mentőorvosi hivatástól, amely egész szakmai életét végig kísérte. Az ország toxikológusa évtizedek óta a magyar egészségügy meghatározó arca, akit valószínűleg mindenki látott már híradókban, újságokban, podcastokban, aki képes szót érteni a huszonévesekkel és akinek neve garancia a szakmai hitelességre.

Zacher Gábor mellett megszólalnak közvetlen kollégák is – többek közt Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője is –, történeteikből pedig kiviláglik, hogy mentősnek lenni nem munka, hanem küldetés, életforma, ahol nincsenek kollégák. Bajtársak vannak, és ahogy ők mondják: „ha a bajtársammal leülök az asztalhoz, és nekem van egy kiflim, akkor kettőnknek van egy-egy fél kiflije.”

Fülszöveg

Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.

Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel és humorral teli, ugyanakkor kőkemény életigazságoktól sem mentes történeteket idéz fel az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?

A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig ható történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.

A szerzőkről

Dr. Zacher Gábor főorvos, oxyológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát 1986-ban. 1998-ban került a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást és 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014 és 2018 között a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumának vezetője. Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen, 2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Több mint négy évtizeden át szolgált mentőorvosként.

Kálmán Norbert újságíró, rádiós szerkesztő. A Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályafutása során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire összpontosít, a frontvonalban dolgozók terheit és tapasztalatait állítva vizsgálódása középpontjába.

Idézetek a kötetből

„Előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni? Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát. Fél év múlva meghalt. Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.”

„A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való. Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek. De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.”

Előrendelhető

Agave Könyvek

Hogyan határozza meg az anyák félelme a fiúk jövőjét? Avagy egy fiú három párhuzamos története

 Florence Knapp: 

Nevek

„Holnap – ha egyáltalán eljön a reggel, ha a vihar végre alábbhagy – Cora be fogja jegyeztetni a kisfia nevét. Vagy talán, és ez aggasztja igazán, épp ezzel dönti el, kivé is válik majd a gyermeke.”

Hogyan határozza meg az anyák félelme a fiúk jövőjét? Avagy egy fiú három párhuzamos története

Megjelenés: november 4.
Fordító: Csonka Ágnes
Nyomdai kivitelezés: keménytábla, védőborító, 368 oldal

Leírás

Florence Knapp Nevek című regénye az identitás, a választás és a következmények regénye. A történet három párhuzamos életutat követ – ugyanannak a fiúnak három lehetséges történetét –, amelyek egyetlen közös pontból, egy anya döntéséből ágaznak szét. Minden változatban más név, más sors, más önazonosság, és mindegyikben ugyanaz a kérdés: mit öröklünk a múltból, és mi az, amit magunknak kell kitalálnunk?

Knapp finoman szövi össze a személyes drámát a társadalmi kérdésekkel: hogyan határozza meg az anyák félelme és hallgatása a fiúk jövőjét? Hogyan lesz a név – az identitás legelső formája – a túlélés vagy a menekülés eszköze? A Nevek szerkezete emlékeztet Paul Auster 4 3 2 1 című regényére, de Knapp történetmesélése intimebb, sűrűbb, kelet-európaibb. Nem grandiózus életregényt ír, hanem mikroszkóp alá teszi a döntéseket, amelyek egy életet is átrendezhetnek.

Ez a könyv nem a válaszokról szól, hanem arról, hányféleképpen mondhatjuk ki: „én”. Az Nevek egyszerre családregény, identitásdráma és kísérlet arra, hogy megértsük: lehet-e egy név mögött több igazság is.

Fülszöveg

1987-et írunk. Egy pusztító vihar után Cora kilencéves lányával útnak indul, hogy hivatalosan is bejegyezze újszülött fia nevét. Férje ragaszkodik hozzá, hogy a családi hagyományt követve a baba az ő nevét örökölje, ahogyan már generációk óta minden elsőszülött fiú. Amikor azonban Cora a döntés pillanatához ér, meginog. A férje akaratának engedni a biztonságosabb út. De vajon helyes-e, hogy a fiuk olyan nevet kapjon, amelyet zsarnoki férfiak egész sora viselt?

A döntés, amit Cora azon a napon meghoz, mindnyájuk életét örökre megváltoztatja.

Hét évvel később a fiú neve Bear; a nővére választotta így, és a név éppoly elemi erővel formálja a sorsát, mint az a vihar, amelynek idején megszületett. Vagy talán Julian, az a név, amit anyja szívből szeretett volna adni neki, abban a reményben, hogy így lehet majd igazán önmaga. Vagy mégis Gordon, az apja után, akinek keménysége és kegyetlensége lassan rányomja bélyegét a fiúra is, de talán még nem késő megállítani ezt az örökséget.

A Nevek megrendítő és reményteli regény az identitásról, a szabad választás hatalmáról, és arról, hogyan fonódhat egyetlen döntés köré egy egész élet. Egy család története ez – és a szereteté, amely a legzordabb sors ellenére is képes tovább élni.

A szerzőről

Florence Knapp korábban egy több évszázados múltra visszatekintő steppelési technikáról írt ismeretterjesztő könyvet, valamint közreműködött egy másik kötet elkészítésében a londoni V&A Múzeum számára. Jelenleg London közelében él férjével és kutyájukkal; két gyermekük már kirepült a családi fészekből. A Nevek Florence első regénye, amelynek a kiadási jogait eddig több mint húsz nyelvterületre adták el.

Mások a kötetről

„Gyönyörűen elmesélt történet arról, hogyan alakulhat egy gyermek sorsa három különböző névvel, három különböző forgatókönyv mentén... Ne hagyd ki!” - Elin Hilderbrand

„Igazán gyönyörű, szívet kitáró történet… Nem tudtam letenni.” - Ann Napolitano

„A történetmesélés igazi mesterműve… mélyen elgondolkodtató.” - Alison Espach 

„Lebilincselve olvastam. Erőteljes, megható és gyönyörű.” - Marian Keyes

„Fenséges… Olvasd el! Igazán különleges.” - Chris Whitaker

„Finoman kimunkált… Ez a regény nagyot fog szólni.” - Jennie Godfrey

„Kísérteties és szívből jövő; teljes figyelmet követel.” - Claire Daverley

„Különleges könyv… Dühöngtem, drukkoltam, és könnyekig hatódtam.” - Elizabeth Macneal

„Merész, magával ragadó és mélyen megrendítő.” - Anne Griffin

„Szívszorító.” - Miranda Cowley Heller

„Egyedülállóan eredeti.” - Jojo Moyes

„Az utóbbi évek legjobb debütáló regénye.” - Sunday Times

Részlet a kötetből 

– Miért fontos ez? Mármint apának. Hogy ugyanaz legyen a nevük.

Cora legszívesebben azt felelné, hogy azért fontos, mert néha a nagy, erős férfiak belül kicsinek érzik magukat. Mert egyes férfiak – például Gordon apja – úgy élik le az életüket, hogy tökéletesnek hiszik magukat, és úgy gondolják, hogy a gyerekeiknek és a gyerekeik gyerekeinek is az ő nevüket kell továbbvinniük. Mert néha nagyobb szükségük van az előző nemzedékek elégedettségére, mint a következő generációk szeretetére. Cora szemében ez mellkasdöngető, törzsi viselkedésnek tűnik. De ezt nem mondja el Maiának. A lánya már így is sok mindenre felfigyel. A veszekedések utáni reggeleken, bármilyen némán is tűrt Cora, Maia mindig megáll mögötte a konyhában, a mosogató mellett, átkarolja a derekát, és megszólal: „Én kedves anyukám”, miközben az arcát Cora hátának támasztja. Cora ilyenkor látja rajta az együttérzést, a közös szomorúságot. És egy ízben a nedvességet is a ruhája hátulján, ahol Maia arca pillanatokkal korábban hozzáért.

– Van, akinek fontos a hagyomány – feleli helyette.

– De az is fontos, hogy saját neved legyen. Néha nem? Talán még apa is örült volna, ha saját neve van.

Cora elengedi a babakocsit, hogy átkarolja Maia vállát.

– Okos kislány vagy.

Megint azon töpreng, vajon helyes-e, amit tesz. Részleteiben, egészében. Hogy Gordon számára helyénvaló-e folytatni ezt a hagyományt. Talán azzal, hogy elfogadja az életet az apja és a nagyapja árnyékában, állandóvá teszi az összehasonlítást, és még súlyosabbá teszi a terhet önmaga számára. Talán felszabadulás lenne, ha a gyermeküket másképp neveznék el. Eleinte nem, de később biztosan.

És ott van Maia. Nem épp arra tanítja a lányát, hogy fontosabb a békesség, mint hogy helyesen cselekedjen? Cora azon tűnődik, vajon mit gondol róla Maia azok után, hogy beleegyezett, zsarnok férfiak generációihoz kötődő nevet ad az öccsének. És rájön, hogy bár Maia nevét eredetileg néma köteléknek szánta kettejük között, a jelentésének felfedése teher is lehet a kislány számára. Talán ezzel akaratlanul is azt sugallja neki, hogy az ő életüknek is ugyanazt a pályát kell követnie, pedig valójában abban reménykedik, hogy a gyermekei a saját útjukat járják majd.

Agave Könyvek

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

 Tananarive Due: 

A javítóintézet

„Tapasztalta már, hogy a holtak az élők között járnak. A holtak néha segítenek repülni.”

Sokszoros díjnyertes nagyregény a javítóintézetek brutális világáról és az amerikai délről

Megjelenés: október 21.
Fordító: Neset Adrienn
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 480 oldal

Leírás

Tananarive Due A javítóintézet című regénye hideglelős pontossággal tapint rá arra, amitől ma is félünk: hogy az a rendszer, amely a „nevelés” nevében működik, valójában megtörni akar. Egy különleges iskola falai között járunk, ahol a fegyelem nem erény, hanem fegyver, és a fiatalok nemcsak a hatalom, hanem valami sötétebb, természetfeletti erő ellen is kénytelenek küzdeni. A történet szívszorítóan emberi: az elnyomás, a túlélés és az ellenállás regénye, amelyben a horror eszközei a társadalom legmélyebb sebeit világítják meg.

Due prózája pengeéles, mégis érzékeny, ott talál be, ahol a valóság már fáj. A javítóintézet nem csupán vérfagyasztó történet, hanem allegória a hatalomról, a rasszizmusról és az intézményes kegyetlenségről. Magyar olvasóként nehéz nem a jelen valóságára gondolni: miközben a regény a múlt szellemeit idézi, ijesztően ismerős a hangja. Egy könyv, amely nem enged el, mert amit mond, az túl fontos ahhoz, hogy csak fikciónak higgyük. Olvasás közben pedig ugyanaz a feszélyező érzés kerít a hatalmába, amit Colson Whitehead Pulizer-díjas A Nickel fiúk című regényénél éreztünk.

Fülszöveg

FLORIDA A JIM CROW-RENDSZER IDEJÉN, 1950

A tizenkét éves Robbie Stephens Jr.-t hat hónapra a Gracetowni Fiúiskolába küldik, miután megvédi nővérét, Gloriát – és megrúgja a város legnagyobb földbirtokosának fiát. A helyet a rossz nyelvek csak javítóintézetnek hívják, noha valójában semmit nem javít.

Robbie az anyja elvesztése óta látja a szellemeket. Gyerekkora óta vele vannak, és nem egyszer vigaszt nyújtottak neki. De ami egykor mentsvár volt, most rémületté válik: az intézet falai közt lévő szellemek ugyanis beszélni kezdenek hozzá, és borzalmas dolgokról suttognak.

Két barátja, Félvér és Kék megtanítják Robbie-nak, hogyan lehet túlélni a helyet. Odakint pedig Gloria mozgásba lendül: minden rokont és kapcsolatot felkutat Floridában, hogy még időben kiszabadítsa öccsét, mielőtt túl késő lesz. Közben a bosszúszomjas halott fiúknak is megvannak a maguk tervei.

Tananarive Due megrázó és felejthetetlen történelmi regénye 2024-ben elnyerte többek közt a Bram Stoker-, Shirley Jackson-, Ray Bradbury- és World Fantasy-díjakat, és megszerezte olyan nagyságok elismerését, mint Stephen King és S. A. Cosby.

A szerzőről

Tananarive Due tizenhat könyv írója, köztük A javítóintézeté, melyet 2024-ben díjesővel tüntettek ki, a horroroknak járó jelentős irodalmi díjakat kivétel nélkül mind megkapta. Jelenleg a fekete közösségek élményeiből táplálkozó horror és az afrofuturizmus témakörét oktatja a UCLA-n.

Mások a kötetről

„A próza mesteri; a történetvezetés lebilincselő; a helyszín szívszorító, mégis őszinte; a szereplők pedig ritkán tapasztalt mélységgel és árnyaltsággal elevenednek meg. Ez egy valódi irodalmi mestermű.” - Library Journal

„Igazi erődemonstráció ez a regény. Hallucinatív, kísérteties, félelmetes és mélyen megindító.” - S. A. Cosby, a Bűnösök vére folyjon szerzője

„Történelem és horror nagyívű találkozása. Tananarive Due minden mesterségbeli tudását megcsillogtatja: A javítóintézet ijesztő, hátborzongató, de közben tele van szeretettel is. Olyan regény, amit nemcsak elolvasni kell, hanem emlékezni is rá.” - Victor LaValle, a Bölcsőrablók szerzője

„A Moby Dick talán felforgatta Amerikát, hogy megmutassa a rothadó mélyét, A javítóintézet pedig ugyanígy néz szembe múltunk legsötétebb fejezeteivel, de közben mégis képes megérezni a szívverést a romok alatt. Ez az a regény, amire vártam. Miközben darabokra szed, valahogy mégis egyben tart.” - Stephen Graham Jones

„Tananarive Due könyvei mindig elemi erejűek, de A javítóintézet a legmegrázóbb és egyben legrémisztőbb műve mind közül.” - Vulture

„Az egyik legnagyobb élő horroríró… A javítóintézet éppolyan megrázó, mint amennyire kísérteties.” - CrimeReads

„Due minden egyes alkalommal telibe talál – és ez most sincs másként.” - Book Riot

Részlet a kötetből

„Gloria abbahagyta az iskolát, amikor a papa elment, és Robert gyakran azon kapta, hogy elmorzsol egy könnycseppet, mielőtt elindul Miss Anne Powellhez takarítani. Gloria szemében az iskola a templomnál is szentebb. Robert szerette lerúgni magáról a cipőt a pad alatt, de Gloria megmondta Mr. Harrisnek, hogy nyugodtan csapkodja meg a kezét vonalzóval, ha egyszer is mezítláb találja. A papa megírta az egyik levelében, hogy Chicagóban az égvilágon senki sem jár mezítláb, és a lány azt remélte, leszoktathatja Robertet a vidéki szokásokról, mielőtt ők is a városba költöznek.

Mert egy nap igenis csatlakozni fognak a papához Chicagóban. Gloria megígérte neki.

A földút a 166-os útra, vagyis a McCormack útra vezetett, amely átszelte az egész megyét, és többnyire fűrésztelepek között kanyargott. Gloria és ő éppen Gracetown határán kívül éltek, ezért majdnem öt kilométer gyaloglás várt rájuk a színes bőrűek részére fenntartott Frederick Douglas Iskolába Lower Spruce-on. Télen a nap még fel sem kelt, amikor elindultak. Ha Robert elkésik, Mr. Harris elnáspángolja. Eddig csak egyszer késett el, és ez az egy alkalom egy életre elégnek bizonyult. Az éles fájdalommal járó náspángolás nem bántotta annyira, mint az osztálytársak tekintete és a sutyorgás: Robert Stephens fiát elfenekelik! Szinte hallotta, hogyan számolnak majd be róla a szüleiknek. Ahogy a papa megmondta: nem mindig áldás, ha mindenki ismeri a nevedet.

Amikor elmentek McCormackék kerítése mellett, Robert hathetes kismalacok röfögését hallotta az út mellől. Négyen voltak, már vágósúlyban. A kismalacok látványára a fiú hasa megint megkordult. Azt kívánta, bár átnyúlhatna a deszkák közötti résen és elemelhetne egyet! Még csak nem is lenne lopás, amennyi pénzt McCormackék összeharácsoltak rabszolgatartóként. A kismalacok anyukáján kívül senki sem venné észre. De Robert lépkedett tovább, csak a hasa panaszkodott hangosan, miközben ő a tízparancsolatot motyogta magában: Ne lopj! Ne! Lopj!

Megígérte a mamának, hogy Istennek tetsző életet fog élni. A mama azt állította, hogy Istenen kívül nem tud neki mást adni. Pedig sokkal többet adott Robertnek: egyszer majdnem megszerezte neki Miss Anne régi zongoráját, csak nem talált senkit, aki elcipelte volna az erdőbe hozzájuk, és egyébként sem fért volna be a házba. De amikor a zongoraóráik alatt a mama játszott, Robert hallotta, hogy arról énekelt, mennyire szereti őt, bár zongorát nem tudott szerezni.”

Agave Könyvek

A legjobb Stephen King-regényeket idézi J. D. Barker vadonatúj kötete

 J. D. Barker: 

Valami az emeleten

„Istenem, bárcsak másként alakult volna. Rengeteg mindent szeretnék visszacsinálni.”

A legjobb Stephen King-regényeket idézi J. D. Barker vadonatúj kötete

Megjelenés: szeptember 30.
Fordító: Sepsi László
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 480 oldal

Leírás

J.D. Barker neve garancia a hideglelős, fordulatos történetekre, a Valami az emeleten pedig a legnyugtalanítóbb és legizgalmasabb regénye a Dracul és a Szíve helyén sötétség óta. A történet középpontjában egy látszólag hétköznapi ház áll, ahol a padlás titka lassan felőrli szereplőink idegeit és így persze az olvasóét is. Barker mesterien építi a feszültséget: nem a sokkoló pillanatokkal kezdi, hanem azzal a finom, alattomos nyugtalansággal, ami egyre inkább beszüremkedik a mindennapokba, és amivel tökéletesen idézi meg mentorát, Stephen Kinget.

Ez a regény nemcsak szórakoztató thriller, hanem tükröt is tart: arról mesél, mennyire félünk attól, amit elzárunk, elhallgatunk, vagy amit talán saját magunkban őrzünk a “padláson”. A pszichológiai mélység és a borzongató hangulat ritka elegye teszi különlegessé.

A Valami az emeleten azoknak szól, akik szeretik a horror/krimi/thriller műfajok közti crossovereket és elvárják, hogy egy könyv az olvasás után is velük maradjon, és suttogjon a háttérben, mikor leoltjuk a villanyt. Izgalmas, fontos és maradandó élmény, Barker ismét bebizonyítja, hogy a modern thriller egyik legnagyobb mestere.

Fülszöveg

Egy kísértetház születéséhez valakinek előbb meg kell halnia.

New Castle-ben, az álmos partvidéki kisvárosban a tizenhét éves Billy Hasler élete hamarosan borzalmas fordulatot vesz. Amikor legjobb barátja, David Spivey örököl egy titokzatos házat egy közeli szigeten, úgy tűnik, tökéletes helyet találtak arra, hogy együtt töltsék az utolsó nyarukat a főiskola előtt. Nincsenek szülők. Nincsenek szabályok. Nincsenek következmények.

Miközben elmélyednek a sziget sötét történelmében, felébresztenek egy ősi, gonosz erőt, amely generációk életére volt hatással. Az ártatlannak induló nyári kaland hamarosan vérfagyasztó lidércnyomássá fajul.

A Valami az emeleten hátborzongató történet barátságról, áldozathozatalról és az emberi értelem számára felfoghatatlan sötétségről. J.D. Barker ezúttal a horror műfajában engedte szabadjára a képzeletét, története letehetetlen az utolsó dermesztő pillanatig.

A szerzőről

Jonathan Dylan Barker 1971-ben született, a Fort Lauderdale-i Művészeti Intézetben szerzett üzleti diplomát. Forsaken című első regényét 2014-ben adták ki. A kötet meglepő sikert aratott, és jelölték a Bram Stoker-díjra is, ráadásul a Stoker család felkereste őt, hogy segítsen Dacre Stokernek megírni a Drakula hivatalos előzményregényét. Közben Barker saját sorozatba is kezdett: A negyedik majomban az utóbbi évek egyik legeredetibb sorozatgyilkosát teremtette meg. A kötet jogait számos országba eladták, opciózták filmre és televíziós sorozatra egyaránt, Az ötödik áldozat és A hatodik éjszaka című folytatásokkal pedig trilógiává bővült. Barker azóta is töretlenül ír, többek közt a Szíve helyén sötétség, A hívás és a Zárt ajtók mögött című regényei újabb közönségkedvencek lettek. Hazai rajongói nagy örömére a szerző 2024-ben Budapestre is ellátogatott.

Részlet a kötetből

„A nevem Billy Hasler.

Gyerekkoromban David Spivey volt a legjobb barátom. Közel tizenegy éve nem mondtam ki hangosan a nevét. Annak is már legalább kilenc éve, hogy leírtam, és ellentmondásos érzések kavarognak bennem, amiért most papírra vetem. Viszont azt tanácsolták, hogy meg kell tennem, úgyhogy tessék. Szerintük jót fog tenni, de akaratlanul arra gondolok, hogy ez valójában rájuk vonatkozik, nem rám.

Sokan a megnyugvás valamiféle esélyét várják tőlem. Őszintén szólva ez hatalmas kérés. Még odáig sem jutottam el, hogy magamban lezárjam a dolgokat.

Azt mondták, ha mindezt továbbra is magamban tartom, elfojtva, akkor növekedni fog a nyomás, és egy napon lehet, hogy egyszerűen…

Babluumm.

Oké, ez butaság, de az orvosokól hallottam.

Anyám is ezt mondja.

A megmaradt barátaim úgyszintén.

A rendőrök meg pláne. Már nem keresnek fel olyan gyakran, mint régen, de még mindig előfordul. Mundie feladta. Sandy Lomax rég nyugdíjba ment, de ez nem tartja vissza az újoncokat a kis őrsünkről, hogy bekopogjanak az ajtómon.

Üdv, olvastam az aktát, és esetleg rá tudna szánni pár percet, hogy beszéljünk Whaley rendőrfőnökről és a fiatalokról?…

Eleget mondok nekik ahhoz, hogy békén hagyjanak.

Épp annyit, hogy felfogják, rengetegen kifacsartak előttük, akár egy mosogatószivacsot, és már semmivel sem szolgálhatok.

Még ezt a keveset – ezt a néhány elejtett szót – is mindig árulásnak érzem. Árulásnak Mattyvel, Izzie-vel, Chloeval, Kirával és még Alesiával szemben is, az egyezségünkkel szemben, de mindenekelőtt Spivey-val szemben (mindenki Spivey-nak szólította, még az anyukája is, amit mindig furcsának találtam), mert mi tartottunk össze a legtovább, és a mi kötelékünk volt a legerősebb. Kitartott, amikor mások elkezdtek megtörni.”

Agava Könyvek

Rajongsz a történelmi Japánért, és imádtad a Sógunt? - Akkor ez a te regényed!

 David B. Gil

Nyolcmillió isten

„A Szentatya előtt nem adhatjuk jelét a gyengeségünknek.”

Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol szerző a rejtélyes Japánba kalauzol egy rejtély megfejtésére

Megjelenés: szeptember 30.
Fordító: Tapolczai Pál
Nyomdai kivitelezés: puhatáblás, 576 oldal

Leírás

David B. Gil Nyolcmillió isten című regénye lenyűgöző utazás a 16. századi Japánba, ahol a kard éle és a hit ereje egyaránt sorsokat formál. A spanyol szerző bámulatos érzékenységgel kelti életre azt a korszakot, amikor a sógunátus és a keresztény misszionáriusok világa feszült egymásnak, és minden döntés élet-halál kérdésévé vált. Gil prózája nem pusztán történelmi regény: részletgazdag, mégis filmszerű leírásai, erős atmoszférája és mélyen emberi karakterei miatt valódi irodalmi élmény.

Az Nyolcmillió isten egyedi hangja abban rejlik, hogy miközben hű marad a történelmi hitelességhez, mégis olyan ritmust diktál, mintha egy modern thriller lapjait forgatnánk. A politikai intrikák, vallási feszültségek és személyes drámák sodrása mindvégig feszesen tartja az olvasót.

Ha valaki rajong James Clavell klasszikusáért, a Sógunért, ebben a könyvben otthon fogja érezni magát: ugyanaz a gazdagon megrajzolt világ, de friss, kortárs szemszögből, sajátos spanyol ízzel. Egy regény, amely egyszerre szórakoztat, tanít és elrepít egy olyan időbe, ahol valóban „nyolcmillió isten” uralta az emberek sorsát.

Fülszöveg

Japán, 1579.

A Toledóban élő Martín Ayala atya azt a váratlan megbízatást kapja, hogy térjen vissza Japánba – az országba, ahol annak idején pappá szentelték, és hosszú ideig hittérítőként működött, ám egy fiatal helyi lánnyal való tisztázatlan kapcsolata miatt elküldték –, ugyanis keresztény papok esnek egy kegyetlen, rituális gyilkosságsorozat áldozatául. Az ő feladata lesz, hogy feltárja a bűntények mögött húzódó indítékokat. A nyomozásához egy testőrt is kap Kudó Kendzsiró, egy vidéki szamuráj fiának személyében, akivel együtt járják be a háború dúlta és összeesküvések mérgezte országot.

Míg az utazás során a jezsuita szembenéz saját múltjával is, a nyomozás során kiderül, hogy nemcsak a japán kereszténység megmaradása a tét, hanem egyenesen az ország jövője forog kockán. David B. Gil lélegzetelállító regénye felejthetetlen atmoszférájú történelmi krimi, melyben úgy elevenedik meg a 16. századi feudális Japán, hogy hosszú ideig a hatása alatt maradunk.

A szerzőről

David B. Gil spanyol író, Cádizban született 1979-ben. Újságírásból diplomázott, később médiadizájnból és közösségimédia-menedzsmentből vett részt posztgraduális képzésen. Az első regénye szerzői kiadásban jelent meg 2016-ban, majd mindent elsöprő sikerének köszönhetően leszerződött a Penguin Random House spanyol leányvállalatához, ahol azóta további három műve látott napvilágot. Ezeknek a helyszíne általában a történelmi Japán, közülük a legismertebb pedig a Nyolcmillió isten.

Mások a kötetről

„David B. Gil újraértelmezi a történelmi regény fogalmát” – Barnes & Noble

„Egy regény, mely utazásra, kalandra hív, miközben hűen jeleníti meg a civilizációk és gondolkodásmódok találkozását.” - Hislibris

„A történelmi regény netovábbja: utazások, nyomozások és némi kardcsörgetés a feudális Japánban.”– Apple Books

Részlet a kötetből

„Miközben a tengerészek megragadták az oldalköteleket, hogy odahúzzák a hajótestet a mólóhoz, a japán rakodómesterek megközelítették a hajót, hogy rögzítsék a pallót, amit jobbról nyújtottak feléjük. A hajó egyetlen utasa a széltől rátapadó fekete köpenybe burkolózva állt lesben a fedélzeten, mint egy őrszem. Nem a kikötés manővereit figyelte: csodálattal telt tekintete Nagaszaki kikötőjén futott végig, ami az utolsó látogatásakor egy halászfalu volt csupán, a jezsuitáknak köszönhetően azonban felvirágzott, és a legfőbb összeköttetést jelentette az ibériai gyarmatok számára Makaó és Manila felé.

Legalább harminc hajó kötött ki az alaposan kikotort, a viharok ellen sziklaszirtekkel körülvett kikötő dokkjain. A mólókon több százan nyüzsögtek, akik közt legalább annyi külföldi volt, mint japán; mindenhonnan nevetés hallatszott, és szavak különféle nyelveken. Kétségkívül a japán és a portugál volt túlsúlyban, de lehetett hallani spanyol, kínai és koreai foszlányokat is. És úgy tűnt, mindannyian megértik egymást így vagy úgy, ami megdöbbentette a jezsuitát.

Mi más lehetett ez, ha nem egy csoda? Csoda, amit nem a keresztény papok üdvözítő imái okoztak, hanem a legősibb vallás, amit ismerünk: a kereskedelem. Mindenesetre csoda, akárhogy is nézzük.

– Atyám – szólt egy hang a háta mögött –, kíván üzenni a missziónak, hogy eljöjjenek önért? – kérdezte a hajómester.

– Nem szükséges, innen látom Nagyboldogasszonyunkat, ő majd segít tájékozódni.

A Nagyboldogasszony-templomra gondolt, amiről még Kasztíliában is beszéltek. Néhányan Nagaszaki katedrálisaként hivatkoztak rá, míg a helyiek egyszerűen Miszaki no Kjókainak, a Fok Templomának nevezték, mivel a hosszú földnyelv legvégére építették, ami most Nagaszaki kikötőjeként szolgált. A templom egy kisebb sziklaszirten helyezkedett el, ami a tengerre nézett. Onnan üdvözölte a hajósokat, emlékeztetve őket egyúttal, hogy akármilyen furcsának is tűnt, keresztény földre érkeztek.

Ayalát jóleső érzés töltötte el, látván, hogy Xavéri Ferenc korábban elvetett magvai szárba szökkentek. Leszállt a hajóról, és útnak indult a Nagyboldogasszony-templom keresztjének iránymutatása szerint. Végighaladt a mólók falabirintusán, kikerülve a rakodómestereket, akik lepakolták az árut, a halászokat, akik válogatták az első zsákmányt, mielőtt a piacra vitték, és az ácsokat, akik a zátonyokon javították a hajókat, a fa hajótestet a reggeli nap felé fordítva. Só és nedves fa illata terjengett. A nagy nyüzsgés őt is felélénkítette, miután a több hónapos tengeri hánykolódás elzsibbasztotta a testét, és eltompította az érzékeit. Amint elérte a tengerparti sétányt, elkezdtek feltolulni benne a régi emlékek: az alacsony faházak, a tolóajtók, az élet nyugodt folyása a döngölt földes utcákon, a papírlámpások, a soba tésztás standok az út mentén… Egy világ, amiről úgy gondolta, a háta mögött hagyta már, de amibe most örömtől és melankóliától vegyes érzésekkel tért vissza, felfedezve, mennyire hiányzott is neki az egész.”

Agave Könyvek