Chris Land: Lélekvesztő I.részéből hozok újabb részletet nektek a
blogomra. Már nem sok van az első részből, hamarosan a második részéből fogok
hozni részleteket. Addig is a bejegyzésem alatt találhatjátok a vásárlási
linket.
Chris Land: 
Lélekvesztő I. 
  
Tartalom: 
  Christina Webster állást keres, egy cselnek köszönhetően talál is. 
Feladata: mivel a kairói bazárban ókori régiségek kerülnek elő, fel kell
 derítenie egy Hatsepszut álarc, és egy ősi papirusztekercs útját a 
helyi összekötő, az archeológus Raman segítségével.
Természetesen ez nem megy zökkenőmentesen, hiszen mások is 
érdeklődnek a papirusz hollétéről, főként egy műgyűjtő emír, aki ravasz 
játékot űz egy-egy elismerésre méltó darabért, továbbá két mindenre 
elszánt alak, valamint egy görög archeológus nő is részt vesz a 
kutatásban, de Webster megpróbálja áthúzni mindannyiuk számításait.
Hova tűnt Raman elődje, és a pap? Vajon mire kellenek a gyerekek a galádoknak?
A jelek a Sínai-félszigeten lévő ősi bányába vezetnek, a 
Lélekvesztőt azonban az ókori papok telerakták veszélyes és fondorlatos 
csapdákkal, melyekkel mindannyiuknak meg kell küzdeniük, akár az életük 
árán is.
Millió egy titok és megfejtésre váró talány, ami a ködös múlt homályába vész…
Rejtélyes halálesetek, mérgek, legenda, misztika, ármány és 
érzelmek, egy kis ókori történelemmel megfűszerezve, no és a humor se 
maradhat el a Lélekvesztő című fordulatokban gazdag kalandregényből.
ENGEDÉLLYEL
 RÉSZLET 
 A kairói reptéren rahedli ember tolongott és borzasztó zűrzavar 
uralkodott a váróban, közben az atyát követve kiértem az utca 
forgatagába, ahol a helyzet mit se változott. Autók dudáltak, az eladók 
dicsérve árulták a portékájukat, s úgy meglepett egy gyerekekből álló 
csoport, hogy a papot is elvesztettem. Utána kutatva a szemem 
összetalálkozott egy burnuszt viselő férfi pillantásával, akinek koszos 
arca egyetlen másodpercre hirtelen átfutó félelmet keltett bennem, aztán
 az alak ellenállhatatlan és lehengerlő mosolyt küldött felém, ami még 
inkább nem tetszett, pedig ahogy jobban megnéztem őt, akár 
ellenállhatatlannak is titulálhattam volna az illetőt. Körülbelül 
száznyolcvan centi magas teremtés volt, poros burnusza fölül feszült 
rajta, alatta egy fehérnek alig mondható nadrágot és inget viselt. A 
fejét konyharuha borította, amit levett, így elővillant rövidre nyírt 
hollófekete haja, mégis inkább barna írisze és bronz bőrszíne vonzotta a
 szemem. Magabiztosságot sugározva higgadtan állta a tekintetem, ahogy 
végigmértem, türelem és nyugalom áradt belőle, mégis kikerülték őt az 
emberek, talán széles övében tündöklő tőre miatt. Ez viszont végképp nem
 foglalkoztathatta, mert úgy támasztotta felhúzott egyik lábával az 
oszlopot, mintha attól félne, hogy az kidől nélküle, s az egész épület 
ráomlik a jelenlévőkre. 
Ekkor elém penderült egy gyermek, amely 
Kairó elmaradhatatlan eleven és nyüzsgő tartozéka, s talán a seregtől 
maradt le. Csíkos, pizsamaszerű öltözékben ricsajozott előttem, mintha 
az életét fenyegetném, s egyetlen szót üvöltözött felém: - Ajua! 
Végül
 rájöttem, nekem kell a segítség, ugyanis mindenáron rám akart sózni egy
 pamut alsógatyát. Csillogó fekete szemeivel fürkészett, göndör haja 
fürtökben csüngött alá, kreol bőrében csak a foga fehérje világított. 
Szutykos arcáról és ruhájáról a mosópor-reklámok jutottak eszembe, aztán
 tisztáztuk, hogy velem arabul nem sokra megy, én vele magyarul semmire,
 így megállapodtunk az angolban, és végre közölhettem: - Nincs szükségem
 férfifehérneműre. 
- De az Isten is azt akarja, hogy vedd meg. 
- Majd később lebeszélem róla. 
A
 gyerek tűnődve elővett egy dobozos Colát, felbontotta, meghúzta, erre 
lecsorgott az állán a fél adag. Amikor rájött, hogy figyelem, újra 
nekikezdett: - Ajua! Tessék, most Mira akarja, hogy megvedd, fizesd ki a
 felét, tíz font - nyújtotta az üres kezét. - Nusz na nusz. 
Miután
 bambán próbáltam megfejteni a szavait, ő rohamot intézett ellenem, 
minitájfunt produkálva megállíthatatlanul cibálta a karom, és Istent 
hívogatta, világosítsa meg az elmém. Kevéske szabad pillanatomban 
akartam lehámozni magamról a gyermeket, sikertelenül. Zsebembe kotorva 
markába nyomtam pár piasztert, így tágra nyitotta a szemeit. - Mi ez? 
Ezért csak fél korty jár, ez az izé húsz font, azért mondtam, hogy nusz 
na nusz, azaz fele-fele. 
- Idd meg, nekem nem kell, bár megmutathatnád, hol kerül annyiba. 
A
 Mira nevezetű Szutykoskának angyali bájvigyor terült el az arcán és 
felnézett rám. - Majd máskor megmutatom, szóval kell a naci? Ne 
finnyáskodj már, nem mindegy, mit hordasz? 
- Ne húzogasd a ruhám - söpörtem el a kezét. 
- Hogy képzeled ezt? - kiabálta és bokán rúgott. 
- A szentségit, beárullak Istennek, ha ilyen rossz vagy. 
-
 Azt próbáld meg - fenyegetett, aztán durcásan rám nézett, és odébbállt a
 következő szavak kíséretében: - Tudd meg, hogy egész Keleten nélkülem 
nem mész semmire. 
- Mit csinál itt? Már taxit is fogtam - tűnt fel a közelemben Credo, hogy odavezessen. 
Amint
 beültünk a fekete-fehér kocsiba, egy nem mindennapi figura fogadott, 
aki hátratekintve üdvözölt, de nem tudtam eldönteni, vajon tényleg nekem
 magyaráz-e, mert kancsalsága nem tűrt határokat. A bal szeme enyhén 
jobboldali párti, míg jobbja furcsa baloldali pózt vett fel, közben 
megveregette a vállam, szélesen vigyorgott, ilyenkor a szemei 
jobbra-balra ugráltak, majd előkapott egy strucctoll porolót, leporolt, 
aztán kedélyesen megismételte az üdvözletét arabul: - Ah-laan! 
- Ah-laan wah sah-laan! - viszonozta papom. 
- Én is azt akartam mondani - böködtem az atyára. 
-
 Khalim vagyok, Miss, üdvözlöm Kairóban, máris indulunk a Hiltonba - 
taposott a gázból a fékbe, mert előttünk egy taligát húzó fiú vágtatott 
át az úton, így a sofőr ráfeküdt a dudára. 
Ekkor Credónak szegeztem a lehetetlen kérdést: - A Hiltonba megyünk? 
- Oda, de ha így haladunk, az életben nem érünk el a szállóba. 
-
 Ezek az európaiak folyton rohannak - döcögött a bandzsi, egyik szemével
 az utat fürkészve, másikkal a blúzom kivágására lesve. A pap jókora 
összeget ajánlott neki, ha a rövidebb utat választja, így lassan 
kibontakozott előttünk a Nílus partján épült tízemeletes szálloda. 
Már
 a csarnok homlokzatát színes mozaikból kirakott hieroglifák 
díszítették, s ahogy beléptünk az épületbe, meglepően tágas tér 
fogadott: éttermek, kávézók, üzletsorok. A recepciónál elég nagy zsivaj 
támadt, amint odaértünk, mert egy kövér, szakállas, sasorrú arab 
követelte az igazgatót. Szélesen gesztikulálva rázta a kezét, minek 
következtében aranyszegélyes kaftánja addig röpködött rajta, míg bele 
nem akadt a fejét borító hosszú lepedőbe, erre három megszeppent 
muzulmán nő zúdult rá, akiknek csak a szemük látszott ki a higábból, 
őket követte két megtermett alak, a testőr szerepét betöltve. Miután 
Credo beszélt a recepcióssal, hozzám is szólt pár keresetlen szót: - 
Várjon itt, amíg tisztázok egy-két dolgot. 
Követtem a 
tekintetemmel a papot, aki egy nyugalmasabb helyet választott a 
telefonáláshoz. Épp visszafordultam a pulthoz, hogy részese legyek a 
további eseményeknek, amikor meglöktek, így belebotlottam az előttem 
fekvő bőröndbe, s egyensúlyomat vesztve már elvágódni készültem, de egy 
hájas kéz elmarkolva visszatett az eredeti helyemre. Felnéztem a 
megmentőmre, aki maga Sasorr volt. - Al hamdu lillah. Hála istennek, 
remélem nem esett baja. Természetesen a kellemetlenségért majd 
kárpótolom, ej, még be se mutatkoztam, Khalifa Muzaffar ibn Sakkak a 
nevem. Megbocsát, tisztelt hölgyem - mondta, és egy európai ruhát viselő
 arabhoz lépett, akit én a Hilton vezetőjének néztem.  
- Van egy
 kis gond - tért vissza Credo. - Maga itt fog lakni a Hiltonban, nekem 
hely hiányában a Mena House adatott, ám amint fölszabadul egy szoba a 
szállodában, korrigáljuk a helyzetet. Most fölliftezünk, és még 
eligazítom pár tisztázásra szoruló kérdésben. 
Elkérte a kulcsot,
 felmentünk a lakosztályba, s amint ketten maradtunk, átadott egy 
térképet, hogy rögvest belekezdjen: - Miután berendezkedett, elmegy a 
bazárba és körülnéz. 
- Gondolja, hogy ott lesznek a keresett régiségek? 
-
 Elképzelhetőnek tartom, de most ne vegyen semmit, majd később. Ha talál
 valami hasonló tárgyat ahhoz, amit látott, azt tetesse el, mert, hogy 
szól a mondás? „Omne, quod est nimium, vertitur in vitium”, vagyis 
„minden, ami túlzás, bűnre vezet”. Azért adok egy köteg egyiptomi 
fontot, ha netán szüksége lenne rá, de alkudni kötelező. Amíg ön a 
piacot járja, én kapcsolatot teremtek az összekötővel. Ne keressen, én 
fogom hívni telefonon, még az is előfordulhat, hogy ma este 
meglátogatom… Még valami: a helyiek előnyben részesítik az európai 
nőket, ezért ha netán zaklatnák, legyen erélyes és elutasító, mert egyes
 arabok tolakodóan rámenősek lesznek, ha az érdeklődésnek csak parányi 
szikráját felfedezik az emberen - állt fel. Odacammogott a 
hátizsákjához, a vállára dobta, és Isten áldását kérve magamra hagyott. 
* 
Miután
 kipakoltam, elindultam lefelé. Épp az előtéren vágtam át, amikor futó 
pillantásom átsuhant a várón, s mintha fél másodpercre ugyanaz a férfi 
láttam volna köztük, aki a reptéren az oszlopot támogatta, de hiába 
keresgéltem őt újra, nem leltem rá, így a bazár felé vettem az irányt. 
Az utcán embertömegek, lárma, zaj mindenütt, a térkép is feleslegesnek 
bizonyult, végül egy turistarendőr segített ki szorult helyzetemből, s 
jócskán délutánba hajlott az idő, mire betértem a bazárba. Már az ötödik
 bolton vergődtem túl, amikor a közeli ajtónyílásból kirontott a tulaj 
és betessékelt az üzletébe. - Nézzen körül, rengeteg csodálatos portékám
 van. Látom, kedveli a régiségeket, akad itt alabástrom- és 
dioritszobrocska, amulettek, fajanszok, porcelánok - és ahogy 
mondogatta, azonmód tette fel a pultra. 
 
Folyt.köv.:
A könyvet itt lehet beszerezni: