Beleolvasó. Farkas Bíborka: Druidaösvény (Az Istenek akarata 1.) - ("– Ugyan, minek nekem ez a kis csirke? Nem tud ez semmit, csak enni meg szökdösni! Különben is, az érettebb asszonyokat szeretem. Jó lesz ez Anicetosnak! Csendben elsírtam magam. A Mester rántott egyet a kötélen, hogy üljek le. Összekuporodtam a földön, szipogva próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Most már értettem, miért mondta Connor, hogy ne ijedjek meg, ha nagyon másnak látom." )

Farkas Bíborka: Druidaösvény című könyvéből is hoztam utolsó részletet. Ha tetszettek nektek a részletek a bejegyzés alatt megtalálhatjátok a kiadó linkjét, ahol megtudjátok venni.

 Korábbi részletek:

Beleolvasó 1.rész 

Beleolvasó 2.rész

Beleolvasó 3.rész

 

 Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az Istenek akarata 1.)

 

Tartalom:

Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

ENGEDÉLYEL
UTOLSÓ RÉSZLET

 

– Ugyan, minek nekem ez a kis csirke? Nem tud ez semmit, csak enni meg szökdösni! Különben is, az érettebb asszonyokat szeretem. Jó lesz ez Anicetosnak!
Csendben elsírtam magam. A Mester rántott egyet a kötélen, hogy üljek le. Összekuporodtam a földön, szipogva próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Most már értettem, miért mondta Connor, hogy ne ijedjek meg, ha nagyon másnak látom.
A kocsmáros továbbra is engem figyelt.
– Lehet, hogy sokáig várhatsz, látó uram, mire Anicetost kiereszti az uraság egy kupa borra. Nem lenne egyszerűbb, ha nekem adnád el a rabszolgádat?
– Nem lehet, adósság fejében hoztam neki– rázta fejét makacsul a Mester. – Tehát a gazda itthon van? Nem menekült el Londiniumba, mint az asszonyod?
– Ment volna, de a lánya beteg lett. Meg volt őrülve amiatt, hogy az utolsó gyerekét is elveszíti. Ez volt három napja. Azóta senki sem jött elő az udvarházból.
– Meg tudod mondani, miből látszik, hogy valaki elkapta ezt a nyavalyát?
– Hát hogyne! Volt, aki itt patkolt el, ennél az asztalnál fél nap alatt! Először csak köhécselnek, aztán forróak lesznek, mint a tűz. A képüket ellepik a vörös foltok, őrjöngve vakaródznak, a torkukhoz kapkodnak, és már ki is szenvedtek.
Láttam, hogy Connor nagy levegőt vesz.
– Ezt a betegséget ismerem – jelentette ki. – És talán meg is tudom gyógyítani! Nem fogok itt várakozni hiába! Bemegyek a birtokra, megnézem az uraság lányát!
– Talán be sem engednek. A gazda nem látja szívesen a helybeli gyógyítókat.
– Szólhatnál az érdekemben a kapunál! Cserébe bevinném Anicetosnak a borát, és kifelé menet elhoznám tőle a pénzedet.
A kocsmáros megvakarta állán a sarjadó borostát.
– Nem hangzik rosszul…
– Nem hát! Mindenki jól jár, te is, én is, tán még az uraság is.
Így történt, hogy néhány perc múlva egy unott kapus rabszolga dugta Connor orra alá a markát, aprópénzre várva. A Mester Seianusnak is adott, esküdözve, hogy még ma meghozza a rabszolga-felügyelő elmaradását. Aztán csikorogva húzódott félre a kapun a nagy retesz, hogy megnyíljon előttünk a Gratianus-birtok kapuja…

Ha tetszett ez a kis részlet, a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó

Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) - ("– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! – Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? ")

A következő beleolvasóm Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) című könyvéből nem hoztam rég részletet belőle. Ez sajnos az én hibám, kissé elhanyagoltam. Ezért kicsit hosszabb részletet fogok hozni nektek.  Az előző részeket megosztom veletek, csak a címre kell kantitáni és elolvashatjátok.

 Korábbi részletek:

Beleolvasó 1.rész 

Beleolvasó 2.rész

 

Farkas Bíborka: 
Druida ösvény 
(Az Istenek akarata 1.)

Tartalom:

 Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. 
Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem. 
Beli szekere már magasan járt az égen, amikor hosszú kőfallal találtuk szemben magukat. Kétembernyi is lehetett, tetején karók meredeztek. 
– Ez az udvarházhoz tartozik – szólt hátra Connor. – Nemsokára elérjük a kocsmát, amiről beszéltem neked. Az Istenek segítsenek meg bennünket! 
Lehajtottam fejem, és esdekelve fordultam az Istenekhez, vezessenek minket, hogy minden úgy történjen, ahogyan elterveztük. 
A kocsmának egy szurtosnak tűnő, nagy kunyhó adott helyet. Csálé tetejét vastagon borította a moha. Még sosem jártam ilyen útszéli tavernában. Azt hittem, tele lesz részegekkel, akiktől nem tudunk majd megszabadulni. 
Amint Connor nyomában beléptem, néhány oldalpillantással igyekeztem szemügyre venni a helyet, ahol olyan sok minden eldőlhet majd. A szalmával felszórt ház padjai üresen álltak, a borszagú asztalokon legyek mászkáltak. A kocsmáros, egy tagbaszakadt, javakorabeli férfiú, unottan üldögélt a fal mellé támasztott boros amforák között. 
– Békesség neked, jóember! – köszöntötte a Mester. 
A kocsmáros felkászálódott és kényelmesen elénk ballagott. 
– Békesség neked is, látó uram! Mit hozhatok? Van jó galliai borom, mézsöröm! 
Connor lezöttyent az egyik padra. Kinyújtóztatta a lábait, mint aki sokat gyalogolt. Én magamról elfeledkezve majdnem odaültem a pad másik végére, ám Connor még idejében lerántott a földre, anélkül, hogy a vendéglátónk észrevette volna. Lábaimat átkulcsolva, alázatosan ültem le a szalmába, szememet lesütöttem, és feszülten figyeltem minden elhangzó szóra. 
– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! 
– Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? 
– Ennek a mihasznának? – bökött rám Connor. – Legfeljebb egy kis vizet. Mást nem érdemel. 
Szíven ütöttek a szavai, és az is, ahogyan mondta őket. Tudtam, hogy most szerepet játszik, olyan átéléssel, ahogyan énekelni szokott, mégis végtelenül furcsán hangzott ez az ő szájából. 
A kocsmáros egy tálka vizet lökött elém, mint valami kutyának. Meleg volt, a szám összeragadt a szomjúságtól, de összekötözött kézzel sehogy sem tudtam a tálat felemelni. Végül kénytelen voltam nekihasalni. 
A Mester eközben a bugyorból előhúzta a Fák Népétől kapott eledelünket. 
– Ha már ennivalód nincs, derék kocsmáros… Hogy is hívnak? 
– Seianusnak – felelte a férfiú, Connor elé téve a sörös kupát. 
– Szóval, jó Seianus, remélem, nem bánod, ha előveszem a magamét! – Azzal a druida kibontotta a kenyeret és a sajtot, elővette a kését, majd komótosan hozzálátott. – Egyszerű eleség, de nekem megteszi. 
Aztán a kocsmárosra nézett, aki ott állt az asztalunk mellett, és figyelte, ahogyan Connor eszik. 
– Megkínálnálak, derék Seianus, ha nem vetnéd meg… 
– Nem illendő együtt ennem egy magamnál rangosabbal… – szabadkozott ő, de már le is ült a Mesterrel szemben. Magának is töltött a sörből. – Végre, hogy jött valaki, már majdnem felfordultam unalmamban… 
– Akartam is kérdezni, hogyhogy nincsenek vendégeid? Vagy inkább estére gyűlnek be? 
– Ne is mondd, látó uram! – rázta a fejét a kocsmáros tele szájjal. – Hetek óta alig van itt valami mozgás. 
– De hát miért? Országút mellett vagy, meg aztán a nagybirtok is itt a szomszédban… Londinium sincs messze. 
– Az új légió az oka, uram, verje meg őket a Tizenkét Isten! – tört ki Seianus elkeseredve. – Behurcoltak magukkal valami lázas kórságot Galliából! Legalább maradtak volna a seggükön, de ezek összejárták a környéket! Az uraságnál is voltak, meg nálam is. Pár héttel ezelőtt végül elkezdtek hullani a népek. Az asszony összecsomagolt, és elment Londiniumba a fiunkhoz. Erőszakoskodott, hogy menjek vele, de hát hogy hagyhatnám itt a kocsmát! Az útonjárók kirabolnák, még tán fel is gyújtanák! Hát nincs igazam? – hadonászott a kocsmáros felhevülten. 
Borzongva hallgattam a szavait. A mozdulatlan pásztorokra gondoltam, kinn a legelőn. Lehet, hogy halottak voltak? 
– De igen, igazad van – mondta Connor lassan, elgondolkodó arccal. 
Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben: ha itt egymásnak adják át a kórságot, akkor talán meg kell változtatnunk a tervünket. 
– A birtokon sok a beteg? 
– Tudom is én! Nem voltam odabenn hetek óta – vont vállat Seianus. 
– És mi van Anicetosszal? – tette fel a kérdést a druida. Közben nagyot harapott a kenyérből. – Már nem jár ide esténként iszogatni? 
– Vagy három napja nem láttam! Pedig itt az egész hétre való bora – intett a kocsmáros hátra, az amforák felé. – És még tartozik nekem a múlt havival is! 
– Lehet, hogy ő is megbetegedett? 
– Azt nem hiszem – legyintett Seianus –, olyan szívós az öreg, mint a bakancstalp! De mit érdekel téged Anicetos? 
– Régi cimborám, még Londiniumból. Miatta tettem meg ezt a hosszú utat. 
Seianus csodálkozva bámult a Mesterre. 
– Anicetos újabban már látókkal is üzletel? 
– Amennyiben a látónak akad a fogára való áruja! – hunyorított Connor ravaszkásan. – Egy kis friss hús… 
– Aha, értem – bólintott a kocsmáros. – Szóval neki hoztad a rabszolgát! 
– Látom, van ész a fejedben, derék Seianus. 
A kocsmáros elvigyorodott. 
– Megnézhetem? Az én hátamat is melengethetné egy ilyen süldőlányka, ha már az asszony itt hagyott... 
Összeszorult a gyomrom ijedtemben. Nem mertem feltekinteni. 
– Megmutathatom. De nem akarnám másnak eladni. Állj fel, te kenyérpusztító! – rántotta meg Connor a kötelet. 
Nehézkesen talpra álltam. A lábam nyomorúságosan remegett. A druida a botja végével lesodorta fejemről a szürke csuklyát és rám parancsolt, hogy nézzek fel. 
– Hű, micsoda kék szemek! – jegyezte meg Seianus, miközben felkelt a helyéről. – És micsoda fürtös haj! 
Kétségbeesett pillantást küldtem a Mester felé, amikor a férfi lekapcsolta vállamról a rabszolgaköpenyt. Connor úgy átnézett rajtam, mintha tényleg rabszolga lennék. A kocsmáros körbejárt, tapogatott. Érintésétől újra és újra összerándultam. 
– Nagyon jó… – dörmögte. Belenézett a számba. – Milyen szépek még a fogai is! Szerencsés fickó ez az Anicetos… 
Aztán váratlanul hozzám fordult: 
– Hány esztendős vagy? 
– Ti...tizenhárom – dadogtam szemlesütve. 
– Na és voltál már férfival? – lökött oldalba vihogva. 
Csak a fejemet ráztam meg elvörösödve. Seianus csettintett a nyelvével, mintha jó bort ízlelgetne. 
– Honnan való vagy? – faggatott tovább. 
– Kernow-ból hoztam – szólt közbe a Mester. – Meggyógyítottam az egyik törzsfőnök fiát, az adta. 
– Miért nem tartod meg magadnak?

 

Ha tetszett ez a kis részlet, a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó

  

Maradj otthon! 18 .részében PergamenLibro Kiadó kerül bemutatásra. - ("Varászlatos világ a druida világában. ")

Maradj otthont! 18. része  következik mely a  PergamenLibro Kiadó következik. A kiadónál jelenleg Farkas Bíborka: Druidaösvény (Az Istenek akarata 1.) című kötet van fent. Illetve számos más könyves dolgok ilyen például a könyvjelzők, amit jómagam is szeretnék majd rendelni belőle.

Az oldalon találhatóak beleolvasók is a könyvből. Az egyéb termékekre klikkelve található illatos gyertyák a könyvhöz kapcsolódóan.  

Kérlek, ha van rá módod, támogasd az írónőt, és a kiadót is ebben a nehéz helyzetben. 

Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az Istenek akarata 1.)

Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

Az egyéb termékek

Könyvjelző

Illatos gyertyák

 

Forrás:  A képek PergamenLibro Kiadó oldalán találhatóak.

Itt lehet megrendelni a könyvet és a termékeket.

PergamenLibro Kiadó

 

Facebook

PergamenLibro Kiadó

 

Beleolvasó: Farkas Bíborka: Druidaösvény ( Az istenek akarata 1.) - ("A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem.")

Farkas Bíborka: Druidaösvény (Az istenek akarata 1.) c. könyvéből is hozok nektek hosszabb részletet.

Farkas Bíborka:
Druidaösvény
(Az istenek akarata 1.)



Tartalom:

Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
BELEOLVASÓ

 

– Azt nem engedem! – Connor szinte haragosan vágta oda a szavakat.
Támaszt keresve bújtam a karjaiba. Csillapítón ölelt át, éreztem, amint fektében meleg, derengő burkot von körém. Lassan, szinte cseppenként szivárgott vissza belém a törékeny békesség.
– Te nem félsz, Mester? – kérdeztem a vállára hajtva a fejemet.
– De igen. Én is félek visszatérni oda, ahol majdnem halálra kínoztak.
Ez eddig eszembe sem jutott. Éreztem, ahogy megborzong.
– És miattam, kell visszatérned… – suttogtam szégyenkezve.
– Nemcsak miattad. Emlékezz, a nővéredet ketten veszítettük el, te pedig akkor még nagyon gyerek voltál! Ne okold magad folyton!
Felrémlett előttem az országúton fekvő, eszméletlen Dana alakja, a föléje hajoló római lovasok, aztán a falum lángokban álló házai. Sírni tudtam volna.
– Biztos, hogy az az egyiptomi nem fog felismerni téged? – kérdeztem aggodalmasan.
– Nem tudom. Remélem – vont vállat a druida. – Kilenc éve nem látott, ráadásul akkor nem volt sem hajam, sem szakállam. – Te kopasz voltál, Mester? – A szemem elkerekedett. Bár hősiesen próbáltam ellenállni, elnevettem magam. Nem akartam elképzelni nagy haja és tömött szakálla nélkül, mégis azonnal megjelent előttem.
– Nemcsak én. Mindenkit leborotváltak – válaszolta Connor fanyar mosollyal. – Úgy néztünk ki, mint a meztelen csigák – tette még hozzá kuncogva.
– Jaj, ne, Mester… – nyögtem fel levegő után kapkodva, mielőtt újra kirobbant volna belőlem a kacagás.
Tudtam, hogy mélységesen tiszteletlen vagyok, mégsem tudtam abbahagyni. Connor sem bírta ki nevetés nélkül; ilyenkor az arca mindig kivörösödött, mulatságos fintorba torzult, és előbb-utóbb még a könnye is eleredt. Elég volt csak egymásra néznünk, hogy újult erővel hahotázzunk fel.
Hosszú percek múlva, megkönnyebbült szívvel, fájó oldalunkat szorongatva nyúltunk el egymás mellett a szénában. A szememet törölgettem, és nem mertem a druidára nézni. Egy kis időnek el kellett telnie, mire meg bírtam szólalni.
– Meztelen csiga… – suttogtam gonoszkodva, ám nem válaszolt. Békésen aludt.
Szikár vállához bújtam, magunkra húzva a viseletes bőrköpenyt. Így már nem tűnt nehéznek elaludni.
Annál keservesebb volt az ébredés. Fáklyafény lobbant az arcunkba, és idegen kezek ragadtak meg, hogy felrázzanak. Először azt sem tudtam, hol vagyok és mi ez az egész. A Mester is csak bámult, mint bagoly a nappali fényben, egy mozdulatot sem tett, hogy megvédje magát. Pedig akik ilyen durván felriasztottak álmunkból, éppen azok a római légionáriusok voltak, akiket eddig sikeresen elkerültünk. A vezetőjüknek látszó, pohos decurio velőtrázóan üvöltözött. Nem értettem, mit akar, de Connor igen.
– Nincs kardunk! – válaszolta az itteniek nyelvén, visszafojtott haraggal. – És tőrünk sincs!
Az ordítozó parancsnok egy beszédes kézmozdulattal felállásra kényszerített bennünket.
– Ne ellenkezz… – mormolta a Mester a fogai között, amíg a légionáriusok talpra ráncigáltak mindkettőnket.
Nem is tudtam volna ellenállni, úgy elzsibbadtam a rémülettől. Értetlenül, szinte kívülről figyeltem, amint az egyik harcos felemeli a két karomat, a másik pedig tüzetesen végigtapogat, kicsit túlságosan sokat időzve a mellem és az ölem tájékán. Övemből diadalmasan húzta elő arasznyi evőkésemet, és a parancsnok felé nyújtotta. Az ingerülten ütötte ki a kezéből. Ugyanez a fickó Connort is végigtapogatta, láthatóan kevesebb átéléssel, mint engem. A Mester övéből előkerült a késem párja, a gyógyító eszközei pedig a bugyorból, a földre szórt holmink közül.
A decurio dühösnek tűnt. Hozzánk egy szót sem szólt, csak rátaposott arra, amit eléje dobáltak az emberei. Kurta parancsszavak csattantak, és a katonák nagy léptekkel kivonultak a gyűlésházból. Vezérük megvető tekintetet küldött felénk, aztán követte őket. Az egész néhány pillanat alatt lezajlott. – Mi… mi volt ez? – dadogtam. A nyelvem alig engedelmeskedett, a fogaim összekoccantak.
Csak most eszméltem rá, micsoda veszélyben forgunk, amíg a légionáriusok el nem hagyják a falut. Márpedig még a közelben voltak, hallottam vasalt lábbelijük csattogását és üvöltözésükön átszűrődve a klánfőnök riadt hadarását.
– Fegyvereket keresnek – válaszolta Connor halkan. Lehajolt, hogy összeszedje földbe taposott eszközeit. – Remélem, senkinél sem találnak, mert akkor mindannyian nagy bajba kerülünk!
– Nem kellene megszöknünk? – suttogtam.
– Gondolod, nem állítottak őröket minden ház elé? Hallgasd csak!
Megmerevedve hallgatóztam, mint valami erdei állat. Túl a hangzavaron, tisztán hallatszott az őrt álló katona lépteinek koppanása a gyűlésház előtt.
– Most mit csináljunk? – kérdeztem borzongva.
– Kezdjünk el imádkozni! – válaszolta a Mester hidegvérrel.
Kezét végighúzta a hunyorgó parázs felett és a fellobbanó lángokba mártotta az eszközeit, a késeinket, mintha csak otthon ülne a tűz mellett. Legszívesebben megragadtam volna, hogy ordítva követeljem, meneküljünk el innen, mégsem mozdultam meg. Higgadtsága megzabolázta a bennem vacogó, életét féltő állatot.
Vele együtt imádkoztam az Istennőmhöz, a Napharcoshoz, Carnwnhoz és a Bosszúálló Ogmához, hogy védjenek meg bennünket és a falusiakat. Connor gyorsan révületbe esett, láttam távolba vesző tekintetén és lelassult mozdulatain. Ahány Istent a segítségünkre hívott, késével annyi hosszú sebet ejtett tenyerén, vérét pedig a tűzbe hullatta. A tét épp elég nagy volt hozzá, hogy én se vonakodjak követni őt, bár nem adott kést a kezembe. Még nem tudtam, hogyan kell révülni. Minden vágásnál sírtam a fájdalomtól, úgy könyörögtem az Istenekhez, hogy ne engedjenek római kézre kerülni minket. Az idő megszűnt körülöttem, betöltött a kín és a félelem.
Arra tértem magamhoz, hogy egyszerre csend lett. Connor úgy emelte fel a fejét, mint aki súlyos álomból ébred.
– Most már minden rendben. Elmentek.
Reszkető ujjaim közül koppanva esett ki a kés. A Mester gyengéden a két tenyere közé zárta összevagdalt kezemet.
– Ugye, nem tettek kárt bennetek ezek a mocskos körműek?
A főnök nagy sebbel-lobbal lépett be hozzánk, de a vér látványa megtorpanásra kényszerítette.
– Bennünk nem, és úgy látom bennetek sem – válaszolta Connor hidegen. – Tehát nem találták meg a kardokat a házad fedele alatt…
Az öregember pár lépést hátrált ijedtében.
– Ezt meg honnan tudod? Kétszer is keresgéltek arrafelé. Azt hittem, szörnyethalok, de végül másutt folytatták…
– Ezért nem találták! – A Mester felmutatta véres kezemet, aztán a sajátját. – Máskor jobban rejtsétek el őket! Ha nem vagyunk itt, már égne a falu!
A klánfőnök térdre borult előttünk.
– Hogyan köszönjem meg, tiszteletreméltó druida, hogy megvédtetek minket?
– Köszönjétek Avu Úrnőnek, Carnwnnak, a Napharcosnak és Ogmának! – szólt a druida, mindig egy-egy vágásra mutatva a tenyeremen. – Azt pedig senki sem tudhatja meg, hogy kik vagyunk!

***

– Ezt muszáj megtennem, Kicsi Tölgyfa – szólt Connor, szorosra húzva a vékony bőrkötelet egymásra tett csuklóimon. A kötél másik végét a saját kezére tekerte. – Különben senki sem fogja elhinni, hogy a rabszolgám vagy.
Igaza volt. Az erdőben lehetett rejtőzködve haladni, de kiértünk Gratianus legelőjére. Fel kellett vállalnom a rabszolgaszerepet. Nagyot nyeltem, és megindultam a Mester mögött, alázatosan lehajtott fejjel, ahogyan kell. A kötéllel azonban nem boldogultam. Először majdnem ráléptem a druida sarkára, aztán amikor hátra maradtam, úgy megrántott, hogy elestem.
– Meghallgatod egy hajdani rabszolga tanácsait? – fordult vissza hozzám Connor. – Na, figyelj! Ha hozzám igazítod a lépteidet, nem fogsz tántorogni. Csak arra vigyázz, hogy ne gyere túl közel, az tiszteletlenségnek tűnne. A többit már tudod: alázatos tartás, lehajtott fej, és csak akkor beszélsz, ha kérdeznek!
– Rendben, Mester!
– Innentől gazdának szólíts! És ne ijedj meg, ha egészen másnak tűnök majd, mint amilyennek megszoktál!
Igyekeztem úgy mozogni, ahogyan tanította, és csak néha-néha feltekinteni sandán, mint az igazi rabszolgák. Nem tűnt olyan nehéznek. Ha nem féltem volna annyira, talán még mulatságosnak is találom. A legfőbb ideje volt rabszolgává lennem, mert a távolban a legelőn, juhok és marhák között megpillantottam Gratianus pásztorait. Féltem, hogy idejönnek majd, de eszükben sem volt. Olyan mozdulatlanul üldögéltek, mintha aludnának, míg jószágaik szanaszét bóklásztak körülöttük. Apám letörte volna a derekamat, ha annak idején így vigyázok a nyájamra. A druida egy pillanatra megállt, és összehúzott szemmel elnézett a legelők felé.
– Ott volt az Istenek Ligete – jegyezte meg, és már indult is tovább.
A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem.

 Folyt.köv.

Ha tetszett ez a kis részlet a könyvet, itt tudod megrendelni:

 Pergamen Libro Kiadó