2021. május 14., péntek

Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) - ("– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! – Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? ")

A következő beleolvasóm Farkas Bíborka: Druida ösvény (Az Istenek akarata 1.) című könyvéből nem hoztam rég részletet belőle. Ez sajnos az én hibám, kissé elhanyagoltam. Ezért kicsit hosszabb részletet fogok hozni nektek.  Az előző részeket megosztom veletek, csak a címre kell kantitáni és elolvashatjátok.

 Korábbi részletek:

Beleolvasó 1.rész 

Beleolvasó 2.rész

 

Farkas Bíborka: 
Druida ösvény 
(Az Istenek akarata 1.)

Tartalom:

 Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom. 
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés. 
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében? 
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.

 

ENGEDÉLLYEL
RÉSZLET

A hely, ahol megpróbálták halálra korbácsolni. 
Nem először éreztem úgy, mint akkor, hogy nincs jogom Connor bőrét is vásárra vinni a sajátommal együtt. Ezzel persze már elkéstem. 
Beli szekere már magasan járt az égen, amikor hosszú kőfallal találtuk szemben magukat. Kétembernyi is lehetett, tetején karók meredeztek. 
– Ez az udvarházhoz tartozik – szólt hátra Connor. – Nemsokára elérjük a kocsmát, amiről beszéltem neked. Az Istenek segítsenek meg bennünket! 
Lehajtottam fejem, és esdekelve fordultam az Istenekhez, vezessenek minket, hogy minden úgy történjen, ahogyan elterveztük. 
A kocsmának egy szurtosnak tűnő, nagy kunyhó adott helyet. Csálé tetejét vastagon borította a moha. Még sosem jártam ilyen útszéli tavernában. Azt hittem, tele lesz részegekkel, akiktől nem tudunk majd megszabadulni. 
Amint Connor nyomában beléptem, néhány oldalpillantással igyekeztem szemügyre venni a helyet, ahol olyan sok minden eldőlhet majd. A szalmával felszórt ház padjai üresen álltak, a borszagú asztalokon legyek mászkáltak. A kocsmáros, egy tagbaszakadt, javakorabeli férfiú, unottan üldögélt a fal mellé támasztott boros amforák között. 
– Békesség neked, jóember! – köszöntötte a Mester. 
A kocsmáros felkászálódott és kényelmesen elénk ballagott. 
– Békesség neked is, látó uram! Mit hozhatok? Van jó galliai borom, mézsöröm! 
Connor lezöttyent az egyik padra. Kinyújtóztatta a lábait, mint aki sokat gyalogolt. Én magamról elfeledkezve majdnem odaültem a pad másik végére, ám Connor még idejében lerántott a földre, anélkül, hogy a vendéglátónk észrevette volna. Lábaimat átkulcsolva, alázatosan ültem le a szalmába, szememet lesütöttem, és feszülten figyeltem minden elhangzó szóra. 
– Hozhatnál egy kupa sört… – nyújtózkodott a Mester. Kötelem végét a pad lábára hurkolta – Meg valami harapnivalót! 
– Étel nincs – válaszolta mogorván a kocsmáros, majd egy hasas edényből a cserépkupába löttyintette a sört. – A rabszolgádnak ne adjak valamit? 
– Ennek a mihasznának? – bökött rám Connor. – Legfeljebb egy kis vizet. Mást nem érdemel. 
Szíven ütöttek a szavai, és az is, ahogyan mondta őket. Tudtam, hogy most szerepet játszik, olyan átéléssel, ahogyan énekelni szokott, mégis végtelenül furcsán hangzott ez az ő szájából. 
A kocsmáros egy tálka vizet lökött elém, mint valami kutyának. Meleg volt, a szám összeragadt a szomjúságtól, de összekötözött kézzel sehogy sem tudtam a tálat felemelni. Végül kénytelen voltam nekihasalni. 
A Mester eközben a bugyorból előhúzta a Fák Népétől kapott eledelünket. 
– Ha már ennivalód nincs, derék kocsmáros… Hogy is hívnak? 
– Seianusnak – felelte a férfiú, Connor elé téve a sörös kupát. 
– Szóval, jó Seianus, remélem, nem bánod, ha előveszem a magamét! – Azzal a druida kibontotta a kenyeret és a sajtot, elővette a kését, majd komótosan hozzálátott. – Egyszerű eleség, de nekem megteszi. 
Aztán a kocsmárosra nézett, aki ott állt az asztalunk mellett, és figyelte, ahogyan Connor eszik. 
– Megkínálnálak, derék Seianus, ha nem vetnéd meg… 
– Nem illendő együtt ennem egy magamnál rangosabbal… – szabadkozott ő, de már le is ült a Mesterrel szemben. Magának is töltött a sörből. – Végre, hogy jött valaki, már majdnem felfordultam unalmamban… 
– Akartam is kérdezni, hogyhogy nincsenek vendégeid? Vagy inkább estére gyűlnek be? 
– Ne is mondd, látó uram! – rázta a fejét a kocsmáros tele szájjal. – Hetek óta alig van itt valami mozgás. 
– De hát miért? Országút mellett vagy, meg aztán a nagybirtok is itt a szomszédban… Londinium sincs messze. 
– Az új légió az oka, uram, verje meg őket a Tizenkét Isten! – tört ki Seianus elkeseredve. – Behurcoltak magukkal valami lázas kórságot Galliából! Legalább maradtak volna a seggükön, de ezek összejárták a környéket! Az uraságnál is voltak, meg nálam is. Pár héttel ezelőtt végül elkezdtek hullani a népek. Az asszony összecsomagolt, és elment Londiniumba a fiunkhoz. Erőszakoskodott, hogy menjek vele, de hát hogy hagyhatnám itt a kocsmát! Az útonjárók kirabolnák, még tán fel is gyújtanák! Hát nincs igazam? – hadonászott a kocsmáros felhevülten. 
Borzongva hallgattam a szavait. A mozdulatlan pásztorokra gondoltam, kinn a legelőn. Lehet, hogy halottak voltak? 
– De igen, igazad van – mondta Connor lassan, elgondolkodó arccal. 
Az ő fejében is az járhatott, ami az enyémben: ha itt egymásnak adják át a kórságot, akkor talán meg kell változtatnunk a tervünket. 
– A birtokon sok a beteg? 
– Tudom is én! Nem voltam odabenn hetek óta – vont vállat Seianus. 
– És mi van Anicetosszal? – tette fel a kérdést a druida. Közben nagyot harapott a kenyérből. – Már nem jár ide esténként iszogatni? 
– Vagy három napja nem láttam! Pedig itt az egész hétre való bora – intett a kocsmáros hátra, az amforák felé. – És még tartozik nekem a múlt havival is! 
– Lehet, hogy ő is megbetegedett? 
– Azt nem hiszem – legyintett Seianus –, olyan szívós az öreg, mint a bakancstalp! De mit érdekel téged Anicetos? 
– Régi cimborám, még Londiniumból. Miatta tettem meg ezt a hosszú utat. 
Seianus csodálkozva bámult a Mesterre. 
– Anicetos újabban már látókkal is üzletel? 
– Amennyiben a látónak akad a fogára való áruja! – hunyorított Connor ravaszkásan. – Egy kis friss hús… 
– Aha, értem – bólintott a kocsmáros. – Szóval neki hoztad a rabszolgát! 
– Látom, van ész a fejedben, derék Seianus. 
A kocsmáros elvigyorodott. 
– Megnézhetem? Az én hátamat is melengethetné egy ilyen süldőlányka, ha már az asszony itt hagyott... 
Összeszorult a gyomrom ijedtemben. Nem mertem feltekinteni. 
– Megmutathatom. De nem akarnám másnak eladni. Állj fel, te kenyérpusztító! – rántotta meg Connor a kötelet. 
Nehézkesen talpra álltam. A lábam nyomorúságosan remegett. A druida a botja végével lesodorta fejemről a szürke csuklyát és rám parancsolt, hogy nézzek fel. 
– Hű, micsoda kék szemek! – jegyezte meg Seianus, miközben felkelt a helyéről. – És micsoda fürtös haj! 
Kétségbeesett pillantást küldtem a Mester felé, amikor a férfi lekapcsolta vállamról a rabszolgaköpenyt. Connor úgy átnézett rajtam, mintha tényleg rabszolga lennék. A kocsmáros körbejárt, tapogatott. Érintésétől újra és újra összerándultam. 
– Nagyon jó… – dörmögte. Belenézett a számba. – Milyen szépek még a fogai is! Szerencsés fickó ez az Anicetos… 
Aztán váratlanul hozzám fordult: 
– Hány esztendős vagy? 
– Ti...tizenhárom – dadogtam szemlesütve. 
– Na és voltál már férfival? – lökött oldalba vihogva. 
Csak a fejemet ráztam meg elvörösödve. Seianus csettintett a nyelvével, mintha jó bort ízlelgetne. 
– Honnan való vagy? – faggatott tovább. 
– Kernow-ból hoztam – szólt közbe a Mester. – Meggyógyítottam az egyik törzsfőnök fiát, az adta. 
– Miért nem tartod meg magadnak?

 

Ha tetszett ez a kis részlet, a könyvet, itt tudod megrendelni:

  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése