Németh Balázs írónak megjelent novelláskötetéből hozok részletet nektek, A teniszoktató címmel. A novellás történet az Az élet alkonya című kötetéből hoztam.
Tartalom:
Az emberi elme furcsa jószág… képeket tárol, figyel és álmokat kever a
valósággal. Néha ébredés után zavartan pislogva próbáljuk helyre tenni az
eseményeket, szétválasztva a valóságot a fantázia szülte filmkockák boldog,
vagy éppen bénító pillanataitól.
A félelmek, életünk során felhalmozódott sérelmek
gyűlnek a memória rejtett zugaiban, éles karmokkal kaparászva az értelem falát.
Ha elég erősek vagyunk féken tudjuk tartani, de ha nem, akkor kiszabadul és
minden, ami addig megszokott volt számunkra, a múlt ködébe veszve távolodik
tőlünk és hétköznapjainkba beletapos a rémület…
Németh Balázs második kötetében elkísér minket egy
olyan sötét világba, ahol az elnyomott elme démonjai utat törnek maguknak és
elkezdődik „Az élet alkonya…”
ENGEDÉLLYEL
A teniszoktató
Mivel
Owen a szülői támogatásra nem számíthatott, és elég kevés törődést kapott az
anyjától, aki éreztette vele, hogy ő csak egy kolonc a nyakán, így szépen
lassan kialakult benne ez az érzés, és magányos farkasként kell neki boldogulni
az élet rengetegében. Zárkózott lett, és olyan érzés kezdte hatalmába keríteni,
mintha egy másik én akarna a felszínre törni, ami ellen ő hevesen tiltakozik. A
gondolatai sokszor messzire kalandoztak olyan dolgokról, amikre nem igazán
szoktak normális helyzetben gondolni az emberek. A szeretet és a törődés hiánya
olyan dolgot szabadított fel benne, hogy a másik ember szenvedése okozott neki
örömet és kielégültséget. Kezdődött ez gyerekkorában azzal, hogy a szomszédok
fojtogatta meg éjszakánként, amíg ők aludtak, és amikor felfedezték a tetemeket
rajta, semmi más nem látszott, mint az hogy elégedett a tettével, és belső
késztetést érzett arra, hogy ezt folytassa, mert ez boldoggá tette. Nagyon
érdekelte az emberi lélek rejtelme, és ezzel kapcsolatban rengeteget olvasott,
amikor kis nyugalomra vágyott és el akart menekülni a valóság elől, ezt az utat
választotta, ahol még önmaga szórakoztatásán kívül tanulhat is valamit. Az
olvasás mellett még nagyon szeretett rajzolni, és azokon jelenítette meg a
későbbiekben fantáziájának szülötteit. Általában a rajzok lefejezett
holttesteket, ábrázoltak különböző pozitúrákban, de Owen azt tartotta, hogy az
olvasás az elme művészete, a rajzolás pedig egyfajta kifejezése a gondolatok
összességének. Ahogy egyre idősebb lett, énjének ez a sötét része nem akarta
elhagyni, és nem hogy szűnni próbált volna, egyre jobban biztossá tette abban,
hogy ha más már nem barátkozik vele a természete miatt, így ez az én lesz a
hűséges társa, olyan másik énként, akivel azonosulni tud minden fáradozás
nélkül. Mivel az ember léte és mi volta érdekelte, így azzal is tisztában volt,
hogy ez egy betegség, amit skizofréniának neveznek. Önmagában elfogadta, de ha
más mondta neki, heves tiltakozásban tört ki. Ilyen alkalom volt az is, amikor
a munkahelyén egy faipari cégnél beszélgetni kezdett az egyik munkatársával a
szabadidős tevékenységéről és a benne rejtőző énről, akkor mondták neki, hogy
ez betegség. S attól a naptól fogva nem közelít senki felé. Jobban szerette a
saját világát, mert akkor biztosan tudta, hogy ott nem bántják és a könyvek és
a rajzolás mindig megnyugtatta. De a tudatalattijában ott motoszkált, amit John
Gibson mondott és ez nyugtalanította, sőt határozottan idegesítette.
Elhatározta, hogy minél előbb felkeres egy könyvtárat, és utánanéz, mit is jelent
valójában ez a skizofrénia kifejezés. Addig is őrlődött, gondolkodott magában,
és megint elő–előbújt agyának rejtett zugaiból az a másik én, amiért a
könyvtárat felszeretné keresni. ez a másik én olyan dolgokat követelt tőle amit
máskor biztos nem tenne meg. A gondolataiba beférkőzött az emberek végtelen és
fájdalmas sikolya ahogy megkínozza őket és örömmel nyugtázta hogy ez igenis jó
dolog és boldoggá teszi. Ilyenkor érezte, hogy az elméje egy másik világban
jár, ami a rendes lét világa és egy olyan, ami minden sötét képzeletet
felülmúl. Lehet azt mondani, hogy a normalitás és az őrület határának vékony
mezsgyéjén egyensúlyozott, ahol a normális emberi lét és a sötét én
megjelenésével küzdött szüntelen. S amikor ezek megjelentek az elméjében,
tudjuk, hogy melyik nyert. A világ, amit magában a másik én sötét világának
nevezett így jellemezte. „Sötét hely, ahol fáklyák égnek és emberi lélek
kövezi útját. A fáklyákon úgy világítanak a lángcsóvák, mintha szemek néznék
azokat, kik az útra lépnek. Minden gonoszság otthona, amit isten nem képes
elfogadni, de az ördög cinkosává fogadja az embert, kit rabszolgává nevel és
bűnre sarkall.” Ez volt az a hely, ahol az a másik én lakott, és embertelen
gondolatokat fecskendezett Owen agyába. Először nem akarta beismerni magának,
hogy két énje van, de mivel több gondolatot ébresztett benne énjének sötétebb
fele, így már ő is hajlott arra, hogy beteg és kezelésre szorulna. De előbb a
könyvtárat keresi fel, hogy meggyőződjön róla.
Elment a
városi könyvtárba, ahol Mrs. Perkins volt a könyvtáros már időtlen idők óta,
aki még gyerekként ismerte meg Owent, és azóta sem felejtette el. Ő volt az,
aki Owen számára mindig vigaszt nyújtott, egyfajta menedéket, ha mások
bántották vagy éppen otthon voltak zűrök.
– Jó napot, Mrs. Perkins. Rég láttam. Remélem, jól szolgál az egészsége.
– Szervusz, Owen. Ház ezt én is elmondhatnám rólad. Hú, az egészségem,
azt inkább hagyjuk. Néha a szívem rakoncátlankodik azóta, amióta megkaptam azt
a rohadt szívinfarktust. De semmi komoly.
